Egy sugárzó orvos és papfeleség: „A papné-hivatásom lelkileg támasztja az orvosi hivatásomat”
A hivatás egész embert kíván, gondoljuk és valljuk – ám mi van akkor, ha valakinek több hivatása van? Akivel beszélgettem, éppen ilyen cipőben jár, és ez a cipő sehol sem szorítja. Választott hivatása orvos, férje révén papné, gyermekei által családanya. Férjével, Makláry Ákossal, a Budai Görögkatolikus Egyházközség parókusával két szép lányt nevelnek. Makláryné dr. Seszták Tímea most a kedvemért egy órán át leginkább papné, hivatalosabban tisztelendő asszony, mert erről faggatom. Ám, ahogy a beszélgetésből is kiderül, neki a többi „énje” is szükséges ahhoz, hogy kerek egésznek érezze magát.
– Családod görögkatolikus gyökerekkel rendelkezik, és nagyszüleid révén a papné szerepe sem ismeretlen számodra.
– Igen, Seszták László apai nagypapám görögkatolikus pap volt, felesége, Bicsánszky Ilona pedig egy görögkatolikus papcsalád lánya. Kevesen tudják, hogy a görögkatolikusok tulajdonképpen bizánci rítusú katolikusok, papjaiknak a keleti hagyomány szerint nem kötelező a cölibátus. Nagyapám is megnősült, nagyanyámmal együtt nyolc gyermeket neveltek, 30 unokával törődtek. Ezt a számot még kimondani is sok, de nagyanyám igazi, hagyományos papfeleség volt, akinek egész életét a család és a közösség szolgálata töltötte ki. Nekem néha ijesztő is volt, mennyit dolgozik, de neki kiapadhatatlan energiaforrásai voltak.
– Kívülállónak kicsit furcsának vagy belterjesnek tűnhet, hogy a görögkatolikus papok gyakran választanak más görögkatolikus papcsaládból feleséget maguknak. Van emögött valamilyen tudatosság?
– Nem, egyáltalán nem gondolom.
A görögkatolikusok egy viszonylag szűk közösséget alkotnak, és igaz ez a papokra, papcsaládokra is.
Ünnepeken, különböző összejöveteleken találkoznak, nyaranta összejárnak, a gyerekek pedig ismerik egymást, kialakulnak kapcsolatok, szerelmek. Mondjuk nálunk ez nem pont így történt, sőt, pont nem így, de az esetek többségében ez az oka annak, hogy egy papcsaládból származó lány papfeleség lesz.
– Ha már ilyen magasra dobtad a labdát, meg kell kérdeznem: ti hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel, Ákossal?
– Az unokatestvéremen keresztül, aki velem egyidős. Nagyon jóban voltunk, ő akkor már kispap volt, Ákos pedig egy barátja a szemináriumról. Nem egy klasszikus családi összejövetelen láttuk meg egymást, teljesen civil környezetben ismerkedtünk meg.
– Ha jól tudom, a görögkatolikus papnak készülő fiúk nem várhatnak nagyon sokáig a házasságkötéssel.
– Igen, az a szabály, hogy a házasságkötésnek a diakónus- és pappá szentelés előtt kell megtörténnie. Ezek után már nem lehet házasságot kötni, ezért szerintem teljesen érthető, hogy minden fiatal pap szeretné már a hatéves szeminárium befejezése előtt tudni, ki lesz az a lány, akivel majd leéli az életét, és igen, az a cél, hogy ez meglegyen. Ha nem sikerül, arra még van lehetőség, hogy a papszentelést a szeminárium elvégzése után halasszák egy kicsit, amíg megtalálják a nekik megfelelő társat.
