– Mikor és hogyan pattant ki a fejedből a Gyerünk, anyukám! ötlete?
– A Gyerünk anyukám! nem is annyira kipattant a fejemből, inkább úgy fogalmaznék, hogy szépen lassan bekúszott az életembe. Tulajdonképpen egy önsegítő projektként indult, mert az ikreim születését követő egy év nagyon hullámzó volt. Egy lakásfelújítás mellett jártam az egyikükkel korai fejlesztésre, miközben otthon várt a másik, a kétéves fiam meg a bölcsiben. Rendszertelenül ettem és aludtam, ennek pedig elég hamar megtapasztaltam a testi és lelki következményeit is.

Aztán az utolsó löketet egy facebookos játék adta. Egy 12 hetes átalakító programot lehetett nyerni edzői segítséggel, étrenddel, csak meg kellett hívni az utolsó utáni ismerőseimet is, hogy like-okkal szavazzanak. Végül nem sokkal, de alulmaradtam. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire ciki, amit csináltam, mennyire méltatlan helyzetbe hoztam magam. Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban, és a sok feladás után végre rávettem magam, hogy talpra álljak, újra formába kerüljek fizikailag és mentálisan is.

Amikor ez sikerült, felmerült bennem, hogy vajon mennyien lehetnek ugyanennyire elkeseredve, mint én voltam ebben a nehéz időszakban. Pedig én legalább a testnevelői végzettségemnek köszönhetően tudtam, hogyan kezdjem… Így indítottam el a Gyerünk, anyukám!-at 2014-ben heti két ingyenes, közösségi parktornával.

– Volt valamilyen kezdeti alapszellemiség vagy célkitűzés, aminek a jegyében megalakultatok?
– Az őszinteség, a humor és az alapos önvizsgálat fontos és állandó részei a testi-lelki fejlődési folyamatnak.

Azt hiszem, a mi közösségünkben az is egyedi, hogy itt nyugodtan el lehet fáradni, megállni, sírni, csokit enni, újrakezdeni. Nem szégyenítünk, nem félemlítünk, és nem bélyegzünk meg senkit.

Nem azzal akarom eladni a termékemet, hogy ha nem velem csinálod, rossz kezekbe kerülsz, lesérülsz, elhagynak, vagy örökre kövér maradsz, és a többieknek egyébként se higgy el semmit, mert kóklerek. Sok edző és szakember hisz ebben a „kíméletlen őszinteségben”, de szerintem ez kevés nőnél, anyánál működik hosszútávon. Meg kell találni a saját belső motivációnkat, és megtanulni szerek, porok és egyéb mankók nélkül örömmel, sérülésmentesen és gazdaságosan mozogni. Én ebben hiszek, és úgy látszik, működik is!

Kép

– Ahogy a szlogenetek is mutatja („Lelkes anyuka, közösségben”), nem csupán testmozgási lehetőséget, hanem egy támogató hátteret is nyújtotok. Milyen és mekkora ez a közösség?
– A közösség a kezdetek óta szemmel láthatóan növekszik. Külön öröm, hogy nekünk, a Gyerünk, anyukám! csapatának nincs nehéz dolgunk, mert a régóta velünk lévő tagok kifejezetten nyitottak, szívesen segítenek az újoncoknak. Korábban – és amikor a járványügyi korlátozások is megengedték – rendszeresen találkoztunk személyesen: futó-tornázó találkozókat szerveztünk a Margit-szigeten, de voltak sportnapjaink, vagy a testmozgástól független, feltöltődést szolgáló programjaink, például közös színház, évzáró buli, kerámiafestés vagy wellness hétvége.

– Most kifejezetten sokféle órát, sőt, étrendet is kínáltok az oldalatokon, de feltételezem, hogy ez nem volt mindig így. Mi volt a kiinduló alap, hogyan bővült a kínálat?
– 2015-ben az akkori honlapunk napi három élő órával indult. Akkor még azt hittük, az adja a motivációt, hogy „gyere, mert itt egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom a testmozgásra”. Aztán lassan kinyílt a világ és rájöttünk, hogy egyrészt ennél többet tudunk, másrészt élő órákat tartani szinte öngyilkosság, és elég komoly táptalajt nyújt a gyomorfekélynek az internet (in)stabilitása miatt. Így tértünk át először a videótár-rendszerű szolgáltatásra, majd később a többhetes, vezetett mozgásprogramokra a videótár mellett.

2020-ban a hetente frissülő videótárunkban 10 féle óratípussal, 15 különböző erősségű és tematikájú 8 hetes programmal és 4 hetes tematikus videótárakkal fedjük le az anyukák igényeit a kismama tornától, a szülés utáni regenerációtól, a futás tanulásán át egészen a legintenzívebb edzésekig.

Közel 30 edzővel dolgoztunk és dolgozunk együtt.

– A Gyerünk, anyukám!-nak nagyon fontos alapköve a motivációs rendszer: a pontok gyűjtése és a sikertörténetek megosztása. Ki tudsz emelni olyan, hozzátok kötődő sztorikat, amikre ti is nagyon büszkék vagytok?
– A mi közreműködésünkkel az élet rengeteg területén nagyon nagy csatákat vívnak a lányok, nők. Így én azt mondanám, hogy minden sikernek számít, amit annak élünk meg: túlélni egy nem akart válást, újra felfedezni a libidónkat vagy elhagyni egy inzulinrezisztencia miatt szedett gyógyszert. Szerencsére mindegyikre van példa a közösségünkben!

– A Gyerünk, anyukám! felületein rendszeresen osztasz meg személyes, motiváló gondolatokat az anyaságról és a saját testünk elfogadásáról. Milyen szellemiség vezet, amit a közösségnek is szeretnél átadni?
– Gyerekként az edzés utáni és a tábori zuhanyzásokat igyekeztem nagyon diszkréten megoldani, mert a fenekemen van két anyajegy, amelyeket túl nagynak és csúnyának gondoltam. Visszagondolva erre, ma már csak nevetek, de lehet, hogy csak a fenekem nőtt hozzájuk (nevet). Ezt csak azért mondtam el, hogy szemléltessem, mennyire tele vagyunk olyan korlátokkal, komplexusokkal, amikről azt gondoljuk, csak minket érintenek. Pedig, ha beszélünk róluk, egyből kiderül, hogy nem vagyunk egyedül. És ez rendkívül felszabadító tud lenni.

Én tudatosan vállalom azt a szerepet, hogy „szókimondó” leszek, és nem „rácsodálkozó”. Így a többieknek maradhat a második szerep, ami ugyancsak nem a komfortzónán belül van, de talán sokkal közelebb hozzá.

– A COVID-19 járvány egyik hozadéka például az edzőtermek, uszodák bezárása, azaz a sportolási lehetőségek csökkenése volt. Ez hogyan hatott az alapvetően online működő Gyerünk, anyukám!-ra?
– Soha nem gondoltuk, hogy eljön az a világ, ahol szabadidősport tekintetében az élbolyba tartozhatunk. Nyilván a fenének sem hiányzott ez az egész járvány, de be kell valljam, nekünk sikereket és még több munkát hozott. Indítottunk egy ingyenes videótárat ebben az időszakban, emiatt nagyon sok új tagunk lett, illetve jelentősen megugrott azoknak a kismamáknak a száma, akik nem tudtak terembe menni a lezárás miatt.

