A lezárásokhoz és korlátozásokhoz szinte már hozzászoktunk, a maszkviselés is beleégett a köztudatba. Lehetséges, hogy felnő egy olyan generáció, amely a szájat intim területként fogja értelmezni. A korábban nyüzsgő városok elnéptelenedtek, Budapest is csak nyomokban emlékeztet arra a pezsgő multikulturális közegre, amelyre külföldiek ezrei voltak eddig kíváncsiak.

Az elmúlt hónapokban rezisztens lettem a koronavírussal kapcsolatos hírekre, most mégis lúdbőrzik a hátam attól, hogy elnéptelenedve látnom a mindig csicsergő, zajos fővárost.

Nem hittem volna, hogy ennyire megrendítő hatással lesznek rám az üres utcák és az elhagyott terek. Mintha háború sújtotta területen járnék. A nemrég még forgalmas Móricz Zsigmond körtéren és Deák téren alig vannak turisták. Az egyetem környéke kihalt, egyetlen diák sem siet könyvvel és kávéval a kezében a Gólyavár felé, az épület előtt nem pletykálnak a bölcsészlányok, és a Nemzeti Múzeum lépcsőjén sem ücsörögnek. A múzeum kertjében lévő padokat hajléktalanok foglalják el, a Deák téren egyetlen kebabos van csupán nyitva. Aki kint sétál, az valószínűleg unatkozik, levegőre vágyik, vagy kínjában vásárol némi élelmiszert. Az általam oly nagyon kedvelt Mecset utcában sem sétálnak szerelmespárok, a sarki kávézó pedig feladta a harcot, és örökre bezárt. Hogy volt benne élet, arra csak egy ütött-kopott terasz emlékeztet, amelyet beterítenek a kiszáradt levelek. A péntek-hangulat egyáltalán nem érződik. Bezzeg bő egy évvel ezelőtt még mindenki izgatottan készült a hétvégére, nassokat és italt vásárolt a baráti összejövetelekre, a nők szépen felöltözve, illatfelhőbe burkolózva igyekeztek színházba. A buszmegállókban gyanakvóan méricskéljük egymást, egy köhintésre, egy tüsszentésre is összerezzenünk. Gesztusokból tájékozódunk, mert az arcokat nem látjuk, és a félelem mozgat bennünket.

Szívszorító ez a mindent átható élettelenség, noha én magam nem viselem különösebben nehezen a bezártságot, pontosabban már megszoktam, hogy újságíróként home office-ban kell dolgoznom. Vagyis félig-meddig eddig is karanténban éltem. Régóta nem vagyok már nagy társasági ember. Szívesen ülök otthon a családommal, olvasok, filmet nézek. Azt persze sajnálom, hogy nem ülhetek be egy jó filmre a moziba, de ez az ésszerű ilyen körülmények között.

Általános az elmagányosodás. De ez is elkezdődött már a karanténtól függetlenül. Amikor én gyerek voltam, csak pár tévécsatorna volt: mindenki azt nézte, és másnap mindenki arról beszélt. Közösséget teremtett a tévé, a mozi, a koncert, a kocsma, a társaság. Ma mindenki a saját telefonját nyomkodja, csetel, saját Netflix- sorozatát nézi, magányosan. Erre jött a karantén, ahol némely család negyven négyzetméteren összezsúfolódva él, esetleg elveszítették a munkájukat, anyagi nehézséggel küzdenek, nő az indulat, az elkeseredés, magukra maradtak a traumáikkal. Vannak, akik önmagukat rombolják, megnőtt az antidepresszánsok, a feszültségoldók és az altatók forgalma.

Mindennek ellenére régóta nem éreztem ilyen frissnek a levegőt (hála a kevesebb autósnak), másrészt tiszta az ég, kisebb a szmog, és a Budai Várból ellátni egészen a Megyeri-hídon túlra, ami azért valljuk be, szintén nem túl gyakran fordul elő.

Az utóbbi pár évben már agyamra ment a zaj, a nyüzsgés és a sok turista, aki áttrappolt rajtam a Váci utcán. Most nem tolakszik senki, nem kell attól tartanom, hogy ellök a tömeg a metróaluljáróban. Sok szempontból élhetőbb most így a város és barátságosabb a közlekedés. A boltban a pénztárosok ráérnek mosolyogni, egy-két kedves szót szólni a vevőkhöz. Az emberek többsége előzékenyebb lett, és mintha a szemkontaktust se restellnék annyira. Ha jobban belegondolok, gyerekkoromban ilyen volt a város hétvégenként.  Szombaton a szüleimmel felkerekedtünk, és nézegettük a zárt boltok kirakatait. Nagy szó volt, ha elmentünk kirándulni is, vagy ha vehettünk néhány friss francia krémest a cukrászdában. Nem mentünk wellness-ezni minden negyedévben, nem követtünk influenszereket, mi újságot olvastunk. A boltok polcain nem tolongott a sok külföldi áru, csupán egy, maximum kétféle tej és kenyér volt. A modern világban persze már idegennek érezzük azt, ami lassú, ami egyszerű, meghitt és ami csendes. Pedig csendes lesz az idei húsvét is, megint. Jó volna befelé fordulni, és a szeretet, az egymásra figyelés jegyében megélni az ünnep üzenetét. Fontos, hogy ne a veszteségekre koncentráljunk, hanem a túlélésre. A járvány az egész világnak megmutatja, hogy a jólét mennyire viszonylagos, és mennyire egymásra vagyunk utalva. Megtanulhatjuk azt is, hogy hálásnak kellene lennünk mindenért, amit „békeidőben” természetesnek, sőt, megérdemeltnek tartunk.

Megtanulhatjuk elválasztani a lényegest a lényegtelentől, az értéktelent az értékestől.

Most erősnek kell maradni és bízni abban, hogy minden rendben lesz, és a megfelelő óvintézkedésekkel mérsékelhetők az anyagi és egészségügyi károk. Abban bízhatunk, hogy kisegítjük egymást a slamasztikából; ebbe beletartozik az is, hogy másokra legalább annyira vigyázunk, mint magunkra. Muszáj megérteni, hogy ha a saját egészségünkkel játszunk, azzal másokét is kockára tehetjük. Veszteségei már most vannak sokunknak, de reményt adhat a tudat, hogy hamarosan felébred álmából az ország, a világ, és újratervezhetjük az életünket.

A bizonytalanság hullámain

Margitka, a fővédőnő hívott fel, és azt mondta, karantén alá kerül a ház, benne mi is, és majd megy a határozat e-mailben. A figyelmeztető papirost kitették a kiskapura, és ezután egyre több ismerős hívott telefonon: azt hitték, betegek vagyunk. Kellemetlenül éreztem magam, amikor kiléptem az utcára, miközben én nem kerültem karanténba, így szabadon járhattam. Ám az emberek, látva a feliratot vagy hallva a rendőrautó szirénáját, nem ezt gondolták – jogosan, persze. Logikus lenne, hogyha valakit megfigyelés alatt tartanak, akkor a közvetlen környezetében élők se menjenek ki. Az élet viszont nem áll meg.
Pszichológusként számos kapcsolatot létesítek nap mint nap. Vonuljak önkéntes karanténba? De meddig? Hiszen akár hetekig elhúzódhat egy ilyen folyamat.

Hogyan számolok el az időmmel a munkáltatóm felé? Mit mondok a klienseknek? Úgy határoztam, az utasítások szigorú betartása mellett, a higiéniai előírásoknak megfelelően dolgozom tovább, amíg tehetem.

Értesítettem azokat a munkatársakat, akikkel szorosabb kapcsolatban vagyok, a saját szobámra korlátoztam a jelenlétem, folyamatosan fertőtlenítettem, szellőztettem, maszkot viseltem és tartottam a távolságot. Azokkal a páciensekkel, akik vállalták, online konzultációt folytattam. Mégis szorongtam és bűntudatot éreztem.
Aggodalmaink mögött olyan gondolatok bújnak meg, amelyek a világ veszélyeire figyelmeztetnek, így igyekeznek megóvni bennünket az élet buktatóitól. „A környezetünk veszélyekkel teli.” „A jövő kiszámíthatatlan és félelmetes.” „Ha nem rejtőzöm el, akkor a betegség áldozatává válok.” Az ehhez hasonló túlzó és téves feltételezések gyermekkorunkban vésődnek belénk, és a későbbiekben meghatározzák a világhoz, a jövőnkhöz, másokhoz és önmagunkhoz való viszonyulásunkat. A fertőzéstől való archaikus félelem könnyen aktiválódik egy új vírus hatására, és láthatjuk magunk körül, ki miként próbál megbirkózni vele. 

A tagadás, mint első reakció, természetes, mivel időt nyerünk általa a felkészüléshez. Hosszabb távon azonban a veszéllyel való szembenézés helyett eltávolít a problémamegoldás lehetőségétől, így rontja esélyeinket a megküzdésre.

Ráadásul a rettegés ledermeszt és cselekvésképtelenné tesz bennünket. A teljes izoláció nem tartható fenn hosszasan, a bezárkózás, mozgáshiány miatti hangulatromlás jelei hamar megmutatkoznak felnőttnél és gyermeknél egyaránt. 

Kép

Kép: Pexels/Anna Shvets

Én tehetek róla!

