| Képmás Ugrás a tartalomra
Képmás Magazin
  • Előfizetés
  • Támogatás
Toggle navigation
  • English
  • magyar
  • A hónap témája
  • Hírlevél
  • Termékek
  • Videók
  • Támogatás

Fő navigáció

  • Család
  • Életmód
  • Köz-Élet
  • Kultúra
  • Vélemény
  • Dunakavics
  • Podcast
  • Képmás-est
  • Előfizetés
  • Hírlevél
  • f_logo_RGB-Black_1024
  • yt_icon_rgb
  • Shape
  • linkedin_logo
  • Család
  • Életmód
  • Köz-Élet
  • Kultúra
  • Vélemény
  • Dunakavics
  • Podcast
  • Képmás-est
  • Előfizetés
  • Hírlevél
  • English
  • magyar
  • A hónap témája
  • Hírlevél
  • Termékek
  • Videók
Előfizetés Támogatás
  • f_logo_RGB-Black_1024
  • yt_icon_rgb
  • Shape
  • linkedin_logo
hirdetés

A világ éhezi a jó családapákat – Ferenc pápa meghirdette a Szent József-évet

2020. 12. 29.
Megosztás
  • Tovább (A világ éhezi a jó családapákat – Ferenc pápa meghirdette a Szent József-évet)
Kiemelt kép
sztjozsef_josh-applegate-unsplash.jpg
Lead

Mindig nagy szükség volt odaadó, családjukért élő, példaértékű édesapákra. Ma is így van ez, amikor a világ egyes pontjain a férfi a család diktátora, más helyeken pedig már nem lehet teljes jóhiszeműséggel a férfi és apa szavainkat használni, hátha ezzel kirekesztjük a magukról másképp gondolkodókat. Egyre több gazdasági és politikai hatalmi érdek diktálja, hogy el kell mosni a nemek határait, teljes zűrzavart teremtve ezzel az emberek önazonossága terén. Aktuálisabb fókuszt nem is választhatott volna Ferenc pápa a 2021-es évre, mint Szent József alakját. 

Rovat
Család
Címke
Szent József
Szent József-év
Ferenc pápa
Szerző
Csák-Nagy Kriszta
Szövegtörzs

Bár a közel-keleti kultúrákban a nő a férfi alárendeltje, a Szent Családról szóló bibliai szövegből nem ez tűnik ki. József, Mária jegyese látszólag egy háttérember, akiről elég keveset tudunk meg a Bibliából. Csendes, alig halljuk a szavát. Azt is gondolhatnánk, hogy passzív, vagy megalázónak érzi a helyzetet, hogy Mária nem az ő gyermekét várja. Esetleg néhányan tudtak is erről. Vajon mit gondolhattak a közösségük tagjai róla, róluk?
József vívódott, amikor kiderült, hogy jegyese gyermeket vár. Biztosan csalódottnak érezte magát, mégsem kívánt bosszút állni. A zsidó törvények szerint Máriát mint házasságtörőt meg kellett volna kövezni. József úgy döntött, titokban fogja elbocsátani. Irgalmas volt, nem akarta bajba sodorni azt, akit szeretett. Szeretete legyőzte a haragját. Közvetlenül ezután őt is felkérték egy nem mindennapi szerepre, őt is megszólította az angyal. Azt kérte, hogy ne féljen magához venni Máriát, mert gyermeke az Isten fia. 

Micsoda megtiszteltetés, kiválasztottság, hogy a Megváltó nevelőapja lehetett! Isten után a második apa. Az Isten apja. Nem sokkal kisebb szerep, mint Máriáé.

Tettei igazolják, hogy Máriához hasonlóan József is igent mondott Isten akaratára. Nem kérdezte, hogy alkalmas lesz-e a feladatra, és nem utasította el a felkérést, hanem vállalta. Így lehetősége nyílt, hogy megmentse Jézus életét több ízben is – először a megkövezéstől.
Mária és József karácsonya egy kudarcokkal teli nap volt, távol az ünnepi hangulattól. Hosszasan bolyongtak Betlehem házai közt, de sehol sem adtak szállást a szülés előtt álló kismamának. József senkire sem törte rá az ajtót, nem káromkodott, nem erőszakoskodott. Békés, türelmes támasza lett feleségének. Elfogadta a visszautasítást, a megalázó tényt, hogy az Isten fiát egy barlangistállóban kell fogadnia. A belső béke és Isten dicsősége mégis ünnepivé varázsolta ezt az éjszakát – a kudarcok ellenére is.

Szent József-év

A megpróbáltatások ezzel nem értek véget. Álmában József újabb isteni üzenetet kapott, hogy meneküljön családjával Egyiptomba, mert Heródes király a gyermek életére tör. Ha ő akkor legyint erre, megmosolyogja saját álmát, nem hiszi el vagy semmibe veszi a figyelmeztetést, akkor Jézus „aprószent” lesz, egyike a betlehemi gyermekgyilkosság áldozatainak, és nem váltja meg a világot. Mindössze egy különös álom, egy jelentéktelennek látszó történés – és milyen nagy volt a tét, milyen óriási volt József felelőssége!
Később, Heródes halála után hasonló utasításra a Szent Család visszatért Egyiptomból Izraelbe, és megkezdődtek a csendes názáreti évek, a munkás napok a gyalupad mellett. Milyen öröm lehetett a felcseperedő Jézussal együtt dolgozni, tanítani őt az ácsmesterségre! A fát, amit Isten teremtett, vele együtt megmunkálni, formálgatni. Kár, hogy nem jegyezte le senki a mindennapok történéseit és a beszélgetéseiket. Valószínű, hogy amikor Jézus megkezdte nyilvános működését, nevelőapja már nem élt, mert a Biblia abban az időszakban már nem említi. 

József nélkül nincs Szent Család. Kiválasztott volt, aki tette a dolgát: biztonságot és kenyeret adott családjának, és mindezt csendesen, alázattal. 

Mennyire éhezik a gyermekek az ilyen édesapát, és milyen sokaknak nélkülözniük kell! Az oktatásban és az otthonokban is egyre nagyobb „hiánycikkek” ők, pedig mennyire nagy szükségük lenne a lányoknak jó apa-példaképekre a későbbi egészséges párkapcsolathoz, és a fiúknak önmaguk lelki felépítéséhez. Az apa-kép Istenről alkotott képünknek is formálója.
Hálás vagyok a jó Istennek, hogy apukám bő négy évtizedig életem meghatározó része volt. Családunk korábbi nemzedékeinek idején az apák tömegesen hiányoztak a társadalomból, mert elestek a háborúban vagy meghaltak annak következményeitől, mások évekig fogságban sínylődtek, és önmaguk árnyékaként tértek haza. Az én nagyszüleimet sem kímélte meg ettől a sors. Anyai nagyapám még harmincöt kilósan hazatérhetett a szovjet fogságból, újratervezhette az életét. De apai nagyapám a Don-kanyarban maradt, csak a halálhíre tért haza a háborúból. Az én apukám akkor kétéves volt. Nem is emlékezett az édesapjára, nem tudott olyan korai emlékképeket előhívni, csak fényképen látta őt. Ezért rettegett a fényképésztől. Azt hitte, hogy akit lefényképeznek, az a papírlapba zárva él tovább – így kereste gyermeki fantáziája a halál okát. 

Ma is nagyon kellenek a Szent Józsefek, a jó családapák, akik mernek a feleségük és gyermekük mellé állni, önzetlenül a másikért élni; akik nem riadnak vissza az áldozathozataltól; akik képesek uralkodni rossz felé húzó ösztöneik és indulataik felett, és a harag helyett megbocsátanak. 

Kedves Férfiak, Apák! Merjetek együttérezni, elérzékenyülni, hinni, hűségesnek maradni, vállalni az egyszerű hétköznapiságot! Tartsatok ki, legyetek jelen az elnőiesedett és semlegesség felé haladó társadalomban! Ne feledjétek, 2021 különösen a Ti évetek, és ez felelősség és lehetőség is!

KAPCSOLÓDÓ TARTALOM

Kép
Szenteste

Véssey Miklós: Igen, megtartjuk

Kedves doktor úr, én csak annyit tudok erre mondani, hogy van a sötétség, és van a fény, nézzünk például engem, látszólag semmi értelme annak, ahogyan élek, tetőket ácsolok naphosszat, és rendszeresen nem fizet ki minket a főnök, átver úgymond...
Háttér szín
#dcecec

Aki minden gyermeknek anyja volt – Brunszvik Teréz életútja

2020. 12. 29.
Megosztás
  • Tovább (Aki minden gyermeknek anyja volt – Brunszvik Teréz életútja)
Kiemelt kép
brunszvik.jpg
Lead

A hazai óvodarendszer megalapítója és a reformkor társadalmi elitjének egyik első „feministája” volt Brunszvik Teréz. Életét a fáradhatatlan munka fémjelezte: még 82 éves korában is egy tanítóképző intézet létrehozásán dolgozott. Bár saját gyermekei nem születtek, életműve által minden magyar gyermeknek anyja lett. 

Rovat
Életmód
Köz-Élet
Címke
Brunszvik Teréz
Szerző
Petz Anna
Szövegtörzs

Biztos családi alapok

Brunszvik Teréz 1775-ben, egy júliusi nap hajnalán látta meg a napvilágot Pozsonyban, Brunszvik Antal gróf és Seeberg Anna bárónő első gyermekeként. Nevét császári és királyi keresztanyjáról, Mária Teréziáról kapta. 
Az elesettek segítőjének áldozatos, ugyanakkor hálás szerepköréhez édesapja szolgáltatta lánya számára a példát, aki gyakran nagyvonalúan adományozott, emellett értékrendjében kiemelt szerepet töltött be a nevelés iránti elkötelezettség. Teréz édesanyja pedig a korban szinte példátlan szintű női eltökéltségét és fáradhatatlan munkabírását örökítette át elsőszülöttjére: nem volt rest naphosszat lóháton ülni, és saját kezűleg, az anyagi javak szigorú beosztásával igazgatni a család martonvásári birtokát. 

Brunszvik Terézről igen hamar kiderült, hogy nem az előkelő házaséletre jellemző egyhangú, felszínes szórakozás lesz felnőtt léte fókuszában.

Éles eszű leányként gyorsan tanult, széleskörűen művelt apja nyomdokain járva pedig falta a kor meghatározó műveit az ókori filozófusok munkáitól kezdve, a keresztény vallásos irodalmon át, a korban divatos pedagógiai és nevelési regényekig. Részben e hozzáálláshoz kötődik az az esemény, amiről az emlékirataiban is beszámol apja korán bekövetkezett halála kapcsán. Ekkor ugyanis a gróf tiszteletére egy kisméretű piramist emeltetett, ahol az „Igazság papnőjévé” avatta magát azzal az elhatározással, hogy soha nem megy férjhez, hanem életét a hazája és az emberiség jobbításának szenteli. 
Az energikus, tettvágytól fűtött leány ugyanakkor korának is példaértékű egyénisége volt – nem véletlenül mérték már életében is Széchenyi Istvánhoz. Áthatották a felvilágosodás emberbarát nevelési eszméi és a romantika lelkesedése. A nagy magyar honatyához hasonlóan nem elégedett meg a szükségszerű fejlődés hangoztatásával, hanem egész életében azon fáradozott, hogy átültesse a gyakorlatba. Saját felelősségéről így írt: „Minél magasabb rangban állunk, annál jelentősebbek cselekedeteink.”

Egy életen át tartó utazás kezdete

A kor több felvilágosult egyéniségéhez hasonlóan Teréz életében is az utazás, az idegen világokban szerzett új tapasztalatok hozták meg a fordulatot.

A zenében, éneklésben is tehetséges lány huszonévesen a húgával Bécsben tartózkodott, ahol Beethoventől vettek zongoraleckéket. A család így életre szóló barátságot kötött a zeneszerzővel, aki többször ellátogatott a martonvásári kastélyba is. 

Bár sokáig úgy hitték, a Beethoven leveleiben emlegetett „halhatatlan kedves” maga Teréz volt, a zenekutatók ma már inkább a húgát, Jozefint sejtik a titokzatos elnevezés mögött.
Teréz – bár harmincéves korában tiszavirágéletű mátkaságra lépett egy huszárkapitánnyal – végül valóban nem ment férjhez. Annál nagyobb elánnal vetette bele magát a fiatalon megözvegyült Jozefin gyermekeinek nevelésébe – velük tette meg az életét nagyban meghatározó külföldi útját is. 1808-ban hat hetet töltött Svájcban, Heinrich Pestalozzi nevelőintézetében, ahol rendhagyó pedagógiai szemlélettel és ezáltal egy nevelésügyi példaképpel ismerkedett meg. A híres svájci pedagógus ugyanis nem „kis felnőtteknek” tekintette a gyermekeket, hanem az adott életkor jellegzetességeihez mérten kívánt oktatni, nagy súlyt fektetve az erkölcsi nevelésre, az egyénre szabott tehetségfejlesztésre és a világ élményalapú felfedezésére. Mindezek mellett pedig elhagyott gyermekek számára alapított menhelyeket és szegényiskolát. 

