Amúgy nem szeretek futni, csak már annyira meguntam a négy fal között edzeni… Szinte semmi hatását nem érzem az otthon végzett gyakorlatoknak. Futás közben viszont küzdhetek rendesen az életemért, és azt hiszem, ez kell most nekem. Nem tervezek több tizenkilométert lenyomni – nem is hiszem, hogy leszek valaha ennyire megszállott –, csak annyit futok, amennyi jólesik. Persze azért próbálom feszegetni a határokat: kicsivel többet vagy kicsivel gyorsabban haladni, mint legutóbb.

Futás előtt jól felöltözöm, és átmozgatom magam. Kilépek az ajtón, elindítom a telefonon az applikációt, ami kilométerenként jelzi a gyorsnak nem mondható tempóm. Beteszem a fülhallgatót a fülembe, és már megy is a motiváló zene.

Elindulok a parkon keresztül – ekkor még van bennem lendület és remény, hogy ma különösen jó lesz ez a futás.

Kiérek az utcára, egy átjáró, aztán meg még egy… Kicsit megpihenek, amíg várom, hogy átváltson a lámpa. Zöld! Nekiindulok, és elfutok a sarki étterem mellett, ahonnan mindig émelyítő sütőolajszag árad. Elfintorodom. Az olajban sült fánkokra gondolok, arra, hogy már évek óta nem eszem ilyet, mert teljesen kikészíti a gyomrom. Alig várom, hogy megszabaduljak az ételszagtól, és letérjek az aszfaltról. De még messze a park. Úgy három buszmegállónyira, négy zebrányira és két étteremnyire lehet.

Két kilométer után kiérek a tó melletti futópályára. Nyugalom nem sok van, de tiszta levegő igen. Előttem is, utánam is futnak emberek. Megrohamoznak a gondolatok. „Hogy tud ennyire gyorsan futni? De jó ez a felsője! Milyen idétlenül teszi egyik lábát a másik után! Nem hiszem el, hogy kielőzött, az előbb még sehol nem volt. Vigyázz, babakocsi! Vigyázz, kiskutya! Ja, és közben lélegezz!”

Miközben próbálok elég oxigénhez jutni, egyszer-egyszer azt érzem, hogy furcsán nagyot dobban a szívem. De már nem pánikolok, tudom, hogy a szívemnek semmi baja.

Tavaly alaposan kivizsgáltattam, a kardiológus szerint nem örököltem semmiféle rendellenességet anyumtól. Eszembe jut a 24 órás EKG, a tappancsok, a kis készülék és a vezetékek. Az orvos szerint a vizsgált napon a barátom hazajövetele nem dobogtatta meg nagyon a szívem – hogy ez jó vagy rossz dolog, azt a mai napig nem tudom. Én mindenesetre jónak könyveltem el.

Bár folyamatosan ugyanazokat a köröket teszem meg a tó körül, jólesik a monotonitás. Egy idő után már nem számolom, hányadiknál tartok. Belemerülök a zenébe, a tájba, a gondolataimba. Az utolsó köröknél viszont már nagyon szenvedek. Legszívesebben megállnék, és leülnék egy padra a többi, söröző-borozó ember mellé. De a legutóbb is végigcsináltam, szóval most is mennie kell. Csak el kell kezdenem a következő kört. Mert ha már elkezdtem, akkor így vagy úgy, de a végére érek. Ha pedig a végére értem, akkor jöhet a következő.

Ilyenkor már mindenem sajog, úgy érzem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt. Az orromat sem merem kifújni, mert attól még jobban kifulladok.

De egy idő után muszáj elővennem a zsebkendőt. Már csak négy kör, és indulhatsz haza, mondom magamban. Már csak kettő! Ez már az utolsó, juhé! A lakásig ugyan még van két kilométer, de azt már csak lefutom valahogy.

Visszafele már kifejezetten örülök a jelzőlámpáknak. Ráérősen megyek át a zebrákon, hogy közben ki tudjam fújni magam. Elkezdem érezni, hogy itt más a levegő, mint a parkban: porosabb, egészségtelenebb. De már csak nyolc perc futás, és otthon leszek. Az utolsó kilométer is ugyanolyan nehéz, mint az előzőek, de legalább már látom a fényt az alagút végén. Izzadtan, rákvörös arccal érek haza. De elégedett vagyok, mert ismét megcsináltam. Bizonyítékom is van rá: a telefonom és a cipőm, ami, mint kiderült, többet is bír, mint heti 10 kilométer.

– Szerintetek mi a kapcsolatotok titka?
Áron: A titok végtelenül egyszerű: fantasztikus családunk van Hunor és Nimród fiunkkal, és szerencsére élnek még a nagymamák, illetve Éva édesapja. Ez az egész így egy erőt adó, stabil bázis. Néha otthon is szóba kerül a munka: amikor a Sándor Mátyás című zenés-táncos előadás címszerepét próbáltam, Éva mint a műfaj koronázatlan királynője rengeteget segített nekem. Ha pedig ő vállal prózai szerepet, rám ugyanígy számíthat.
Éva: Azért is harmonikus kapcsolat a miénk, mert érett korszakunkban találkoztunk. Megéltünk előtte sikereket és mélypontokat, házasságot és válást, rendelkeztünk már jó és rossz tapasztalatokkal.

Hogy a szakmában és a magánéletben is jól működünk együtt, abban talán nagy szerepe van annak is, hogy ragaszkodunk a kettesben eltöltött időhöz, olykor „meglógunk” a gyerekek elől. 

– A megismerkedésetek óta gyakorlatilag sosem voltatok csak ketten, hiszen Éva hozta a kapcsolatba az első házasságából született fiát, Hunort. 
Áron: Igen, közös gyermekünk, Nimród születése előtt én is átéltem már az apaság első felvonását. Hunor rendkívül érzékeny srác. Az összeköltözés során ő volt az origó, maximálisan figyeltünk az érzéseire, a lelkére. Azt akartuk, hogy semmiben ne sérüljön. 
Emlékszem, hogy épp egy tévéfelvételre utaztam taxival, amikor megcsörrent a telefonom. Éva hívott, és azt mondta, bejelentenivalója van. Ekkor tudtam meg, hogy apa leszek. Azt hittem, hogy örömömben megállítom a taxit, hogy kiabálhassak egy nagyot az úttesten.

– Vannak, akiket félelemmel tölt el az apaság, ezek szerint te nem ilyen voltál.
Áron: Már a korábbi kapcsolatomban is nagyon szerettem volna gyereket, de beláttuk, hogy még nincs itt az ideje. Amikor pedig elérkezettnek láttuk az időt, a kapcsolatunk már nem állt biztos lábakon. Éva mellett éreztem, hogy kész vagyok felelősséget vállalni egy közös gyermekért is. Szerintem az apaság egy életre szóló nagy kaland, egy elképesztő humorú játék, nem csak a pelenkázástól a fürdetésig. Éva egyébként gyönyörű kismama volt!

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Valahol azt olvastam, hogy ti kezdetben nem kedveltétek egymást kollégaként. Hogy is volt ez? 
Éva: Áron teljesen hidegen hagyott. Gőgösnek tartottam. Nem tudtunk egymásra hangolódni, de talán azért nem, mert két teljesen különböző terepről érkeztünk: én a musicalek világából, Áron pedig a prózai darabokéból. És eleinte azért se figyeltünk fel egymásra, mert mindketten a karrierünkre koncentráltunk. 
Áron: Éva valóban távol állt az én világomtól, bár a nőiességét, a kisugárzását mindig elismertem. Mégis, ha meghallottam a nevetését a társalgóból, már fordultam is ki a színészbejárón. Nem bírtam elviselni.

Aztán valahogy elkezdtünk beszélgetni, de sokáig olyanok voltunk, mint az ovisok: hajhúzásra rugdosás a válasz. Évek teltek így el.

Aztán a Szeretlek, fény című előadásban megtört a jég. Az egyik kolléganő elment szülni, engem pedig megkérdezett a rendező, kit hívjon be a szerepre. Én rögtön rávágtam, hogy hát az Auksz Évát. Nem minden hátsó szándék nélkül! Én játszottam Vak Bélát, Éva a szerelmemet.

– Milyen tulajdonságokat szerettek különösen egymásban? 
Éva: Áron titokzatosságát nagyon szeretem, és lenyűgöz a magabiztossága. A határozottságával vesz le a lábamról. Mellette mindig biztonságban érzem magam, és legszívesebben folyton odabújnék hozzá, hogy megvédjen.
Áron: Éva munkabírása, a szakma iránti alázatossága egészen elképesztő! Elismerem és becsülöm azt a szakmai utat, amit bejárt, a nőiessége pedig minden nap megigéz. Ez olyasvalami, amit nem lehet megjátszani. Belülről fakad.

– Mindketten a Nemzeti Színház – a későbbi Pesti Magyar Színház – tagjai voltatok a kilencvenes évek elejétől. Áront 2010-ben nevezték ki a színház igazgatójának, öt évvel később azonban nem az ő pályázata nyert. Egyszerre lettetek egyik napról a másikra szabadúszó színészek. Hogyan viseltétek ezt az időszakot? 
Áron: A család erre is jó gyógyír volt. Ha nincsenek mögöttem ők, biztos, hogy sérültebben jövök ki a harcból. Ha van két gyereked, nem hagyhatod el magad, nem nyalogathatod a sebeidet. Én egyébként sem hiszek abban, hogy megéri hosszú időre melankóliába zuhanni.