Rossz hangulatunk gyakran jár együtt önmagunk téves hibáztatásával, amely bűntudatot és szégyent hoz magával. „Ha a környezetemben megfertőződik valaki, biztosan miattam fog.” „Semmit sem tehetek magamért és másokért.” „Amilyen szerencsétlen vagyok, tuti megbetegszem.” „A jövő sötét és kilátástalan.” Ezek a feltételezések és logikailag hibás gondolatok hamar depresszióhoz vezethetnek, amely tehetetlenségben, panaszkodásban, inaktivitásban megnyilvánulva szintén nem visz bennünket előre a megküzdés ösvényén. Sőt, a stressz kiváltotta szorongás és hangulatzavar növeli a megbetegedés kockázatát!

Hogyan vegyük fel a harcot a rossz gondolatokkal?

Vegyük észre őket! Logikai hibát tartalmaz minden túláltalánosítás („Mindenki meg fog fertőződni.”), megbélyegzés („Az óvintézkedések haszontalanok.”), a negatívumok kihangsúlyozása („Akármit csinálnak, nem lehet megfékezni a terjedést.”), a pozitívumok alábecslése („Hiába van elég lélegeztetőgép, az még nem megoldás.”), a fekete-fehér gondolkodás („Most vagy csukják be az országot két hónapra, vagy hagyjuk az egészet, mint a svédek!”), a jóslatokba bocsátkozás („Még két év múlva is ettől fogunk szenvedni!”), mások gondolataiban olvasás („Biztosan azt hiszik rólam, hogy fertőző vagyok.”), az érzelmeink alapján történő következtetés („Úgy félek, tudom, nagy baj lesz!”), a katasztrofizálás („Ha elkapom a vírust, nekem annyi!”) és még sorolhatnánk. Felismerhetőek, hiszen nyomukban jár az aggodalom, szomorúság, félelem, bűntudat, harag, szégyen, kilátástalanság, reményvesztettség.

Próbáljunk bizonyítékokat találni a fenti állítások mellett és ellen! Mi támasztja alá például azt, hogy én fogom megfertőzni a környezetemet? Igen, már máskor is megfertőződtek a családtagjaim, amikor influenzás voltam, de általában egyszerre többen betegek, másoktól is összeszedhették, illetve én is elkaphattam a szeretteimtől a vírust. Rajtam kívülálló okok miatt is megbetegedhetnek.

Találjunk reálisabb gondolatot! A bizonyítási eljárás általában elvezet egy valóságosabb megfogalmazáshoz, aminek következtében kissé megnyugszunk, csökken az önvád. Például: „Lehet, hogy megfertőzök valakit önhibámon kívül, de sokat tehetek azért, hogy egészségesek maradjunk.” vagy „Nincs mindenre befolyásom, de amit tudok, azt megteszem a betegséggel szemben.”

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Miként segítsük gyermekeinket az aggodalmaikkal való megküzdésben?

• Maradjunk higgadtak, mert így a mi mintánkat követve ők sem fognak túlzottan aggódni!
• Figyelmeztessük őket a veszélyre, de utána rögtön tanítsuk is meg, hogy hogyan kerülhetik el a bajt! Mutassunk példát! 
• Ne adjuk nekik tovább saját negatív gondolatainkat! Helyette cáfoljuk meg, és reális, pozitívabb vélekedésre cseréljük le azokat!
• Mesés-játékos formában tanítsuk meg nekik a helyes megküzdést! Mondhatunk történeteket a saját életünkből, amikor sikeresen vettük fel a harcot a nehézségekkel, és felidézhetjük az ő korábbi győzelmeiket is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. novemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Milyen karakter volt az első lovad?
– Fuenta egy shagya-arab csődör volt, ami egy arabból továbbtenyésztett magyar fajta. Nagyobb testalkatú, harcos vérvonallal. Kemény kis ló volt, csikóként kaptam meg, gyerekként én képeztem ki. Szuperintelligens, leleményes típus, kitalálta még azt is, egy kaput hogyan kell kinyitni! Lovardában tartottuk egyébként, Százhalombattáról egy második emeleti panelből tekertem ki hozzá biciklivel mindennap négy és fél kilométert. A nagypapámnak voltak még lovai, ő is hamar észrevette, mennyire vonzódom hozzájuk. Már anyukám öléből is mindig én nyúlkáltam elsőnek feléjük, ott sündörögtem körülöttük. Nem volt kérdés, hogy velük foglalkozom majd, egy időben lovas rendőr is akartam lenni.

– Végül Pécelre jelentkeztél lótenyésztőnek, majd teológiát végeztél. Utóbbi hogyan jött a képbe?
– Úgy, hogy az emberek is érdekeltek, rájöttem, hogy a lelkiviláguk hasonlít a lovakéhoz. Kerestem köztük a párhuzamot, a kapcsolódási pontot.

A teológia rengeteg olyan felismerést hozott az ember kapcsán, amit a lovaktól már megtanultam. A legfontosabb mégis az volt, hogy az egyik tud segíteni a másikon, és ez kölcsönös.

Ezután házi betegápoló lettem Angliában, mert az emberekkel sem csak elméletben szerettem volna foglalkozni, hanem a gyakorlatban is. Ott olvastam el Monty Roberts Az igazi suttogó című könyvét, majd utána is néztem a módszerének, mert rögtön láttam, hogy ez az a kapcsolódás, amit mindig kerestem. Édesanyám, aki operatőr volt, később egy régi videofelvételen mutatta, hogy a százhalombattai tévé riporterének arra a kérdésére, hogy hogyan kell bánni a lovakkal, én már tizenévesen is azt válaszoltam: „hát, szépen – úgy, mint az emberekkel!”.

Kép

Csilla gyerekként az első lovával

– Milyen lépcsőfokokat – nem egészen stílszerűen: szamárlétrát – kellett végigjárnod, hogy Monty Roberts módszerét elsajátítsd, majd te magad is oktathasd?
– Körülbelül három évbe telt sok szűrőn átjutva megkapni Monty engedélyét. Utána még gyakorlati időt is töltöttem a kaliforniai farmján, ahol vadlovakkal dolgoztunk. Itthon a hortobágyi ménesekből az érintetlen lovak is hasonlóan viselkednek, csak nálunk nem fogdossák őket a ragadozók, úgyhogy a félelmeik kint jobban megismerhetők. Már Európában is mindenfelé van instruktora Montynak, a kezdő kurzus itthon, magyarul is elvégezhető, a haladó nála zajlik az USA-ban keményebb, például fóbiás lovakkal. Nekem szerencsém volt, hogy végig személyesen tőle tanulhattam, mert épp nem turnézott. Ha a gyakorlat alatt látják, hogy van érzékünk hozzá, megkapjuk az instruktori engedélyt.

– Milyen ember Monty Roberts?
– Jószívű és jó emberismerő. Az egyik végzettsége viselkedéspszichológus. Nemcsak a lovak, hanem az emberek testbeszédéből is sok mindent le tud vonni. Bölcs, alázatos, emberileg a szerénységéből is sokat lehet tanulni. Nem a mai értelemben vett híresség, inkább belső értékeket igyekszik átadni.

Azt vallja, hogy mi, a tanítványai vagyunk az ő öröksége, akik a módszerét a jövőnek továbbadják.

– 2015 óta Bárdudvarnokon, egy tanyán – vagy farmon – élsz a hét lovaddal. Monty módszerét oktatod, gyerekeket, családokat táboroztatsz. Aki nem járt még ott, hogyan képzelje el a miliőt?
– Amikor a lovak között vagyok, farmnak nevezem, amikor a többi teendőt végzem, inkább tanyának.  Olyan helyet kerestem, ami autóval, busszal és vonattal is megközelíthető, mégis szabadon élhetnek a lovaim. Amikor ezt a földet megláttam a Zselicben, rögtön nagyon jó érzés fogott el. Sikerült is igazi méneséletet teremtenem, mint a vadlovaknak. Húsz perc sétára van egy tó, ahol nyáron – amíg az állatok is hűsölnek – a táborozó gyerekekkel strandolhatunk. Néha megállunk és figyeljük, hogyan viselkednek a lovak, amikor nem vagyunk köztük. Ebből lehet a legtöbbet tanulni. Ahogy játszanak például. De a napirendjüket is szinte percre pontosan tudom. A tanítványok korosztálya vegyes, van olyan ötévesem, aki ugyanúgy figyel, mint a felnőttek, majd hazamegy, és egy hintalovon mindent megmutat a kis barátnőinek, amit tőlem tanult a csatlakozásról. Csatlakozásnak hívjuk a Monty-módszer lényegét, hogy a lovakkal hang nélkül, testbeszéddel, a saját nyelvükön kommunikálunk.

Kép

Csilla és családja, középen Monty Roberts

– Van olyan, hogy valakinek eredendően jobb érzéke van ehhez a nyelvhez, mint másoknak?
– Ez rögtön látszik, a lovak megmutatják. A lovak a legragyogóbb tükrök. Árulkodnak a mozdulataik, például, hogy a fülük hogyan áll, a válluk melyik irányba fordul. A nyelvüket bárki képes megtanulni, persze valaki lendületesebben, folyékonyabban csatlakozik. A ló mindig azt csinálja, amit kérünk tőle, ha valamit mégsem úgy tesz, ahogy gondoltuk, akkor a saját kommunikációs rendszere szerint mást mutattunk neki, mint szerettünk volna. Ő mindig az általunk adott jelre válaszol – tökéletesen. Semmi újat nem tanítunk neki, csak, amit ő ismer, azt mi leutánozzuk, ezért is érti meg hamar. Ezt a pár mozdulatot viszont nagyon jól el kell sajátítani, már milliméteres eltérések is mást jelenthetnek.