Kép
Aki minden gyermeknek anyja volt – Brunszvik Teréz életútja

A Brunszvik Teréz Óvoda Martonvásáron

Brunszvik Teréz életének 34. évét azonban nemcsak e találkozás szempontjából tartotta szellemi ébredésnek. Nem sokkal később, Itáliában, a nagyhét szerdáján olyan vallási élmény érte (feljegyzései szerint „újjászületett”), amelynek következtében végleg elhatározta, hogy mások „szellemi anyja lesz”, azaz életét a gyermekek nevelésének, a köz szolgálatának szenteli. „Az Úr engem őrnek rendelt az övéihez, hogy számukra én legyek a hűség, az őhozzá tartozás és éberség mintaképe” – írta.

A nevelés úttörője

Néhány sikertelen gyermekvédelmi célú próbálkozás után, 1828-ban Brunszvik Teréz gyakorlati munkássága végre kezdetét vette: 

Budán, édesanyja bérházában megalapította a Habsburg Birodalom első „kisdedóvóját”.

Az Angyalkert elnevezésű intézményben hétévesnél fiatalabb, alacsony származású gyermekek szellemi nevelése folyt, amelyet angliai mintára férfinevelők vezettek. A széleskörű ismereteket adó oktatási alkalmakat közös imádság és éneklés előzte meg; így törekedtek arra, hogy az otthoni légkör hiányosságait pótolják az elhanyagolt kicsik számára, hiszen amint az alapító írta: „A korai nevelés a legfontosabb! Az, amit az ember ebben az életkorban felfog, kihat egész életére.”
Bár az intrikával jócskán terhelt korban az Angyalkert csöndes előkészülettel nyílt meg, sikerére az egész Birodalomban felfigyeltek. A következő években Teréz még három hasonló kisdedóvót nyitott a saját vagyonából, amelyeket 1832-ig személyesen vezetett is, de ekkorra már elmérgesedett a kapcsolata a reformkor meghatározó politikusaival (többek között Kossuthtal és Wesselényivel), ezért az intézményeket a Pesti Jótékony Nőegylet vette át. 
Mi robbanthatta ki a konfliktust? Bár a honatyák üdvözölték Brunszvik áldozatos munkáját (Kossuth például „nemében különös jelenet”- ként írt az asszonyról), az ébredező nemzettudat jegyében azonban nem fogadták el, hogy az óvodákban német nyelven folyt az oktatás. A támadás azért is bizonyult méltatlannak, mert az 1848-as forradalom kirobbanásakor a magyarul beszélni nem, ám írni kiválóan tudó Brunszvik Teréz teljes lelkesedéssel annak ügye mellé állt, meggyőződéses magyarnak vallotta magát; olyannyira, hogy a szabadságharc leverése után több büntetőügyben őt magát is meghurcolták. És bár a magyarok függetlenedési törekvéseit vérbe fojtották, a Teréz által elindított nevelésügyi forradalomnak semmi sem szabhatott gátat: 

Az első intézmény megnyitását követő három évtizedben száznál is több kisdedóvó alapult Magyarországon. 

Ugyanakkor Brunszvik Teréz sem hagyta abba a munkát: az óvodáskorból kinővő gyermekek számára kézművesiskolát nyitott, és elkezdett az óvodai nevelők képzésének megszervezésén dolgozni. Emellett egész életében hangsúlyozta az anyák tagadhatatlanul kiemelt szerepét a gyermekek jövőjében: „… a fizikai ember a maga szép testi formáját az anya méhében alakítja ki, éppen úgy az ember erkölcsi és értelmi része is csak az anyai szív melegében, az anya életének és szellemének körében alakulhat ki s erősödhetik meg.” Ezért olyan nőnevelő intézeteket képzelt el, amelyek a szellemi oktatás révén kifinomult gondolkodású, tudatos anyákat képeznek.
Álmát végül az általa is nevelt és taníttatott unokahúga, Teleki Blanka váltotta valóra 1846-ban: ekkor nyílt meg az első hazai lánynevelő intézet. 
 

KAPCSOLÓDÓ TARTALOM

Kép

Szerzetes, politikus, aktivista – Slachta Margit különleges életútja

A Slachta Margit által életre hívott szociálisan érzékeny katolikus közéletiség és a nők jogaiért kiálló feminizmus rengeteg elméleti és gyakorlati, közéleti, emberiességi és szociális kihívással nézhetett szembe a XX. század traumáinak idején, és ő nem riadt meg semmiféle feladattól.
Háttér szín
#f1e4e0

A testképünkre is ráfér a gyúrás?

2020. 12. 29.
Megosztás
  • Tovább (A testképünkre is ráfér a gyúrás?)
Kiemelt kép
testkep.jpg
Lead

A minap láttam egy képet, amelyen egy olyan férfi szerepelt, akinek a teste hatalmas változáson ment át. Bár lefogyott és megizmosodott, az arcát érdekesebbnek találtam, mint a kockáit. Az első képen lesütötte a szemét, bátortalanul mosolygott, a másodikon viszont csillogott a tekintete és magabiztosan pózolt. A két kép ugyanazt az embert ábrázolja. Vagy mégsem?

Rovat
Életmód
Címke
testképzavar
önértékelés
testsúly
elhízás
fogyókúra
soványság
Szerző
Jámbor-Miniska Zsejke
Szövegtörzs

Identitásunk kialakulása egy fejlődési út, a testünk változásai formálják a személyiségünket, ugyanakkor a szakértők arra is felhívják a figyelmet, hogy nem az álomsúly hajszolására kellene összpontosítani, hanem az egészséges testképre, hiszen nem azon van a hangsúly, hogy az idő múlásával mi változik rajtunk, hanem azon, hogy mi változik a folyamat közben bennünk.

„Sosem voltam normál testalkatú, de ez nem okozott álmatlan éjszakákat. Aztán jött egy időszak az életemben, amikor a párommal nem úgy alakultak a dolgaink, ahogy szerettük volna, és ez mindkettőnk közérzetére negatívan hatott. Akkoriban a mérleg 112 kilót mutatott, és már a cipőmet sem tudtam bekötni nyöszörgés nélkül. Elhatároztuk, hogy jobban odafigyelünk az egészségünkre. Közben szakítottunk, ami adott valamiféle »csakazértis« hangulatot, és végül megcsináltam: egészséges testalkatúra fogytam, változtattam az étrendemen, rendszeresen mozgok és úgy érzem, hogy testben és lélekben is megerősödtem. Amikor 1-1,5 órát egyedül vagy magaddal edzés közben, annyi mindent átértékelsz! Voltak, akik először csak mosolyogtak a terveimen, de szerencsére csak legyintettem rájuk. Az akkori főnököm viszont biztatott, amiért hatalmas köszönet neki, hiszen nem volt rest a legapróbb eredményekért is megdicsérni. Akik látták, milyen sok munkát fektetek az egészbe, elismerően nyilatkoztak, azt mondták, hogy ők nem lennének erre képesek, ez sokat javított az önbecsülésemen.”

Peti története jól példázza, milyen szoros a kapcsolat a testképünk és az identitásunk között. Thomas F. Cash kutató szerint a testképünkre környezeti és személyhez kötött tényezők is hatnak. Az adott hely és kor ideálja mellett, kulturális üzenetek is befolyásolják a magunkról alkotott képet. A média például furcsa módon kettős üzenetet közvetít: egyszerre bálványoz egy sokak számára elérhetetlen testideált és szólít fel elfogadásra.

Cash szerint a testkép kialakulására a kapcsolataink is hatnak, hiszen mindenkinek fontosak azok a vélemények, amelyeket a család és a kortársak közvetítenek, de személyiségbeli tényezők is befolyásolják, milyennek látjuk magunkat.

Milbik Zsuzsa, a BeBalanced Pszichológiai Pont pszichológusa úgy véli, hogy éppen ezért érezheti Peti úgy, hogy a fogyása nem csak annyi változással járt, hogy kevesebbet mutat a mérleg. „Egy ilyen folyamat során közvetlenül és közvetetten is új határok alakulnak ki, ami által megváltozik a személy viszonyulása önmagához és a környezetéhez, valamint a környezet viszonyulása az egyénhez. Érdemes felkészülni a változásra, egyes régi dolgok elengedésére, újak befogadására, önmagunk újratanulására, viszont nem cserélhetjük le teljesen a személyiségünket, mert identitásunk egy folytonos jellemzőnk” – magyarázza a szakértő.

Te nem szeretsz, vagy én nem szeretem önmagamat eléggé?

Testünk változása negatívan is hathat önképünkre és a kapcsolatainkra. Gabi és Laci elmúltak negyven­évesek, több mint tíz éve házasok és van két gyerekük. Házasságukban éppen egy krízist élnek meg, elégedetlenek a szexuális életükkel, de különböző szemszögből látják a problémát. Laci szeretné, ha felesége ugyanolyan magabiztos és kezdeményező lenne, mint amilyen a megismerkedésük idején volt. „Hiába mondom neki, hogy szép, mindig le kell kapcsolni a lámpát!” – meséli Laci. Gabi huszonévesen sokat sportolt, de miután abbahagyta, nem tudott visszaállni korábbi súlyára, és az önbizalma csökkent. „Felpróbáltam egy csipke fehérneműt, és elsírtam magam. Úgy éreztem, hogy úgy nézek ki, mint a saját anyám” – mondja Gabi. Bár a házaspár gondjait több tényező befolyásolja, az biztos, hogy Gabi alacsony önbecsülése része a problémának. Az ilyen kríziseket még mindig sokan tabuként kezelik, pedig gyakran előfordulnak a párkapcsolatokban és a megoldás (ne higgyünk mindenben a fitneszguruknak!) nem az, hogy mindenáron elérjük az álomsúlyunkat.

Kép
testkép
Kép: Freepik

A pszichológus úgy véli, hogy a kulcs az önelfogadás és a fejlődni akarás együttese lehet, ami erősíti az önbecsülésünket és így a kapcsolatainkra is jótékonyan hat. Eszerint arra érdemes törekedünk, hogy szeressük magunkat mindig, de ne mondjunk le arról, hogy fejlődhetünk!

„Botsáskák” a „dagadtak” ellen?

„A fiúk jobban szeretik, ha van mit fogni a lányon (…) mondd csak meg azoknak a csontos #&@#-nek!” Dalolja Meghan Trainer „All about that bass” című 2014-es nagysikerű popslágerében. Vajon mekkora botrány lenne abból, ha azt énekelné valaki, hogy „Mondd meg azoknak a kövér #&@#-nek”, és hogy „A fiúk a lapos hasat szeretik!”? Mindez persze nem azt jelenti, hogy ezeket a popslágereket illetlen dolog szeretni, csupán azt mutatja meg, hogy a nyugati testpozitív mainstreambe is becsúszik néha egy kis kettős mérce, ami csorbát ejthet azoknak a lányoknak az önbecsülésén, akik Rékához hasonló alkattal születtek. „Botsáskának hívtak a suliban” – meséli szomorúan a tündérarcú, törékeny testalkatú lány, aki soha nem volt kibékülve vékonyságával, és bár próbál többet enni, mégsem rakódtak rá a kilók úgy, ahogy szerette volna.

A strandon nem meri levenni a pólóját, túl kicsinek találja a melleit, problémái adódtak a nőiességével, és a helyzet még rosszabb lett, amikor hallotta, hogy a többi lány azzal nyugtatja magát egy kudarcba fulladt fogyókúra után, hogy a „pasik úgysem szeretik a lapos nőket”.

A pszichológusok szerint valószínűsíthető, hogy azért jelennek meg hangsúlyosabban a túlsúlyos emberek a pozitív testkép kampányokban, mert ezzel szeretnék ellensúlyozni azt a rombolást, amit a photoshopolt címlapok és az egészségtelenül vékony modellek példaképpé emelése okozott. Milbik Zsuzsa szerint a társas összehasonlítás már kisgyerekkortól kezdve jelen van az életünkben, az életkor előrehaladtával pedig a szerepe egyre nő. „Ennek két iránya lehet: a felfelé hasonlítás során olyan valakivel hasonlítjuk össze magunkat, akit az adott dimenzióban jobbnak ítélünk, és ösztönző hatással van ránk. A lefelé hasonlítás során olyan személyt választunk, akit az adott dimenzióban rosszabbnak ítélünk, és ha úgy érezzük, hogy önértékelésünket veszély fenyegeti, a másikkal összehasonlítva javíthatjuk azt” – véli a szakértő.

