– Miben más ez az időszak a kisgyermekes családok számára, mint a járvány előtti hónapok? 

– Kisgyermekes szülőként érdekes kettősséget hozott a járványhelyzet. Az életünk sok szempontból hasonló, mint amilyen a koronavírus nélkül is lenne. A kisbabás időszak eleve nem a nagy külső kalandok ideje. Mégis más ebben az időszakban szülőnek lenni, mert rengeteg bizonytalanság és tervezhetetlenség jellemzi a mindennapokat, és sokkal kevesebb segítséget kapunk. Az anyák munkája ugyan nem szűnt meg, de a munkakör jelentősen bővült, és a szabadnapok száma is csökkent. Ez pedig megterhelő, fizikailag és lelkileg egyaránt. 

Az egyik legfájóbb számomra a mindennapi küzdelmeken felül, hogy sok olyan lehetőséget el kell gyászolni, amelyek már soha nem térnek vissza.  

Egyes programokat el lehet tolni jövőre, de a kisgyerekek rövid idő alatt is rengeteget változnak, és vannak élmények, amelyek később már nem pótolhatók számukra. Például míg első gyermekünket pár napos újszülöttként tudtuk bemutatni a nagyszüleinek, a járvány első hulláma alatt született másodikat csak két hónaposan tarthatták először a kezükben, és azóta is ritkábban látják, mint amire kölcsönösen vágynánk.  

– Milyen újfajta kihívást hozott magával, esetleg milyen pozitív hozadékai vannak ennek az időszaknak? 

– A környezetemben élőkkel sokat beszélgetve azt tapasztalom, nehéz általános következtetéseket levonni erről az időszakról, mert minden családban más-más kihívások merülnek fel, és helyzetüktől függően másban tudnak erőforrást találni. Az sem mindegy, milyen életkorú és számú gyermekről van szó, tudnak-e otthon dolgozni, meg tudják-e oldani a gyermekek felügyeletét, megmaradt-e a munkájuk, együtt élnek-e veszélyeztetett személyekkel. 
Ami talán a legmeghatározóbb, hogy beszűkültek a személyes találkozások és a gyerekekkel kapcsolatos segítség lehetőségei. Ezek a legtöbb család számára kihívást jelentenek. Gyerekvigyázó híján vagy az intézmények bezárásával minimálisra szűkül a mozgástér, amit az elintézendő feladatokon túl a szülők önmagukra, párkapcsolatukra, barátaikra fordíthatnak, pedig ezekre a belső egyensúly megtartásához óriási szükség lenne. Anyaként sokszor mosolyogva olvasom azokat a cikkeket, amik arról szólnak, milyen új hobbikkal vagy sorozatokkal üssük el a ránk szakadt rengeteg szabadidőt. Ezek nem nekünk, kisgyerekeseknek szólnak. Ugyanakkor egyedülálló barátaimon látom, hogy a sok szabadidő is valódi kihívás tud lenni.  

Valaki a túl sok, más pedig a túl kevés idővel küzd, a vírusveszély miatt mégis nehezen tudunk segíteni egymásnak. Tapasztalok azért erre jó példákat is.  

Nálunk például a rokonok néha online meseolvasást tartanak, amivel a távolból is segíteni tudnak. Sőt, kisbaba mellett részt tudtam venni sok olyan eseményen, online színházi előadástól közösségi alkalomig, amire más helyzetben nem jutottam volna el. 

– Mit tehetnek a kisgyermekes családok azért, hogy jobban legyenek? 

– Bár számos kapcsolódási vagy programlehetőség szünetel, ami segítene új impulzusokat, élményeket adni a sokszor monoton mindennapokban, hiszek benne, hogy némi kreativitással és rugalmassággal meg lehet találni a feltöltődés lehetőségeit. Fontosnak tartom a kompromisszumkészséget: lehet, hogy online vagy a szabadban nem ugyanolyan egy beszélgetés vagy program, mégis több, mintha semmiben nem vennénk részt. Számomra az online edzés felfedezése volt a járványhelyzet egyik legnagyobb hozadéka. Sosem próbáltam volna ki, ha nem vagyok rákényszerítve, és meglepően tapasztalom, milyen jól működik. Rengeteg erőt merítek belőle fizikailag és pszichésen is. A férjemmel próbáljuk úgy megosztani a feladatokat és a gyerekek felügyeletét, hogy mindkettőnk számára maradjon egy kis idő a töltekezésre.  Nap mint nap megtalálni a működőképes megoldást nagy feladat, de azt tapasztaljuk, hogy érdemes energiát fektetni ebbe, mert sokszorosan megtérül. 

Kép

Kép: Somogyi Klára

– Mit érdemes tenni abban az esetben, ha valaki azt érzi, elfogytak az erőforrásai? 

– A kisgyermekes életszakasz eleve egy megterhelő élethelyzet tud lenni, amit a járványhelyzet tovább súlyosbíthat. Támogató környezet hiányában, esetleg épp betegen feküdve érezhetjük úgy, hogy elfogytak a lehetőségeink. Van, hogy objektíven nincs semmi mozgástér, de előállhat olyan szintű kimerültség, fáradtság is, amikor már nem jut belső energia arra, hogy a töltekezési lehetőségeket megszervezze magának valaki.  

Figyeljünk oda barátainkra, környezetünkre, vegyük észre, ha valakinek segítségre van szüksége! Hívjuk fel telefonon, hívjuk el sétálni, főzzünk vagy vásároljunk be neki! 

Szerencsére már az is egyre elfogadottabb, hogy szakember segítségét kell kérni, ha például pszichológiai vagy más, professzionális segítségre van szükség. Ezekre online is számtalan lehetőség van.  

– Mi segíthet nekünk leginkább, hogy megküzdjük a helyzet kihívásaival? 

– Mindennek alapjaként az elfogadást említeném. Elsőként elfogadónak kell lenni magával a helyzettel, amelyre nincs ráhatásunk. Magam is tapasztaltam, hogy a lázadás, önsajnálat mennyi energiámat elszívja, amikor hagyom, hogy ezek eluralkodjanak rajtam. Nagy munka napról-napra gyakorolni, hogy elfogadjuk azt, ami van. Mustó Péter atya kiváló könyvének címére utalva: hogy megszeressük, ami a miénk. 
Másrészt, elfogadónak kell lennünk saját érzéseinkkel, mernünk kell kimondani, hogy nehéz. Szorongás, bizonytalanság, magány, önvád, türelmetlenség – ezek mind teljesen valós, érthető és elfogadható érzések és reakciók egy ilyen kihívásokkal teli időszakban. Fontos velük dolgozni, de ne állítsunk magunk elé irreális elvárásokat. Legyünk elfogadóak magunkkal is. Türelmes anyuka, aki csinos sminkben egy fejlesztőpedagógus kreativitásával köti le otthon szebbnél szebb saját készítésű játékokkal a gyerekeit, egészséges ételeket főz mindennap és közben home office-ban hatékonyan dolgozik – ilyen nincs, és nem is biztos, hogy jó lenne a gyerekeinknek, ha lenne. Hús-vér, korlátait elfogadó, érzelmi biztonságot nyújtó szülők – ez éppen „elég jó” egy gyereknek.  
Aztán fontos elfogadónak lenni a gyermekeinkkel is, akiknek ez az időszak szintén nehéz. Megterhelő számukra is a bizonytalanság, az állandóan változó tervek (egyik napról másikra bezáró ovi, egy nátha miatt elmaradó, rég tervezett program vagy találkozás), az ingerek és a többi gyerek hiánya, majd az újratalálkozáskor az egymáshoz alkalmazkodás újbóli begyakorlása.  

De ne felejtkezzünk el arról, hogy a beszűkülő külső programlehetőségek hozhatnak előnyöket is. Sok család tapasztalja, hogy a sok rohangálás, autózás, különóra eltűnésével mennyivel egyszerűbbek, nyugodtabbak a mindennapjaik, olyan dolgokra is jut idő otthon, amire korábban nem. 

A jelen helyzet rengeteg rugalmasságot igényel, ami a gyerekeknek nagyobb kihívás.  

Emiatt most különösen fontosak számukra a keretek, amelyek biztonságot adnak és megtartóak. Az otthonlét ideje alatt például segítheti őket, ha van egy megszokott rendje a napi tevékenységeknek. Nem az a fontos, hogy minden percre pontosan meg legyen tervezve, hanem hogy legyen a napoknak egy megszokott ritmusa, ami kiszámíthatóságot ad mind a szülőnek, mind a gyerekeknek.  

– Ebben az időszakban, mintha többször jelenne meg a szülőkben az önvád, hogy valamit nem jól csinálnak. 

– Igen, ez az érzés számomra is ismerős, számtalan helyzetben megtapasztalhatjuk a saját korlátainkat és az ebből adódó szorongást.  

Most semmi nem megy úgy, mint szokott, ne várjunk el hát magunktól sem tökéletes szülői szerepet. Ezt persze könnyebb mondani, mint csinálni.  

Néha a pszichológus-énem is fogja a fejét, amikor higgadt fejjel reflektálok egy korábbi reakciómra. Ezekben a helyzetekben is próbálok az elfogadásra gondolni. A maximalizmust elengedve azt is el meg kell tanulni elfogadni, ha épp semmi nem megy úgy, ahogy azt elképzeltük vagy elvárnánk magunktól. Szabad, sőt, kell bocsánatot kérni a gyerekeinktől is. 

2020 volt az az év, amikor az életünk az online térbe költözött: az irodánk, baráti kapcsolataink, a bevásárló listánk. Mintha a Jóisten mindenkit visszaküldött volna a tanulópad mögé, hogy mielőtt megbuktatna, megengedi még, hogy átnézzük újra az anyagot. Most, hogy az év végéhez közeledünk, jó feltenni magunknak a kérdést:

Mi az a tanulság, amit megtanultunk a szamárpadban?  Miért volt 2020 különösen nehéz év?