– Hanggal nem is érdemes kommunikálni velük?
– Ők egymás között nem teszik. Esetleg istállókban vagy etetéskor nyihognak, de a vadlovaknak tilos megszólalniuk, hogy a ragadozók észre ne vegyék őket, ezért teljesen néma a lovak testbeszéde. Az erdőben Magyarországon is vannak sakálok vagy rókák. Még az lehet a kivétel, amikor a csikó meg az anyja keresik egymást.

A beszédhez szokott embernek nehéz megállnia, hogy ne szóljon a lóhoz, pedig jobb csendben megmutatni neki, mit szeretnénk. Ez néha embereknél sem lenne rossz.

– Akad a lovak között olyan nehéz eset, amelyiknél nem működik a csatlakozás?
– Az egyetlen ilyen eset az a ló, amelyik árván, ember mellett nőtt fel, mert az nem tanulta meg az anyjától a saját nyelvüket. Egy ménesbe kerülve is csak hosszú idő után fogja érteni a többiek mozdulatait.

– Ha már utaltál az emberekre, ők – főleg az életükben ilyen-olyan nehézségekkel küzdők – mit tanulhatnak a lovaktól?
– Az emberek sokszor a szavak áldozatai, azok szülnek félreértéseket, vagy épp szomorítják el őket. Akár az, hogy valaki mond valamit, de nem úgy cselekszik, vagy tesz valamit, de nem azt mondja. A lovaknál nincs ilyen. Éppen ezért, akik nehezen kommunikálnak más emberekkel, a lovak felé jobban meg tudnak nyílni. Mert ők úgy fogadják el őket, ahogy vannak. Nem nézik, mi a munkájuk, magas-e a beosztásuk, mennyi a pénzük, a lovakat csak az érdekli, hogy az adott pillanatban miként viselkedsz velük.

Sérült lelkivilágúaknak nagy segítség, ha közös nevezőre jutnak velük, így visszanyerhetik az önbizalmukat. Mert egy több száz kilós állat megbízik bennük, megmutatja, hogy „az én szememben te megbízható ember vagy, akire az életemet is rábíznám”.

A csatlakozás mozdulatsorában éppen ezt a bizalmat és a vezető szerepet adja át a ló az embernek. És ez az ember lelkében is változást hoz. Ezért járnak hozzám olyan felnőttek, akik valamely trauma után szeretnének a lovak által gyógyulni.

Kép

Csilla és lovai

– Azt honnan tudhatjuk, hogy egy ló boldog az ember társaságában?
– A lovak menekülő állatként mindig azt nézik, van-e veszély, amely elől menekülniük kell. Ha valaki ideges mellettük, menekülőre foghatják. De ha odateszik a fejüket simogatásra, akkor biztonságban érzik magukat, mert nem olyan az illető kisugárzása, hogy az életükre törne. Ilyen ember mellett szívesen vannak. Csináltam egy „lóarckifejezések” albumot, annyi minden megfigyelhető az arcukon is. Ha lágy a tekintetük, nem ijedt a szemük, ha félig lehunyt szemmel szinte elalszanak melletted, akkor jól érzik magukat. Nem készülnek sehová, nem nézik, hová fussanak, ha baj van. Az én lovaim keresik is az ember társaságát. Ha kimegyünk az egyikhez, jön a többi egymást odébb lökve, hogy vele foglalkozzunk. Mondjuk, ha a vezérkanca is ezt akarja, akkor a többiek nem rúgnak labdába.

– Neked városban felnőtt lányként mennyire volt nehéz megtanulnod vidéken ezt az abszolút természetközeli életet?
– Lovas filmeken nőttem fel, a vadon, a vadnyugat, a préri hangulata nekem otthonérzést ad. Más persze a saját bőrömön megtapasztalni az életforma nehézségeit. Nem tudtam, mekkora fába vágom a fejszém, csak belevágtam, majd szép lassan mindent megtanultam. Panelben felnőve még a kályhába begyújtani sem tudtam, az itt lévő romos házból mégis lakhatót csináltam.

Nyilván amikor ijesztő állathangokat hallok éjjel a legelőről, vagy vaddisznónyomokat látok, még inkább együttérzek a lovaimmal.

Már van három macskám is, valaki kirakta őket a domboldalba, és hozzám költöztek. Jóban vannak a lovakkal, a vörös cicám a terepre is elkísér minket, amíg bírja, majd visszafelé újra csatlakozik. A lovak minél több állatot megismernek, annál kevésbé ijedősek. Eleinte a nyávogástól is összerezzentek, ma már ugrálhatnak felettük a cicák, nem zavarja őket. Engem pedig sok mindenen átsegítenek, építik a lelkivilágom. Ha nehézség van, csak kimegyek közéjük, és máris semmi bajom.

– Az ékszerek szeretetét a családodból hozod – szüleid és nagyszüleid is ékszerészek, ötvösök voltak. Érthető, hogy téged is magába szippantott a hivatás.
– Pici gyerekkorom óta elbűvöltek az ékszerek. Az iskolám az ötvösműhelyünk mellett volt, tanítás után gyakran ücsörögtem ott. Tizenöt-tizenhat évesen kezdtem el anyukám nagykereskedésében segíteni külföldi és belföldi kiállítások szervezésében, válogattunk köveket, gyöngyöket, és gyakran utaztam is vele. Az érettségi után döntöttem úgy, hogy ezt a szakmát szeretném tanulni. Londonba utaztam, hogy képezzem magam, illetve hogy más irányzatokat és perspektívát is megismerjek. Egy ideig kétlaki életet éltem Tel-Aviv és Budapest között, most tartósan Budapesten tartózkodom, itt van a stúdióm is.

– Valóban sok helyen megfordultál: Londonon kívül tanultál Ausztráliában, New Yorkban voltál gyakornok, illetve rendszeresen utazol nemzetközi kiállításokra is.
– Londonban gyémántszakértő-képzésen vettem részt, ez alapozta meg a szaktudásomat. Kövekkel dolgozom, így hát nagyon fontos, hogy tudjam osztályozni és felbecsülni az egyes köveket. Ausztráliában az ékszertervezés fortélyait sajátítottam el, majd ugyanitt dolgoztam drágakő-nagykereskedésben, aztán pedig egy ötvösmester mellett.

– Hogyan jellemeznéd az ékszereid stílusát?
– Két különböző vonalat viszek: az egyik az egyedi vonal, amikor is régi ékszerekből varázsolok újat. Ez nem kategorizálható egyféle stílusba, hiszen sok különböző dolgot készítek.

A másik vonal a saját kollekció, amelyet letisztult, geometrikus, nőies ékszerek jellemeznek.

Fontos szempont nálam a kényelem, vagyis hogy mindennap hordható darabok legyenek, és az is, hogy elérhető luxust képviseljenek, azaz ne csak akkor engedhesse meg magának egy nő az ékszereimet, amikor alkalom van, hanem az év bármely napján.

Kép

Kép: Koós Lili

– Mely kollekciódra vagy a legbüszkébb?
– Az egyik legkomplexebb munkám a Verdi Opera kollekció, amelyet Rost Andreával közösen találtunk ki. Verdi halálának 200 éves évfordulója és műveinek női karakterei, Desdemona, Gilda és Violetta adták az inspirációt. Ez volt a diplomamunkám és egyben az önálló tervezői karrierem kiindulópontja is. Egy egész könyv készült a kollekcióról és inspirációjáról. 

– Kérlek, mesélj nekünk kicsit az alkotófolyamatról! Hogyan születnek az ékszereid?
– Egyedi ékszer elkészítése előtt egyeztetek a megrendelővel, megbeszéljük, milyen formavilághoz, kőhöz ragaszkodik. Ez után skicceket és 3D látványtervet készítek számítógépen. Ha a tervet jóváhagyja a megrendelő, következik a pontos, méretarányos modell készítése 3D-ben, amelyet 3D nyomtatóval nyomtatok. Ez kerül aztán öntésre, kidolgozásra, a kövek pedig a legvégén kerülnek a helyükre. Az alkotófolyamat tehát számítógépes gyártással kezdődik, és kézi munkával fejeződik be. A műhelyemben bizonyos folyamatokat én csinálok, emellett vannak alvállalkozóim, akikre a többi részfolyamatot bízom.

– Az őskor óta előszeretettel díszit magukat nők és férfiak egyaránt. Szerinted miért fontos, hogy ékszert hordjunk a mindennapokban?

– A divatékszer mindig a személyiséghez kötődik, egyfajta önkifejezési mód. A drágaköves ékszerek sokszor státuszszimbólumok.

– Meg lehet ismerni az emberek személyiségét pusztán a viselt ékszereik alapján?
– Ha nem is a személyiségre, de arra igenis lehet következtetni belőlük, hogy az illető milyen stílusú divatot szeret, mennyire nyitott az új dolgokra, vagy épp mennyire konzervatív.