Minden kornak megvan a maga szépségideálja, és sokféle külső és belső tulajdonság tehet egy embert vonzóvá, az egészség ezzel szemben egy jobban meghatározható kategória. A kórós elhízás vagy soványság, a mozgásszegény életmód és a túlhajtás ugyanúgy egészségügyi kockázatokkal jár, mint például a dohányzás. Sokan úgy vélik, hogy a klinikai értelemben elhízott plus size modell, Tess Holiday képét a Cosmopolitan címlapjára tenni legalább olyan veszélyes lehet, mint az extrém sovány modelleket reflektorfénybe állítani, hiszen az ő súlya ugyanúgy nem esztétikai probléma, hanem egészségügyi. A modell rajongói azzal védik a lépést, hogy mivel egyszeri alkalomról volt szó, a címlapfotó inkább a testünk elfogadását segíti. Milbik Zsuzsa szerint a megfelelő testkép kialakításának első (és nagyon fontos!) lépése valóban az elfogadás, de ez nem jelenthet egyet a passzív belenyugvással.

A pszichológus arra is rávilágít, hogy manapság gyakori a nyomás, hogy mindent és mindenkit fogadjunk el – és ez nemes cél, de ha a belenyugvás értelmében tesszük mindezt, az olyan, mintha lemondanánk arról, hogy az illető fejlődhet.

Persze nagyon kell arra figyelni, hogy bátorításunk, ne az elutasítást mutassuk a társunknak! Testalkatunkat meghatározza genetikánk, a korunk, az az életszakasz, amiben éppen vagyunk, az életmódunk. Ebben a keretben kell mozognunk, nem pedig erőszakosan, a külső nyomásnak engedelmeskedve változni! Meg kell keresni azokat a pontokat, amikre lehet hatásunk, amiért tehetünk! Fontos, hogy ne azért tegyünk bármit is, mert utáljuk a testünket, hanem pont azért, mert szeretjük! Ha döntött az egyén a változás mellett, érdemes feltenni a kérdést, hogy ez miben fogja segíteni, majd félelem helyett kíváncsisággal felfedezni mindazt, amit ezalatt átél, amit magáról megtanul!   

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Háttér szín
#fdeac2

„Eddig a ketrecharc volt, mostantól az anyaság lesz a főállásom” – beszélgetés Kárászi-Kovács Alexandra MMA világbajnokkal 

2020. 12. 29.
Megosztás
  • Tovább („Eddig a ketrecharc volt, mostantól az anyaság lesz a főállásom” – beszélgetés Kárászi-Kovács Alexandra MMA világbajnokkal )
Kiemelt kép
karasz_01.jpg
Lead

Két évvel ezelőtt attól volt hangos a hazai sajtó, hogy világbajnok ketrecharcosa lett Magyarországnak. Kovács Alexandra, két Európa-bajnoki arannyal a háta mögött, 2018-ban megnyerte a bahreini amatőr MMA (másnéven ketrecharc, vagyis kevert harcművészetek) világbajnokságot. Azóta férjhez ment, idén pedig megszületett első gyermekük. Versenyzésről, harcművészetről, anyaságról, illetve jövőbeli terveiről beszélgettem vele. 

Rovat
Életmód
Címke
élsportoló
ketrecharc
küzdősport
Kárászi-Kovács Alexandra
MMA
jiu-jitsu
kempo
Szerző
Vadas Henrietta
Szövegtörzs

– Hosszú út vezetett a világbajnoki cím megszerzéséig? 
– Az edzőmmel, Palotás Ferenccel 2015-ben elhatároztuk, hogy kipróbáljuk magunkat ketrecharcban is. Mondhatnám úgy, hogy három év speciális felkészülés és az MMA versenyek tapasztalatai vezettek el a világbajnoki aranyig – ami nagyrészt igaz, de nem fedné teljesen a valóságot. Három év önmagában szerintem kevés lenne ahhoz, hogy valaki felkészüljön egy ketrecharc-versenyre. Számomra a Zen Bu Kan Kempo-s évek alapozták meg azt, hogy eljuthassunk idáig. A kempo elég összetett sportág, amely nagyon közel áll több küzdősporthoz, ezért az évek során sikerült más szabályrendszerekben is eredményesen szerepelnem, mint például thai boxban és brazil jiu jitsuban.  

Szerettem ezeket a kihívásokat, mert visszajelzést kaptam a képességeimről, a fejlesztendő területekről. Az MMA is egy ilyen mérföldkő volt. 

Ez a stílus még közelebb áll a kempo szabályrendszeréhez, mert a küzdelemben vegyesen használható álló- és földharc-technika is. Számomra ez volt a legideálisabb versenyszám, mivel nem kellett visszafognom magam egyik területen sem. Sőt, meg kellett tanulnom használni a ketrecet mint új küzdőteret.  

– Hogy élted meg az Eb-sikereket és a világbajnoki győzelmet? 
– Hihetetlen időszaka volt ez az életemnek! Nem gondoltam volna, hogy 2016-ban, az első nagy megmérettetésen megnyerem a prágai amatőr Eb-t, legyőzve a kétszeres bajnokot, Gabriella Ringblomot. Elképesztő élmény volt – most is összeugrik a gyomrom, ha visszanézem azt a döntőt. Onnantól vált valósággá és hittük el az edzőmmel, hogy még nagyobb sikereket is elérhetünk az MMA-ban. Ezzel a lendülettel meneteltünk tovább a következő nemzetközi versenyre. 2017-ben csak az elődöntőig jutottunk, mivel a brazil ellenfelem jobbnak bizonyult. Sajnos, nem voltam ott fejben a meccsen, pontozással elment a mérkőzés, bronzéremmel tértünk haza. De nekem hiányérzetem volt, mindenképp vissza akartam menni, adni még egy esélyt a világbajnoki aranynak. Ezért aztán felszívtam magam azzal az elgondolással, hogy most vagy soha. 2018-ban visszamentünk Bahreinbe, hogy elhozzuk, ami ott maradt. Itt minden menetet sikerült idő előtt befejeznem technikai KO-val. Leírhatatlanul boldog voltam, hogy végül meglett az arany.  

Kép
Kovács Alexandra MMA világbajnok, 2018
Kovács Alexandra MMA világbajnok, 2018

– Kevés lány foglalkozik küzdősportokkal, te viszont több ágát is kipróbáltad. Leginkább mi vonzott ezekben? 
– Egyrészt a kihívás, de ez minden sportról elmondható. 

Vonzott az, hogy megtanulhatok verekedni, és tetszett, hogy a tanult technikákat egyre jobban tudom alkalmazni. Egy idő után már meg tudtam állni a helyem a fiúk között. 

Motivált a fájdalom is, ami egy-egy ütésből vagy rúgásból származott, mert úgy gondoltam, hogyha el tudom viselni, attól csak jobb és keményebb leszek. Nemcsak testileg erősített meg a küzdősport, hanem lelkileg is.  

– 15 éves voltál, amikor először megismerkedtél a földharccal, a tradicionális jiu-jitsuval. A szüleid nem ellenezték, hogy ilyen sporttal foglalkozz, nem féltettek? 
– Az még nem zavarta őket, hogy a küzdősportot választottam. Igazából én sem gondoltam volna, hogy ennyire megtalálom majd magam benne. Akkor kezdtek el aggódni, amikor egyre komolyabb versenyeken indultam. Anyum nagyon kevés mérkőzésemre jött el, amit valahol megértek, mert azt nézni, ahogy a szeretted verekszik, rosszabb, mint a küzdőtéren lenni. Azt meg már végképp nem díjazták, hogy belevágtunk a ketrecharcba. Persze szurkoltak és támogattak, amennyire tőlük telt, de mindig megkérdezték, hogy mikor hagyom abba.  

– Ezek az edzések és versenyek nem a kíméletességről és a gyengédségről szólnak. Nőként nem aggódtál soha a testi épségedért?  
– Tisztában voltam azzal, hogy bármikor megsérülhetek, de mindig sikerült a felkészülésre fókuszálnom, és félretenni ezt a gondolatot. Nagy hangsúlyt fektettünk a védekezésre, főleg támadásból szerettem kontrázni, de ha az volt a taktika, akkor én indítottam. Mindig ésszel próbáltunk bunyózni, és szerencsére ez bevált. Nem is hátráltatott minket soha komolyabb sérülés a felkészülésben; ez hatalmas előny volt a sportmúltamban. Úgy gondolom, emiatt tudtunk viszonylag rövid idő alatt ennyire komoly eredményeket elérni. 

– Hogy látod, nehezebb nőként érvényesülni a harcművészetekben? 
– Szerintem érvényesülni nem nehezebb, mint férfiként, ha az ember kitartó, elviseli a fájdalmat, és elszánt a küzdősport iránt.  

A nehézséget az okozhatja inkább, hogy kevés a női küzdőpartner: magam is többnyire fiúkkal edzettem és készültem fel minden versenyemre, de ez engem sosem zavart.  

Sokkal intenzívebben lehet velük fejlődni. Azonban a tanult technikákat nehezebb rajtuk megvalósítani és begyakorolni, mint egy azonos súlycsoportú női ellenfélen. Emiatt jártunk el más klubokhoz gyakorolni, vagy jöttek hozzánk szintén versenyző lányok, akikkel tudtunk „sparringolni” (edzőmérkőzést vívni) a versenyek előtt.  

– Ha az edzéseken keménynek kell lenned, akkor miben és hogyan éled meg a nőiességed? 
– A hétköznapi öltözködésben nem igazán, mert felbosszant, hogy sose tudom, mit mivel vegyek fel. Pedig néha úgy szeretnék felöltözni valami „nőcisbe”, de legtöbbször elengedem a dolgot. Inkább maradok az egyszerű, gyors, laza és sportos megoldásoknál. De ha egy különleges eseményről van szó, amire van időm felkészülni – ilyen volt a szalagavatóm és az esküvőnk –, akkor előbújik a „hercegnős” énem, és biztos, hogy a legnagyobb abroncsú ruhát választom ki magamnak! Az eljegyzésünk is emiatt volt olyan emlékezetes. A férjem, Balázs, az Anna-bálon kérte meg a kezem. A bál önmagában is nagy meglepetés volt. Tudta, hogy szerettem volna egyszer bálozni, és ezzel lepett meg a névnapomon. Viszont azt nem gondoltam volna, hogy a lánykérést is erre az alkalomra időzíti...  

Mesebeli jelenet volt: egy nagy, kék, habos-babos ruhában álltam, abban mondtam neki igent. Nem is lehetett volna ennél különlegesebb… 

– Nem sokkal a világbajnokság után volt az esküvőtök, idén pedig megszületett az első gyermeketek. Eredetileg is így tervezted, hogy egy nagyobb győzelem után megpihensz és a családalapításra fókuszálsz?  
–  Igen, ezt így szerettem volna… Csupán nem gondoltam, hogy mindez valóra is fog válni. Egy csoda! Hálás vagyok mindenért, ami megtörtént velem, velünk!  

Kép
Kárászi Balázs, Alexandra és Zselyke
Kárászi Balázs, Alexandra és Zselyke

– Az életed tulajdonképpen a sport körül forog: a Testnevelési Egyetemen tanultál, testnevelő tanár lettél, később pedig elkezdtél kempoedzéseket tartani gyerekeknek. A terhesség alatt is aktív voltál, edzettél?  
– Az első hetekben még kempóztam, kihagyva bizonyos gyakorlatokat és az edzés végi küzdelmeket. Majd a biztonság kedvéért szépen lassan abbahagytam… De sokszor megfeledkeztem magamról, és a tesiórán bemutattam a gyakorlatokat, még fejen is álltam. A kollégák szóltak, hogy ezt most már nem kellene. Amíg nem éreztem különösebb változást a mozgásomon, nehéz volt visszafognom magam a sportolásban, de igyekeztem figyelni rá. Az ötödik hónap környékén kezdtem fokozatosan veszíteni a lendületemből. A járvány miatt kénytelen voltam otthon mozogni, így én is online edzettem, vagy néha Balázs termében mozogtam. A heti két-három edzést tartani tudtam majdnem a várandósságom végéig. Az utolsó hetekre fogyott el az energiám, de még akkor is ott volt a kutyasétáltatás. Ezt a bulldogjaink sokszor nem díjazták. Volt olyan, hogy visszafordultak az erdőből, és nem jöttek velem tovább; még nagy pocakkal is energikusabb voltam náluk.  

