János gróf a történelmünkbe a nevét vastag betűkkel beleíró Esterházy család galántai ágának szülötte volt, 1901-ben látta meg a napvilágot Nyitraújlakon, a Zobor-vidéken. Édesapját korán elveszítette, így őt és két testvérét lengyel arisztokrata családból származó édesanyja nevelte. A család 5000 holdas birtokának 90 százalékát elveszítette a Trianon utáni Csehszlovákiában (a demokratikusnak tűnő, valójában erősen német- és magyarellenes földreform következtében). Mégsem települtek át Magyarországra, hanem megmaradt őseik földjén. Az ifjú János, aki a gimnáziumot és a Kereskedelmi Akadémiát Budapesten végezte, maga is hazatért, és gazdálkodni kezdett a megmaradt családi birtokon. 1924-ben feleségül vette Serényi Lívia grófnőt, akitől egy fia és egy lánya született, János és Alice.

Közben érdeklődése a politika, a közélet felé fordult. A nagyhatalmak által mesterségesen összetákolt, magát polgári demokráciának valló új hazájában a hivatalos politika vezér­elve a „csehszlovákizmus” volt. A cseh hegemónia megteremtése érdekében nem csupán a német, magyar, ruszin, lengyel kisebbség jogait korlátozta, hanem a cseh nemzetbe beolvasztani kívánt szlovákság ellen is fellépett. Ezt látva Esterházy a magyar kisebbség védelme mellett kötelezte el magát, és közéleti pályára lépett.

A politika küzdőterén

1932-től ő volt az Országos Keresztény Szocialista Párt elnöke, 1935-től parlamenti képviselő. Közszerepléseiben nem pusztán a sokszázezres felvidéki magyarság érdekeit igyekezett képviselni, hanem szót emelt a zömében rutének lakta Ruszinszkó, azaz Kárpátalja autonómiája érdekében, és általában is a kisebbségek védelmét szorgalmazta Prága túlhatalma ellen. Amikor Beneš lett a köztársaság elnöke, miniszteri tárcát ajánlva megpróbálta lekenyerezni, de Esterházy nem engedett, sőt 1936-ban megalapította az ellenzéki Egyesült Magyar Pártot. Mint politikus, határozott híve volt Trianon revíziójának, de legalább a helyi magyar közösség önrendelkezésének. Ebből természetesen következett, hogy amikor az első bécsi döntés a Felvidék magyarlakta déli sávját visszacsatolta Magyarországhoz, Kassán személyesen köszöntötte Horthy kormányzót. Ő maga azonban 60–70 ezer, az új határ északi oldalán élő magyar honfitársával együtt Csehszlovákiában, annak széthullása után pedig a független Szlovákiában maradt, sőt, egyetlen magyar képviselőként tagja lett a szlovák parlamentnek. 1939-ben nyilvánosan üdvözölte a független szlovák állam megalakulását, a magyar kisebbség érdekében pedig tárgyalt Jozef Tiso miniszterelnökkel.

Nem volt elvakult nacionalista: nem csupán szlovák oldalon emelt szót a magyarság érdekében, hanem a magyar kormánynál is a visszacsatolt területeken élő szlovákság érdekében.

Új Hírek, annak betiltása után pedig Magyar Hírlap címen lapot alapított, életre hívta a pozsonyi Madách Könyvkiadót a magyar kultúra megőrzéséért. A fasizálódó Szlovákiában még mindig reménykedett a Felvidék teljes visszacsatolásában a magyar keresztény-nemzeti eszme híveként, de végül realitásként fogadta el a szlovák államot, amelynek nem volt ellensége.

Nem békélt viszont az ország németorientációjával, amelyről elkötelezett katolikusként úgy vélekedett, hogy „a mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt”.

A korabeli magyar és szlovák elit hagyományos, mérsékelt antiszemitizmusát osztva még támogatta a zsidóság jogainak korlátozását, amikor azonban 1942-ben a pozsonyi parlament faji alapon a zsidók kitelepítéséről, valójában deportálásáról döntött, egyedüliként szavazott a javaslat ellen. Álláspontja 1944-re tovább radikalizálódott. Aktív részt vállalt zsidómentő akciókban, de segített a szlovák nacionalisták által fenyegetett rutén honfitársain is, számos lengyel katona és polgári személy az ő közreműködésével jutott Szlovákián és Magyarországon keresztül a biztonságos Nyugatra.

Memorandumban tiltakozott Magyarország német megszállása ellen, otthon pedig a börtönt is kockáztatva bírálta Tiso feltétlen németbarátságát. Amikor Pesten járt, még azt is el kellett viselnie, hogy a nyilasok rövid időre őrizetbe vették, és felkerült a Gestapo körözési listájára.

A hatalom nem kegyelmez

Miután a szovjet csapatok elérték Pozsonyt, az új csehszlovák hatalom képviselőjével, a kommunista Gustav Husákkal próbált tárgyalni, ismét a magyarság érdekében, ám az letartóztatta és átadta a szovjet katonai hatóságoknak. A KGB hírhedt moszkvai Lubjanka börtönébe került, majd egy látszatperben, koholt vádakkal tíz évre ítélték és a gulagra, Szibériába küldték. Egészsége megrendült, de nem tört meg, hanem lankadatlan erővel igyekezett tartani a lelket fogolytársaiban. Közben távollétében a csehszlovák bíróság 1947 szeptemberében halálra ítélte mint háborús bűnöst, hazaárulás, Csehszlovákia bomlasztása és a fasizmussal való kollaboráció vádjával. Két évvel később a szovjet hatóságok kiadták Csehszlovákiának, ahol halálos ítéletét elnöki kegyelemmel életfogytiglani börtönre változtatták. Pozsonyban alkalma nyílt volna arra, hogy megszökjön, Nyugatra távozzon, ő azonban ártatlansága és igaza tudatában maradt.

A következő években, miközben büntetését az 1955-ös amnesztiával huszonöt évre csökkentették, bejárta az ország szinte valamennyi börtönét és főleg börtönkórházát, mert egészségi állapota gyorsan romlott. Végül a mírovi fegyházban kötött ki, ahol 1957. március 8-án meghalt. Holttestét nem adták ki a családnak, hanem prágai tömegsírba temették, ahol csak 2011-ben sikerült azonosítani maradványait.

A rendszerváltás után a felvidéki magyar közösség helytállása előtt tisztelegve kezdeményezte a háborús bűnösség hamis vádja alóli rehabilitációját.

Az orosz bíróság az ottani ítélettel kapcsolatban fel is mentette, a cseh és a szlovák rehabilitáció azonban máig sem történt meg.

Alakja közben a magyarság és a kereszténység melletti helytállás jelképévé magasztosult a Felvidéken, Magyarországon és lengyel földön is. Mírovban jelképes síremléket kapott, idővel köztéri szobrokat, emléktáblákat állítottak neki, utcák, terek viselik a nevét. A magyar országgyűlés 2001-ben ünnepélyesen megemlékezett róla, földi maradványai pedig 2017-ben a Zobor lábánál, Alsóbodokon nyertek végső nyughelyet. Embermentő szolgálatát a lengyel állam és egyház különösen is megbecsülte: 2009-ben magas állami kitüntetést kapott, majd a magyar, a szlovák és a lengyel katolikus közösség összefogására támaszkodva a krakkói érsekség hivatalosan is kezdeményezte a boldoggá avatási eljárás megindítását, amelyre ez év elején érkezett meg a pozitív válasz Rómából. Így remélhető, hogy idővel gróf Esterházy János – mint a hit és a nemzetek közötti kiengesztelődés mártírja, a kommunista rendszer áldozata – a boldogok, s egyszer talán a szentek sorába emelkedhet.

Támogatott tartalom.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

Van valami vonzó az ég kékségében és sötétjében. Valami titok, misztikum, felfoghatatlan végtelenség. Mintha a napkelte és a nap nyugovása, a folyton alakot változtató felhők, a szivárvány és a csillagos égbolt mind azért létezne, hogy fölfelé irányítsa a figyelmünket.

