Szófenegyerekek, avagy az igazán jó kommunikátorokat többet kritizálják, mint dicsérik

Érdekes helyzet ez, hiszen általában azokat a foglalkozásokat, amelyeknek a fő feladata a kommunikáció, igen bizalmatlanul figyeljük. A két évtizede minden évben, Nagy-Britanniában megjelenő foglalkozásbizalmi index rendre ezt mutatja ki. A kutatás kérdése egyszerű: mennyire mernek a megkérdezettek egy-egy munkakör képviselőjére hagyatkozni. És amíg a repülőgép-pilóta, az orvos vagy a tudós bizalmat ébreszt, addig a politikus, az újságíró vagy a marketinges – sőt most már a mesterséges intelligencia is – a rangsor végén kullog, megmutatva, hogy a meggyőzés még mindig gyanús szakmai cselekmény. Ebből arra következtethetünk, hogy míg a mágikusnak tartott kommunikáció „hivatalos” képviselőivel szemben bizalmatlanok vagyunk, addig egyes közszereplők, politikusok és influenszerek hatáscsapdájába könnyedén besétálunk. 

A különös mégis az, hogy e fenti „kifejezés-zsenik” a legritkább esetben jó kommunikátorok. 

Ugyanis nem az a jó kommunikáció, ha valaki szünet nélkül, a másikat levegővételhez sem engedve monoton dallamívvel sokat beszél. Mint ahogyan az sem, aki felfoghatatlan tempóban, magából táplálkozó dühvel sorol adatokat, amelyek megértésére sem hagy időt, pláne nem az ellenőrzésükre. A szenvedélyes szónok eszköze nem a tomboló harag. A lázadás még nem igazságmondás, a polgárpukkasztás még nem egyediség. Mintha eltévedtünk volna a minősítések terén is. Hiszen a sor folytatható: attól, hogy valaki „hazabeszél”, még nem érvel, attól, hogy valaki hangos, még nem érdekes. Aki megállás nélkül ontja a szót, és nincsenek csendjei, az másokat kirekeszt; az nem ad, hanem elvesz. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

A kommunikációs túlértékeléssel olyan beszélő „ideálokat” hozunk létre, akik követendő mintaként is szolgálhatnak a valóban jó kommunikátorok helyett. Félreértés ne essék, nem vitatható, hogy haragvással másban is felébreszthető a harag, kritikával a kritikusság, elfogultsággal a rajongás. De ezek „csak” érzelemébresztések. Mint amikor egy mozdulattal klikkelünk, kapcsolunk. Nem ezek a zseniális kommunikáció alapismérvei. A zseniális kommunikáció – már ha egy emberben meg is testesülhet ilyesmi – nem beindít, hanem megváltoztat. Nem mágnesként vonz, hanem vezet. Nem rájátszik egy érzelmi szólamra, hanem melódiát kínál. 

Az agresszió helyett határozottsággal lép fel. A harag helyett az érzelmek spektrumán játszik. Új nézőpontot kínál. Utat mutat. 

Persze, persze, tudom, szokás azt mondani, hogy az ilyesféle ideállal nem lehet ma sikert elérni. De pusztán azért, mert nem tipikus a mai közbeszédben, még ne higgyük, hogy nem működik. Vannak azért jó példák is. Az igazán jó kommunikátorokkal kapcsolatban az a legérdekesebb, hogy többet kritizálják, mint dicsérik őket: mert hatnak, bevonják a másikat a gondolkodásba, és nem csak learatják a kommunikációs sikert. Fontos tehát, hogy ne esetleges befolyásolhatóságunk kibúvójaként értékeljünk túl olyan beszélőket, akik nem érdemlik meg. És hogy bízzunk azokban, akik a közérzet meglovagolása helyett valódi, hiteles mondanivalóval állnak elénk.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.