Íme a mediterrán Svájc, amelynek falvaiba egy magyar festő és Pierce Brosnan is belezúgott

Olajfák közt besétálni Luganóba 

A déli jelző egyben fülledtet, már-már trópusit is jelent, ami az időjárást illeti, hevesen mediterránt viszont a vérmérsékletet illetően nem: itt a mentalitás vegytisztán svájci. Mindennek helye, rendje és egyfajta makulátlansága van, a felirat helyenként túl sok is, könnyebben eligazodnék például az útirányokat tekintve, ha csak a lényeg volna kitáblázva, de az egyértelműen. Az első kisboltban a pénztáros hölgy mindjárt ellát tanácsokkal, hova (ne) tegyem a pénztárcám, nem mintha lopnának, csak úgy véli, nem elég gondosan kezelem az értékeimet. Mondjuk fájna is, ha elveszítenék akár egy centesimót is, ahogy erre becézik az aprót – amelyre persze alig van szükség, mert „még a levegőt is” frankban mérik. Mindennek megkérik az árát, a lelki béke érdekében nem érdemes számolgatni. 

Hogy mi olasz mégis Ticinóban a klímán és a hivatalos nyelven kívül? A természeti adottságokban bőven van itáliai beütés, a településnevek pedig éppoly szépen csengenek, mint egy-egy szerelmi vallomás. 

Ki gondolná első hallásra, hogy Sonogno (ejtsd: Szononnyó), Lavertezzo vagy Morcote falvak svájci földön vannak? Bellinzona, Ascona, Locarno és Lugano városokról nyilván többen hallottak, de az utam a fentieken túl egy mindössze hárombetűs, Brè nevű településre is elvezet, amelynek az egyik leghíresebb lakója magyar volt. Erről hamarosan! De előbb még Gandriában teszek egy tóparti sétát az olajfaösvényen, amely régi és újonnan ültetett olajfák közt kanyarog Lugano felé. Lugano papíron nem a kanton fővárosa, méretét, nyüzsgését, központiságát, miliőjét és minden mást tekintve mégis. 

A város „zöld szíve” a hatvanhárom négyzetméteren elterülő Parco Ciani. A parkban a magnóliák, kaméliák között a Luganói-tó mentén ballagva alaposan szemügyre veszem a várost körbeölelő magaslatokat, amelyeket érdemes izzasztó emelkedők és lépcsőzések árán is megmászni, vagy – ha kényelmesre vennénk a figurát – valamely tömegközlekedési eszközzel (busz vagy siklóvasút) bevenni. Az általam végül meghódított csúcsok közül a Monte San Salvatorét ajánlom azoknak, akik egyet választanának a több közül, innen olyan körpanoráma élvezhető és örökíthető meg, amelyet egykönnyen nem feled az ember. Siklóval a legegyszerűbb feljutni, míg egy másik kilátóponthoz, a Monte Brè nevűhöz busszal megyek. Ez is igen kedvelt, de nekem itt nagyobb meglepetés maga Brè falu, mint a kilátás Luganóra. 

Kép

Kilátás a Monte Brè magaslatról Brè falura és a környező tájra − Fotó: Szász Adrián

A művészi, a ragyogó és a lovagias 

„Csendesen élünk a mi Robinzoni helyünkön, ahol sokat festek. (…) Hallom, hogy Budapest szebb, mint volt. Egy félévig Párizsban voltam, ahova mindig szerettem menni. Ott az abstrakt müvészet járja. Egy képröl sem tudom megállapitani, hogy mit ábrázol” – áll egy 1956 tavaszán ehelyütt gépelt levélben, amelyet Sárdy Brutus budapesti restaurátornak címzett Dévai Bíró József festőművész, aki 1946-tól csaknem az 1975-ben bekövetkezett haláláig Brèben élt (élete utolsó évét már Luganóban töltötte). 

A magyar festő a takaros művészfaluban – amelybe nem is csodálom, hogy beleszeretett – igazi helyi legenda lett: ő tervezte Brè címerét, a templomot pedig szinte teljes egészében az ő festményei és freskói díszítik. 

Az egykori budapesti művésztanár további alkotásait külföldi (például barcelonai, stockholmi, St. Louis-i) múzeumok őrzik, ám Svájcba települése és Lugano környéki családalapítása után is gyakran festett szép magyar tájakat. Itthon a legtöbb képe az esztergomi Keresztény Múzeumban található. 

Bré macskaköves sikátorait csak egy másik macskaköves – sőt macskás, bár ezt nem tudhatom előre – település, „Ceresio gyémántja”, Morcote kedvéért van szívem elhagyni. Ceresiónak a Luganói-tavat nevezik a helyiek, Morcote pedig tényleg ékkő a vidéken. Az a fajta festői falu, amelyik nemcsak a manapság oly divatos drónképeken mutat jól fentről és a távolból – na, persze azokon is –, hanem az utcáin bolyongva is kényezteti a szemet. Első pillantásra több gyíkkal, macskával és madárral találkozom, mint emberrel: utóbbiak egyetlen kis téren gyűlnek össze, ahol éppen egy fúvószenekar kezdi meg térzenéjét. Ami jó ebédhez szól, miután a tízóraimat még teljes csendben fogyasztottam el a Scherrer Park nevű füvészkertben. Utána még hintázni is volt lehetőségem egy panorámahintán – azt hittem, csak én neveztem el így, de utóbb olvasom, hogy tényleg ez a neve –, amelyen ringatózva a tó és egy templom csendéletében gyönyörködhettem. Majd egy macskát követve találtam vissza a partra. 