Egy csöndes estén a csillagok mindenkinek másról beszélnek. Tóth Árpádnak hidegségről és magányról, két ember közötti áthidalhatatlan távolságról. Saint-Exupérynek csilingelnek és kacagnak, mint megannyi csengettyű, amelyek kis hercegként nevetnek. A napkeleti bölcseknek pedig hírt adtak: valahol messze, a zsidók országában király születik.

A tudósok mindig is fürkészték az eget, kutatták a világmindenség összefüggéseit, vallatták a természetet keletkezésének és működésének titkairól. Valahol napkeleten, több mint kétezer éve szintén éltek olyan mágusoknak is nevezett bölcsek, akik képesek voltak mindent feltenni egy megfigyelésre, egy csodás jelenségre.

Ezért történhetett, hogy elindultak teveháton, másfélezer kilométert megtéve, és megbizonyosodtak a különleges csillag „szavahihetőségéről”.

Tényleg üzenni tudtak a csillagok? Vajon mit lehetett kiolvasni a végtelen könyvből, odafentről? Johannes Kepler, a német csillagász fejtette meg a talányt. Ő figyelt fel Máté evangéliumában arra az ellentmondásra, hogy a Jézus születésekor uralkodó Heródes király Kr. e. 4-ben meghalt. Heródes halálát is megelőzte egy különös jelenség, a holdfogyatkozás, amelyről Josephus Flavius, a történetíró tudósít. Jézus születését tehát ennél korábbi időben kellett keresni. Az Augustus császár által meghirdetett második népszámlálás Kr. e. 8-tól Kr. e. 6-ig is elhúzódhatott. Nem maradt más hátra, mint megkeresni a betlehemi csillag magyarázatát. Kepler kiszámolta, hogy a Jupiter és a Szaturnusz együttállása lehetett a fényes égi jelenség. Erre Kr. e. 6-ban is volt példa, hármas együttállás a Marssal, de mindent figyelembe véve valószínűbbnek tűnik a Kr. e. 7-ei időpont.

Mit olvashattak ebből a napkeleti bölcsek? A Jupitert a közel-keleti vidéken a királyok csillagaként ismerték, amely a királyok érkezését jelezte. A Szaturnusz pedig Izrael, a zsidóság csillaga volt.

Ebből arra következtettek az ókori csillagászok, hogy a zsidókhoz új király érkezik. Nem tudjuk, pontosan hányan voltak, hiszen a háromkirályok megnevezést a későbbi hagyomány aggatta alakjukra, az ajándékok számából következtetve; de akárhányan is, útra keltek.

Kép

Kép: Robert Thiemann / Unsplash

Mekkora hit kellett ahhoz, hogy hónapokat rászánjanak erre a felfedezésre! Ne inogjanak meg, és ne forduljanak vissza. A Megváltóban akkor még nem hihettek, mert nem ismerték a zsidó írásokat, ugyanakkor el tudták olvasni Isten kézírását az általa teremtett égbolton. Eljutottak Jeruzsálembe, a királyi palotába, ahol viszont az isteni kinyilatkoztatást ismerő zsidó tudósok éltek. Így sikerült megtudni, fellapozva Mikeás próféta jövendölését, hogy a Megváltó egy kis városkában, Betlehemben születik. Összeálltak a mozaikdarabkák, a próféta szava és az égi jel, mert a betlehemi barlangistállóban tényleg ott feküdt a jászolban az újszülött. Nem hiába volt a több hónapnyi várakozás, fáradozás, útkeresés. Ma egy hasonló expedíció sokkal rövidebb ideig tartana, illetve pillanatok alatt hírt kapnánk a világ másik végéből. De talán nem is ez a fontos, hanem a válaszunk: hisszük-e, hogy mindez igaz.

Akár hisszük, akár nem, a csodás jelenség megismétlődik: a Jupiter és a Szaturnusz közeledik egymáshoz. December 21-én, a téli napforduló idején annyira csökken a távolságuk, hogy szabad szemmel egynek véljük őket, ha az időjárás engedi.

Így fogja hirdetni a bolygók együttállása is, hogy a fény legyőzi a sötétséget.

Sok mindent sötétségként élhettünk meg az idei esztendőben: magányt, betegséget, félelmet, elveszítést, megrekedést. Jó lenne hinni, hogy nemcsak a nappalaink hosszabbodnak, hanem növekszik bennünk a szeretet, az egészség, a bátorság, a béke is. Ha ez a karácsony nem is hozza össze a rokonságot, nem kínál annyi portékát, nem árasztja el tömeggel és nyüzsgéssel a tereket, ha nem lesz karácsonyi feeling-máz az ünnepen – mindezek mélyén, a csöndben megszülethet valami a szívünkben. Beleszülethet Valaki a végtelen sötétségbe, hogy végre eloszlassa. 

A betlehemi csillag újra megjelenik az égen. Arra figyelmeztet, hogy ideje útra kelni, elmozdulni önmagunkhoz képest. Lépéseket tenni a változáshoz. Fellobbantani szívünkben a fényes csillag tükörképét. Csalódás nélkül, alázattal elfogadni az ünnepi pillanat hétköznapiságát, karácsony csöndjét és szalmaillatát, Isten végtelenül egyszerű, emberi arcát.

Valószínűtlen kalandnak tűnt. Hat-hétéves voltam, még autóban is csak taxiban utaztam addig, és most egy teherautó ponyvás platóján ültem! Este volt, a téli szünet előtti utolsó tanítási nap. Anyu unokatestvére, Anti bácsi jött értem a suliba, hogy levigyen hozzájuk Velencére. Oda addig csak nyaralni vittek minket az öcsémmel, Velence számunkra a vonatozást jelentette. Meg az előkertet, ahol kismacskák bóklásztak a margaréták között, a hátsó kertet, ahol befontuk a kukoricák haját, a ház előtti fűzfákat, amelyeknek az ágait összekötöztük, hogy lakássá változtassuk, a kezünkből pitypanglevelet csipegető tyúkokat, az ólban meglesett malacot, a strandot, ahova délutánonként frissen sütött lekváros buktával mentünk. Öt évvel idősebb hosszú, szőke hajú, nevetős, kékszemű másodunokatestvéremet, akinek volt igazi farmerja, alföldi papucsa, és magán németórákra járt egy idős nénihez. Vállaltam az egyórás várakozást is a másik szobában, csak hogy elkísérhessem. Hosszúakat lépett az alföldi papucsban, és én is úgy igyekeztem lépni a suliban, ha fontosnak akartam látszani. Felnőttként vagyok hálás igazán, hogy sokszor nyaraltattak minket az öcsémmel. Akkoriban a szüleinken kívül nemigen voltak olyan rokonaink, akiknek ilyen fontosak voltunk.

De azon az estén sötét volt már és tél, a szél rázta a ponyvát, a kocsi néha nagyokat zöttyent, és egy idegen bácsi ült mellettem a teherautó hátuljában. Kérdezgette, nem fázom-e, van pokróc. Mondtam, hogy nem.

De fáztam, csak nem akartam, hogy azt a fekete valamit ott a sarokban rám tegye. Talán csak azért fáztam, mert most az öcsém sem volt ott, és a mindig nevetős kékszemű Anti bácsinak is csak a hátát láttam a homályos üvegen át. De azért nagyon figyeltem mindenre, mert éreztem, hogy ez most egy igazi elmesélhetős kaland, csak jó lenne már látni, hogy tényleg megérkezünk az ismerős házba.

Nem emlékszem, hogy én akartam-e menni, szerintem mindenképpen hirtelen ötlet lehetett, talán Anti bácsi Pesten járt, és eszébe jutott, hogy levisz kivételesen egy kis telelésre is. Arra sem emlékszem, hogy teltek Velencén a napok karácsonyig, csak hogy már készülünk haza, aztán valaki azt mondja, hogy „hát, ma már nem megyünk föl Pestre, esetleg holnap”. Nem merem megkérdezni, hogy akkor velem mi lesz, azt érzem, nem illik egy vendéggyereknek kérdezősködni, abban sem vagyok biztos, hogy itt bármilyen gyereknek illik-e kérdezősködni.