1. A halál és a halálfélelem még mindig tabu

Március óta a híradások kiemelt témája a napi Covid-19 halálozási adatok ismertetése. A halál ilyen számszerűsített, napi szinten sulykolása természetes módon félelmet kelt mindannyiunkban. A halálunkkal és a halálfélelemmel való szembenézés nem képezi a mindennapi rutin részét: reggel maximum a tükrön lévő fogkrémpacákkal nézünk farkasszemet. Életünk végességét azonban március óta az arcunkba kapjuk mindennap. Pedig eddig is haltak meg emberek: Magyarországon átlagosan naponta 350 ember, éves szinten 130 ezer fő. Fogantatásunk időpontjától kezdve egyikünknek sincs megígérve a holnap. Ez az élet feltétele a földön, mégsem beszélünk róla, még magunkban sem.

2. Nincs egzakt tudomány

Minden dolog mélyén bizonytalanság van, egy nagy nemtudás, amit nem merünk beismerni. Mintha mindannyian - tudósok és laikusok egyaránt - egy sötét szobában lennénk, és tapogatnánk egy elefántot: egyikünk azt mondja, az elefánt olyan állat, aminek ormánya van. A másik azt, hogy nem, hanem olyan, aminek oszlopszerű lába van, a harmadik szerint pedig lapátfüle. Mindenkinek igaza van, és még sincs senkinek. A segítség az lenne, ha valaki felkapcsolná a villanyt. De azt csak Isten kapcsolhatja fel. A bizonytalanság, az egymásnak ellentmondó vélemények, az „akkor most kinek higgyünk” gyötrelmei pedig aláássák biztonságérzetünket.

3. Azt mondják, hogy az anyáknak nehezebb, pedig az anyáknak könnyebb

A márciusi karantén, iskolabezárások, home office, majd a második hullám elképesztő terhet rótt a családokra, de különösen az anyukákra. Nehezített terepen kellett helytállniuk, megszűnt a nagyszülők segítsége, csak magukra számíthattak és számíthatnak. Mégis azt látom, hogy ebbe nem a nők rokkantak bele, hanem inkább a férfiak. Szomorú tény, hogy egy magyar anyukának nincs ideje belerokkanni semmibe, mert a napirend, a feladatok Covid-járvány idején sem állnak meg. S talán ez a rutin, a feladatok ritmusa óvja meg a lelküket a napi parától: egyszerűen nincs idejük rá. Talán ezáltal könnyebb, mert válságban is van egy láthatatlan zsinór, ami mentén lehet haladni a bizonytalan tengeren. 

4. A Covid-19 a közösségi médiában terjed csak igazán

Egyre többet hallani róla, hogy az immunrendszerünket nagyban befolyásolja a minket érő stressz. Ma már be se kell bemenni az irodába, hogy megfelelő stresszszintet érjünk el, elég csak felmenni a közösségi hálóra és elveszni a fals információk és kommentek tengerében, hogy magunkra szedjünk egy jó adag frusztrációt! Ezt a versenyt az nyeri meg, aki annyira elfoglalt, hogy nem ér rá facebookozni (lásd 3. pont)

5. A válság megmutatja a leggyengébb láncszemet

A Covid-járvány megmutatta kollektív szinten – és nemcsak Magyarországon –, hogy a közigazgatás két leggyengébb láncszeme, legsebezhetőbb területe az egészségügy és az oktatás. Bizonyosan mindenki magánéletében is megmutatkozott, hogy az élet mely területe szorul finom vagy erőteljesebb hangolásra: a lakás kacatlanítása, a házastársi kapcsolat ráncfelvarrása, saját magunk lelkének ápolása vagy a gyerekeinkkel való kapcsolat ápolása.
A vírus nemcsak a gyenge pontokat mutatta meg, hanem az erősségeinket is, például azt, hogy válság idején kire számíthatunk, s kik azok a rokonok, barátok, akiket még a Covid sem tud elszakítani tőlünk.

6. Nem szabad sajnálni a pénzt vastag cipőre, zoknira és termo leggingsre

Ezt a gyerekes anyukáknak, azt hiszem, nem kell magyarázni. A férfi olvasók pedig biztos átérzik, ha egy órát eltöltenek szeretett gyermekükkel a játszótéren.

7. A „sötét középkorra” mindig „reneszánsz” jön

2020 nem lesz a kedvenc évem, úgy vonul be majd az emlékeimbe, mint az év, amikor a tél elhúzódott, s a nyár is kvázi elmaradt, vagy úgy, mint a hosszú vajúdás ideje, a bebábozódásé.

Szerencse, hogy életünk ciklikus: a télre mindig tavasz jön, a vajúdásra születés, a sötét középkorra reneszánsz. 2020-ban bebábozódott a lelkünk, ezért kívánom, hogy 2021-ben úgy repüljünk, mint a pillangók!

– Általában kik keresnek meg benneteket, hogy írjátok meg egy családtagjuk történetét? Hogyan kezdtek neki a munkának? 
– Az, hogy megismerjük, honnan jövünk, általános vágyként él az emberekben. Mindenkinek van olyan őse vagy felmenője, akivel kapcsolatosan azt kívánja, bárcsak levehetné a polcról a róla íródott könyvet. A megbízóink általában a mesélők gyermekei, unokái, akik szeretnék a szeretett családtagjaik öregedésével illékonnyá váló emlékeket ilyen formában is megőrizni. 
A munka első fázisában hármasban szoktunk leülni: a mesélő, az interjúkészítő és a megrendelő. Fontos, hogy tisztázzuk a kereteket, mire számíthat az interjúalany, mi fog történni a beszélgetések során. Mesélőink olykor húzódoznak eleinte, mert azt gondolják, az ő életükben nem történt semmi érdemleges… Ám amikor kicsit megkapargatjuk a felszínt, egészen érdekes történetek kerülnek elő.  

Egy életben, születéstől öregkorig óhatatlanul érnek nagy örömök és nagy fájdalmak mindenkit. Az élet természeténél fogva drámai, és ez az, amitől minden egyes történet különleges lesz. 

Velem még egyszer sem történt meg, hogy egy mesélőt hallgatva unalmat érezzek. Ritkán gondolunk bele, hogy mennyi mindenen küzdöttük magunkat keresztül, mennyi erőfeszítést tettünk az életben, hogy oda jussunk, ahol most vagyunk. Amikor végzünk az interjúkkal, sokszor büszkeség, öröm vagy hála tölti el a mesélőt – hálásak, hogy mennyi mindent megtettek önmagukért, a családjukért, a környezetükért. És hálásak azért, hogy volt idő erre emlékezni.  

– Egy ilyen hosszadalmas és mély interjúsorozat akár pszichoterápiaként is szolgálhat. 
– Az emlékek meghallgatása, megírása nem azonos a pszichoterápiával; fontosnak tartjuk, hogy a kettő közé egyértelmű határt húzzunk. A beszélgetés, a múltra emlékezés, a jelenre reflektálás és a jövőről gondolkodás – az időtávok érzékelése – ősi emberi vonás. Ugyanakkor a beszélgetés a másikkal való kapcsolódás eszköze is egyben. A pszichoterapeuta feladata, hogy a nehézséggel, elakadással küzdőket vagy azokat, akik az őket ért traumákat szeretnék feldolgozni, megfelelő terápiás eszközökkel támogassa. Ehhez komoly pszichológiai szaktudás kell, ami nem a mi terepünk. Nem célunk a régi sebek feltépése vagy a mesélő megváltoztatása, nem akarunk beavatkozni, csak kérdezünk és hallgatunk. Ugyanakkor azt már sokszor megtapasztaltuk, hogy az összpontosított jelenlét és elfogadó figyelem önmagában is hat, ahogy egy baráti beszélgetés is.  

Kép

Csák Anna - Memoár Műhely

– Hogyan jött az ötlet, hogy életútinterjút készítsetek, és a meghallgatott történetet könyvformába öntsétek? 
– Szociológia szakos hallgatóként jöttem rá arra, hogy nagyon érdekelnek az emberi történetek. Alapvetően is kíváncsi természet vagyok, ezért amíg rá nem találtam a valódi hivatásomra, rengeteg spontán interjút készítettem arról, hogy ki hogyan jutott oda, ahol éppen tart, hogyan hozta meg élete nehéz döntéseit. Még az egyetemi éveim alatt megismerkedhettem az életútinterjú módszerével, és mind a négy, akkor még élő nagyszülőmmel készítettem egy-egy interjúsorozatot: ezek meghatározó állomást jelentettek az életemben, egyben fontos építőkövei a hozzájuk fűződő kapcsolatomnak. Azóta egyre tisztábban látom és hiszem, hogy amire időt szánunk, az növekszik. 
Soha annyi akadály nem gördült még elénk, hogy érdemi időt szánjunk egymásra, mint napjainkban. Sokkal gyorsabb a tempó és rengeteg a tennivaló. Gyakran a családon belül is az intéznivalókra megy el az energia, és az online világból is soha nem látott mértékű zaj szűrődik át az életünkbe. 

Nagy eltökéltség kell hozzá, hogy fenntartsuk az időt az egyszerű együttlétre, egymásra figyelésre, jóleső beszélgetésre. Ebben szeretnénk segíteni a mesélőinknek és családjaiknak. 