Kép

– Mik a jövőbeli terveitek, milyen irányba fejlesztitek a Gyerünk, anyukám!-at?
– Évek óta a terveink között szerepel, hogy kipróbáljuk magunkat külföldön. Az élethelyzet ugyanis, amibe az anyukák többsége kerül, univerzális. Hogy mire gondolok?

Az időzavar, a kiszámíthatatlan napirend, a megváltozott test és prioritások miatti feszültség, a kimerültség mindnyájunknak ismerős. Így hát mertünk nagyot álmodni, és elkezdtük megszólítani a külföldi anyukákat.

Ez lett a GoMomGo. A Gyerünk anyukám!-os és a Budapesten élő külföldi edzők angol nyelvű óráira várjuk az első korai madárkákat, akik segítenek tesztelni az ötletet. Nem az amerikai piacra akarunk betörni, egyszerűen csak hiszünk benne, hogy egy chilei jógaoktató óráját élvezheti mondjuk egy szerb anyuka, mert az angol nyelv összeköti őket. Jelenleg ez a projekt az, amivel a legtöbbet foglalkozunk a magyarországi közösség mellett.

„Nagyon sokat vártunk a negyedik gyermekünkre. Három lányunk sorban, kétévente született, így egészen odáig el sem tudtam képzelni, milyen egy nőnek, ha nem érkezik a vágyott gyermek. Bevallom, őszinte irigységet éreztem, amikor megláttam egy kismamát, vagy megtudtam, hogy valaki babát vár. Hiába volt már három gyermekünk, kudarcnak éltem meg, hogy akire annyira vágyunk, nem jön. A lányok is nagyon szerettek volna kistestvért, hiszen először ők kérték karácsonyra… Mondtuk, hogy ez a kérés nehezen kivitelezhető pár hét alatt. „Semmi gond, jövőre is jó lesz” – rendezték el ennyivel. Attól kezdve – öt éven keresztül – minden karácsonyi levélben leírták, hogy kistestvért szeretnének. Aztán 2001 tavaszán megérkezett az első gólyamadár, és épp a mi kertünkben szállt le. Jelnek vettük, nagy kacagás tört ki otthon, biztosak voltunk benne, hogy hamarosan tényleg bekopogtat hozzánk egy új élet. Így is lett, nem sokkal utána megtudtuk, hogy bővül a család. Mindenki nagyon örült neki, hát még akkor, amikor kiderült, hogy a három lány után kisfiú érkezik a családba, és épp karácsonyra, ugyanis december 23-ára voltam kiírva.

Az egész várakozást aggódás kísérte: volt, hogy túl magas volt az AFP, volt, hogy túl alacsony, felmerült, hogy Down-kóros lesz a gyermek, de mi mindvégig azt mondtuk, nekünk ez a baba pont úgy lesz jó, ahogy a Jóisten ránk bízta.

Már nagyon korán éreztem, hogy mozog. Érzékeny emberpalánta volt, bármi történt, azonnal jelzett. Sok olyan dolgot, nehézséget is átéltem a terhesség alatt, amit a többiekkel nem: leestem a lépcsőről, beütöttem a fejem, karamboloztam nagy pocakkal. Mindeközben sok áldás és ima kísérte a várakozást. Emlékszem, egy alkalommal lelkigyakorlaton voltunk a jezsuitáknál, az atya két mondat között rám nézett, és azt mondta: „Áldjon meg téged a Jóisten, kisember!”

Közeledett a karácsony, és vele együtt közeledett kisfiam születésének időpontja is. Az adventi készülődés közben jött a gondolat, mivel nem biztos, hogy együtt leszünk szenteste, írjunk egymásnak levelet. Írjuk le mindazt az örömöt, bánatot, köszönetet, amit elmondanánk egymásnak az egész évre vonatkozóan ott, a fa alatt. A lányok, akik akkor 10, 12, 14 évesek voltak, rögtön elvonultak és nekiálltak. Akkor még nem is sejtettük, mekkora jelentősége lesz ezeknek a leveleknek.

A fiam december 17-én jött világra, pont egy nappal édesapám születésnapja után, aki sajnos már nem élhette meg negyedik unokája születését. Elment, de utána jött az új élet. December 20-án már otthon is voltunk a kórházból, közös karácsonyra készültünk, nem levelekre. Még aznap eljött a gyermekorvos első vizitre. Ahogy befejeztem a szoptatást, felvette, hogy megvizsgálja.

Amikor a lépő reflexet akarta volna megnézni, a fiam vért köpött, két vércsepp bukott ki a szájából.

A doktornő egyből megvizsgált engem, hogy nem belőlem jött-e, nem szívott-e vért. Mivel velem minden rendben volt, azt mondta: „Most rögtön induljanak vissza a kórházba!” Hatalmas ijedtség közepette egy kis csomaggal, pár pelenkával útnak indultunk, a lányokat anyósomékra bíztuk. Hiába volt negyedik a gyermek, nem vettem észre, hogy valami baj lenne, pedig ahogy jobban megnéztük, tényleg valami nem stimmelt. Az sem tűnt fel, hogy a lányok súlya pár nap után gyarapodásnak indult, az övé pedig nem.

Bent a kórházban először megvizsgáltak engem, majd a babát kezdték el. Vért akartak venni tőle, de annyira sírt, hogy ez a próbálkozás nem járt sikerrel. Ő bent, én kint zokogtam. Majd nyílt az ajtó, és a kezembe nyomták, hogy szoptassam már meg, mert így nem tudnak tőle vért venni. Megszoptattam, és a kicsi békésen elaludt. Nem történt semmi utána, nem jött több vér, de nem merték hazaengedni. Azt mondták, mi menjünk haza, majd ők rendezik a babát. Soha életemben nem keltem ki annyira magamból, mint akkor ott, a kórház folyosóján. „Már pedig én ezt a babát nem hagynom itt, és különben is, miért nem mondanak semmit arról, hogy mi a baja! Hazamegyünk, és a babát is visszük!” – zokogtam. Hívták az ügyeletes orvost, aki őszintén megmondta, nem engedhetik haza, mert nem tudják a vérzés okát, lehet, hogy éjjel agyvérzést kap. Ez a mondat annyira szíven ütött, hogy belementem a maradásba, csak azt kértem, hadd maradjak én is. Megengedték, és megígérték, hogy másnap kapok szobát is. Két széken töltöttem az éjszakát, egy percre sem hunytam le a szemem, egész éjjel figyeltem, hogy él-e még, lélegzik-e.

Könyörögtem az Istennek, ha már ilyen hosszú idő után adott nekünk még egy gyermeket, és megláthattuk, engedje meg, hogy felnevelhessük, hadd maradjon velünk.

„Miért adsz nekünk ennyi megpróbáltatás után még egyet, ha nem hagyod velünk? – viaskodtam vele – Mi megmondtuk már korábban is, hogy nekünk ez a baba pont úgy jó, ahogy adtad!”