Tudom, hogy minden csoda három napig tart, és hogy úgyis jönnek új lehetőségek. Mint ahogy jöttek is.

Éva azóta játszik az Operettszínházban, a Rózsavölgyi Szalonban, a Madách Színházban, én pedig 2017 óta vagyok a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza direktora. 
Éva: Míg Áron direktor volt a Pesti Magyar Színházban, sokan rajtam keresztül akartak elérni Áronnál valamit. „Menjetek fel az irodájába, és mondjátok el neki, én a szakmát nem viszem be a magánéletünkbe, hiszen rámehet a kapcsolatom!” – mondogattam a kollégáknak. Amikor Áron kinevezését nem hosszabbították meg, nekem is menni kellett.

– Aki színpadra megy, annak a külsejével is többet kell törődnie, mint az átlagembernek. Ti mit tesztek azért, hogy a jó kondíciótokat megőrizzétek? 
Éva: Én nemrég döntöttem el, hogy újra futni fogok. Ha megérzem, hogy több a súlyom a kelleténél, azonnal összekapom magam, és sportolni kezdek. A zenés előadások színészileg és lelkileg is ugyanúgy igénybe veszik az embert, mint a próza. 
Áron: Én jókat nevetek azon, hogy Éva néhány felszedett dekából problémát csinál. Szerintem ő mindig remekül néz ki. Én már drámaibb eset vagyok: könnyen fogyok, de könnyen is hízom. Voltam már nagyon vékony, és voltam a mostaninál termetesebb, kopasz is. A sport tizenkét éves korom óta folyamatosan jelen van az életemben: küzdősporttal kezdtem, majd a harcművészet felé fordultam, húsz éve aikidózom, rendszeresen teniszezek és evezek. 
Éva: Áron a legkeményebb próbaidőszak közepette is képes hajnalok hajnalán felkelni és aikidó edzésre menni. Volt, hogy könyörögtem neki, hogy hagyjon ki egy edzést, de csak annyit értem el, hogy hajnali hat helyett fél nyolckor indult el. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Tüntetések, zaklatási botrányok, aláírásgyűjtések, interneten zajló szócsaták – mostanában a sok jó mellett ezek is átszövik a fővárosi színházak életét. A csatározások azt láttatják a kívülállókkal, hogy a színészet módfelett kiszolgáltatott pálya.
Áron: A színészember mindig is másoktól függ. Dönt róla az igazgató, a rendező, a dramaturg. Ilyen szempontból a színész – legyen szabadúszó akár – sosem a maga ura.
Éva: Elég, ha csak fellapozzuk Jászai Mari életrajzát, és látni fogjuk, hogy ez mindig is így volt.

Ráadásul ahol több ember van összezárva, ott óhatatlanul feszültségek indukálódnak, és ehhez még hozzájön az is, hogy mindenki a túlélésért küzd…

Áron: Ezt kell tudni higgadtan kezelni, és akkor kialakulhat egy alkotómunkára alkalmas légkör. Én jelenleg egy megyei jogú városban a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházat vezetem. A hangulat családias, a társulat nagyszerű, a tempó kevésbé kapkodó, a vendégszínészek és rendezők is örömmel jönnek vissza hozzánk. Van egy speciális közönség-összetétel, egy egészen érzékeny, több korosztályt megszólító műsorpolitika. A nagyszínpadra a könnyedebb műfajú darabokból válogatunk, a stúdióba tervezzük a kísérletezőbb produkciókat. Minden évben csinálunk ifjúsági előadást a helybéli diákokkal közösen. Modern népszínházi irányt követünk, és ez működik is, 10-12 bemutatónk van egy évadban. 
Éva: Negyed évszázad pályán eltöltött idő után megfogalmazódik bennünk, hogy nem feltétlenül akarunk már idegből és görcsölve dolgozni, és nem akarunk belehalni a próbafolyamatokba. Természetesen kihozzuk magunkból a maximumot, de nagyon fontos, hogy ahol épp vagyunk, jól érezzük magunkat, és kiegyensúlyozott, szerető közegben dolgozhassunk. Ez most megadatik mindkettőnknek. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. novemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az előadás női áldozatok sorsán keresztül meséli el a dunaszerdahelyi maffia történetét. Dunaszerdahely leghírhedtebb bűnözőcsoportja a Pápay klán volt, amelyhez – többek között – megszámlálhatatlanul sok nők ellen elkövetett bűncselekmény kapcsolódik. A kilencvenes évek elején a csallóközi kisvárosban ugyanis minden nő inkább hallgatott, félrenézett, és csak csendben sírt. Ez volt a túlélés záloga.

Az előadás egyik főszereplője a fodrászként dolgozó Júlia, aki látszólag gondtalan életet él rendőr férjével és kisfiával. Erzsi nyugdíjas, aki régen egy közértben volt eladó, Hilda pedig serdülő lány, aki épp csak ismerkedik az őt körülvevő világgal és a saját testével. Otthon ül, olvas, ez a legnagyobb boldogság számára. A Júlia alatti lakásban él, külföldi továbbtanulásról és bulikról álmodozik.

Júlia életébe egy nap váratlanul betoppan András, és a nő, akinek addigi élete kötelezettségekkel és szorongásokkal volt tele, felszabadultnak érzi magát a különleges férfi mellett. Az érzés kölcsönös, s bár mindketten megpróbálnak gátat vetni vonzalmuknak, a szerelem ereje erősebbnek bizonyul.

A három nő különböző szálakon kapcsolódik a dunaszerdahelyi maffiához, így mind a hárman másképp érintettek az erőszakban.

Ezek a szálak több ponton találkoznak, összekapcsolódnak, és idővel rájövünk, ugyanazoknak az eseményeknek az áldozatai ők, csak másféleképpen.

A három szereplő egyazon térben, egyszerre, egymás mellett létezik (a három panellakásból egy lett), mégis elszigetelve, magányosan. A cselekvések szimultánok, a szereplők néha elkapják egymás pillantását és szavát, így lesz áramlása a történetnek. A szöveg nagyon jó dinamikájú, a szereplők statikusan, hárman egymás után mondják a monológokat, mégsem unalmas a végeredmény. A díszlet hitelesen adja vissza a kilencvenes éveket: a szereplők hajában nagy, színes hajgumi és csat, pálmafás poszter a kanapé mögött, egyszerű

konyhabútor. A szereplők smink nélkül játszanak, ami felerősíti kiszolgáltatottságuk érzését, „aláhúzza” azokat a lelki sebeiket, amelyekre az előadás során fény derül.
Hilda eleinte csak hallja a dunaszerdahelyi történeteket, aztán szemtanúja is lesz egy-két borzalomnak, végül vele is megtörténik az, ami sok más fiatal lánnyal akkoriban. Tizenéves lányként úgy találkozik először a szexualitással, hogy elviszik és csoportosan megerőszakolják. (Este leviszi a szemetet, és amikor menne vissza a műanyag kukával, előbukkan egy fekete autó tele fegyveres maffiózóval. A lányt betuszkolják a kocsiba, és elviszik a hétvégére „szórakozni”.)

Maga meséli el saját erőszak-történetét, amelyet hallgatni és elképzelni is roppant megrázó élmény: a néző filmszerűen látja maga előtt az eseményeket.

Márkus Luca minden kitörni akaró emberi érzelmet visszafojt, és pont ettől a látszatközönytől, ettől a hideg távolságtartástól válik letaglózóvá az egész jelenet.

„Erzsi egy egyedül maradt nyugdíjas asszony, aki két kisgyermeket nevel egy lakótelepi panelház hetedik emeleti lakásában. Férje autóbaleset áldozata lett. Segítség híján nagyon nehezen tud egyszerre megbirkózni a gyerekneveléssel és a munkával. Fiatalkori álmai szertefoszlottak, életét a sorozatok, a temető és az alkohol tölti ki. Fiának, Ricsinek hiányzik az apa, az apakép, így idővel rossz útra téved: a helyi maffia tagja lesz, és rettenetes dolgokban vesz részt. Erzsi csak az előadás vége felé ismeri el, hogy a fia rossz útra tért” – árulja el az általa játszott szereplőről Kiss Mari Jászai Mari-díjas színművésznő, aki civilben is inkább az elgondolkodtató, fajsúlyos előadásokat szereti.

Kép

A rendes lányok csendben sírnak - Kép: Gordon Eszter

„Pusztán szórakozásból nem tudok beülni már a nézőtérre. „A rendes lányok csendben sírnak” egy rendkívül fontos előadás, amellyel szeretnénk megérinteni a nézők szívét, és felhívni a figyelmet a nehéz sorsú nőkre. A három szereplő megtestesítése örömteli munkát jelentett számunkra, annak ellenére is, hogy tragikus sorsokat mesélünk el rajtuk keresztül.