– Gyakran látni olyan hölgyeket, akiknek minden ujján gyűrű van, vagy akik egyszerre több nyakláncot, karkötőt is viselnek. Illendő ez?
– Ha klasszikus, elegáns vonalat követünk, akkor nem biztos, hogy ízléses, de nem lehet ma már kategorikusan kijelenteni, hogy mit illik viselni és mit nem, ugyanis az utóbbi időben nagyon elmosódtak a határok. A külföldi divatbloggerek, akik exkluzív márkákat képviselnek, rengeteg ékszert viselnek. Mondhatnánk, hogy nem ízléses, mégis sokan követik őket és viselnek ékszert oly módon, ahogyan ők.

Kép

Kép: Koós Lili

– Kaptál valaha megdöbbentő, furcsa megrendelést?
– Igen. Volt, aki azt szerette volna, hogy a gyermeke tejfogaiból készítsek nyakláncot. Sajnos nem tudtam vállalni a megrendelést, mert a fogak tönkrementek volna, mire elkészül az ékszer.

– Mi most a trend az eljegyzési és karikagyűrűket illetően?
– Az eljegyzési gyűrűk terén nagyon divatos a fehér gyémánt, és egyre többen nyitnak különböző formájú és csiszolású kövek felé, mint például a princess cut (négyszögletű), a bagett (hosszúkás) vagy az oval (ovális). Sokan kedvelik a fekete és a konyakszínű gyémántot, de a smaragd is kezd divatba jönni. Sok olyan eljegyzési gyűrűt készítek, ahol a nagyobb kő mellett kis kövek helyezkednek el a sínben.

Karikagyűrűkben közkedvelt a nagyon vékony, kövekkel körberakott fazon, ez az úgynevezett eternity ring.

– Melyik kollekciód áll legközelebb a szívedhez?
– Előszeretettel hordom a karikafülbevalómat, amelyet pici gyémántok sora díszít. Sok antik dolgot is viselek, illetve a saját kollekcióim közül nagyon kedvelem a Sand Stormot, amely különböző színű gyűrűkből és kövekből áll. Kényelmes mindennapi viselet, és szinte minden ruhához passzol.

– A szakmában eltöltött évek alatt kikristályosodott már, hogy mitől szerethető számodra ez a hivatás?
– A legelső pillér a kreativitás és a pontosság, amit a tervezés során élhetek meg. Mindig meg tudom valósítani egy újabb csodás ékszerben azokat a gondolatokat, ötleteket, amik éppen inspirálnak vagy foglalkoztatnak. A másik az utazás – számos kiállításon, workshopon és show-n vehetek részt. A harmadik a kommunikáció. Nagyon szeretem az embereket, élvezem a társaságot, és kifejezetten fontosnak tartom, hogy örömet szerezzek a megrendelőimnek a nekik tervezett ékszerek által.

Az Erdészeti és Energetikai Szaporítóanyag Terméktanács (EESZT) és a Sopron Média által készített videó célja, hogy bemutassa a fiataloknak, miből lesznek a fák, és hogy milyen emberi tevékenységekre van szükség ahhoz, hogy a kis csemeték megnőve benépesítsék az erdőket.

„Az oktatóanyag az általános és középiskolás diákokat egyaránt megszólítja; a filmet úgy alkottuk meg, hogy minden iskolás korosztálynak szórakoztató legyen” – árulta el Farkas Pál, az EESZT ügyvezetője. Az alsósoknak az animáció teszi befogadhatóvá a témát: a nézőket egy életre kelt termésemberke, Makk Manó kalauzolja el a csemetekertekbe. A nagyobbak számára pedig a tények, számadatok lesznek izgalmasak: megtudhatják például, hogy a hazai erdők területén 34-szer férne el a Balaton.

De kik is azok a csemetetermelők?

Az erdők fái gyakran megbetegszenek; a csemetetermelők ezek pótlásának céljából nevelnek fákat a csemetekertekben. Munkájuk a magok és a termések begyűjtésével kezdődik, amiket később elvetnek és hónapokig gondoznak. Innentől kezdve általában egy-két év, mire a magok csírázni kezdenek és kiültethetővé válnak. Ez idő alatt folyamatosan gondoskodniuk kell az öntözéshez szükséges, megfelelő hőmérsékletű vízről, a termőföld fellazításáról valamint a kórokozók gyomok elleni védelemről.

A videóból az is kiderül, mi az a vermelés, mit csinál egy kultivátor, és hogy melyek a leggyakoribb őshonos fáink.

Erdeinkbe ugyanis általában őshonos fákat telepítenek, amelyek számára megfelelő a klíma. „De az is előfordul, hogy idegenhonos növényekkel pótolják a beteg fákat, mint a fehér akác, amely mézadó képessége miatt is népszerű” – magyarázza Farkas Pál.

Ha nem mehetünk az erdőbe, az erdő jön el hozzánk

Hogy segítsék a digitális oktatást, a készítők a felvételt online, a YouTube-on is elérhetővé tették, így a pedagógusok be tudják építeni az órákba. A megkérdezett tanárok szerint a környezettudatos nevelés legjobb módja a tapasztalatszerzés, erre azonban – különösen a pandémia idején – nincs mindig lehetőség, így felértékelődtek a digitális anyagok. „Amikor egy belvárosi iskolában környezetet tanítottam alsósoknak, ritkán jutottunk el a természetbe, ezért megfordítottuk a dolgot, és többnyire a természetet hoztuk el nekik a tanterembe: projektnapokat tartottunk, oktatóvideókat néztünk” – meséli egy pedagógus, Vera.

Az EESZT másik, nem titkolt célja, hogy népszerűsítse a csemetetermelői szakmát az ifjúság körében.

„Jelenleg ötszáz tagunk van, ám a legtöbben már közelítenek a nyugdíjhoz, így szükség van a fiatalokra” – mondja Farkas Pál. A termelőtanács a jövőben szeretne létrehozni bemutató csemetekerteket, ahol a középiskolások és a felsőoktatásban tanulók közelről is megismerhetik az általuk használt technológiákat, a kisebbek számára pedig újabb videókat terveznek.

– A beszélgetésből kiderül, a néphagyományok és az egyházi hagyományok vajon konkurensei, vagy inkább segítői egymásnak? Hogy van ez most 2021-ben, a járvány idején, mik lehetnek a kapaszkodóink?

– „Ki mint imádkozik, úgy is él” – mondja Bese Gergő atya. Az ima megtart, erőt ad, nagy szükségünk van a közösségi, lelki összekapaszkodásra. De képesek vagyunk-e jó döntéseket kiimádkozni?

– A húsvétot hosszú várakozási idő előzi meg. Miért fontos és mit jelent a 40-es szám? A húsvét után mit tudunk megtartani a vállalásainkból?

– Március 25-e, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe azért is fontos, mert ekkor mondott igent a Szűz Anya Jézus születésére. A nagyböjt vége tehát az élet felé mutat. Felmerül a kérdés: az anyák vajon máshogy készülnek a húsvétra?

– Honnan jön a nyuszi hagyománya? Tudták, hogy egy német lelkész orvos fiának tanulmánya és egy zsoltár is részei a történetnek? És hogy jön a nyuszi mellé a borz, a kakukk és a róka?

– A barkáról és a zöld ágak szimbólumairól is mesélnek vendégeink. Mit jelent a villőzés, és mi az a kisze? Egy hétgyerekes nagycsalád hogyan éli meg az előkészületeket és az ünnepet? Dyekiss Virág példáiból mi is meríthetünk ötleteket.

– Hogyan tudunk az örömre készülni? Mit tanulhatunk a népi hagyományokból? Megtudjuk, miért szereti Bese Gergő a családos miséket, ahol a gyerekek körbe-körbe szaladgálnak az oltár körül. Az is kiderül, hogyan lehet a „kemény fiúkat” is bevonni a „húsvéti buliba”.

– Húsvét után egy héttel, fehérvasárnap újraértelmeződnek és megújulnak a családi és baráti kapcsolataink is. Szó lesz a mátkavasárnapról, amikor az életre szóló baráti kapcsolatokról döntöttek.

– Egyébként Önök hogy állnak a húsvét előtti takarítással? Ennek kapcsán beszélünk arról is, hogy hogyan zajlottak az előkészületek akkor, amikor még döngölt padló volt a házakban.

Tartsanak velünk!

A beszélgetésről Jónás Jácint képeket is készített. Facebook oldalunk albumai között találják őket.

Támogató:

A történet

Miguel egy átlagos mexikói kisfiú, aki népes családja körében cseperedik, és annyira szerencsés, hogy még a dédnagymamája is az élete része. Sokat beszélgetnek, mindenféle dolgot csinálnak együtt, annak ellenére, hogy Coco mama jobbára már csak a négy fal között élvezi a beszűrődő napfényt, elméjéből fokozatosan röppennek el életének és identitásának meghatározó emlékképei. Miguelito azonban lop egy kis életet Coco mama öreges, lassan vánszorgó napjaiba. 
Miguel családja összetartó, szeretetteljes. Itt mindenki egyformán fontos, és az individualista önmegvalósító szemlélettel szemben inkább a közös „mi” identitás jellemzi őket: együtt, egymást segítve lépdelnek előre az úton. A közös családi vállalkozás is összetartja őket: a Rivera család generációk óta cipőkészítéssel foglalkozik. Olyannyira meghatározó elem ez egy Rivera életében, mint egy továbböröklődő, elálló fül vagy különleges hajszín. Szinte lehetetlen nem ebbe belenőni.