Másnap egy nagyon kedves doktornő jött hozzánk. Azt mondta, ugyan még várnunk kell a laboreredményekre, de ő egyből elkezdi az antibiotikumos kúrát. „Beteg most a gyermeke, de meg fog gyógyulni” – bíztatott. Hol a kezében, hol a fejében, hol a sarkában volt a branül – szörnyű volt így látni az újszülött gyermekemet. Estére tényleg kaptam szobát, és elkezdtem gyógyulni én is. Három napja szültem, de magammal – az aggódás miatt – egyáltalán nem tudtam foglalkozni. Első nap enni sem bírtam, egy falat se ment le a torkomon, sőt el is feledkeztem róla. Úgy szólt rám a nővér este, hogy most már tényleg egyek, igyak, mert nem tudom táplálni a babát. Egyfolytában sírtam, kértem a családot, hogy ne hívjanak telefonon, mert nem tudtam beszélni. Két nap után tűnt csak fel, hogy fürdetik a gyerekeket, meg is kérdeztem, az enyémet ki fogja. „Mivel itt van az édesanyja, maga fogja!” – válaszolták. Annyira más tudatállapotban voltam, hogy ez eszembe se jutott. Egyetlen egy dologra koncentráltam: hogy életben maradjon a kisfiam.

A férjem mindennap bejött, és hozott néhány ruhácskát a gyermeknek és ételt nekem, drága jó anyósomnak köszönhetően. Mindig érkezett valami más is, ahogy közeledtek az ünnepek: egy fenyőág, díszek, betlehem, girland... Szépen lassan tele lett a kicsi szoba, igazi karácsonyi hangulat költözött bele. A fiam is kezdett jobban lenni az antibiotikumtól, többet szopizott, és a súlya is gyarapodásnak indult, egyre több időt tölthetett velem a szobában. Az orvosok már ide jöttek vizitelni, egyikük meg is jegyezte, már érti, miért gyógyul ilyen rohamtempóban ez a gyerek: olyan különleges hangulata van ennek a szobának. Ott volt velünk a betlehem, amelyet a lányok készítettek, egy kicsi Szűzanya-szobor, amelyet az egyikük csúsztatott a kezembe, amikor elindultunk a kórházba – tényleg más volt ott bent lenni. A távolból éreztük a nagycsalád aggódását és imáit is.

Kép

Kép: Jonathan Borba/ Unsplash

Elérkezett a karácsony, és mivel a fiam már jobban volt, megkérdeztük a doktornőt, hazamehetünk-e szentestére, mert három nővér várja haza kisöccsét.

Délután elengedett bennünket azzal a feltétellel, hogy hatra, az esti antibiotikumra visszaérünk. Mivel abban az évben nagy hó volt, és csúszósak voltak az utak, csak négyre értünk haza. Ahogyan vetkőztettem bebugyolált fiamat, és húztam le a sapkáját, kifordult a fejéből a branül. Nagyon megijedtünk, egyből hívtuk férjem ápolónő testvérét, jöjjön, és nézze meg, hogy maradhatunk-e még egy picit, vagy azonnal vissza kell-e indulni. Rögtön jött a sógornőm, és vele együtt a nagyszülők és a dédi is, mindenki látni akarta az újszülött kisfiút. Megnyugtatott, hogy nincsen semmi baj, kibírja így azt a félórát. Gyorsan vacsoráztunk, megszólalt a karácsonyi csengő, apósom, a család legidősebb férfi tagja felolvasta Jézus születéstörténetét, énekeltünk, és már indulnunk is kellett vissza a kórházba. Akkor ott senkit nem érdekeltek az ajándékok, a lányok is egyből a leveleket keresték, és elvonultak, hogy egyedül elolvassák a sajátjukat. Én is eltettem az enyéimet és a hozzájuk készített szépséges rajzokat, és indultunk. Bent olvastam el a szívhez szóló leveleket, amelyben hálát adtak testvérükért, és kifejezték aggódásukat érte.

Mindmáig őrzöm a leveleket, de nemcsak ezeket, hanem az elmúlt tizenkilenc évben kapott leveleket is.

Ugyanis azóta is mindannyian írunk egymásnak levelet karácsonykor, mert ezek a legfontosabbak mindenkinek szenteste, és az, hogy együtt legyünk. Nem az a lényeg, hogy mit vacsorázunk, milyen ajándékot kapunk. Felnőttek már a gyerekeink, de még mindig ugyanúgy vágynak a levélre, és írnak ők is, mert ezt soha nem tekintették kényszernek. Mindenki leírja az örömét, háláját, bánatát, a megbántás tényét, ha volt ilyen. Van, amit könnyebb írásban megfogalmazni… Ma már a fa alatt olvassuk a leveleket, és a könnyekből, ölelésekből látjuk, mit jelenteknek a ki nem mondott, csak leírt szavak.

Fiam születése előtt soha nem karácsonyozott együtt szenteste a tágabb család, csak másnap találkoztunk. Az ő érkezése, betegsége, az érte való aggódás, az élet és halál mezsgyéjén táncolás olyannyira összekovácsolt bennünket, hogy attól kezdve nem volt kérdés, együtt töltjük-e a szentestét, amely teljesen más jellegű karácsonnyá változott azóta.

A fiammal összesen tíz napot voltunk a kórházban, teljesen meggyógyult, két baktériumot találtak a szervezetében, és K-vitaminhiányt állapítottak meg nála.

Az antibiotikumos kúrának köszönhetően teljesen rendbe jött. Azóta is makkegészséges, és mára már felnőtt férfivá cseperedett.

Nem tudjuk még, hogyan lesz idén, tudunk-e mindannyian együtt karácsonyozni nagyszülőkkel, nagynénivel, gyerekekkel, unokákkal, de rajtunk áll, mit hozunk ki belőle, mit mondunk el egymásnak, hogyan tudunk egymás szemébe nézni. Levelek biztosan lesznek, és most is nagy várakozással töltjük az adventet, ugyanis karácsony után megint gyermek érkezik a családba, negyedik unokánkat várjuk.”

„Elszakadt a cipőm pántja, úgy futottam, úgy siettem – mesélte dédmamám. Nem kellett kérdezgetnem őt, nem kellett biztatnom, hogy meséljen, mert amikor leültem a sparhert melegébe, csak ritkán hallgatott. – Bál volt, és a leányok meg a legények sokáig mulattak. Már régen csak a hold világított az utcában, amikor hazafelé sétáltunk, karóránk nem volt, de tudtuk, későre jár. Egy legény kísért az utcánkig, ott elbúcsúztunk, és futni kezdtem, de lóhalálában, a cipőm pántja is elszakadt. Otthon édesanya várt, és minden szó, minden előzmény nélkül akkora pofonnal fogadott, hogy ijedtemben sírni kezdtem. »Mekkora szégyen! Ilyen későn érsz haza! Ilyen cipőben!« – hajtogatta. De sejtettem, nem az idő múlásával volt baj, nem is a pánttal. »Hagytad, hogy egy fiú kísérgessen az éjszakában!« Hát ezért járt az anyai pofon! Vagy hatvan év telt el azóta, most is emlékszem mindenre. A legényre is!” Fiatal lányként számomra mindez legfeljebb tanmese volt – ráadásul érhetetlen –, de fiatal női fejjel már egészen más!

A férfi elkísért egy hölgyet – még csak nem is hazáig –, és máris botrány kerekedett a gesztusból.

Hogy ükmamám kitől értesült a „szégyenteljes” sétáról, csak a jó Isten tudja! Mint ahogy azt is csak ő tudja, miért tűntek el nyomtalanul a hazakísérő legények.