Este átmentünk vendégségbe valamelyik unokatestvérhez pár utcával arrébb. Sokan voltak, a felnőttek nevettek, néha lehalkították a beszédet, koccintottak.  Bementem a nagyokkal a gyerekszobába. Lekapcsolták a villanyt, és gyilkososat játszottak, tudtam, hogy ezt játsszák a nagyok a zsúrokon, igen, majd ezt is elmesélem, ha egyszer visszakerülök valahogy az iskolámba, az életembe. Szerencsémre kicsi vagyok ahhoz, hogy a játékban tényező legyek. Végre sírhatok a sötétben. Nem látja senki, hogy nem vagyok erős és okos, hanem tényleg csak nyápic kis városi lányka.

Végre átadhatom magam a bánatnak, hogy nagyon nincs ez így rendjén, hogy karácsony van, és én itt vagyok ismeretlen emberek között, és a szüleim, a testvérem, a karácsony az otthoni illatokkal és hangokkal a kis panellakásunkban, az most ki tudja, hol van. Van-e egyáltalán?

Otthon már megették a halat, anyu behozta a bejgliket és a zserbót. Kivételesen ott volt a nagymamám és apu bátyja, akivel évek óta nem voltak túl jóban, de neki volt autója, és ő hozta a nagymamát. Anyu udvariasan kínálja a kakaós bejglit is, amit mindig az én kedvemért süt, válaszolgat a nagymamámnak, hogy hány ötösöm lesz félévkor, de közben ideges, és a fekete telefonkészüléket lesi, mikor csörren meg. Anti bácsi délutánra ígért. Eszébe jut, hogy hófúvás van, rossz látási viszonyok. De miért nem telefonál Anti? Ő nem hívhatja, a velencei házban nincs telefon. Csak nem történt baj? Ezen az éjszakán kiderült, hogy anyu az óbudai panelház egyik dobozkájában milyen távol van már attól a vidéki élettől, amelyben felnőtt. A biztonságtól, amelyben nyilvánvaló, hogy a gyerek a rokonoknál jól van. Ha megbetegszik a disznó, késik a vonat vagy nagy havazás van, majd hozzák, ha elmúlt. Hisz ennivaló van, fűtés van, megszületik a Kisjézus mindenhol.

Ezen az éjszakán nagybátyám, aki apámmal évek óta alig beszélt, felállt a kényszeredett karácsonyi vendégség asztalától, és azt mondta apámnak: „Öltözz, anyukát hazavisszük, és megyünk Velencére!” Lassan haladtak a hódunyhás úton, tompa hangok és fények között, nem beszéltek útközben. Az éjszaka közepén értek oda. Becsöngettek, benéztek a szobába, ahol aludtam, majd – mivel Jolika néni határozottan kijelentette, hogy nem lehet egy ilyen kisgyereket felzavarni és karácsony éjszakáján végigutaztatni a hidegben, majd másnap reggel ők hazavisznek – pár perc múlva visszaindultak.

Most jöttem rá, bármennyire értelmetlen út is volt, nekik akkor útra kellett kelni pásztorok módjára egy alvó gyermekhez, hogy elinduljanak egymás felé. Hogy annyi év harag után hallgassanak pár órát együtt az autóban.

Amikor a nagybátyám felállt a karácsonyi asztaltól, és – ahelyett, hogy a belosztályon eltöltött hosszú, ünnepek előtti kórházi nap után végre hazament volna aludni – elindult a kocsival a hófúvásban, apám azt sem tudta, hogy a bátyjának már kétéves ikerfiai vannak. És egyikük sem sejtette, hogy egy évtized múlva a János Kórház kardiológus professzora szívműtét közben meghal, és előtte apámat kéri föl gyámnak.

– A pappá válásom történetét leginkább egy kis mag fejlődéséhez tudnám hasonlítani: érlelődött bennem a gondolat, aztán egyszer csak „kikelt”, megszületett az elhatározás. Gyermekként része voltam egy egyházi közösségnek, a plébánosunk személyén keresztül tapasztaltam meg először, hogy a papi szolgálatnak is van öröme. Aztán elkerültem Győrbe, a Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumba, ahol eldőlt a sorsom. Belecsöppentem egy szerzetesközösség életébe, havonta csak egyszer jártam haza. Érettségi előtt egy évvel merült fel bennem komolyabban, hogy én is élhetnék így, szerzetesként.

– A szülei mit szóltak ehhez?
– Édesanyám mindenben támogatott engem és a nővéremet, annyit kért csak, hogy amibe belekezdünk, azt fejezzük is be.

– Soha nem ingott meg?
– Szerintem a legtöbb szerzetesnövendék fejében megfordul az, hogy lehetne ez máshogy is. Mi lenne, ha családja lenne, ha más jellegű munkát vállalna? A legfőbb kérdés a döntéssel kapcsolatban, hogy boldognak érzem-e magamat ott, ahova az Isten állított. Aki ezeken nem gondolkodik el, annál nagy a veszélye annak, hogy menekül az élettől, az emberek vagy akár önmaga elől, ezért akar szerzetesnek állni.

– Lassan tíz éve, 2011 nyarán tett szerzetesi örökfogadalmat. Mit érez ezzel a közelgő jubileummal kapcsolatban?
– Egyrészt azt, hogy rohan az idő, másrészt, hogy nagyon sok minden van még előttem. A szerzetesség folyamatos elmélyülést igényel, és nekem még bőven van hova fejlődnöm e téren. A közösségünkben több olyan atya is van, akik 60-70 éve öltöztek be. Messze vagyok még attól, hogy ez egy nagy ünneplés legyen.

– A pap- és szerzetesnövendékek száma évről-évre csökken. Mekkora problémát jelent ez ön szerint?
– Tihanyi szerzetesközösségünk jelenleg tizenkét fős, van kilenc ünnepélyes fogadalmas tagunk, két ideiglenes fogadalmasunk és egy jelöltünk.

Persze örvendetes lenne, ha minél többen választanák ezt a hivatást a fiatalok közül, de azt gondolom, hogy elsősorban minőségi és nem mennyiségi javulásra van szükség.

Ha a papok, szerzetesek közt sok a valóban elhivatott, jó gondolkodású Krisztus hívő, akkor, még ha számszerűleg kevesebben is leszünk, többre juthatunk, az Örömhír terjesztésének hatékonysága növekedhet.

Kép

– A szerzetesi közösségben milyen a munkamegosztás? A különféle személyiségjegyekkel érkezőknek van lehetőségük kibontakoztatni a képességeiket?
– Ami közös bennünk, hogy mindannyian a Krisztussal való életet választottuk, és lemondtunk mindenről azért, hogy ennek a szeretetközösségnek az élményét átadhassuk, közvetíthessük mások felé. Egy szerzetesközösségben nagyon sok feladat van, amit ki-ki képességei szerint vállalhat. Nem hiszem, hogy egy pap egyszerre képes megfelelni minden elvárásnak: templomot felújítani, betegekkel foglalkozni, teológiai értekezéseket írni amellett, hogy rendszeresen misézik, gyóntat és a családpasztorációban is részt vesz. Nem is alkalmas mindenki mindenre. Fontos, hogy a kapott talentumait mindenki megfelelően kamatoztassa, beépítse a közösség célkitűzéseibe. Erre bőven adódik lehetőség.

– Ön részt vett már templomfelújításban, Balatonszőlős plébánosaként „életet lehelt” a helyi, fogyatkozó egyházközösségbe, és jelenleg is ott lelkipásztor, a Tihanyi Apátság perjele. Kifelejtettem valamit?
– A tanítást sem tudtam elengedni, a Tihanyi Bencés Iskola nyolcadikosainak tartok hittant. Fontos feladatomnak érzem ezt, még akkor is, ha nincs mindig sikerélményem, hiszen van, hogy nem érdekli a diákokat a mondandóm. Hatalmas kihívás velük papként megtalálni a hangot, de amikor sikerül, az mindig megerősít. Ha csak a szószékről beszélnénk a fiatalokhoz, egy olyan nyelven, amit nem is igazán értenek még, az nagyon kevés lenne.

Fontos, hogy érezzék, hogy mi is nyitottak vagyunk a gondolatvilágukra, arra, hogy mi zajlik bennük.