– Hogy tapasztaljátok, mennyire volt más az idősebbek időérzékelése, mint nekünk, akik egy felgyorsult világban élünk?
– A születés, az élet és a halál egyetemes osztályrészünk, mindannyiunkra ugyanúgy vonatkozik, nehéz lassítani vagy gyorsítani. Az egyik lényeges különbség a várakozás képessége: az idősebb generációk életének szerves része volt, hogy bizonyos vágyaik nem azonnal vagy akár egyáltalán nem teljesültek be, és ezzel meg kellett birkózniuk. Másfelől az egyenletesen telő idő emlékekben megmutatkozó lenyomata más arányokat mutat. Mesélőink zöme 60-90 év között van, vagy még annál is idősebb. Az első két-három órás interjúülés általában szinte teljes egészében a gyerekkorról szól, pedig időarányosan az sokkal kisebb része az életüknek – mégis ezek az élmények nagyon elevenen maradnak meg az emlékezetben. 
Egyébként akkoriban az eszköz nélküli játék sokkal gyakoribb volt, kevesebb tárgy vette körbe az embereket. Jelenleg egy háztartásban vagy egy gyerekszobában szinte meg sem tudjuk számolni a játékszereket. Az egyik nagyapám kedvenc gyerekkori játéka az volt, hogy a barátaival a patakparton gyúrtak egy nagy sártéglát, öklömnyi üreget fúrtak bele, aztán lyukkal lefelé fordítva jó erősen a földhöz vágták, hogy pukkanjon egyet. 

– Mennyire nehéz kivívni az idősek bizalmát, hogy megnyíljanak és mesélni kezdjenek?  
– Az interjú olyan, mint egy kibontakozó kapcsolat: a bizalom kiépüléséhez idő kell. Az, hogy ki mennyire enged betekintést az életébe, nagyban függ a habitusától. Egyik fontos alapvetésünk, hogy csak olyan emberrel beszélgetünk, akiben megvan a nyitottság a megosztásra, és szívesen mesél nekünk. A mi feladatunk az, hogy időt adjunk az emlékezésre. 

– Mennyire szükségszerű, hogy bevonódjatok a személyes élettörténetekbe? Mennyire tudtok külső szemlélők maradni? 
– Egy örömökkel és fájdalmakkal teli élettörténetet lehetetlen bevonódás nélkül hallgatni. 

Viszont akkor végezzük jól a munkánkat és tudunk kellőképp odafigyelni a mesélőre, ha a saját érzéseink, gondolataink, emlékeink nem vonják el a figyelmünket.  

Interjúkészítőként nagyjából 10 órát töltök egy mesélővel, a szerkesztőink ennek sokszorosát; gyakran hetekre teljesen alámerülnek a szövegben. Éppen ezért minden együttműködés végén össze szoktunk gyűlni a csapattal – még ha most a járvány miatt csak virtuálisan is –, hogy megünnepeljük a kötet megszületését. Ez abban is segít, hogy lezárjuk magunkban e tartalmas, intenzív időszakot. 

Kép

Memoár Műhely-kötetek

– Hogyan épül fel egy életútinterjú? Van egy „lineáris fonal”, amit követtek? 
– Van egy kipróbált és a tapasztalataink mentén tovább csiszolt interjúvázlatunk azokkal a témákkal, amelyekről mindenképpen szeretnénk beszélni. Ez egy nagyrészt lineáris szál, de a visszaemlékezés azért nem így működik. Amikor elkezdünk valakivel beszélgetni, sokszor tapasztaljuk, hogy mintha kihúznánk a dugót a palackból: elkezd ömleni a sok emlék. A szerkesztésnek pont az a célja és feladata, hogy minden egyes történet és mozzanat a helyére kerüljön, és az olvasó egy olyan történetívet kapjon, amelynek köszönhetően könnyű kapcsolódni a szöveghez. Nem szükségszerű, hogy minden eseményhez dátumot rendeljünk, hiszen az emberi emlékezetre sem ez a jellemző, gyakran csapongunk. Történetekben határozzuk meg magunkat, és ezek a történetek ezer szálon kapcsolódnak egymáshoz. Feladatunk, hogy egy rendezetlenebb, élőszóbeli megnyilatkozást befogadható írásbeli szöveggé formáljunk. Akkor lesz jó a történet, ha teljes mértékben azt az embert érezzük a szöveg mögött, aki mesélt. 

A munkánknak nemcsak egy könyv létrehozása a célja, hanem az is, hogy új beszélgetések induljanak családon belül, új kapcsolódási lehetőségek nyíljanak meg.  

– Hogy szokták fogadni az elkészült kötetet? 
– Hatalmas öröm, amikor az elbeszélő kezébe adjuk a könyvet, megerősítő élmény mindenkinek. A megrendelőink, a családok, ha még nem olvasták a szöveget, kíváncsiak, izgatottak szoktak lenni. Ha pedig ők is jobban bevonódtak a történetek alakításába, a fényképválogatásba vagy akár a fülszöveg megírásába, akkor a jól elvégzett munka utáni elégedettséget látjuk rajtuk. Sajnos mivel idős és nem ritkán gyengébb egészségi állapotú emberekkel készülnek az interjúk, az is előfordult már, hogy mire elkészült egy kötet, a mesélő már nem vehette kézbe. Ez mindenkinek nehéz, viszont egyben kapaszkodót is adhat, hogy a szeretett személy történetei, gondolatai ebben a formában velünk maradnak. 

– Van kedvenc történeted? 
– Persze, mindig van; akivel éppen beszélgetek, akinek az életében éppen benne vagyok, általában azok a történetek a legélénkebbek. Nagyon tetszett például az a jellemzően 20. századi történet, amit egy grófkisasszonytól hallottam, akit gyerekkorában a családjával kitelepítettek, és később osztályidegenként fodrászként dolgozott. A kitelepítés után annyira nem maradt semmijük, hogy egy eltett abroszból – amit a kastélyban ünnepi alkalmakkor használtak – varrtak a gyerekeknek ruhát, amelyen ott virított a rangjukat jelző kilencágú korona. Ezek azok az apró történetek, amelyek révén a történelem közelebb kerül hozzánk és tapinthatóvá válik. 
Az utóbbi időben előfordult, hogy különböző történetek összeértek: egy pár évvel korábbi interjúsorozat mesélője ugyanúgy ott állt a Bem téren 1956. október 23-án, mint egy másik mesélőm édesapja. Két utcával arrébb pedig egy harmadik mesélőm rejtőzött egy szenes pincében a családjával, kisgyerekként, ugyanazokban a napokban… 

– Mi az életinterjú-készítés nehézsége és mi a szépsége számodra? 
– Nehéz, amikor végzek egy interjúfolyamattal, és el kell búcsúznom attól, akit megismertem és akiről annyi mindent megtudtam. Időnként nehéz az is, amikor valaki, miután annyi történetet elmesélt – fájdalmas és örömteli eseményeket –, azt mondja, hogy ezt vagy azt a részt inkább hagyjuk ki a könyvből. A mesélő és a családtagok szokták meghozni ebben a végső döntést, de a mérlegelés folyamatát mi segítjük. 

Csodálatos viszont azt megtapasztalni, hogy amikor ezek az idős emberek mesélni kezdenek, közben visszatalálnak a saját legragyogóbb önmagukhoz. Ahhoz az emberhez, akik életük nagy részében voltak: tevékenyek, tele erővel, tervekkel, vágyakkal. 

Felemelő és megtisztelő látni, ahogy a mesélőink a múltat átélve megmutatják ezt a friss, néha talán már elfeledett arcukat. 

– Az egyik közösségi portálon a ,,Színházban dolgozom, de máshoz is értek” nevű csoporthoz a színházi dolgozók csatlakozhatnak. A ,,Színházban dolgozol, de máshoz is értesz?”-be pedig azok, akik munkát adnának nekik. 
– Amikor bezárták a színházakat márciusban, létrehoztam az első Facebook-csoportot, ahová színházi dolgozók, tehát nemcsak színészek, hanem a színházon belül különféle munkakörben tevékenykedők is tudnak felvételt kérni. Tavasszal már nyolcszáz tagunk volt, most ezer fölött vagyunk. A csoport lényege, ahogy a neve is kifejezi, megpróbáljuk leírni, hogy milyen más jellegű munkához értünk a hivatásunkon, szakmánkon kívül még. Fordításhoz, tanításhoz, tolmácsoláshoz, kertépítéshez, lakberendezéshez, gyerekfelügyelethez... Ezzel párhuzamosan létrehoztam egy másik csoportot is, ahova a potenciális munkaadók tudnak jelentkezni. Ez a két csoport látja egymást. Van alkalmi és rendszeres munkalehetőség is. Például három gyerekéhez keresett valaki babysittert speciális igénnyel: azt szerette volna, ha tud angol nyelven felolvasni. Egy ilyen munkáért jó eséllyel indulhat egy színházi ember. A csoportok segítségével az egyik ismert színésznő például ma egy gyógyszertár megnövekedett szállítmányának a rakodásában segít.

– Mi az oka annak, hogy mindenütt inkább a turisztikai és vendéglátóipar nehézségeiről lehet hallani, az előadóművészekéről alig?
– Sajnos kevesen tudják, hogyan működik a színház, és hogy ebben a hivatásban szó nincs stabil megélhetésről. A színházi szakmák közé tartozik még további harmincféle szakma a színészeten kívül, ezek az emberek is nagyon nagy bajban vannak. Sajnos ez valahogy nem megy át a köztudatba. Van itt más félreértés is. Sokan úgy gondolják, hogy a színészek betegre keresik magukat.

Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan színész van Magyarországon, akinek nem jelent anyagi megrendülést, hogy az idén mindössze három hónapot dolgozhatott.

A színészek többsége sajnos nem tud megélni a színházi fizetéséből. Más kiegészítő tevékenységet folytatnak, sokan szinkronizálnak, filmet vagy reklámot forgatnak. A színházi dolgozók több mint a fele szabadúszó, így állandó fizetése sincs, tehát ha nem játszik és próbál, akkor nem keres pénzt. A színházi szakmában dolgozók száma húszezer körül van. Ez egy olyan szektor, amelyik nagyon nagy bajban van, komoly segélyprogramokat kellene bevezetni az érdekükben. 

