Ha most újra gyerek lehetnék, nem zavarna a réteges téli öltözet. A kabátra is kabátot vennék, mert tudnám, a mamám is ezt szeretné. Sapka, sál és kesztyű nélkül el nem indulnék. A szánkózáshoz elővenném a megörökölt kezeslábast. Belebújnék és nevetnék, mert olyan lennék, mint egy űrhajós. De csak az utca végéig mennék. Jönnének a testvérek is meg a szomszéd gyerekek. Húznánk magunk után kitartóan a szánkót. A dombon felfele félúton megállnánk: „De sok van még!”, mondanánk.

Ha most újra gyerek lehetnék, szánkózás közben hosszan visítanék. Hárman ülnénk a megviselt járművön – én középen vagy leghátul, elől semmiképp. Lefele menet erősen kapaszkodnék. De így is néha-néha lecsúsznék. Borulnánk is nagyokat. Cipőnk, nadrágunk, szinte mindenünk megtelne hóval. Teljesen átfagynánk, de azért hóembert is készítenénk. Gyúrnánk, görgetnénk, tapasztanánk a havat. Egymásra tennénk a sokszögletű labdákat. Kavics lenne a szeme, répa az orra, seprű a keze. Még egy kis lyukas fazekat is tennénk a hóember fejére, csak hogy ne fázzon szegényke.     

Ha most újra gyerek lehetnék, izgatottan várnám a karácsonyt.

Meglesném anyumat a konyhában, nyalogatnám a krémeket az ujjaimról egyfolytában. Megkérném, hogy készítse el a kedvenc sütimet, a hólabdát. Ő meg azt mondaná rá, hogy az túl macerás! Végül mégis nekilátna. Együtt formáznánk ki a labdákat, és öltöztetnénk mindegyiket krémes ruhába. Besegítenék a takarításba, zöldségpucolásba, közben pedig friss rántott húst majszolnék egymagában. Levest nagymamánál ennék, mert tudnám, ő mindig előbb elkészül vele. Forrón enném, sok zöldséggel. Leginkább répával, de a karalábét sem hagynám a tányérban.  

Ha most újra gyerek lehetnék, nem kételkednék az Angyalban és a Jézuskában. Szenteste szépen felöltöznék, elmennék anyummal és a testvéremmel templomba. Nem kérdezném, apum miért nem jön velünk. Elhinném, hogy épp akkor fontos dolga akadt. A templomban karácsonyi verset szavalnék. Kicsit izgulnék, de végül úgy elmondanám a betanult sorokat, hogy azt még a hátsó sorban is tisztán hallanák. Hazafele mindenki megdicsérne. A kivilágítatlan utcában hárman szorosan egymásba kapaszkodnánk. Ropogna a hó a lábunk alatt, itt-ott meg-megcsúsznánk, de el nem esnénk. Közben messziről figyelnénk, hogy világít-e nálunk valami különleges fény.

Ha most újra gyerek lehetnék, és meglátnám az otthonunkban a karácsonyfát, csak ámulnék és bámulnék. Nem is kellene nekem más ajándék.

 Csillogna-villogna a fa, ott ékeskedne a szoba közepén. Mindent beterítene a friss fenyőillat. Később pedig a fenyő tűlevele. Anyum bosszankodna, engem viszont nem zavarna. De találnék a fa alatt más meglepetést is. Méghozzá könyvet, sok írással és kevés képpel. Ennek nagyon örülnék. Persze, néhány zoknit is hozna az Angyalka. No meg pár darab narancsot és csokit – utóbbit már aznap este elmajszolnám.
Ha most újra gyerek lehetnék, Szenteste várnám a betlehemeseket, akik eljátszanák nekünk Jézus születését. De mivel késő éjjel jönnének, már félálomban lennék. Ágyban fekve, pizsamában hallgatnám a verseket, fél szemmel figyelném a különböző szerepeket játszó embereket. Aztán visszaaludnék, és valami nagyon szépet álmodnék. Másnap reggel nem bírnám ki, és megkeresném a karácsonyfán a kókuszos szaloncukrot. A csomagolását viszont az ágon hagynám, és úgy tennék, mintha benne lenne még az édesség.

Ha most újra gyerek lehetnék, otthon lennék. Mesébe illő fehér karácsonyom lenne. Boldog lennék. Nem kételkednék semmiben. Hinnék, remélnék, szeretnék. Úgy, ahogy csak egy gyermek tud. 

A karácsonyi vásárlás-stopot illetően nem vagyok egyedül: olyan szülők, nagyszülők osztották meg velem gondolataikat, akik nem adnak ezen a napon szeretteiknek tárgyi ajándékot. Van, aki környezettudatosságból, más anyagi megfontolásból döntött így, megint mások a közös élményekkel váltották fel a kézzel foghatót.

„Anyaként más lett a fontos”

A Berényi családnál idén első alkalommal marad el az ajándékozás. Az ötletadó, Szilvia elsősorban a meglepetések beszerzésével járó stresszt szerette volna elkerülni, ugyanis eddig az összes karácsonya ezzel telt. „Nem azt jelentette az ünnep, mint amit kellene” – mondja. Kislányát tavaly hozta világra, ami közrejátszott döntésében. „Az anyaság sok mindent megváltoztat az ember értékrendjében” – folytatja. Azt tervezik hogy Borkának iskolás koráig azért adnak ajándékot, és férjével, Bencével is vesznek egymásnak apróságot, a nagycsaláddal viszont nem ajándékoznak. Felvetését a többiek is pozitívan fogadták.

Tapasztalata szerint senkinek nem a következő zokniszett okoz igazán örömöt, hanem hogy látják a gyerekeket együtt játszani, és hogy tudnak beszélgetni, lazítani együtt.

„Az együtt töltött percek mellett nincs szükség ajándékokra”

Rebeka és férje, Pál évek óta nem ajándékoznak egymásnak karácsonykor. Mivel mindkettőjük szeretetnyelve az együtt töltött minőségi idő és az érintés, így a megismerkedésük utáni első karácsonykor kitalálták, hogy bőséges adventi időszakot ajándékoznak egymásnak. „Volt kirándulás, hangverseny és forralt borral sétálgatás karácsonyi vásárban. Aztán ez így is maradt” – mesélik.
Pál családja kevésbé összetartó, náluk sosem volt szokás egymás megajándékozása, és még fát sem állítottak. Rebeka úgy nőtt fel, hogy családja apai ágán a pénz volt a szeretet kifejezésének eszköze. Amikor szülei elváltak, édesanyjával nehéz anyagi helyzetbe kerültek: éveken keresztül melegszendvics volt szenteste a vacsora, a lakás szobáiban pedig nem volt világítás, így gyertyafénynél olvasták fel egymásnak Márait. Mégis csodás időszakként emlékezik vissza rá. Amikor egyenesbe jöttek, már egy-egy apró ajándékot is meg tudtak engedni maguknak, amit azóta tartanak. Férjétől pedig mindent megkap. „Pál hetek óta karácsonyi dalokat dúdol és házat dekorál. Én pedig előkerestem a furulyámat és azon játszom neki, a Pásztorok, pásztorok a kedvence. Ilyen pillanatok mellett nincs szükség ajándékokra.”
A házaspár egyéves kisfiának sem tesz becsomagolt ajándékot a fa alá – amire szüksége van, azt megveszik akkor, amikor kell. „Az ünnepek lelkünk rendezői, így az életkorának megfelelően, közös élményekkel szeretném az évkör lüktetését átadni Konrádnak ” – vallja az édesanya. Esténként egy adventi mesekönyvből szoktak neki felolvasni, amikor pedig esett a hó, elmentek kirándulni a Kékesre. Szentestére hasonló programokat terveznek.