– A tavaszi karantén időszakában követtem én is az Apátság online miséit. A közvetítést hogy sikerült ilyen gyorsan és flottul megoldaniuk?
– Ha korban nem is, de lélekben nagyon fiatal a közösségünk, ez főleg ennek köszönhető. 2014-ben végeztünk egy nagyobb felújítást a templomban, és már akkor azt terveztük, hogy kiépítjük ennek a technikai feltételeit. Először vezetékeztünk, beszereztük a kamerákat, a keverőpultot, idén tavasszal pedig vettünk egy modern streamelőt, amelynek a segítségével mostanra az is lehetővé vált, hogy akik követi a YouTube-csatornánkat, azok hétköznapokon is élőben kapcsolódhassanak be az imádságunkba.

– Mekkora volt a rekord nézőszám? Az online közvetítések olyanokat is megszólíthattak, akik egyébként nem járnak misére?
– Ha jól emlékszem, a húsvéti közvetítést nézték a legtöbben, körülbelül 750-en követték, amit ha beszorzunk másféllel, nagyjából meg lehet saccolni, hogy mennyien lehettek valójában velünk online. Ezren nem fértek volna be az Apátságba, szóval sokat köszönhetünk a technikának, de a közösségi élményt nem pótolhatja. Megrendítő volt a húsvétot üres templomban ünnepelni, hiszen olyankor általában tömve vannak a padsorok, mindenki kezében ott a gyertya, a fényük beragyogja a teret. Ez idén sajnos elmaradt, és a karácsony is bizonytalan még.

– Félig-meddig most is karanténban vagyunk, rendezvényekre tilos járni, templomba viszont, bár ez sokaknak nem tetszik, továbbra is lehet. Miért van erre most szükség?
– A templomok a lelki feltöltődésnek a helyei, a nyitva tartásukat, szerintem nagyon bölcsen, a Püspöki Konferenciára bízták az illetékesek. Az egyháznak felelősségteljesen, a járványügyi előírásokat betartva kell megteremtenie a misézés, a közös imádkozás biztonságos körülményeit. Mi már szeptember elején kötelezővé tettük a maszkviselést, az Apátság tágas terének köszönhetően a megfelelő távolságtartásra is lehetőség adódik, és mi is mindenkit arra kérünk, figyelmeztetünk, hogy csak akkor jöjjön misére, ha teljesen egészségesnek érzi magát.

Azt gondolom, hogy aki most bejön a templomba, annak nagy szüksége van az Örömhír általi vígasztalódásra, arra, hogy érezze, nincs egyedül.

– Hogy készülnek a karácsonyi időszakra?
– Bizonytalanságban. Szerintem biztosat majd csak karácsony előtt néhány nappal fogunk tudni. A házról-házra történő betlehemezés nálunk hagyomány, idén erre is rendkívüli formában, online kerül majd sor. A sekrestyésünk, Csizmazia Zsolt vezényletével úgy készülnek a gyerekek, hogy különböző helyeken különféle jeleneteket rögzítenek, hogy minél kevesebben legyenek egyszerre együtt.
Ez az adventi időszak sokak számára nagyon bizonytalan és félelemmel teli. Hasonló érzésekkel indultak egykor a kis Jézus szülei is Betlehembe. Amit elszigetelődésnek, magánynak, reménytelenségnek hívunk, az most nagyon itt van velünk. Ennek feldolgozására az advent komoly lehetőséget biztosít. A bezártság bizonyos szempontból megkönnyíti a befelé figyelést, az elmélyült önvizsgálatot.

Ez a helyzet kreativitást vár mindannyiunktól: ki kell találnunk olyan dolgokat, amelyek segítségével mi is pásztorok és angyalok lehetünk.

Örömet szerezni, reményt adni egy másik embernek, önmagunknak a mostani körülmények között is lehetséges, találjuk meg ennek az útját!

Kép

– A nyolcéves kisfiam egyre gyakrabban kérdezi tőlem, hogy a Jóisten mikor szünteti már meg ezt a fránya vírust. Ön mit gondol erről?
– Ez a legnehezebb kérdés. Nem gondolom, hogy az Isten büntetése a Covid, de bizonyos dolgoknak a következménye. Ferenc pápa mondta, hogy olyan bizonyosságban éltünk, hogy mi vagyunk az élet urai, és rá kellett jönnünk, hogy mégsem. Az Isten nem hagyott el minket, nincs távol ebben a nehéz időszakban sem. Minden megpróbáltatásnak célja van. Azt gondolom, hogy mindezeken át kell mennünk azért, hogy mélyebb legyen a hitünk. Ennek az időszaknak az önreflexióról, a mélyen magunkba nézésről és végső soron a tanulásról kellene szólnia, de félő, hogy az emberiség nem lesz képes hatalmas változásra a korábbi életvitelét illetően.

Az kevés lesz, ha csak az marad meg tanulságként, hogy maszkot kell hordani és be kell oltatni magunkat, és minden rendben lesz.

– Három évre választották a Tihanyi Apátság perjelévé, a megbízatása februárban lejár. Mi lesz utána önnel?
– Ha megválasztanak egy elöljárót, ő mindaddig hivatalában marad, amíg egy ún. megerősítő szavazáson a közösség úgy nem dönt, hogy szeretne egy másik elöljárót választani. Erre normál esetben kilencévente szokott sor kerülni, de mivel engem nagyon fiatalon, 32 évesen választottak meg erre a feladatra, a közösség úgy döntött, hogy három év elteltével is szavazzunk.

– Mire a legbüszkébb az elmúlt három évből?
– A szolgálatommal kapcsolatban folyamatos a lelkiismeretvizsgálat, az önreflexió, de komolyabb számvetést még nem végeztem. Talán a legnagyobb eredmény, hogy a szerzetesközösségünknek sikerült nyitni a külvilág felé. Ez a közeledés elődöm, Korzenszky Richárd atya idejében kezdődött, és az ő támogatásának is köszönhető, hogy fiatalos lendületet kapott ez a folyamat. Vannak ún. élménytúráink a múzeumunkban, amelyek során kérdezhetnek tőlünk a látogatók. Gellért atya gyógynövényes túrái a tihanyi levendulásban például nagyon népszerűek. Azt vettük észre, hogy az emberek, ha lehetővé tesszük számukra, szívesen bepillantanak a hétköznapjainkba, kíváncsiak ránk, és meglepődnek, hogy milyen sokszínű a szerzetesi élet. Van egy nagyon izgalmas kiállításunk, amelynek az utolsó állomása egy interaktív szerzetesi szoba, ahol a kedvenc ételeinkkel, italainkkal, könyvünkkel, filmünkkel is megismerkedhetnek az érdeklődők.

– Szívesen folytatná a megkezdett munkát?
– Sok dolog van, amibe belevágtunk – az apátság felújítása, egy zarándokház építése Aszófőn –, de nem szeretnék senkit befolyásolni: a végső döntést a szerzetesközösség fogja meghozni. Szeretem csinálni, amit csinálok, és örülök is neki, hogy ezt a komoly felelősséggel járó tevékenységhalmazt kaptam feladatomul. De nekem csupán egy személyes fiókom van itt az irodában, tehát, ha mennem kell, akkor nyugodt szívvel megyek, nagyon boldog szerzetes leszek így is, úgy is.

– Ma a művészi megmutatkozásnak, önmenedzselésnek már egészen más a kultúrája, mint 30-40 évvel ezelőtt, ám a kimagasló tehetségnek régen is kitüntetett figyelem járt. Ön hogyan élte meg a „csodagyerekséget”?
– Azt hiszem, a szó klasszikus értelmében nem voltam csodagyerek. Csak nyolcévesen kezdtem a zongoratanulást. Hamar kiderült, hogy van a zenéhez tehetségem, de végigjártam a normális iskolákat, igaz, hogy pár évvel gyorsabb tempóban a szokásosnál, és 21 évesen diplomáztam. Koncertezni 18 éves koromban kezdtem, amikor megnyertem a nemzetközi Schumann-zongoraversenyt Zwickauban, éppen akkor, amikor felvettek a Zeneakadémia II. osztályába. Az nehéz tanév volt, mert egyszerre végeztem az akadémia első két osztályát, a IV. gimnáziumot magántanulóként, és le is érettségiztem az egyre szaporodó koncertek mellett.