Ma, amikor az éjjeli kijárási tilalom miatt legkésőbb 20.00 órára mindenkinek otthon a helye, talán nem okoz problémát a hazakísérés kérdése. De a járványügyi szigorításoknak vége lesz, és 2020. november 11-ét megelőzően is szabadon jártunk-keltünk esténként az utakon, ki-ki a maga vérmérséklete szerint, jobbára egyedül.
Néhány éve hallottam egy középkorú pedagógusnőről, aki szabadidejében telefonon tartotta szóval azokat a fiatal nőket, akiknek késő éjjel kellett az utcákon menniük, hogy óvja, védje őket, biztonságérzetüket növelje. Még aznap délután felkerestem.

Kiderült, hogy a gondolat a saját lánya miatt ötlött az eszébe, aki az edzések és egyéb esti programok után egymaga botorkált hazáig, gyakran gyomorgörccsel.

Alapos oka volt rá, mivel a környék, ahol élnek, a kocsmák gyűjtőhelye a kerületben, emiatt a kamasz lány sok megjegyzést kapott a sötétben sétálva a ruházatára vagy éppen külalakjára. Az édesanyja pedig – mint ahogy minden anya ezt tette volna –, aggódott és egyszerre cselekedett is. Eleinte telefonon tartotta szóval a gyermekét, amíg nem kattant a zár – meglehet, ezt az eszközt számos szülő alkalmazza. Később azonban egy Facebook-posztban megszólította a gyermekéhez hasonló cipőben járó fiatalokat, a végén pedig megadott egy telefonszámot. Ma már több önkéntes segíti a telefonos kísérésben, és a lányok ingyen telefonálhatnak – de a fiúk is, utóbb ugyanis kiderült, olykor nekik is jólesik a megnyugtatásnak ez a formája. Bár a módszerrel lehet vitatkozni, a ténnyel már kevésbé, hogy „ordító igény” mutatkozott a pedagógus segítő cselekedetére.

Schäffer Erzsébet Weöres Sándortól idézi egy cikkében: „a nőnek bájolnia kell, a férfinak meg hódítania”. De hol is vannak a bájolásra termett kisasszonyok és a hódításra kész legények? Hol vannak azok a kalapos, fehér inges férfiak – így képzelem azt a döbröközi fiút is, akinek volt mersze bál után elkísérni dédmamát –, akik megtesznek néhány száz métert udvariasságból, akik a buszmegállóban várva addig vannak a hölgy társágában, amíg biztonságban nem tudják; vagy esetleg autóba ülnek, vagy a motor csomagtartójában egy plusz bukósisakkal érkeznek a randevúra. Hatvan évvel korábban még szégyen volt a kis Tolna megyei faluban a hazakísérés gesztusa, ma inkább a hiánya a gyávaság, persze az is lehet, lustaság.

Pedig a gyengédség nem gyengeség, a szeretet nem szégyen, a törődés nem tör meg!

A sötétben aggódva siető lányok félelmét nem fogja eloszlatni dédanyám, B. Kovács Rozália fiatalkori története, a fiúkat sem fogja udvariasságra sarkallni, az önkéntes telefonhálózatot működtető pedagógusnak sem lesz kevesebb a munkája, és meglehet, a világ sem lesz jobb. De a nő az nő marad, félni fog, miközben biztonságra vágyik; és a férfi az férfi marad, a maga módján megment. Hogy ez meghazudtolja-e a szüfrazsetteket és megszégyeníti-e Napóleon katonáit, arról elbeszélgethetünk egy esti séta során, kezünket a meleg zsebünkbe csúsztatva.

Az ünnepek közeledtével egyre több helyen árulnak fényfüzéreket, azok kisebb-nagyobb boltokban, internetes áruházakban egyaránt fellelhetők, kínálják őket utcai, piaci árusok is. Hirtelen ötlettől vezérelve pillanatok alatt be lehet ilyesmit szerezni, de ha ezt kellő körültekintés nélkül tesszük, az áramütés, vagy akár a lakástűz veszélyét is kockáztatjuk. Rossz terméket beszerezni ráadásul könnyebb, mint gondolnánk: a fogyasztóvédelem az ünnepek előtt évről évre vizsgálja ezeket, az eredmények mindig lesújtóak. 2018-ban például 53 fényfüzért, világító díszt és kültéri dekorációt vizsgáztattak, és abból 25 megbukott.

2016-ban 17 termékből 10 nem felelt meg a biztonsági követelményeknek, vagy az áramütés, vagy a lakástűz veszélyét hordozta magában.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a boltok veszélyes termékekkel lennének tele: az üzletláncokban, szakáruházakban árult füzérek mindegyike rendben volt, a problémásakat piacokon vagy távol-keleti kereskedők által működtetett üzletekben vásárolták. Emiatt fontos, hogy fényfüzért csak megbízható helyről, vagy jól bejáratott internetes áruházból szerezzünk be.

Jelek a portékán

Ahhoz, hogy meggyőződjünk a kiszemelt fényfüzér vagy karácsonyfaégő biztonságosságáról, meg kell nézni, van-e rajta CE (Conformité Européenne, vagyis európai megfelelőség) jelölés.

Ha nincs, megvan az esély arra, hogy a termék minősége nem megfelelő. Ez a jelölés elsődlegesen a hatóságoknak szól, azt mutatja, hogy az adott árucikk megfelel a rá vonatkozó európai követelményeknek, rendelkeznie kell ezzel egyebek mellett a háztartási lámpáknak, az irányított fényű diódás lámpáknak, a mosógépeknek és porszívóknak, a hűtőknek, a tévéknek, a számítógépeknek és a monitoroknak, elektromos játékoknak. Vásárláskor ezeknél is ellenőrizni kell a jelölés meglétét.

Kép

Kép: Christopher Paul High/Unsplash

Mivel a fényfüzéreknél kevésbé vannak olyan ismert márkák, amelyek köztudottan megbízhatóak, azokból a legjobb olyat venni, amelyet biztonságtechnikailag komolyabban bevizsgáltak, kellőképpen ellenőriztek a forgalomba kerülés előtt. Erre utal például a TÜV Rheinland vizsgáló és tanúsító intézet jele.

Nem mindegy az sem, hogy a fényfüzért hova vesszük: ha kültérre, akkor a tanúsító jel mellett nézni kell az IP‑számot is.

Ez az adott termék csepp- és por elleni védelmi besorolását mutatja meg. Kültérre csak olyat szabad venni, amelynél a második számjegy legalább 1-es, tehát nem nulla. Ha az IP‑számában 0 található, akkor az mindenképpen beltéri használatra készült, kültérre pedig akkor sem szabad helyezni, ha az amúgy rá van írva.

Vezeték és csatlakozó

Mivel a csatlakozódugó mérete és minősége, illetve a helytelen szigetelés is problémákhoz vezethet, azt a már meglévő fényfüzéreknél is ellenőrizni kell. A lapos csatlakozódugók például szabványméretűek, minden terméknél közel hasonlóan kell kinézzenek. Ha ez nem adott, az eszköz dugvillája pedig lötyög a csatlakozóaljzatban, akár áramütés is bekövetkezhet. Kisebb dugvillát emiatt akkor sem szabad használni, ha azt házi megoldásokkal sikerül rögzíteni a konnektorba.

Kerülni kell az olyan karácsonyfafüzéreket is – a régiek között sok ilyen lehet, de ma is botlani ilyesmibe – amelynek vékony a vezetéke.