Régi dolgokkal is nagy örömet lehet okozni

Az ajándékvásárlás helyett a kézműveskedésé a főszerep karácsonykor Nyulas-Győrfy Erika és Nyulas István családjában. A kétgyerekes anyát a kreativitás és az újrahasznosítás vezérli: 2016 óta papírból font karácsonyfájuk van, és idén hatéves kisfiát is egy ilyennel lepi meg. Máskor narancslekvárt ajándékozott édesanyjának, a mostani ünnep előtt pedig egy bolhapiacon vásárolt régi tepsibe lehel új életet, amelyből karácsonyi falurészlet készül. Gondolkodásmódja barkácsboltot vezető férjének is tetszik, aki szintén gyakran újrahasznosít, csak nála az esztétikum helyett a praktikusság a vezérelv: készített már bútorlapokból játékkonyhát és almadarálót is.

Erikának korábban meg kellett gondolnia, mire költ, így ez is befolyásolta, amikor az ajándékvásárlás mellőzése mellett döntött.

Azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, azt tanácsolja, járjanak a természetben, és vegyék észre annak kincseit, amit aztán fel tudnak használni: „Tobozokból szép karácsonyi díszeket, almából pedig finom fűszeres lekvárt készíthetünk” – javasolja.

Amióta a gyerekei felnőttek, Ágnes is saját gyártású ajándékokkal készül karácsonyra. Mivel nagy családja van, káosszal és szeméthegyekkel járt a meglepetések átadása az összejöveteleken, ezért megbeszélték, hogy a felnőttek ne vegyenek egymásnak ajándékot. Az ezek helyett adott alkotásai mindig sikert aratnak, neki pedig az okozta a legnagyobb örömöt, amikor unokahúga a tőle tanult technikával, egymaga készített el neki egy képet.

A túl sok játékból is megárt a sok

Krisztina gyermekeinek egy kisebb tárgyat, mellett pedig fő ajándékként valamilyen élménykupont ajándékoz, amelynek a lényege a minőségi együtt töltött idő. Ezen olyan dolgok szerepelnek, mint hogy az adott napon ők választhatnak ebédet, elmennek a szüleikkel korcsolyázni vagy közösen sütnek. A gyerekek ennek örülnek a legjobban, a játékcunami ellenben csak elveszi a kedvüket, véli édesanyjuk.
„A lányom decemberi, így először a születésnapjára, aztán Mikulásra, majd karácsonyra kapott meglepetést. Addigra már túl sok lett az ajándékokból, a csokiból és a buliból. Ha mindennap karácsony van, már nem tudunk neki örülni” – mondja. Szerinte egy gyereknek nem kell mindent megkapnia, amit kitalál, még ha a család meg is engedheti magának. Ennek a nevelésnek köszönhetően gyerekei nagyon belátóak és mértékletesek.
Krisztinát ugyanakkor befolyásolja a társadalmi nyomás, és nem akar teljesen a széllel szemben menni. „Rosszul éreznék magukat a gyerekek az iskolában, ha csak ők nem kaptak volna ajándékot” – osztja meg aggályait.

„Karácsonykor utazással kapcsolódunk ki”

Edit és Péter hagyományosan külföldi utazással lepi meg kisfiát. Fát ilyenkor is díszítenek, de tárgyi ajándék nem kerül alá. Előtte Petinek bőven hoz ajándékot a Mikulás, így karácsonykor nem erre, hanem a közös élményekre akarnak fókuszálni. Ellenkező esetben csak gyűlne a sok felesleges játék, amiket egy idő után gyermeke már nem értékelne. A rokonokat is megkérték, ne vegyenek a kisfiúnak semmit. A nagyszülők nem támogatják az általuk követett modellt, és nem örülnek, hogy karácsonykor elutaznak, nekik viszont megnyugvást jelent, hogy elmenekülhetnek a karácsonyi készülődés okozta stressz elől. „Kiver minket a víz az ünnepek előtti tömegtől, a zsúfolt boltoktól és a kapkodástól, hogy minden időben összeálljon” – magyarázza Edit.

„Annak adunk, akinek nagyobb szüksége van rá”

Csete-Czinege Beáta és férje nem vesznek egymásnak semmit, hanem az erre szánt összeget jótékony célra fordítják.

„Minden évben elénk toppan valaki, akinek jóval nagyobb szüksége van arra a pénzre, amiből mi a tizedik sálat vagy sapkát vásároltuk volna.”

Beáta a párjával igyekszik tudatosítani magában, hogy legyen hálás azért, amije van. Idén egy beteg kislány támogatására kialakult jótékonysági licitben vett részt, és egy szintén beteg hölgy által készített terméket vásárolt.

Ajándék, de csak egy főnek

Némileg kilóg a sorból Szilvia, aki családjával ad ajándékot a rokon gyerekeknek, a felnőttek viszont kihúznak egy nevet, és csak annak az egy rokonnak vásárolnak. Amikor építkezni kezdtek, túl nagy kiadást jelentett volna hat-hét ember meglepetésére 30-40 ezer forintot költeni. „A cetlire mindenki ráírja a nevét, és maximum tízezer forint értékben három dolgot, amit szeretne. Jellemzően valamilyen hasznos dolgot kérünk, amire év közben sajnáljuk a pénzt” – mesél a családi hagyományról, ami nagy meglepetést tartogat mindenkinek.

Egyetemista koromban éreztem először, hogy csak úgy elsuhant mellettem az advent, és nem szólt másról, mint zárthelyi dolgozatokról és néhány vizsgáról, amelyet annak reményében tettem le még a karácsony előtti napokban, hogy januárra kevesebb marad, és legalább karácsony napjaiban nem kell tanulnom.

Akkor azt gondoltam, ha majd dolgozom, mennyi mindenre lesz időm karácsony előtt!

Gyakran megyek rorátéra, sajátkezűleg készítek ajándékokat, több karácsonyi jótékonysági programban veszek részt...
Majd elkezdtem dolgozni, és rá kellett jönnöm, csak annyiban különbözik a dolgozó felnőtt lét az egyetemistáétól, hogy adventben nem vizsgákra készül az ember, hanem dolgozik, és lezár mindent, mintha év végén vége lenne a világnak, és addig mindennek meg kell lennie, el kell készülnie.

Gyerekek nélkül, dolgozó nőként csak két karácsonyunk volt kettesben.  Első, házasként ünnepelt karácsonyunkkor 24-én délelőtt még ajándékok után rohangáltunk. A karácsonyfa-vásárlást délutánra hagytuk. Nagy hiba volt, mert már sehol sem lehetett kapni. Ezzel nem számoltunk, soha életünkben addig nem kellett karácsonyfát vennünk, mindkettőnknek a szülei intézték. Hogy legalább karácsonyi vacsoránk legyen, én hazamentem főzni, férjem meg elindult felkutatni az utolsó karácsonyfát a városban. Két óra múlva beállított két fával, az egyiknek az alja hiányzott, a másiknak a teteje. Ámultan néztem rá, hogy ezekre pénzt adott ki, de megnyugtatott, dehogyis, a kukák mellett találta kidobva. Még szerencse, hogy nincs mindenkinek háromméteres belmagasság az otthonában!