Ez a történet erőt és bátorságot adhat mindazoknak, akik némán tűrték vagy tűrik most az erőszakot, akik nem merték vagy nem merik felemelni a hangjukat az elnyomóik ellen.

Mélyen együttérzünk azokkal, akiket az élet ilyen kegyetlenül meggyötört. Ezek az emberek Durica Katarinán keresztül átadták a sorsukat nekünk, valamennyire osztozni tudunk fájdalmaikban. Ugyanígy tesz a közönség is; így talán kicsit könnyebb lesz az áldozatok számára a teher.”

Az utolsó negyven percben kőkemény színpadi traumafeldolgozás zajlik, ekkor hangoznak el a legfájdalmasabb mondatok. A leghúsbavágóbb mégis az a felismerés, miszerint Hilda, Erzsi és Júlia bármelyikünk lehetne, hiszen bárkivel, bárhol, bármikor megfordulhat a világ. Nem csupán lelkileg, de színészi szempontból is megterhelő az előadás, hiszen Kiss Mari, Balázsovits Edit és Márkus Luca folyamatosan a színen vannak, ráadásul ebben a hármas létezésben egymásra nagyon odafigyelve kell játszaniuk, mert a másik pillanatát egyetlen mozdulattal össze lehet törni. (Ha például Márkus Luca egy fejbiccentést vagy egy gesztust rossz időben alkalmaz, akkor elvész Kiss Mari Erzsije világának varázsa.) 

A rendes lányok csendben sírnak azért is különleges darab, mert miközben egy rendkívül fontos és komoly témát jár körbe – a nők kiszolgáltatottságáról beszél nagyon pontosan és átélhetően –, van benne egy kis humor, némi romantika, emellett a krimi műfajának elemeit sem nélkülözi. A borzalmak ellenére végül mégis erőt tud számunkra adni a Hilda szájából elhangzó biztatás:

„Az, hogy mi történt tegnap, ne befolyásoljon abban, amit tegnapelőtt elhatároztál”

Az előadás szerepel majd a Vígszínház stream-programjában, érdemes figyelni az áprilisi programfrissítést.

1994 júniusában az amerikai San Antonio rendőrsége elkeseredett telefonhívást kapott. Egy Beverly Dollarhide nevű nő és felnőtt fia, Jason tettek bejelentést. Beverly tizenhárom éves kisebbik fia, Nicholas három nappal korábban kosárlabdázni ment, de azóta sem ért haza. Borzasztó bűntudattal beszéltek, mert Nicholas a játék végeztével felhívta őket egy telefonfülkéből, és azt kérte, hogy menjenek érte, ők azonban mindketten visszautasították. Azt mondták neki, hogy menjen szépen haza egyedül.

A nyomozás nem vezetett eredményre. Mindenki tudta, hogy az ehhez hasonlóan eltűnt gyerekeket minden egyes eltelt nappal egyre kisebb eséllyel találják meg. Teltek a hetek, majd a hónapok, és a hatóságok lassan, de biztosan feladták a keresést. Aztán három év múlva egyszer csak megcsörrent a telefon, és a San Antonio-i rendőrörs jelentkezett.

Közölték az anyával, hogy megkerült a fia. Egy spanyolországi gyermekotthon számát adták meg nekik.

Beverly és nála tartózkodó, harmincegy éves lánya, Carey együtt hívták fel a gyermekotthont. Megdöbbentő módon maga Nicholas vette fel a kagylót. Hittek neki.

Az anya nem érezte elég erősnek magát ehhez a tortúrához, ezért Carey vett magán erőt, repülőre ült, és Spanyolországba utazott. Életében először járt külföldön, ezért pánikrohamokkal küszködve érkezett meg a gyermekotthonba. Biztos volt benne, hogy az öccse az eltelt három év alatt szinte a felismerhetetlenségig megváltozott az átélt borzalmak miatt. Amikor meglátta a baseballsapkával, sállal és napszemüveggel takart arcú fiút, nem is kérdezett semmit, csak magához ölelte.

Amikor az intézmény irodájában végre megnézhette Nicholas arcát, akkor sem támadtak kétségei. Pedig ez a fiú nem sokban hasonlított az „eredetihez”. A szeme, amely eredetileg kék volt, valahogy barnára változott, a haja a korábbi természetes szőke helyett hidrogénszőke lett. A beszéde sem volt ugyanolyan, mint korábban: valamiféle idegen akcentussal törte az angolt. De a nővérét mindez nem érdekelte. Elővette a magával hozott fényképeket, és lelkesen mutogatta Nicknek, ki kicsoda, melyik családtaggal mi történt az elmúlt években. Egyesével végigment mindenkin, mintha egy iskolai órán akarta volna neki újra megtanítani a legfontosabb tudnivalókat.

Annyira meg volt győződve az öccse személyazonosságáról, hogy az intézmény vezetője előtt is megerősítette: igen, ő Nicholas Barclay, aki csodálatos módon előkerült. Most már csak a spanyol ügyészséget kellett meggyőzniük arról, hogy valóban egy három éve eltűnt amerikai kamasz bukkant föl Spanyolországban. A hatóság emberei szabályos kihallgatáson, a családi fényképek felhasználásával kérdezték ki a fiatalembert, aki majdnem minden szereplőről pontos információt tudott adni. Mindössze egyszer hibázott, de mire idáig jutottak, az ügyésznő is meg volt győződve, hogy minden rendben van. A testvérpár visszautazott San Antonióba, ahol a fiú megkapta az amerikai állampolgárságot, és hamar beilleszkedett a család életébe. Az anya – ha voltak is kétségei – nem mutatta ki.

A barátok, ismerősök és szomszédok mind elfogadták, hogy az iszonyatos trauma alakította át Nicket ennyire. Ő pedig részletesen beszámolt arról, mit kellett kiállnia.

Egy titokzatos, földalatti katonai szervezetről beszélt, amelyik folyamatosan bántalmazta, ahol magas rangú idegen tisztek napi rendszerességgel verték és megerőszakolták. Elmondta, hogy a szeme színét ismeretlen vegyületekkel változtatták meg, a beszéde pedig azért módosult ennyire, mert három évig szigorúan tilos volt megszólalnia az anyanyelvén. Végül három év után, óriási szerencsével egy nyitva felejtett ajtón át szökött meg.

Ezzel a történettel hamar médiasztár lett az Egyesült Államokban. Újságok írtak róla, showműsorokba hívták beszélgetni, ő pedig mindenhol szívszaggató alázattal adta elő a történetét. Az egyik ilyen tévésorozat, a Hard Copy című oknyomozó műsor felvételei folyamán történt, hogy a stábbal dolgozó magánnyomozó, Charlie Parker gyanakodni kezdett. Feltűnt neki, milyen hatalmas különbség van a drámai módon bemutatott gyerekfotók és a stúdióban beszélő fiatalember külseje között. A francia akcentuson, a lenőtt, szőkített hajon és a látványosan eltérő szemszínen kívül volt még egy részlet, ami nagyon nyugtalanította. Nyomozói tapasztalatából tudta, hogy az emberi fül alakja majdnem olyan pontos jelzője a személyazonosságnak, mint az ujjlenyomat. Parker meg is kérte az operatőrt, hogy közelítsen rá, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ennek az állítólagos Nicknek a füle egészen más alakú, mint a gyerekkori fotókon.

Mialatt a fiatalember a tipikus amerikai gyerekek életét élte, iskolába járt és más kamaszokkal barátkozott, az FBI is kutakodni kezdett az ügyben. A nyomozással megbízott ügynök – azzal a felkiáltással, hogy a fiú poszttraumás stressztüneteit kell kezelni – elvitte őt egy törvényszéki pszichológushoz. A szakember megállapította, hogy a fiatalember kiejtése francia-marokkói, és szó sincs róla, hogy korábban Amerikában élt volna. Akármilyen megpróbáltatásokon megy valaki keresztül, az eredeti kiejtése nagyon hamar visszatér a hazai körülmények között, a szem színe pedig semmiféle vegyi anyagokkal nem változtatható. Kiderült, hogy egy szélhámossal van dolguk. Amikor a családot értesítették erről, nem voltak hajlandóak hinni a szakértői véleményeknek. Ragaszkodtak hozzá, hogy ők jobban tudják, mivel egyértelműen felismerték Nicholast.

Majdnem fél év után a bíróság vérvizsgálatra kötelezte az anyát és az állítólagos Nicholast is. Hiába is ellenkezett a fiú, és Beverly is hiába feküdt tiltakozásul a lakása padlójára, mégis vért vettek tőlük.

Kiderült, hogy genetikailag semmi közük egymáshoz. Ennél is konkrétabb eredményt hoztak az ujjlenyomatok. Az Interpol adatbázisa szerint a tizenhat éves kamaszt Frédéric Bourdin, egy huszonhárom éves francia férfi játszotta el. Amikor letartóztatták, Bourdin szinte megkönnyebbültnek tűnt. Láthatólag az elmúlt hónapokban belefáradt ebbe a szerepbe. Nicholas anyja csalódottan és dühösen a hatóságokat vádolta tehetetlenséggel. A családnak nehezére esett beismerni, hogy ennyire elvakította őket a reménykedés.