Egyetlen szigorú szabály van, amit Miguel nem igazán tud betartani: Imelda üknagymama óta a zene tiltott dolog egy Rivera számára,

száműzték annak minden formáját, és legalább annyira tartanak tőle, mint az ördögtől. Imelda mamát és a kislányát, Cocót ugyanis elhagyta a férje, hogy zenei karriert futhasson be, és többé a színét sem látták. Azóta a családi narratíva szerint a zene ártalmas, romboló.
Miguel egyáltalán nem érti, hogy miért változna valaki önző naplopóvá csak azért, mert szereti a muzsikát. Ráadásul a fiú az üknagypapára ütött, jó érzékkel gitározik. Titokban rengeteget gyakorol, és nagy álma, hogy olyan híres és elismert zenész legyen, mint legnagyobb példaképe, Ernesto de la Cruz. 

Halottak napján ahelyett, hogy a családja körében megemlékezne eltávozott szeretteiről, mindenkivel konfliktusba keveredik, mert nem tudják elfogadni, hogy más utat szeretne járni. Kétségbeesett próbálkozásai közepette valahogy a túlvilágon köt ki, ahol nemcsak elhunyt szeretteivel találkozik, de tisztába kerül önmagával, és leszámol néhány múltbeli démonnal is, amik egészen eddig a családja életét mérgezték. 
A mexikói kultúrkör felfogása a halálról kicsit hasonlít a miénkre, hiszen náluk is van halottak napja, ugyanakkor sokkal lazább és felszabadultabb a hozzáállásuk. Úgy gondolják, hogy a halottak ezen az éjszakán meglátogathatják hátrahagyott szeretteiket, éppen ezért gyönyörű virágos oltárt készítenek, kiteszik rá az eltávozott családtagok képét, és a kedvenc ételeiket, italaikat is odakészítik. Miguel is népes kompániával találkozik odaát.
A Pixar animációs filmje tabutémát feszeget abból a szempontból, hogy egy gyerekeknek készült mesében a halállal és a halálképpel foglalkozik. Nemcsak a halottak napja és a túlvilág, hanem az idős dédmama halála is helyet kap a filmben, így a halálról való beszélgetés és együtt gondolkodás mellett a gyászfeldolgozásban is segíthet ez a gyönyörű történet.

Kép

A gyerekek és a halálfélelem

A pszichológusi munkánk során gyakran találkozunk azzal, hogy a felnőttek szeretnék megóvni a gyermekeket a halál gondolatától, holott az óvodás korosztályt gyakran nagyon is foglalkoztatja ez a kérdés.

Simkó Csaba szerint a sötétségtől és az elalvástól való félelem is részben halálfélelem (ebben az életkorban a halál kritériuma a mozdulatlanság és a lecsukott szem), de az óvodás számára a halál még nem visszafordíthatatlan.

Talán Ranschburg Jenő fogalmazta meg ezt legtalálóbban Gyász című versében, amely egy kisgyerekről szól, akinek meghalt a nagyapja, de nem mondják el neki: „Becsapnak mind, meghalt a nagyapám! Hisz sír mindenki, mint a vízözön, és rám szólnak, hogy újra nagy a szám, mert ehhez aztán végképp nincs közöm! Becsapnak mind, meghalt a nagyapám…. Elmondom neki, majd ha visszajön!” A halálfélelem ebben az életkorban még hasonló a szeparációs szorongáshoz („Félek nagyon: mindenki meghal egyszer… s én itt maradok egyedül!” – részlet Ranschburg Jenő Halálfélelem című verséből), és a halállal való találkozás elindít egy személyes vonatkozású gondolatsort, a saját vagy közeli hozzátartozó halálának lehetőségét. 
Bár az iskolások halálképe már reálisabb, ők is ugyanúgy igénylik a beszélgetést a témáról. Ezeknek a beszélgetéseknek a célja a gyerek megnyugtatása mellett az, hogy a saját életkori szintjének megfelelően megértse, hogy a halál az élet megkerülhetetlen része, és mintát adjunk neki ennek a feldolgozásához. Ehhez szükséges, hogy szembenézzünk a saját szorongásunkkal és a félelmeinkkel a halál témájával kapcsolatban, így adhatunk csak hiteles válaszokat. 

Az elhunyt felmenőkkel kapcsolatos beszélgetések, a róluk készült képek nézegetése, a fennmaradt történetek elmesélése abban segít, hogy a gyermek megtapasztalja, hogy a halott a szívünkben él tovább, és a szeretet képes betölteni a hiány okozta űrt. 

A film által elindított beszélgetést jól kiegészíthetik az alábbi könyvek/mesék a témával kapcsolatban:
Kő és bambusz (brazil mese)
Patrice Karst: A láthatatlan fonal
Benji Davies: Nagypapa szigete
Shona Innes: Az élet olyan, mint a szél
Singer Magdolna: Boldogan éltek, míg meg nem haltak… és azután? (gyászfeldolgozáshoz)

Fekete bárányok és más generációs örökségek

A film nemcsak a halál témájának feldolgozása miatt értékes, hanem mert arra is rámutat, hogy a transzgenerációs elvárások, elakadások, hiedelmek, megoldatlan konfliktusok és erőforrások miként hatnak a személyes életünkre. A filmben egyértelműen megjelenik a rendszerszemléletű családterápia alapelve: minden család egy nagy rendszer, és mint minden rendszer, egyensúlyra törekszik.

Amikor egy régi történet miatt ennyire letiltanak egy viselkedést, akkor elkerülhetetlen, hogy jöjjön valaki, aki megpróbál új és egészségesebb egyensúlyt találni.

A történet arra is rámutat, hogy a magunkkal cipelt harag és meg nem bocsátás mennyire megkeserítik az életet, és mennyi fájdalmat okoznak nemcsak a mi, hanem akár az utánunk következő generáció életében is.

Kép

Pál Feri mondta az egyik előadásában, hogy nem lehetséges a családi örökségektől szabadon élni, viszont a családi örökségekkel együtt, azokat elfogadva, lehet szabadon élni. Nem tudjuk a múltat megváltoztatni, sem kitörölni, hiszen a családi örökségek hatással vannak a személyes történetünkre, de szembenézhetünk velük, a nehéz történeteket feldolgozhatjuk, a veszteségeket elgyászolhatjuk, a sérelmeket elengedhetjük, és megszabadulhatunk a belőlük származó szorongástól és félelemtől.
Ha a feldolgozatlan traumák és azok hatásai generációról generációra szállnak, akkor miért ne lehetne a szeretetnek is folytonossága? Miért kellene, hogy megszakadjon ez a lelki folytonosság pusztán azért, mert valaki a nemlétbe távozik tőlünk? Miguel családjának története rávilágít arra, hogy bár néha generációkon keresztül vonszoljuk magunkkal a ki nem mondott fájdalmakat, ha egyszer valaki nagyon szeretett bennünket, ez a védőpajzs a szeretett személy halálával sem tűnik el, inkább elmélyül, és békességet hozhat a szívünkbe. És lendületet adhat az élet nagy kihívásaihoz, amelyekkel szembe kell néznünk. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Az ön számára milyen tanulságokkal járt az elmúlt 12 hónap, ez a korántsem felhőtlen időszak? 
– Nem vagyok a 21. századi informatika híve, hiszen még palatáblás iskolába jártam. De az elmúlt egy évben csak úgy tudtam a Finnországban élő unokáimmal „találkozni”, ha „Skype-oltunk”. Úgyhogy az ilyen csoda kifejezéseket is megtanultam, amik 70 éven át nem voltak az életem részei. A tanulság: milyen esendő az ember, milyen kiszolgáltatott pontja a természetnek! Akár egy ilyen láthatatlan ellenségnek. Lelkileg megviselt, hogy nem tudom, mit hoznak a következő évtizedek, hiába vagyok előrejelző szakember. Néha az is titok, ami a légkörben zajlik, de most az emberiség sorsa kapcsán is tele lettünk megválaszolatlan kérdésekkel. Pedig már csak az öt unokám miatt is szeretném, ha emberi életre alkalmas maradna a Föld! Ez az évmilliók óta jól működő rendszer, amit hiszem, hogy valami irányít, de néha porszem kerül bele. Igaz, amit most átélünk, nem is porszem, inkább egy rög. 

– Sokat változott ez a jól működő rendszer az ön meteorológusi karrierje során? 
– Rengeteget. 1975-ben kezdtem, megjegyzem: már akkor is éltek emberek a földön! (nevet) De fényévnyi fejlődés tapasztalható az akkori és a mostani lehetőségeink között. Radarok, műholdak révén egész más ma a jövőbe tekinteni, megfejteni a légkör titkait akár csak 24–36 órára vagy pár napra előre. Nekem az volt a dolgom, hogy megmondjam csütörtökön, milyen idő lesz hétvégén, a kiskertekben lehet-e kapirgálni, elmehetünk-e kirándulni vagy a strandra. A visszacsatolást legkésőbb hétfőig meg is kaptam. A klímaváltozás viszont közben égetőbb probléma lett, de hogy erről is jól gondolkodunk-e, arra csak évtizedek múltán lesz visszacsatolás. Bevallom, annyi minden történt már a mi kis mérsékelt éghajlatunkkal, hogy én is csak akkor kezdtem el odafigyelni a veszélyre, amikor megnőtt a szélsőséges időjárási jelenségek – a viharciklonok, szélviharok, jégesők – száma. Ez alatt a négy évtized alatt is – ami a földtörténetben a porszemnél is kevesebb idő – tapasztalom a változást. 