– Hogyan éled meg most az anyaságot? Van olyan kemény, mint egy MMA edzés? 
– Zselyke most öt hónapos, már ismerem annyira, hogy ne féljek attól, mit miért csinál. Nyugodtabban kezelem az eseményeket, és rugalmasabb vagyok a napi rutin tekintetében. Rájöttem, hogy az adott pillanatnak vagy a jól sikerült napnak kell örülni, és nem szabad azzal számolni, hogy ezek után is így lesz. Mert borulhat minden, és akkor csalódik az ember, ha mégse jön össze, amit tervezett – takarítás, főzés, pihenés vagy bármi. Alkalmazkodom a hangulatához, és annak megfelelően szervezem a napunkat. 

Élvezem az anyaságot. Nem mondom, hogy könnyű, de nem is nehezebb, mint amire számítottam.  

Zselyke nagyon jó baba, jókedvű, nyugodt. Végigalussza az éjszakát, ami nem kis ajándék, mert pihentek vagyunk, és szerintem ez teszi kiegyensúlyozottá mindhármunkat. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon sok segítséget kapok a férjemtől és a lelkes nagymamáktól is.  

– A férjed is küzdősportokkal foglalkozik. Szoktatok otthon „bunyózni” egymással? 
– Nem, itthon nem szokásunk… (mosolyog). Kiéljük magunkat az edzésen, ahol egyébként szoktunk egymással küzdeni, de annyi elég is. Nekem ugyanis nem sok babér terem ellene.  

– Tervezel még a jövőben versenyezni, vagy más célt tűztél ki magadnak ehelyett? 
– A komoly versenyzések korszakát lezártam az életemben. Hazai kempós versenyeken lehet, hogy fogok még indulni, de nemzetköziben már nem hiszem. Szeretnénk Zselykének testvért, akár többet is, így a jövőben az anyaság lesz a főállásom. Ennek ellenére a sportot nem zártam ki az életemből. Pár hete már el tudtam kezdeni a rendszeres testmozgást, bár a kempo még várat magára, de talán tavasszal már az is menni fog. Júliusban szeretnék övvizsgát tenni, és pár éven belül elérni a fekete öves szintet. Természetesen prioritást élvez a kislányom, ő fogja meghatározni, hogy hogyan szervezem az életem, de remélem, hogy hamarosan újra formába tudok kerülni. 

–  Mit gondolsz, a kislányotokból is harcművész lesz? 
– Megvan rá az esély, hiszen a környezetében van erre példa. Biztos le fogunk járni az apukája edzéseire. Ha nagyobb lesz, és tetszik majd neki, be is állhat, de nem fogjuk erőltetni. Olyan sportot választ majd, amilyet szeretne. Csak egy a lényeg: sportoljon. 

Háttér szín
#dfcecc

Szeleczky-Takács Viktória - A hölgy, aki kihozza a csokoládéból a maximumot 

2020. 12. 29.
Megosztás
  • Tovább (Szeleczky-Takács Viktória - A hölgy, aki kihozza a csokoládéból a maximumot )
Kiemelt kép
csokikeszito_01.jpg
Lead

Csokoládé-stylist. Ha lenne ilyen foglalkozás, Szeleczky-Takács Viktóriának biztosan ez szerepelne a névjegyén, ő ugyanis a formatervezést ötvözi a csokoládékészítéssel, naponta fedez fel újabb ízeket és formákat, alkotásait pedig impozáns dobozkákba csomagolja. Utánajártunk, hogyan alkot, miből nyer inspirációt, és miért cserélte kakaóbabra a televíziózást. 

Rovat
Életmód
Címke
csokoládé
csokoládékészítés
kakaóbab
hivatásválasztás
Szerző
Jónás Ágnes
Szövegtörzs

– A legtöbb gyerek legalább egyszer eljátszik a gondolattal, hogy milyen lenne, ha csokoládégyárban dolgozhatna felnőttként. Neked is voltak ilyen vágyaid?  

– Nem voltam jobban oda a csokiért, mint bármelyik másik korombeli gyerek, tehát nem mondanám, hogy egy valóra vált tündérmese az enyém. A csokoládé-szerelem és a csokikészítés vágya inkább a felnőttkoromhoz kötődik.  

– Hosszú éveken át dolgoztál televíziós szerkesztőként. Mikor volt az a pont, amikor azt mondtad, hogy már új kihívásokra vágysz?  

– Mindez azért nem egyetlen pillanat alatt dőlt el. Tinikoromtól kezdve rajzoltam, csomagolástervezőnek készültem, jelentkeztem is az Iparművészeti Főiskolára, ahol ötödszörre is kiestem az utolsó fordulón. Tudtam, hogy nem szabad belekeserednem a helyzetbe, ezért rögtön felvételiztem kommunikáció szakra, onnan pedig adott volt a lehetőség, hogy kipróbáljam magam televíziós szerkesztőként. Izgalmas világ volt számos kihívással, sokat segített abban, hogy kommunikáció szempontjából nyitottabb legyek, de mindig tudtam legbelül, hogy nem ezt szeretném életem végéig csinálni. Egy idő után már nagyon hiányzott a rajzolás és a kreatív munkák.  

Amikor egy gyerekműsornak lettem a főszerkesztője, egy csokoládéműhelyben forgathattam. Ott dőlt el a sorsom… 

– Van olyan készséged, amit a média világában sajátítottál el, de csokoládétervezőként is jól hasznosítasz?  

– A tévés szervezés megtanított arra, hogy ha kidobnak az ajtón, visszamásszak az ablakon, vagyis, hogy ha szükségem van valamire – legyen az egy információ, egy termék, adott esetben kakaóbab vagy egy speciális fűszer –, akkor addig kutatok és szervezek, amíg meg nem szerzem.  

Kép
Szeleczky-Takács Viktória
Szeleczky-Takács Viktória

– Tíz éve dolgozol csokoládékészítőként, manufaktúrád töretlen sikerrel működik, számos díj bizonyítja rátermettséged. Mennyire volt zökkenőmentes vagy épp nehéz ebben az új hivatásban felépítened önmagadat? 

– A tíz évből kettőt kísérletezéssel töltöttem, mellette másutt is dolgoztam, tehát gyakorlatilag nyolc éve vagyok csokoládékészítő. Csak akkor lett főállás a manufaktúra, amikortól már éreztem, hogy anyagilag biztos lábakon állok másodállás nélkül is. A kezdetekkor egyébként nagyon nehezemre esett az önreklámozás – introvertált személyiség vagyok, egyáltalán nem akartam látszódni. Ódzkodtam attól, hogy interjút adjak, vagy hogy megjelentessek magamról akár egy nyúlfarknyi cikket, szorongtam, ha fel kellett menni a színpadra átvenni egy díjat. Aztán szép lassan elfogadtam, hogy a reklám, a nyilvánosság is a munkám része.  

– Díszes bonbonok, drazsék, csipkemintás csokitáblák – a vásárló már csak ezeket, vagyis a csodás végeredményt látja. Beavatnál abba, hogy milyen folyamatokon megy keresztül a kakaóbab, mire csokoládéként díszdobozba kerül? 

– Csokoládéim alapanyaga a kakaóbab, amely a világ különböző termőterületeiről, ültetvényeiről – Madagaszkárról, a Sambirano-völgyből, a Salamon-szigetekről, Ecuadorból – érkezik. Mint említettem, fűszerek, alapanyagok, gyümölcsök tekintetében nem kötök kompromisszumot, képes vagyok hosszú hónapokon át kutatni és megkeresni azokat a lelőhelyeket, kikötőket, termelői piacokat, ahol a lehető legjobb minőség található. A kakaóbab feldolgozása manufakturális keretek között történik: a pörköletlen kakaóbabot Németh János kávépörkölő mester műhelyében pörköljük, ezt követően héjatlanítom, összetöröm a kakaóbab-szemeket. A töret napokra konsírozó gépbe kerül (egy malomhoz hasonló gépezetet képzeljünk el), ekkor adom hozzá a kakaóvajat és a nádcukrot.  

Mást nem is használok, mert nem hiszek a mesterséges ízfokozókban és adalékanyagokban. 

Az így keletkezett masszát temperálom (olyan állapotba hozom a megolvasztott csokoládét, hogy azzal szép, fényes, roppanós, foltmentes csokitáblákat készíthessek), formába öntöm, illetve ha szükséges, fűszerekkel, gyümölcsökkel ízesítem. 

– Honnan merítesz inspirációt az új kreációk elkészítéséhez?  

– Sokat járok gasztropiacra, nemcsak itthon, hanem külföldön is. Inspirál, ha megérzek egy illatot vagy megkóstolok egy ételt egy étteremben, de van úgy, hogy pont a kakaóbab ízleléséről jut eszembe egy fűszer, vagy épp fordítva. A madagaszkári kakaóbab például rendkívül citrusos, friss, üde, éppen ezért ehhez már nem adhatok savanykás gyümölcsöt, mert túl savas lenne. A Salamon-szigetekről származó kakaóbab mandulás ízjeggyel rendelkezik, bátran párosíthatom tehát savanykásabb gyümölcsökkel, például karamellizált physalis-szel (földicseresznye). A pandémia minden vállalkozás életében okozott kisebb-nagyobb törést. Én nem zárok rossz szezont, de márciustól egy kicsit megtorpant a kreativitásom. Várom, hogy újra kinyíljon a világ, és tudjak új ingerekből inspirálódni 2021-ben.  

– Az ízek és a dekoráció tekintetében mi a filozófiád? Van úgy, hogy az egyik fontosabb, mint a másik? 

– Mindkettő ugyanolyan fontos a számomra, vagyis az én fejemben az íz, a forma és a csomagolás mindig összekapcsolódik, s fontos, hogy utóbbi tükrözze a stílusom, az egyéniségem. A csokoládékhoz magam tervezem és készítem az öntőformákat. Régebben gyurmával a zsebemben jártam, és ha megláttam egy szép formát, egy növényt, rögtön lenyomatot vettem, s azzal díszítettem az alkotásaimat. 
A csipkemintás csokoládétábla mára a védjegyemmé vált.  

Kép
Kép: Szeleczky-Takács Viktória
Kép: Szeleczky-Takács Viktória

– Idén öt csokoládéval indultál a londoni Academy of Chocolate Awards-on, és mind az ötért díjat zsebeltél be.  

– Igen, bronzérmet nyert a physalis drazsé, amit kubai 75%-os csokoládéba burkoltam fahéjvirággal, és a madagaszkári dark milk táblám is, amelynek az az érdekessége, hogy füstölt nádcukorral készült.  

A 72 %-os madagaszkári csokoládémat ezüstéremmel jutalmazták, ugyanúgy, mint a citromos-fahéjas pekándiós táblámat. 

– A repertoárodból melyik csokoládé fejezi ki legjobban a személyiségedet? 

– Egy 80%-os ecuadori kakaóbabból készített csoki, amelyben kumquat (mandarinhoz hasonló citrusféle) és kávébab van. Nagyon karakteres fajta, de én imádom a kesernyésebb, rendhagyóbb, karakteresebb ízeket.  

– Elképesztő mentális erő kell ahhoz, hogy valaki ellen tudjon állni egy karamellizált mandulás étcsokoládénak vagy egy málnás-balzsamecetes-tejcsokoládés drazsénak! Te hogy bírod ki, hogy ne nassolj folyton? 

– Mindennap eszem csokit, de nagyon keveset, csupán tíz-húsz grammot. Inzulinrezisztens vagyok, oda kell figyelnem magamra, ráadásul egy ideje kiderült, hogy nagyon magas a vérem vastartalma, amit a kakaóbab okoz.  

– Melyik az a kreációd, amely a legnagyobb népszerűségnek örvend mostanában?  

– Még a kezdetekkor készítettem egy citromos-fahéjas-pekándiós fehércsokoládét és azonos ízű drazsét, mindkettővel ezüstérmet nyertem. Töretlen a sikerük, és én magam is rájárok időnként. Egyszerűen nem tudom megunni az ízt! 

