Szent éjszaka egy vad világban

Mária úgy hitte, hogy ott fog megszülni a betlehemi úton. De nem volt választás, a császár szava szent volt, és el kellett menni a férje szülővárosába, hogy beteljesítsék a császári akaratot. Mária érezte, hogy minden egyes lépéssel a gyermek Jézus lejjebb ereszkedik. A vajúdás már jóval Jeruzsálem előtt megkezdődött. A sivatagban messziről látszódtak a nagytemplom tornyai. A piacon alig tudták átverekedi magukat. Máriát émelyítették az illatok: a nyers hal, fűszerek és olajok, emberek és állatok összeérett, erős szaga. Meg kellett állniuk, mert Máriát az ájulás környékezte. A zsákokon pihent meg, minden átmenet nélkül álomba zuhant. A fájások ébresztették fel. Tovább kellett menniük. Már ment le a nap, amikor kiértek a betlehemi útra. Szinte minden ajtón bekopogtak, de a zárt ajtók mögött zárt szívekre találtak.

Mária tudta, hogy a szülés eltarthat akár reggelig is. Felkészült, hogy a sivatagban töltik az éjszakát, és ott kell megszülnie elsőszülött gyermekét.

József nem szólt egy szót sem. Mária tudta, hogy mély aggodalom és félelem ül a férfi lelkében, azért nem szól egy szót sem. A férfiak nem tudják kifejezni az érzéseiket, ha félnek, inkább nem szólnak. Ha aggódnak, inkább merev arccal kémlelik a látóhatárt. Mária tudta jól, hogy József félti őt, hogy szereti őt, és hogy mellette biztonságban van. Tudta ugyanakkor azt is, hogy ezen az éjszakán egyedül lesz, mert odamegy, ahová férfi nem mehet utána. Oda megy, ahol férfi még sohasem járt. Elmegy a fájdalom és a magány legvégsőbb pontjáig, oda, ahol azt hiszi, már nincs tovább, és akkor mégis továbbmegy. Ez az ismeretlen, a senkiföldje. Dehogy a senkiföldje! Ez az idegen föld az Isten földje! A pont, ahol a fájdalom már átlényegül, misztikus tánccá alakul, a nő hörög, mintha nem is önmaga lenne. Mária csak azért könyörgött, hogy túlélje ezt a pontot, legyen annyi hite és ereje, hogy átérjen az Isten földjén, és megérkezzen arra a pontra, amikor már csak ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy nyomjon – így mondta a bába –, és akkor nyomni kell, olyan természetes ösztönszerű vággyal, amit Mária nem érzett még, de fel fog ismerni, mert ez összetéveszthetetlen jel lesz. És akkor már nincs sok hátra, jönni fog a kisded.

Mária már csak erre tudott gondolni: arra az euforikus pillanatra, mikor meghallja gyermeke első hangjait.

A szamár hátába kapaszkodott. Néha az égre nézett, ahol már pislákoltak a téli napforduló csillagjai.
– Nem bírok tovább menni! – kiáltotta az éjszakába.
Betlehem házainak világait maguk mögött hagyták. Néma csend uralkodott. A csillagok a sivatagban fényesebbek és hatalmasabbak, mint bárhol máshol a világban. Mária ezeket a csillagokat kémlelte, és úgy vélte, hogy néhány csillag fényesebben világít, mint a többi. Úgy érezte, hogy csak a fájdalom láttatja vele ezt a különös égi jelenséget, de éppen három csillag állt egyvonalban, éppen a fejük fölött. Soha nem látott ehhez hasonlót. Pedig ismerte az eget, hány és hány nyáron keresztül kémlelte, hogy kifürkéssze élete sorsát! De ezt a hármas csillagot még soha nem látta. Mária annyira elmerült a fájdalom és az égi jelek tengerében, hogy nem is vette észre, hogy József is megállt, és a szamár is idegesen fújtatott: férfiak közeledtek feléjük.
– Rideg az éjszaka idekint, és bizonytalan a jövő – köszöntötte őket az egyik ismeretlen férfi.
– Idegenek vagyunk e földön, szállást keresünk – válaszolta József.
József fáklyájának fényénél Mária meglátta az ismeretlen férfi nyers vonásait, mélyen ülő sötét szemeit, napcserzette arcát, szakállát és hosszú fekete haját. Találkozott a tekintetük. Mária úgy érezte, hogy a férfi tekintetében ugyanaz a fájdalom tükröződik, amit ő érez a méhében: a világ fájdalma.
– Pásztorok vagyunk, éppen hazafelé menet. Az istállóban meghúzhatják magukat. Megosztjuk magukkal vacsoránkat, szegény emberek vagyunk, mást adni nem tudunk.
Nem volt más választásuk, bízni kellett az idegen pásztorban. Szó nélkül követték őt a sötét betlehemi éjszakában.