– Milyen családi támogatás állt ön mögött? Zenélt más is a családban?
– Szüleim, nagyszüleim nem voltak zenészek, bár mindkét nagyapám műkedvelőként hegedült. A tágabb családban apám unokatestvére, Ránki Lili volt zongoratanár. Viszont mindenki szerette a zenét, apám szenvedélyes lemezgyűjtő volt, és állandóan szólt a rádió, amiben akkor még sokkal több volt a klasszikus zene. Ebbe nőttem bele, és például nagyanyáméknál Csillaghegyen – ahol a nyarakat töltöttem – az arra járók csodálkozva néztek kisgyerekként, amikor a kapuban állva torkom szakadtából énekeltem a rádióban hallott operarészleteket.

– Az a közvélekedés, hogy az azonos műfajban jeleskedő művészek örökké rivalizálnak, versengenek egymással. Mennyire zavarta vagy ösztönözte önt, hogy több, önhöz hasonlóan kimagaslóan tehetséges kortársa volt?
– Nagyon jó világ volt akkor a Zeneakadémián. Az előtérben állandóan nyüzsögtek a növendékek, tanárok, a ruhatári pulton ülve vagy a büfénél beszélgettünk, vitatkoztunk. Sajnos a mai Zeneakadémián, talán biztonsági okokból is, de hiába keressük ezt a légkört, visszahozhatatlanul elveszett…

Minden este koncerten ültünk, és – őszintén mondom – irigység nélkül örültünk egymás sikerének, ha valami igazán jól ment. Ha ilyet hallottam, csak kedvet csinált a még több munkához, gyakorláshoz.

– Jól érzékelem, hogy azóta mintha megváltozott volna a hozzáállás a zenéhez?
– Alapvető különbség volt a maihoz képest, hogy akkor még nem volt számítógép és internet, tévé is alig, ezért nagyobb becsülete volt a zenének, zenészeknek, koncertéletnek. Idealizálás és „bezzegakkormégjóvolt”-ozás nélkül: igen, őszintébbnek, lelkesebbnek éreztem a zenéhez való hozzáállást.

– Miben lett más ön szerint a közönség, az érvényesülés terepe, a gondolkodásmód egy fiatal, pályakezdő komolyzenész szempontjából?
– Minden bizonnyal egy hosszú folyamat eredménye a mostani helyzet, de számomra elviselhetetlen mértékűre emelkedett a „mutasd meg magad” jelenség. Természetes, hogy mindenki ki akar tűnni, de ezt sokszor egyénieskedéssel akarják elérni. Ennek pedig elsősorban a zene látja kárát. A látvány uralkodik a mostani világban, és a zenét is ennek rendelik alá sajnos. A külső megjelenésre gyakran több gondot fordítanak, mint a szakmai felkészülésre. A mostani fiatal tehetségeknek összehasonlíthatatlanul nehezebb dolguk van, mert úgy kellene művészileg jót produkálniuk, hogy a megváltozott igényeknek is megfeleljenek. A menedzselés–önmenedzselés jelentősége túlságosan megnőtt, a közönséget pedig sajnos be lehet csapni.

A recept: mutatkozz magabiztosnak, derűsnek, közvetlennek, átszellemültnek, és máris nyert ügyed van. De hol a zene? Persze tisztelet a kivételnek.

– Ezeket a nehézségeket fiuk, a szintén zongoraművész Ránki Fülöp kapcsán szülőként személyesen is megtapasztalták, gondolom.
– Fülöp soha nem volt ilyen típus, őt a zene érdekli szenvedélyesen, az öncélú hatáskeltés a lehető legtávolabb áll tőle. Ha érhette is befolyás, hogy a mai trendnek feleljen meg, ettől teljesen elzárkózik, meg sem érinti. Szeret elmélyedni a munkában, és minden járulékos „menedzselési” tevékenység csak teher neki. Szerencsére van néhány igen tehetséges barátja, aki hasonlóan gondolkodik, és hasonlóan igényes, mint ő, ezért gondolom, hogy talán mégis van remény ebben a mostani kirakatvilágban is.

Kép

Ránki Fülöp - Kép: Radnóti Róza

– Több éven át tanított. A pedagógiai és az előadóművészi pálya hogyan hatottak egymásra?
– A diplomát követő tíz évben tanítottam a Zeneakadémián Kadosa Pál mellett, de lassanként rájöttem, hogy a sok utazás, koncertezés mellett egyszerűen nem jut rá elég idő és energia, így lassanként leépítettem. Ha tanítottam, zavart, hogy nem készülök a koncertekre, ha gyakoroltam vagy utaztam, lelkiismeret-furdalásom volt a növendékek miatt. Nekik sem jó, ha a tanáruk csak hébe-hóba ér rá órát tartani. A tanítás egyébként igen jól hatott a saját zongorázásomra is, mert a közös munka során felfedezett dolgokat intenzíven, egyértelműen kell megmutatni, megfogalmazni, elmagyarázni. Az előbb említett okok miatt viszont a tanítást elég hamar abbahagytam.

– Többször hívták külföldre is vendégtanárnak. Mi az oka, hogy sosem fogadott el ilyen felkérést?
– Egyrészt soha nem vágytam külföldön élni, és még az ilyen pozícióval járó időszakos távollétektől is idegenkedem. A koncertezéssel ugyan néha hosszabb utazás is jár – Japánban például tizenötször jártam, többnyire 2-3-4 hetes turnékon – de az tényleg utazás, és nem egy helyben ülés. Egyébként olyankor is hamar elkezdem számolni a hazaérkezésig hátra lévő napokat. Másrészt nem érzem magamban sem az elhivatottságot, sem a képességet, hogy igazán jól csináljam.

Alkalmi kurzusokat meg azért nem vállalok, mert azok többnyire nyilvánosak, én pedig úgy gondolom, a tanár–diák kapcsolat hasonlít az orvos–páciens viszonyra: bizalmas, és senki másra nem tartozik.

– Igen, ez ismét egy olyan fontos alapvetés, amely szembe megy a mai „trendekkel”. Másrészt évtizedek óta rendszeresen játszanak együtt feleségével, Klukon Edit zongoraművésszel, az utóbbi években pedig kisebbik fiukkal, Fülöppel is. Ha családtagok játszanak együtt, akkor abban benne van az a bátor vállalás is, hogy megmutatkozik valami ezekből a legközelibb, legszemélyesebb kapcsolatokból is – jól gondolom?
– Az, hogy nemcsak az életben, hanem a zenében is egymás társai vagyunk, az élet csodálatos ajándéka. A kettő persze összefügg, nem véletlenül találtunk egymásra. A nyolcvanas évek közepétől játszunk együtt rendszeresen, már több mint 500 közös koncerten vagyunk túl. Fülöppel együtt a néhány háromzongorás darab mellett – amelyekből sajnos kevés van – olyan műsorral szoktunk fellépni, amiben Fülöp szólót játszik, mi pedig négykezest vagy kétzongorást.

– Ha Fülöpnek egyéni fellépése van, ki izgul jobban kettejük közül?
– Gyakran vettem észre magamon, hogy majdnem úgy készülök lélekben Fülöp koncertjére, mintha nekem kellene játszanom, és nagy megkönnyebbülés, amikor ráébredek, hogy nem így van. Fülöpnél ugyanis nincs ok az izgalomra, rendkívül alaposan készül fel a koncertekre, egyedül azért drukkolok, hogy jól érezze magát. Hogy ő izgul-e, nem tudom, de ezzel különben sem kell foglalkozni. A zene a fontos, és ezt ő is tudja.