A felmelegedés mérhető, vagyis az utódaim megélhetik, hogy a Vivaldi által oly csodásan megkomponált, jól megszokott Négy évszak nálunk is kettőre csökken… 

– Min vagy kin múlhat ilyen értelemben a jövőnk? 
– Örök vitatéma, hogy mekkora az ember szerepe. Éghajlatváltozás mindig volt: felmelegedő szakasz, majd jégkorszak. Azt gondolom, ma hét és fél milliárd ember a mérhetetlen energiapazarlásával meg az őserdők irtásával ehhez vastagon hozzájárul, pedig például a szelektív szemétgyűjtéssel mi is sokat tehetnénk a folyamat lassításáért. A járvány előtt jártam az iskolákat a „Mi lesz veled, Föld, mi lesz veled, éghajlat?” előadásommal, és a gyerekek szájtátva hallgatták, amit a természeti jelenségekről mondtam. Hiszen az urbanizáció, a számítógépes világ már elszakította őket a természettől. Élvezték, ahogy biciklit tekerve dinamóval a saját energiánkból elektromos áramot fejlesztünk. A leghálásabb generációnak a 10–16 év közöttiek tűntek, őket még nem fertőzte meg teljesen a modern világ. 

Kép

Kép: Németh Lajos meteorológus Facebook-oldala

– Ön mindig természetközeli életet élt? 
– A szlovák határ mellett, a Börzsöny lankáin, az Ipoly völgyében található Vámosmikolán nőttem fel. Falusiként az életem 99 százalékát a környezettel együtt éltem, a téli hidegtől a nyári forró napokig, amikor mezítláb jártunk. A nagypapám és a szüleim minden hétvégén felsöpörték a házunk előtt az utcafrontot, hogy rendben legyen a portánk. Ez mutatja az akkori értékrendet, azt, hogy tiszteltük a környezetünket, a természetet. Aztán az emberiség megindult – a költő szavaival –, hogy „mit nekem te zordon Kárpátoknak…” azaz ki, ha én nem?!  

És amikor jön egy Isten csapása, akkor rádöbbenünk, hogy mi a földi életbe egyszerű kis hangyaként vagyunk delegálva, a természet ereje meg az elefánt.  

Nem szabadna elbízni magunkat! Sokan hiszik, hogy őket egy vírus nem tudja legyőzni. Biztos ez? 

– Ön idővel Budapestnek indult neki. A fővárosban is meg tudott maradni vidékinek? 
– Már 14 évesen felkerültem, de sosem tudtam városivá válni. Már akkor is megdöbbentett – pedig a hatvanas években még szorosabb volt az emberek közti kapcsolat –, hogy sokan szótlanul mennek el egymás mellett. Nyitott lelkületű emberként, aki szeret „face to face” kommunikálni, ezt furcsálltam. Budapesten sosem találtam olyan közösséget, mint falun, pedig kollégistaként is közösségben éltem. De más volt a kapcsolatrendszer. Viszont itt volt a Meteorológiai Intézet, úgyhogy maradtam, ám a friss vidéki levegőt ma is visszasírom, a „ki a természetbe!” jelige nálam mindig itt van felírva. 

– Ha a vidéki közösséget nem is sikerült átmentenie Budapestre, a családot igen, ugyanis korán – ha jól tudom, lassan már 47 éve – megnősült… 
– Pontosan tudom, mikor – 1974. augusztus 17-én – történt, mert felejthetetlen! Ugyanis nem önszántamból tettem… Csak viccelek! (nevet) Az egyetemen ismerkedtünk meg az egyetlen drága feleségemmel – ő matek-fizika tanárként, én matektanárként és meteorológusként végeztem –, és még a diploma előtt bekötötte a fejem. Nagyon meleg volt, arra emlékszem. Mivel ő székesfehérvári, mi felkerekedtünk a szülőkkel, nagyszülőkkel ünnepelni a városba, becsomagoltuk a tyúkokat, az ajándékokat az autóba, rengeteg jéggel a csomagtartóban. Hamar elolvadt, de a tyúk nem romlott meg! Tudja, az élet értelmét én mindig a kisközösségekben láttam. A legkisebb közösség pedig a család. Ezt vallom, ebbe nőttem bele Vámosmikolán, ahol együtt éltek a nagyszüleim, a szüleim és mi, gyerekek. Mindenkinek megvolt a funkciója, nekem például libákat kellett őriznem.  

Belém égett ez a minta, így az én életem értelme is az lett, hogy gyermekeim, majd unokáim szülessenek. És ha nem is élünk mind együtt, a Család nálam megmaradt nagy Cs-vel! 

– Mit gondol, mennyire könnyű vagy nehéz kijönni önnel? Vezető típus a családban? 
– Sajnos igen. (nevet) Erről a feleségemet kellene kérdezni, de nyilván kellenek kompromisszumok. Ám nagy szerencsém van vele: tyúkanyó típus, igazi családösszetartó. Nagyon jól főz, én pedig nagyon jó étvággyal eszem, ez is fontos szál a hosszú házasságunkban. Ugyanezt láttam otthon: édesanyám főzött, a férfiak végezték a nehéz fizikai munkát. Igaz, nálam ez azt jelentette, hogy lefutottam egy félmaratont vagy egy maratont, illetve kertészkedtem. Két ember kell a sikeres közös élethez, de sosem volt okom változtatni, én mindig nagyon meg voltam elégedve. 

Kép

Németh Lajos feleségével - Kép: Németh Lajos meteorológus Facebook-oldala

– A hivatását is lehet szerelemnek nevezni? 
– Érdekes, mert a szakmát nem az anyatejjel szívtam magamba. A nagyapám, aki parasztember volt, mindig vitt magával, és tekintgetett fel az égre, mert az agrárszakembernek soha nincs jó idő. Ha lekaszálta a lucernát, annak meg kell száradnia, mert ha megázik, penészes lesz, nem tudja télire elraktározni az állatoknak. A kukoricának ugyanakkor az eső kellene. Sokat beszélgettünk vele az időjárásról. Akkor még nem értettem, de nyugat felé nézve azt a szót ismételgette, hogy „rohasztó”. Aztán az egyetemen megtanultuk a frontok vonulását, hogy honnan jön az eső a Kárpát-medencébe. Nos, sok ilyen front valóban nyugatról érkezik, ezért nevezte ő rohasztónak azt az égtájat, amikor arra néztünk. Ez egy szakszó volt gyerekkoromban, meg is fogalmazódott bennem, milyen jó volna segíteni a nagyapámnak. „Bárcsak meg tudnám mondani, hogy ne most kaszáld le a lucernát, várj még három napot, mert jön az eső!” Ide vezetem vissza, hogy a mai napig a légkör titkait fürkészem. 

– Igaz, hogy a meteorológia szakra jelentkezésének a sörhöz is köze van? 
– Konkrétan a sörnek köszönhető! Akkoriban a varsói szerződés jegyében 11 hónapra elvitték az egyetemistákat is katonának, hogy védjék a hazát. A NATO ellen harcoltunk, és mindig győztünk! (nevet) Engem Hódmezővásárhelyre helyeztek, hogy szokjam a távolságot a szülői háztól. Mi, matek-fizika szakosok ott is kijártunk – két háború között – sörözni. Majd visszakerülve Pestre az egyikünk, aki épp a heti sörözést kellett volna, hogy fizesse, szólt, hogy nem tud jönni, mert meteorológia „speckollja” van. Akkor hallottam ilyet először, hitetlen Tamásként mondtam is neki, hogy „akkor elkísérlek, és utána kezdjük a sörözést!”. Elkísértem, velem együtt öt hallgatója volt a professzornak, aki a szobájában tartotta az órát. Megkérdeztem, maradhatok-e, mire ő: „persze, kolléga, mit parancsol, kávét vagy teát?”. Családi fogadtatásban volt részem, miközben matek-fizikára 120-an jártunk. Egyáltalán nem unatkoztam, úgyhogy beiratkoztam. És utána még sörözni is elmentünk! 

– Akkor a kisközösség ebben is fontos szerepet játszott, itt is a családias légkör győzte meg… 
– A meteorológusok családja egyébként is összetartott még a legvadabb hidegháborús időkben, az ötvenes, hatvanas években is, amikor a Kelet meg a Nyugat pfujolta egymást.  

A légköri frontok akkor is politika-függetlenek voltak, az adatokat akkor is ki kellett cserélnünk az osztrákokkal meg a németekkel a megbízható előrejelzéshez.  

Arról nem beszélve, hogy ha a műszerem keleti szelet mutatott, akkor bemondtam, hogy keletről fúj a szél, ha nyugatit, akkor pedig azt, hogy nyugatról. Hálaistennek az egész életemet politikamentesen élhettem. 