– Mit gondolsz, csak a pandémia miatt vagy egyébként is fontos, hogy az embernek több szakmája legyen?
– Azt támogatom, hogy az ember próbáljon több lábon állni. Eredetileg dramaturg vagyok, ám annak ellenére, hogy a legjobb helyeken dolgozhattam, mindig fontosnak tartottam, hogy más munkám is legyen. Tolmácsként és fordítóként is dolgozom, főképpen azért, hogy ne függjek soha csak a színháztól. Mi alkotó emberek vagyunk, fontos számunkra a szabadság. Szabadabbá az tesz, ha az ember több lábon áll. Szeptemberben néztem meg Pető Kata színésznő monodrámáját. Feltűnt a fantasztikus beszédtechnikája. Tanácsoltam neki, hogy szerintem beszédet kellene tanítania. Másnap a kórustársam – mert egy kórusban is énekelek – megkérdezte, tudnék-e beszédtanárt ajánlani a lányának. Azonnal összekötöttem őket. Az embereket összehozni nagyon jó dolog, ez a gondolat vezérelte a Facebook-csoport létrejöttét is.

Kép

A "Színházban dolgozom, de máshoz is értek" csoport képe

– A vakcina hatására remélhetőleg minden visszaáll a régi kerékvágásba, a színházak működhetnek. Mi lesz majd a közösségi portálon működő csoport sorsa?
– A csoport tovább fog működni a szabályok betartásával, nem lesz okom bezárni. Úgy gondolom, amíg bármiben segíteni tudunk, tesszük a dolgunkat tovább. Szerintem érdemes később is élni ezzel a lehetőséggel. Amíg pedig nem tudunk játszani, addig nagy szeretettel számítunk a munkaadókra: olyan vállalkozókat, cégvezetőket, alkalmi munkaadókat várunk, akik kifejezetten a színházi szakmát szeretnék segíteni.

A csoport segítségével jött létre Kerekes Viktória színésznő és Horgas Péter díszlettervező együttműködéséből a „Dr. Horker” nevű sikeres vállalkozás. Viktóriát kérdeztem a kezdetekről és arról, hol tartanak most. 
– Én akkor csatlakoztam a csoporthoz, amikor már konkrét kérések érkeztek, kerestek például munkaerőt lakásban antikoláshoz vagy kertrendezéshez. Először egyedül, később közösen Horgas Péterrel elvállaltunk néhány kertet. Majd Péter ötletéből megszületett a „Dr. Horker”, ami most már komoly vállalkozássá nőtte ki magát. Ezen keresztül sok embernek tudunk munkát adni, és európai uniós pályázatokban is benne vagyunk. Igyekszünk a szakmánkból érkezőknek lehetőséget adni, színészek is dolgoznak velünk, és a filmesek közül is tudunk alkalmazni olyanokat, akik értenek villanyszereléshez, asztalos munkához. A vállalkozásunk belsőépítészetre, kerttervezésre, -kivitelezésre és -fenntartásra szakosodott. Közben persze mindenki gyakorolja a hivatását is, amikor csak alkalmunk adódik: Péter díszletet tervez, én forgatok, szinkronizálok. Sűrű az életünk, heti hét nap hajnaltól éjszakáig dolgozunk, 2021 májusáig betelt a naptárunk. Szeretném, ha hamarosan branddé válnánk, de olyan branddé, amelyet mindig meg lehet változtatni, újra lehet tervezni, a kreativitásnak ezerféle formát lehet találni. Nagy erővel építjük a vállalkozásunkat, amely egyre szerteágazóbbá válik, egyre többféle dologgal foglalkozik. Hosszútávú, ez biztos. Az a legnagyszerűbb, hogy megtaláljuk a kapcsolódást az emberek között. Nemcsak munka jár ezzel, hanem hatalmas öröm is. Úgy érzem, kinyílt egy másik világ. Nem ugyanazzal a húsz emberrel dolgozom, hanem akár kétszázzal is. Rengeteg új dolgot tanultunk saját magunkról is. Elárulom, hogy emellett dolgozunk egy új innováción is: akik önhibájukon kívül munka nélkül vannak, azok számára biztosítani szeretnénk munkalehetőséget azzal, hogy összekötnénk az igényeket. Ami az egyik oldalnak óriási segítség, a másik oldalnak a megélhetést jelenti – de részleteket erről még nem szeretnék elárulni.

2021. január elsején újabb otthonteremtési intézkedések lépnek életbe. Az Otthonteremtési Program öt pontja az otthonfelújítás 50 százalékának támogatása 3 millió forintig, az új építésű ingatlanok áfájának 27-ről 5 százalékra csökkentése, az áfa-visszaigénylés CSOK-kal vásárolt új ingatlanoknál, az illetékmentesség ugyancsak a CSOK-kal vásárolt ingatlanoknál és a többgenerációs CSOK, azaz a CSOK igénybevételének lehetősége családi ház tetőterének beépítése esetén. 

Új év, új otthon 

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) az intézkedések bejelentése után felmérést végzett azok fogadtatásáról a 18 év feletti lakosság körében. Elemzésük azt mutatja, az ezer megkérdezett nagy része (több mint 84 százaléka) egyetért az új rendelkezésekkel. A legtöbben a gyermekes családok otthonfelújítási támogatását preferálják, amellyel 90 százalékuk egyetért. Ezt az intézkedést tartják a leghasznosabbnak és ezt is tervezik a legtöbben (a teljes felnőtt lakosság 20 százaléka) igénybe venni, míg a legkevesebben (8 százalék) a tetőtér beépítésén gondolkodnak. 

Az otthonfelújításra vonatkozó támogatás lényege, hogy a legalább egy gyermeket nevelő családok lakásfelújítási költségeinek 50 százalékát legfeljebb 3 millió forintig átvállalja az állam.

Ez külső és belső felújítási munkára egyaránt vonatkozik, egyebek között szigetelés, festés, galériaépítés, napelemes rendszer telepítése vagy akár konyhabútor beépítése esetén is igénybe vehető. 
A KINCS elemzésének eredményeként a CSOK-kal vásárolt ingatlanok áfacsökkentése és az áfa visszaigénylése, valamint a CSOK-os használt és új ingatlanok illetékmentessé tétele, amelyeket a megkérdezettek több mint fele (55 százaléka) nagyon hasznosnak vél. Az újonnan vett lakások után 27 százalék helyett csak 5 százalékos áfát kell fizetni és utána azt vissza is lehet igényelni. Jelentős megtakarítás a családoknak, hogy nem kell a 4%-os illetéket megfizetni a CSOK-kal vásárolt új építésű vagy használt ingatlanok után. 

A sokgyermekesek a leglelkesebbek 

Az intézkedések fogadtatásában eltérés mutatkozott családi állapot, végzettség és lakóhely tekintetében. Az Otthonteremtési Program öt pontját a vidéki, közép- és alapfokú végzettségű, házas vagy élettársi kapcsolatban élő, gyermekes válaszadók vélik a leghasznosabbnak, ugyanakkor az igénybevételi szándékban nincs különbség, a városiak és a felsőfokú végzettségűek is közel hasonló mértékben szeretnének élni az új lehetőségekkel. Sőt, az illetékmentesség például népszerűbb a városokban, míg a többgenerációs tetőtérbeépítéshez biztosított CSOK-nak megfelelő összegeket érthetően inkább a falvakban fogják igényelni. Az otthonfelújítási támogatás minden családnak szól, hiszen az egy-, két- vagy többgyermekes, egyszülős vagy kétszülős családok, életkori határtól függetlenül azonos feltételekkel tudják igénybe venni, tehát minden szülő, aki legalább egy 25 év alatti gyermekével él közös háztartásban, ki tudja használni a lehetőséget. 

Kép

A támogatások a nagyszülőket is érintik 

Bár a program főképp a fiatal kisgyermekes családokat célozza meg, a tetőtér-beépítés támogatása a nagyszülők életére is hatással van.

A többgenerációs CSOK-ként is emlegetett intézkedés lényege, hogy akik beépítik a családi házuk tetőterét, igénybe vehetik a CSOK-ot.

Erről a 65 év felettiek voltak a legtájékozottabbak, ami nem véletlen: a kedvezmény a három generáció, gyermekek, szülők és nagyszülők együttélését segíti. Míg az előző évszázadban az volt az általános, hogy egy házban éltek a különböző generációk, addig mára az vált természetessé, hogy a kirepülő fiatalok különköltöznek, ez azonban nagy anyagi terhet ró a családra. A tetőtér-beépítés ugyanakkor kiváló köztes megoldás azoknak, akik még nem állnak úgy, hogy megtegyék ezt a lépést. Az intézkedés célja, hogy többgenerációs otthonok jöjjenek létre. 

A népesség növekedését is várják az új támogatásoktól 

A KINCS arra is rákérdezett, hogy a válaszadók mit gondolnak az új kedvezmények Magyarország demográfiai helyzetére gyakorolt hatásáról. A megkérdezettek erre is pozitívan reagáltak: több mint háromnegyedük (76 százalékuk) véli úgy, hogy azok hozzájárulnak a gyermekvállalási kedv növekedéséhez és Magyarország népesedési helyzetének javításához. A megkérdezettek nagy részének, 87 százalékának emellett az a véleménye, hogy az Új Otthonteremtési Program növeli a családosok életszínvonalát.

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével. 

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) családtudományi és demográfiai kutatóintézetként a családügyi és családvédelmi intézkedések megalapozása érdekében tevékenykedik azzal a céllal, hogy hazánkban megszülessenek a vágyott gyermekek, javuljon a népesedési helyzet, s a családok erősödjenek és gyarapodjanak. 
A KINCS-ről itt olvashat:
www.koppmariaintezet.hu
www.facebook.com/koppmariaintezet

– Ön is cserépkályhás házban nőtt fel?
– Volt cserépkályha a házunkban, de akkor még nem is sejtettem, hogy ilyen szintű szerepe lesz az életemben. Egy kis faluban, Göllében éltünk, ahol Fekete István író is született. Sokat rajzoltam, reklámgrafikus szerettem volna lenni, ezért a Pécsi Művészeti Gimnáziumba felvételiztem. A sokszoros túljelentkezés miatt nem kerültem be, így érettségi után elszegődtem egy kaposvári céghez fazekastanoncnak, ami közelebb vitt az alkotásvágyam kiéléséhez. Dolgozni is itt maradtam: kemencés legény, habánfestő, végül műszaki vezető lettem.