Morcote nemes eleganciáját hamarosan a kanton székhelyének regényes lovagiasságára cserélem. A közel hetvenezres Luganóval szemben mindössze tizennyolcezer lakosú, ám egyes források szerint már Kr. u. 590 óta létező Bellinzonának olyasmije van, ami egyetlen más városnak sincs a környéken: mindjárt három vára is. Meg barátságos utcái, gyönyörű főtere, de ezzel nincs egyedül Ticinóban. 

Ezzel együtt a három fő attrakciója kétségkívül a Castelgrande, a Castello di Montebello és a Castello di Sasso Corbaro, amely erődítmények az UNESCO Világörökség részei. 

Ezeket egy várjáró helyi kisvonattal is végig lehet látogatni: a legszebb kilátás értelemszerűen a legmagasabban fekvő Castello di Sasso Corbaróból nyílik, a legnépszerűbb ellenben a családias hangulatú Castelgrande. A korosztályok 0–99 évesig piknikeznek a várfalain belüli pázsiton, én pedig megállapítom: a hely atmoszférája Luganóénál is erősebb. 

Kalandozás a völgyben és a Riviérán 

A másnap reggel már a Verzasca-völgyben virrad rám. Sonogno felé tartok busszal a Verzasca-folyó vonalát követve, s figyelem, ahogyan a meredek sziklafalakat a magasból zubogó vízesések mossák. Érdekes, hogy ugyan nem teszünk meg nagy távolságokat – az egész buszút nem sokkal több egy óránál –, ám ahány helyen leszállok, annyiszor egy kicsit más időjárást tapasztalok. A változatos klíma szórakoztat, Sonognóban például nagyokat szippantok a friss hegyi levegőből. Itt már nagyon nem olaszosak, inkább alpesi hangulatúak a virágos ablakú, fagerendás tetejű, szürke kőből épült házikók. Kérdezgetem a kertekben sürgölődő helyieket, egész évben itt élnek-e, ám a többségük nyaralót tart fenn ebben a rusztikus faluban. Olyan, amilyennek gyerekkorom meséinek helyszíneit képzeltem. 

A Verzasca-völgyben hol szőlőt, hol szelídgesztenyét termesztenek, és igen büszkék a Nera Verzasca kecskefajtára is, amely csak errefelé legelészik jelentős számban. Következő leszállóhelyem a dupla boltíves kőhídjával képeslapokra kívánkozó Lavertezzo falu, ahol pedig meglepően párás meleg van, mintha a sonognói friss levegő itt beszorult volna a hegyek közé, hogy „felforrjon”. Az emberek a XVII. században épült híd alatt, a folyóparton strandolnak, ám kevesen fürdenek, a többség csak a lábát mártja a kékeszöld vízbe. 

Innen nem messze található a Verzasca gát a maga háromszáznyolcvan méteres szélességével és kétszázhúsz méteres magasságával, amely arról híres, hogy az 1995-ös GoldenEye című James Bond-mozi nyitójelenetében Pierce Brosnan erről vetette magát a mélybe. Ma bungee jumpingolni lehet róla. 

Mindent megnéztem, amit szerettem volna, legalábbis amit észszerűen betervezhettem egy hosszú hétvégébe, habként a tortán, vagy inkább cseresznyeként a habon már csak a svájci Riviéra, azaz a Lago Maggiore partjának svájci szakasza van hátra. Az itt található Locarnót legtöbben a filmfesztiváljáról vagy a történelmi tanulmányaikból ismerhetik: előbbit 1946 óta minden év augusztusában sztárparádéval rendezik, utóbbi oka pedig a két világháború között aláírt locarnói egyezmény a Német Birodalom nyugati határainak garantálásáról. Ha Locarnóra visszagondolok, a legszívmelengetőbb a Madonna del Sasso-templomra emlékezni, a búcsújáróhely ugyanis egy majdnem háromszázötven méter magas szikla tetején található. A XVI–XVII. században épült szentélyhez, amelynél egy ma is működő kapucinus kolostor működik, évente hívők tömegei zarándokolnak. Innen letekinteni valóban maradandó szép emlék. 

Kép

Egy nem mindennapi könyvtár Asconában − Fotó: Szász Adrián

A legmenőbb partja pedig Asconának van, amely nemzetközi dzsesszfesztiváljáról is híres. Utcái hangulata is egy kicsit New Orleans-os. Innen már csak egy ugrás – egy rövid hajóút – a Maggiore-tóban található paradicsomi Brissago-szigetek, amelyek közül a nagyobbikon több mint ezerhétszáz trópusi növényfaj él, például vadbambusz, banánpálma, agavé és eukaliptuszfa. És ezzel vissza is értünk a kiindulóponthoz, oda, hogy Ticino a mentalitást leszámítva igenis mediterrán. Hogy miért tartozik mégis Svájchoz? A középkorban a Milánói Hercegség része volt, de a XV. századtól az Ósvájci Konföderáció dél felé terjeszkedett. Luganót 1512-ben vette be, és Ticino az 1848-ban létrejött modern svájci állam egyik alapító kantonja lett. Nos, ezért fizetünk itt ma frankban még a levegőért is, amely Sonognóban bizonyára ezért annyira friss. Ám pont azért is tarthatják úgy „fogva” Lavertezzóban, mert olyan drága.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.