Férjem fúrt, faragott, kötözött, és a két fából hamarosan egy szép nagy karácsonyfa lett.

Azóta, hogy gyerekeink vannak, kicsit megváltoztak a dolgok annak ellenére, hogy november közepétől mindketten egyre többet dolgozunk esténként és hétvégente – ebből érezzük, hogy közeledik az év vége, mindjárt advent, aztán karácsony. Ha gyerekeinknek nem lenne adventi naptárja, nem is tudnánk, hány nap van karácsonyig, mert leadásokban, határidőkben számoljuk a napokat. Férjemet tulajdonképpen ezekben a hetekben nem is nagyon látjuk, hajnalban megy el, és késő éjjel jön haza. Vannak olyan napok, amikor nem is találkozik a gyerekekkel, mert még alszanak, amikor elmegy, és már alszanak, amikor megjön. Este és hétvégente az étkezőasztalon állandóan nyitva van két laptop, vagy egyszerre dolgozunk – és bevallom, ilyenkor a gyerekeknek még a mesenézést is megengedjük –, vagy felváltva, hogy egyikünk a gyerekekkel legyen.

Ők türelemmel viselik ezt az időszakot, mi meg nem győzzük mondani nekik, hogy már csak pár hét, és eltűnnek az asztal közepéről a laptopok, és visszakapják a szüleiket.

Házasságunknak is kemény próbája ez az időszak minden évben. Kapcsolatunk majdhogynem „technikai együttlétre” redukálódik, nincs idő kettesben töltött időre, még családira se nagyon. Beszélgetéseink elég sablonosak: „El tudod-e vinni a gyerekeket reggel, mert nekem korábban kell mennem?” „Elintézted-e ezt vagy azt?” „Befizetted?” „El tudsz-e menni érte?” „Ki megy boltba?” stb. Évekkel ezelőtt még nagyon türelmetlen voltam a férjemmel ebben az időszakban, ma már – mivel a saját bőrömön is tapasztalom ezeknek a heteknek a nyomasztó érzését – elfogadom, hogy házasságunk lángja ilyenkor csak pislákol. Szerencsére kapcsolatunk, egymás iránti szeretetünk bőven rendelkezik annyi tartalékkal, hogy kibírjuk így ezt a bő egy hónapot, elfogadással, szeretettel viseltessünk egymás iránt, és támogassuk egymást ebben a pár hétben. Nem akarok álszent lenni, azért időnként előfordul egy-egy kiborulás, hogy nem bírom, hogy minden otthoni terhet egyedül viszek, miközben nekem is sok munkám van. Bár a munka, feladatok mennyisége kérdésében mindig ő nyer.

Szerencsére a nagy hajtás közben a gyerekeink mindig figyelmeztetnek bennünket, hogy advent van, és közeledik a karácsony.

Már november végén fel kell díszítenünk a házat, esténként, amikor imádkozunk, meg kell gyújtani a gyertyákat az adventi koszorún, levelet kell írni az angyaloknak, karácsonyi dalokat énekelnek, műsorra készülnek, és számolják a napokat. Hála nekik, azért vannak pillanatok, amikor elcsendesedünk, megállunk.

Ma már a favásárlást és az ajándékbeszerzést sem hagyjuk az utolsó utáni pillanatra, bele se merek gondolni, mekkora csalódás lenne 24-én karácsonyfa és ajándékok nélkül. Nagy barátom az online rendelés, és évek óta egy kedves ismerősünk, aki karácsonyfa-árusítással is foglalkozik, kiválasztja nekünk a legmagasabbat, és házhoz szállítja.

Ha nem is tudjuk teljesen tudatosan megélni az adventet, és hullafáradtan esünk be a fa alá, mégis rengeteg mindenre tanít bennünket: elfogadásra, türelemre, arra, mikor jobb inkább hallgatni, hogyan támogassam a másikat, hogyan helyezzem magam elé a többieket.

Várakozunk, várjuk, hogy vége legyen ennek az időszaknak, és karácsony legyen. Év végére mindig „kicsit meghalunk”, de Krisztus megszületik, és megvált bennünket!

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Az Istenélmények sallang nélkül podcast a Képmás magazin műsora. Valódi emberek valódi történetei istenélményeikről. Sallang nélkül. A vendégekkel Tóth-Fazekas Andrea beszélget. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók az Istenélmények sallang nélkül podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud  csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

A barátságunk a középiskolában kezdődött. Hozzám hasonlóan te is kerekesszékes vagy, a te állapotod viszont egy hatalmas kérdőjelet tett a jövődre. Inkább nem beszélünk róla, hogy mi lesz majd, csak éljük a fiatal éveinket. Bolondosan, önfeledten. Egészen addig, amíg el nem jön a pillanat, amikor már nem dughatjuk többé homokba a fejünket. Tudom, te sem teszed, inkább csak azért mesélsz mosolyogva az előre megrendelt ajándékokról, hogy mi, a barátaid ne szomorkodjunk. Kegyesen, jószívből hazudsz nekünk, és azt mondod: együtt fogunk idén is ünnepelni.

Rajtad van az oxigénmaszk, ami segíti a légzésed, le kell vennem rólad egy picit, hogy halljam, amit mondasz. Suttogó szavak hagyják el apró ajkaidat. – „Online megrendeltem őket, nagyon fogtok örülni neki” – mondod. Én pedig rád mosolygok, a szemedbe nézek, és a könnyeimet gyorsan lenyelve csak bólintok. Úgy teszek, mintha elhinném, hogy együtt leszünk még akkor, és hagyom, hogy te is békésen pihenhess ebben az illúzióban. „Vajon tudod, hogy meg fogsz halni?” – kérdezem magamban, miközben elfog a jeges rémület: nem tudom én mit tennék, ha szembesülnöm kellene a halállal, de azt sem tudom, hogy az életemet hogyan képzeljem el nélküled. Egyelőre nem fogom. Nem akarom.

A mi barátságunk akár a Jin és a Jang. A szőke és a barna. A barna és a szőke. Úgy váltogattuk a hajszíneinket az évek során, ahogy az édesbús és a vidám pillanatok is gyors egymásutánban jöttek a viharos kamaszévek alatt. Viszont a mi kapcsolatunk örök maradt. „Amíg a halál el nem választ” – vallják a menyegzői esküben, de én tudom, hogy az igazán szeretetteljes kapcsolatokat még az elmúlás sem szakíthatja szét.

Életed utolsó két hetében ott vagyunk veled a kórházban. Éjjel és nappal. Vagy egy üres kórteremben alszunk, vagy a te ágyad mellett, egy matracon. Volt nap, amikor már annyira fájt mindened, hogy csak a kerekesszékedben ülve tudtál aludni, így felajánlottad az ágyadat nekem. Félálomban hallottam, ahogy megkéred a nővért, hogy takarjon be engem.

Az utolsó lélegzetvételedig is értem, értünk, a szeretteidért aggódtál.

