Gräfenberg apja vidéki vaskereskedő volt, aki fiát a müncheni egyetemen taníttatta. Ernst 1905-ben szerezte meg orvosi doktorátusát díjnyertes disszertációjával. Ezután rövid ideig a würzburgi szemklinikán, majd a kieli egyetemi klinikán dolgozott. 1910-től azonban már Berlinben nőgyógyász főorvosként tevékenykedett, sőt hamarosan Schönebergben sikeres nőgyógyászati magánklinikát is nyitott. Az I. világháborúban katonaorvosként vett részt, helytállásáért megkapta az első osztályú vaskeresztet. A háború után visszatért berlini kórházába, újranyitotta magánklinikáját, majd 1921-ben meg is nősült, ám mivel a frigy gyermektelen maradt, 1924-ben írónő-feleségétől elvált.

Nem nősült meg újra; a jóképű és divatos nőgyógyász  az elit feleségeinek kedvence volt, élvezte az életet, jómódban, munkával, kutatással és szórakozással töltötte napjait. Egészen a náci hatalomátvételig.

1933-ban ugyanis, mint zsidót, azonnal kirúgták főorvosi állásából. Minthogy azonban számos náci vezető felesége továbbra is hozzá járt kezelésre magánpraxisába, Gräfenberg nem gondolt az emigrációra, meg volt győződve róla, hogy őt ugyan nem akarja bántani senki. 1937-ben azonban egy rendelet végleg eltiltotta az orvosi gyakorlattól, sőt, 1939-ben doktori címét is elvették tőle. Ekkor már belátta, hogy ütött a távozás órája. Kapcsolatainak köszönhetően szerzett is vízumot az USA-ba, majd vagyonát pénzzé tette, és méregdrága bélyegeket vásárolt össze. Ezeket a bélyegeket próbálta éppen kicsempészni a határon, amikor feljelentés alapján lebukott.

Három év börtönre ítélték, büntetését a berlin-moabiti fegyházban kellett letöltenie. Ráadásul pénzbüntetésre is ítélték. Németországi és külföldi barátainak sikerült összeszedniük a pénzbüntetés összegét. Így, miután letöltötte a büntetése felét, külföldre távozhatott.

Kép

Ernst Gräfenberg

Gräfenbergnek elképesztő szerencséje volt, hiszen 1940-ben, amikor kiszabadult a fogságból, már javában tartott a világháború, vagyis egy német zsidónak gyakorlatilag nulla esélye lett volna arra, hogy bármiképpen Amerikába jusson. Németország és Japán azonban 1940-ben még éppen nem állt hadban az Egyesült Államokkal, sőt, Gräfenberg még nagyobb szerencséjére még a Szovjetunióval sem. Ami azt illeti, 1940-ben a szovjetek és a nácik éppen nagy és megbonthatatlan barátságot ápoltak egymással! Vagyis a szerencsétlen-mázlista orvos a Szovjetunión és Japánon át hamarosan Kaliforniába érkezhetett, ahol még 16 évet élt, és ahol a nevét világhírűvé tévő G-pontot is felfedezte.

Vajon mi lett volna, ha Gräfenberget a náci bíróság nem három, hanem négy évre ítéli? Nyilván valamelyik koncentrációs táborban ölték volna meg.

Érdekesség, hogy a G-pontot angolul nem pontnak, hanem – pontosabban – foltnak (spot) nevezik, mivel valójában nem pontról, hanem egy, a hüvely felső-belső falán található, átlagosan 1-2 cm átmérőjű zónáról van szó. Gräfenberg elmélete szerint ebből a ponból indul útjára a gyönyör.

A G-pont vagy folt létét és szerepét egyébként sokan mindmáig vitatják. A „G spot” nevet  természetesen nem maga Gräfenberg alkotta, hanem az 1980-as évek elején kiadott amerikai szakirodalomban tűnt föl – az vitatott, hogy ki használta először. Az viszont bizonyos, hogy a G betű mindmáig Gräfenberg emlékét őrzi.

Az ötlet egy kis himalájai királyságból származik, Bhutánból, ahol a világon elsőként vezették be a „bruttó nemzeti boldogság” fogalmát, ami azt mutatja, hogy milyen a hazai lakosság jóléte. Ez az ázsiai ország világított rá elsőként arra, hogy a bruttó boldogság sokkal inkább mérvadó, mint a bruttó hazai össztermék, azaz a GDP. Míg utóbbi elsősorban a gazdasági értékeket vizsgálja, addig egy nép boldogsága sokkal több összetevőből áll: szociális, társadalmi és érzelmi hatások is befolyásolják, hogy mennyire érezzük jól magunkat a földi létben.

Csíkszentmihályi Mihály pszichológus azt vallja, hogy a boldogság nincs kapcsolatban sem a szerencsével, sem pedig a pénzzel. Egy múló állapotról van szó, amely időről-időre változik, mégis, néha elkapjuk a „flow-élményt”, azt az igazi, föld felett lebegős, eufórikus állapotot, amelyet jómagam is kincsként őrzök, és soha nem szeretném elengedni.

Tudom, hogy a boldogságom nem egyenlő az anyagi javaimmal, sem pedig a sikereimmel. Úgy illan el egy pillanat alatt, mintha soha nem is létezett volna, míg máskor úgy érkezik meg hozzám, hogy a legkevésbé sem számítok rá.

Tartósan boldognak lenni…. Vajon létezik ez az állapot? Számomra igen. Amennyiben tudatosan törekszem arra, hogy a lehető legkevésbé függjek a külső körülményeimtől, és képes legyek a saját életminőségemet megfelelő irányba terelni.

Boldog vagyok például, amikor egy gondterhes időszakban, az útvesztőkben bolyongás után végre meglátom a fényt, mert nem kell többé attól félnem, hogy eltévedek az úton.

Boldog vagyok, amikor képes vagyok értékelni az átélt fájdalmaimat, hiszen megtanították nekem, hogy mik a valódi értékek.

Boldog vagyok, amikor hálát adhatok a szeretteim egészségéért és életéért, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül a nagyvilágban.

Boldog vagyok, hogy segíthetek másoknak, szerethetem őket, és szavaimmal, tetteimmel, ölelésemmel és csókjaimmal bearanyozhatom az életüket, így hozzájárulhatok az ő boldogságukhoz is.

Boldog vagyok, amikor arra gondolok, hogy egy nap majd ott áll előttem ő, és ezt mondja: „Már itt vagyok, és soha többé nem kell elválnunk egymástól.” Mert ez az ember én magam leszek, a valódi, boldog énem.

Nem kell már sokat várnom rá, hiszen akkor érkezik, amikor végre elhatározom, hogy megteremtem a saját boldogságomat.

Nem könnyű feladat, sőt, talán a világon a legnehezebb próbatétel; esőben, hóban, fagyban, világjárványban, elmúlásban, elválásokban és kudarcokban erősnek maradni.

Viszont ott vannak azok az apró örömök, amelyek melegséggel töltik meg a szívünket: a bensőséges kapcsolatok, egy-egy kedves szó, egy nyíló virág finom illata, egy kisállat őszinte szeretete, egy kisbaba felhőtlen kacaja. Bennük látható, érezhető a világ boldogsága, és ezáltal a sajátunké is. Ahhoz viszont, hogy ezt megpillantsuk, észrevegyük, hátra kell hagynunk a múltat, és nem szabad tépelődnünk a jövőn. Amint meghozzuk ezt a döntést, érezni fogjuk, hogy a Jóisten mellettünk áll, és nincs már olyan akadály az életben, amit ne tudnánk legyőzni.

A tizenötödik század a polgárháborúk időszaka volt Angliában. Rögtön a legelején ki is tört az első: IV. Henrik király és korábbi szövetségese, Henry Percy fordultak egymás ellen. Ez az az időszak, amit nagyjából kétszáz évvel később Shakespeare is részletesen kitárgyalt egy tetralógiában (II. Richárd, IV. Henrik első része, IV. Henrik második része, V. Henrik).
A viszály 1403-ban, a Shrewsbury melletti csatában csúcsosodott ki. Előtte két közeli templom apátja próbálta közvetíteni a felek feltételeit, miközben a lázadók és a király válogatott sértéseket vágtak egymás fejéhez. A tárgyalás kudarca után a két hadvezér csatában állapodott meg, ezután visszavonultak a saját térfelükre, és megkezdték az ütközetet egy hatalmas borsómezőn. A király csapatainak élén a fia, a tizenhat éves Henrik lovagolt. A lovagkor legvégső fellángolásaként ő még be akarta bizonyítani a bátorságát és a rátermettségét, mivel óriási erőbedobással készült a trón elfoglalására. Teljes páncélzatban, karddal, pajzzsal vágtatott az élen. Nagy lelkesedésében, és hogy jobban átlássa a teret, a kamasz fiú felhajtotta a sisakrostélyát a roham idejére. A csata első perceiben arcon találta egy nyílvessző.

