Mártírok régen és ma

Történetének első századaiban a keresztény közösség gyakran volt kitéve a hatalom, akkoriban a római hatóságok általi üldöztetésnek, erőszaknak. Ennek a néha helyi, alkalmi, néha birodalmi méretű és császári parancsszóval vezérelt, sok áldozattal és szenvedéssel járó üldözésnek több oka is volt. A hatóságok szemében Krisztus követői hűtlenséggel, állampolgári megbízhatatlansággal gyanúsítható csoportot jelentettek. Ezt a gyanakvást csak erősítette közösségük zártsága, a kívülálló szemével nézett titokzatossága, gyanús jámborsága és béketűrése, amely mögött az utca pogány népe egyenesen ártó varázslatokat, rontó praktikákat, a hatalom pedig lázadásra kész szervezkedést sejtett. A pogány Róma szemében bizarr, sőt egyenesen deviáns gondolatnak tűnt, hogy a keresztények – még a zsidók vallási furcsaságán és különcségén is túltéve – egyetlen láthatatlan, ábrázolhatatlan szellem-istent imádnak, és egy olyan Megváltó nevére és dicsőséges feltámadására esküsznek, aki bűnöző módjára, kereszten végezte be földi pályafutását. Ilyen helyzetben az üldözők célja az volt, hogy hitük feladására, eszméik megtagadására kényszerítsék a keresztényeket, és a mártíromság velejárója azóta is, hogy az üldözők önfeladásra akarják bírni kiszemelt áldozataikat.

A hívők közül ebben a helyzetben sokan gyengének bizonyultak, engedtek a kényszernek, és feladták meggyőződésüket, vagy némi gyávasággal, a puszta életösztönnek engedelmeskedve legalább színlelték, hogy megfelelnek a hatóságok elvárásainak. De voltak olyanok, nem kevesen, akik a fenyegetések és kínzások között is kitartottak Krisztus hite és egyháza mellett, és azt is büszkén vállalták, hogy életüket kell adniuk meggyőződésükért.

Ők voltak azok a vértanúk, mártírok, akiknek áldozata és bátorsága példát mutatott a többieknek, és azt igazolta, hogy vannak, és mindig lesznek olyanok, akik a hitük és életük közötti választás elé állítva az előbbi mellett döntenek.

Idővel az egyház erőt merített mártírjai helytállásából, és különös tisztelettel vette körül emléküket. Ám a hitért vállalt életáldozat ideje nem múlt el a Rómával való megbékélés, az üldözések korának vége után sem, sőt, az eretnekmozgalmak, szekták, az egyházon belüli szakadások, felekezeti küzdelmek évszázadaiban szomorú formában élt tovább. Keresztények adtak halálra a hit vélt tisztasága nevében más keresztényeket. Időközben a vértanúság fogalma is kitágult, hiszen idővel a politikai eszmék, ideológiák, nemzeti és faji identitások melletti hősies kitartás és életáldozat hősei, forradalmak, szabadságharcok áldozatai is kiérdemelték a mártír nevet, miközben az utóbbi századokban is bevett gyakorlat maradt ölni hitért, meggyőződésért, hovatartozásért.

A keresztény mártírok új korszaka a francia forradalom véres éveiben érkezett el, a 20. században pedig ismét szomorú gyakorlattá lett vallási, de méginkább vallásellenes indulatból, politikai, ideológiai megfontolásból ölni. A mexikói forradalom, a spanyol polgárhárorú keresztényüldözésének drámája után a nemzetiszocializmus zsidóüldöző ámokfutása is példa erre, a világméterű bolsevik rémuralom évtizedei pedig már-már iparszerűen gyártották a mindenféle hitű, meggyőződésű vértanúkat.

De így volt ez az eszmei-politikai élet világában is; fajok, osztályok, népek eltörlésének kísérlete a föld színéről közelmúltunk baljós, az emlékezetből ki nem törölhető, vértanúk tanúságtételével összefonódó öröksége.

A mártírok idejének nincs vége: ha széttekintünk világunkban, azt látjuk, hogy ma is ölnek embereket pusztán hitükért, vallási hovatartozásukért, meggyőződésükért, vagy pusztán azért, mert mások, mint a környezetük, mert ellenségeiknek útban vannak. Elég, ha csak a közel-keleti keresztények tragédiájára gondolunk, de Afrika, Ázsia számos háború, polgárháború, faji vagy vallási ellentétek sújtotta országában adják ma is az életüket keresztények és nem keresztények csupán azért, mert hiszenek és kitartanak amellett a meggyőződés, hagyomány, kultúra mellett, amelyben születtek, amely lelki táplálékuk, megtartó erejük, szerves része az életüknek.

Korunk hitevesztett vagy hitében gyenge átlagembere részvéttel átszőtt döbbent értetlenséggel áll a halált is vállalók hősies kitartása előtt.

Fel kellene tennie azt a kérdést, hogy mit is jelent az ember képessége arra, hogy mártírrá váljon, hogy vértanúvá legyen. Először is drámai, szorongató, hősöket és vértanúkat termő történelmi helyzet kell hozzá, amikor a jó és a rossz közötti választás leegyszerűsödik, a veszélyben élő emberek alapvető életdöntésre kényszerülnek. Az is igaz, hogy szorongató helyzetben sem minden ember képes erre; az életáldozatra való készség nem természetes dolog, hanem különleges adomány, karizma, és éppen rendkívülisége teszi példaértékűvé a környezet, az utókor számára. Az ilyen szorongató döntések tárgyainak köre is tágasabb ma, mint az ókeresztény időkben, hiszen a vértanúság vállalása nem pusztán a hit, Isten, de a haza, a nemzet, magasztos eszmék és biztos értékek melletti, az életáldozatig elmenő kiállást is jelent.

A mártírság a hősiesség különleges formája, hiszen lényege nem a saját meggyőződés harcos, másokkal bátran szembeszálló védelmezése, hanem az üldözők ártó szándékának vétlen elszenvedése. Olyan dolgok melletti – erőszakkal, fenyegetéssel, halállal szembeni – kitartás, amely messze túlmutat az ösztönök, érdekek hétköznapi világán. Jó volna persze, ha egyre kevesebb alkalom adódna a világban arra, hogy mártírok, vértanúk szülessenek közöttünk. Az azonban biztos, hogy amíg lesznek mártírjai hiteknek, jó ügyeknek, addig az ő tanúságtételük azt bizonyítja, hogy rendkívüli helyzetekben – kényszerek fogságában vagy szabad döntés eredményeképpen – az ember minden határon túl képes felülmúlni önmagát, a puszta ész- és célszerűség világát. Tekintetét a horizonton túlra emelve igazolja: nincs nála csodálatosabb, a lélek és a szellem szavára még élete árán is hallgatni képes teremtmény a földön.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>