Egy hónappal karácsony előtt végül búcsút vettél tőlünk. Rendeztünk egy nagy baráti összejövetelt, ahol becsomagoltuk, majd átadtuk egymásnak a nekünk szánt ajándékaidat. Ott voltál velünk azon az estén, éreztük a jelenléted, a kedvességed, a törődésed. Hihetetlen, hogy mennyire ismertél minket; mindenki olyan személyre szóló apróságot kapott tőled, amiből látszott: mindig is nagyon odafigyeltél ránk, egyszerűen érezted a másikat, és tudtad, hogy ki mire vágyik a legjobban.

Én a végsőkig tartottam magam, nem szerettem volna könnyekkel áztatni az ünnepet. De amikor édesanyád odaadta az ajándékot, amit nekem rendeltél, darabokra tört a szívem. Apró, csipeszekkel felaggatható papír fényképkeretek voltak, amikhez kinyomtattad a közös képeinket. Azt akartad, hogy emlékezzek rád. Mindig. Ezt teszem idén is, öt év távolából is, édes kis barátnőm! Boldog karácsonyt kívánok neked az angyalok között!

– Hogy látja, mennyire viseli meg lelkileg a fogvatartottakat a karácsony?

Nagy Klára Katalin: A fogvatartottak számára a hétköznapokban is nehézséget jelent családjuk távolléte. Az ünnepek felerősítik bennük a hiányérzetet, bár a Skype-on történő kapcsolattartás nagy segítséget nyújt ebben a nehéz időszakban. Az ünnepi készülődés során játékos feladatokkal szokták „felvidítani” egymást, ilyen például egy-egy szituációs játék. Olyankor sokat nevetnek, oldódik a feszültség, fejlődik a szocializációs készség, megismerik egymást más oldalról is. A játék hangulata jó ideig bennük marad, így könnyebben képesek átvészelni a komorabb hétköznapokat.

– Szokott időnként lelket önteni beléjük, ha elcsüggednek, vagy ha nem bíznak magukban?

Nagy Klára Katalin: Sokan borús hangulatukban hozzám fordulnak megnyugvásért, olyankor személyes beszélgetés során mesélik el így karácsony környékén a családi helyzetüket és a magánéleti problémáikat. Ilyen esetekben leginkább arra próbálom biztatni őket, hogy személyes hangvételű levelet, esetleg verset írjanak családtagjaik részére, valamint rajzoljanak, fessenek, mert az megmelengeti családtagjaik szívét. Egyúttal számukra is megnyugvást ad, hogy szűkös lehetőségeiket kihasználva mégis megtették a tőlük telhetőt, s adtak valamit a családjuknak.

– Tavaly hogyan telt bent a karácsony? Milyen kulturális programmal készültek?

Nagy Klára Katalin: Tavaly karácsonykor, valamint az azt megelőző években is zenés karácsonyi műsort – többek között Mikulásról szólót – adtunk elő. A próbák kezdetén mindenki felidézte az első börtönben töltött karácsonya emlékét, kiemelve a pozitívumokat. Többen számoltak be arról, hogy zárkatársaikat felköszöntötték rajzzal, apró ajándékkal. Volt, aki személyre szóló rapszövegeket írt és adott elő. Ezeket az élményeket beépítettük a színdarabba, rögzített improvizáció formájában.

– A pandémia bizonyára átírja az ünnepi szisztémát, idén például előadást sem tarthatnak.

Nagy Klára Katalin: Az idei évben rendhagyónak ígérkezik a karácsony valamennyi büntetés-végrehajtási intézetben, így nálunk is, a járvány terjedésének megfékezése érdekében hozott szakmai intézkedések miatt. Tekintettel arra, hogy nagyobb létszámú közös rendezvények megtartására nem lesz lehetőség a börtönben, az intézeti börtönlelkész egyénileg, illetve zárkaközösségenként biztosítja a fogvatartottak vallásgyakorlását. Idén sem maradnak el a reintegrációs tisztek által szervezett kis létszámú ünnepi programok, amelyek a járványügyi előírások maximális betartásával valósulnak meg.

Kép

Kép: BvOP

Most valóban nem lesz előadásunk, de egyébként hadd említsem meg, hogy a börtönön belüli színjátszás igenis képes formálni a fogvatartottak személyiségét, és felkészíti őket a társadalomba való visszailleszkedésre.

A börtönszínház közegében, a próbák során az elítéltek olyan szerepekbe helyezkedhetnek, amelyekbe a való életben nem volt és talán nem is lesz módjuk.

Életük nehézségei, amelyek által a börtön irányába sodródtak, mind-mind előtérbe kerülnek a színjátszás során. A próbák alatt szépen lassan alakul a csoportkohézió, a darab sikeressége érdekében a fogvatartottak rákényszerülnek arra, hogy összefogjanak, képesek legyenek egymást tolerálni, keresniük kell a kompromisszumokat és a megoldásokat azért, hogy egy általuk fontosnak tartott célt, egy sikeres, önmaguknak és a közönségnek is tetsző előadást hozzanak létre. Ilyenkor mindenkinek megvan a maga feladata, tudja, hogy mikor kell a színpadra lépni, a zenét megszólaltatni vagy elmozdítani egy-egy díszletet. Képessé válnak tervezni, megalkotni egy adott színpadképet, ezen kívül a színdarab dramaturgiájának kialakításában is konstruktívan közreműködhetnek. Mindezek által fejlődik a kreativitásuk, és börtönbeli időszakukra is képesek lesznek kitűzni rövidebb- hosszabb célokat. A színjátszáson kívül egyébként még számos kis létszámú reintegrációs programmal segítjük a fogvatartottak visszailleszkedését a társadalomba, ilyen például a jobb agyféltekés rajztanfolyam, a kézműves foglalkozások, az íráspályázatok vagy maga az olvasás.

– Eddig minden Börtönszínházi Találkozón részt vettek a Mákvirág színjátszó csapattal.

Nagy Klára Katalin: Igen, 2013-ban Dunaújvárosban, az I. Börtönszínházi Találkozón Rudyard Kipling Kíváncsi kiselefánt című színdarabjával a döntőben szerepeltünk, 2015-ben megnyertük a fiatalkorú BV intézetek közötti versenyt a legjobb színpadi alkotásért, a Süket halál, avagy matt az életnek című előadással – a színdarabot jómagam és Csizmadia Csaba bv. százados kollégámmal közösen rendeztük. A darab egy halálraítélt utolsó időszakát, tépelődését mutatja be, a szövegkönyv szemtanú visszaemlékezése alapján készült. A produkcióval többször felléptünk a budapesti Pinceszínházban. Közös előadásunk volt már Pogány Judit művésznővel is, aki a Pedig én jó anya voltam című monodrámájában az előbb említett történetet a halálraítélt édesanyja szemszögéből mutatja be.

A legnagyobb sikerélményem az előadások kapcsán az volt, amikor az egyik fogvatartott egész családja ott ült a nézőtéren.

Ők korábban soha nem voltak még színházban, sőt, az édesanya analfabéta volt. A fogvatartottak kedvet kaptak ahhoz, hogy a jövőben, ha majd szabad életüket újra megkezdik, színházba látogassanak. Elmesélték, hogy ennyi próba után már egészen más szemmel nézik a televízióban látott filmeket, előadásokat, hiszen már tisztában vannak azzal, hogy egy produkció elkészültéhez, egy-egy karakter megformálásához milyen sok munka, fegyelem, összehangolódás és tanulás szükséges.