A kis keresztmetszet miatt a füzér tűzveszélyes lehet, ilyet nem szerencsés venni. Gyakran előfordul az is, hogy a karácsonyfaégők vezetéke nem ér el egy konnektorig, így hosszabbítót kell használni. Annak kábelét mindig óvatosan kell elhelyezni, ha egy picit is sérült a külső borítása, le kell selejtezni. Az egyik legnagyobb hiba, ha az ilyen vezetéket úgy próbálják meg helyben tartani, hogy ráhúzzák az asztal vagy fotel lábát, mondván, majd az helyben tartja. Ilyenkor a szigetelés könnyen sérül, ami szintén növeli az áramütés veszélyét.  

Ésszel segíteni

Ha minden elővigyázatosság ellenére baj történik, fontos, hogy helyesen járjunk el. Például akármi gyulladjon ki, elengedhetetlen a lakás áramtalanítása, majd a tűzoltók értesítése. Ha elektromos eszköz kap lángra, végképp fontos, hogy a házilagos oltás előtt csapjuk le a villanyórát.

Áramütéskor figyelni kell az elsősegélynyújtásra: az érintetthez nem szabad hozzányúlni addig, amíg nem áramtalanítunk, illetve nem találunk olyan jól szigetelt eszközt, amivel biztonságosan el tudjuk távolítani az áramforrástól.

Az áramütésnek maradandó következménye nem szokott lenni, leszámítva a súlyos eseteket, ahol vese‑ és szívproblémák léphetek fel. A kicsiknél a veszély azért nagyobb, mert nekik más a testösszetételük, így sokkal jobban ki vannak téve az áramütés okozta égési sérüléseknek.

Kép

Kép: Kew Li Wen/Unsplash

Ha hamar elromlik

Még ha egy adott elektromos termék nem is veszélyes, előfordulhat, hogy az ünnepek után – vagy még az alatt – tönkremegy. Emiatt fontos, hogy a vásárlást igazoló blokkokat, nyugtákat és számlákat az ajándéknak szánt termékeknél is őrizzük meg, reklamálni ugyanis csak azok birtokában lehet. Bizonyos termékekre – például a tartós használatra szánt elektronikai cikkekre – 10 ezer forint fölötti vételárnál egy éves jótállás, plusz egy év szavatosság vonatkozik, míg az annál olcsóbbakra csak két éves szavatossági időszak. Ha ezen időszak alatt a termék gyártási hiba miatt romlik el, a kereskedő köteles ingyenesen javíttatni, cserélni, vagy ha erre nincs lehetőség, árleszállítást adni, vagy vételárat visszafizetni. A jótállás ennél többet jelent: ha ott egy éven belül hiba lép fel, a kereskedőnek kell bizonyítani, hogy az nem gyártási eredetű. Ezenfelül, ha a vevő a vásárlástól számított 3 munkanapon belül jelzi a meghibásodást, a kereskedőnek ellenszolgáltatás nélkül ki kell cserélni az eszközt. Emiatt fontos, hogy ha valami a karácsonyfa alól kikerülve nem indul be, azt az ünnepek után hamar közöljük az üzlettel.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>

A történet 

A Zöld könyv című filmben végigkövethetjük Tony Lip, egy New Yorkban nevelkedett olasz férfi és dr. Don Shirley, afroamerikai zongorazseni barátságának történetét. Tony egyszerű ember, nem sokat gondolkodik az élet értelmén, és ami a szívén, az a száján. Kidobóemberként dolgozik egy előkelő klubban, és bár temperamentumos természete nemegyszer bajba sodorja, a problémákat valahogy mindig megoldja. 
Az ő tökéletes ellentéte a kifinomult dr. Don Shirley. Intelligenciája és tehetsége a világ tetejére emelhetné, ha nem lenne afroamerikai. Azért így is sok helyre hívják, hogy zongorajátékával szórakoztassa a közönséget. A fellépésekre Tony kíséri el sofőrként, és amíg körbeutazzák a déli államokat, átformálják egymás világképét. 
Az 1960-as évek Amerikájában még annyira erős a szegregáció, hogy Don pusztán a bőrszíne miatt nem mehet be akármelyik étterembe; nem használhatja ugyanazt a mellékhelyiséget, amit a fehérek; nem szállhat meg bármelyik hotelben, csak amelyik rajta van a listán – abban a zöld könyvben, ami egy bizarr szegregációs kisokos.

A mi modern kori nyitottságunkkal nézve szívfacsaróak ezek a jelenetek, de a történet nem csak a rasszizmusról és az előítéletességről szól. 

Kutyából nem lesz szalonna? 

A film egy fejlődéstörténet is. Képes egyszerre láttatni az egyén és a társadalom szintjeit, mert a változás mindig egyéni szinten kezdődik, és csak innen növekedhet mozgalommá, társadalmi felelősségvállalássá. 
Tony onnan indul, hogy ki akarja dobni a két poharat, amiből a „színes” munkások ittak a házában. Nem azért előítéletes, mert műveletlen bunkó, hanem mert nincs elég ismerete a témáról, és mert maga körül is ezt a viselkedést látja. Pontosan tudja, hogy ki ő és mire hivatott; ismeri a játékszabályokat azon a terepen, ahol él; teljesen ki van békülve azzal, aki, és nem vágyik többre – az ambíció teljes hiánya jellemzi. 
Don Tony szöges ellentéte. Ő beleszületett az ambí­cióba és a felfelé menetelésbe. Édesanyja minden erejével igyekezett neki kulcsot adni egy jobb élethez, ami feljebb emeli őt annál, ami a papírforma szerint elérhető lenne számára, és ő lendületesen tör előre, folyamatosan csiszolva önmagán, míg végül már maga se ismer rá arra a személyre, akit a tükörben lát.

A feketék kivetik maguk közül, mert másként él, mint ők, ugyanakkor a fehérek közé sem tud beilleszkedni a bőrszíne és az előítéletek miatt.

Talán nem is a rasszista megnyilvánulások elviselése a legnagyobb nehézség az életében, hanem hogy tudja: sehová sem tartozik igazán. Édesanyja nagy igyekezetében, hogy jobb életet teremtsen a fiának, elszigetelte őt attól a közegtől, amelytől a szeretetet, a támogatást megkaphatná. 

Kép

Ez a két ember hatással van egymásra. Tony jó modort, becsületet, kitartást tanulhat Dontól, olyan igényességet és finomságot, amivel addig nem találkozhatott. Megtanulhatja, hogy fejlődni, meghaladni önmagunkat egyáltalán nem ördögtől való dolog. Don viszont láthatja Tonyban, hogy milyen egy önazonos ember, aki elfogadja a saját jó és rossz tulajdonságait, nem szégyenkezik, nem kér elnézést, bátran él. 

Miért vagyunk előítéletesek? 

Rengeteg inger áraszt el bennünket, és egyszerűen képtelenség minden egyes impulzust, találkozást vagy benyomást részletesen kielemezni, hogy ítéletet és döntést hozzunk róla. Ezért inkább különböző kategóriák mentén rendszerezzük az élményeinket, amely kategóriákat a tapasztalataink és a tudásunk alapján alkottunk meg. Ez az automatikus osztályozás leegyszerűsíti az információfeldolgozást, de számolni kell a hibázás lehetőségével, főként, ha nem természetes kategóriákról (például halak, madarak), hanem a társadalom által kiemelt kategóriákról van szó. Ilyen például a bőrszín, hiszen míg azt fontos különbségnek észleljük, addig a hajszínt vagy szemszínt figyelmen kívül hagyjuk.