A fölülről, kissé ferdén érkező nyíl a jobb szeme alatt érte a trónörököst, és olyan mélyen a fejébe fúródott, hogy csak a koponya hátsó fala állította meg.

Ez volt az első olyan ütközet, amikor mindkét angol fél szembetalálta magát a saját csodafegyverével, a kor „gépfegyverével”, a hosszúíjjal. A hosszúíj tényleg hosszú volt, legalább száznyolcvan centiméter, de esetenként kétméteres is. Általában tiszafából készült, és megdöbbentő erő rejtőzött benne. Egy tapasztalt íjász akár háromszáz méteres távolságra is el tudta juttatni a majdnem méteres hosszúságú nyílvesszőt. A sodronyinget és az alatta hordott, kipárnázott bélésruhát könnyedén keresztülszúrta, és csak a jó minőségű lovagi páncél acél lemezvértje állította meg. 
Egy ilyen nyíl találta arcon Henrik herceget, aki viszont olyan adrenalinlökettel harcolt, hogy a fejéből kimeredő nyílvesszővel is lelkesen végigverekedte az egész csatát. Szerencséjére Henry Percyt megölték a király emberei, így az öldöklésnek vége szakadt. 

Középkori elsősegély

Miután óvatosan letörték a fejéből kiálló nyílvessző fa szárát, és sikerült a bent ragadt fa szárat is eltávolítani, Henriket biztos helyre vitték, és megvizsgálták. Láthatóan óriási szerencséje volt. Ha a nyílvessző bármelyik irányban csak néhány milliméterrel arrébb fúródik a fejébe, meghalt volna. Így viszont volt értelme mindent megtenni a trónöröklés érdekében, és előkeríteni az ország egyik legjobb sebészét. 
Ez az ember John Bradmore volt, a tapasztalt harctéri seborvos. Amikor megvizsgálta a beteget, azt mondta, hogy megpróbálja kioperálni a herceg fejéből a nyílhegyet, de szüksége van néhány napra, hogy elkészítse a megfelelő célszerszámot. Henriket addig életben kellett tartani valahogy. Bradmore utasításai szerint a sebet borral locsolgatták és mézzel kenegették, ami a gyakorlatban már sokszor bevált harctéri sérülések esetén.

Anélkül, hogy a középkori szakembereknek a fertőzések okairól bármi fogalma lett volna, ügyesen kihasználták az alkohol és a méz fertőtlenítő hatását.

Ez pedig figyelemre méltó eredmény ahhoz képest, hogy Semmelweis Ignácot saját orvos kollégái még több mint négyszáz évvel később is nevetségessé tették hasonló alapelvei miatt.

Kép

Operáció előtt egy kis kovácsolás

Bradmore – éppen úgy, mint néhány másik, hasonló felkészültségű sebész – egyben kovácsmester is volt. Erre azért volt szükségük, mert rajtuk kívül senki nem értette volna, melyik sérülés kezeléséhez milyen szerszámra van szükség, és azt hogyan kell elkészíteni. Ehhez a műtéthez egy hosszú, keskeny csipeszhez hasonló fogót kovácsolt, amelyiknek a két szára közé hosszában csavarmenetes pálcát lehetett behajtani. A pálca vége elvékonyodott, és tompa hegyben végződött. Ennek az volt a feladata, hogy a seb mélyébe bevezetve beleilleszkedjen a nyílhegy kerek nyílásába, beleszoruljon, és így azt ki lehessen húzni a sebből. Mindezt persze érzéstelenítés nélkül hajtotta végre.

A herceg végig ébren volt, miközben a sebész a koponyájában tevékenykedett, és több ember szorította le, nehogy vonaglásával megölje magát.

A műtét során először is ki kellett tágítani a sebet, hogy láthatóvá és hozzáférhetővé váljon a mélyen befúródott nyílhegy. Ehhez Bradmore fa pálcákat használt, amiket bekent mézzel, majd a sebbe tolta. Egyre szélesebb pálcákkal sikerült annyira kiszélesíteni a nyílást, hogy a célszerszám végét irányba tudta állítani, és a pálcát elkezdte becsavarni a célpont felé. Lassan, óvatosan haladt, mivel ettől kezdve nem látta, mit csinál. Tapintására, érzésére hagyatkozott, amikor a vas pálca vége elérte a nyílhegyet. Finoman továbbhajtotta a csavart, aztán amikor a vége beleszorult a kerek nyílásba, ide-oda mozgatva elkezdte kifelé tekerni. Végül sikeresen eltávolította a fémet, így Henrik új esélyt kapott az életre.

A kor sztársebésze

A veszélynek persze még korántsem volt vége. Bradmore tisztában volt vele, hogy egy ilyen seb könnyedén megölheti a herceget, ha nem szakszerűen kezelik.

Az volt a legfontosabb, hogy ne engedje kívülről begyógyulni a nyílás felszínét, mert a belül megmaradó üreg elfertőződik, és elkerülhetetlen a vérmérgezés.

Ezért aztán megint a fa pálcákhoz folyamodott: benne hagyta őket a sebben, és minden nap csak néhány milliméternyivel húzta őket kijjebb, így biztosította, hogy a seb belülről kifelé hegedjen be. Húsz napig tartott ez a folyamat, miközben a sebet folyamatosan fertőtlenítette mézzel és borral, a herceg nyakizmait pedig gyógynövényekkel igyekezett ellazítani, hogy elkerülje a görcsöket.
Henrik fiatal, erős szervezete felépült, Bradmore pedig szupersztár lett. Elhalmozták megbecsüléssel, tisztségekkel és jutalmakkal, élete végéig királyi járadékot kapott. Ezt még egyszer meghálálta, amikor egy királyi tisztségviselő, a sátrak és pavilonok mestere öngyilkosságot kísérelt meg, és kétszer hasba szúrta magát. Bradmore egy újabb sebészi bravúrral az ő életét is megmentette; az operáció után nyolcvan napig ápolta, a beteg pedig meggyógyult. 1412-es halála előtt Bradmore még írásba foglalta a koponyaműtét módszereit. A Philomena című értekezésben részletesen, lépésről lépésre leírta a speciális eszközkészítés módját és az operáció lefolyását. A latin nyelvű szöveget a tizenötödik században angolra is lefordították, és a mai napig a csodájára járnak a sebészek. Ekkor bizonyosodott be, hogy egyetlen megmentett élet milyen döntő mértékben befolyásolhatja a történelem folyását, milyen alapvető változásokat hozhat egész országok és népek életében.

Kép

Egy gyógyulás áldozatai

Henrik tökéletesen felépült, és egyre magabiztosabb lett. Ettől kezdve folyamatosan mind komolyabb szerepet vívott ki magának a kormányzásban, fokozatosan átvette a vezető szerepet az apjától. IV. Henrik egészsége egyre gyorsabban romlott, majd a király 1413-ban meghalt.

A huszonhat éves fiatalembert V. Henrik néven királlyá koronázták, ő pedig késedelem nélkül nekilátott Anglia hatalmának kiterjesztéséhez.

Felélesztette az 1337 óta, egyenetlen ütemben zajló százéves háborút, és a francia belpolitika konfliktusait kihasználva hatalmas területeket hódított meg. 1415-ben Azincourt mellett, az angol íjászok és az esőzés áztatta talaj segítségével lemészárolta a francia sereg és a hadviselő nemesség legjavát, majd a hadifoglyokat is kivégeztette.
A háborúnak ebben az új hullámában még számos győzelmet aratott, városokat hódított meg, miközben tömegek estek el. A győzelme teljes volt: 1419-ben a felek aláírták a troyes-i szerződést, aminek alapján Henrik Franciaország régense lett, majdani örököse pedig királyi címet szerzett. Feleségül vette a francia király lányát, aki hamarosan meg is szülte az angol-francia trónörököst, a későbbi VI. Henriket.
A diadal azonban nem tartott sokáig. A mai Franciaország távolabbi területén tovább folytatódó csatározások során, egy Meaux nevű város ostroma alatt Henrik megbetegedett. Leírások szerint vérhast kapott, a mai kutatók inkább a páncélzat okozta hőgutára gyanakszanak. 1422-ben meghalt. A trónörökös hat hónapos volt, a sok vér árán kivívott győzelem tarthatatlanná vált. Angliára zavarodottság, majd három évtizedes polgárháború várt.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Mi újság 2021-ben a Common Vibe és a főként a sajóvárkonyi Csibészek háza táján?