Kép

Kép: BvOP

2018-ban a Kirág-lak című saját színdarabbal a III. Börtönszínházi Találkozón, a József Attila Színházban megrendezett döntőn a legjobb előadás vándorserlegét nyertük meg, valamint a Rómeó nevű földikutyát alakító szereplőnk megnyerte a legjobb mellékszereplő díját. A színdarab egy földikutya családról szól, akik a föld alatt élnek, szemük és fülük nincs. A családba beleszületik egy olyan földikutyafiú, akinek ezek a tulajdonságai adottak, tehát lát és hall is. Az ő másságát, kitaszítottságát, beilleszkedését mutatja be ez a zenés előadás.

***

„A színjátszás elviselhetővé tette a családom hiányát, és olyan élményt kaptam, amit kint nem biztos, hogy magamtól elértem volna” – mondja Tejfel Ádám fogvatartott, aki a fentebb említett Kirág-lak című előadásban szerepelt a 2018-ban rendezett Börtönszínházi Találkozón.

– Mit jelent önnek a színjátszás?

Tejfel Ádám: Úgy vélem, azzal, hogy meg tudtam tanulni egy szerepet, és azt hitelesen elő is tudtam adni, azzal „több” ember lettem. És ha ezt meg tudtam csinálni, akkor arra is képes vagyok, hogy szabadulás után helyrehozzam az életemet. A mai napig nagyon boldog vagyok, hogy színházi előadásokban szerepelhetek.

– Közeledik a karácsony. Hogyan készülnek az ünnepre?

Tejfel Ádám: Itt bent úgy ünneplünk, hogy zenét hallgatva megpróbálunk vidámak lenni, bohóckodunk, de persze hazagondolunk a családra, és közben fáj a szívünk. A zárkában felköszöntjük és próbáljuk egymást erősíteni lelkiekben, s amennyire lehetséges, apróságokkal is kedveskedünk egymásnak.

– Van olyan régi karácsony, amire szívesen emlékszik vissza?

Tejfel Ádám: Azokra az időkre mindig szívesen emlékszem vissza, amikor még gyerekek voltunk és egyben volt a család.

Amióta felnőttem, a szenteste mindig megtör lelkileg, egyrészt, mert akkor születtem, másrészt, mert hiányoznak azok az emberek, akik egykor az életem részei voltak.

Tulajdonképpen már soha nem lesz olyan karácsonyom, ugyanis elvesztettem a bátyámat, akivel a jövőnket elterveztük. De azért remélem, hogy lesz még olyan alkalom, amikor az életembe fény gyúl. Nagyon remélem…

– Miben változtatta meg a börtönben eltöltött időszak?

Tejfel Ádám: Abban, hogy elkezdtem hinni magamban, és tudom, hogy ha szabadulok, a céljaimat meg fogom valósítani.

– Milyen tervei vannak a szabad életre nézve?

Tejfel Ádám: Rapper szeretnék lenni, és a vágyam, hogy alapítsak egy szép családot.

– Ha lehetne három kívánsága a Jézuskától, mit kívánna?

Tejfel Ádám: Először is, hogy bocsánatot tudjak kérni az elhunyt bátyámtól, másodszor, hogy a nővérem kisfia szaladjon, és boldogok legyenek, harmadjára pedig, hogy az egész családom boldog legyen.

Reggel a sülő bejgli illatára ébredtünk, a szüleink együtt kávéztak, apu megmutatta, hogy éjjel megjavította a kis betlehemet, amit pár éve készített. Kérdezte, észrevesszük-e, mi benne az új. Rögtön kiszúrtuk, hogy az egyik pásztor új botot kapott, a szalmatetőt kicserélte, és barna gyurmából készült kalap lógott az istálló falán. A hatéves öcsém szeme felcsillant, mert észrevette a lyukat a hátsó falon, aztán a kis zseblámpaizzót az asztalon. „Apu, lesz benne világítás?!”

És az öcsém, mint egy kis karácsonyi pizsamás angyalka, körbeugrálta az aszalt, és mindenki nevetett.

Mindig jókedvre tudta deríteni anyut, mindig annyira tudott örülni. Az ajándékoknak is. A legónak, a távirányítós autónak, a gitárnak, amin sohasem tanult meg játszani, a magnónak. Nekem sokszor volt lelkifurdalásom, amiért én ezt nem tudom, még mutatni sem. Először mindig azt hittem, hogy azért, mert olyasmire vágyok, amit a tesóm kapott. Könyvet kaptam, meleg pulóvert és kabátot, később varrógépet, csupa hasznos dolgot, amit a lányok szoktak. A legszebb ajándékom az volt, amikor anyu varrt egy hálóinget az aranyhajú babámnak ugyanabból, az anyagból, amiből jelmezt varrt nekem a farsangra. De azt hiszem, akkor sem látta rajtam, mennyire boldog vagyok, mert nem varrt többször. Ma már tudom, hogy nem az öcsém ajándékaira vágytam, hanem az örömére. Van, akiben ott van istenadta tehetségként az öröm kifejezésének képessége, másnak viszont meg kell tanulnia, kitartó munkával. Akár felnőttkét is.

A fenyővásárlás közös családi program volt. Már felsős voltam, de még mindig megvívtuk a „nagyot vagy kicsit” rituális gyerek-felnőtt csatát, amelyben a fenyőárusok lelkesen erősítették a gyerekcsapatot. 24-én anyu rendszerint már reggel elkezdte aput noszogatni, hogy kezdje befaragni a talpat, de ő csak ebéd előtt állt neki. Nem volt túl ügyes az ilyen fizikai munkákban, talán azért halasztgatta. Így aztán az ebédnél már rendszerint kiderült, hogy „az idei fának sokkal vastagabb a törzse, mint a talpunk, ferde is, nincs is megfelelő szerszám” mi meg hallgattuk, hogy ki ezért a hibás.  Általában nem tudtam megenni a fél tányér halászlét, pedig nagyon szerettem. De azon a napon nem jutottunk el a halászléig.

Apu idegesen hadonászva jött be a szobába, ahol már meg volt terítve, hogy ő erről nem tehet, csak be akarta hozni, nem igaz, hogy ezért is ő a hibás.

Kirohantunk az erkélyre. Ott állt a fa csupaszon, alatta tűlevélszőnyeg, amelynek mintha sose lett volna köze az ágakhoz.

„Te akartad, hogy ezt válaszuk!” „Mondtam, hogy idén vegyünk kisebbet!”, „Feketefenyőt kellett volna, annak nem hullik le a levele” (Ekkor már én is ludasnak éreztem magam, mert én nem akartam feketefenyőt.) „Ha te hamarabb elkezdted volna, még vehettünk volna másikat!”

Ahogy apu megemelte a fát, hogy behozza, szinte az összes levele az erkély linóleumára hullott. Olyan volt, mint az utcán felejtett szomorú januári fák, amelyeknek ágai meggörnyedtek már az ünnep beteljesületlen vágyainak súlya alatt. De ezek az ágak még segítségkérőn meredeztek fölfelé. Egy ideig álltunk ott az öcsémmel, a szüleink vitája már bentről hallatszott. Az erkélyről leláttunk a piacra, ahol épp akkor indult el az utolsó árus teherautója a felpakolt megmaradt áruval. Egymásra néztünk, vettük a csizmát meg a kabátot.