A kategóriák mentén való gondolkozás annyira mélyen belénk ivódott, hogy nem árt néha tudatosítani, hogy a közelség, a hasonlóság vagy a közös sors által egy kategóriába sorolt emberek közel sem egyformák.

Ez azért is fontos, mert a kategorizálás nemcsak az észlelési, hanem az emlékezési folyamatokra is hatással van. Ha az elvárásaink beigazolódnak, akkor jó mélyen elraktározzuk őket, hogy tovább erősítsék a már meglévő sztereotípiáinkat, ugyanakkor az ellentétes információkat automatikusan figyelmen kívül hagyjuk. Ráadásul a sztereotípiáink már a viszonyulásunkat is meghatározzák, amivel azt a viselkedést hívjuk elő a másikból, amit előzetesen elvártunk tőle. 

Kép

Kovács Mónika az Alkalmazott Pszichológiában megjelent tanulmányában leírja, hogy a kutatások szerint az emberek a pozitív tulajdonságokat a magas státuszú csoportok tagjaival, a negatív tulajdonságokat pedig az alacsonyabb státuszú csoportok tagjaival kapcsolják össze gyorsabban. Sőt mi több, ezeket az ítéleteket teljesen automatikusan, tudattalanul, a másodperc törtrésze alatt hozzuk meg. 
Az előítéletek kapcsán számolnunk kell az érzelmekkel is.

A félelem, a harag vagy a gyűlölet megakadályozzák, hogy objektív, észszerű ítéleteket hozzunk.

Mindemellett a saját identitásunk megvédése is szerepet játszik a sztereotípiáink fenntartásában: a pozitív társas identitásunkat gyakran úgy próbáljuk építgetni, hogy a saját csoportunkat felértékeljük más csoportokkal szemben. 

Az előítéletek mérséklésének útja 

A fentiek alapján azt is gondolhatnánk, hogy az előítéletesség egy természetese emberi tulajdonság, amin lehetetlen változtatni, ugyanakkor fontos leszögezni, hogy az emberek nagyon is különböznek aszerint, hogy milyen mértékben előítéletesek. Mivel az előítéletek mesterséges kategóriákon alapulnak, éppen ezért nagyon is megváltoztathatóak, sőt, mi dönthetünk arról, hogy kordában tartjuk a meglévő előítéleteinket, vagy hagyjuk, hogy azok uralják a viselkedésünket. 
Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy szembenézzünk a hiedelmeinkkel és elfogultságainkkal, hiszen ezek érintik az identitásunkat, a tudattalan belső konfliktusainkat és a világról kialakított képünket is. Mégis érdemes kitörnünk az előre kialakított kategóriák fogságából. 
Allport elképzelése szerint a másik csoport tagjaival való kontaktus csökkentheti az előítéletet, mert megismerjük őket, és az így szerzett információkon, illetve az ismerősség érzésének növekedésén keresztül csökken a szorongásunk és növekszik az empátiánk. Ugyanakkor a kontaktus önmagában nem mindig hatékony. Ha a csoport tagjai között konfliktus volt, akkor előbb azok kezelésére van szükség. Cross és Rosenthal izraeli és palesztin diákokkal dolgozva arra jutottak, hogy az interaktív problémamegoldó stratégia a leghatékonyabb. Ennek során a résztvevők nemcsak egymás szempontjait ismerhetik meg, hanem a konfliktusokkal kapcsolatos érzelmeiket és szükségleteiket is. 

Ha a másikkal való személyes kontaktus önmagában elegendő lenne, akkor az iskolai osztályokban az integráció megszüntetné az előítéleteket. De tudjuk, hogy ez nem így van.

A találkozás mellett fontos az is, hogy a tanár úgy szervezze a feladatokat, hogy egyenlő státuszt biztosítson a gyerekeknek, és olyan közös célt jelöljön ki, aminek a megoldásához mindenki együttműködésére szükség van. 
Mindezek mellett érdemes még Adorno gondolatait is megfontolni, aki a kritikai gondolkozás és az önreflexió szükségességét hangsúlyozza. Bár ezek önmagukban nem szüntetik meg az előítéletességet, de már az is nagy lépés, ha tudatosítjuk az előítéletünk mögött meghúzódó félelmeket, szorongásokat, és fejlesztjük az empá­tiás képességünket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Dr. Somogyi Rita már fiatalon példaértékű szakmai pályát futott be: a közlekedésmérnöki képzés mellett elvégezte a BME angol nyelvű szakfordító- és tolmácsképzését, majd megszerezte a kar gazdaságimérnök-képesítését. Mindössze 30 évesen szerzett PhD-fokozatot a közlekedéstudományokban. Jelenleg két iskolás korú gyermek nevelése mellett egyetemen oktat, illetve az iparban is vállalt munkát.

– Szabadidejében krimiket olvas, szívesen rajzol, és gyakran áll a sütő fölött is a konyhában. Idén pedig sikeresen diplomázott mentálhigiénés szakemberként a Semmelweis Egyetemen. Egy mérnöki diplomával és Phd-fokozattal ennek miért érezte még szükségét?
– Először csak hobbiból, mert érdekel az események pszichológiája. A mentálhigiénés képzés alapvető tudást ad az emberek működéséről, elfogadásáról és megértéséről. Rálátást kaptam többek közt arra, hogyan működik az egészséges lélek, ennek milyen eltérései lehetnek, és milyen normatív – tehát óhatatlanul bekövetkező – krízisekkel találkozunk életünk folyamán. Nem lenne rossz, ha hosszabb távon ezt a tudást középiskolákban is tananyaggá tennék. Az érzelmi intelligencia ugyanis elengedhetetlen a boldoguláshoz. Látom ezt az egyetemi hallgatók oktatása kapcsán is: vannak nagyon briliáns elmék, akik hiába zsenik, ha nem társul ehhez olyan emberismeret és kommunikációs képesség, amellyel az elképzeléseiket gyakorlatban és az embertársaik segítségével meg is tudják valósítani, akkor könnyen elkallódik a tehetségük. A díj kapcsán is nagyon fontosnak tartom mindenhol hangsúlyozni, hogy ez az elismerés egy csapatmunka eredménye, számos szakértő együttműködésére volt ahhoz szükség, hogy ez a kutatás-fejlesztési projekt megvalósulhasson.

Mérnökként, racionális emberként könnyen eshetek abba a hibába, hogy csak az eredményekre, a számokra figyelek. Egy projektmenedzsertől azt várják, hogy meghatározott időn belül, kötött költségvetéssel szállítson le egy adott eredményt. Közben ennek a tevékenységnek a szíve közepe az odafigyelés az emberekre, az emberi kapcsolatok ugyanis hálóként hordozzák a tényleges tartalmat. Ha megbántom a kollégáimat, akkor egy idő után elszakad ez a háló, és meghiúsulnak az eredmények. Számomra a legnagyobb elismerést a jó munkakapcsolatok jelentik; a közösen végzett jó munka önmaga jutalma.

– Fiatal nőként nehéz volt bizonyítania a légi közlekedés világában?
– Pályám során talán két alkalommal éreztem, hogy nem vesznek elég komolyan. Ezeket a helyzeteket ugyan nem lehet két perc alatt feloldani, de a határozott kommunikáció és a feladatok komolyan vétele mindig segít megalapozni a kölcsönös tiszteletet.