Ákos: Dolgozunk a gyerekek első lemezén, a célunk, hogy ne popzenét, hanem művészi alkotást hozzunk létre. A zenei vonulat is komoly, a szövegek is összetettek. „Virágszirom színű vihar tépi múltam bűneit”, hogy csak egy sort idézzek. Ilyeneket produkálnak a fiúk Szurcsik Benedekkel, aki a verselés művészeti vezetője. Úgy zajlik a folyamat, hogy például a dobosunk, Topen ír egy szöveget egy témáról, amihez esetleg a többiek is hozzáteszik a magukét, Beni pedig kiegyenesíti a sorokat, kialakítja a végleges dalszöveget abból, amit a srácok megfogalmaztak. Ezeket aztán megzenésítjük.

– Jellemzően milyen témák foglalkoztatják a gyerekeket, könnyen jönnek belőlük a gondolatok?

Ákos: A mi feladatunk is, hogy előhívjuk ezeket. Meg kell találnunk az utat hozzájuk. A szerelem visszatérő téma, de hogy ne klisék kerüljenek elő, sokat kell beszélgetni. Elmondatni a srácokkal, mik történtek velük, mi az, amit szeretnek a szerelemben, vagy mi az, ami esetleg fájdalmas nekik benne. Elmerülünk a témában, s igazán érdekes gondolatokat hallunk tőlük. És persze a vagyoni helyzetük is meghatározza, mi foglalkoztatja őket, némelyikük családjának nulla bevétele van, más pedig márkás cuccokban jár. Ózd és környéke főleg szegény vidék, a gyerekek nagy része szegregátumokból jön.

– A most 13–18 éves Csibészeket 2017-től kezdve formáltátok egy csapattá, de már útnak indult a második együttesetek, a Kifia is, újabb 12–15 éves gyerekekkel. Mennyiben más az ő indulásuk?

Marcell: Nekik Beri Ádám kollégánk tart heti két foglalkozást a közadakozásból létrehozott saját közösségi stúdiónkban. A Várkonyi Csibészek is részt vesznek ezeken, hiszen pont az a törekvésünk, hogy egyfajta önmentoráló rendszer alakuljon ki, ahol gyerekek tanítanak gyerekeket – arra is, hogy hogyan kell gyerekeket tanítani. Ez egy idő után önműködő is lehet, a zenei élmény jó eséllyel ott tartja őket a rendszerben. A környező általános iskolákat jártuk végig egyébként, és a Várkonyi Csibészek sikere miatt ezekre a találkozókra sokan eljöttek. 40–60 gyerekkel beszélgettünk, közülük választottunk ki ötöt, tehetséggondozó jelleggel. Fél-egy éve rotálódik ez az új csapat, nem könnyű megtalálni a stabil felállást. Pláne megtartani. A gyerekek és a szülők hozzáállásán is sok múlik.

Ákos:

Elsősorban motivált gyerekeket kerestünk, ez talán még fontosabb is, mint a kiemelkedő tehetség. Hogy legyen céljuk, amiért hajlandók küzdeni.

Persze, ha valaki később mondjuk szakács szeretne lenni, akkor abban segítjük, nem erőltetjük rá a fakanál helyett a basszusgitárt. De ha a mi rendszerünkben szeretne maradni, akkor valamilyen hangszeren is meg kell tanulnia játszani.

Kép

Common Vibe - Kép: Bankó Gábor

– Akik bekerülnek a csapatba, mennyire kezdik a nulláról a zenélést, s mit hoznak eleve magukkal?

Marcell: Nulláról nem nagyon kezdik, általában otthon, akár a nagyapjuktól, vagy egy alapszintű zeneiskolában ők már tanultak zenélni. Hamar kiderül, ki fejleszthető, kivel éri meg foglalkozni, mert ha előreláthatólag kudarc a vége, az a gyerek jellemének sem fog jót tenni, azt érdemes megelőzni.

Ákos: Az új csapatnál három hónap intenzív közös munka után tudtunk elkezdeni igazi produktumokat letenni az asztalra. Mostanra azt is elértük, hogy mindenki mindig felkészülten jöjjön, különben a csapattal szúrna ki. Az a jó, ha mindenki motivál mindenkit, hiszen egy a cél. A hangszerparkunk szerencsére már megvan, adott esetben a tanáraik is kisegítik őket, de mi is tudunk nekik gitárokat adni, persze csak ha jövő héten magukkal hozzák. Nincs szigorú számadás, cserélgetik is egymás között. Ez egy nyitott, befogadó közösség, ahol a bizalmat először mi adjuk azzal, hogy a kezükbe adjuk a hangszert, és ők nem szoktak visszaélni vele.

Felnéznek ránk és a Csibészekre is, elég komoly elvárásaink vannak a magatartásukkal kapcsolatban, a becsületesség és az őszinteség alap.

– Említettétek, hogy a szülőkön is sok múlik. Mik szokták a legnagyobb nehézséget okozni?

Marcell: Talán az, hogy a szülők sokszor mást várnak ettől az egésztől. Úgy gondolják, ez egy olyan lehetőség, amely révén pillanatok alatt sztár lehet a gyerek, és meggazdagszik. Aztán amikor látják, hogy rengeteg időt igényel, és nem is kapnak érte konkrétan pénzt, mindjárt nem olyan vonzó nekik.

Ákos: Leegyszerűsítve azokkal a gyerekekkel lehet jól együtt dolgozni, akiket szeretnek otthon, akik normális családi közegből jönnek. Az ő szüleikkel könnyen szót értünk, sőt olyan bizalom és szeretet alakul ki köztünk, mintha mi is családtagok lennénk.

Kép

Common Vibe - Kép: Bankó Gábor

Marcell: A másik, hogy egy közösségben mindig vannak irigyek is. Szerencsére nem ez a fő irány, de a Csibészek énekesének az előző iskolájában volt egy tanár, aki teljesen kiélezte arra az óráit, hogy őt cikizze. Folyamatosan megjegyzéseket tett a többiek előtt, hogy „na, nézzük, a sztárgyerek tudja-e!”.

Ákos: Néha érdekes a felnőttek hozzáállása. A program legnehezebb része nem is a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel való foglalkozás. Pedig mi eredetileg gyerekekkel szerettünk volna…

– A Várkonyi Csibészeket mennyire kellett a „földön tartani” a sikerek láttán?

Marcell: Ez is felemésztett némi energiát, de alapvetően jól kezelték az ismertséget. Az elején meg kellett értetni velük, hogy attól, hogy a koncerten vagy a YouTube-on egyesek megőrülnek értük, ők még nem feltétlenül rocksztárok, sőt nem is biztos, hogy később annak kell lenniük.

Ákos: Inkább csak egy-egy pillanat volt, amikor valakit túlzottan elragadott az érzés. De mi mindig kommunikáltuk feléjük, hogy nem attól lesznek nagyok, hogy szépen énekelnek, hanem attól, ha a gondolataikat művészi módon ki tudják fejezni, meg tudják magukat valósítani a zenében. Ha olyat mutatnak, amilyet más nem. Ezért is cél, hogy saját maguk alkossanak művészi értékű saját dalokat.

– Mennyire tartjátok valószínűnek, hogy a srácok hosszú távon is zenei pályán maradnak?

Ákos: Ketten már sikeresen felvételeztek a miskolci Bartók Béla Zene- és Táncművészeti Szakgimnáziumba. Ezt sikerként könyveljük el, hiszen 11-12 évesen kerültek hozzánk, és mi ezek szerint ezt az identitást tudtuk bennük erősíteni. Kiváló zenészekkel találkozhattak, 500-1000 ember előtt léptek fel, átjárta őket a zene. A korábbi tanára által cikizett Dominiknek például az a célja, hogy dzsesszénekes legyen. Fel is vették. Valaki biztos ismert zenész lesz a fiúk közül, más meg valami egészen mást fog csinálni.

A mi feladatunk, hogy segítsük megtalálni az útjukat.

Hogy minél több emberrel – és szakmabelivel – találkozzanak, az ő történeteiket hallva inspirálódjanak. Topen például volt már fodrászszakkörön, miközben tanít is. Kérdés, mit fog a lehetőségeivel hosszú távon kezdeni.

– Egyikőtök sem roma. Mi indított titeket arra, hogy éppen ezeket a gyerekeket karoljátok fel?

Marcell: Én itt, Ózdon nőttem fel, és az első foglalkozás, amely összevonta ezeket a gyerekeket a zenével, akkora élményt adott, hogy egyértelmű lett: amíg tudok, kitartok mellettük, segítem ezt a törekvést. Fontos a társadalmi felelősségvállalás, és ez annak egy fajtája. Korábban mélyebben nem foglalkoztam zenével, agráregyetemre jártam, illetve a tanyánkon és a szociális szférában dolgozom.