Anyunak bekiabáltam, hogy nemsokára jövünk. Zavartan kiszaladt, amikor látta, hogy felöltözve állunk, megrémült, de aztán eszébe jutott: „Tényleg, hátha találtok pár fenyőágat. Majd betesszük a nagyvázába”.  De mi az öcsémmel már akkor tudtuk, amikor becsapódott mögöttünk az ajtó, hogy az nem lehet, hogy nálunk olyan „karácsonyfa” legyen, mint a nagymamám fehér kórházi szobájában. Arra fel sem tudnánk tenni a kis gombadíszt, az égőket, a csillagszórót se. És a sok szaloncukrot, amit egész este kötözgettünk?

A piac körüli járdán nézegettük az árusok után ott maradt csonkokat, nem szóltunk egymáshoz. Egy furcsa férfi is válogatott velünk, neki szerencséje volt, talált egy egész fát. Irigykedve néztem utána, ahogy sietős léptekkel elviszi. Akkor megláttam az öcsémet a bojtos bólingató sapkájában, ahogy maga után húz egy feketefenyőt. Pontosabban annak a maradványát, mert összesen négy ága volt.  „Ne hülyéskedj, ez tök ronda” – mondtam, de ő kipirult arccal és csillogó szemmel, ahogy a gitárnak is örült tavaly karácsonykor, azt mondta: „Bízd ide! Csak keress ágakat. Ugyanilyen hosszú levelűt, mint ez.”

Álltunk körben a nappaliban, és néztük az 9-10 éves öcsémet, ahogy a szoba közepén az első hitetlenkedő, majd biztató és okoskodó mondatok közepette, apu szedett-vedett szerszámaival és pár jó nagy csavarral megmenti a karácsonyunkat.

Az öcsém, aki – bár aputól ezt nem tanulhatta – hobbiból azóta is mindent megszerel, összebarkácsol, felépít. A végén már sírtunk a nevetéstől. Azon a karácsonyon a vendégeknek is büszkén mutogattuk a fa corpusán a szögek helyét. Sok poén is született róla, jó társalgási téma volt, alkalmas családunk túlélési stratégiáinak demonstrálására. Igazi, generációkon át élő, ünnepi anekdota. De ennél sokkal, de sokkal több.

A bejglirecepten kívül sok karácsonyi rituálét megöröklünk. A várakozás izgalma nemcsak a vágyakat és reményeket hozza elő. Felbukkannak például mondatok, amelyektől gyerekként gyomorfájást kaptunk, és talán onnan törnek elő most is, amikor a mi szánkat hagyják el. És arra ocsúdunk föl, hogy benne vagyunk ugyanabban a jelenetben, de már nem kiszolgáltatott gyerekként, hanem kiszolgáltató felnőttként. Az az összesufnituningolt fa nekem a remény, sőt maga a bizonyosság, hogy még ha néha fájdalmasan mélyre is mennek a tartócsavarok, sosem késő darabokból újra rakni és összecsavarozni mindent gyertyagyújtásig. Köszi, Öcsi.

A tervezés mindig a legtakarékosabb megoldás.

Ha biztosra akarunk menni, hogy még egy-két váratlan vendégnek is maradjon étel a vacsoraasztalnál, készíthetünk nagyobb adagokat, ám ebben az esetben mérjük fel előbb a mélyhűtőnk helykapacitását, és csináljunk helyet a lefagyasztandó mennyiségnek. A fagyasztás mindig jó ötlet, hálásak leszünk magunknak, hogy a nyűgös, januári napokba ünnepi hangulatot csempészünk a karácsonyi fogásokkal.

Ha még időben kapunk észbe, hogy túlvásároltuk magunkat, elajándékozhatjuk a felesleges élelmiszert.

Nálunk családon belül sűrűn jönnek-mennek az alapanyagok. De ha találunk olyan anyaotthont vagy hajléktalanszállót, ahol átveszik, és örülnek az ilyesminek – bár ez inkább a tartós élelmiszerekre jellemző –, akkor is biztosak lehetünk benne, nem vásároltunk fölöslegesen.

Ha bontatlan étel maradt ránk, ne felejtsük el, hogy a „fogyasztható” és a „minőségét megőrzi” nem egy és ugyanaz.

A „fogyasztható” felirat értelemszerűen az étel fogyaszthatóságát jelöli, ám ebben az esetben is biztosra megy a gyártó, így mindig érdemes ellenőrizni a terméket, mielőtt a szemétbe hajítanánk. Ha színre, szagra nem változott, és az íze sem más, akkor még jó lehet. A „minőségét megőrzi” viszont egyáltalán nem a fogyaszthatóságot határozza meg, hanem azt az időpontot jelöli, amíg az adott étel a legteljesebb formájában élvezhető ízre és állagra. Így ezektől a termékektől semmi esetre se váljunk meg ellenőrzés nélkül a feltüntetett dátum után, mert könnyen lehet, hogy még jó ételt dobnánk ki.

Vegyük észre a rászorulókat!

Amíg a karácsonyi menüt tervezzük, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nem mindenki teheti meg, hogy pazar lakomát rendezzen szenteste. Járjunk nyitott szemmel, és ne féljünk megajándékozni azt, aki segítségre szorul.

Azt gondolom, hogy a gyermekvállalás a világ legönzőbb dolga. Vagy pontosabban, a legönzetlenebb és legönzőbb is egyszerre. Tudom, hogy alapvetően az önzőséget azokkal a nőkkel, férfiakkal kapcsolatban szokták emlegetni, akik felvállalják, hogy azért nem akarnak anyák vagy apák lenni, mert szeretnek utazgatni, féltik az alakjukat, a karrierjüket vagy, csak mert egyszerűen nem tudnak, nem akarnak felelősséget vállalni, gyűlölik a kötöttségeket.

A bezártság döbbentett rá arra, hogy a szülőség mögött is, persze más jellegű, de valójában ugyancsak egy jó adag önös érdek rejtőzik.

Nemrég töltötte be a kisfiam a 8. életévét, és miközben igyekeztem a lehetőségekhez képest emlékezetessé tenni számára ezt a nagy eseményt, azon kaptam magam, hogy már maga a meglepetés szervezése is akkora örömmel tölt el, amihez foghatót ritkán éreztem az elmúlt hónapokban. Normál körülmények között meghívtuk volna a nagycsaládot, én szokás szerint sürögtem-forogtam volna a konyhában, hogy minden időben kész legyen, és jó esetben tortabontáskor már sikerült is volna átszellemülten mosolyogva „megérkeznem” az ünnepi asztalhoz. Ezzel szemben idén csak hármasban szülinapoztunk, nem főztem, rendeltük az ebédet, így lehetőségem volt megtapasztalni, hogy milyen az, amikor nemcsak fizikálisan, de mentálisan is jelen van az ember a gyermeke születésnapján. Nem volt más dolgom, csak gyönyörködni a csodálatos nagyfiam őszinte gyermeki örömében, ahogy megpillantotta a lufikat, a kedvenc tortáját és a vágyott szülinapi ajándékát. Továbbra is rajongok persze a nagy családi összejövetelekért, minden fáradságot megérnek, és őszintén remélem, hogy jövőre már a nagyszülőkkel ünnepelhetünk, mégis hálás vagyok azokért a felismerésekért, amiket ez a rendhagyó szülinapozás hozott az életembe.

Rádöbbentem, hogy a bezártság időszakában a gyerek mint örömforrás sokkal intenzívebben érezteti a hatását.