Kép

Kép: Freepik

Bourdin 1974-ben, Párizs egyik külvárosában született egy tizennyolc éves francia anya és egy ismeretlen algériai férfi alkalmi kapcsolatából. Az anyja nem törődött a gyerekkel, mert a bulizás és az ivás töltötte ki a napjait. A kisfiú hamar vidékre került a nagyszüleihez, ahol szegénységben, állandó gúnyolódások közepette nevelkedett és járt iskolába. Már egészen fiatalon fantasztikus történeteket talált ki magáról, például azt, hogy az apja azért van távol, mert brit titkosügynök. Betegesen kereste a figyelmet: hol lopott, hol azt hazudta, hogy ismeretlenek molesztálták. A viselkedése kontrollálhatatlanná vált, ezért tizenkét évesen nevelőotthonba került. A problémák persze itt sem enyhültek, sőt, egyre nehezebben kezelhetővé váltak. Verekedett, lopott, hazudozott. Néha eljátszotta, hogy emlékezetkiesése van, máskor szándékosan „eltévedt”, így provokálta ki, hogy felfigyeljenek rá.

Tizenhat évesen az intézetből is eltávolították, és átvitték egy szigorúbb otthonba. Innen aztán hamar megszökött, és Párizs utcáin kóborolva eljátszotta az első szerepét. Odament egy rendőrhöz, és elveszett angol fiúnak hazudta magát. Nagyon hamar kiderült, hogy egy szót sem beszél angolul, így aztán nagyon hamar lelepleződött a csalás, és visszaküldték a nevelőotthonba. Rövid idő múlva megint megszökött, de most már alaposabban felkészült a szerepeire. Árvaházakba, nevelőotthonokba, gyermekkórházakba kéredzkedett be, és különböző szívszaggató történeteket adott elő. Mintha elkeseredetten kutatott volna egy közösség, egy pótcsalád után. Mint később elmondta, otthonra vágyott, és iskolába akart járni, mint egy átlagos gyerek. Eközben pedig egyre jobban tökéletesítette a technikáit, egyre meggyőzőbben játszotta el a saját maga által kitalált figurákat.

Lassan, már maga is nehezen tudta összeszámolni, hányféle szerepet játszott el, hány segítőt, rendőrt, bírót csapott be. Aztán egyszer csak nagykorú lett, és bezáródott számára ez a kiskapu, ami a gyerekkor felé vezetett. Elküldték az utolsó gyermekotthonból, az utcára került. Frédéric azonban nem akarta abbahagyni.

Gyerek akart maradni, és továbbra is bajba került kamaszfiúk szerepét játszotta el. Egész Európában portyázott, szinte minden országban felbukkant, és lassacskán már több száz gyereket személyesített meg.

Felfigyelt rá több ország rendőrsége és az Interpol is. Végleg meg akart szabadulni az eredeti személyazonosságától, ezért a német rendőrség nevében telefonhívást intézett Mouchamps-ba, abba kisvárosba, ahol annak idején a nagyszüleivel lakott. Bejelentette az önkormányzatnak, hogy Frédéric Bourdin holttestét megtalálták Münchenben. Persze hamar kiderült, hogy ez hazugság.

1997-ben, huszonhárom évesen Frédéric éppen egy spanyol gyermekotthonban keresett menedéket, amikor majdnem bezárult körülötte a csapda. Senkinek sem volt fogalma, ki ez a fiú, így ultimátumot adtak neki: ha huszonnégy órán belül nem bizonyítja be a személyazonosságát, akkor ujjlenyomatot vesznek tőle. Ez pedig egyenlő lett volna a lebukással. Kifinomult meggyőzőképességével sikerült elérnie, hogy az intézmény irodájában éjszakázhasson, és elintézhessen néhány telefonhívást. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, és a személyzet hazament, ő munkához látott. Felhívott telefonon egy amerikai gyermekvédelmi szervezetet, az Elveszett és Kihasznált Gyermekek Országos Központját, majd a spanyol intézet igazgatójaként mutatkozott be. Előadta, hogy felbukkant náluk egy ismeretlen amerikai kamaszfiú, majd megadta a saját személyleírását. A túloldalon perceken belül közölték vele, hogy van egy hasonló külsejű elveszett gyerek, Nicholas Barclay. Még a fényképét és a legfontosabb adatait is elküldték faxon. Frédéric azonnal nekilátott a felkészülésnek. Másnapra kitalálta a fedőtörténetet, kidolgozta a testtartást, a beszédmódot, a gesztusokat. Gondosan megborotválkozott, és egy közeli boltban vett hajfestékkel szőkévé változtatta a haját. Mire Nick családja felhívta telefonon a világ túloldaláról, ő már készen állt a szerepre.

Tulajdonképpen óriása szerencséje volt. Beverly Dollarhide és két felnőtt gyermeke zavaros körülmények között, az alkohol és a kábítószer rabjaként éltek. Nicholas kezelhetetlen, antiszociális gyerek volt, a család pedig San Antonio peremén, egy erdőszéli mobilházban tengődött, és állandóan a széthullás peremén egyensúlyozott. Az is Frédéric kezére játszott, hogy bűntudatuk volt, és elkeseredetten vissza akarták kapni az elveszett gyereket. Ők is látták, hogy Frédéricben szinte semmi nem emlékeztet Nicholasra, de minden áron megmagyarázták maguknak, hogy ő az.

Amikor Bourdint egy fél év múlva elfogták, és hat év börtönre ítélték, még a cellából is tudott kárt okozni. Meggyőző történetet adott elő arról, hogy szerinte a kamaszfiút a saját családja ölte meg, a holttestét elrejtették, és mindennél jobban jött nekik, hogy egy szélhámos éppen az ő helyét foglalta el a családban. Beverly és Carey ellen emiatt rövid ideig nyomozás is folyt, a harmadik testvér, Jason pedig kábítószer-túladagolásban meghalt, valószínűleg öngyilkos lett.

Frédéric 2003-ban szabadult, és rögtön ott folytatta, ahol abbahagyta. Fiatal fiúk szerepében gyermekotthonokba kéredzkedett be, árvaházakban lakott.

Amikor legközelebb lebukott, harmincéves volt, és éppen egy eltűnt, tizennégy éves fiút alakított. Olyan hitelesen játszott, hogy az őt vizsgáló gyerekorvos is kiskamasznak nézte.

Gátlástalan csalónak, illuzionistának, manipulátornak, kaméleonnak, húsevő baktériumnak nevezték, ő viszont semmiféle megbánást nem tanúsított. A bíróság viszont bajban volt, nem tudták, mit csináljanak vele. Állítólag több mint ötszáz hamis személyazonosságot játszott el, legtöbbször gyerekek között élt, de szexuális visszaélésnek vagy anyagi haszonszerzésnek nyoma sem volt a múltjában. A pszichológusok szerint az egészet kizárólag érzelmi okokból csinálta. Végül hat hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott.

Nem sokkal később letelepedett, és 2007-ben megházasodott. Azóta a feleségével él, bár egyes források szerint elváltak. Legalább három, de lehet, hogy öt gyerekük született. Egy újságíró nemrég megkérdezte tőle, hogy megváltozott-e. Ő a tőle telhető legnagyobb őszinteséggel kijelentette: „Nem. Én ilyen vagyok.” A valódi Nicholas Barclay azóta sem került elő.

„A gamification, vagyis a játékosítás sokak által ismert meghatározása, hogy a videojátékok eszközeit használjuk a mindennapokban, munkában, tanulásban. A pontok, kitűzők ilyen eszközök, de ezektől még nem feltétlenül érzünk valamit játékosnak” – mondja Fekete Zsombor játéktervező, vállalati gamificationnel foglalkozó szakember. „Az azonnali visszajelzés, amit ezek megadnak, ma különösen fontos szempont, de nem az egyetlen. Legalább ennyire fontos, hogy a másikat ne hatalmi szóval kényszerítsük arra, hogy elvégezzen egy feladatot, hanem fogalmazzunk meg számára egy kihívást. A hatalom mindig emberi viszonyokról szól, arról, hogy én megmondom neked, hogy mit tegyél. A kihívás ezzel szemben rólad szól, hogy helyt tudsz-e állni a szabályokat betartva egy izgalmas feladatban. A jó játéktervezők emellett a stresszmentesítésre is figyelnek: kiveszik a frusztráló elemeket a folyamatokból.

Meggyőződésem például, hogy az osztályozás egy fölösleges stresszforrás az iskolákban, amitől meg kellene szabadulni” – magyarázza a szakértő.

