Az én karácsonyaim: „A csodavárás hangulata itatta át a nappalainkat és éjszakáinkat”

Gyermekkorom karácsonyai egy kicsit nyugodtabbak, egymásra és befelé figyelőbbek voltak, mint ma. A testvéremmel sokáig erősen hittük, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat. Nagyon vártuk és éreztük, hogy közeledik valami, hogy csoda történik, és ennek a csodavárásnak a hangulata itatta át a nappalainkat és éjszakáinkat. A karácsonyi készülődést már az adventben elkezdtük, és olyankor azt éreztem, mintha lelassulna körülöttünk a világ. Esténként összegyűltünk, mesét hallgattunk, karácsonyi dalokat énekeltünk, és ahogy díszbe öltöztettük az otthonunkat, úgy kelt életre a lelkünkben is a karácsony hangulata és csodája.

Szenteste, miután csengőszóval megérkezett a Jézuska és a karácsonyi angyalkája, elénekeltük a Kiskarácsony, Nagykarácsonyt és a Mennyből az angyalt a fa körül, majd ajándékbontás következett. Hogy nagyobb legyen az örömünk, és az egész család együtt legyen, ezen az estén mindig nálunk voltak a nagyszüleink is. A karácsony esti vacsorának minden időben igazi ünnepi rangot adott az alkalom, s noha a menü hagyományos volt – azaz évről évre ugyanaz került az asztalra – a hangulat, a család és a szobában álló karácsonyfa miatt minden más vacsorától különbözőnek tűnt.

Ma már tudom, a lelkünkben eluralkodó karácsonyi hangulat miatt éreztük úgy, hogy ez az este mindennel együtt – beleértve a vacsorát is – emelkedettebb, ünnepibb a többinél.

Tulajdonképpen semmi komolyabb ajándékot nem kaptunk, de maga az együttlét, a szeretet, a beszélgetések, a feldíszített karácsonyfa, az ott és akkor megtapasztalt meghittség annyira emlékezetes, annyira mélyen belém ivódott, hogy ha becsukom a szemem, még most is magam előtt látom szeretteim mosolyát és érzem a finom ételek és a fenyő illatát. A szívemet átjárja a melegség, úgy képzelem, hogy ma is körülöttem állnak mindazok, akiket szeretek, akik körülállták velem gyermekkorom karácsonyfáját.

Mégis mi változott gyermekkorom óta?

Már nem hiszem, hogy a Jézuska hozza az ajándékot, és nem írok többé levelet neki, hogy milyen ajándékot szeretnék tőle. Míg gyermekkoromban valóban elhittem, hogy a bezárt ajtó mögött apukám tényleg éppen a Jézuskával beszélget, hogy milyen ajándékot érdemelek, most én vagyok az, aki elhintem gyermekem számára a csodát. Bár már 12 éves, azért még hiszi – és remélem, ez így is marad –, hogy nem csak a látható dolgok léteznek az életünkben, és hogy ezekre talán sokkal jobban kell vigyázni, mint bármilyen kézzel fogható tárgyra.

Amíg kisgyerek voltam, senki nem várt tőlem nagy ajándékokat, de minden évben szívem-lelkem tettem bel az ajándékkészítésbe. Gyűjtöttem a zsebpénzem, hogy a rajzok, hímzett zsebkendők mellé mindig kerüljön valami olyasmi is, ami a mindennapi életben is hasznos. De végtelenül hálás voltam érte, hogy a szüleim szeme olyankor fénylett a legjobban, olyankor láttam őket legboldogabbnak, amikor a titokban készített ajándékaim kerültek sorra. Ez a hagyomány tovább él. Mert ma már én vagyok az, aki örül, ha nem egy bolti áru kerül a fa alá, hanem egy saját készítésű jegyzetfüzet – amit gyakran kapok a kislányomtól, hiszen azt látja, állandóan jegyzetelek – vagy bekeretezett rajz.

Szeretném, ha a karácsony nem arról szólna, hogy egyre szebbet, jobbat, drágábbat kell kitalálni, hanem arról, hogy együtt vagyunk, és ebben a pár napban átadjuk magunkat az együttlét örömének.