– Miközben végig az igazat – az objektívet – mondhatta. Meteorológusnak lenni életforma? 
– Én sem úgy járok az utcán, hogy csak a felhők vonulását nézem, de még nyugdíjasként is 0–24-ben figyelem, milyen idő várható. Nem szakbarbárságból, tényleg érdekel! Már nem olyan titokzatos, mint 40 éve, akkor földöntúlibb tudománynak tűnt. De ma nagyobb is az elvárás felénk! Volt, hogy márciusban jött egy telefon – nagyon örülhetett a hölgy, hogy megkérték a kezét, mert személyesen engem keresett a meteorológiai szolgálatnál. „Júliusban a Margitszigeten, a nagy platánfa alatt lenne az esküvőnk, a hónap első vagy a második hétvégéjén tartsuk?” Na, erre próbáljak meg okosat mondani! Persze örültem én is, hogy férjhez megy. De ismert emberként is – és ezt nem nagyképűen mondom – szívesen szállok fel a villamosra. Szívesebben, mint az autóba. És az emberek sosem furkósbottal közelítenek, hogy „te, szemét, már megint nem találtad el az időjárást!”, hanem szeretettel szólítanak meg. 

– Kérdezgetik már azt is, hogy 2021 második felében elvonulnak-e a „felhők” felőlünk? 
– Meggyőződésem, hogy a mostani őrületet az emberiség leküzdi. Mi most benyaltuk, ez tény, de előbb-utóbb újra azzal a kérdéssel keresnek majd, hogy „Németh úr, mikor menjek szabadságra, melyik az ideális hét?”  

Bezzeg, ha tudnák, a szabadságom időzítésével én is hányszor pórul jártam!  

Persze ez ebben az „élni vagy meghalni” szituációban sokadrangú lett, aki megbetegedett, azt nem az időjárás érdekli, hanem az egészsége. Én persze tovább szurkolok a négy évszaknak is. 

– Én pedig annak, hogy az öt unokája között legyen majd, aki egyszer önhöz hasonlóan beszél a hivatásáról: „Azért is választottam, mert a nagypapa mindig azt mondogatta, hogy...” 
– Már most is van a gyerekekben és bennem közös. Amikor a finnországiak meglátogattak, és kirándultunk a Budai-hegyekben, sajnos szeméthegyeket láttunk kiborítva. Ők csodálkoztak: „nagypapa, ezt ki hozta ide?”. Nem hittek a szemüknek, mert az északi államokban jobban becsülik a környezetet. Azt is megkérdezték, ki viszi el onnan azt a sok nem odavaló dolgot. Egy kicsit szégyenkeztem, majd elmagyaráztam, hogy olyan felnőttek csinálták, akik nem tisztelik a természetet. De remélhetőleg egyre kevesebb ilyen lesz, és akkor ők meg az unokáik egy jobb világban nőhetnek fel. Mert ahogy felcseperednek, és először kimondják, hogy „nagypapa”, az olyan érzés, olyan zene az ember füleinek, mint a Vivaldi-féle Négy évszak! Sőt, még annál is sokkal szebb. 

„Karcsi egész éjjel nem aludt, annyira várta a mai online órát.”
Velem szemben a megosztott képernyőn egy csapat viháncoló kisgyerek. Van, aki megállás nélkül beszél, nem is értem, mit, mert a mikrofon zengeti az adást. A másiknál nincs bekapcsolva, ő is beszél, így némán tátogva olyan, mint egy aranyhalacska. Aggódó anyukák, vidám nagytestvérek úsznak be a kis akváriumokba, integetnek. Van, aki hintán lendül át a kamera előtt. Aztán elkezdődik.

„Van új kutyánk.”
„Kiesett a fogam, meg mozog kettő...”
„A menhelyről van.”
„Nekem is, meg a tesómnak is kiesett, de neki nem tudom, mennyi.”
„Még ugrál ránk egy kicsit.”
„Ha megint lesz suli, beviszem a fogaimat megmutatni.”
„Nézd, forog a szék!”
„Megnézed Hörit?”

Hogy lesz ebből tanulás? Sehogy. Abban maradunk, hogy most egyszerűen örvendezünk egymásnak.

„Kedves Gabi néni, az a helyzet, hogy Palkónak pont akkor van online órája, amikor Marcsinak, és hát a kémia az kémia. De megcsináljuk, amit kérni tetszik.”
Megpróbálunk rendet teremteni a közben madárházzá átalakuló csapatnál. Messze kerültünk egymástól. Éppen akkor, amikor már összeszoktunk, kialakultak a szokásaink, apró szertartásaink, hiányoznak a kis lelki USB csatlakozók – ha már ilyen digitális világban élünk.

„Marcika véletlenül hazahozta az iskolai sünt. Azzal alszik. Kifertőtlenítjük. Tisztelettel: …”

Lehet-e elsősöket ilyen módon tanítani? Léteznek varázslatos képességű tanítók, akiknek sikerül. Igyekszem tanulni tőlük. Nekem még nem megy jól. Az én szeretetnyelvem is a másik ember közelségének érzése, az, hogy a kisember karját megérinthessem, és ha igényli – és sokan igénylik – megölelgethessem. Bátorítom, terelgetem. Ha elakad az írással, megfogom a kezét. Kunkorodjon az „e” betű farkincája! Sokan vagyunk így. Egyszer online-ban is menni fog.

„Hát tessék elképzelni, Zolika megdicsért, majdnem olyan szép »p« betűt írtam, mint Gabi néni. Kérhetek jutalompecsétet?”

Suta kis filmecskéket eszkábálok össze hűtőgépünk ajtaja előtt. Az ajtó maga a tábla.

Móra Ferenc idejében érzem magam. Kese kalapos pont ezt csinálta: az ajtóra írt. A hajam rémes, fodrászért kiált, de talán így is jó lesz. Ne azt nézd, fiam, hanem a … gipszilont! Minden titkos, közösen kialakított poénunkat bevetem, hogy figyeljenek. Ebben csak reménykedem, mert messzelátó szemem nem működik (ez is elsős vicc). Előveszem csodás lézerkardomat is, ami egy levitézlett tévéantenna (Junoszty, ha valakinek ez mond valamit). Mindegy, csak rám figyeljenek, azaz a tudományra.

„Gabi néni, nagyon cuki a falra akasztható székük a hűtő mellett, hol vették?”

Nagy a teher anyun, apun, testvéren, mindenkin. Szövetségessé válunk, támogatjuk egymást. Hálás vagyok nekik, hogy saját gyártmányú terveimet megvalósítják gyermekükkel.

Elsősök! Ha ennek vége, koccintunk egyet! Málnaszörppel.

Tanító párom kettős terhet cipel. Az osztálynak is tanít, saját gyermekeivel is elszenvedi a digitális tanítást. No és velem is. Harmadik gyerekként kapaszkodok virtuálisan a kezébe. Kedvessége, számítástechnikai szakértelme nélkül egy adathordozóval a számban ülnék egy könyvkupacon dudorászva. Nem is tudom, hogyan marad ilyen mosolygós. Kávé, sok kávé – mondja. Ha ez lenne csak a titok, akkor már táltos paripaként repkednék Fót felett.

„Kedves Gabi néni, Györgyi néni a tulipánt vagy a rózsát szereti jobban? Mert azt rajzolok neki. Meg pillangót. És cicát.”

Nem követünk el nagy hibát, ha három hétig csak gyakorlunk. A víz felett tartjuk a fejünket. Nem várhatom el az anyukáktól, hogy ők tanítsanak új dolgot, elég, ha nem kopik az idáig megszerzett tudás.

„Kedves Gabi néni, nincs kész Pannika írásfeladata. Holnap pótoljuk! Reggeltől estig a kórházban dolgoztam. Apa meg egész nap medvehagymát keresett az erdőben a lányokkal.”

Esténként a tanító nénik tartanak online találkozót. Családom többi tagja – napközben velük is megosztom az online életet apró lakásunkban – diszkréten távozik a szobából. Beindul a konferencia. Mint egy akvárium? Vagy madárház?

Komoly dolgokról beszélgetünk, és faarccal váltogatjuk a hátteret. Tengerpart, kávézó villan fel.

Tanmenet, onlájn felületek a téma, stratégia és taktika, ötletek, példák. „Lányok, rájöttem, hogyan lehet a ppt-be hangot beszúrni! Jobbra fent arra a kis fektetett kávéscsésze jelre kattintok, és…”
Próbálkozunk, ügyesedünk. Különösen én. Most még nem tudom, szünet után folytatjuk-e régi életünket, de bizakodom. Palkó megígérte múlt pénteken, hogy meglocsol húsvét után az első tanítási napon, és szereti a csokitojást.

Stigmatizált természetesség

Napjaink egészség- és környezettudatos diskurzusában egyre gyakrabban merül fel az összetevők vizsgálata az étkezés, a különböző tisztálkodószerek és kozmetikumok kapcsán. Bár sokan egyre tudatosabbak vagyunk abban, hogy mit kenünk a bőrünkre vagy épp mit viszünk a szervezetünkbe, ám a menstruációs kellékek kapcsán valahogy ritkán gondolunk erre a szempontra. Vajon miért? Talán nem érdekel minket, hogy milyen, esetlegesen káros anyagok érintkeznek a nőiségünket elsődlegesen meghatározó területtel? Vagy inkább ez esetben is a havi vérzést évezredek óta körüllengő taburól van szó?

A női test és lét természetes velejáróit, így a menstruációt is érintő stigmatizálás feloldását célozta 2018-ban a Libresse többszörösen díjnyertes, „Viva La Vulva” elnevezésű kampánya.