– Milyen kötelezettségekkel találtad magad szembe mint papné? Egyáltalán mit csinál egy papné? Még ma is jókat mosolygunk azon, hogy amikor megismertelek, akkor azt gondoltam, a te dolgod például az, hogy a templomi irodában rendezd az ügyeket, írd be a temetéseket, számolgasd a perselypénzt…
– Pedig szerintem sosem láttál engem hasonló helyzetben. Egy papnénak nincs előírva, hogy mit kell csinálnia. Mint minden normális kapcsolatban, a görögkatolikus papok házasságában is a feleség és a férj részt vesznek egymás életében.
Egy papnénak az a kötelezettsége, hogy támogassa a férjét abban, amire annak szüksége van. De azt gondolom, ez a legtöbb papcsaládban, csakúgy, mint a civil életben, manapság már kölcsönös.
Senki nem várja el tőlem, hogy alárendeljem a hétköznapjaimat férjem hivatásának, klasszikus kötelezettségem nincs. Természetesen, ha nincs olyan ember a hívek között, aki a templom körül segítsen, kimossa a terítőt vagy díszítse az oltárt, akkor azt én észreveszem és megcsinálom. De mindig akadnak a hívek között olyanok, akik ezt maguktól vállalják, és kedvvel, szívesen csinálják. Én leginkább úgy tudom támogatni Ákos munkáját a hétköznapokban, hogy megkapja tőlem azt az érzelmi hátteret, biztonságot, ami az ő munkájához nagyon fontos. Számíthat rám.
– Újdonsült papnéként az egyik első állomásotok Anarcson volt. Nagyon fiatal voltál. Komolyan vettek téged?
– Anarcson egy rendkívül jó közösségbe kerültünk. Én voltam ott az első papné, mert az előző papnak nem volt felesége. Ákosnak papi mivoltából eredendően nyilván volt egyfajta vezető szerepe, amely kiemelte őt a közösségből, ám én erre nem vágytam, nem toltam magam az előtérbe. Egy papnénak szerintem nem ez a dolga, ezt pedig az anarcsiak is elfogadták. Szerencsés helyzetben voltam, mert bár mindent szívesen megcsináltak az asszonyok, de nem döntöttek a fejem fölött, hanem fontosnak érezték, hogy döntések előtt kikérjék a véleményemet. Én erre mindig azt mondtam, hogy az a jó, amit ők jónak gondolnak, csinálnak, hiszen ők élnek ott, ők születtek oda, mi pedig csak odakerültünk, ki tudja meddig, vendégként. Szerettünk ott élni.
– Most egy nagyvárosban éltek, teljesen más környezetben. Visszavágyódsz néha?
– A csend olykor hiányzik. Budapesten élni, annak minden kihívásával, nehézségével, nyüzsgésével más dimenzióba helyezi az emberi kapcsolatokat, de az emberekben, a személyes kapcsolatokban nem érzek különbséget. Most határtalannak érezzük a teret, amelyben szabadon kiteljesedhetünk.
Nekem a klinika, Ákosnak a Budai Görögkatolikus Egyházközség vezetése nyújt rengeteg fejlődési lehetőséget hivatásunk gyakorlásában. Gyerekeink jól érzik magukat az iskoláikban, a barátaikkal. Gyökeret vertünk itt.
– Mennyire kellett neked fiatalon vagy akár most alkalmazkodni Ákos munkájához? Jelentett ez valaha számodra terhet?
– Nyilván az egész sok alkalmazkodást igényel, hiszen teljesen más az életritmusunk, mint egy civil családnak. Orvosként én többnyire hétköznap dolgozom, Ákosnak pedig főleg a hétvégék telnek munkával, ez pedig máris egy komoly stressz- és konfliktusforrás. Nehéz ehhez alkalmazkodni, nehéz ezt megszokni, főleg amikor dolgozni kezdesz, amikor kisgyerekeid születnek. De a körülöttünk lévő barátok, családok példáiból okulva tudom, hogy mindent meg lehet oldani, és azt is tudom, hogy nekem is van egy munkám, amihez pedig neki kell alkalmazkodnia. Szeretem a férjemet, és egyensúlyban érzem magam a párkapcsolatunkban, így nem érzem tehernek, hogy alkalmazkodnom kell. Erősnek érzem a kapcsolatunkat, amely sok mindent elbír.