– A következő állomáshelye pedig már az a Marcali-Boronka volt, ahol ma is található a műhelye?
– Igen, egy kis kitérővel. Üzemvezetőnek hívtak ide, de nem maradtam sokáig; inkább magánvállalkozóként folytattam az ipart egy bérelt pinceműhelyben.

Két évvel később, 1995-ben adódott egy váratlan lehetőség, és megvettem a boronkai céget. Nem lettem grafikus, de a ceruzát mégsem dobtam el: a cserépkályhák, tűzhelyek látványterveit a kezdetektől fogva kézzel rajzolom.

Amikor elmegyek valahová felmérni, s azt látom, hogy oda talán nem is a megálmodott piros körkályha, hanem inkább a kék szögletes illene, akkor ezt őszintén megmondom. Sokakkal ellentétben – akik csak kivitelezik, amit a vevő kér –, én szívesen adok javaslatot, alternatívát, hogy megszülessen egy egyedi darab, amely attól különleges, hogy az adott személy otthonához és életstílusához illik. Kézműves csempéket készítünk – sokat tervezek, utazok, tárgyalok, rengeteg ember életébe belelátok.

– Például kikébe? Mesélne erről egy kicsit?
– Manapság egy kályha vagy kandalló a harmonikus otthonkialakítás eszköze is. Sokféle érdekes emberrel találkozom, tárgyalok. Jártam erdő mélyén rejtőzködő vadászházban, borász-étteremben, még kastélyokban is. A tavalyi vadászkiállításon egy arab herceg képviselője keresett fel. Szeretem az érdekességeket! Egy vevőnek „fáradt rózsaszín” volt az igénye, megkérdezte, tudunk-e ilyet csinálni. Visszakérdeztem, mennyire legyen fáradt. Végül kilenc árnyalatú lett a kályha. Egyszer egy nagyember jött hozzám nagy autóval, ötször járta körbe a falumat, de csak nem talált. Tőlem öt házra sem tudták, hol lakik a kályhacsempés ember. Amikor megtalált, megkérdezte, miből élek. Mutatom a csempéket, hogy ebből. Kérdezi, de hová szállítok. Hát, mondom, a szomszédba nem, egy kicsit messzebbre már igen, a legtávolabbi kályhám pedig Argentínában van. Még kicsit turkált a csempék közt, mire csak leesett neki és visszakérdezett: „Hogy hol?!”

Kép

Kovács Vilmos

– Akkor most én is visszakérdezek: hogyhogy éppen ott?
– Szentendrére készítettünk egy magas körkályhát, és a megrendelő ismerőse beajánlott az akkori argentin nagykövetnek.

Egy napon megállt a házam előtt egy autó, kiszállt belőle egy nyakkendős meg egy rövidnadrágos ember. A nyakkendős volt a sofőr, a rövidnadrágos a nagykövet.

Remélem, az a két festett kályha a mai napig ontja a melegét valahol az Andokban!

– Oda már nem kellett a csempékkel együtt utaznia, mert a kályhát tudtommal nem ön építi fel.
– A kályhaépítőé külön szakma, mi csempegyártók vagyunk. Van hat remek kollégám, én pedig afféle mindenese vagyok a kis manufaktúránknak: beszerzem az anyagokat, meggyőzöm a vevőt, megtervezem, majd kiírom a gyártást a kollégáknak, akik keményen dolgoznak, míg én mosolyogva rajzolgatok az asztalnál. Komolyra fordítva: szállítok és a kályhásnak is segítek a tanácsaimmal, így aki sokat dolgozik velem, az jó kályhát épít a csempéimből. Ez fontos, mert szeretek nyugodtan aludni. A kollégáim közül hárman a kezdetektől, huszonöt éve velem vannak. Kis cég a miénk, nem is vágyunk nagyok lenni.

– Milyen alapanyagból és modellekkel dolgoznak?
– A magas hőmérsékletet bíró agyagot Németországból hozzuk. A német nyelvterület a kályhák őshazája. Egyszer egy német ember hozott egy darab törött csempét, hogy neki olyan kályha kellene. Kutattam utána egy darabig, mire egy osztrák kisváros kályhás kiállításán, egy régi könyvben megtaláltam pont annak a kályhának a képét! Harminckét modellt kellett csak ahhoz az egy kályhához készítenünk! Csempe, sarokcsempe, párkány, sarokpárkány, jobbos, balos – mindet külön meg kell ilyenkor mintázni. Gipszet készítünk, sokszorosítjuk, s kézzel nyomjuk bele az agyagot; több évszázados módszert alkalmazunk.

Kép

Kép: Kovács Vilmos

– Milyenek a cserépkályhatrendek? Mert feltételezem, hogy időről időre változnak.
– Régen évtizedekig ugyanaz a stílus ment, ma szombat délelőtt már más kell, mint péntek délután. Az a modern, ami nagy és sima, de kézzel ezt a legnehezebb megalkotni. A kicsi és mintás látványa sok mindent elfed, míg a sima nagynál a legkisebb tűszúrás is ordít a mázas felületen. Az mi alkalmazott technológiánk viszont jobb hőtartású csempéket eredményez, és a kézműves munkát szerencsére egyre inkább értékelik. A cserépkályháról ráadásul a világ legegészségesebb fűtése is eszünkbe juthatna, hiszen hosszúhullámú meleg sugarak jönnek ki a kályha felületéből vízszintesen, vagyis a napot utánozza kicsiben. Ráadásul megújuló energiaforrást használ. A tűzifa egy napenergiakonzerv, amit csak fel kell bontani. A fa hamuja pedig, kiöntve az elsavasodott természetbe, lúgosít.

A kályha valami lomha, békés dolgot sugall, amit nehéz összegyúrni a mai világgal, amikor mindenki csörömpöl, csörtet, tuszkolódik – előrébb, feljebb, szebben. Ahelyett, hogy leülnénk egy jót borozni a meleg padkán.

– Néha jó „csak úgy” begyújtani a hangulat kedvéért. Kinek javasol kályhát, s kinek kandallót?
– Egyszer eljött hozzám egy nyugdíjba készülő pár, hogy kiköltöznek a balatoni villájukba, s kértek oda egy kandallót, amely mellett melegedhetnek és csodálhatják majd a tavat. Addig „dolgoztam” rajtuk, amíg cserépkályhát nem kértek. Mert az illett a nyugalomhoz, amelyre vágytak: jó rajta üldögélni, mellette lelassulni. Egy évvel később elküldték a szomszédaikat is cserépkályháért. Fiatal, menedzser típusú fővárosi házaspár érkezett, hogy az öregek úgy meg vannak elégedve a kályhával, hogy ők is szeretnének egy ilyet. Nos, rajtuk meg addig dolgoztam, amíg kandallót nem kértek. Mert nekik valójában az volt való: lobog, aztán elalszik, illik a gyors életritmusukhoz. Így a végén mindannyian elégedettek voltunk…

– Mi mindent készített még, s melyik volt a legkülönlegesebb darab?
– Készítettem sok más mellett díszburkolatot is épületekhez. Az egyik vevőmnél tizennyolc alkalommal jártunk –kályhákat, kandallókat, a saját kis kápolnájába stációkat és kézi döngölésű járólapot kért. A kézművességbe sok minden belefér. Életem első különleges kályhája, amelyre a mai napig igazán büszke vagyok, azért készült, mert a kiállításokon a nagy cégek mindig valami nagyon díszeset tesznek az előtérbe. Erre a kiemelt helyre egy örök témát, a kereszténységet választottam.

A tizennégy stáció bővített változatát készítettük el csempéken, negyvenegy kis ikon formájában. Mi csak „Jézuskás” kályhának hívjuk.

Szerepelt már egy amerikai filmben is, most pedig a bemutatótermem bejáratában van kiállítva, ez az utolsó előtti helye. Az utolsó majd a kicsi szobám lesz, ha egyszer abbahagyom a munkát… Mellette szeretnék rajzolgatni, olvasni, elmélkedni.

– De ugye még nem készül visszavonulni?
– Egyelőre nem. Most nyílt meg a budapesti bemutatótermem az Attila úton. Talán így a fővárosiak sem érzik majd azt, hogy ha például újramodelleznék az ómama régi kályháját a kúriából, akkor azt a „világvége közeléből” kell megrendelniük. Az is előfordulhat, hogy életem végéig dolgoznom kell. Rajzolni, színezni nem is olyan nehéz, és magát a munkát nagyon szeretem! Amint a vevők mondják, mit szeretnének, már forgatom is belül a filmet, izgatottan állok neki, nagy elánnal, hogy milyen legyen a nekik készülő darab. Van vagy ezerhétszázféle csempénk, de ha az az ember mondjuk ménesgazda, akkor milyen jó lenne, ha a díszcsíkban megjelennének a lovak vagy a hintósfogat… Aztán amikor meg kell modellezni, mondja az illetékes kolléga, hogy „Vilmos, nem tudtál volna most az egyszer csendben maradni…?” Új ötletek mindig jönnek.

– Meg tudja fogalmazni, mit jelent önnek a kályha?
– A kályha ingatlan az ingatlanon belül. Néhány évszázad alatt belénk ivódott ezen az éghajlati övön, hogy biztonságot ad.

Amikor bemegy az ember a nappalijába, és ott vigyorog a kályha – az ő kályhája –, amin talán csak valami apró jel van – mondjuk a kedvenc lova festménye –, akkor az a kályha azt is mondja neki, hogy „tudod, én vagyok az, akit úgy szeretsz”.

Mert én embert még nem láttam piros hűtőszekrényt ölelgetni télen, amiért nyáron az hűti az italát. De kék színű, hideg kályhát ölelgető embert már láttam nyáron azzal, hogy „télen ez adja nekem a meleget!”.