Háttér szín
#c8c1b9

Új Duna-híd: új körút épül, kevesebb lesz az autó a Belvárosban

2020. 12. 28.
Megosztás
  • Tovább (Új Duna-híd: új körút épül, kevesebb lesz az autó a Belvárosban)
Kiemelt kép
t_00_je_2901_v02_0007.jpg
Lead

Kevesebb autó a belvárosban, jobb közlekedési kapcsolatok Budapest déli részei között és a környező területek fejlődését hozza magával a tervezett új Duna-híd. Budapesten több mint egy évtizede épült az utolsó híd, a Galvani út térségébe tervezett új átkelő Dél-Budát, Csepelt és Dél-Pestet köti majd össze és naponta 50 ezer gépkocsival tehermentesíti a belvárost.

Rovat
Dunakavics
Címke
Galvani híd
Duna-híd
körgyűrű
Budapest
Szerző
kepmas.hu
Szövegtörzs

Miközben a Belvárosi szakaszon megközelítőleg egy kilométerenként található átkelési lehetőség, a Duna déli szakaszán csaknem 10 kilométert kell megtenni két híd között. A déli városrészek között a mai napig nincs a városhatáron belüli közvetlen összeköttetés, a Budapesttel 1950-ben egyesült Csepel 70 éve vár arra, hogy Budapesten belül végre átkelő épüljön a budai kerületek felé.

Az új Duna-híd ezt a régi adósságot rendezi, közvetlen összeköttetést teremt Újbuda és Csepel, valamint Ferencváros, Kispest és Kőbánya között. Az új átkelő a Galvani utca - Illatos út vonalában épül meg lehetővé téve a déli városrészek közötti gyorsabb közlekedést. Az utazási idő rövidülésével az érintett településrészek lakói könnyebben jutnak el a szomszédos kerületbe dolgozni, tanulni vagy éppen vásárolni és felesleges kerülők megszűnésével az autók károsanyag-kibocsátása is csökken. Az új Duna-hídon 2x2 közúti sáv mellett kétvágányú villamos is közlekedik majd, valamint kerékpárút és gyalogosjárda szolgálja majd a közlekedőket. A híd megépülésével naponta több mint 50 ezer gépkocsival csökkenhet a belvárosi hidak forgalma.

A Budapest Fejlesztési Központ elődje, a Kiemelt Kormányzati Beruházások Központja egy 2017-ben kiírt nemzetközi tervpályázat alapján a világ egyik legtapasztaltabb hídtervezőit, a holland Buro Happold és a brit UN Studio konzorciumát bízta meg az új Duna-híd megtervezésével. A híd megépítéséről a Kormány 2018 decemberében döntött, a döntést a Fővárosi Közfejlesztések Tanácsa 2020. február 27-i ülésén megerősítette. Az előkészítő-tervező munkát a Budapest Fejlesztési Központ irányítja.

Támogatott tartalom.

Háttér szín
#dcecec
Adverticum kód

Neked elmesélem – Égő piros pipacs dobog bennem

2020. 12. 28.
Megosztás
  • Tovább (Neked elmesélem – Égő piros pipacs dobog bennem)
Kiemelt kép
naszvadi_magdolna.jpg
Lead

Este nyolc körül lehetett. Már mind otthon voltunk a nagyapámnál, az ő egyszobás lakásában. Négyen, egy régi bérház 40 m²-es szobájában. Fürdéshez készülődtünk, amihez akkoriban lábasokban melegítettük a vizet. Anyu pakolt, papa mesélt, és közben vártuk, hogy megteljen a lavór. Folyt, bugyogott a forró víz, amelynek a hangja egybeolvadt a mi szavainkkal – ez az első emlékem a szeretetről, amikor nagyon szorosan voltunk együtt.

Rovat
Életmód
Címke
Neked elmesélem
Noszvaldi Magdolna
fazekas
népi iparművész
Szerző
Kosztin Emese
Szövegtörzs

Szorongó, csendes, visszahúzódó kislány voltam, és egyben égetnivalóan rossz. Volt miért aggódniuk a szüleimnek… Előfordult, hogy a barátnőmmel bebújtunk a szomszéd teherautója alá, vagy megettük az utcán elszórt színes cukorkáknak hitt gyógyszereket, ami után irány a kórház és a gyomormosás. A legtöbb esetben viszont gondtalanul léteztem a saját világomban. Kislánykorom óta vonzódom az olyan anyagokhoz, amik egyszerűen, két kézzel formálhatóak, mint a homok, a sár, a gyurma. Ha homokvárat építettem, akkor fél napig teljes békében elvoltam, mert fontos volt, hogy a részletek is szépek legyenek: a kapu, a torony, a bejárat, a várat körülölelő folyó. Amit szeretek, abban aprólékos precizitással jelen vagyok, amit viszont nem, arra kényszeríteni kell magamat, hogy érdekeljen.
Sokszor mondják rám, hogy határozatlan vagyok – amiatt, mert kikérem a számomra fontos emberek véleményét is, de ez nem határozatlanság, hanem én szeretek más szemmel, más perspektívából is rálátni a bennem ismétlődő kérdésekre. Azt hiszem, tudok dönteni, már 14 évesen is bátran döntöttem: a fazekasság mellett.

Apukám igazi ezermester volt, aki mellett mindig ott sertepertéltem, így 12 évesen már vele együtt cseréltem a lengéscsillapítót a Wartburgban. Úgy nőttem fel, hogy nekem nem okozott gondot fúrni, kalapálni, szögelni… Mégis, a szüleim egyáltalán nem támogatták az ötletet, hogy fazekas legyek, mert nem tudták elképzelni, hogy én ebből valaha is megélhetek.

Puszta féltésből, szerető aggódásból és egy másik, realistább világképből próbáltak terelgetni engem… Nem sok sikerrel. (mosolyog)

Harmadikos gimnazistaként, amikor anyuval a Vörösmarty téri karácsonyi vásáron sétáltam, és megláttam a Szilágyi Kerámia standját, hangosan, beleremegve mondtam ki: „Egyszer én is itt szeretnék árulni.”

Kép
Naszvadi Magdolna
Naszvadi Magdolna

Keresztanyámék otthonában rengeteg kerámia foglalt helyet, és én valahányszor náluk voltam, mindig csodáltam a fényüket, a mintájukat, a formáikat, hogy milyen maradandóak – nem úgy, mint az én sógyurmáim. (mosolyog) Egy nyáron pont jókor voltam jó helyen, a keresztanyám épp akkor ment el egy megrendelt kerámiáért, amikor én is náluk voltam, így jutottam el először egy fazekasműhelybe. A helyre, ahova belépve úgy szívtam magamba a szagokat, mint amikor a kedvesünk nyakához bújunk oda és szívjuk be az illatát… Annak ellenére, hogy a kemencéből kifejezetten rossz gázok is szivárogtak kifelé, én mégis szerettem mindent, amit ott láttam és éreztem. Emlékszem, kaptam egy előre lekorongozott csengőt: „Díszítsd ki, ahogyan szeretnéd, és ha kész, hozd vissza, kiégetjük!” A kis tányérban lapuló, még képlékeny formát úgy vittem hazáig, mintha a legdrágább kincsem szorongatnám. Az újabb találkozásnál már vettem a bátorságot, és kértem egy kis adag agyagot is – ebből készítettem az első szobraimat –, és ekkor mindössze tizenhét éves voltam.(mosolyog)  

De létezett egy másik út, egy olyan, ami biztosnak tűnt, amit támogattak, amiben könnyebb volt hinni. Tizenhárom éves lehettem, amikor anyukám egyik francia nyelvtanulási alapkönyve a kezembe került, amelyben fonetikusan a szavak fölé volt írva a helyes kiejtés. Úgy éreztem, hogy értem és érzem a francia nyelvet, és a gimnáziumi eredményeim is ezt sugallták, de nem vettek fel az egyetemre. A hiba ott volt, hogy nem mertem beszélni, túl gátlásos voltam. Végül grafológus lettem, mert a pszichológia érdekelt, és mert kellett egy szakma, amivel abban a hitben élhetünk, hogy majd biztonságot ad… (mosolyog) Talán mondanom sem kell, ebből is hiányzott valami, de főleg a lényeg: én magam. Ettől függetlenül a mai napig úgy nézek a kézírásokra, hogy figyelem, mit mondanak el a szavakon túl.

„Fazekasképzés indul Újpesten” – látta meg a hirdetést apukám egy magazinban. Innentől kezdve a mai napig, több mint 20 éve gyakorlom, alakítom a saját stílusom. Nem vagyok egy kész, befejezett, a világról mindent tudó nő, anya, ember… ezért hiszem, hogy mindig fogok gyakorolni, változni, más jellegűvé válni. Mert más ember voltam, amikor elkezdtem, és más vagyok most is, így túl a negyvenenen. Huszonévesen képes voltam a szombat estéimet is a pincében tölteni egyedül, két kiló anyaggal, az apukám által készített korongozóval, a rezsón melegítve a vizet…

Nehezen éreztem rá a helyes fogásokra, sokszor vágtam oda dühből az agyagot, hogy elég volt, soha többé... A korongozás számomra az elszántság és az alázat kettőse. Mert végül csak összeszedem magam, mert nagyobb az akaratom.

Korongozni ugyan a mai napig nem annyira szeretek, de festeni, díszíteni igen, és ezért megéri. Műhelyben töltött nappalok, éjszakák, hétvégék, fél életek… Mindegyik elkészített munkámban ott vagyok.

Kép
Naszvadi Magdolna
Naszvadi Magdolna munkái

„Ne jelentkezz képzőművészeti szakközépiskolába, nincs fantáziád!” – 13 évesen mondta ezt a technikatanárom. Ez a mondat mélyen belém égett, és sokáig élt gátként bennem. Amikor ki kellett találnom valami újat, rögtön úgy reagáltam: „De nekem ez nem fog menni, nincs képzelőerőm.” Eleinte ez egy nagy visszahúzó erő volt, majd nagy segítséggé vált, mert elkezdtem dacosan nekimenni az ellenállásoknak: kialakult bennem a „csak azért is” érzés.

Sokszor volt lelkiismeretfurdalásom amiatt, mert megengedtem magamnak, hogy azt csináljam, ami tényleg én vagyok, amit szeretek, ahelyett, hogy hallgattam volna másokra, a szüleimre, és olyan utat választok, amiből jobban is élhetnék. „Mindent lehet mellékesen, csak művészetet nem. Vagy teljes lélekkel, vagy sehogy.” – Gárdonyi Géza szavai jellemeznek engem a legjobban, mert a 23 év alatt nem egyszer gyötörtem saját magam azzal, hogy váltanom kell... Tudjátok, valami olyanra, ahol megmaradnak a hétvégéim, az ünnepek ünnepnapnak, ahol nem azon múlik a jövedelmed, esik-e az eső vagy fúj-e a szél... De bármit is találtam ki, mindig ugyanaz volt a végső kérdés: hogyan, mikor tudom a kerámiát csinálni mellette? Napi egy-két órát, vagy talán éjjel? Képtelen vagyok lemondani róla, és már nem is szeretnék. (mosolyog)

2008-ban vettem részt először a Vörösmarty téri adventi vásáron, ahol közel az én standomhoz állt az egykor ámulva csodált Szilágyi Kerámia standja is. Felbecsülhetetlen érzés volt, minden értelmet nyert.

Egy ilyen vásáron történt, hogy egy fiatalember megállt a standommal szemben: „Ön készíti ezeket a kerámiákat?” „Igen” – válaszoltam, és ő határozottan megindult felém. Megrémültem: mit csinál ez az ember? Pillanatok alatt ott termett az ajtómnál, én már nyújtottam a kezem, hogy bemutatkozzak. Ő azonban kezet csókolt, rám nézett, és annyit mondott: „Megtiszteltetés, hogy megismerhetem a művésznőt!” Ekkor már több éve jellegzetes és meghatározó motívuma volt a munkáimnak „a vadvirágok királynője”, a pipacs, amely egy mitológiai történetben vált a hirtelen fellobbanó, szenvedélyes szerelem jelképévé. Az idegent is rabul ejtették a pipacsok, emiatt több pipacstálat rendelt tőlem, majd egy kis idő múlva felhívott: „Készítenél nekem ezekből a pipacsokból mandzsettagombokat?” Tehát egy 35 cm-es pipacstálból egy másfél centis kis pipacsot kellett készítenem. Így indult az ékszerkészítés, mert a mandzsettagombon láttam, hogy ez milyen jól nézne ki a fülemben is.