Céges tippmix

Fekete Zsombor a vállalati folyamatokat világítja át, majd tanácsokat ad arra vonatkozóan, hogy min lenne érdemes változtatni. „Az egyik cégnél az értékesítés számai maradtak el messze az elvártaktól, ők azt akarták tudni, hogy ezen hogyan változtathatnának. Itt egy tippelős kihívást találtunk ki: a következő nap értékesítési számait kellett megbecsülni – minél nagyobb számot tippeltek, minél nagyobb pontossággal, annál sikeresebbek lettek a játékosok. Ezzel az egyszerű kihívással két és fél hét alatt sikerült az egy hónapra kitűzött eredményt elérniük. Egy másik cégnél digitális oktatójátékot vetettünk be, ott a dolgozók egy online szimulált környezetben próbálhatták ki a bevezetett új értékesítési módszereket. A szimulált karakterek hol viccesek, hol roppant idegesítőek voltak – ahogy az életben is. Egy-egy párbeszédnek pedig 15-20 különböző kimenete is lehetett a játékosok döntéseitől függően. A végére mindenki megértette az értékesítési módszert, és elsajátíthatta a leghatékonyabb mondatokat is” – meséli. „Először mindig átnézzük a folyamatokat, kitaláljuk, hogy milyen kihívást kellene megfogalmaznunk, hol kellene több visszajelzés és hol van a rendszerben fölösleges stressz, amit ki kell iktatni.

A nagy értékű nyereményjátékokat viszont nem szeretjük, mert azok elviszik a fókuszt a lényegről. Azokban azért vesznek részt az emberek, hogy megnyerjék a díjat, míg egy küldetést azért csinálnak meg, mert azt egyszerűen jó megcsinálni.”

Jelvények és kártyák az iskolában

A játékosítás előnyeit a tanárok közül is egyre többen fedezik fel. Joós Andrea biológiatanár lapunkban is megírta már a tapasztalatait, a Gamification a magyar oktatásban nevű Facebook-csoport pedig már több mint 4000 taggal büszkélkedhet. Itt pedagógusok osztják meg saját ötleteiket, vagy egy régóta ismert ötlet átültetését egy másik tantárgyra. Egy tanár például leírta, hogyan követte az érdektelenséget hatalmas lelkesedés, amikor a János vitézről szóló online óra közepén felvetette, hogy a diákok írják le csak emotikonokkal a mű első két versszakát. Az adminisztrátorok egy linkgyűjteményt is összeállítottak a korábbi évek jó gyakorlataiból, itt tantárgyakra lebontva keresgélhetünk az ötletek között: példát vehetünk a történelemtanárról, aki diákjaival a Minecraftban játszotta el a nándorfehérvári csatát, vagy a kémiatanárról, aki a periódusos rendszerben játszott torpedót a diákjaival (a másik csapat kémiai elemekből álló hajóját kellett elsüllyeszteni).
Ezeknek a módszereknek Fekete Zsombor is elkötelezett támogatója. „Régi vesszőparipám, hogy az olvasónaplóval két baj is van: hogy az olvasmány kötelező, az olvasónapló formátum pedig unalmas.

Ha a gyerekek kedvükre válogathatnának több felkínált mű közül, és a feldolgozás során a naplón kívül készíthetnének például LEGO brickfilmet, képregényt vagy akár videóadaptációt is, akkor sokkal többet tudhatnánk meg arról, hogy miben tehetségesek, mi érdekli őket.

A másik fontos üzenetem, hogy az osztályozás rossz és idejét múlt. Egy diák átlagánál sokkal fontosabb információ, hogy mik azok a tananyagok, amelyeket már tud, és melyek azok, amelyeket még gyakorolnia kell. Ezekre kiválóan alkalmasak a jelvények. Legyen jelvény minden tananyagrészből, és lehessen őket gyűjteni az év végéig! Ezzel kivennénk azt a stresszfaktort, hogy a tanár felszólít, feleltet, büntet. Ráadásul a jelenlegi rendszerben ha egyest kap a diák, akkor ezzel megszégyenül, és a jegy egész évben ott lebeg Damoklész kardjaként a feje fölött, mert valahogy ki kell javítania. Teljesen fölösleges ezzel frusztrálni a gyerekeket” – fejti ki. Hozzáteszi, hogy az iskolai feladatok játákosításában is kiemelten fontos, hogy a tanár ne hatalomgyakorlással érje el, hogy megcsinálják a gyerekek a feladatot, hanem találjon ki izgalmas, érdekes kihívásokat. 

Hibás kórterem

Az elmúlt években külföldről is hallhattunk néhány hírt a gamification alkalmazásáról. Egy belga kórház például egy hibás kórtermet tart fenn a kezdő alkalmazottak számára. Az újoncoknak 10 percük van arra, hogy megtalálják a 20 hibát a szobában: lehet például, hogy az ágy nem a megfelelő pozícióban van. El is kell magyarázniuk, hogy az adott hiba miért probléma, a feladat végeztével pedig visszajelzést kapnak. A Phoenix Software nevű brit cég pedig egy órára szabadulószobába zárja a meghirdetett állásra jelentkezőket a cég néhány dolgozójával – így döntik el, ki az, akinek a képességei is megfelelőek, és a majdani kollégákkal való együttműködésre is alkalmas. 
Fekete Zsombor rendszeresen jár gamification témájú konferenciákra, és azt tapasztalta, hogy meglepően sok ígéretes ötletről derül ki idővel, hogy valami miatt nem működőképes. „Sok projektet láttam, ami arról szólt, hogy csináltak egy jópofa játékot, ami végül cseppet sem segített a kitűzött célok elérésében. A jó gamification nemcsak szórakoztatóbb, de sokkal eredményesebb is a hagyományos módszereknél!”

A szőlősgazda példabeszéde

„A játékosítás nem valami digitális eszköz, sokkal inkább egy nyelvi algoritmus, amely megtanulható, ezért bármilyen munkaterületen, sőt, az egyházi kommunikációban is használható lenne” – mondja a játéktervező. „Számomra a játékok logikája köszön vissza Jézus példabeszédeiben is. Például igazságtalannak érezzük a szőlősgazda tettét, aki ugyanannyit fizet azoknak a munkásoknak, akik délután kezdték el a munkát, mint azoknak, akik reggel.

Ugyanígy igazságtalannak tartjuk, ha ötöst kap az is, aki elsőre hibátlanra ír meg egy dolgozatot, és az is, akinek ez sokadik próbálkozásra sikerült. Pedig a videójátékok világában mindegy, hogy elsőre győzzük le a főgonoszt, vagy századik nekifutásra.

Az osztályozás helyettesítésére alkalmas jelvényes rendszer ugyanerről szól: teljesen mindegy, hogy a diák az év elején, közepén vagy végén tanulja meg az anyagot a Hunyadiak koráról, a lényeg az, hogy megtanulta, úgyhogy jár neki a jelvény. Szerintem cseppet sem baj, ha ugyanazt a visszajelzést kapja az, aki két órát tanult, mint az, aki ötször két órát – amíg mindketten tudják az anyagot.” 

A cikk támogatója a SZERENCSEJÁTÉK ZRT.

Ha felgyújtjuk a villanyt, bekapcsol a motor, és kitartó brummogása végigkíséri a mellékhelyiségben töltött időnket. Önmagában nem lenne ördögtől való, de igazából nem szív el semmit, csak zümmög. Éppen akkora hang­erővel, hogy ki szinte nem szűrődik semmi, de a bent ülő nem hallja a lakásban lévők beszélgetését. Így aztán kikiabálni lehet, ha fontosat akarunk közölni a világgal, de a választ már csak akkor értjük, ha előbb megkérjük a családtagot, hogy oltsa el a villanyt. Fény és zaj, illetve csönd és sötétség együtt járnak. Emiatt nem tudunk egyszerre olvasni és figyelni a többiekre.

Úgy négy-öt év elteltével megfogadtam, hogy ha egyszer elromlik a műszer, nem fogom megjavíttatni. Rossz emlék lesz csupán, amikor – mint hajdan, a kert végébe telepített budik korában – kizárta magát a közösségből, aki a dolgát végezte.

Ehhez képest életem ötödét, de a legkisebb fiam teljes eddigi földi pályafutását abban a rendszerben töltötte, hogy a mosdóhasználat elvágja az embert a külvilágtól.
Már minden tönkrement abból, amit az eredeti felújításkor megcsináltak, kicseréltek, össze- vagy beszereltek. Valamennyi csaptelepet, izzót, sőt, a kádat is cseréltük (kilyukadt); a csengő az első héten bedöglött, azóta csak bejelentkezéssel vagy telefonos segítséggel lehet hozzánk bejutni, a nyáron a központi fűtés radiátoraitól is elbúcsúztunk, de a vécé ventilátora töretlen lelkesedéssel, elpusztíthatatlanul zúg minden villanygyújtásra. Néha arra gondolok, hogy fogok egy kalapácsot, és szétverem a pimaszt, de végtére is örülnöm kéne, hogy valami ennyire tökéletes. Milyen sok szükségtelen vagy idegesítő dolog vesz körül bennünket, amitől nem tudunk megszabadulni, miközben a szeretett vagy vágyott dolgok elkerülnek, elhagynak minket.
Hozzávetőleges számításaim szerint eddig nagyságrendileg százezerszer kapcsoltuk fel a villannyal összekötött légáramoltatót, öt-hat izzó már biztosan kiégett ez alatt, miközben a motor rá se hederít a megpróbáltatásokra; újra és újra fölzúg. Az autó önindítója, a mosógép bekapcsolója, a távirányító gombjai a töredékét sem bírják.