Kép

Common Vibe - Kép: Bankó Gábor

Ákos: Én magam is eléggé sajátos nevelési igényű voltam, mindenhonnan kirúgtak. Aztán Ózdra kerültem egy alapítványhoz, és ez szerelem volt első látásra. Életemben nem élveztem még így munkát, semmi nem is ment még olyan jól, mint ahogy a gyerekeket motiválni tudom! Értem a problémáikat, mert én ugyanezekkel küzdöttem. Utált engem az összes tanár, én is utáltam tanulni, nem bírtam a fenekemen megülni. Ebből rengeteg gondom lett, és soha senki nem mutatott példát az édesanyámon kívül. Egyetlen más felnőtt sem törődött velem. Itt pedig azt láttam, hogy a gyerekek isszák a szavaimat, és jó irányba tudom őket terelni. Az egyesület létrehozásával ez az egész keretek közé került, ösztönből, a saját elképzeléseink szerint dolgoztuk ki azt a módszertant, ami működik.

– Hogy érzitek, a gyerekeken kívül a tágabb környezetükre is hatni tud az, amit így létrehoztok? 

Ákos: Azt gondolom, az ózdiak büszkék ránk, nagyon sok támogatást kapunk, szeretik azt, amit csinálunk. Úgy érzem, a cigányságot a zenével közelebb tudjuk hozni a többségi társadalomhoz. Nyilván csak azokra tudunk hatni, akik odafigyelnek a munkánkra, megértik a fontosságát. De nekik egy új nézőpontot mutathatunk, amivel még nem találkoztak. Előítéletek vannak és lesznek is, de ha csak egy ember is másképp áll ezután a másikhoz, már megérte. Meg persze az is, ha valaki tőlünk látja, hogy kemény munkával, ráfordított idővel, csapatmunkával, egymásra figyeléssel és szeretettel maradandó dolgokat lehet alkotni.

Amikor megszületik egy dal, még a gyerekeket is rázza a hideg az élménytől. Nem dolgozott még velünk olyan felnőtt vagy gyerek, aki ne ejtett volna könnycseppet.

Sokat jelent nekik és nekünk is ez az egész, a magánéletünk része. Ahogy foglalkozunk velük, az egy életforma.

Marcell: Nem is szeretnék és nem is tudnék példákat kiemelni arra, hogy ezért vagy azért érdemes, mert azt gondolom, minden egyes pillanat, amit erre a munkára áldozunk, a maga módján megható.

Az idei tervek
A Common Vibe célja idén kevesebb koncert mellett táborokban zenét tanítani – újabb gyerekeknek. Van egy mobilstúdió, amelyet a csapat magával tud vinni, hogy a különböző gyerektáborokban közös felvételeket készítsenek olyanokkal, akiknek még nem volt része közös alkotásban, zenélésben. Ezeket a programokat a Csibészek is élvezik, akik még idén kiadnák a lemezüket. A járványhelyzet persze az ő pénztárcájukat sem kímélte, így közösségi adománygyűjtésben 60 olyan támogatót keresnek, akik havi 2500 forinttal tudnák segíteni a munkájukat. Ezen a linken lehet csatlakozni.

Szakemberek szerint egyáltalán nem ritka, hogy így éreznek a férfiak, hiszen már a fogantatással megkezdődik a magzat és az anya ,,titkos” kapcsolata. Ebbe az apa csak az anya segítségével nyerhet betekintést, anélkül kirekesztve érezheti magát a kapcsolatból, és ez később hatással lehet a gyermekével való kapcsolatára. A férfi lassan szembesül azzal is, hogy mást és más módon várhat el és kap kedvesétől, akinél egyre inkább az anyai érzések és érzelmek helyeződnek előtérbe. A szülőséggel az énnek, az egonak picit meg kell szűnnie, hogy egy másik élet fejlődése lehessen előtérben.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a várandósság alatt, a szülés idején, majd a szülés utáni időszakban elsősorban az anyára koncentrál a környezet, míg az apának a szerepe a család stabil hátterének biztosítása lesz.

Senki nem foglalkozik az ő érzelmeivel, megváltozott szerepével és helyzetével. Szorongásairól, félelmeiről, esetleges csalódásairól nem beszélhet senkivel, hiszen az „férfiatlan” lenne. Ehelyett gyakran az alkohol vagy a munka lesz „segítőtársa” e negatív érzelmek leküzdésében. „A folyamat előrehaladtával a férfi egyre több felelősséget élhet meg, hiszen a gyermek érkezéséig neki kell megteremtenie az ideális körülményeket, az anyagi biztonságot. Ez egy szép folyamat, ám lelkileg komoly változásokkal jár. Eltávolodhatnak a családtól, „offline” apákká válhatnak”– vázolta a jelenséget Léder László pszichológus, az Apa Akadémia vezetője.

Szülés utáni depresszió

A munka mellett ezer feladat zúdul az apákra: éjjel is besegítenek, aggódnak a mamáért, a babáért, de közben hiányt szenvednek gyengédségben, intimitásban és szexualitásban is. Gyakran úgy érzik, hogy feleségüknél a második helyre szorultak.

Leginkább a kétségbeesés és a kilátástalanság érzése, továbbá az apaszereppel való azonosulási képtelenség érzése fogalmazódik meg, de nem ritka a babával kapcsolatos féltékenység sem.

Ha ezek hónapokon át fennállnak, az hangulatzavarhoz, családon belüli konfliktusokhoz vezethetnek. „Nemcsak az anyáknál, de az apáknál is gyakran alakul ki depressziós állapot a gyermek megszületése után. Bizonyított tény, hogy az apaság is biológiailag kódolt, genetikusan hozott szerep. A babavárás alatt a férfiakban is történnek hormonális változások; például nő az oxitocin és a prolaktin szintjük, a tesztoszteron szint pedig a mélypontra esik” – mondja a szakember.

Apák gyeden

„Látni kellett volna a főnököm arcát, mikor bejelentettem, hogy gyedre megyek. A feleségemmel átbeszéltük, hogy mik lesznek a teendőim. Amióta otthon vagyok a picivel, még jobban tisztelem a feleségemet, hogy ezt két gyerekkel ő már végigcsinálta előttem. Sokkal jobban kifáradok a nap végére, mint mikor dolgoztam. De megéri, mert élvezem” – mondja a 32 éves Gábor.

A modern apa szerepe elsősorban abban jelentkezik, hogy az apák aktívabb szerepet kívánnak játszani családjuk életében, gyermekeik hétköznapjaiban és nevelésében.

Léder László pszichológus szerint a modern apaság legfőbb jellemzője, hogy az apa nem kiegészíti az anyai nevelést, hanem az apa ugyanolyan fontos szereppel bír a család életében, mint az anya.

A médiumokban és a közbeszédben is gyakrabban kerül elő az apaszerep fontossága. Mostanában szerencsére a vállalatok elkezdtek az apákra is koncentrálni: egyre több családbarát munkahelyi megoldás közül lehet válogatni, és apáknak szóló programok is indulnak. Az sem ritka, hogy az apuka megy el gyesre, gyedre, az anyák pedig nyugodt szívvel bízhatják rájuk a babát, ha dolgozni szeretnének vagy dolgozniuk kell. És talán jól is van ez így…hiszen, ha mindkét fél túldolgozná magát, az megterhelné a párkapcsolatot és mérsékelné a további gyermekvállalási kedvet, mert csökkenne az intimitás és a szexuális libidó. „Összességében elmondhatjuk, hogy a családtervezés, a gyermekvárás és a gyermeknevelés nem női feladat, hanem egy férfi és egy nő közös feladata; mindkettőre egyformán szükség van. Ha apaként mégis úgy érezzük, hogy nem tudunk mit kezdeni a gyerekünkkel, szeretgessük, szervezzünk közös programokat. Ha a gyermekünk érzi a szeretet és a figyelmet, kiváló apa válhat belőlünk. Ugyanakkor fontos újra megtalálni egymást, nem szabad beleragadni az anyai és apai szerepkörbe. Ezen sokat segíthet, ha a pár már a baba érkezése előtt tudatosan elkezd erre felkészülni ” – javasolja a szakember.

Mindhárman más módon kerültek kapcsolatba a tánccal. Halmos Béla egyszer azt mondta: „A Timárék? Hát, az egy birodalom.” A birodalom alapítója fő munkatársával és jó barátjával, Martin Györggyel együtt fedezte fel, hogy a magyar néptánc fő sajátossága az improvizáció. Az improvizáció rendszerét és nyelvtanát a gyűjtött filmek alapján dolgozták ki – filmkockáról filmkockára. Timár Böske egészen fiatalon csöppent bele a folyamatba, és a táncot egyetlen mester által ismerte meg igazán: a férjén keresztül. „A varázs a táncfolkloristák együttműködésében rejlett: Sanyi, Tinkáék, Sebő Feriék közösségében” – mondja. „Timár Sándor alkotónak és táncosnak is zseniális volt, hihetetlenül karizmatikus jelenség, vonzotta magához a fiatalokat. Civil emberekről beszélünk, akik az utcáról jöttek be hozzánk táncolni. Az egésznek volt egy egyedülálló hangulata, amit például a japánok a mai napig is emlegetnek. A korosztálytól független közeg kohéziós ereje maga a zene és a tánc volt, gátlások nélkül” – meséli.