Kép
Naszvadi Magdolna
Naszvadi Magdolna munkái

2014 volt az az év, amikor már kétgyerekes édesanyaként, az élet minden létező területén nehezedtek rám a súlyok. Éreztem, hogy nem tudok velük megbirkózni egyedül, ez az időszak már túl volt a tűrőponton. Egy pszichológustól kértem segítséget, akinek volt egy kérdése, semmi egetrengető, mégis megmentett: „Ön alkotó, kreatív ember, aki kilenc hónapja nem dolgozik, nem él a szenvedélyének – és mégis csodálkozik, hogy most itt ül velem szemben?” Ekkor vált világossá a számomra: sokszor egy nagyon mély, negatív érzés, fájdalom, égő szomorúság kell ahhoz, hogy valóban merjek nagyot alkotni…

Nem tagadni, hanem megélni kell azt is, ami csontig hatol.

Amikor eljutok a minden mindegy állapotába, akkor merem kifejezni önmagam. Ebből a fájdalomból, elengedésből született meg egy kiállításnyi szobor, kerámia… Azóta több kiállításom is volt, mégis az első a legemlékezetesebb, az a kiállítás, amelyet a néprajztanárom nyitott meg. Kifejtette ott mellettem, hogy milyen tehetségesnek lát, én pedig közben semmi mást nem láttam, csak az első sorban ülő édesapám vörösödő, fényben úszó szemeit… amivel szavak nélkül mondta ki, amire mindig vágytam: „Kislányom, értékelem, amit csinálsz!”  

A barátnőm mondta, hogy egy valamit ne felejtsek el megemlíteni neked: „Ahhoz, hogy a saját utad járd, nagyon bátornak kell lenned!” Most már elhiszem, hogy az vagyok. (mosolyog)

A történetet Naszvadi Magdolna népi iparművész, fazekas emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba.

KAPCSOLÓDÓ TARTALOM

Kép
Hájas Réka

Neked elmesélem – A felhőfestő

„Sokszor, ha választani kellett, a rosszabbat választottam, a csúnyább almát, a nehezebb feladatot, mert azt éreztem, hogy majd jobbá, kecsegtetőbbé teszem… A tökéletlen mindig jobban vonzott. Talán mert semmi sem volt tökéletes körülöttem.” – Határozott stílus, mesebeli otthon, békés mosoly és tiszta szemek – Hájas Réka festő, rajztanár...
Háttér szín
#eec8bc

„Felvállaltam önmagam, ahogy Isten is tette az emberek között” – Pisont István rögös útja a Boldogságok hegyére

2020. 12. 28.
Megosztás
  • Tovább („Felvállaltam önmagam, ahogy Isten is tette az emberek között” – Pisont István rögös útja a Boldogságok hegyére)
Kiemelt kép
pisont_istvan.jpg
Lead

Egy kis Békés megyei faluban, mélyen vallásos roma családban nőtt fel. Később sokszoros válogatott futballista lett a Honvédban, majd ünnepelt sztár Izraelben. Edzőként dolgozott már fiatalokkal és felnőttekkel, civilben részt vett a Boldog Ceferino Lovagrend megalapításában, amely a történelmi egyházak és a cigányság együttműködését támogatja. Pisont István gádorosi és szentföldi élményein túl a labdához, a családhoz és a Jóistenhez való viszonyáról is mesélt nekünk.

Rovat
Életmód
Címke
Pisont István
Pisont István interjú
Boldog Ceferino Lovagrend
futball
Szerző
Dr. Szász Adrián
Szövegtörzs

– Ha lélekben visszautazik Gádorosra, a hetvenes-nyolcvanas évekbe, mit lát?
– Csupa szépet és jót! Egy cigány családnak pont a középső gyermeke vagyok az ötből. Nagy szegénység, de nagy boldogság vett körül. A szeretetre, a hitre, a Jóistennel való együttlét örömére neveltek. Amikor májusban betöltöttem az ötvenet, el is mondtam a testvéreimnek tiszta szívemből, hogy sosem vágynék más családra vagy gyerekkorra, nem cserélnék senkivel!

– Ezek szerint nem felnőttként talált rá a hitére, hanem már gyerekként „belenőtt”.
– Egész kicsiként is vittek magukkal édesanyámék vasárnap a templomba. Más családokból is jöttek cigánygyerekek ministrálni. A templomunk tele volt ministránssal! Emlékszem, ott vitáztunk, hogy kinek milyen méretű ruha jusson, persze nagyon jó hangulatban. Tíz-tizenkét ministráns volt a pap, Varga Béla bácsi mellett, aki Pécsről került oda, fantasztikus ember volt! Vagy két méter magas, szó szerint felnéztünk rá mind. Rám nézett, s kérdezte: „Ettél valamit?”. Mondom, nem. Akkor megkínált finom szárazkolbásszal. Közben mesélt az evangéliumról. Emlékszem a gyönyörű hangjára, az őszes hajára, annyira sajnálom, hogy nincs róla fotóm! Olyan volt, mintha valami angyal szállt volna le közénk…

– Akkor a szegénység tulajdonképpen lelki gazdagsággal járt együtt?

– Olyannyira, hogy édesanyámat, aki Terézia volt, családon belül csak Szent Teréznek becézték, mert amikor jöttek hozzánk nálunk szegényebbek, már tette is elébük a levest vagy amit épp főzött.

Akinek nem volt tüzelője, annak hagyta, hogy alkalomadtán nálunk aludjon, volt erre egy külön fekhely. A falu közepén laktunk, közel volt a bolt, a malom, az iskola, úgyhogy mindig nálunk volt a találkozó. Volt, hogy húsz ember plusz a gyerekeik jöttek össze a kiskonyhában meg a nappaliban…

– Csak a cigányság köreiben volt ilyen összetartás, vagy önöket a nem romák is kedvelték?
– Egy család volt csak, amelyik miatt sokan előítélettel voltak, s általánosított az utca nyelve, hogy „a cigányok betörtek ide meg oda”, de minket senki sem bántott. Mi magunk is tartottunk attól a családtól, ám később ők is elkezdtek dolgozni, és egy egész más generáció lépett ki onnan is.

Kép
Pisont István
Pisont István - Kép: Budapest Honvéd FC/Balogh Dávid

– Mikortól lehetett érezni, hogy önt a sport, a futball messzebbre repítheti?
– Amikor az ifik meg a felnőttek meccse között gyerekként beszaladtam a pályára kapura rugdosni, a több száz néző közül többen is mondogatták, ki ez a kissrác, milyen ügyes! Mások tudták, hogy „a kis Trezi az”. A francia válogatott fekete játékosa, Marius Trésor után, a bőrszínem miatt is neveztek így. Anyukám mondta, hogy amíg nem dolgozom, támogat az utolsó fillérjéig, csináljam, mert tehetséges vagyok. Pont, mint édesapám, aki szintén remekül focizott, ám nem járta végig ezt az utat. Ő maradt a faluban, de élete végéig bánta, hogy nem mert kimozdulni, pedig nagycsapatok is hívták. Mondták rá a helyiek, hogy ha kiteszi a lábát, s nem látja a gádorosi templomtornyot, már rosszul van. Pedig volt ám respektje: más az idegenbeli meccsekre lovaskocsival utazott, őt öltönyben, Volgával vitték…

– Ön viszont korosztályos válogatott, majd katona is lett, így került fel tizennyolc évesen a Honvédhoz. Meseszerű fordulat volt ez az életében?
– Micsoda megtiszteltetés volt belépni az öltözőbe Détári Lajosék közé! A torkomban dobogott a szívem, akkora gumót éreztem, hogy ha bármit kérdeztek volna tőlem, szerintem elsírom magam.

Volt ott lámpaláz meg minden, de ők is kiszúrták, hogy ügyes vagyok, úgyhogy maradhattam.

– Sőt, már húszévesen bemutatkozhatott a felnőtt válogatottban, ráadásul Argentínában…
– Diego Maradona a példaképem volt, mint sokunknak. Az első világbajnokság, amire emlékszem gyerekkoromból, az 1978-as argentínai volt. Papírszalagok, cetlik borítottak mindent a stadionban. Erre 13 évvel később már a magyar válogatottal futok ki a pályára Rosarióban, s megjelenik előttem ugyanez a kép, már élőben… Amiről gyerekként álmodtam. Meccs után kinéztem a buszból, s négy-ötéves meg egy kicsit idősebb gyerekek fociztak kint – éjfélkor! Gondoltam magamban, lehet, hogy ebben a kis csoportban itt van valahol a jövő Maradonája is? És mit olvasok két évtized múlva? Hogy Lionel Messi, napjaink argentin klasszisa Rosarióban született. S akkortájt épp négy-öt éves lehetett…

– Hihetetlen élmény, borsódzik az ember háta… De volt azért rossz is. Itthon a származása miatt nem egyszer megtalálták az ellenfelek szurkolói. Ezt hogyan kezelte?
– Nem tudtam kezelni. Ha nincs mellettem a családom, s mondják, hogy „Pityu, be kell bizonyítanod, hogy értékes ember vagy”, nem tudom, mi lett volna. Szerencsére az edzőim és a Honvéd-szurkolók is mellém álltak. Zengett-zúgott több ezer embertől a cigányozás, de még a kisebb városokban is. Úgy voltam vele, micsoda megaláztatás! De később, érett fejjel rájöttem, mit jelentett. Amikor már Izraelben találkoztam a Golgotán azzal a tudattal, hogy „Istenem, de hát én felvállaltam önmagam, pont úgy, ahogy te is azzal, hogy leküldted közénk Jézust”, akkor hirtelen büszke lettem arra, hogy nem tagadtam meg magam, hiába szidtak fiatalon. Pedig az nagyon rombolta az önbecsülést, az önbizalmat.

Bíztam benne, hogy majd rájönnek, nem vagyok rossz ember. Fel is magasztaltak később, pedig ugyanaz maradtam, a „legnagyobb cigányból” mégis a „legnagyobb király” lettem…

– Az imént már említette Izraelt, ahol egy rövidebb németországi kitérővel 1995-től egészen 2003-ig futballozott. Nagyon más közegbe került?
– Ott sok náció él, az én identitásomat is tudták – még az esküvőmre is eljöttek –, de csak az embert, a teljesítményt nézték. Már ifistaként is kijuthattam volna a válogatottal, ám előtte itthon elütött egy autó, így Izrael helyett a kórházban kötöttem ki. Anyukám akkor is azzal vigasztalt, hogy el fogok még jutni azokra a bibliai helyekre! Amikor pedig már edzőként vittem ki a magyar utánpótláscsapatot, Eilatban megállt a körforgalom közepén egy autós, ahogy felismert a járdán, s kiugrott, odaszaladt hozzám, megpuszilt, majd visszasétált, és ment tovább a forgalom. Belegondoltam, mit jelenthetett a gyerekeknek látni, hogy „a Trezi bá’-t” ott ennyire szeretik! Ezért is érdemes volt elkezdeni a futballt.

Kép
Pisont István
Pisont István - Kép: Budapest Honvéd FC/Balogh Dávid

– Ráadásul végül valóban végigjárta a bibliai helyszíneket is…
– Igen, de nagyon gyerek voltam még, huszonéves. Olyan harminc körül már átéreztem, mit jelentett ott járni. Jeruzsálemben, Betlehemben elég nagy a zsivaj: sorban állsz a templomban, épp csak letérdelsz a keresztnél, megérinted, s mész is tovább. A sírhelynél, vagy ahol Jézust bebörtönözték, rövid időt lehet csak tölteni, épp csak áthat, hogy ott vagy, ahol ő is járt, de még egy könnycsepp sem tud kijönni, olyan hamar ott kell hagynod, nehogy más rád lépjen. De felmenni a Boldogságok hegyére, ahol Jézus elmondta a nyolc boldogságot, ahová egy templom is épült… Ott folyamatosan lágy, meleg szél fúj, hallod a susogását, rálátsz Tiberiás tavára, és el tudsz mélyülni.

Elképzeled, ahogy ott járt Jézus, tanította az embereket, becsukod a szemed, süti a nap az arcodat, elmélkedsz, imádkozol. Órákat tudnék ott eltölteni! Virágok mindenütt, mindenki csendben van, álom az a hely…

– Rám is hatással van, ahogy mindezt meséli. Itthon van kinek átadnia ezeket a gondolatokat?
– Hogyne, a feleségem, akivel harminc éve együtt vagyunk, a testvéreim s a két gyermekem. Patrik főiskolás, Petra gimnazista. Sokat beszélgetünk az izraeli időszakról, főleg karácsonyra készülve, de látják a fotókat, tárgyakat is körülöttem. Elmélyedünk témákban, legutóbb például abban, hogy Jézus nem az igazakért jött le a Földre, hanem inkább a hamisakért, hogy változtasson a gondolkodásukon. Imádkozom, a Jóistenre gondolok lefekvés előtt, hogy hálát adjak. A koronavírus rajtam is átment, nagyon nehéz időszak volt, akkor is kértem az irgalmát, hogy el ne veszítsük egymást a családdal.