– Nagyobbik fiúk, Soma építész, de feltételezem, bizonyára lett volna tehetsége a zenei pályához is. Ő is játszott valamilyen hangszeren gyermekkorában? Soma hogy kapcsolódik az önök zenei életéhez?
– Soma gyerekkorában tanult pár évig zongorázni, de aztán teljesen elzárkózott ettől az életmódtól és abbahagyta. Azért szerettük volna, ha tanul zenét, mert ez mással nem pótolható pluszt ad mindenkinek, de persze butaság lett volna kényszeríteni, meg sem fordult a fejünkben, hogy akarata ellenére próbáljunk meg belőle zenészt faragni. Mindenkinek megvan a maga útja, ő pedig már gyerekkorában katedrálisokat és egyebeket rajzolt folyamatosan. Már régen nem játszik hangszeren, de fontos számára a zene, sokat hallgat, igen jó füle, ízlése van, és rendkívül kritikus.

Kép

Klukon Edit és Ránki Dezső - Kép: Felvégi Andrea

– Hogyan töltötték, hogyan élik meg a vírushelyzetből fakadó leállást?
– Sok zenésznek, előadóművésznek katasztrófát, létbizonytalanságot hozott a tavaszi leállás, a koncerteket lemondták, utazni nem lehetett. Nekünk is elmaradt lényegében minden, többek között egy spanyolországi és egy japán turné is, ez utóbbit talán jövő tavasszal lehet pótolni, ha a helyzet megengedi. Ettől eltekintve én személy szerint nagyon jól éreztem magam itthon nyugalomban, olyasmikkel foglalkozva, amikre egyébként kevés idő és energia jut. Rengeteget voltam a kertben, szerencsére gyerekkorom óta nagyon szeretek kerti munkát végezni, nem tudok betelni vele. Igen nagy könyvtárunk van, 40 év alatt hatalmas mennyiség gyűlt össze, van mihez nyúlni. Emellett családi körben, ráérős étkezésekkel, kávézgatással telt az idő, és tetszés szerinti időbeosztással, sürgetéstől, határidőktől mentesen lehetett zongorázgatni. A mostani, talán még súlyosabb helyzet már kevésbé ért váratlanul, és bizakodunk, hogy belátható időn belül átvészeljük ezt is.

– Említene konkrét olvasmányélményt is az utóbbi időből?
– Éppen nagy érdeklődéssel olvasom Alan Walker könyvét Chopin életéről, amely ugyanolyan alapos, szeretetteli és mégis olvasmányos, mint a háromkötetes Liszt-mongoráfiája. Gulyás Dénes barátunktól kaptuk nemrég kölcsön Mario Vargas Llosa „A látványcivilizáció” című kötetét, amely a megjelenése idején elkerülte a figyelmünket, és hiába kerestem mostanában. A szerző rendkívüli éleslátással mutat rá a mai világ visszás folyamataira.

– Hogy látja, lehet-e valami pozitív következménye ennek a kényszerű bezárkózásnak?
– Egyáltalán nem vagyok hajlamos arra, hogy misztikus összefüggésekre gondoljak, de olyan fokra emelkedett már a világban az úgynevezett „pörgés”, élvezethajszolás, elképesztő mennyiségű utazgatás, hogy ennek a súlyos, sokak számára tragikus járványnak a jótékony mellékhatása lehet, ha nyugodtabb, óvatosabb, visszafogottabb életet kezdenek élni az emberek.

Nem baj, ha csönd van, mert lehetőséget ad, hogy elgondolkodjunk. Ne féljünk az unalomtól, és ne rohanjunk állandóan valahová, egyáltalán, kíméljük magunk körül a világot.

Amíg még nem késő. Persze a létbizonytalanságnak, ami sok embert érint most, el kellene múlnia.

– 2020. november 5-től a Nemzet Művésze-díj birtokosa. Mit jelent az ön számára ez a kitüntetés?
– Miután mindig itthon, Magyarországon éltem – nem azért, mintha nem mehettem volna el, hanem mert ez az otthonom –, a most kapott kitüntetésnek különösen örültem. Ilyenkor egyébként mindig furcsa érzésem van, egy kicsit rajtam kívül álló dolognak érzem. Amellett, hogy nem ez a cél, mégis nagy öröm, ha az évtizedek óta végzett munkát az abban illetékes grémiumok értékelik, jutalmazzák.

– A hivatalos elismeréseken túl mik voltak azok a visszajelzések, események, amikre sikerként, „kitüntetésként” emlékszik vissza?
– A legnagyobb jutalom számomra az, ha egy-egy koncert után, még ha nem is vagyok elégedett – ahogy lényegében soha nem –, de úgy sejtem a visszajelzésekből, hogy a hozzám közelállók megéreztek valamit abból, amit a művekben próbáltam eljátszani.

Alacsony, filigrán, ötvenes évei közepén járó asszony volt, nyelvtant és irodalmat tanított a gimnáziumban, ahol a középiskolás éveimet töltöttem, de mivel én bölcsészkarra akartam felvételizni, heti rendszerességgel eljárogattam hozzá, hogy bővítsem a tudásom. Több mint négyezer könyvet tartalmazó házi könyvtárral büszkélkedhetett. „Szerdánként randink van, Ágikám!” – mondogatta mindig derűsen, majd mélyet szívott cigarettájából. A dohányfüst mint egyfajta aura vette körbe őt. Szipkát használt, és két-három dobozt is felélt egy nap. Ha nála voltam, legalább valamit evett is, például paprikás krumplit lábasból. Vele ettem, s ilyenkor nem szégyelltem tunkolni a kenyeret a szaftba. Örökmozgó, életvidám nő volt (legalábbis ezt mutatta a külvilág felé), és sosem volt tétlen: gyakran barkácsolt, megfürdette Benit, a golden retrievert (aki mindezt azzal „hálálta meg”, hogy oldalról jól felborította őt, egyszer olyan elánnal, hogy Éva néni keze el is tört). Munkából hazatérve szeretettel készítette el a vacsorát a férjének, Matyi bácsinak, aki mindennap merev részegen állított haza a munkából. Nyáron a kertet művelte, ilyenkor gyakran megesett, hogy együtt szedtük a fákról kosarakba a mézédes körtét, a cseresznyéből pedig pukkadásig ettük magunkat.

Szigorú, temperamentumos pedagógus volt, eleinte kicsit féltem is tőle. Egyszerre volt merész (amikor kiderült, hogy titokban a Harry Pottert olvastatja velünk, kis híján kirúgták) és hagyománytisztelő.

Akkor fordult velem nagyot a világ, és döntöttem el, hogy jobban el szeretnék merülni az irodalomban, amikor (és ahogyan) felolvasta Shakespeare XXVII. szonettjét. 

„Mert akkor (innen, messziről) mohón
Indul zarándok agyam tefeléd,
Oly sötétbe meresztve roskadó
Pillámat, amilyen a vakoké:”

Teljesen a hatása alá kerültem, pedig akkoriban még fogalmam sem volt a beteljesületlen szerelemről. Szerencsére sosem azt kutattuk, hogy vajon mit gondolhatott a költő, hanem hogy mi hogyan értelmezzük az adott szöveget. A tanárnő hitt abban, hogy az irodalom az életről szól, a maga gyönyörűségeivel és fájdalmaival, amit nem elemezni és leírni kell elsősorban, hanem átélni. Volt, hogy metronóm mellett olvasta fel Kosztolányitól a Hajnali részegséget – a vers végére az egész osztály transzba esett. Chopin zenéje szólt, amikor Pilinszky Apokrifjával ismerkedtünk, s amikor épp Ady volt a téma, a tanárnő ismert színművészeket hívott hozzánk, akik hol sötétben, hol halovány lámpafénynél vallottak „minden Egészről”. Az irodalomórákon kötetlen, életre nevelő beszélgetéseket folytattunk, ahol a különböző vélemények és érvek találkoztak, és indítottak el mindannyiunkban egy olyan folyamatot, amelynek hatására egymás világára is nyitottabbak lettünk. Éva néni sosem oktatott ki bennünket, nem személyeskedett, nem alázott meg bennünket – maga volt a szeretet, az empátia. Tudtuk, hogy ha valamelyikünk családjában zűr van, arról neki bátran beszélhetünk. Hagyta, hogy mindenki a saját ritmusában, a saját értékrendje mentén a maga útját járja. Hosszú idő, amíg egy osztályban tizennyolc különböző személyiség megtanul együtt és nem egymás ellen dolgozni. Azt hiszem, nekünk sikerült, és a tanárnő vezetésével kialakult egy komplex munkamódszer, amelynek gyümölcse lett A velencei kalmár című adaptációnk, amin több mint fél évet dolgoztunk, s az iskola nagyközönsége előtt mutattunk be.  