A módszer lényege Timár Böske és Sebő Ferenc szerint is egy alapfokú nyelvtanfolyamhoz hasonlítható: az a lényeg, hogy lépésről lépésre haladjunk. Így az emberek már nagyon hamar – amikor egy bizonyos szintet elérnek – szórakozásból táncolnak. A mintát pedig Kallós Zoltán segítségével Erdélyből hozták, ahonnan maga a táncház szó is ered. Szék faluban az ott élő fiatalok kibéreltek egy házat – általában egyedül élő özvegyasszonyoktól a tisztaszobát – itt fogadták a zenészeket, így szórakoztak. Ebben a formájában ismerte meg az autentikus zenét a számos díjjal kitüntetett Sebő Ferenc is: „Arra gondoltam, miközben a kollégiumi szobában hallgattam azt a gyönyörű zenét, hogy hogyan lehetne ezt birtokba venni, megtanulni? Egyszerre fogott meg a dolog szépsége és újszerűsége. Nem elméleti szinten, hanem esztétikai élvezetből kezdtem el ezzel foglalkozni. Halmos Bélát rábeszéltem, hogy vegye elő a klasszikus hegedűjét, én pedig gitároztam akkoriban. Aztán egy idő után elkezdtünk az anyag forrása után járni, gyűjteni, és akadt egy ember a szakmában – Martin György –, aki még szívesen is fogadott bennünket” – idézi fel.

Martin György megmutatta a csodát: előszedte a szalagokat, amelyek az azelőtt számukra ismeretlen erdélyi hangszeres zenét rejtették. Megtanulásával nagy feltűnést keltettek, a zene másokat is lenyűgözött, és ebből nőtt ki nemsokára az úgynevezett „népzenei revival” mozgalom, amelyből később a tánc felfedezésével és eltanulásával kialakult a táncház mint új szórakozási forma. Mi volt ezzel a táncfolkloristák célja? Timár Böske így fogalmaz: „Egy magas fokú szórakozási forma átadása a nemzeti kultúrával. Egyszerűen és természetesen működött, mert az emberek ki voltak éhezve a közös együttlétre, a közös szórakozásra. Az FMH zsúfolásig megtelt, majd a Kassák Klub is, Zuglóban. Ha viszont a fentebb említett nevek és a Bartók Együttes vezetősége nem dönti el, hogy kiválnak a klubszerűségből, akkor soha nincs táncházmozgalom Magyarországon. Azonban akkora volt az érdeklődés, hogy ki kellett nyitni a kapukat. Ekkor kezdték – Sándor és munkatársai – kinevelni a táncházi tanárokat és zenészeket a nyári táborokban: Tokaj, Zirc, Abaújszántó, Székesfehérvár, Nyíregyháza – és szépen országosan elterjedt a mozgalom.”

Kép

Liszt Ferenc téri Könyvklub, az első budapesti táncház 1972. május 6-án. Sebő Ferenc és Halmos Béla - Kép: Fortepan.hu / Szalay Zoltán

Mivel magyarázható a hirtelen siker? „Ez egy olyan nyelv, amelyen jó beszélgetni, olyasmit lehet közölni egymással, amire a beszéd nem alkalmas. A társalgás eszköze, aminek a végső célja önmagunk kifejezése, egymás megismerése, a reflexek kitapogatása, egyszóval az emberi kapcsolatok kiépítése. Ahhoz azonban, hogy élvezni tudjuk ezt a fajta kommunikációt, nyelvtudás szükséges – vallja Sebő Ferenc. – Martin György ezért tanácsolta nekünk: »Gyerekek, tanuljátok meg rendesen, mert különben nem fogjátok élvezni.« Amikor az eredeti népzene megjelent városon is, a népművész mesterek is megörültek, hogy bemutatóikhoz végre van zene, amire táncolni is lehet” – teszi hozzá.

Hogyan működött az improvizált tánc és a zene kapcsolata? Sebő Ferenc szerint a „tánc alá muzsikálásnak” szabályai vannak, amelynek betartását a jó táncos ki is követeli magának. A táncosra figyelést Timár Sándor Bartók Együttesében gyakorolták. „Meg kell mondjam, akkor tanultunk meg igazán zenélni. Kemény próbák voltak, élő zenével, heti háromszor – meséli Sebő Ferenc. – Timár Sándorral sokat jártunk vidéki táncegyüttesekbe táncot-zenét tanítani. Ő az adott anyagot előbb társastáncként tanította meg, aztán jöhetett a koreográfia összeállítása. A vidéki együttesek szép sorban elsajátították a módszert, így vált országossá és lett »mozgalom«. Nagyon lelkesítő volt benne lenni egy olyan dologban, amit sokan és jó szívvel akartak csinálni. Nem okoskodások és marketing, hanem a régiektől eltanult tudás vonzereje hozta létre ezt az »egy húron pendülést«. Célja nem a múltba vágyódás, hanem az, hogy a jelenben lehessünk jobb emberek” – teszi hozzá.

És lettek is. Timár Böskével együtt csodálatos élményként őrzik ezt az időszakot az emlékeikben. A táncházaknak gyakori vendégei voltak az akkori magyar értelmiség tagjai is: Csoóri Sándor, Szécsi Margit, Nagy László, Weöres Sándor, akikkel sikeres, közös irodalmi esteket is szervezett Sebő Ferenc. Az alkalmakon többször megfordultak filmrendezők, zenészek, sőt, politikusok is.

„Tizenhat évesen Illés-rajongóként elmeséltem az iskolában, hogy bizony én tanítottam széki lassúzni Bródy Jánost, és nem hittek a fülüknek – neveti el magát Timár Böske. – Ezért szoktuk a táncház hőskora kifejezést használni, mert már kevesen vagyunk, akik ezt végigélhettük.”

Vajon tovább fog élni ez az élmény sokadik kézből? A két művész szerint mindenképp, de biztosan változtatásokkal. „Bárhogyan is, de amíg egy fiatal fontosnak tartja, hogy foglalkozzon vele, akkor az érték, mert addig él a hagyomány, amíg űzik” – mondják.

Kép

Liszt Ferenc téri Könyvklub, az lső budapesti táncház 1972. május 6-án - Kép: Fortepan.hu / Szalay Zoltán

„A tánc azért fog fennmaradni, mert jó vele élni” – erősíti meg a hallottakat Herczku Ágnes, aki ugyan nem vett részt „alapítóként” a táncházmozgalomban, azonban személye mégis megkerülhetetlen a témával kapcsolatban. És nem csupán azért, mert számtalan lemez, hazai és külföldi előadás fűződik a nevéhez. Ő annak a korosztálynak a tagja, aki, mint mondja, már élvezője annak, amit kitapostak, megalkottak az elődök. Mestereitől közvetlenül tanulta meg azt a szellemiséget, ami folyamatosan viszi előre a pályáján, az életében: „Gazdagodás – így tudnám összefoglalni – mondja. – Valami egészen másfajta mélységet tapasztaltam meg, és új színeket adott az életemhez. Olyan, mint amikor a víz és kő csiszolta korhadt faágakban meglátjuk, hogy milyen szép fogas lenne belőlük. Amikor valamiről meglátunk valami mást, de mégis ott van benne az eredeti lényeg.”

Kiskamasz korában a dzsesszbalett határozta meg a mindennapjait Sátoraljaújhelyen, de autodidakta módon elkezdett foglalkozni a népzenével is, az élményt pedig hol máshol, mint táncházakban szívta magába. Sorsszerűen jött az életébe a Honvéd Együttes. „Amit tudok a néptáncról, igazából itt tanultam meg. Mestereim: Szűcs Elemér, Novák Ferenc »Tata«, Foltin Jolán és tulajdonképpen minden kollégám, folyamatosan segítették a munkámat. Timár Sándor iskolát teremtett a módszerével. De ezzel párhuzamosan született egy, az autentikus táncnyelvből építkező másik iskola is – részben az említett nevekkel –, amely táncszínházi előadásaiban eszközként használta ezt a nyelvet, saját gondolatai közvetítéséhez. Ennek lettem a tanulója. Nem is tudok máshogy dolgozni. A lemezeimen, az előadásainkban többnyire valamilyen dramaturgiai szál vezet, a szcenikának, dialógusoknak szerepe van. Novák »Tata« vagy Joli néni érezhetően ott állnak mögöttem” – idézi fel.