KAPCSOLÓDÓ TARTALOM

Kép

A család szíve – Marco Rossi Magyarországról és a világ közepéről

A kilencvenes években futballistaként kupagyőztes is volt Olaszországban, edzőként azonban Magyarországon teljesedett ki a karrierje. 2012-től dolgozott Kispesten, majd Dunaszerdahelyen – magyar bajnok és szlovák bronzérmes lett –, 2018 nyarától a labdarúgó-válogatottunk szövetségi kapitánya. Szép győzelmeket már elért a csapattal, de a részben budapesti rendezésű nyári Európa-bajnokságra még...

– Mit tapasztal, mennyire jellemző a cigányságra ez a fajta mély vallásosság, amit ön is megél?
– Manapság divat megszólni azt, aki imádkozik vagy keresztet vet, hogy csak ezért vagy azért csinálja, a fiatalok esetleg cikinek is érzik. De én hiszem, hogy legalább az ünnepekkor, az adventi időszakban, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor a szüleiktől, nagyszüleiktől, akár a dédszüleiktől ők is kapnak egy olyan képet az életről, amelyikben jelen van a Jóisten. Aki pedig megéri, hogy megöregedjen, az a legvégén nagyon vágyik azokra a pillanatokra, amikor közel lehet hozzá! Olyankor megváltoznak az emberek. Cigányok, nem cigányok egyaránt. S aki jól mesél, az át tudja adni mindezt a családjának is.

Pisont István edzői hitvallása
„Ahogy focistaként, úgy edzőként is fokozatosan érdemeltem ki a tiszteletet. Fontos a szakmai és emberi következetesség, rajtam áll, milyen kép alakul ki rólam az alapján, ahogy viselkedem a játékosokkal. Ebben a szakmában keménynek is kell lenni, de nem átlépve az emberi méltóság határait! Lehet a lélek mentén közelíteni a sportolóhoz, de ehhez meg kell őt ismerni, ezért fontosak az egyéni és csoportos beszélgetések. Hogy kirajzolódjon, te milyen vagy és ők milyenek. Érdemes egymásra hangolódni, megtalálni egymás lelkét, ebből a futballban is szuper dolgok tudnak kijönni!”

Háttér szín
#d0dfcb

Az angyalok köztünk járnak – Speciális igényűek segítői

2020. 12. 27.
Megosztás
  • Tovább (Az angyalok köztünk járnak – Speciális igényűek segítői)
Kiemelt kép
mozgaskorlatozottsag.jpg
Lead

Mi a közös egy édesanyában, egy kung-fu világbajnokban és egy egyetemi oktatóban? Mindhárman missziójuknak érzik, hogy speciális igényű embereken segítsenek. Ha kell, hajnalban kelnek, minden telefonhívásra azonnal ugranak,és nem kevés lelki, anyagi és fizikai megpróbáltatás árán igyekeznek élhető, derűs életet biztosítani embertársaiknak.

Rovat
Életmód
Köz-Élet
Címke
speciális igényű emberek
Access4You
Kaszás Ferenc
kung-fu világbajnok
Köllő Gergő
Szerző
Jónás Ágnes
Szövegtörzs

Kaszás Ferenc kung-fu világbajnok személyi edző állás után kutatott másfél éve az interneten, de helyette egy olyan hirdetésbe botlott, ami alapjaiban változtatta meg az életét.  Edző helyett személyi segítő állásra jelentkezett, így megismerkedett a kerekesszékben élő Berecz Balázzsal, aki nem mellesleg sikeres üzletember: speciális igényű emberek számára nyújt hiteles és részletes tájékoztatást egyes ingatlanok, helyszínek akadálymentességéről, azáltal, hogy azokat cége, az Access4youa saját tanúsítási rendszere alapján felméri.

– Nem volt ijesztő számodra eleinte az a felelősség, ami speciális igényű emberek ellátásával jár?
– Sosem terveztem, hogy ilyen területen fogok majd tevékenykedni. Korábban egy kintlévőség-kezelésre szakosodott cég vezetője voltam, dolgoztam testőrként, versenyszerűen sportoltam, thai boxoltam, kung-fuztam, aztán 2013-ban jött egy pont az életemben, amikor mindent felszámoltam, és elhagytam az országot. Egészen Angliáig utaztam, ahol az ország egyik leggazdagabb emberének kerekesszékben élő a fiára kellett vigyáznom.
Testőr-munkának indult, de életre szóló barátság lett a dologból, a mai napig jó viszonyt ápolunk. Volt tehát némi „előképzettségem”, mikorra Balázshoz kerültem. Balázzsal már az első beszélgetés is nagyon őszinte hangulatban telt, azonnal feltűnt a remek humora, hamar egy hullámhosszra kerültünk. Másfél éve vagyok a segítője, és boldog vagyok, hogy őt is a barátomnak mondhatom.

Az egész „munkának” szerintem az a titka, hogy a speciális igényűekkel pontosan úgy kell bánni és beszélni, ahogyan az épekkel.

Sőt, még viccelni is lehet az állapotukkal! Balázs maga is viccet csinál a saját helyzetéből, sokszor küld nekem mémeket a témában.

– Hogyan képzeljük el egy napotokat?
– Én vagyok a daru (nevet). Mozgatom, emelem Balázst kerekesszékből ki-be, fürdetem, reggelit készítek neki… Balázs sok mindenben rendkívül önálló, de azért az jól jön neki, ha helyette kiveszem az ételt a hűtőből, megmelegítem a mikróban, vagy csak elérhető távolságba helyezek dolgokat. Sok mindenben viszont nagyon ki van szolgáltatva nekem. Ha például el szeretne menni a mellékhelyiségbe, akkor felhív telefonon, s meg kell várnia, amíg odaérek. Sok ép ember számára ez elképzelhetetlen. Nem töltök Balázzsal teljes napokat, de ha hív, akkor nem lehet kifogásom. Nem mondhatom azt, hogy bocs, de most a gyerekemmel és a feleségemmel mennénk kirándulni.

– Mi az, amit ezalatt a másfél év alatt a saját károdon tanultál meg segítőként?
– Idén volt egy nagyon durva sztorink. Balázsnak egy tárgyalásra kellett mennie, de még mielőtt elindultunk volna, elvittem őt a mosdóba, s a kérésére átugrottam a szomszédhoz – aki elutazott –, megetetni az aranyhalakat. Igen ám, csakhogy nem vittem kulcsot, és így kizártam magam Balázs lakásából, Balázs meg maradt a mosdóban, ahonnét nem tudott egyedül kijönni. Minden elképzelhető tragédia lejátszódott bennem, ráadásul kommunikálni sem tudtunk, hiszen tudtam, hogy Balázsnál nincs bent a telefonja. Hívtam a mentőket és egy zárszervizest is – negyven percbe telt, mire több zár és ajtórongálás árán be tudtam jutni a lakásba. Szerencsére nem történt baj, de konstatáltuk, mekkora hülyék voltunk.

Soha nem szabad elhagynom a helyiséget, ha a Balázs nincs a kerekesszékében – ez volt számomra a legnagyobb tanulság.

– Elgondolkoztál már azon, hogy ha ne adja Isten, te kerülnél kerekesszékbe, azt hogyan viselnéd?
– Nem vagyok biztos abban, hogy lenne bennem akkora életszeretet, derű és akarat, mint ami például Balázsban megvan (pedig ő sem születésétől fogva, „csupán” 25 éves korától speciális igényű). Azt hiszem, hogy neki a keresztény közössége az egyik mentsvára, és az ad erőt neki, ha másokon segíthet. A cége mellett rendszeresen szolgál azokért, akik börtönben vannak.

– Megváltoztatott a segítő hivatás?
– Maximálisan. Sokkal türelmesebb lettem, igaz, ehhez azért kellett két szívinfarktus is, amit a sport túlzásbavitele okozott. Angliában és Balázs mellett már többször rádöbbentem, hogy az én problémáim eltörpülnek a speciális igényűeké mellett. Ha a feleségemmel van egy kis nézeteltérésünk, és azt elpanaszolom Balázsnak, ő jót mosolyog, és azt mondja, hogy nagyon irigyli a gondjaimat, a párkapcsolatomat.

Kép
Kaszás ferenc
Kaszás Ferenc

***

A huszonhat éves Köllő Gergő betűtáblával, tolmács segítségével kommunikál, remek humorral. Az általános iskola elvégzése után két évig tanult informatikát, trénerként dolgozik a Nem Adom Fel Alapítványnál, participatív oktató az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának Fogyatékosság és Társadalmi Részvétel Intézetében, emellett a fogyatékossággal élő emberekért alakult FREEkey mozgalom résztvevője is. Karját számos színes tetoválás díszíti, ezért beszélgetésünket rögtön azzal kezdem, hogy megtudakolom, melyik a kedvence, és hogy mikor csináltatta az elsőt.

– Tizenhat évesen kezdett érdekelni ez a világ, akkoriban szerettem meg a rap zenét is. A klipekben láttam, hogy ki vannak varrva az énekesek, és megtetszett. Azóta negyven tetoválásom lett, a nyakamon lévő a kedvencem, amely egy főnix madarat ábrázol.

– Tapasztaltál valaha hátrányos megkülönböztetést épek részéről életed során?
– A gimnáziumban gyakori volt, hogy verbálisan bántottak, nemcsak a tanulók, hanem tanárok is. Például megkaptam, hogy úgy nevetek, mint egy ló, és hogy minek vagy te itt?! Az ilyesmi természetesen rosszul esik, de okosabbnak kell lennünk azoknál, akik kritizálnak. Hinni kell önmagunkban, és abban, hogy egyszer majd jön egy vagy több ember, aki elfogad úgy, ahogyan vagyunk.

– Alapvetően derűs, jó humorral megáldott ember vagy. De volt olyan pont az életedben, amikor elveszítetted a türelmed és a pozitív beállítottságod? Amikor azt mondtad, hogy dühös vagy a világra és hogy nem igazságos, ami veled történt?
– Akkor éreztem ilyet, amikor elhagyott a menyasszonyom. Nagyon magam alatt voltam. Tudom, hogy a lány nem az állapotom miatt hagyott el, de bennem azért ott motoszkált, hogy talán ez is közrejátszhatott.

– A FREEkey mozgalom egyik élharcosa vagy. Milyen célok vezérlik a csapatotokat?

– A legfontosabb célunk, hogy a fogyatékos személyek önrendelkező életét támogassuk, elérhetővé tegyük számukra a személyi asszisztencia szolgáltatását.

Nagy igény van erre, hiszen sok a támogatási szükséglettel élő ember, és Magyarországnak is muszáj felzárkóznia a külföldi mintához. A legtöbben intézetekben kényszerülnek lakni, mert a szülők vagy sokat dolgoznak és nem érnek rá ellátni a speciális igényű családtagot, vagy pedig nem képesek szakszerűen segíteni. A személyi asszisztencia bevezetésével és széleskörű terjesztésével az ő vállukról is igyekszünk levenni terheket.

– A legtöbb ember hajlamos azt mondani, hogy megvan a magam baja, minek segítsek én másokon. Te miért érzed fontosnak, hogy segíts?
– Mert hiszem, hogy nekünk, fogyatékos embereknek is kijár a szabadság.

Kép
Köllő Gergő
Köllő Gergő

***

Halmi Sándorné Irci Kálmánházán, egy Nyíregyháza melletti kis faluban él férjével. Két felnőtt gyermekük van, Kriszti és Sanyi, utóbbi súlyos látássérült, középsúlyos fokban értelmileg is akadályozott. Irén megjárta a hadak útját: Budapesttől Debrecenen át Szegedig, klinikától klinikáig hordta-vitte a fiát, és soha egy percre sem fordult meg a fejében, hogy feladja. Minden napért hálát ad Istennek, hogy erőt kap tőle a mindennapok küzdelmeihez.

– Fel tudja idézni, hogy mit érzett, amikor közölték önnel, hogy Sanyinak súlyos látássérültként és értelmileg akadályozottként kell élnie?
– Sírva fakadtam. Sanyi születésekor az orvos még azt mondta, hogy minden rendben van, később pedig azt, hogy besűrűsödött a vére, oxigénhiányos állapot lépett fel, és inkubátorba kell őt tenni. Amikor hazavittük, észrevettük, hogy csak a hangok iránt mutat érdeklődést, a tekintetével nem követi a játékokat és a mozgást. Kiderült, hogy szemideghártya-károsodása van. Ezt követően vittük ideggyógyászatra, fejlődésneurológiára, hosszú ideig jártunk az Amerikai úti Idegtudományi Intézetbe, a szegedi Szemészeti Klinikára, Debrecenbe.