– Hogyan sikerült egészséges egyensúlyt találnia a karrier és család között?
– Egy férfi életében is felmerül ez a kérdés, csak talán náluk nem csodálkozik senki, ha prioritásütközés esetén a munkát választják. Rövid távon szerintem a jelenlét a legfontosabb. Ahol éppen vagyok, ott igyekszem száz százalékig ott lenni. Amikor a gyerekekkel vagyok, akkor rájuk figyelek, tudatosan használom a Semmelweis Egyetemen elsajátított rogers-i odafigyelést. Ha dolgozom, akkor pedig arra koncentrálok maximálisan. Hosszabb távon pedig azt gondolom, mindennek megvan az ideje. Például ezért vállaltam tudatosan még a karrierépítés időszaka előtt gyerekeket. Majd sokáig részmunkaidőben dolgoztam, és csak akkor fordultam nagyobb fordulatszámon a munkám felé, amikor már a kisebbik fiam is nagy óvódás lett.

Egyébként a legmeghökkentőbb megoldást erre a témára egy luxemburgi ismerősömnél láttam. Nyugat-Európában ugyanis csak három-négy hónapig maradnak otthon a csecsemővel, aki ezután bölcsödébe kényszerül. Ez az ismerős házaspár azt találta ki, hogy mind a ketten részmunkaidőt, négyórás állást vállaltak, így ketten felváltva tudtak a babával maradni, ami egészen kreatív megoldás arra, hogy a szülőpár egyszerre tudjon a gyermekkel időt tölteni, és közben mind a ketten képben maradjanak a szakmájukkal kapcsolatban is.

A gyermekkel otthon maradni szakmailag mindenképp áldozat: a nőnek ott lesz az önéletrajzában egy három–hat–kilencéves rés, amit el kell fogadnunk. Abban bízom, hogy egyre több munkaadó ébred rá azokra a kvalitásokra, amelyeket ezen évek alatt szereznek az anyukák. Logisztikai, szervezési és hatékonysági kérdésekben – bizton merem állítani – egy-két-három gyerek nevelése a legnevesebb projektmenedzsment-tréningek hatásával vetekszik.

A Figyelő üzleti hetilap már több mint 20 éve állítja össze a legsikeresebb vállalkozások rangsorát. Az utóbbi két évben – a Nemzeti Útdíj Szolgáltató Zrt. közreműködésével – külön elismerésben részesítik a közlekedési iparág kimagasló innovációs megoldásait. Idén Dr. Somogyi Rita, a HungaroControl innovációs fejlesztőmérnöke vehette át a Közlekedési Innovációs Díjat. Rita és csapatának fejlesztése a légi közlekedés GPS-alapú támogatása, a teljesítményalapú navigáció (PBN), amely új korszakot nyithat a kisgépes repülésben Magyarországon.

– A GPS-t (vagyis a műholdas helyzetmeghatározó rendszert) közel húsz éve használjuk a földi közlekedésben. A repülésben miért nem terjedt el eddig ez a megoldás?
– Azért, mert csak az elmúlt években épült ki a hazánkat is lefedő, részben műholdas EGNOS-rendszer, amely a GPS jeleinek a megbízhatóságát képes szavatolni. Úgy kell ezt elképzelni, hogy amikor az autóban a rakparton haladva a képernyőn azt látjuk, hogy a Dunában vagyunk, az a GPS-jelek pontatlanságából adódik. A földön ennek nincs nagy jelentősége, mert körültekintve látjuk, hogy nem a vízben vagyunk, a repülésnél azonban a pilóta szabad szemmel nem tud megbizonyosodni a pontosságról. Még hosszú ideig nem számíthatunk arra, hogy kétszáz láb magasság alá GPS-alapon tudjanak süllyedni a légi járművek – ez azt jelenti, hogy a kisgépes pilótát körülbelül hatvan méteres föld feletti magasságig ez a GPS-alapú megoldás navigálja a föld irányában, majd onnan szabad szemmel kell látnia a leszállópályát, és úgy is kell leszállnia. A műholdas leszállító rendszerek lehetővé teszik, hogy ne feltétlenül egy fixen meghatározott egyenes mentén kelljen a repülőgépeknek a futópályára érkezniük, hanem a GPS segítségével ezt megtehetik körívekből álló vagy más vonalakon is, ami kifejezetten hasznos kedvezőtlen terepviszonyok esetében. Így gyakorlatilag most a kor legjobb műholdas navigációs eljárásait tudhatjuk magunkénak. Több mint húsz ember több mint háromévnyi munkája áll az eredmények mögött. Békéscsaba, Debrecen, Győr-Pér, Kecskemét, Nyíregyháza, Pápa, Pécs, Sármellék, Szolnok és Szeged városainak repülőterein alkalmazzák majd első ízben ezeket az eljárásokat.

A koncert meghallgatásához kattintson a videóra:

A koncert Angelika Korszynska-Górny kárpátaljai magyar-ukrán származású, Lengyelországban élő lengyel zeneszerző Három nemzet karácsonya című lemezének bővített feldolgozása. A filmben a három ország – Magyarország, Lengyelország és Ukrajna – vallásos karácsonyi népi énekei hangoznak el mai feldolgozásban. A dalokat Angelika Korszynska-Górny tizenkét fős lengyel zenekara kíséri.

A magyarországi bemutatón vendégként Petrás Mária erdélyi-csángó népdalénekes, valamint Varga Gabriella színművész is énekel. A dalok között Szent II. János Pál pápa, valamint Esterházy János gondolatai hangoznak el Európáért és Közép-Európáért, Varga Gabriella és Trill Zsolt tolmácsolásában.

A karácsonyi koncertfilm rendezője a Jászai Mari-díjas rendező, producer: Csányi János. A karácsonyi koncertfilm helyszíne az egri Páduai Szent Antal-templom. 

A koncertfilm a Wacław Felczak Alapítvány támogatásával, az egri Páduai Szent Antal-templom, a Képmás Magazin és az Age Film Production együttműködésében, az MTVA M5 közreműködésével valósul meg.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. Gyakran bosszankodunk azon, hogy az élet nem mindig felfelé ívelő változás. Ezért is fontos olyanokkal találkozni, akiknek egy- egy válsághelyzetben is megtalálták a lehetőségeket. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók a Túlélők podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Mikor fogok végre olyan társadalomban élni, amelyikben az egyik ember nem alázza meg nyilvánosan a másikat csak azért, mert az nem osztja a véleményét? Miért űz valaki olyan szakmát, amelyhez empátia szükségeltetik, ha sem az együttérzésre, sem a másik emberrel tiszteletteljes kommunikációra nem hajlandó? Az az ember, aki így beszél nyilvános közegben, vajon hogyan viselkedik a szülőszobában, ahol a Másállapotot a szülészetben és hasonló mozgalmak nem figyelik árgus szemekkel? Tisztában van vele, hogy milyen élethosszig tartó sérüléseket okoz a verbális agresszió?

Egyébként a hazai szülészetekkel sajnos a másokat minősítő orvosok nélkül is van elég probléma. Az elmúlt hónapokban elég sok szülésélményt olvastam végig különböző platformokon, és úgy látom, még mindig sok szülészorvos nincs tisztában azzal, aminek már régen közhelynek kellene lennie: egy normál szülésnél nincs orvosi teendő. Még mindig van bőven olyan szülészet, ahol az éppen apává váló férfit kizárják a szülőszobából. És még mindig nem elérhetők nyilvánosan a hazai kórházak statisztikái a (sokszor indokolatlan) beavatkozásokról, pedig ezek Nyugat-Európában már hozzáférhetők.