Szükség van erre, mert lássuk be, csúnyán elhíztunk technológiailag. Naponta 10 órában esszük a képernyőkön az információt, párunkhoz, gyerekeinkhez, barátainkhoz hasonlóan. Már nem tudunk elindulni az okostelefonunk nélkül – ha mégis, akkor olyan érzésünk van, mintha életveszélyben lennénk. Vastag zsírréteg nőtt a tudatunkon fölösleges vagy bántó információkból, amelyektől se bölcsebbek, se boldogabbak nem lettünk. Testmozgásunk is kiszámíthatatlanná vált – hiszen menet közben is kijelzők fényét falja a szemünk.

A tech-diéta persze nem jelenti azt, hogy lemondunk a digitális világ nyújtotta értékes inputokról, sokkal inkább azt, hogy életünkből kiűzzük a digitális E-ket, a színezékeket, az ártó és veszélyes adalékokat.

Ezt pedig legkönnyebben a családunkkal együtt tudjuk végrehajtani, ahogy azt Andy Crouch a „The Tech-Wise Family” című könyvében is tanácsolja.

A tech-diéta 9+1 pontja:

1. Küld(et)és: Mindig legyen célunk a készülékek megérintésével, a tartalmak elkészítésével és megosztásával. Mielőtt a gombot nyomnánk, mondjuk ki, akár csak magunknak, miért is tesszük.
2. Kikapcsol(ód)ás: Minden héten 1 óra, minden hónapban 1 nap, minden félévben 1 hét legyen szabad a digitális médiától. 
3. Helyi(es)ség: A digitális eszközöknek legyen otthon kijelölt helyük. Ne mindig a zsebünkben, párnánk alatt zizegjenek, lássuk meg, családunkban kik a legaktívabb használók. Talán nem is mindig a gyerekeink.
4. Megosztás: Adjuk meg legközelebbi szeretteinknek belépési jelszavainkat (amelyek, persze, hiperbiztonságosak). Ezzel elérjük, hogy semmit nem csinálunk, írunk, vásárolunk anélkül, hogy egy gondos, szerető szem ne láthatná akcióinkat.
5.  Kép(i)esség: Ne fotózzuk le, amit látni is elég, és ne mentsük el, amire emlékezni is tudunk. A készülékeink konnektáltak, minden, ami rajtuk megjelenik, könnyen, akaratunk ellenére is kiszabadulhat.
6. Figyelem: Attól, hogy gyors, még nem kell, hogy igénytelen legyen. Az okoskészülékekbe gépelve se bocsássuk meg magunknak az elütést, a vesszőhiányt. A nyelvi gazdaságosság is lehet művelt – gondoljunk az epigramma műfajára, a velős mondatok erejére.
7. Sokktalanul: Attól, hogy a családtagunk nem veszi fel a telefont, ne pánikoljunk be. Attól, hogy a gyerekünk nem olvassa rögtön a küldött üzenetet, még ne riadozzunk. Az élet sokkal kifürkészhetetlenebb, mint azt a digitális eszközök ígérik. 
8. Mindentudó: Ha nem jut eszükbe valami egyből – egy vers címe, egy történelmi dátum, egy adat, ne guglizzunk azonnal. Adjunk időt az agynak, hogy megmutassa, mire képes.
9. Idő(tlen): Attól, hogy 2 másodperc alatt betöltődik egy oldal, a digitális világ még 10 órát vesz el naponta az életünkből. Legyen olyan tevékenységünk, amely egyáltalán nem kötődik digitáliához; mint amilyen a közös zenélés, a sportolás, a személyes beszélgetés és az ima.
 +1. Önöknek mi volna az?

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Ha egyszer a közép-európai szocializmus és a hidegháború szellemiségét, kulturális légkörét kellene bemutatnom egy előadásban, szinte bizonyos, hogy Gojko Mitić-et választanám kulcsfigurának, jelképnek, akinek az életútja, szerepei, imázsa segíthet megérezni ennek a letűnt – ám a jelenünket is meghatározó – korszaknak az eszméit és érzéseit. Már életének a színterei, karrierjének alakulása is átíveli Európa közepét: egy szerbiai faluban, földműves családban született 1940-ben, színészi pályája pedig az egykori Német Demokratikus Köztársaságban teljesedett ki. Kisgyermekkora a lehető legnyomorúságosabb háborús években zajlott. Apja partizánként harcolt, őt és fiútestvérét a nagyszülők nevelték. A háború után olyan iskolába járt, ahol német nyelvet is tanult – ennek később nagy hasznát vette. Az 1960-as évek elején a belgrádi testnevelési főiskolán tornatanárnak készült, és alkalmi kaszkadőr- és dublőrmunkákat vállalt a filmgyárban.

„A kamerával először a Vajdaságban forgatott »Lancelot« című történelmi filmben találkoztam – nyilatkozta később pályája kezdetéről. – Jó lehetőség volt számunkra, főiskolai hallgatók számára, hogy egy kis pénzt keressünk. Hasonlítottam a főszereplőre, ezért a dublőre lettem. A megfelelő jelmezben lóra tettek, hosszú lándzsával a jobb kezemben, egy nagy pajzzsal a bal kezemben, úgyhogy alig bírtam megfogni a ló gyeplőjét. A hátam mögött 250 lovassal forgattuk a rohamot. Világossá vált számomra, miért kell dublőr: leesni a lóról egyáltalán nem lenne kellemes egy páncélos lovas számára.”

Különös, kétarcú világ volt ekkoriban Jugoszlávia: a szocialista államrendszert építette, ugyanakkor jó kapcsolatokat ápolt a nyugat-európai kapitalista államokkal. Ez a „különutas politika” tette lehetővé például, hogy Németország kapitalista felének filmgyárai Jugoszlávia vadregényes helyszínein forgathassák kalandfilmjeiket.

Így kerülhetett be a kisportolt testalkatú Gojko először statisztaként, majd egyre jelentősebb háttérszereplőként a nyugatnémet Winnetou-filmekbe.

1962 és 1968 között kb. tizenkét nyugatnémet Karl May-adaptáció készült. A nemes és békés indiánt, Winnetout a francia Pierre Brice alakította, míg legendás barátját, a német származású Old Shatterhandet az amerikai Lex Barker személyesítette meg. Ezek az áradó zenéjű, sugárzóan színes tájakon játszódó westernfilmek hihetetlenül népszerűek lettek Nyugaton. Nem csoda, hiszen a németek körében az 1880-as évektől vadnyugati és indiánkultusz volt, amióta Karl May megalkotta a nemes apacs főnök, Winnetou és fehér barátai figuráit. A mozisikert megirigyelték a rivális keletnémetek, akik szintén megírták indiános filmterveiket, ám ők nem Karl May regényeit vették alapul – azokat a nyugatnémetek már „lelőtték”, ráadásul Kelet-Berlinben komolyan vették, hogy Hitler egyik kedvenc szerzője volt, emiatt a nyolcvanas évek elejéig tiltólistán tartották. 1966-ban Liselotte Welskopf-Henrich írónő regényét, A Nagy Medve fiait dolgozták fel, majd következett James Fenimore Cooper Vadölője.

Kép

Gojko Mitić és Pierre Brice - Kép: DélHír portál

Mitić előtt nyitva állt a nyugati filmes karrier lehetősége, hiszen 1964-ben már az egyik legfontosabb mellékszereplőt alakította a Keselyűk karmaiban c. nyugatnémet filmben. Ám 1965-től a keletnémet állami DEFA-filmgyár is a Dinári-hegység kopár vonulatai között kezdte forgatni indiánfilmjeit, főszerepet kínálva a rivális indiánfilmek kipróbált, németül jól beszélő, markáns arcú, kemény izomzatú, huszonöt éves mellékszereplőjének, Gojko Mitićnek. Ő így saját elhatározásából maradt a Vasfüggöny innenső, szocialista oldalán, ahol meg is kapta élete első főszerepét A Nagy Medve fiai c. filmben – és ez lett az NDK mozitörténetének egyik kereskedelmileg legsikeresebb filmje. Nem csoda, hogy utána zsinórban több mint tíz keletnémet indiánfilmben játszott főszerepet.

Átköltözött az NDK-ba, ahol filmsztárnak kijáró kultusz vette körül, és „a DEFA Főindiánja” becenevet kapta.

Nálunk, Magyarországon hosszú sorok kígyóztak a mozik előtt, amikor bemutatták a filmjeit. Emlékszem arra a jóleső izgatottságra, amikor apukámmal sorakoztam a Béke mozi pénztára előtt, a Tecumseh-re várva – később pedig iskolatársnőimmel zarándokoltuk végig kerületünk valamennyi moziját, hogy láthassuk A Sólyom nyomábant, a Vértestvéreket, az Ulzanát és a Severinót. Ezeket a filmeket még évekkel az elkészülésük után is műsorra tűzték a mozik – a mai filmdömpingben ez már elképzelhetetlen, amikor a legnépszerűbb filmeket is csak legfeljebb néhány hónapig tartják repertoáron a mozik. A hazai kultuszról tanúskodott, hogy sokan megszereztük a Pajtás úttörőújság poszter-mellékletét, Gojko Mitić fotóját, és akinek megengedték a szülei, ki is tehette a szobája falára.