Mondják, „a szer-etet”. Ennek a szónak a jelentőségét és valódi jelentését csak felnőtt fejjel értettem meg. Gyermekként elég volt csak hátradőlve várni a finomságokat. Néztem, mennyit sürgölődik anyukám, nagymamám a konyhában, azonban komolyabban nem is gondoltam bele, mennyi fáradsággal jár az ünnepi menü elkészítése. Most igazi hősként tekintek minden nőre, anyukára, aki mindezt végigcsinálja. Ugyanakkor azt is tudom, nincs nagyobb boldogság egy szülőnek, mint amikor azt látja, hogy az ételt, amelybe minden törődését és szeretetét belefőzte-sütötte, jó étvággyal eszi a család.

Kép

Kép: Freepik

Gyerekkoromban nagyon vártam a különleges karácsonyi filmeket. Akkoriban még nem volt akkora választék, mint most. Voltak kedvenceim, amelyek mindig elvarázsoltak, és ez a mai napig így van. A hagyományt a nagylányommal folytatjuk: esténként bekuckózunk egy bögre forró csokival vagy valami igazán „bűnös” édességgel, és szinte mindegy is, milyen filmet nézünk meg, beburkolózunk egymás közelségébe.

Bármennyire is hihetetlen, még mindig ugyanúgy várom a karácsonyt, mint gyermekkoromban.

De hiába próbálok meg én is olyan karácsonyt teremteni belül a lelkemben, már soha többet nem érzem azt, amit akkor régen. Mert vannak, akik már soha nem lehetnek velünk, és nem ülhetnek az ünnepi asztalhoz. A nagyszüleim szép sorban mind elmentek, és velük együtt egy izgalmas, mesékkel teli világ is távozott.

Amikor azonban úgy érzem, hogy valahol félúton elveszítettem a varázst, a következő három dolog segít feleleveníteni a gyerekkori karácsonyok szellemét:

A klasszikus karácsonyi fogások ízei

Valószínűleg mindannyiunk családjában megvannak azok a klasszikus karácsonyi ételek, amelyek nem hiányozhatnak az ünnepi asztalról. Nálunk az ököruszály-leves és a diós-mákos bejgli ilyen. Szenteste kitörő lelkesedéssel szedek hatalmas adagokat ezekből a finomságokból, hiszen utána 365 napig nélkülöznöm kell a mennyei falatokat. De van egy másik oka is a lelkesedésemnek. Az ételek elkészítéséhez számtalan kedves emlékem társul. Emlékszem, kislány koromban én kísértem el apukámat a piacra, anyukámmal pedig együtt válogattam a diószemeket és gyúrtuk, nyújtottuk a tésztát, és persze én voltam a fő töltelékkóstoló.

Gyerekkorom kedvenc karácsonyi dalai

Míg egész decemberben pörgős, karácsonyi Michael Bublé-dalok kíséretében jövök-megyek, szenteste mindig ugyanazt az albumot hallgatjuk meg. Az „Ünnepek ünnepén” című válogatás már hosszú ideje minden szenteste felcsendül az otthonunkban, rajta a kedvenc magyar ünnepi dalaimmal. Felnőttként jobban átérzem a dalszövegeket, és képes vagyok értékelni azt a néhány órát, amíg együtt dúdol az egész család.

Régi fotókat nézegetünk

Karácsony másnapján rendszerint előkerülnek a régi fotók és felvételek, amelyeken az egész család jókat szokott nevetni. Vannak köztük igazi gyöngyszemek, mint az első karácsonyi szereplésem,  amelyen zongorán játszom el az ismert karácsonyi dalokat. Azt hiszem, ez a közös nosztalgiázás is olyan dolog, amiért felnőtt fejjel is várom a karácsonyt, mert ez azt jelenti, hogy végre újra együtt a család.

Kicsit megváltozott a viszonyunk az ünnepekhez. Nekem is figyelmeztetnem kell magam, hogy ne akarjak mindig sietni és ne törekedjek folyton a „tökéletesre”, mert néha jó lassítani és időt hagyni magunknak, hogy rácsodálkozhassunk fontos dolgokra. 

Az ünnepek alkalmából mindenkinek azt kívánom, egy pillanatra álljon meg az idő, amikor felcsillannak a fények.  Szívünket töltse el a szeretet érzése. Amikor az éjféli misén felcsendülnek a jól ismert karácsonyi énekek, gondoljunk azokra is, mondjunk értük imát, akik nem lehetnek velünk, és akiknek nem adatik meg, hogy karácsonyuk legyen.