Egy 2018-ban Budapesten rendezett nemzetközi szülészeti konferencián mesélte egy Hollandiában dolgozó magyar szülésznő, hogy engedélykérés nélkül még kezet sem fog senkivel. Sokféle kultúrájú emberrel dolgozik, nem tudhatja, kinek mi okoz traumát, úgyhogy először rákérdez: kezet foghatunk?

Jó lenne, ha itt, Magyarországon is figyelnénk arra, hogy hogyan érünk hozzá a másik ember testéhez és lelkéhez, vagy legalább nem bántanánk azokat, akiknek nem szimpatikus az álláspontja.

Félreértés ne essék, számos pozitív történetet is olvastam nagyszerű orvosokról, remek szülésznőkről, nagyon tisztelem is őket. De azt látom, hogy kisebbségben vannak, és ez végtelenül elkeserítő.  

Persze, én tudom, hogy keresek majd két bábát, ha aktuális lesz, olyanokat, akik nem gondolnak engem ismeretlenül is hülye libának csak azért, mert van véleményem, és otthon (de legalábbis intézményen kívül) szülök az ő támogató jelenlétükben. Vagy keresek egy orvost, akinek természetes, hogy meghallgatja az álláspontomat, és aki legalább egy kicsit több empátiával van megáldva, mint a kommentelő orvos. Ez utóbbi kritériumnak elég könnyű is lesz megfelelni. A baj az, hogy amit én tervezek, az társadalmi szinten nem megoldás, mert nem mindenki teheti meg, hogy magánorvost vagy otthonszülést kísérő bábákat fogadjon…

A világban számos dolog a férfiakra van kialakítva: a mosdók, a mobiltelefonok mérete, az autók töréstesztjei – ismerjük ezeket. A munka világa is – akarjuk, nem akarjuk – férfiakon edződött, rájuk szabott világ. És ha valaki akarja érteni, amit a miniszter asszony mondott, akkor hallja is:

Nem kell nekünk ebben a világban versenyre kelni a férfiakkal, van választásunk, ami persze nem könnyű.

Aki viszont lelkesen és szívesen versenyez, az tegye, ez eddig sem volt korlátozva és most sincs (épp most olvastam, hogy Párizsban már azért szabtak ki büntetést, mert túl sok a nő egy közműcég vezetésében). De miért ne lehetne igaz, hogy megtalálhatjuk a feladatainkat, szerepeinket, a boldogulásunkat egyéb szabályok mentén, egyéb körülményekre kialakított pályákon is? Igen, van ilyen, és ez is nagyon sok mindenen múlik. Nem nehéz rossz példákat hozni, de nem nehéz jókat sem. A boldogulás definíciója pedig szubjektív.

Szóval, ismétlem, végső soron csak a bizalom hiányzik: ha van bizalom, akkor értjük, amit Novák Katalin mondani akar nekünk, ha meg nincs, akkor nem értjük, sőt félremagyarázzuk.

(Ez a furcsa oktatóvideó-műfaj persze nem szerencsés, kommunikációs szakemberként azt hiszem, bátran tehetek ilyen kijelentést. Egy olyan közéleti személyiségnél, akinél a személyes brand érdemi jegye az egy-közülünk-érzés, különösen nem.)

Idézem Skrabski Fruzsina Facebook-bejegyzését, mert ebben a személyes környezetben talán még érthetőbb, mire gondolok:

„… Szerintem jogunk van ahhoz, hogy kimondjuk, hogy mit tartunk normálisnak és ideálisnak. Jogunk van ahhoz, hogy a gyerekeinket egy burokban neveljük fel, ahol például nem látnak erőszakot. A felmérések szerint az emberek többsége ugyanazt tartja normálisnak és ideálisnak. A fiatalok 90 százaléka házasságban szeretne élni, gyerekeket szeretne, holtomiglan-holtodiglan szeretne boldog kapcsolatban élni. Életközösségeket szeretnénk érdekközösségek helyett. Ez a vágyott cél, és feladatunk, hogy mindenkit támogassunk a vágyott családképe megvalósulásában!

Ehhez azonban az kell, hogy érett személyiségek legyünk: akinek van önbizalma, értő figyelemmel hallgatja a másik embert, van életcélja – ha valaki ilyen, akkor alkalmas arra, hogy létrehozza a családi boldogságot.
Az értő figyelembe beletartozik a bizalom, hogy ne értsük félre egymást! Novák Katalin miniszter azt mondta, hogy ne versenyezzünk, hanem működjünk együtt! – ez a szüleim könyvének is az egyik gondolata, egy titok a boldogsághoz.
Azt is mondta, hogy a nők rengeteg terhet bírnak – a képen egy nő egyedül cipel egy csomagot. Mi ez, ha nem az egyedülálló szülők nehézségeinek is az elismerése? De ez is baj.

Pedig nagyon fontos, hogy elismerjük, biztassuk, megértsük, támogassuk, akinek nem sikerült az ideális család. Mert tudjuk, hogy a többségnek nem sikerült. Az ideális család: apa, anya, gyerekek – ez vágyott cél, aztán van a valóság, ami nem tökéletes, de attól még lehet egy ideális családképünk.

Én például fiatalon akartam házasodni, sok gyereket szerettem volna, és vágytam rá, hogy a szüleim bemutathassák, hogy milyen nagyszülők. Aztán csak 27 évesen találtam meg a társam, és meddő voltam, és meghaltak a szüleim. Most van egy csoda gyerekem és egy csoda férjem, és boldog vagyok így. De az ideális, a vágyam ennél több volt, és támogatok mindenkit abban, hogy nekik sikerüljön! Nem megsértődöm, nem veszem támadásnak, ha valaki azt mondja, hogy az ideális, ha a gyereknek van tesója vagy nagyszülei. Szerintem is az az ideális, de így sikerült, és ebből kell kihozni a maximumot.

Tíz évig éltem gyerek nélkül, házasságban. Miközben naponta jártam a meddőségi műtétekre, kezelésekre – aközben a barátaimnak, testvéremnek, unokatestvéreimnek születtek a gyerekeik. Nem irigyeltem tőlük egyáltalán! Hálás voltam, ha vigyázhattam rájuk, megpuszilhattam őket, beleszagolhattam az illatos babanyakakba. Közben pedig elhatároztam, hogy gyerek nélkül is megpróbálok teljes életet élni. (…) Örülök annak, hogy sokan küzdünk azért, hogy minél többen élhessék meg a családi élet boldogságát, mert a család a legnagyobb egészségvédő faktor – testileg-lelkileg – ez tudományosan bizonyított. Legyen mindenkinek jó!

A boldogság nem a cél, hanem az út – mondta Böjte Csaba testvér. Lehetünk boldogok egyedül is, házasságban is, öregen is, fiatalon is. Fontos, hogy legyen célunk, amerre haladunk, és közben tudjunk örülni a mostnak! Értő figyelemmel hallgassuk egymást! Ne lelki bunkósbotokkal! Engem is, Novák Katalint is, Ungár Pétert is. Abból bajunk nem lehet!”

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.