Nehéz persze, hogy most többet kell főzni, foglalkozni velük, hisz nincsenek edzések, a barátok sem szórakoztatják őket, sokaknak az online tanulás is macerás, mégis azt gondolom, hogy ebben a lelassult élethelyzetben több lehetőségünk van meglátni, értékelni is a szépet, ami adatott. Én például azt vettem észre, hogy most a szokásosnál is nagyobb lelkesedéssel várom a suli végét, amikor végre behuppan mellém a kisfiam a kocsiba. Estére ugyan totál lefáraszt az intenzív, örökmozgó személyisége, gyakran kapom magam azon, hogy csak nézem, ahogy játszik a nappaliban vagy magyaráz valamit, és közben mérhetetlen hálát érzek azért, ahogyan a kis lénye, kacagása vagy éppen durcássága betölti a házat. Az esti meseolvasás után mindig kéri, hogy öleljem át, így szeret elaludni. Amikor beleszimatolok a hajába, megpuszilom a kis fejét, olyan érzések öntenek el, ami miatt állítom teljes bizonyossággal, hogy a szülőség, a gyermekvállalás a világ legönzőbb dolga. Számomra semmilyen munkahelyi siker nem okozott még akkora örömöt, mint amit akkor érzek, ha mondjuk a katasztrofálisan rossz evő gyerekem kétpofára befalja a főztömet, megtanul valami új dolgot, vagy csak önfeledten ugrál a Balatonban. Mindennap kapok, tanulok tőle valamit, amiért hálás lehetek. Nélküle, a mosolya, a mindig vidám huncut kis személyisége nélkül ez a mostani rendkívüli időszak is sokkal nehezebben lenne viselhető.

Az én gyermekkorom nem volt tökéletes. Elváltak a szüleim, nem állt rendelkezésemre minta azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell jól működtetni egy házasságot, egy családot, és milyen az, amikor anya, apa, gyerekek örömben, boldogságban élnek együtt.

Ezeket a mozaikokat a környezetemből kellett összeszedegetnem, és komoly önismereti munkába került, hogy negyvenéves koromra végre összeálljon a kép. Talán nem meglepő ennek fényében, hogy amikor megismerkedtünk a férjemmel, az egyik legfőbb vonzerő számomra az volt vele kapcsolatban, hogy ő viszont stabil, kiegyensúlyozott családi háttérrel rendelkezett. A személyiségéből áradt egy olyan fajta nyugodtság, magabiztosság, ami szerintem csak azoknak a sajátja, akik valódi szeretetközösségben nőhettek fel.

Az esküvőnk után nem sokkal már vágytunk arra, hogy szülők lehessünk, hamar meg is fogant a kisfiunk. Az anyaság, minden nehézségével együtt, semmihez nem hasonlítható örömöt hozott az életembe. A szülés előtt azt terveztem, hogy egy évet biztosan otthon maradok a babával, és „csak” az anyai teendőimnek élek, aztán szépen lassan visszatérek majd a munkahelyemre. Az egy évből majdnem kettő lett, mert miközben vágytam már vissza a „felnőtt életbe”, nem voltam képes bölcsődébe adni a gyerekemet. Mardosott a lelkiismeret: ha anyagilag megtehetjük, hogy három évig otthon maradjak vele, milyen anya vagyok én, hogy idegenekre bíznám, hisz olyan kicsi még! Állandó nagyszülői segítségre sajnos nem számíthattunk, és azt is éreztem, hogy nemcsak nekem, hanem a kisfiamnak is szüksége van már a szociális ingerekre, ezért nagy nehezen, alaposan körbejárva az összes lehetőséget, heti három délelőttre végül „elengedtem” a bölcsibe. Ez még kevés volt ahhoz, hogy visszamenjek akár részmunkaidőbe is dolgozni, időközben meg is szűnt a korábbi munkahelyem, ezért kerestem magamnak egy olyan kötetlen elfoglaltságot, ami örömöt, feltöltődést jelentett.

Azt éreztem, ha egy perccel is többet töltöttem volna otthon „csak” anyaként, akkor kiestem volna a világ körforgásából, minden, amit addig felépítettem a karrieremben, lenullázódott volna.

Anyaként tudatosult bennem először, hogy maximalista vagyok. A „jótanuló-jósportoló”, mindenki büszkesége kislányból egy, az élet minden területén kétszáz százalékosan teljesíteni akaró nő, anya lett belőlem. Képtelen voltam elfogadni, hogy egy hátsóval nem lehet egyszerre több lovat megülni. A férjem persze segített, amiben a lehetőségei engedték, de nálunk az, hogy Apa otthon marad gyesen, elképzelhetetlen volt. Dolgoztam éjjel és a hétvégén, egyébként meg igyekeztem szuper szülőként a gyerekem minden igényét kielégíteni. Túlzásba vittem, de évekbe telt, mire ezt felismertem. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor végre tudtam segítséget kérni, és sikerült találnom egy olyan bébiszittert, akire hetente néhány órára rá mertem bízni a gyereket. Végre levegőhöz jutottam, amit eleinte arra használtam, hogy az időközben megroggyant házasságomat megerősítsem, és a munkába is egyre több energiát fektettem. Annyit azonban soha nem tudtam, hogy ne a gyerek legyen az első. Az önismeret rögös útján persze többször belefutottam a pszichológusok azon intelmébe, hogy „az életedben önmagad legyen a legfontosabb”, és bár komoly erőfeszítéseket teszek ennek érdekében, még messze vagyok ettől.

Rossz anya az én olvasatomban csak az, aki nem szereti és tudatosan elhanyagolja a gyerekét. Mindenki más lehet jó anya.

Az is, aki anyagi kényszerűségből adja korán bölcsibe a gyerekét, és az is, aki azért szán több időt a munkájára, mert feltölti a lelkét, amiből aztán hazaérve sokkal intenzívebb törődést tud nyújtani a gyermekének. Alapvetően nem az óraszám, hanem az együtt töltött idő minősége a fontos. Egy multinál vagy a gyártósor mellett 10-12 órát robotoló nő lehet, hogy jobb anya, mint az, aki egész nap otthon van a gyerekeivel, és ez fordítva is éppúgy igaz lehet. Annyira fáj, amikor mi nők – tisztelet a kivételnek – egymásra kiabálunk kígyót-békát, ha a másik máshogy működik. Teszik ezt sokan úgy, hogy egyébként fogalmuk sincs, mit érez valójában a másik ember, milyen küzdelmei vannak éppen.

Hatalmas dolog szerintem, hogy ma Magyarországon a nők jó részének döntési szabadsága van. Tudom persze, hogy sokakat még nagyon korlátoznak a körülményeik, de a választás lehetősége sokunk számára már adott.

Én gyermekként, fiatal nőként egy olyan környezetben szocializálódtam, ahol a nők karrierépítése volt a hangsúlyos. Az életpályámban elképzelhetetlen volt, hogy rögtön az egyetem után szüljek. Egy diploma nem diploma, fuss be komoly karriert, ha képes vagy rá! Kimondva vagy kimondatlanul ez volt az elvárás. Nekem is van három „papírom” neves oktatási intézményektől, de lehet, hogy három gyerekkel sokkal boldogabb lehetnék… Nekem se a családban, se az iskolában nem mondta senki, akkoriban politikusoktól sem lehetett hallani, hogy ez is egy választható lehetőség. Azt meg, hogy becsülendő is, pláne senki nem mondta se nekem, se sok nőnek azok közül, akik a karrierépítés miatt kifutottak az időből, és össze vannak törve, hogy már nem lehet gyerekük. Emlékszem, mekkora felháborodást okozott anno, amikor érettségi előtt kiderült, hogy két osztálytársamnak gyereke lesz. Ma nekik négy gyerekük van, és hatalmas szeretetben, boldogságban nevelik őket úgy, hogy az anyuka mert és tudott „csak” anya lenni. Hihetetlenül becsülöm és irigylem is őt ezért!