„Falun eleinte csak néztek az emberre, ha hagyományőrzésről beszélt – hiszen nem értették a kérdést. Ők ebben élték mindennapjaikat. Nekik ez életfunkció volt, nem pedig »értékmentő eszköz«. Akik megérezték ezt az életfunkciót, a táncért magáért táncolók éltették és éltetik a mozgalmat. Mi szeretjük ezt csinálni, és ezért csináljuk. Weöres Sándorra utalva: nem érdemes az öröklétet a málló kövekre bízni. Ha valamit csupán átmenteni szeretnénk, akkor megfosztjuk az élettől. Ha egy szép hímzett kendőt csak adogatunk kézről kézre a családban, és mutogatjuk, hogy ez volt a dédnagymama konyhai törlőkendője, az nem elég. Használni is – az az igazi! Ezért fog fennmaradni a néptánc is. Mert jó vele élni!”

Miben rejlik tehát a varázs? A gazdagságában, a természetességben és abban a közösségi élményben, hogy valamit sokan és jó szívvel akarnak csinálni. Aki teheti, használja a társalgásnak ezt a különleges nyelvét, amely lehetőséget ad arra, hogy a magyar nemzeti kultúra által, magas színvonalon szórakozzunk – együtt!

A cikk megjelenését támogatta:

A történet

Louis Drax különös kisfiú, úgy vonzza magához a szerencsétlen baleseteket, mint a mágnes. Kisbaba korában ráesett egy csillár, többször kapott ételmérgezést, különféle bogarak csípték meg, átvészelt egy agyhártyagyulladást és egy áramütést is. Édesanyja úgy véli, Louis olyan, mint a macskák, akiknek kilenc életük van, de az is lehet, hogy angyal, azért menekül meg mindig. 
Louis kilencedik születésnapja sorsfordítónak bizonyul: egy újabb baleset következtében lezuhan egy szikláról, bele a tengerbe, és bár csodával határos módon túléli, kómába esik, és nem tudni, felébred-e valaha. Mindennek tetejébe még az édesapja is eltűnik, így a látszólag elesett édesanya egyedül küzd a történésekkel. Ekkor jön be a képbe dr. Allan Pascal, az elismert és sikeres neurológus, aki sajátos megközelítést alkalmaz a kómába esett kis betegek esetében: mindent megtesz, hogy valamilyen formában kapcsolatot teremtsen ezekkel a gyerekekkel. Louis esete különösen felkelti az érdeklődését, főleg, amikor meghallja az előtörténetét, ám nincs könnyű dolga, mert a kisfiú édesanyja túlságosan is közel kerül hozzá. 

A szeretet, ami elpusztít

Szinte minden családban előfordul titok és elhallgatás, de Louis körül túlságosan sok a rejtély. Még a kisfiú pszichológusa is nehezen rakja össze a képet: hogyan lehet az, hogy ez a gyerek mindig a sürgősségin köt ki élet-halál között? Talán több figyelmet akar? Így küzd meg szülei elromlott házasságának következményeivel és az állandó feszültséggel otthon? Egy konfrontatív helyzetet követően azonban az édesanya nem tart többé igényt a szolgálataira, pedig a gyermeknek szüksége lenne egy olyan felnőttre, akiben valóban megbízhat. 
Szép lassan formálódni kezd bennünk a gondolat, hogy az ártatlannak tűnő édesanya igaziból egy báránybőrbe bújt farkas. Egy olyan történetet követhetünk végig, amelyben az érzékeny és meghatározó kötődési kapcsolat anya és gyermeke között már a kezdetekben nagyon súlyosan sérült.

Hogyan lehet túlélni és épen átvészelni azt, hogy a gyermek legbiztonságosabb közege, elsődleges szeretetkapcsolata válik veszélyforrássá? Mit lehet kezdeni a mérgező és veszélyes szeretettel? 

A Münchausen by proxy nevű pszichiátriai betegségben szenvedő egyén az általa gondozott gyereket szándékosan megbetegíti (az esetek túlnyomó többségében az anya a gyermekét). A környezetnek nagyon érzékenynek és szemfülesnek kell lennie ahhoz, hogy leleplezze és megakadályozza az effajta veszélyeztetést és (a gyakran halállal végződő) bántalmazást.

Kép

Az elnevezés Münchausenről, „a lódítós báróról” kapta a nevét, aki a hihetetlen és mesés katonai kalandjaival szórakoztatta a hallgatóságát. A Münchausen-szindrómás betegek a bárótól eltérően nem csodás és vidám történeteket eszelnek ki, hanem szándékosan meghamisítják a leleteiket, és/vagy különböző tüneteket okoznak maguknak, hogy felkeltsék az egészségügyi dolgozó figyelmét. A Münchausen by proxy (más által előidézett Münchausen-szindróma) esetében a szülő talál ki betegségeket a gyermekének.

Súlyosabb esetben nemcsak hamis panaszokkal vagy leletekkel próbálja meg félrevezetni az orvosokat, hanem fizikai tüneteket is okoz, ami miatt a gyermek súlyos állapotba kerül.

Durva módszerektől sem riad vissza: gyógyszerrel, szándékos fertőzéssel, éheztetéssel vagy fojtogatással idézi elő a tüneteket. Gyakran hurcolja a gyermeket az egyik orvostól a másikig, és mire az egészségügyi dolgozók gyanút fognának, már bottal üthetik a nyomát. Az előzetes leleteket eltitkolja vagy meghamisítja, így olyan vizsgálatokat és kezeléseket harcol ki, amelyek tovább rontják a gyermek állapotát.
A felismerés és a diagnózis felállítása azért sem egyszerű, mert egy kívülálló számára teljesen elképzelhetetlen, hogy egy édesanya képes a saját gyerekét bántani és eszközként használni a figyelemért és elismerésért, így a szemlélők gyakran elhessegetik a gondolatot.

Bántalmazó áldozatok

Valószínűleg soha nem is fogjuk megérteni ezeknek az embereknek a pontos motivációját, ugyanakkor van néhány közös pont a történetekben. A filmben az anya elsődleges célja a mesterségesen megteremtett veszélyhelyzeteken keresztül mások figyelmének, együttérzésének és törődésének a kiváltása. Egyszerre támadója és védelmezője a gyermeknek, akihez ellentmondásosan kötődik, és egyfajta „se veled, se nélküled”-kapcsolatot él meg vele. Más történetekben az anya a megmentő szerepében tetszeleg és a hősies ápolásért kapja meg azt az elismerést, ami után sóvárog, illetve a gyermek magához láncolása is szerepet kap a szindróma kialakulásában. A tapasztalat szerint ezek a nők általában súlyos pszichés zavarral küzdenek, a szindróma gyakran valamilyen személyiségzavarba ágyazottan jelenik meg.

Kép

Mindemellett egy 2005-ben megjelent kutatás szerint ezeknek a nőknek a neveltetése és a szüleikhez való kötődésük is hatással van arra, hogy milyen szülővé válnak. Gwen Adshead és Kerry Bluglass 85 bírósági eljárás alatt álló anyát kérdezett meg a saját szüleivel való kapcsolódási mintájáról és kötődéséről, ebből 67 személy adatait tudták felhasználni. Ezek az anyák azért kerültek a bíróság figyelmének középpontjába, mert hazudtak a gyermekeik tüneteiről, eltúlozták a betegségeiket vagy tényleges tüneteket is okoztak. Közülük hetet emberöléssel vádoltak. A kutatók interjúkat készítettek és pszichológiai teszteket töltettek ki a vizsgálatban részt vevő anyákkal. Az édesanyák 85%-a bizonytalan/ambivalens kötődési mintázatot mutatott mindkét szülője felé.

A szüleiket kiszámíthatatlannak élték meg, akik egy személyben voltak a vigasz és a bántalmazás forrásai, ez pedig hosszú távon ahhoz vezet, hogy a gyermek nem tud biztonságos kötődést kialakítani a szüleivel, mert soha nem tudhatja, hogy a következő pillanatban megölelik vagy megverik.

Egy másik fontos tényező, ami még összeköti ezeket az édesanyákat, az a fizikai megbetegedés. Mintegy kétharmaduk számolt be arról, hogy gyermek- vagy kamaszkorában elvesztett egy vagy több közeli családtagot. További közös pont ezeknél az édesanyáknál, hogy olyan családi háttérből jönnek, ahol a fizikai tüneteknek – legyenek azok képzeltek, valósak vagy megjátszottak – nagyobb figyelmet tulajdonítottak, mint a sírásnak vagy a negatív érzelmek kifejezésének. Ebből következik, hogy hamar megtanulták, hogy a betegséggel lehet figyelmet szerezni, így néhányan közülük szintén vaskos kórtörténettel rendelkeztek, és korábban gyakran színleltek különféle betegségeket. 
Sajnos a Münchausen by proxy szindróma esetében nem beszélhetünk betegségbelátásról és a gyógyulás esélye is csekély, így gyakran az egyedüli megoldást az jelenti, ha kiemelik a családból a gyermeket.
A Louis Drax kilencedik élete azért is fontos film, mert nemcsak az anya motivációját mutatja meg, hanem azt is, hogy miként vonja bűvkörébe az egészségügyi dolgozókat, illetve a folyamatos balesetek és betegségek milyen pszichés problémákat okoznak Louis-nak. 