Csak azt nem mondta el, hogy áttétes

„Ma Tóth Árpád lesz soron. El tudod képzelni, hogy vannak emberek, akik »ezredévig« együtt élnek, és fogják egymás kezét? Én el tudtam képzelni. Mondtam már, hogy régen borzasztóan szerelmes voltam egy fiúba? Zoltánnak hívták. Alig vártam, hogy lediplomázzunk, és megkezdhessük a közös életünket. Összeházasodtunk, született egy fiunk. Aztán Zoltán elengedte a kezem. Elment egy olyan helyre, ahol nincs fájdalom. A fiammal nem tarthatom a kapcsolatot, mert a mostani férjem megtiltotta.” Könny csillant meg a szemében, zavarában láthatatlan szöszöket szedegetett le lila, térdig érő szoknyájáról, majd így folytatta: „Mostanában iszonyúan fáj a fogam. Nem baj, ha jövő héten nem tartunk órát? Elmegyek fogorvoshoz.” Nem bántam. Csak azt felejtette el megemlíteni, hogy nemcsak fogorvoshoz megy, hanem CT-re is. Meg azt is, hogy áttétes.

Amikor meggyújtom az adventi gyertyát

Fel kellett volna tűnjön, hogy Beni nem ugat és nem ugrál fel rám. Higgadtan tűri, ahogy vakargatom az állát. Egy kosár narancsot hoztam, Beni üdvözlése után felkaptattam vele a lépcsőn a felső szintre, ahova Éva néni újabban berendezkedett. Azt mondja, zavarja a fény, jobb neki a sötétebb szobában. Ott ült az ágyon pokrócba csavarva, abban a pokrócban, amelyet éveken át ő tekert körém. Didergett és izzadt, peregtek a cseppek a sárgásfehér homlokán. Még kihullott hajjal is szépnek láttam. Rásandított a narancsokra, mosolyt erőltetett az arcára, aztán elsírta magát. „Nem bírok ennyit megenni már soha többé! Ha egy tojást megeszem, már büszkének kell lennem magamra. Elegem van!” 

2003. december 20-án képeslapokat címeztem, köztük Éva néniét is. Anyám mögém lépett, kezét a vállamra tette, és halkan azt mondta: „Azt a lapot már ne címezd meg, kérlek!”

Amikor meggyújtom az adventi gyertyát, olyan, mintha újra mellettem állna. Hallom a metronómot, és ott van körülöttem Kosztolányi, Pilinszky és a nyelvtani feladatgyűjtemény, a füst, ami gyakorlatilag az aurájává vált, amíg élt, és Beni kutya, aki egy évvel élte túl őt. Néha még mindig dühöt érzek, amiért elhazudta előlem az állapotát, és amiért az élet nem adott nekünk több időt együtt. Aztán eszembe jutnak a szavai, amiket még ágyban fekve mondott nekem: „Ha dühös vagy, nincs időd Istenre koncentrálni. Márpedig az ember tragédiája az Isten nélküli élet állapota. Madách zseniális művének tanulsága is ez: minden társadalmi, politikai, tudományos vagy vallási formáció, amely az élő Isten nélkül épül fel, kudarcra van ítélve. Te nem vagy kudarcember, ugye?”

Egy jó dísztárgy általában formavilágával (pl. angyalka, karácsonyfa, rénszarvas, hóember, csengő alakú tárgyak) vagy fényeivel (fényfüzérek, égősorok, gyertyák) éri el a kívánt ünnepi hatást. A magam részéről általában nem szoktam túldíszíteni a lakást, de karácsonykor szeretem feltüntetni ezeket a motívumokat, így a bejárati ajtónál egy hóember strázsál, egy fém karácsonyfa díszíti a nappali komódját, az ebédlőasztalon pedig az adventi koszorú hirdeti, hogy közeledik az ünnep. Ezen kívül szeretek az ablakok kilincseire vagy egyéb szekrényfogantyúkra is egy-egy karácsonyfadíszt akasztani. Akinek gyereke van, az tudja, hogy számtalan műalkotás is születik az ünnepi témában, így azokból is lehet „kiállítást rendezni”. Így került idén rengeteg papírhópehely az ablakokra és az üvegajtókra. 

Közösen is készíthetünk a gyerekkel díszeket vagy apróbb ajándékokat, jól jön ilyenkor némi kézügyesség (nekem viszonylag korlátozott), de egy kis kutakodással „kezdő díszkészítők” is találhatnak jól bevált „klasszikus” recepteket:

- Egy fehér gyertyát körbevehetünk fahéj-rudakkal, amiket aztán átkötünk egy szép masnival;
- narancsba szegfűszegeket szúrunk;
- arany, ezüst vagy hó-spray-vel lefújhatunk tobozokat, diókat, amiket aztán egy szép üvegtálba teszünk;
- kiszárított narancs- és almahéjakat felfűzünk egy spárgára;
- zöld papírból karácsonyfaformákat vágunk ki, amelyeket aztán a bejárati ajtóra, tükörre, bútorok oldalára felragaszthatunk (színes papírból vagy filctollal karácsonyfa-díszeket is rajzolhatunk/ragaszthatunk rá, amelyekbe beleírhatjuk a család tagjainak nevét).

Az ünnepi dekoráció elkészítése előhangol minket érzelmileg, azt az üzenetet közvetíti felénk, hogy az ünnep a miénk is, hiszen tettünk érte valamit: felkészítettük a lakást és lélekben magunkat is.

A dekorálás alatt már átéljük a vallási tartalmat, az adventet, a tél örömeit, és szánkban érezzük a várva várt ünnepi menü ízeit is.

Érdemes azt is megfigyelni, hogy a lakás szokásos fókuszpontjairól az új ünnepi dísztárgyakra kerül át a hangsúly, és szemünk önkéntelenül is az újonnan kitett díszeket csodálja. Ezek az új dísztárgyak azonnal hatni kezdenek – újraértelmezik a teret –, és szép lassan átszövik a lakást ünnepi hangulatot varázsolva.

A beszerezhető ünnepi dísztárgyak széles kínálatban elérhetők, de sok darab túlzó, giccses, szinte egymásra licitálnak, hogy melyik tud „nagyobb hatást” elérni. A szerényebb, letisztultabb, természetes anyagokból álló darabok is jól megállják a helyüket, és talán kevésbé ununk rájuk az évek alatt.

Kép

Kép: Jason Leung

Dísztárgyainkat évről évre elrakom, a készletet évente maximum egy darabbal növelem (idén természetesen nem), de vannak örök nagy kedvencek, mint a bádogmikulás, a zenélő doboz vagy a világítós mézeskalács-fenyőfa-ajándék csendélet, amelyek már több éve szolgálnak nálunk. Apropó mézeskalács!

Nemcsak a dísztárgyak, de bizonyos tevékenységek is hangolnak az ünnepre, mint a mézeskalács- vagy bejglisütés, karácsonyi dalok hallgatása, a gyertyagyújtás, az ajándékcsomagolás vagy a házi gyártású ajándékok készítése (idén a gyömbérszörp lett nálunk a befutó, de volt már citruslekvár, házi tojáslikőr vagy mézes dió is üvegekben).

A boltokba rohangálás, tülekedés viszont nem annyira lélekemelő, különösen mostanában, ezért lehet egyéb kreatív ötleteket is bevetni szeretetünk kifejezésére (pl. levelet írni szeretteinknek és azt betenni a fa alá, fotókönyvet készíteni vagy a mézeskalácsokból és egyéb apró süteményekből egy kis csomagot összeállítani stb.). A futárok jóvoltából a gyerekeknek persze lesznek meglepetések a fa alatt, de a felnőttek inkább csak jelképes ajándékokat kapnak.
A dekoráción kívül a nagytakarítás is fontos „kelléke” az ünnepnek, de idén ezt sem fogom túlzásba vinni, ha már minden tekintetben rendhagyó karácsonyunk lesz.