Kapaszkodtunk minden szalmaszálba. Megviselt a sok utazás, a folyamatos készenlét, a reménykedés és a remény elvesztése. Azt is nehezen viseltem, ahogyan a környezetünk viselkedett velünk akkoriban.

Volt, aki azt mondta, hogy ha ilyen gyereke lenne, mint nekem, már rég felakasztotta volna magát.

– Ilyenkor visszaszólt, vagy csak hallgatott és belül emésztette magát?
– Is-is. Sokan hiszik, hogy ha sérült gyereked van, felvet a pénz. Ezt is rendszeresen megkaptuk ismerősöktől. Egyszer egy orvos karikírozta Sanyit, és olyanra is volt példa, amikor kinevették a gyerekemet. Egy büféhelyiségbe tartottunk, a barátnőm ment elöl Sanyival, én egy kicsit lemaradva követtem őket, és közben hallottam a kint ülő fiatalok élcelődését. Megálltam, és csak annyit mondtam: „Van mit nevetni?! Sosem tudhatjátok, hogy a ti sorsotok mit hoz!”

– Amikor egy gyerekről kiderül, hogy sérült, sok házasság tönkremegy. Önöknél is volt mélypont?
– Valóban sok házasságban fordul elő, hogy az apuka inkább kereket old, hiszen a feszültség folyton nő, a sok ügyintézés és a kezelésekkel járó kiadások óriási terhet raknak mindkét félre. Volt, hogy Kriszti lányunk ballagását nem tudtuk kellőképpen megünnepelni, és ez elmondhatatlanul fájt, habár a lányunk sose követelőzött. Jó ideje Pesten dolgozik gyógypedagógusként a Vakok Iskolájában, két gyermek édesanyja, és a mai napig rengeteget segít Sanyival kapcsolatban. A férjem sok munkát vállal, gyakran dolgozik hétvégenként. Én feladtam az álmom, hogy ápoló lehessek (egészségügyi szakközépbe jártam), és elmentem dolgozni a helyi művelődési házba takarítani.

Szerencsére én és a férjem kitartottunk egymás mellett. Leültünk, megbeszéltük, hogy amin tudunk, azon változtatunk, amin nem, azt pedig elfogadjuk. 

Nem ülök folyton a templomban, de mindennap imádkozom. Ez egyfajta mankó. Erőt ad a mindennapi küzdelmekhez.

– Sanyi 2002-ben ballagott el a Vakok Iskolájában. A Braille-írást is sikerült elsajátítania?
– Sajnos az nem ment neki. Az ő éltető ereje a zene és a versek. Több alkalommal zenélt Kálmánházán, a művelődési házban, benne volt az iskolai zenekarban, nagyon szeret szerepelni, ragaszkodó, nagy dumás srác. Hosszú évek óta részt vesz a debreceni Szent Damján Táborban, ahol papnövendékek és szakértők, gyógypedagógusok foglalkoznak vele és a hozzá hasonló speciális igényűekkel.

– Ő ez év szeptembere óta a Sztehlo Gábor támogatott lakhatásban él. Miért volt szükség az elhelyezésére?
– Mert súlyos vesekárosodásom van, épp dialízis előtt állok. El kellett dönteni, hogy mitévők legyünk a fiunkkal, mert ilyen állapotban, illetve a dialízis idején nem tudnék teljes mértékben segítőként helytállni.

Nagyon megviselt, hogy be kellett adni bentlakásosba, és őszintén mondom, hogy nem megszabadulni akartam tőle, csupán egy helyet szerettem volna, ahol biztonságban tudhatom.

Legutoljára december 6-án látogattam meg Sanyit, de a koronavírus miatt nem érintkezhettünk, így csak pár méterről tudtam neki integetni. Karácsonyra viszont hazahozzuk. Már alig várom!

Kép
Halmi Sándorné fiával, Sanyival
Halmi Sándorné fiával, Sanyival
Háttér szín
#d0dfcb

Ne legyünk elégedetlenek az ünnepek után! – Csodavárás, csodaőrzés, csalódás

2020. 12. 27.
Megosztás
  • Tovább (Ne legyünk elégedetlenek az ünnepek után! – Csodavárás, csodaőrzés, csalódás )
Kiemelt kép
karacsonyi_csalodottsag.jpg
Lead

Mindannyian vágyunk megélni különleges pillanatokat, de a varázslat leginkább a kisgyermekek életét lengi be, akik alapvetően nyitottak az ilyen tapasztalatokra. Mondják, minden csoda három napig tart, és profán értelemben igaz ez a karácsonyi ünnepkörre is. Mire érdemes figyelnünk, hogy ne váljék keserűvé számunkra az ünnepeket követő időszak?

Rovat
Életmód
Címke
karácsony
karácsonyi ünnep
pszichológia
csalódottság
Szerző
Balkuné Szűcs Emese
Szövegtörzs

Felfokozott várakozás és stressz

A jelentősebb események – függetlenül azok pozitív vagy negatív mivoltától – izgatottsággal, a szervezet készenléti reakciójával járnak. Az olyan fajsúlyú történések, mint például az elvileg örömteli házasságkötés, jelentősen igénybe veszik az érintettek „megküzdési kapacitását”.

A karácsony a keresztény kultúrkör egyik legfontosabb, felfokozott várakozással járó ünnepe, ezért komoly stresszhelyzetet jelenthet kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Amikor idegesek vagyunk, idegrendszerünk és immunrendszerünk is megterhelődik, így az akár hetekig tartó készülődés és ünnepsorozat kimerítheti alkalmazkodó képességünket.

Miben reménykedünk?

Amikor felnőttem, elveszítettem a „karácsonyi érzést”. Később, a saját gyermekeim szemében ragyogó remény újra elhozta számomra az ünnep igazi varázsát.

Az óvodás gyerekek megélik a misztériumot; gondolkodásuk félig-meddig mágikus töltetű, életük jelentős eseményeit fantáziájukkal átszőve tapasztalják meg. A mesevilág határán létezve elég a fényárban úszó fa látványa, s némi titokzatosság a csoda megvalósulásához. A nagyobbacska iskolások már kezdik sejteni a felnőttek turpisságait, de sokan megértik, mi célt szolgál mindez. Az egész társadalmat bevonó „tegyünk úgy, mintha” játéka magával ragadja őket, különösen akkor, ha a vágyaik is teljesülhetnek. Kiskamaszkorra már tisztában vannak a szabályokkal, és a közös, ritualizált cselekvéssor ismétlődése, egybeforrva a korábban megtapasztalt varázslat emlékével nyújt örömet számukra. A serdülők igényei egészen konkrétak, így ők attól boldogok, ha megkapják, amit szeretnének.

Miért vagyunk szomorúak az ünnepek elteltével?

A gyerekek sokszor egyszerűen sajnálják, hogy vége a mókának. A kamaszok eleve nehezebben élik meg a szüleikkel való együttlétet, kínosnak érezhetik, ha nem pont azt az ajándékot találják a fa alatt, amit vártak.
A felnőttkor felé haladva egyre komplexebbé válnak az ünnep körüli elvárásaink. A karácsony a szeretet ünnepe, tehát éreznünk kell mások szeretetét. A család legfontosabb összejövetele az évben, vagyis együtt kell lennünk, sőt jól kell szórakoznunk.

Ha valamit érezni, gondolni, csinálni KELL, az eleve veszít boldogságfokából. Ami kötelező, azt nem önmagáért tesszük, hanem külső kényszer hatására.

A legvonzóbb tevékenységet is megkeseríti, ha ránk erőltetik. Ha muszáj megsütnöm a nagymama bejglijét, akkor ez is csak egy szorongató elvárás felém. Ha én választom meg, milyen módon készülök és ünnepelek, akkor a sajátommá válik a szertartás.

Amikor valamit fejben eltervezünk, kidolgozunk minden részletében, de mégsem úgy történik, akkor csalódunk. A kiszámíthatóság biztonságot nyújt. Ha az előre kifundált meglepetés félresiklik, az ajándék nem „ül”, elkeseredünk: nem ismerjük eléggé a másikat, nem ismernek eléggé bennünket…Mert a szeretteink nem mindenhatóak, s mi magunk sem vagyunk azok. Tovább árnyalja a képet minden sajátos élethelyzet, ami eltér a színes reklámok által sugallt idilltől: ha egyedül vagyunk, ha nem lehet együtt a család, ha nem tudunk drága holmikat vásárolni, ha elváltunk, ha gyászolunk…

Csodavárás helyett megélni a pillanatot

A karácsony lényege a csoda. Amikor eltelnek az ünnepek, és azon kapjuk magunkat, hogy nem történt meg velünk idén sem, akkor reményvesztetté válunk.

Ahogy növekednek a gyermekeim, ismét fenyeget az ünnep „varázstalanításának” lehetősége. Még a legkisebb hite is fellobbantja a parazsat, és közös akciótervek kovácsolására készteti a család többi tagját.
Időközben megtanultam, miként őrizhetem meg magamban a karácsony szentségét.

Az ajándékvásárlást jó előre tájékozódva és megfontoltan végzem, legtöbbször a neten keresztül. Megnyugodva, hogy mindenki meg fogja kapni azt, amire vágyik, már nincs más dolgom, mint nyitottá tenni magam annak befogadására, amit az ünnep aktuálisan jelenthet számomra.

Jelen lenni az adventi készülésben, és hálával gondolni mindenre, amit kaptam, és mindenkire, aki fontos számomra.

Az ajándékozás is gazdagodott néhány momentummal. Egy-egy szerettemnek vagy barátomnak levélben is megköszönöm mindazt, amiért hálás lehetek neki. Olyan embereknek is felajánlok szívességeket, akik nem feltétlenül közeli hozzátartozóim.

KAPCSOLÓDÓ TARTALOM

Kép
Meghitt karácsony krízis idején

Meghitt karácsony krízis idején

Minden családnak megvannak a maga karácsonyi rituáléi. Együtt van mindenki, a nagyszülők akár napokig együtt lehetnek az unokákkal, végre hazajön Londonból a legkisebb, a konyhából áradó illatok a legédesebb gyerekkori emlékeket idézik. Körülülik az ünnepi asztalt, vastagra szelik a bejglit, lopnak egy-egy zselést a fáról, miközben családi anekdotákkal...

Jó nagyvonalúnak lenni, elengedni bántásokat, fájdalmas tapasztalatokat. Jó azokra gondolni, akik megtették ugyanezt értem. Igyekszem elmélyült figyelemmel jelen lenni a másokhoz fűződő kapcsolataimban.

„Minden most kezdődik el”

Az újév szimbolikusan az újrakezdés ideje. Azt is mondják, hogy minden kezdet nehéz, nekirugaszkodni ugyanannak az ismétlődő körforgásnak. Ilyenkor, elfáradva a lezárás rítusaitól, hajlamosak lehetünk magunkba fordulni. Megint előttünk tornyosulnak a feladataink, vége a pihenőidőnek, miközben az ünnep zajlásában el is sikkadt, mennyire szerettünk volna lassítani pár pillanatra. Mégis képesek lehetünk „beleállni” ismét az örvénylésbe, és nem elsodródni vagy beleszédülni, ha a figyelmünket az éppen aktuálisra irányítjuk.

Elfogadjuk azt, ami vár ránk, ami van – nem alkudozva, hárítva a felelősséget, a szabad döntés jogát. Hiszen ez az életünk.

Háttér szín
#d0dfcb

Oldalszámozás

  • Első oldal « Első
  • Előző oldal ‹ Előző
  • …
  • Oldal 480
  • Oldal 481
  • Oldal 482
  • Oldal 483
  • Jelenlegi oldal 484
  • Oldal 485
  • Oldal 486
  • Oldal 487
  • Oldal 488
  • …
  • Következő oldal Következő ›
  • Utolsó oldal Utolsó »
Képmás

Lábléc

  • Impresszum
  • Kapcsolat
  • Hírlevél
  • Médiaajánló
  • ÁSZF előfizetők
  • Adatvédelem
  • Erdélyi előfizetés
ESET
A szerkesztőségi anyagok vírusellenőrzését az ESET biztonsági programokkal végezzük, amelyet a szoftver magyarországi forgalmazója, a Sicontact Kft. biztosít számunkra.
MagyarBrands - Kiváló fogyasztói márka Média kategória, Az Év Honlapja, Minőségi Díj
Barion logo