Ha tudnám a márkáját, remek reklám lehetne az elnyűhetetlensége, feltéve, ha bárki vágyna egy teljesesen felesleges gépre az otthonában.

Ha mégis az értelmet keressük mindenben (én hajlamos vagyok rá), abban foglalhatnám össze: tanuljunk meg együtt élni azokkal is, amiket nem kedvelünk vagy kifejezetten bosszantanak. És ne szomorkodjunk azon, ha végre valami rendesen működik, még akkor se, ha nincs semmi értelme. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Modern korban élünk, a nőket a férfiakkal azonos jogok illetik meg. Ők is építhetnek karriert, ugyanakkor az is teljesen rendben van, ha egy nő azt tekinti elsődleges feladatának, hogy anyaként menedzselje az otthont és nevelje gyermekeit. Ugyanerre az apáknak is egyre több lehetősége van már. (Persze a valóságban mindenféle szerepvállalási lehetőség csak akkor áll szabad választás alapján nyitva az emberek előtt, ha anyagi körülményeik azt lehetővé teszik – de legalább az elméleti és jogszabályi lehetőségek nyitottak.) Elvileg nem teszünk különbséget a nők és férfiak munkájában, az otthon betöltött feladatkörök és az elvégzett házimunka típusában sem. A gyakorlatban, a hétköznapi megítélésben azonban más a helyzet.

Attila szerint nem jár pénz a házimunkáért, mert a nők egyébként is megkapják a maguk fizetségét, például amikor a férfi ad pénzt a nőnek, hogy vegyen magának valami szépet, vagy amikor elviszi vacsorázni, esetleg amikor ő adja a pénzt egy nagybevásárlásra.

„Évszázadok óta evidensnek tartják, hogy a férfi ingyen barkácsoljon, tekerje be az égőt, faragja be a fát, bütykölje meg az autót, javítsa meg a kerékpárt, cipelje fel az emeletre az újonnan vásárolt hűtőt, vagy telepítse az operációs rendszert. De hát nem úgy lenne korrekt, ha a férfiaknak is járna fizetség, amiért szerelnek és elvégzik a javítási, karbantartási feladatokat? Sajnos megint ott tartunk, hogy »bezzeg szegény nők!«, de abban a pillanatban, hogy megfordítjuk a dolgot, a nők hisztizni kezdenek.

Én olyan családban nőttem fel, ahol a háztartás, a gyereknevelés teljes egészében édesanyám feladatköre volt. Kiszolgálta a családtagokat, menedzselte apám ügyes-bajos dolgait. Számára ez volt a komfortos állapot, és nem is akart belőle kilépni.

Nekem gyerekként szinte sosem kellett házimunkát végeznem. Na, jó, párszor vasaltam, és kivittem a szemetet, de ennyi.

A mosogatást, a portörlést máig nőiesnek tartom. Különben is, úgy lettek leosztva a szerepek, hogy a nők a háztartásbeliek, a férfiak pedig dolgoznak. Hogy a nők egy nap kitalálták, hogy ők is szeretnének továbbtanulni, karriert csinálni, részemről rendben van, de akkor ne siránkozzanak, ha el kell menni a gyerekért, ha rendet kell tenni, vagy ha főzni kell, hiszen a női szerep nem merül ki a karrierépítésben.
Nem tartom persze kizártnak, hogy egy nap megtalálom azt a nőt, akivel szívesen osztozom az otthoni teendőkön. Nyilván nem a vécépucolásra gondolok, mert az olyan lenne, mintha kasztrálnának, de szívesen segítenék a főzésben, és a fizikailag megterhelőbb munkákat is – fűnyírást, ablakmosást – szívesen vállalom.”

Kép

Kép: Freepik

Lilla úgy véli, ideje lenne elkérni, ami jár. „A mosás, főzés, takarítás velejárója a női sorsnak, legalábbis a többségi társadalom szemszögéből, de szerintem, ha a házimunkáért is fizetés járna, nagyon hamar meggazdagodnánk mi, nők, és otthon maradt anyukák, háziasszonyok. Ideje, hogy mindenki észrevegye, hogy az ételmaradékos edény nem tűnik el csak úgy a mosogatóból, a pult sem sikálja le önmagát, a ruhák nem ugranak be önállóan a mosógépbe, a vasaló sem dolgozik magától, és az üres vécépapír-gurigák sem masíroznak el a szemeteskukáig.

Nyolc éve, sokszor a szabadidőm rovására viszem a pénzkereső munkám mellett a háztartást, a gyerekgondozást, a nevelést.

Ha kell, cipőfűzőt kötök, ebédet főzök, bevásárolok, cipekedem, postára megyek, autót vezetek, segítek a gyereknek a leckében. Anya, szakács, bébiszitter, takarítónő, sofőr és ápoló, pedagógus és kertész vagyok egyszemélyben, de úgy érzem, hogy a fáradozásaim nincsenek megfelelően megbecsülve. Néha azt hiszem, hogy az otthoni munkám csak akkor lenne igazán méltatva, ha nem végezném el.

Szerintem sok nő úgy érzi, hogy kötelessége mindenről gondoskodni a lakásban, ezzel azonban gyakran túlterhelik magukat, semmire sem lesz idejük, állandóan fáradtak, stresszesek lesznek. Többen elkövetik azt a hibát is, hogy a szerelem kezdetén el akarják kápráztatni párjukat azzal, hogy elvégzik az összes teendőt, ám a másik könnyen hozzászokik, és ez később komoly gondokat okozhat.

Szerencsére vannak olyan férfiak, akik rendesen kiveszik a részüket a teendőkből. Ilyen például az öcsém, aki sokszor meglátogat. Takarítás közben gyakran megkérem, hogy vállalja át az egyik szobát, vagy addig tegye be a mosást, hogy gyorsabban vége szakadjon a házimunkának. Néha listát írok az elvégzendő teendőkről, és azon osztozunk. Bekapcsoljuk a zenét, és jó bulinak fogjuk fel az egészet.”

A legjobb megoldásnak, az élhetőbb és igazságosabb világ felé tett lépésnek valóban a feladatmegosztás, na meg a szemléletváltás tűnik.

Mert mi lenne, ha a férfiak nem tartanák férfiatlannak a mosogatást, a portörlést vagy a vasalást? És mi lenne, ha nem vennék természetesnek, hogy mindig van tiszta edény és illatos ruha a szekrényben anélkül, hogy bármit is tettek volna érte? Hasonlóképpen el kellene ismerniük a nőknek, mennyire fontos és értékes a férfiak építő–barkácsoló – javító – otthonfenntartó munkája. Talán hosszú időbe telik, amíg egymás láthatatlan munkáit megfelelőképpen elismerjük, de addig is irány az internet, ahol a „, melyekkel kiszámolhatjuk saját háztartási munkánk értékét. Ezek közérthetően szemléltetik, hogy a gondoskodás és a házimunka elvégzése sem nem magától értetődő, sem nem értéktelen dolog. kalkulátor, amellyel kiszámolhatjuk saját háztartási munkánk értékét. Ezek közérthetően szemléltetik, hogy a gondoskodás és a házimunka elvégzése sem nem magától értetődő, sem nem értéktelen dolog. Reméljük, hamarosan elkészül a „férfias” munkák kalkulátora is – hiszen, ha egyenlőséget, főleg egyenlő megbecsülést szeretnénk a férfiak és nők között, így lesz igazságos.

Délkelet-Ázsiában évezredek óta együtt élnek az elefántok az emberekkel. Az erős állatokat korábban „csak” a fakitermelésben, gátépítésben, építkezéseken dolgoztatták, de a globalizációval és a turizmus tömegessé válásával új, sokmillió dolláros iparág született: a turisták lovagolni akarnak rajtuk, és „trükkök” bemutatását várják tőlük.

Thaiföldön becslések szerint mintegy háromezernyolcszáz elefántot tartanak fogva.

Általában már borjúkorukban elválasztják őket az anyjuktól, és bántalmazással érik el, hogy véghez vigyék azokat az attrakciókat, amelyek a hírfolyamot pörgetve majd visszaköszönnek ismerőseink üzenőfaláról.
Csapó András, Majoros Kinga és Mátai András két éve Thaiföldre utazott, hogy megtapasztalják és bemutassák a közösségi médiában felbukkanó elefántos szelfik mögötti szenvedést, de ellátogattak egy olyan etikus parkba is, ahol a traumatizált állatok fizikailag és lelkileg is gyógyulhatnak.

„Utazásaink során gyakran találkoztunk olyan problémákkal, amelyek állatokkal vannak összefüggésben. Mivel a DOKU films produkcióival egy olyan réteget érünk el, akik érdekeltek az utazásban, érlelődött bennünk egy ideje, hogy fontos lenne arról beszélni, miért érdemes előre feltérképezni a lehetőségeket, és ezek ismeretében dönteni, ha az ember elefántparkba szeretne látogatni.” – magyarázza a kepmas.hu-nak Csapó András, a „Szolgalelkű óriások” című film operatőre.

Az alkotás készítői három helyre is ellátogattak. Az első helyszín egy olyan elefántpark volt, ahol az állatokat mutatványosként kezelik.