Az angolszász országokban bevett szokás a család évének főbb eseményeit összefoglaló levél írása néhány fotóval fűszerezve, amelyet aztán karácsonyi üdvözletként elküldenek barátoknak, ismerősöknek. Ez egy nagyon kedves gesztus, és 20-30 év távlatából mi magunk vagy gyerekeink is szívesen fogják olvasgatni a családi „évértékelőket”. December 24-én reggel menetrendszerűen érkezik kaliforniai ismerősünktől egy ilyen gondosan megírt üdvözlőlap, amire általában csak annyi energiám van válaszolni, hogy Merry Xmas!, de a nagy sütés-főzés közben azért ott motoszkál bennem a gondolat, hogy idén is elmaradt a családi összegző... Kesergésre nincs már idő, egyébként is 24-e van, inkább kiteszem a kristálytálkákba a díszes szaloncukrokat, apróra vágott magvakat, asztalt gyümölcsöket és bejelentem, hogy a féltve őrzött mézeskalácsokat innentől ér enni. A várakozásnak  vége, eljött a karácsony!

A karácsony legtöbbünk kedvenc ünnepe, ami nem is csoda, mert minden érzékszervünkre hat: illatával, ízeivel, fényeivel, hangjaival, formáival könnyen elvarázsol minket.

A dekoráció ugyan mindig máshogy sikerül, de minden esetben eléri a célját, azaz hogy az érzékszerveinken keresztül a szívünkbe is beköltözzön az ünnepi hangulat.

Kellemes készülődést mindenkinek!

Kedves Olvasó, ha cikksorozatom felkeltette az érdeklődését, szívesen adok tanácsot home-coach-ként a következő témákban: 
Hogyan találjuk meg a hozzánk illő lakásstílust?
Hogyan alakítsunk ki támogató, inspiráló otthont?
Belső változásunkat hogyan segítsük elő külső környezetünkkel?
Elérhetőségeim: Fliegh Andrea [email protected] 0620-3998-140

Különdíjas lett a Képmás online magazin Az Év honlapja 2020 média kategóriájában. A nyolcadik alkalommal megrendezett digitális megmérettetésen idén több, mint huszonöt kategóriában 289 honlap, applikáció, kreatív és technológiai megoldás, valamint digitális marketing kampány indult. Az időtálló, letisztult stílusú és klasszikusan szerkesztett Kepmas.hu jelenlegi felülete egy régóta tartó közös munka eredménye – a fejlesztési folyamatban a Képmás szerkesztősége, a Salt Communications kreatív divíziója és az Integral Vision webfejlesztő szakemberei vettek részt.

Az online sikerek mellett, az egyedi tervezésű, igényes kivitelezésű nyomtatott magazin is komoly szakmai elismerésben részesült: a Kreatív magazin kiadója által tavaly életre hívott RGB – Kreatív Design Award Designelemek kategóriájában Balassa Nikoletta (Salt Communications Kft.) Lackfi János „Vízen járni tilos!” című cikksorozatához készült illusztrációi bizonyultak a legjobbnak. A kreatív design versenyen, ahol a Magyarországon tevékenykedő grafikusok, tervező szakemberek kommunikációs, média, és marketing-vonatkozású alkotásai mérettetnek meg, az első helyezést jelző „RED” fokozatot nyerte el a Salt Communications. Az illusztrációkból készült képgaléria megtekinthető a Képmás magazin Facebook-oldalán>>

Kedves Doktor Bori!

Szokatlan ügyben írok Önnek. Lehet, hogy nem is igazán fér bele a profiljába a történetem, de azért megpróbálom. Legfeljebb nem válaszol.
Én azt hiszem, alapvetően egy vidám, jó kedélyű, pozitív ember vagyok. Tudom a dolgok jó oldalát nézni – de azért vannak dolgok, amiknek nincs olyanja. 

Jelenleg hat hónapos terhes vagyok és teljesen kétségbeesett.

A férjem pár napja azt mondja, el kell utaznunk hivatalos ügyben – én nem egészen értem, mi ez az ügy, de szerinte ez megúszhatatlan dolog –, már holnap indulunk a szülővárosunkba. Na de moooost? – rémüldöztem – A szülés előtt három hónappal? De hát nekem itt van az orvosom, a barátaim, mindenkim! Minek mennék oda, ahol már nincs is senkink?
De hiába, a férjem nagyon erőlteti. Nem értem a férfiakat, Doktor Bori! Hogy lehet a hivatalos ügy fontosabb, mint a család ügye?! Amúgy jó ember ő, csak kicsit morog rám mostanában. Ez lehet, hogy azzal függ össze, hogy nem az övé a gyerek. Igazából én sem nagyon tudom, kié, mivel soha nem csaltam meg őt, de megértem, hogy ezt gondolja szegény. 
Jaj, annyira szorongok az utazástól! Nem megy túl jól nekünk anyagilag, kocsink nincs, azt se tudom, milyen járművel fogunk utazni! Biztos rengeteg átszállás lesz meg várakozás, amit egyre nehezebben bírok a pocakommal. Vagy gyalogoltatni akar egy terhes anyát…? 
A másik gondom a szállás kérdése. A szülőházunk már rég nincs meg, úgyhogy mindenképp ki vennünk valahol egy szobát, ami biztos méregdrága lesz – és egyébként is csúcsszezon van.

Mi lesz, ha pont beindul a szülés, én meg épp valami istállóban heverek, mert csak ilyen szállást tudtunk szerezni? És az én szegény kicsi újszölöttemre szamarak meg tehenek lihegnek?

Aztán meg betévedhetnek mindenféle koszos-büdös jöttmentek – mert az istállókat ugye zárni sem lehet rendesen –, megbámulják a hajléktalanok, mit tudom én, kik, tanárok, királyok, tudósok, én meg csak ott ülök, kezemben az én kicsikém, szeretnék szoptatni, de körülöttem állatok és embertömeg, és a baba is csak sír, és…
Bocsánat, kicsit elragadtattam magam. Tudom, hogy ez túlzás, ennyi rossz dolog nem történhet meg, ez abszurd. De mindehhez most van még valami, amitől félek… 
Ne nevessen ki, Doktor Bori, de nemrég az ágyam végében megjelent egy… hogy is mondjam…fehér ruhás alak. Kezdem azt hinni, hogy megőrültem. Köszönt is nekem, mintha ismerne:
– Üdvözöllek, Mária! – mondta, mintha valamit a babáról is mondott volna, meg hogy ne féljek, minden a lehető legjobban lesz, de nekem ez már sok volt. Kirohantam a szobából, és elbújtam. 
Most itt lapulok az ajtó mögött, innen írom remegő kézzel a levelet. 
Kérem, válaszoljon mihamarabb! Holnap utazunk.

Üdvözlettel: Mária

Kedves Olvasó!

Végül nem írtam Máriának. Szégyellem, de nem tudtam kitalálni a választ. Úgy éreztem, kétezer év is kevés lett volna ahhoz, hogy rájöjjek.

Mit is mondhattam volna? Hiszen ez az asszony olyan kreatívan aggódott, hogy sárgultam az irigységtől: gyalogló terhes anya? Istállóban szülő nő?

Tanárok a gyermekágynál? Fehér ruhás kísértet? És az, hogy mástól vár gyereket – de nem jut eszébe, hogy kitől? 
Őszintén: úgy éreztem, nem tudok mit hozzátenni ehhez a zseniális történethez. 
Ő írt újra pár hónappal később, elmesélte, hogy minden megtörtént, amitől félt, istállóstul, szülésestül, mindenestül – ráadásul mégis meghallgatta, amit a fehér ruhás alak mondott neki (Mi lehetett az? Ezt persze nem írta meg!). És aztán már nem félt semmitől.
Furcsa, hogy néha az embernek minden félelme beigazolódik – és aztán mégis minden a lehető legjobban lesz.
Mert a baba megszületett. És nem lett akárki.
 
(Kivételesen) boldog karácsonyt kíván mindenkinek:
Doktor Bori

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>