– Fordítva is megvan ez a gondolkodás?
– Persze. Ne gondold, hogy egy papfeleségnek nehezebb, mint egy orvosférjnek.
– Mennyiben befolyásolja az orvosi hivatásodat az, hogy egy paphoz mentél feleségül?
– Az, hogy egy mélyen vallásos, hívő ember vagyok a férjemmel együtt, befolyásolja a munkámat, igen. Nehéz erre válaszolni, hiszen minden lelkiismeretes orvos rendesen elvégzi a munkáját. Én minden reggel imádsággal megyek munkába, és azt kérem Istentől, hogy a munkámat a lehető legjobban tudjam csinálni, a munkahelyemen pedig igyekszem meglátni Isten munkáját minden egyes emberben. Az én istenhitem biztosan összefügg azzal, hogy egy papnak a felesége vagyok, bár nyilván nem tudom elképzelni, mi lenne, ha nem az lennék.
A papné-hivatásom lelkileg támasztja az orvosi hivatásomat. Biztonságot ad.
– Szerinted segíti vagy hátráltatja a papot a hivatása megélésében az, hogy családja van?
– Szeretném azt hinni, hogy segíti. Furcsa is lenne, ha másképpen gondolnám. De gondolj csak bele! A híveknek a többsége, akikkel egy pap kapcsolatba kerül, családban él, és az életük nagy részét, mindennapjait a kapcsolataikból eredő problémák, nehézségek, örömök teszik ki. Ha ezeket Ákos a saját bőrén, a saját életén keresztül érzi, tapasztalja, másképpen tud a hozzáfordulóknak az öröméhez, problémájához viszonyulni. Persze nagyon nehéz mindemellett megtalálni azt a nyugalmat, csendet, ami ahhoz szükséges, hogy az ő hitéletét elmélyítse. Erre külön oda kell figyelnie, figyelnünk, hiszen neki más mélységekben kell a hitét megélnie, mint egy átlagos hívő embernek. Ez sokszor nagyon nehéz egy családos papnak, pláne, ha kisgyerekek veszik körül.
– Egy papot élete során többször is áthelyezhetnek hosszabb-rövidebb időre, ti is több helyen megfordultatok már. Hogyan viseled a költözésekkel járó változásokat?
– Szeretem a változást, igyekszem úgy megélni, mint egy Istentől kapott új lehetőséget. Technikailag nehéz egy költözés, otthont kialakítani, munkát találni, de a változás jó, nem visel meg. Mintha egy picit mindig újrakezdhetném. Ami komolyabb nehézséget okozhat egyes családokban, az, hogy a gyerekeknek iskolát kell váltaniuk, elveszítik a barátaikat, megszokott környezetüket. Ez természetesen a szülőknek sem jó érzés. Szerencsére nálunk ez sem okozott problémákat, a nagyobbik lányommal eddig könnyen mentek a költözések, nagyon rugalmasan kezelte őket. A kisebbik pedig már ide született Budapestre, az ő élete egyelőre nem ment keresztül ilyen nagy változáson, aminek azért örülök. Nekem további pozitívumot jelentett az életemben az, hogy a költözések megtanítottak minket arra, hogy ne ragaszkodjunk a tárgyakhoz.
Megtanultuk, mi az, amit érdemes magunkkal vagy magunkban vinni tovább, és mi az, amit már hátra kell hagyni. Megtanultunk elengedni.
Mindig újra és újra ráébredek arra, hogy szerencsés vagyok, mert egyik hivatásomat sem élem meg tehernek. Olyan kivételes helyzetben vagyok, hogy én a jó oldalát kaphatom mindig. És nem is vágyom másra.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