A tett – Gipsy Rose története
Aki mélyebben szeretné megérteni a Münchausen by proxy lélektanát, annak érdemes a Hulu A tett című minisorozatát is megnéznie. A sorozat Dee Dee Blanchard és Gypsy Rose igaz történetét dolgozza fel. Dee Dee különféle betegségeket hazudott össze a lányának, 4 éves korától kezdve pedig tolószékbe kényszerítette, és még a valós életkorát is eltitkolta előle. A sorozatból képet kaphatunk kettejük kapcsolatáról, illetve megérthetjük, mi vezetett a tragikus végkifejlethez. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A bőség zavara: történelem, művészet, tudomány – minden érdekelt, mindet akartam. A családban előttem senki nem volt orvos. Anyukám pszichológus, apukám szobrászművész. A hozzám közelállók mind azt gondolták, hogy apám nyomdokaiba lépek, mert jól rajzoltam... A művészettel szemben a tudomány világáról inkább azt gondoljuk, hogy erősen kötődik az iskolai eredményekhez, a jó jegyekhez. Engem egyáltalán nem lehetett jó tanulónak nevezni, már csak azért sem – mint utólag kiderült –, mert ADHD-m, figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarom van. Tizenhét évvel ezelőtt ezt úgy fogalmazták meg, hogy „rossz gyerek”, figyelmetlen, túl aktív. Túl valamilyen. Gyakran arra is figyelmeztetni kellett, hogy a ceruzám nálam legyen. Alsó tagozatban pedig rendszeresen mellém ültették a legjobban tanuló lányokat, akiknek ez egyszerre volt jutalom és büntetés.

Az is felmerült, hogy kisegítő iskolába kerülök. Okok és tények az életemből, amelyek miatt egyáltalán nem számítottak arra, hogy el tudok végezni egy orvosi egyetemet.

Ez a fajta velem született tanulási zavar, hiperaktivitás az egyetemen is okozott gondokat, de ott már az előnyei is előtérbe kerültek. Az ilyen embert magasfokú kreativitás jellemzi, merőben újszerűen áll hozzá egy adott problémához, hiszen mindig új utakat keres. Ezek a tulajdonságok vittek előre, ugyanis ha átszenvedtem magam a kötelezőkön, utána könnyen hoztam be egy teljesen új, más perspektívát az adott témakörbe.
Gyerekkorom gyakori programja volt, hogy Siófok vasútállomásán álldogáltunk a családdal, a vonatokat tanulmányoztuk, közülük is az általam leginkább kedvelt piros dízelmozdonyt. Egyértelmű döntést hoztam: mozdonyvezető leszek – ez az első emlékem arról, hogy kitűztem egy célt. (mosolyog), amit később számos más kitűzött, majd elengedett cél követett. A gimnáziumban – a Dan Brown-könyvek hatására – a történelem mellett döntöttem. Az emelt történelem érettségin meg is kérdezték tőlem: „Bálint, és mi ezzel a célja?” „Valójában semmi, mert az orvosira fogok menni egy év múlva!” Nem volt benne logika. Az érettségi utáni egy évben felkészültem biológiából és fizikából. Egyetlen helyet jelöltem be a jelentkezési lapon: a Semmelweis Egyetemet, és az első nagy sikerélményem az volt, amikor felvettek. A legtöbb lépésem nem volt tudatos, de így visszanézve sorsszerűnek látszik minden.

Az egyetlen határozott pontja a jövőbeli terveimnek az volt, hogy egy olyan szakterülethez kötődjön a hivatásom, ami folyamatos fejlődésre és változásra van „ítélve”, amit produktivitás és proaktivitás jellemez.

Az orvostudományon belül négy ilyen terület volt, ahol ezt a leginkább megtapasztalhattam: az idegtudomány, az immunológia, az infektológia és a genetika. Először az idegrendszer, vagyis az agy rendellenességeivel foglalkozó neurológiában láttam a legnagyobb innovációs lehetőségeket. Emiatt sokáig neurológusnak készültem, agysebész szerettem volna lenni. Amikor egy vasárnapi napon véglegesen eldöntöttem, hogy igen, agysebész leszek, a sors hétfőn közbeszólt: egy szemészetgyakorlaton kimérték, hogy gyermekkori rejtett kancsalság miatt nincs 3D-s látásom. Azt tanácsolták, ne legyek vadászrepülő pilóta, se sebész. (nevet)

Kép

Kosztin Emese és Dr. Fekete Bálint András - Kép: Vavrik Dóra

Végül genetikából szakvizsgáztam. A genetika – ellentétben sok más szakterülettel – gyakorlatilag az orvostudomány minden részét érinti, nem csak egy anatómiai kérdéskörre szűkít, mint sok más tudomány, hanem az egész szervezetre vonatkozik, és hihetetlenül gyorsan fejlődik, talán a leggyorsabban. (mosolyog) Ma már nem tudom elképzelni magam másfajta szakorvosként.
Az orvosi egyetem utolsó évében több külföldi gyakorlaton is részt vettem.

Mint ADHD-s ember, aki nyílt és néha „túl valamilyen”, sok mindent el tudtam képzelni magamról, és hiszem, hogy ez hozzásegített a célok megvalósításához.

Ugyanis a hallgatók többsége csak azokat a lehetőségeket, ösztöndíjakat veszi figyelembe, amiket az egyetem kínál. De a saját maguknak kitalált, álomszerű lehetőségeket csak elképzelni merik, vagy azt sem… Először Németországba szerettem volna menni sebészetgyakorlatra, de féltucat levélre egyetlen pozitív választ sem kaptam. Bár igaz, volt egy nagy hátrányom: nem tudtam németül – ezért is szerettem volna menni, hogy megtanuljak. Majd egy nagyon rövid, lényegre törő levelet írtam a londoni Chelsea and Westminster Hospitalnak. Nem volt háttértudásom arról, hogy melyik kórház lenne a jó választás, egyszerűen csak a Chelsea volt a kedvenc focicsapatom, így ez a név ismerős volt. (nevet) Leírtam, hogy mit szeretnék, ki vagyok, hogy nem leszek a terhükre, és nem kérek semmiféle anyagi juttatást, csak meg szeretném figyelni a sebészeti osztályt. A válasz e-mail fejlécéből láttam, hogy ez a kórház az Imperial College London oktató kórháza volt, amely akkoriban Európa második legjobb egyetemének számított az Oxfordi Egyetem után. Másfél hónapig voltam ott gyakorlaton.

Hazaérkezésem után tíz nappal Egyiptomba indultam, majd kutatói ösztöndíjat kaptam Görögországba, klinikai ösztöndíjat Firenzébe, és önkéntes munkával Indiában is töltöttem egy hónapot.

A legmeghatározóbb mégis az Egyesült Államokban végzett genetikai gyakorlat volt, mert ott láthattam először azt, hogy a lehető legfejlettebb módszerekkel, a lehető legnagyobb tudással és technikai lehetőségek felhasználásával próbálnak segíteni az embereken.

Kép

Dr. Fekete Bálint András - Kép: Vavrik Dóra

Frissen végzett klinikai genetikusként a két legnagyobb gyilkos, a rosszindulatú tumorok és a szív- és érrendszeri betegségek váltak a fő érdeklődési területeimmé. Ezen betegségek egy bizonyos százaléka genetikailag meghatározott. Például az emlőrák, a petefészekrák, a prosztatarák és vastagbélrák 5-15%-a örökletes. Ezen betegségek klinikai genetikai szempontból „lefedetlen területek” voltak a Semmelweis Egyetemen és részben Magyarországon is. Lehetőséget láttam bennük, mert a genetika ezen területén van a legtöbb lehetőség terápiára és megelőzésre. Több intézet sikeres együttműködésének eredménye, hogy a hirtelen szívhalálon átesett sportolók vagy valamilyen súlyos kardiológiai esemény által érintett emberek genetikai diagnózisát meg tudjuk állapítani. Így lehetővé tettük, hogy a kardiológusok genetikai tesztet kérhessenek, ami hozzásegít ezeknek a betegségeknek a megelőzéséhez.