Ahhoz, hogy a várt trükköket meg tudják csinálni, olyan kiképzésen mennek keresztül az elefántok, amelynek végén a bolygó egyik legintelligensebb állata szolgalelkű óriássá, a turizmus testileg és lelkileg is megtört rabszolgájává válik.

A gerillaforgatás során a riporter, Mátai András erősen küzdött indulataival: a stábot sokkolta a szúrós végű fegyelmező bot, az ankus használata, a súlyos láncok látványa és az a fokú szomorúság és félelem, amit az elefántok tekintete tükrözött.

András elmondta, hogy az egy évig tartó utómunka volt az alkotófolyamat legnehezebb része, mert újra és újra meg kellett nézniük az állatokat bántalmazó felvételeket. Szerették volna megtalálni a megfelelő arányt, ezért nem minden megrázó snitt került be a filmbe. Nem a szenzációhajhászás volt a cél, ugyanakkor azt is szem előtt kellett tartaniuk, hogy a narratíva és a képi világ elég erős legyen ahhoz, hogy a közönség elgondolkodjon a látottak súlyán.

A második bemutatott parkban már sokkal jobb körülmények között éltek az elefántok, ennek ellenére a stáb talált hiányosságokat a gondozást, a fegyelmezést és a mozgásteret illetően.

Kép

Egy olyan park, ahol az elefántokat kínzással tanítják mutatványok elvégzésére, turistalátványosságok céljából - Kép: Doku films

A harmadik helyszín, az Elephant Nature Park nemcsak a készítőknek jelentett felüdülést – a nézőknek is visszaadja abba vetett reményüket, hogy még léteznek olyanok, akik őszintén törődnek az ormányosok jóllétével.

A parkban nyolcvanöt elefánt él, akik a hatalmas területen szabadon mászkálhatnak, és a tekintetükön látszódik, hogy otthonuknak tartják a menhelyet.

Alapítója, Lek Chailert úgy jár-kel e hatalmas állatok között, mintha a csorda tagja lenne. Neve a világ legbefolyásosabb állatvédői között szerepel: élete során több mint kétszáz elefántot mentett meg, munkássága miatt a Forbes Magazin „Ázsia hősének” nevezte.

A menhely nemcsak a magyar forgatócsoport érdeklődését keltette fel; olyan hírességek is meglátogatták, mint Angelina Jolie, Paul McCartney és Meg Ryan.

Lek először egy fakitermelésen találkozott a fogságban tartott elefántok nehéz helyzetével. Egy vemhes nőstényt olyan keményen dolgoztattak, hogy az erőlködéstől megszülte borját, aki legurult a domboldalon. Az anyát nem engedték utánamenni, azt sem tudhatta meg, hogy kicsinye él-e vagy már halott. Tovább kellett dolgoznia, magába roskadt, depressziós lett.

Onnantól kezdve az asszony az elefántokra tette fel az életét, ami nagy kockázattal jár egy olyan helyen, ahol dolgoztatásuk köré maffia szerveződött, és óriási összegek folynak be az állatok nyomorúságos helyzetéből. Leket nem egyszer megfenyegették, sőt egyszer az életére is törtek azok, akiknek az állatvédelem semmi mást nem jelent, csak veszteséget.
„Leknek valamiféle földöntúli képessége lehet! Ott van egy negyvenöt kilós, hatvanéves nő, akire hallgatnak az elefántok, bújnak hozzá, szeretik őt… Egyáltalán nem éreztük rajta, hogy uralkodna felettük. Nagyon érdekes kémia működik közöttük, az állatok teljesen befogadták őt” – meséli lelkesen András.

A filmkészítők szerint az országban érzékelhető némi javulás az elefántok helyzetét tekintve: Észak-Thaiföldön már átalakulóban van a rendszer, de délen, a tengerparti részen, ahol sok a nyaraló, még foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy kis energiabefektetéssel nagy pénzt zsebeljenek be az elefántturizmusból. „Próbáltunk arra koncentrálni, hogy ne törjünk pálcát a thai emberek fölött, hisz többen nem gonoszságból csinálják mindezt, hanem belenőttek ebbe a helyzetbe, nem látják a problémát. Emellett sokan vannak, akik szeretik az állatokat, nem bántják őket, gondoskodnak róluk, ezért nem lehet egyértelmű következtetéseket levonni. Leegyszerűsítve: valakik észreveszik a szenvedést, valakik pedig nem” – teszi hozzá az operatőr.

András szerint az is problémát jelent, hogy az egészet a „cukiság” köntösébe bújtatják: az elefánt fest, focizik, leveszi a sapkát a látogató fejéről, ezért annak tudatában van a turista, hogy azért fizet, mert az állatok „aranyosak” – akik valójában nem jókedvükből teszik mindezt.

A készítők azzal is tisztában vannak, hogy az emberek alapvetően szeretik az elefántokat; közel szeretnének kerülni hozzájuk, meg akarják simogatni őket, közös fotóra vágynak… Ha viszont tudják, hogy ezzel nem tesznek jót nekik, mérlegelni kezdenek. A készítőcsapat ezt a folyamatot szeretné pozitív irányba befolyásolni a dokumentumfilmben feltárt valóság bemutatásával.

„Milyen jó, hogy már vannak lehetőségek!

Nem az a kérdés, hogy elmegy-e az ember elefántos parkba vagy sem, hanem az, hogy mit választ: olyan helyet, ahol jól érzik magukat az állatok, vagy olyat, ahol szenvednek.

Szerintem sokkal jobb érzés a megfelelő fizikumú, boldog elefántokat akár messzebbről figyelni, tanulni róluk, esetleg megetetni, megfürdetni őket, mint nézni, ahogy nem hozzájuk illő dolgokat csinálnak” – hangsúlyozza András.

A film ingyenesen megtekinthető lesz 2021. április 16-án a DOKU YouTube csatornáján, ahol a DOKU films további alkotásai is elérhetők.

A Szolgalelkű óriásokat nemzetközi fesztiválokon is díjazták:
I. helyezett – Phoenix of Sarajevo International Tourism Film Festival, Best Feature Documentary kategória (Bosznia-Hercegovina)
I. helyezett – Göcsej Filmszemle
II. helyezett – ART&TUR International Tourism Film Festival, Dokumentumfilm-kategória (Portugália)
III. helyezett – Gödöllői International Nature Film Festival, Dokumentumfilm TV és Függetlenfilm-kategória + a Nemzetközi Zsűri különdíja (Magyarország)
Nézői különdíj – 5th Kraków Green Film Festival (Lengyelország)
A hónap legjobb filmje – Changing Face International Film Festival (Ausztrália)

Nálunk Zalában, hacsak nem étteremben eszed, biztosan nem lesz a dödölléből köret. A dödölle egytálétel, egyszerű, hétköznapi, olcsó. Nem is fogsz kapni ilyet vendégségben, hacsak nem ragaszkodsz hozzá foggal-körömmel. Akkor kaphatsz, mert a vendégért ugye mindent. Eléd teszik kissé szégyenkezve a gőzölgő, forró, ropogósan arany-pirosra sült dödöllét, meghintik barnára pirított hagymával – nem kevéssel, hanem sokkal, és megkérdezik, hogy tejfölt is kérsz-e hozzá. Ha szerencséd van, házi tejfölt kapsz, de azért boltival se rossz. Lehet hozzá ugyan enni még túrót, reszelt sajtot, pirított szalonnát, de hidd el, a kevesebb ebben az estben néha több. Szóval jobb, ha beéred a pirított hagymával, és ha flancolni akarsz, kérsz hozzá tejfölt.

Itt el is dőlt a sorsod, ugyanis a dödölle szerelem első kóstolásra: ahogy a roppanós héjon megérzed a sült hagyma ízét, és a finom puha krumplis massza találkozik a nyelveddel, már elvesztél: üdv a dödölle-rajongók között!

Persze a háziasszony biztosít róla, hogy tud ő ettől sokkal elegánsabbat, finomabbat, húsosabbat főzni. A második tál dödölle után biztosítod róla, hogy elhiszed neki, de azért te legközelebb is dödöllét fogsz kérni, ha lehet.

Aztán hazamész, nosztalgiád támad, előveszed a szakácskönyvet, hogy újra éld az élményt – és elbuksz. Ugyanis a dödölle, amilyen egyszerű, olyan macerás kis jószág. Először is normális krumpli kell hozzá. Semmi flancolás, főzőkrumpli kell, esetleg vegyes felhasználású, de a főzőkrumpli jobb. Ha lejön a héja, meg se próbáld elkészíteni a dödöllét, ugyanis újkrumpliból nem lehet. Tél végi csírásból meg nem érdemes. Szóval a kettő közötti állapotú, normális őszi-téli krumpli kell. Egyébként is a dödölle hűvös évszakokra való étel, túl tömény meleg napokra. Annál jobban esik, amikor kint fúj a szél, vagy esik a hó, az eső. Megmelengeti a testet és a lelket is.

