Gyerekek veszélyhelyzetekben: a vadonban, az internet dzsungelében és apátlanul – A márciusi dokumentumfilm-fesztivál kínálatából válogattunk

A BIDF most már sok éve a dokumentumfilmek legjavát hozza el a világ legnagyobb általános és dokumentumfilmes filmfesztiváljairól. A vendégek és a kiegészítő programok – no meg természetesen a filmek – idén az internetre költöznek. A három film három különböző fantázianevű szekcióban szerepel, amelyekre a versenyfilmeket felosztják: egy A Szeretet Birodalmában, a másik A Gonosz Birodalmában, a harmadik pedig A Megbocsátás Birodalmában. (Van még egy szekció, A Remény Birodalma, de onnan most nem hozunk filmet.) A válogatásunk legerősebb darabja a „Csapda a neten”, amely dokumentumfilm létére rendhagyó módon színésznőket alkalmaz. A cseh film alapszituációja az internethasználatból fakadó veszélyeknek kitett kiskorúak bemutatása. Nem amolyan oldschool fanyalgás ez a mindent megrontó internetről, hanem élesben zajló kísérlet. A három huszonéves, gyermeki arcú, törékeny termetű, gyerekruhába öltözve fotózott színésznő saját berendezett szobát kap egy stúdióban, és néhány profilt a különböző közösségi oldalakon.

A hatás elképesztő: fiatal felnőttektől idős férfiakig tömegesen ajánlják fel „szolgáltatásaikat” a 12(!) évesre maszkírozott főszereplőknek.

Mi pedig – akik számára a kiskorúak szexuális molesztálása (értsd: pedofília) jó esetben valami távoli, ismeretlen világban jelenik meg a gondolatainkban, amihez nekünk semmi közünk – ezt látva nagyot koppanunk. A kapcsolat egyik végén ugyanis ott a tisztes polgári családi háttérből érkező, kissé kíváncsi tinédzser, aki legszívesebben nem a szüleivel beszélget testének éréséről. A másik oldalon meg Józsi bácsi, az autószerelő, akinek van ugyan három unokája, de azért szívesen rákattint az unokáival egyidős gyerekek képeire két gumicsere között.

A választott formanyelv miatt izgalmas és pörgős a dokumentumfilm, bár ezeket a jelzőket ilyen komoly témánál csak óvatosan tudom használni. Érzünk némi elégtételt: a gonosz megkapja méltó büntetését, az elkészült felvételeket pedig a rendőrség. Hiányérzetem talán csak amiatt maradhat, hogy a film egy nagyon komplex kérdéskör nagyon kicsi szeletére reflektál. Nem tudjuk meg, mit is kellene tenni a jelenség ellen. Nem ad fogódzót a szülők kezébe, talán sokkal inkább csak rémületet kelt. A film ettől függetlenül hiánypótló. Leginkább azok a részek, amikor a felnőtt színésznők reflektálnak arra, vajon a történtekre hogyan reagálna egy igazi 12 éves! Kihozhatók-e a gonosz birodalmából?

Szerencsére évről évre akad azért olyan magyar dokumentumfilm, amely megállja a helyét a versenyprogramban. Ilyen Visky Ábel elsőfilmje, a „Mesék a zárkából”. Három magyar börtönlakót mutat be, akik arra vállalkoztak, mesét írnak gyerekeiknek, amiből a rendező segítségével kisfilmet készítenek. A film elsősorban a börtönben ülő apák és a hátrahagyott családok viszonyát mutatja be, bár nem vagyok benne biztos, hogy végig ez volt a cél.

Milyen érzés évekig apa nélkül felnőni úgy, hogy közben csak ritkán, a havi egyszeri beszélőn van lehetőségük találkozni?

Milyen az anyának, aki társ nélkül maradt 1-2-3 gyerekkel, éli a mindennapokat, vágja a centit, jobb esetben van munkája, és megvárja, amíg férje kiszabadul? Jobb esetben. És mi, nézők vajon definiálhatjuk-e, mikor szereti helyesen apa a gyermekeit, hogyan szabadulhat meg a gonosztól, és mi hogyan tudunk megbocsátani a börtönlakónak, aki évekre hátrahagyja gyerekeit?

Kép

Számomra azonban sokkal inkább egy terápia lehetőségét mutatja ez a téma. Mesében elmondani az elkövetett bűnöket, a bezártságot, az elszakíttatást. Furcsa érzés bűnözőket, súlyos testi sértésért, rablásért elítélteket látva a bűnbánaton és a megbocsátáson gondolkodni. Pedig amíg a felszínen, a ritka találkozásokon látszólag csak a mindennapi mókuskerékről esik szó a családtagok között, a lelkek mélyén más kérdés munkálkodik: hogy be lehet-e jutni az apának a megbocsátás birodalmába.

A harmadik film, az „Otthonom” Bukarestből érkezett, és egy nagycsaládról szól, akik a fővároshoz tartozó természetvédelmi területen élnek nomád életet, szinte civilizációs ismeretek nélkül. A kilenc gyermek „russzoiánus” nevelése addig tart, amíg a gyámhatóság meg nem jelenik a területen, és iskolába, falakkal és fűtéssel rendelkező lakásba terelik őket. Az addigi családi, életmódbeli egyensúly megbomlása borítékolható. Nemcsak arról van szó, hogy iszonyú lemaradásban találják magukat az iskolában, vagy hogy a gyerekek a régi szokásokhoz hasonlóan most a főtéri halastóban kezdenek el horgászni.

A hangsúlyos kérdés sokkal inkább ez: megteheti-e egy szülő, hogy kivonva a családot a társadalomból, sok kis Tarzant neveljen Bukarest területén?

Megteheti-e a gyámügy, hogy az egyébként látszólag harmóniában élő család életébe beavatkozik „csak azért”, mert nem követik a társadalmi normákat? Élhet-e élete végéig az összes gyerek ilyen körülmények között? Kié a felelősség, ha ebben a ma már nem ismert, nem bevett életmódban egyszer valakivel tragédia történik? A film minden narráció nélkül valamennyire mégiscsak azt sugallja, hogy az állami beavatkozás a család életében káros. A szülők felelőssége azonban látatlanban is kérdéseket tesz fel, amelyeket a film elhallgat. Az apa és az anya szeretete gyerekei iránt nem kérdőjelezhető meg, de mégis: mondható vajon, hogy minden a legnagyobb rendben? A film nem keresi ezekre a kérdésekre a választ, csak a természetfilmes egyszerűségével követi főszereplőit. A nézők pedig személyiségükből következően máshogy reagálnak, ezzel adva meg önmaguk számára a film tanulságát.

Ezek és valamennyi versenyfilm megtekinthető 2021. március 10-ig a BIDF oldalán.