Kép

Gojko Mitić - Kép: imdb.com

A nyugatnémet westernek valamivel később jutottak el a magyar közönséghez, és – ha megkérdezett idősebb kortársaim emlékezete nem csal – csak Az Ezüst-tó kincsét mutatták be a mozikban (persze kígyózó sorok kísérték ezt a bemutatót is), a többi Winnetou-filmet a televízió sugározta sok év késéssel. Ekkor azonban világossá vált a kétféle indiánfilm-vonulat különbözősége.
A nyugatnémet Winnetou-filmek egy vágyott utópiáról szóltak: fehérek és indiánok békés egymás mellett éléséről, amely lehetséges, ha közös erővel legyőzik a deviáns, pénzéhes, kapzsi embereket, akik csak az aranyat, a vasútépítést, a földterület megszerzését hajszolják. A jók és a rosszak nem csak egyik vagy másik népben élhetnek, nincs jellemző bőrszínük; a jók azonban mindig erősebbek és győzelmet aratnak, ha összefognak, mert lehetséges a béke, az egység, a harmónia. „Winnetou üzenete, hogy harmóniában kell élnünk egymással és a természettel. Ez minden korra igaz” – nyilatkozta egyszer Pierre Brice a saját karakteréről.
Ez a békesség- és egységvágy a hidegháború éveiben fontos és nemes gesztus volt egy szétszakított ország nyugati felében, még akkor is, ha a keleti felében látszólag kevéssé talált viszonzásra. A tizenegynéhány filmben agyonismételt sematikus cselekmény ezért volt népszerű egy évtizeden keresztül.

Gojko Mitić karakterei ezzel szemben gerillák, partizánok, a kapitalista földfoglalók ellen lázadó hősök, akik a fehér emberek álnoksága miatt csalódottak, megkeményedett a lelkük.

Az ő indiánjai nem akarnak egyezkedni, mert a békére, kiegyezésre törekvő indián vezetőket tőrbe csalják. Átlátnak a fehérek szándékain, akik között a kevés jóakaratú ember is tehetetlen, nem partnere az indiánoknak. Az egyetlen pacifistább kicsengésű kivétel talán az 1975-ös Vértestvérek, amelyben Dean Reed, a „jó amerikai” alakítja a fehér szövetségest, a vértestvért. (Dean Reed, a Vörös Elvis, az NDK-ban élő kommunista amerikai énekes-színész emblematikus figurája megérdemelne egy külön cikket.) Ezek a keletnémet indiánfilmek a béke lehetetlenségéről, a harcról szólnak. Sok a pesszimista vagy a nyitott befejezés, de ha pozitívan ér véget a történet, az csakis a fehér amerikai társadalom rabigájának lerázásával jöhet létre. Gojko figurái is romantikusak, de sokkal nyersebbek és komorabbak, mint a nyugatnémet Winnetou. Érdekes az 1978-as Severino című film, amelynek dél-amerikai indián származású hőse a film elején identitását feledve fehér emberként él. Szülőfalujába visszatérve azonban annyi igazságtalansággal találkozik, hogy felébred valódi énje, megtalálja harcos társadalmi hivatását. A korábbi Osceolában a „munkásmozgalmi” mondanivaló még leplezetlenebb: fekete rabszolgák és indiánok szövetkeznek az elnyomó amerikaiak ellen. Voltak persze – és talán nem is kevesen –, akik a szovjet megszállás és a német nép kettészakítása elleni belső ellenálláshoz merítettek erőt ezekből a keletnémet filmekből.

Olyan univerzális mesék ezek az indiántörténetek, amikbe sok mindent lehet beleolvasni, belelátni – ezért is tartották népszerűségüket közel két évtizedig.

Az NDK-ban gyártott indiánfilmek valójában az egész szocialista tábor büszkén vállalt kulturális produktumai voltak: nemzetközi stáb dolgozott a filmeken, és rangot jelentett a más országokból érkező színészeknek, ha részt vehettek bennük. Így például büszkén adta hírül a kortárs magyar sajtó, hogy a korszak egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar színésznője, Drahota Andrea alakította Wahtawah-t (Gojko filmbéli feleségét), Cooper legszebb indián nőalakját a Vadölő című 1967-es filmben.

Az indiánfilmek iránti érdeklődés lassú hanyatlásával – az 1970-es évek végétől – persze sokféle film- és színpadi szerepben kipróbálta magát Gojko, főleg harcias hősöket alakított – Spartacust, D’Artagnant, Rinaldo Rinaldinit és Robin Hoodot –, de játszott kalandos tévésorozatban, antifasiszta partizánfilmekben, sci-fiben, évekig vezetett televíziós műsort. Kedvenc szerepének nevezte egy interjúban a Zorba című musicalt, amelyet tizenhétszer játszott színpadon, megmutatva énektudását is. Mi erről itt, Magyarországon persze semmit se tudtunk, ezért teljesen ledöbbentem, amikor 1980 táján meghallottam őt a tévében énekelni. No, nem mintha olyan rossz lett volna – de annyira jó sem volt, hogy a különlegességén kívül művészi nyomot is hagyjon bennem. Gojko dala is a vadnyugati romantikára játszott rá: Löscht das Feuer, azaz Oltsd el a tüzet volt a címe, és a lovakkal megtett hosszú, napperzselte utak, az esti tábortüzek érzéseit, hangulatát idézte.

Gojko Mitić 2016-ban - Kép: Wikipédia

El kellett fogadnia, hogy a közönség emlékeiben ő mindig a Kelet Indiánja marad. El is fogadta.

Talán úgy gondolkodott, hogy ezer és ezer színész cserélne vele boldogan, akiknek egyetlen nagyon népszerű karakter se jutott pályafutása során. Más örülne, ha egy emblematikus szerephez kapcsolódva fennmaradna a neve. Gyakran emlegették „a Kelet Winnetou-jaként” is, pedig csak jóval később, a két német állam egyesítése után, 1992-től vette át Winnetou szerepét a nála 11 évvel idősebb Pierre Brice utódjaként a Bad Segeberg-i Karl May-játékokon. 2006-ig több mint 1000 előadásban játszott. 2013-ban, 73 évesen egy szezonra visszatért mint Incsu Csunna törzsfőnök, Winnetou apja. Szereplése a Bad Segeberg-i fesztiválokon hozzájárult ahhoz, hogy Mitić Nyugaton is ismert és népszerű legyen. Indián-pályafutása ráadásaként 2016-ban újraforgatták három részben Winnetou történetét, amelyben 76 évesen szintén ő alakította az apacs legenda édesapját. Az új epizódokat ugyanott vették fel, ahol az 50 évvel ezelőtti sorozatot, vagyis Horvátország vadregényes tájain.

Idős korában nyílt lehetősége arra, hogy valódi indiánokkal találkozzon. Megszervezték, hogy felkereshessen egy rezervátumot Seattle közlében.

Mielőtt a színész megérkezett volna, az indiánoknak levetítették az egyik filmjét, amellyel rögtön belopta magát a szívükbe, és örömmel várták a művészt. Gojko Mitić így emlékezett vissza a kellemes emlékre: „Már a reptéren Testvéremnek neveztek, és teljesen befogadtak”, majd hozzátette elérzékenyülve, hogy Farkasnak nevezték el.

A 2020-as Berlinálén, 80 évesen megkapta az olasz filmkritikusok díját, a „premio Bacco”-t.
Az általa megformált indián hős karaktere sajnos nem vetekedhet népszerűségben Supermannel vagy Batmannel, de az biztos, hogy a szocialista országokban élő nemzedékek számára ő volt a hidegháború korának egyik leghíresebb színésze. Nagy szerepe van abban, hogy ma is él bennünk az indiánromantika, amelynek megszépítő fényében a hős indián képviseli a nemes erényeket a megmaradásért vívott harcban, a természettel egységben élve.

Szenvedhet egy állat lelki sérülést? Nagyon is.

És minél intelligensebb egy állat, annál jobban megviselheti, annál mélyebb és tartósabb nyomot hagyhat benne egy átélt negatív élmény.

Igen jó példa erre Pocok kutyám, aki fiatal korában egyáltalán nem félt semmilyen durrogástól. Vidáman jött velünk szilveszterkor sétálni, akár póráz nélkül is, aggodalomnak legföljebb annyi jelét adta, hogy szorosan besorolt a lábunk mellé, és egy tapodtat sem távolodott el onnét. Aztán egyszer a piac mellett megkötve várta, hogy visszatérjek a vásárlásból, amikor hirtelen kitört a vihar. Dörgött az ég, az eső függönyként szakadt, mire odaértem, Pocok reszketve próbát elbújni az elemek haragja elől. Azóta órákkal előre jelzi, ha vihar közeleg, az év utolsó napján pedig délután már a sarokig sem hajlandó lesétálni.

Végzetes emlék

A kellemetlen emlékek egészen különös reakciókat válthatnak ki az állatokból. A néhai neves kutyaszakértő, Patay László egy írásában elbeszélte, hogyan veszítette el Kristóf nevű pointer kutyáját, aki egykor a „Kuckó” című tévéműsor népszerű állatsztárja volt.

A kutya mögött egy alkalommal lezúdult az olvadó hó a háztetőről a kertben, és ettől úgy megijedt, hogy a kerítésen átugorva elmenekült.

Ekkor még előkerült, ám hónapokkal később, amikor hónak már nyoma sem volt, a kertben ugyanezen a helyen járva eszébe jutott ez az esemény, és pánikba esve ismét világgá szaladt – nem is került elő többé. Ez persze nyilván szélsőséges eset, amely nem történik meg minden kutyával, de jó példa arra, hogy milyen mély nyomot hagyhat egy állatban még egy kis ijedség is.

Ha rosszat szólsz…

Nagyon sokat árthat egy kutyának az elhibázott, elrontott nevelési, tanítási kísérlet is. Egy elhamarkodott, eltúlzott büntetés vagy testi kényszer valósággal blokkolhatja a tanítványt: a kellemetlen ingert, élményt társítja a vezényszóval, és a későbbiekben, ha meghallja ezt a szót, nemhogy nem engedelmeskedik, de a félelem vagy a passzív ellenállás jeleit mutatja, pl. egyszerűen faképnél hagyja a gazdáját. Ilyenkor sokszor csak az segít, ha egy pár napig vagy hétig „pihentetjük” a gyakorlatot, majd újrakezdjük egy teljesen új módszerrel, rengeteg türelemmel és egy másik vezényszóval. A kutya furcsa, rangsorban gondolkodó élőlény: megfélemlítve is engedelmeskedik, de ez távol áll attól, amit ideális kapcsolatnak lehet nevezni ember és állat között.