Bár a cég elsősorban az eldobható betétek és tamponok gyártásáért felel, a cél egyértelműen kedvez az alternatív megoldásokon gondolkodóknak is: hiszen minél inkább nyitottak vagyunk a saját testünk megismerésére – és ezáltal bátrabban tájékozódunk és beszélünk is róla –, annál nagyobb valószínűséggel találunk olyan menstruációs eszközöket, melyek több szempontból is ideálisabbak a „hagyományosnál”.

Jó a testnek, a Földnek és a pénztárcának

Meglepő lehet, de az eldobható betétek és tamponok alternatíváit elsősorban egészségügyi és nem környezetvédelmi szempontok miatt választja egyre több nő. Ugyanis az 1950-es évektől (nálunk inkább a rendszerváltás után) felfutó, és ma már szinte egyeduralkodónak tekinthető, egyszerhasználatos menstruációs eszközök összetevői több szempontból is kérdéseket vetnek fel. A WVE (Women’s Voices for Earth) 2014-es kutatása során például kiderült, hogy a nagy népszerűségnek örvendő Always betétekben olyan káros kemikáliák (pl. klórmetán vagy aceton) találhatók, amelyek a felszabadulása felelőssé tehető a rákos megbetegedések és a meddőség kialakulásáért.

Azok a mesterséges anyagok, amik ezeknek a termékeknek a szagnyelő és folyadékzáró funkcióit növelik, sok esetben leválthatók természetes alternatívákra. Ha valaki nagyon ódzkodik a mosható menstruációs eszközök használatától, még mindig kipróbálhat olyan betéteket és tamponokat, amik parfüm-, klór- és adalékmentesen készülnek. Ezek pont ugyanannyira jók, mint a reklámkampányokkal jócskán népszerűsített „nagyok” darabjai. Az pedig csak további pluszt jelent az egészségügyi kockázat csökkentése mellett, ha a Földnek is kedvezünk.

Egy nő átlagosan 40 éven át, havonta 5 napig, az egész életére vetítve 2400 napig menstruál – és ehhez körülbelül 12.000 tampont és betétet használ el. Az eldobható, jelentős részben műanyagot tartalmazó termékeket nézve ez iszonyú hulladékmennyiséget jelent (kb. 100 kg), ami ráadásul közel 500 év alatt bomlik csak le.

Ráadásul a tamponokat és a betéteket klórozással fehérítik, az utóbbiakban lévő zselé pedig jellemzően kőolajszármazék. Így már az előállításuk sem környezetbarát. A piros betűs napok zöldebbé tételének tehát egyéni szinten is hatalmas hatása van – érdemes tehát megfontolni a többször használható, mosható és fertőtleníthető alternatívák kipróbálását.

Ezeknek általában van egy nagyobb beruházási költségük (egy intimkehely ára 6-12.000 Ft, egy mosható betét vagy menstruációs bugyi készleté pedig 20-40.000 Ft). Viszont – mivel hosszú éveken keresztül használjuk őket – visszahozzák az árukat, sőt, sokszorosan megtérülnek.

Ez már csak azért is fontos szempont lehet, mert az egész világon hazánkban az egyik legmagasabb a női higiéniai termékek adója. Így minden hónapban 1.000-4.000 forint szükségszerű kiadást jelent az a megkerülhetetlen fizikai jelenség, ami minden nemzőképes korban lévő nőt érint.

Kép

Kép: Freepik

Ez az összeg talán nem tűnik soknak (és a görcsoldó készítmények árát még nem is vettük hozzá), de a magyar nők körülbelül 30%-át érintheti az ún. menstruációs szegénység: ezért sokan az olcsóbb, de kényelmetlenebb vattát használják, de akadnak olyanok is, akik emiatt hiányoznak az iskolából, munkahelyről. A hosszútávon használható eszközök elérhetővé tétele így akár rajtuk is segíthetne - egy megfelelően kezelt intimkehely ugyanis 10 évig is használható.

Az intimkehely és a mensi-bugyi

Az eldobható menstruációs termékekhez hasonlóan a környezetbarát alternatíváknak is megvan a betét- és tamponhelyettesítő megfelelője.

Külföldön már évekkel ezelőtt, Budapesten tavaly nyílt meg az első bolt, ami kizárólag a menstruációhoz kapcsolódó alternatív megoldásokra és termékekre fókuszál.

A mosható betét a zöld életmód felfutásával éli új virágkorát, de az igazság az, hogy már a dédanyáink is ezt használták. Annak idején ezeket főként gyapjúból készítették, méghozzá saját maguknak, varrókörök alkalmával. A mai mosható betétek viszont pamutból és egy vízzáró rétegből (pl. a búvárruhák anyagából) készülnek, kellemes tapintásúak, és mivel nem tartalmaznak kemikáliákat, a bőrt sem irritálják.  Mosható betétből érdemes először egyet-egyet beszerezni, és ha bevált a fazon, akár többre is beruházni. Ezt a több évig újra- és újrahasználható alternatívát ugyanúgy az alsóneműre kell applikálni, mint az eldobhatós verziót, a tisztítása pedig roppant egyszerű. Én például használat után átöblítem, beszappanozom, majd magasabb, fertőtlenítő fokozaton, extra folttisztító sóval mosom a gyerek mosható pelenkáival együtt.

Egy másik környezetbarát alternatíva a menstruációs bugyi, ami főleg a kényelmi tényező miatt válik egyre népszerűbbé. Akár 50 ml folyadékot (3 tamponnyit) is magába tud szívni úgy, hogy száraz marad a külső, bőrrel érintkező rétege. Így ritkán kell őket cserélni, és mivel fazonra valóban tényleg olyanok, mint egy hétköznapi alsónemű, a lehető legkevesebb macerát jelentik a menstruáció alatt.

Az intimkehely használatát tekintve inkább a tamponokra hasonlít, ugyanis a hüvelybe kell felhelyezni. Szükséges némi gyakorlatot szerezni vele, de a hozzánk passzoló méret és forma akár 12 órát is kibír szivárgás nélkül. Ettől még érdemes néhány óránként elmosni (irodai munkához nem feltétlenül ideális választás), a nap végén pedig kifőzni, vagy a hozzá tartozó sterilizálóban fertőtleníteni. Az intimkehely sem egy újdonsült találmány, hiszen az első darabokat az 1930-as években készítették. Azonban a tamponokkal ellentétben ezekkel sosem hozták összefüggésbe a toxikus sokk szindrómát. Ezt a ritka, de akár végzetes kimenetelű betegséget ugyanis a menstruációs vérben felszaporodó baktériumok okozzák, ami az intimkelyhek esetében azért sem lehetséges, mert a bennük felgyűlt vér nem érintkezik a hüvely falával.

Kép

Kép: Freepik

Az intimkehely viszont nem csupán az egészségügyi kockázat minimalizálása miatt vonzó alternatíva. Az alternatív menstruációs eszközök közül ez az egyik leggazdaságosabb, hiszen 6-10.000 Ft kiadás után akár 10 évig is kiszolgál.

Egy intimkehelyhasználatot célzó, 1500 nő bevonásával készült kutatásban a résztvevők 93%-a arról számolt be, hogy aktívabbnak érezte magát a menstruációja alatt, 42%-a pedig többet kezdett sportolni. A kehelyhasználat ráadásul kedvezően hatott az alvásukra és a szexuális életükre is.

Lehetséges-e az eszköz nélküli menstruáció?

A leginkább gazdaságos és környezetbarát megoldás természetesen az lenne, ha a menstruáció idején egyáltalán nem kellene eszközöket használnunk. Talán megdöbbentő, de ilyen irányban is vannak törekvések és megoldások. A „free bleeding” vagyis a „szabad vérzés” mozgalmat elsősorban a tamponok miatt bekövetkező toxikus sokk szindróma hívta életre az 1970-es években, de nagy vihart kavaró gyakorlatként az ezredforduló után bukkant fel. Főként társadalmi vitát célzó „technika” lényege, hogy a nők nem használnak semmilyen eszközt a vér felfogására és így a menstruáció elrejtésére. (Kiran Gandhi elektronikus zenész, dobos és aktivista például 2015-ben így futotta le a London Marathon-t, ezzel is felhívva a figyelmet a női ciklus stigmatizálására, illetve a menstruációs szegénységre.)

Az eszközmentes menstruációnak talán egy kevésbé felkavaró és a társadalom által is tolerált változata az, amit itthon Árokszállási Edit képvisel: arra buzdít minden nőt, hogy forduljon bizalommal a saját teste felé, hangolódjon rá és kommunikáljon vele. Módszere gyakorlatilag erre és a záróizmok edzettségére, tudatos uralására épül – így ugyanis el tudja érni, hogy a menstruációja alatt egy ideig benntartja, majd tudatosan kiengedi a vért, de a folyamatban inkább az utóbbi, azaz az elengedés a fontos. Ha úgy tetszik, időnként „kijár a WC-re menstruálni”, ugyanúgy, mint ahogy pisilni szoktunk. Így hét éve nem használ már semmilyen segédeszközt, a piros betűs napok pedig rövidebbek és kevésbé megterhelők. Annak pedig, hogy a medencefenéki izmok edzettsége mennyire kulcsfontosságú a nők életében, már egy külön cikket is szenteltünk – ha ez a menstruációban (illetve a menstruációs szegénységben) is segítségünkre lehet, az csak a hab a tortán.