– Hogyan változtatták meg a mindennapjait a koronavírus-járvány miatti korlátozások?
– Ez az év mindannyiunk életében jelentős változást hozott valamilyen szinten, a mi családunknak is egyik napról a másikra kellett alkalmazkodni az új helyzethez. A munkáim zömét elnapolták, a feleségem, aki fogorvos, szintén leállásra kényszerült. A három gyermekünk, akik már nem élnek velünk, a korlátozások idejére visszaköltöztek hozzánk, „home office”-ba. Az élet kikényszerítette, hogy lelassítsunk és újragondoljuk a dolgokat, hogy feltöltődjünk, és többet foglalkozzunk egymással vagy olyan dolgokkal, melyekre korábban a nagy pörgésben nem jutott idő. Például a kertünk soha olyan szép nem volt, mint idén tavasszal.

Amikor nincs pandémia, mindannyian egyfajta monotóniában élünk. A mostani helyzet azonban hirtelen kizökkentett mindenkit: lehetőséget kapunk arra, hogy fejlesszük magunkban a türelmet, az empátiát, törődjünk azokkal, akik körülöttünk vannak, akik fontosak nekünk.

Ráébredtünk, micsoda kiváltság az, hogy együtt élhetünk és megérinthetjük egymást.

Persze a dolognak van egy másik oldala is: egyik ismerősöm tavasszal megjegyezte, hogy most vagy elválnak, vagy jön a negyedik gyerek. Viccesen hangzott, de ha jobban belegondolunk, nem az; hiszen vannak, akiket az összezártság inkább szétszakít, mint összehoz, mert most nem lehet szőnyeg alá söpörni a problémákat, nem lehet elbújni a munkahelyre túlórákra hivatkozva, nem lehet teletömni a gyerek zsebét pénzzel és azt mondani neki, hogy „Menjél moziba, vegyél magadnak valamit, amivel elfoglalod magad”.

– A pandémia miatt az idei karácsony is más lesz némileg, habár az ünnep lényege nem változik. Csak szűk körben ünnepelnek?
– Hogy hányan leszünk karácsonykor, és tudunk-e találkozni mindazokkal, akikkel év közben nincs időnk, ez most nagy dilemmát okoz nekünk. Ha édesanyám minden testvérét beleszámoljuk, akkor a családunk több mint harminc főt tesz ki, de nagy a valószínűsége, hogy a korlátozások miatt nem tudunk teljes létszámmal ünnepelni, így az idei karácsony a létszámot tekintve visszafogottabb lesz. De még szűkebb körben is körültekintőnek kell lenni az édesanyám és a feleségem szülei miatt. Őket óvnunk kell.

– Önnek mit jelent az advent?
– Paradox dolog az advent, mert miközben az ember úton van az elcsendesedés felé, és próbál lelkileg ráhangolódni az ünnepre, ez az egyik legrohanósabb időszak. Decemberben közlekedni és a belvárosban parkolni szinte képtelenség, mindenki a plázákban száguldozik ajándékok után kutatva, szóval generálódik egyfajta „őrület”.

Ügyesen kell egyensúlyozni, hogy minden rendben legyen, de meg is érkezzünk lélekben.

– Milyen emlékeket őriz gyermekkora karácsonyairól? Van kedvence?
– Mindegyik karácsonyomra örömmel gondolok vissza. Amikor csöngetett a Jézuska, mi nem rohantunk rögtön az ajándékokhoz (nálunk nem volt szokás becsomagolni az ajándékokat), hanem megálltunk és megvártuk, amíg a családból édesanyám vagy édesapám mondott pár gondolatot az ünnepről. Majd énekeltünk, megöleltük egymást boldog karácsonyt kívánva, és csak ezután fordultunk a meglepetések felé. Jó volt így lassan haladni, mert a közös éneklés közben volt arra idő, hogy beigya a szemem a fényeket, s hogy érezzem a fenyő illatát.  Ez a pár meghitt perc sokkal maradandóbb emlék számomra, mint az, hogy miket kaptam.

Kép

Kép: Emmer László

Amikor apa lettem, és először lehetett velünk az első gyermekünk a karácsonyfa alatt, nagyon boldog voltam, és így volt ez mindig, amikor gyarapodott a családunk. Mélyen meghatott, amikor a gyerekeim ajándék gyanánt rajzoltak valamit, mert éreztem, hogy amíg ügyeskedtek a ceruzával vagy a festékkel, egy kis időt velem töltöttek, és megpróbálták kitalálni, hogy nekem mivel okozhatnának örömöt. Fantasztikus érzés volt, amikor ezeket az alkotásokat tíz év múlva elővettük és nosztalgiázhattunk. Ma már inkább élményeket ajándékozunk egymásnak, de persze most ezzel is bajban vagyunk, hiszen nem lehet színházba menni vagy koncertet látogatni. Mindenesetre a lehetőségeinkhez mérten azért próbálunk kreatívak lenni.

– Életének fontos pillére a vallás. Istentiszteletekbe online mód kapcsolódik be mostanában?
– Igen. Megszokott gyülekezetemhez látogattam el virtuálisan, de meghallgattam kíváncsiságból más gyülekezetek online istentiszteletét is. Tavasszal olyan – szintén online – beszélgetéseken volt alkalmam részt venni, ahol arra kerestük a választ, hogy hogyan lehet jól virtuális istentisztelet-közvetítéseket készíteni, milyen elvárásokat támaszt az új helyzet a tiszteletesek felé. Vagyis egy társadalmi szövetbe mélyen beágyazódott vallási rítust át lehet-e ültetni úgy a digitális térbe, hogy annak közösségösszetartó ereje online is érzékelhető legyen, emellett e formának mely előnyei azok, amelyekkel érdemes élni. 

– Az elmúlt pár hónap sokak idegrendszerét megviselte; elég, ha csak arra gondolunk, hányan veszítették el a munkájukat, hányan estek el bevételeik nagy részétől. Pont ezek miatt szinte elöntik a közösségi felületeket az agresszív kommentek, és depresszióval is egyre többen küzdenek. Mentális egészségünk karbantartása érdekében milyen gondolatokból lenne érdemes építkeznünk a jövőben?
– Popper Péter mondta, hogy minden rendben van, és ami nincs rendben, az is rendben van. Én is hiszem, hogy minden okkal történik.

A jó és a rossz dolgok számvetésre buzdítanak, és figyelmeztető „atyai tasliként” terelnek minket egy új irányba.

Ha valaki nagyon anyagias, és rágörcsöl arra, hogy mennyit veszít most, és mit nem csinálhat, akkor abba bele fog bolondulni. Ha viszont arra koncentrál, hogy vajon mit tanulhat ebből a helyzetből, és mit akarhat tőle az élet, akkor akár nyertesként is kijöhet e harcból.