Élmények a születés előtt

Sajnos éppen ezért kell igen óvatosan bánni a menhelyi kutyákkal. A menhelyi kutyának előélete van, sokszor rossz szokásai, amelyekről nehéz lenevelni, és olyan traumák nyomait őrizheti, amelyekről új gazdájának esetleg fogalma sem lehet. Már az egészen kicsi, akár újszülött korban menhelyre került kutya sem indul „tiszta lappal”, ugyanis már az anyának a vemhesség alatt elszenvedett megpróbáltatásai is befolyással lehetnek a méhében fejlődő magzatok pszichéjére és későbbi viselkedésére.

Kép

Kép: Ryan Stone / Unsplash

Ezt főleg akkor kell figyelembe venni, ha gyerek mellé választunk kutyát. Nemes cselekedet egy elárvult állatot magunkhoz venni, de kisgyerek mellé érdemesebb olyan tenyészetből kutyát választani, ahol szerető, családi környezetben jönnek világra és cseperednek a kölykök. Ha a gyerek elsőre kifog egy problémás kutyát (vagy macskát), amelyikben nem tud igazi, örömöt adó társra találni, az egy életre elronthatja az állatokhoz való viszonyát.

Csimpánzok és elefántok

A vadon élő állatoknak is sokszor kell traumát átélniük, és ez is a legintelligensebb fajoknál okozza a legnagyobb megpróbáltatást. Aki látott már majomkölyköt kétségbeesetten kapaszkodni az anyja holttestébe, soha nem felejti el a látványt. Egykor a legtöbb emberszabású-kölyök így került az állatkertekbe, és sokan közülük életük végéig nem heverték ki az átélteket: szó szerint depresszióba estek, beilleszkedési nehézségekkel, viselkedészavarokkal küszködtek. Hasonló a helyzet az elefántokkal is: az afrikai állatárvaházak gondozói áldozatkész munkát végeznek annak érdekében, hogy rehabilitálják azokat az ormányoscsemetéket, amelyeknek az orvvadászok támadását túlélve végig kellett nézniük szüleik lemészárlását. Az elefántokról ismert, hogy olyan magatartásformákat is mutatnak, amelyek kimondottan az emberi gyászolásra emlékeztetnek.

Vetkőzik a papagáj

A szélsőséges ijedség, pánik, trauma mellett az ellenkező véglet is okozhat lelki betegséget az állatoknál: a túlzottan egysíkú életmód, az unalom, a magány. Mindez olyan kényszercselekvéseket tud előidézni az állatokban, amelyek olykor valósággal önpusztítóak lehetnek. Végtelenségig ismételt mozdulatok vagy apatikus viselkedés, étvágytalanság vagy éppen természetellenes étvágy jelentkezhet náluk. Ismert példa az állat saját farkának szüntelen, kényszeres kergetése, amelynek során végül akár le is rághatja azt. Főként nagy testű papagájoknál gyakori jelenség, hogy az utolsó szálig kitépik minden tollukat a testüknek minden olyan részén, amelyet a csőrükkel elérnek. Az eredmény szánalmas látvány: kopasztott csirkére emlékeztető lény, amelynek szinte csak a fején van toll…

Bármilyen meglepő, még egy hüllőben is nyomot hagyhat egy trauma. Ha például evés közben valami kellemetlenség éri, előfordulhat, hogy hónapokra elveszíti az étvágyát.

Ma már Magyarországon is vannak olyan szakemberek, akik pszichés zavarokkal küszködő kutyák és egyéb állatok (akár papagájok) rehabilitációjával foglalkoznak. Olyan, állandóságot szerető állatoknak, mint például a macska, valóságos stresszt okozhat egy hirtelen környezetváltozás, például egy költözködés is.

Szilveszter előtt sokan nyugtatóval igyekeznek megóvni kedvencüket a stressztől. Ez is megoldás lehet persze, de szerencsésebb, ha inkább vegyszerek nélkül, nyugodt és biztonságos környezet megteremtésével vigyázunk rá.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Bár a közel-keleti kultúrákban a nő a férfi alárendeltje, a Szent Családról szóló bibliai szövegből nem ez tűnik ki. József, Mária jegyese látszólag egy háttérember, akiről elég keveset tudunk meg a Bibliából. Csendes, alig halljuk a szavát. Azt is gondolhatnánk, hogy passzív, vagy megalázónak érzi a helyzetet, hogy Mária nem az ő gyermekét várja. Esetleg néhányan tudtak is erről. Vajon mit gondolhattak a közösségük tagjai róla, róluk?
József vívódott, amikor kiderült, hogy jegyese gyermeket vár. Biztosan csalódottnak érezte magát, mégsem kívánt bosszút állni. A zsidó törvények szerint Máriát mint házasságtörőt meg kellett volna kövezni. József úgy döntött, titokban fogja elbocsátani. Irgalmas volt, nem akarta bajba sodorni azt, akit szeretett. Szeretete legyőzte a haragját. Közvetlenül ezután őt is felkérték egy nem mindennapi szerepre, őt is megszólította az angyal. Azt kérte, hogy ne féljen magához venni Máriát, mert gyermeke az Isten fia. 

Micsoda megtiszteltetés, kiválasztottság, hogy a Megváltó nevelőapja lehetett! Isten után a második apa. Az Isten apja. Nem sokkal kisebb szerep, mint Máriáé.

Tettei igazolják, hogy Máriához hasonlóan József is igent mondott Isten akaratára. Nem kérdezte, hogy alkalmas lesz-e a feladatra, és nem utasította el a felkérést, hanem vállalta. Így lehetősége nyílt, hogy megmentse Jézus életét több ízben is – először a megkövezéstől.
Mária és József karácsonya egy kudarcokkal teli nap volt, távol az ünnepi hangulattól. Hosszasan bolyongtak Betlehem házai közt, de sehol sem adtak szállást a szülés előtt álló kismamának. József senkire sem törte rá az ajtót, nem káromkodott, nem erőszakoskodott. Békés, türelmes támasza lett feleségének. Elfogadta a visszautasítást, a megalázó tényt, hogy az Isten fiát egy barlangistállóban kell fogadnia. A belső béke és Isten dicsősége mégis ünnepivé varázsolta ezt az éjszakát – a kudarcok ellenére is.

A megpróbáltatások ezzel nem értek véget. Álmában József újabb isteni üzenetet kapott, hogy meneküljön családjával Egyiptomba, mert Heródes király a gyermek életére tör. Ha ő akkor legyint erre, megmosolyogja saját álmát, nem hiszi el vagy semmibe veszi a figyelmeztetést, akkor Jézus „aprószent” lesz, egyike a betlehemi gyermekgyilkosság áldozatainak, és nem váltja meg a világot. Mindössze egy különös álom, egy jelentéktelennek látszó történés – és milyen nagy volt a tét, milyen óriási volt József felelőssége!
Később, Heródes halála után hasonló utasításra a Szent Család visszatért Egyiptomból Izraelbe, és megkezdődtek a csendes názáreti évek, a munkás napok a gyalupad mellett. Milyen öröm lehetett a felcseperedő Jézussal együtt dolgozni, tanítani őt az ácsmesterségre! A fát, amit Isten teremtett, vele együtt megmunkálni, formálgatni. Kár, hogy nem jegyezte le senki a mindennapok történéseit és a beszélgetéseiket. Valószínű, hogy amikor Jézus megkezdte nyilvános működését, nevelőapja már nem élt, mert a Biblia abban az időszakban már nem említi. 

József nélkül nincs Szent Család. Kiválasztott volt, aki tette a dolgát: biztonságot és kenyeret adott családjának, és mindezt csendesen, alázattal. 

Mennyire éhezik a gyermekek az ilyen édesapát, és milyen sokaknak nélkülözniük kell! Az oktatásban és az otthonokban is egyre nagyobb „hiánycikkek” ők, pedig mennyire nagy szükségük lenne a lányoknak jó apa-példaképekre a későbbi egészséges párkapcsolathoz, és a fiúknak önmaguk lelki felépítéséhez. Az apa-kép Istenről alkotott képünknek is formálója.
Hálás vagyok a jó Istennek, hogy apukám bő négy évtizedig életem meghatározó része volt. Családunk korábbi nemzedékeinek idején az apák tömegesen hiányoztak a társadalomból, mert elestek a háborúban vagy meghaltak annak következményeitől, mások évekig fogságban sínylődtek, és önmaguk árnyékaként tértek haza. Az én nagyszüleimet sem kímélte meg ettől a sors. Anyai nagyapám még harmincöt kilósan hazatérhetett a szovjet fogságból, újratervezhette az életét. De apai nagyapám a Don-kanyarban maradt, csak a halálhíre tért haza a háborúból. Az én apukám akkor kétéves volt. Nem is emlékezett az édesapjára, nem tudott olyan korai emlékképeket előhívni, csak fényképen látta őt. Ezért rettegett a fényképésztől. Azt hitte, hogy akit lefényképeznek, az a papírlapba zárva él tovább – így kereste gyermeki fantáziája a halál okát. 

Ma is nagyon kellenek a Szent Józsefek, a jó családapák, akik mernek a feleségük és gyermekük mellé állni, önzetlenül a másikért élni; akik nem riadnak vissza az áldozathozataltól; akik képesek uralkodni rossz felé húzó ösztöneik és indulataik felett, és a harag helyett megbocsátanak. 

Kedves Férfiak, Apák! Merjetek együttérezni, elérzékenyülni, hinni, hűségesnek maradni, vállalni az egyszerű hétköznapiságot! Tartsatok ki, legyetek jelen az elnőiesedett és semlegesség felé haladó társadalomban! Ne feledjétek, 2021 különösen a Ti évetek, és ez felelősség és lehetőség is!