Ha már megvan a krumplid, akkor hámozd meg, vágd kisebb darabokra, és tedd is fel főni annyi sós vízben, ami éppen, szigorúan éppen hogy csak ellepi, egy szürreálisan magas fazék aljában. Keress egy ráillő fedőt, és fedd le. A fazék alá feltétlenül tegyél vasat, ez még fontos lesz a későbbiekben. Aztán keríts hagymát is. Sokat. Sokkal többet, mint gondolnád. 1 kilogramm krumplihoz vágj fel félkör cikkekre 5-6 fej jó nagy vöröshagymát. Tedd fel jó bő zsíron sülni (mindenképp disznózsíron, csak semmi olaj vagy egyéb úri huncutság). Egy szép nagy, vastag falú, jó nehéz vasserpenyő az ideális, de ha nincs, akkor teflon is megteszi vas alátéttel. A hagymának sok pirulás kell, de nem éghet oda, figyelj rá, tartsd szemmel, kavargasd időnként. Felejtsd el a pörkölt alapot, a hagymának barnára kell pirulnia, kicsit ropogósra, nem feketére, de az üveges állapoton túlra. Ha ez megvan, horgászd ki a hagymadarabokat a zsírból egy lyukacsos kanál segítségével, és tedd szűrőbe, mert az olvadt zsírt még le kell csepegtetni róla, arra szükséged lesz a dödölléhez.

Kép

Kép: pixabay.com

Közben a krumpli megfőtt, ami azt jelenti, hogy szétesik, ha megbököd egy késsel vagy villával, szóval olyan krumplipürének való állaga van.

Ekkor mérsékled alatta a lángot takarékra. A biztonság kedvéért egy bögre segítségével lemersz róla még némi főzővizet, félreteszed. Aztán egy krumplinyomó segítségével a maradék vízben a krumplit összetöröd. Ha nincs krumplinyomód, a botmixer is megteszi, de az érzés azért nem ugyanaz.

Ha ez kész, akkor előveszed a lisztet, búzaliszt megfelel, nem kell semmi extra. 1 kiló krumplihoz kb. 40 dkg lisztre lesz szükség, de ahogy édesanyám mondaná, majd meglátod, mennyit vesz föl. Krumplija válogatja, meg hogy mennyi vizet hagytál rajta.

Ezután jön a neheze. Veszel egy jó masszív és elég hosszú fakanalat, és elkezdesz izomból dolgozni. A művelet tulajdonképpen egyszerű: addig kell kevergetni a forró krumpliban a lisztet, amíg meg nem fő benne, egynemű masszává nem alakul és el nem válik az edény falától. A kivitelezés nehéz. Most fogsz csak igazán örülni, hogy a legnagyobb fazekadat vetetted be a krumpli főzéséhez, ugyanis a forró krumplis massza köpköd, ha nem kevered eléggé. A liszt pedig olyan elegyet vesz fel a krumplival főzés közben, hogy azt szinte lehetetlen mozgatni. Meg ne próbáld botmixerrel – kinyírod az első öt percben!

Ha úgy érzed, hogy ezt a puffogó, csirizes masszát már végképp mozdítani sem bírod, akkor kész vagy.

Ha véletlenül túl száraz, morzsás lenne a liszttől, akkor bevetheted a félretett krumplilevet a nedvesítéshez. De kezdő dödöllekészítő korodban erre valószínűtlen, hogy sor kerülne. A hiba inkább ellenkező irányból szokott előfordulni: nem hiszi el az ember, hogy tényleg ilyen rohadt nehezen keverhető cuccnak kell ennek lennie, ezért kevés lisztet tesz hozzá. Ebben az estben a dödölle sütés közben szétesik. Legjobb módja a dödölle állagának kipróbálására egy próbasütés.

Ugyanabban a serpenyőben, amelyben a hagymát készítettük, a visszamaradt hagymás zsírt felforrósítjuk, hozzácsurgatjuk a lecsepegett zsírt a hagymáról is, de még tehetünk is hozzá nyugodtan, mert bő zsiradékban kell a dödöllét sütni. Úgy van, barátom, ez nem diétás étel!

Amikor a zsír már elég meleg (kb. a rántott hús sütésének megfelelő hőmérséklet szükségeltetik, a  „piruljon, de ne égjen oda” állapotot szeretnének elérni), akkor egy evőkanál segítségével kimerítünk egy adagot a forró krumplis masszából, és egy másik evőkanál segítségével óvatosan a forró zsírba helyezzük. A zsírnak a dödölle kb. harmadáig kell érnie.

Várunk egy kicsit, ha nem esett szét, az állag jó.

Ha már szépen megpirult az egyik fele, a két kanál segítségével megfordítjuk. De semmi estre sem az első percben, mert akkor még a dödölle nem állt össze, az alsó réteg a serpenyőhöz tapad és ott is marad! Szóval, ha barna, megfordítjuk, és megsütjük a másik felét is. Ha kész, papírtörlőre szedjük.

Próbasütés után mehet a dödölleszaggatás a serpenyőbe. Gyorsan sül, ne hagyjuk magára! Mint minden krumplis étel, jól tartja a meleget, érdemes ezt számításba venni, amikor kíváncsiságunkat nem bírjuk magunkban tartani és megkóstoljuk.

Ha eddig eljutottunk, megy minden, mint a karikacsapás. A kisült dödölléket még melegen tálaljuk. Megszórjuk sült hagymával, csorgatunk rá tejfölt, ha szeretnénk, és örülhetünk, hogy most már nekünk is megy a varázslat. Nyugodtan büszkélkedhetünk vele a barátainknak-szomszédainknak. Vigyünk nekik kóstolót! De vigyázat! A dödölle melegen az igazi! Másnapra nem érdemes eltenni belőle! Az elkészített massza viszont eláll egy napot, ha nem hagyjuk kiszáradni és lefedjük. Így másnap is süthetünk nyugodtan belőle a magunk vagy a családunk örömére. Ami sajnos nagyjából eddig tart.

Mert a dödöllének van egy sötét titka: baromi nehéz elmosogatni utána.

Az edényt, amelyben a krumpli főtt, feltétlen áztassuk be, mert különben a mosogatógép sem szedi ki belőle a csirizes masszát, de a kézi mosogatásnál is küzdeni fogunk vele! A kifröccsent olajfoltokat némi sóhajtással tisztogassuk le, a hagymaszagot szellőztessük ki, és gondoljunk jó szívvel zalai háziasszonyunkra, aki mindezt megtette értünk annak idején – szeretetből.

A várandós nők számára a Pfizer- és a Moderna-oltást javasolják, de szigorúan csak egyéni mérlegelés alapján és orvosi (nőgyógyász, háziorvos és oltóorvos) konzultáció után.

A szóba jöhető két mRNS alapú oltás első dózisát a terhesség 12. hete után, a második dózist a szülést követően javasolt beadni.

Müller Cecília országos tisztifőorvos az Operatív Törzs mai tájékoztatóján elmondta, hogy a várandósok oltása kapcsán még tartanak a klinikai vizsgálatok, azonban a tapasztalatok alapján elmondható: eddig nem bizonyosodott be semmilyen magzatkárosító hatás, illetve fejlődési rendelleneség a beadott oltások után. Valószínűleg az ún. vektorvakcinák sem jelentenek veszélyt a kismamákra, de ezekkel kapcsolatban kevesebb a tapasztalat, ezért nem ajánlják várandósoknak.

A gyermeket váróknak, akik oltást szeretnének, először regisztrálniuk kell a vakcinainfo.gov.hu oldalon, majd ezt követően vegyék fel a kapcsolatot háziorvosukkal, aki megszervezi az oltást. Javasolt, hogy a várandós, illetve szükség esetén az oltóorvos is konzultáljon a nőgyógyásszal/kezelőorvossal.

A védőoltás előnyeit és kockázatait a várandósság esetében mindig egyénileg kell mérlegelni. Amennyiben nagy a fertőződés kockázata, mert pl. egészségügyi dolgozó a várandós, illetve alapbetegségei miatt nagy a kockázata a súlyos megbetegedésnek, javasolt az oltás.

Az infektológiai és a szülészeti, nőgyógyászati szakmai kollégiumok módszertani levelét és ajánlását eljuttatják az oltópontokra és a háziorvosokhoz is.

Az oltás a kismamák számára is önkéntes, arról teljes körű tájékoztatást kell nyújtani részükre, és a várandósnak minden esetben írásos belegyező nyilatkozattal kell megerősítenie, hogy kéri az oltást.

A szoptató édesanyák az előírások szerint bármikor a szoptatás alatt felvehetik az első oltást, majd 5 héttel később az ismétlő vakcinát. 

Extra oltópontot hozot létre a várandós és szoptató kismamák számára a Semmelweis Egyetem. Az egyetem oltópontjain az egyetem gondozásában lévő kismamák, valamint az NNK eljárásrend alapján a háziorvosuk által beutaltak kaphatják meg a vakcinát. Mindennek előfeltétele a vakcinainfo.gov.hu felületen való regisztráció. A várandósok a háziorvosok vagy a nőgyógyászuk által kiállított ajánlással érkezhetnek az oltópontokra, míg a szopató anyukák az egyetemen történt szülésről szóló, egy évnél nem régebbi zárójelentéssel. A szülés után egy évvel a védőnő igazolása szükséges a szoptatás tényéről.