Bezzeg az én gyerekem… – Néhány gondolat az anyaszégyenítésről

Az online tér és a közösségi média áldásos és egyszerre káros hatását a 21. századi anyák is jócskán megtapasztalhatják. Egyrészt elképesztő könnyebbséget jelent, hogy viszonylag rövid internetes kutatás után rá tudunk lelni a minket aggasztó, babával kapcsolatos kérdések szakemberek és tapasztalatok által alátámasztott, hiteles válaszaira. Emellett támogatást kaphatunk a közösségi média felületein található – akár tematikus (pl. altatás, szoptatás, babahordozás) – anyacsoportoktól is. Tény azonban, hogy az online tér sajnos a frusztrált, anyák felett ítélkező kritikusoknak is remek terepet nyújt.

Az anyaszégyenítés mindenhol jelen van

A minap például egy, a szülés utáni depresszió nehézségeit taglaló cikk alatt futottam bele hajmeresztően toxikus kommentekbe: „A mi időnkben még nem volt divat depressziósnak lenni.”; „25 évesen már három gyerekem volt, közben építkeztünk. Hol volt nekem időm arra, hogy panaszkodjak?”; „Nem értem, egyesek hogy élhetik meg szomorúságként egy kis csoda érkezését. Ez a felelősségtudat teljes hiánya.” Szeretném azt hinni, hogy a jelenség ritka, ám sajnos ez nem így van. Egyes szülők (jellemzően az anyák) ugyanis elképesztő elánnal és ítélkező hangnemmel tudnak beleszállni mások táplálási, altatási, sétálási, napirendi vagy tulajdonképpen bármilyen gyereknevelési rutinjába.

A jelenség elterjedtségét mutatja egy 2017-ben végzett amerikai közvéleménykutatás is, ahol csaknem 500 anyát kérdeztek az anyaszégyenítéssel (angolul mom-shaming) kapcsolatban.

A gyermekek ötéves koráig az anyukák csaknem kétharmada (61%) tapasztalta, hogy valamilyen módon kritika éri a gyermekgondozási módszereit, aminek következtében gyakran elbizonytalanodtak a saját szülői képességeiket illetően.

Érdekes módon, az ítélkezés leggyakrabban a családon belülről érkezik: az anyák saját szülei (37%) után közvetlenül a gyermek apja/jelenlegi partner (36%), majd az anyós és após (31%) áll. A kritika legtöbbször a fegyelmezési módszereket (70%), majd a gyerekek étrendjét (52%), az altatást (46%), illetve a szoptatás-tápszeres táplálás kérdéskörét (39%) érinti.

Kik azok a „bezzeganyák”, és miért ítélkeznek?

Nőként persze már az anyaság szerepköre előtt megszokhattuk, hogy valami miatt állandóan ítélkeznek felettünk: ha túl kihívóan, vagy épp prűden öltözködünk, ha fontos számunkra a továbbtanulás és a karrier, vagy épp inkább az otthon melegét tartjuk testhezállónak. A kritizálás pedig a gyerekvállalással csak fokozódik: baj, ha túl korán, baj, ha túl későn szülünk, ha túl korán vagy túl későn térünk vissza a munkába a baba mellől, ha túl rövid vagy túl hosszú ideig szoptatunk, és még sorolhatnánk. Mintha a friss anyasággal járó kihívások nem lennének éppen elegek, ilyenkor még pont az kell, hogy az ítéletek teljes armadájával küzdjünk meg. A magyar anyaközösség ki is talált egy kiváló kifejezést az ilyen ítélkezést mesterfokon űzőkre: ők a „bezzeganyák”, akiknek a szájából/tollából gyakran hallhatjuk a „bezzeg az én gyerekem…” vagy a „bezzeg az én időmben…” kezdetű lózungokat.

Kép

Kép: Daniil Silantev / Unsplash

De hogy mi is állhat náluk a kényszeres megmondószerep hátterében? Az anyákat érintő kérdésekkel gyakran foglalkozó New York-i pszichiáter, Alexandra Sacks erre remekül rámutat: „A versengés és mások kritizálása nagyon gyakran az egyén saját bizonytalanságának és belső instabilitásának kivetülése.”

A bezzeganya saját képességeinek mások fölé helyezését sok esetben az motiválja, hogy vagy ő nem elégedett a szülői kompetenciájával és szerepkörével, vagy az élete más területein (pl. karrier, barátok, család) él meg sikertelenséget, így ezt a tökéletes anya szerepében való tetszelgéssel kívánja kompenzálni.

De az is lehet, hogy annak idején az ő anyai nehézségeivel szemben sem tanúsított senki empátiát, így ezt a magatartást tartja követendő példának.

Hogyan kezeljük az ítélkezést?

Amennyiben egy klasszikus anyaszégyenítéssel találjuk szemben magunkat, a saját lelkiismeretünkben vájkálás helyett tudatosítsuk, hogy az ítélkezés valójában mindig arról szól, akitől érkezik. Ez persze nagyon nehéz, mert az ilyen jellegű támadás egy nagyon érzékeny érzelmi területre gyakorol hatást: az anyai bűntudatra, amit valószínűleg mindnyájan úton-útfélen érzünk, hiszen szeretnénk a gyermekeinknek a lehető legjobb szülei lenni. Tökéletes szülő azonban nincs, és ezt a mítoszt elsősorban a saját fejünkben, nem a bezzeganyákéban kell lebontanunk.

Az anyaszégyenítést a legjobb figyelmen kívül hagyni – már ha tehetjük. Ha az online térben érkezik, ne válaszoljunk, töröljük nyugodtan a nagy vihart kavaró posztunkat, de legalábbis álljuk meg, hogy nem olvasgatjuk kényszeresen a rosszindulatú kommenteket. Ha azonban a gyakoribb esettel találjuk szemben magunkat, és egy családtagunktól jön a támadás, akkor sajnos nincs más hátra, mint határozottan a sarkunkra állni:

Meg kell értetnünk, hogy a gyerekünkért mi vagyunk elsősorban felelősek, és úgy látjuk el a szülői feladatainkat, ahogy mi jónak látjuk. Ezt kérjük tiszteletben tartani, még ha nem is feltétlenül tetszik.

Fontos azonban, hogy az önbizalom leépítését célzó anyaszégyenítést elkülönítsük a kéretlen jótanácsoktól. Ez utóbbiakban is jócskán részesülnek a friss szülők, de tudnunk kell, hogy ezek hátterében a legtöbb esetben segítési szándék, illetve a nagyszülőknél a babázás által keltett nosztalgia, a régmúlt, boldog idők felidézése áll. Persze minden baba és minden anyuka más, és sok 30-40 éves babagondozási praktika felett már rég eljárt az idő, de ezeket nyugodtan hallgassuk meg, majd bízzunk az ösztöneinkben, és döntsünk a legjobb belátásunk (illetve a kortárs ajánlások) szerint.

Egy biztos: a gyermekünknek csak mi lehetünk a legjobb szülei. Ezért törekedjünk magunkkal szemben is türelmesnek lenni, és pozitív szemléletben mantrázni, hogy „pont eléggé jó szülők vagyunk”! Ugyanakkor mi se ítélkezzünk mások felett, inkább forduljunk megértéssel és támogatással a nehézségekkel küzdő anyatársak felé.