– Áldott éjszaka ez - mondta József. – Feleségem szülni fog.
– Áldott ember az, aki ezen az éjjelen születik – felelte a pásztor, és az égre mutatott, a fényes csillagokra. – Ma az Örökkévaló tekintete vigyáz ránk.

A pásztor az istállóban felzavarta az állatokat, friss szalmát terített le. Asszonya a ház előtt tüzet gyújtott, vizet melegített. Gyolcsot tett a meleg vízbe, hogy azzal enyhítse Mária fájásait. A fájások között felvillanó rövid békében Mária ébrenlét és álom között hánykolódott.
Hiába kereste a választóvonalat föld és ég között, nem találta: nem vált el egymástól a sivatag és a fekete égbolt határa. Csak arra lett figyelmes, hogy három köpeny mozog a távolban, mint délibáb a forró pusztában. Hol megjelentek, hol eltűntek, de minden pillanatban közelebb kerültek. Három férfi volt, megviselten, megfáradtan érkeztek, messzi országból. Körbevették Máriát, megérintették domborodó hasát. Se József, se a pásztorok tudomást sem vettek róluk. Mária nem ismerte beszédjüket, mégis minden gondolatukat értette. Az égre mutattak, a különös csillagokra, amelyek megmutatták az útjukat.
– A fiadhoz jöttünk, mert fiad születik. Minden úgy történik, ahogy meg van írva – mondták. – Aranyat hoztunk, mert aki ma megszületik, király lesz – mondta az a férfi, aki Gáspárként mutatkozott be.
– És tömjént, mert az Örökkévaló fia az, aki ma megszületik – hajtotta le a fejét Menyhért.
– És mirhát – mondta a szerecsen Boldizsár –, mert a fiú, aki ma megszületik, emberként fog élni és meghalni.

Nem maradtak sokáig, vissza kellett térniük napkeletre a hírrel, hogy megszületett, akit vártak évszázadok óta.

Mária hiába akart szólni hozzájuk, a mágusok vagy királyok már messze jártak, csak lengedező köpenyük látszódott a sivatag komorságában. Mária is bizonyos volt benne, hogy fiút fog szülni, fiút erre a férfias világra. Ahogy ez a gondolat áthatolt a szívén, megérezte azt a semmivel össze nem téveszthető érzést, ami a fájdalomnak és a boldogságnak egyforma keveréke volt. Érezte, hogy most már nyomni kell. Izzadságban, az út porában és az állatok szalmájában úszó fáradt teste összeszedte utolsó tartalékjait, hogy üvöltve-sírva-nevetve világra hozza elsőszülött gyermekét.
Remegő kézzel ölelte magához a nyálkás, rózsás bőrű kisfiút, aki éppen első lélegzetvételétől sírt fel. Mária, ahogy megpillantotta fiát, megnyugodott: a fiúban nem volt semmi isteni. Olyan volt – éppen olyan isteni –, mint mindannyian vagyunk.