Segítség, randira megy a lányom! – Anyaszemmel

Férjem a desszertnél még rutinszerűen megkérdezte: „Miről is van szó?” De miután nem érkezett értékelhető válasz, úgy tűnt, tudomást sem vesz az izgatottságról, amely a gyengébb nemet hatalmába kerítette. (Bár szokatlanul hosszú ideig időzött a nappaliban ülve egy újságcikknél, miközben fejét furcsán megdöntve tartotta, hogy bal füle épp a lányszobából érkező hanghullámok útjába kerüljön.)

Lányom szobájában aztán stylist-tanácsokba csomagolt érdeklődésünkre kiderült néhány részlet a rejtélyes programról.

Amikor becsapódott mögötte a bejárati ajtó, férjem is véletlenül épp végzett a cikkel, és nekem szegezte a kérdéseket: „Tulajdonképpen hova is ment? Ki ez? Te ismered? És a szüleit?”

Az én fejemben ugyanezek cikáztak, kiegészítve még a „Nem kábítózik?” és „Nem tagja-e valamelyik szervkereskedelemmel foglalkozó maffiának?” gondo­latokkal, de a lányomtól imént ellesett flegmasággal igyekeztem csepegtetni az infókat, ami nem is esett nehezemre, hiszen valóban csak pár csepp volt belőle. 

A nap hátralévő részében gyakrabban pillantottunk az órára, mint abban a hónapban összesen, kisebbik lányom, ha jól láttam, nővére ismerőseit pásztázta a Facebookon, férjem pedig mintha a budapesti körözött személyek oldalát nézegette volna a neten.

Én estefelé egyre gyakrabban mentem ki utcára néző erkélyünkre virágot locsolni, elszáradt muskátlivirágokat tépkedni, teregetni. Citromfánk is megsínylette a hosszú estét, mert halaszthatatlannak ítéltem megmetszését, és a sötétben nem lett tökéletes az eredmény. Így viszont véletlenül épp megpillanthattam Valakit. A megszerzett információ a perspektívából adódóan épp csak egy fejbúbnyival volt több az eddiginél, amelyből az alábbi megnyugtató tényeket tudtam leszűrni: nem kopaszodik, tehát nem túl koros, jár fodrászhoz, vagyis nem ápolatlan, de nem ma volt hajvágáson, tehát kellőképpen laza. A vizsgálati mintát rögtön el is fedte erkélyünk jótékony takarása, én pedig olyan arccal léphettem be a nappaliba, hogy családom tagjai azonnal megsejtették, új infók birtokába jutottam, és mindent eldobva rohantak az erkélyre.

Lányunk mintegy fél óra alatt tette meg a lakásunkig vezető két emeletet, sejtelmes mosollyal és egy tikkadt rózsával lépett be. Ekkor férjem újságja, hogy hogy nem, újra előkerült, mi pedig folytattuk a kihallgatást, amelynek eredménye ennyi volt: „Holnap moziba megyünk”.

Ezzel a vasárnap délutánnal kezdetét vette egy új korszak az életünkben, amelynek sajátossága, hogy a családi programok szervezésekor újabb nehezítő tényezővel kell számolnunk, hogy a telefon gyorshívójában végérvényesen a második helyre szorulok, hogy szinte lehetetlen kikalkulálni, hány főre tervezzem a vacsorát. Hogy gyermekeink már nem tartanak igényt arra, hogy ők és vendégeik szórakoztatására célbadobó versenyt, kézműves partit vagy társasjáték-délutánt szervezzünk, de olykor azért eljönnek velünk kirándulni (pláne, ha plusz egy fő is jöhet), sőt, ha „kiérdemeljük”, elvisznek bowlingozni vagy bevesznek a kártyázásba.

És valahogy sokkal megértőbbé válnak a szülők kettesben eltöltött programja iránt, különösen, ha nem otthonra szervezik.

Hogy milyen ugyanez a szituáció egy apa szemével, arról Nagy István ír.