A „hogyan tovább?” kérdésre szakvizsga után már megvolt a válaszom: olyan intézetet kerestem, ahol a lehető leginkább támogatják azt, hogy valaki újat hozzon a genetikának a megelőzésre és az egészség megőrzésére fókuszáló területére. Írtam egy levelet a magzati diagnosztikában élen járó Czeizel Intézet vezetőjének, Merhala Zoltánnak. Tőle kaptam meg azt a bizalmat, amire szükségem volt az elinduláshoz az innováció útján. Benne megvolt az a szenvedély és elhivatottság, ami engem is hajt, ő és kollégái elsőként hozzák be és valósítják meg, ha valami jó és izgalmas jelenik meg külföldön az egészségügyi szektorban. Így váltam az intézet egyik leginnovatívabb egészségügyi szolgáltató társaságának, a New Era Genetics klinikai genetikusává, innovációs menedzserévé.

Lenyűgözőnek tartom például, hogy amikor mindkét szülőt szűrjük a hordozóság szempontjából, már több mint 400 féle genetikai eltérést diagnosztizálhatunk. Olyan betegségeket, amelyeket a szülők észrevétlen hordoznak, de ha a gyerekben találkozik a két szülő nem megfelelő génje, akkor a gyermekben már súlyos betegséget is eredményezhetnek. Vagy nagyszerű lehetőség a proaktív teszt, amely olyan genetikai rendellenességeket szűr, amelyekről esetleg nem tudunk, de ha hordozzuk, később komoly problémákat okozhatnak.

A hajlamot vizsgáljuk tehát, és a korai felismeréssel elejét vehetjük a legrosszabb szövődményeknek. Fontos, hogy csak olyan betegségeket szűrünk, amiket gyógyítani is tudunk, vagy legalább prevenciós lehetőségeket ajánlhatunk.

Majdnem minden jelenlegi kutatásnak és diagnosztikai lehetőségnek az alfája és ómegája: az újgenerációs szekvenálás. Egy évtizeddel ezelőtt ez a módszer adta meg a lehetőséget, hogy akár az örökítőanyag teljes egészét vizsgálni tudjuk, méghozzá gyorsan, egyszerűen és pontosan, amelynek köszönhetően sokan azt mondják: a terület fejlődése gyorsabb volt, mint az informatikáé. Ez a módszer tette lehetővé azt is, hogy az anya és a gyermek teljes biztonságával, vetélési kockázat nélkül, az anya vérében keringő magzati eredetű DNS-ből már olvasni tudjuk: egészséges-e a magzat.

Kép

Dr. Fekete Bálint András - Kép: Vavrik Dóra

Még elképzelni is nehéz, mi minden történhet a következő években, évtizedekben a genetikában! Véleményem szerint teljesen új biológiai szintek vizsgálatát tudjuk majd megvalósítani a (Covid-vakcinák révén megismert) RNS-ek világa által, amelyek a DNS-ek és a fehérjék közt közvetítenek, és segítenek eldönteni, hogy a DNS változásaiban melyek az igazán fontosak – illetve az epigenetika révén, amely azt vizsgálja, hogyan hat a környezet a DNS-re. Nemcsak a ritka, egy génhez kötött, klasszikus genetikai betegségeket tudjuk majd vizsgálni, hanem a gyakori civilizációs betegségek sok gén által meghatározott hajlamait is. A vérben keringő szabad DNS segítségével az eddigieknél sokkal korábban lehetőségünk lesz kiszűrni a korai fázisú rákos elváltozásokat is.

Egykor kisegítő iskolába akartak küldeni, most, 34 évesen, az ADHD-nak, a szorgalomnak és a „mit veszíthetsz?” alapú e-maileknek köszönhetően nem szeretnék mást, „csak” teljes mértékben méltó lenni és a legjobb tudásomat nyújtani ahhoz a méltán elismert tudományos örökséghez, amit Czeizel Endre hagyott ránk. Emlékszem, régen sokat olvasgattam otthon a Czeizel Endre-könyveket, és az egyik címe nagyon megmaradt bennem:

„Az Élet él és élni akar”.

Olyan régen volt, hogy nem is tudom, hány éves lehettem, a könyvek tartalmára sem igazán emlékszem. Csak a címmel kapcsolatos érzés maradt meg: valamifajta kapcsolódást éreztem. Távolinak tűnik, de számomra van jelentősége, különösen most, hogy a Czeizel Endréről elnevezett intézetben dolgozhatok. Vajon ez is valami sorsszerűség? Remélem, hogy igen, hogy dolgom van itt, hogy változtathatok, újíthatok, a legjobb tudásom szerint.

Anyakönyvben rögzített neve Rudolf Maximilian Hell (pontosabban Höll, mert a család csak az ő fiatalkorában változtatott nevet), a felvidéki Selmecbányán született 1720-ban. Maga a família németajkú volt, édesapja, Matthias Cornel Höll tanult ember, bányamérnök, bányamester, édesanyja városi német polgárlány. Huszonkét gyermeket neveltek, közöttük a legkisebbként Maximiliant, Miksát, aki a szerzetesi hivatást választotta, így tizennyolc évesen Trencsényben belépett a jezsuita rendbe. Az újoncidő után Bécsbe került filozófiát tanulni, ami ebben az időben magába foglalta az elemi természettudományos ismeretek, matematika, fizika, föld- és vegytan elsajátítását is. 

Szabadidejében is matematikával, mechanikával, geográfiával foglalkozott, és ekkor talált rá igazi hivatására, a csillagok világának tanulmányozására. 

Amikor csak tehette, nap- és vízórákat tervezett, föld- és éggömböket szerkesztett, megszerezte a csillagászok számára nélkülözhetetlen matematikai tudást, rendszeresen látogatta az egyetem obszervatóriumát, 1744–45-ben pedig a csillagda vezetője, Joseph Franz vezette be az asztronómia rejtelmeibe. 1746-ban került Lőcsére, az ottani jezsuita kollégiumba, ahol latint, görögöt, történelmet, földrajzot és matematikát tanított. Két próbaév után tért vissza Bécsbe, hogy teológiai tanulmányokkal fejezze be a rendi képzést, közben a bányakamara felkérésére matematikai és bányamérnöki ismereteket oktatott a helyi akadémián. Ettől az időtől kezdve már nem is németnek, hanem magyarnak vallotta magát, ez a magyarságtudat pedig, bár műveit mindvégig latin és német nyelven írta, élete végéig elkísérte.
1751-ben szentelték pappá és tett örökfogadalmat, majd elöljárói Nagyszombatba küldték, ahol a tanári munka mellett az egyetemi csillagvizsgáló vezetését bízták rá. Már a következő esztendőben átkerült Kolozsvárra, ahol a rendi kollégiumban matematikát és mechanikát, elemi fizikát tanított, majd a bécsi egyetemen vezette az obszervatóriumot. Mechanikát is tanított, közben pedig egyre jelentősebb csillagászati számításokat publikálva nemzetközi hírnevet szerzett magának. Gyakran utazott konferenciákra, több tudóstársaság is soraiba választotta. Élete talán legnagyobb lehetősége 1768-ban érkezett el. 

Két magyar a sarkkörön

Ebben az időben egy ritka jelenség, a Vénusznak a Nap előtti átvonulása tartotta izgalomban a tudományos világot, amelyet a következő nyárra vártak, és tudóscsoportok készültek a nagy esemény megfigyelésére. Hell ekkor felkérést kapott VII. Keresztély dán királytól, hogy a legjobb helyről, az akkor dán korona alá tartozó Észak-Norvégiából figyelje meg a nagy eseményt. Rendtársa, az ugyancsak polihisztor, csillagász, nyelvész Sajnovics János társaságában indult útnak, és a messzi északon, Vardö szigetén figyelte meg 1769. június 3-án a Vénusz átvonulását a Nap előtt. Ebből sikerült kiszámítania a Nap és a Föld közötti távolságot. Bár számításait akkoriban több kolléga is kétségbe vonta, ma már tudjuk, hogy kapott eredményei a korabeli tudomány felkészültségéhez képest meglepően pontosak voltak. 

A sarkkörön töltött idő alatt nemcsak az eget figyelték, hanem felkeresték a helyi lapp közösségeket is, tanulmányozták nyelvüket, szokásaikat, kultúrájukat, és az itt szerzett tapasztalatok alapján született meg Sajnovics nevezetes elmélete a lapp-magyar nyelvrokonságról. 

A Földön és a Holdon

A következő két évtized Hell számára a rendszeres, szorgos munka ideje volt. Gyakran utazott, folyamatosan publikált, csillagászati évkönyvet szerkesztett, kidolgozta a földrajzi szélesség meghatározásának a korábbinál pontosabb eljárását. Bár javarészt Bécsben élt, gyakran fordult meg Magyarországon, és közreműködött az egri, a budai és a gyulafehérvári csillagvizsgáló megalapításában. 
Komoly lelki traumát jelentett számára a jezsuita rend 1773-as feloszlatása, de tovább dolgozott az egyetemen. Szerkesztett térképeket, valamint

kidolgozott egy magnetikus gyógykúrát, amelynek segítségével az emberi testre helyezett mágnesek révén bizonyos szívműködési rendellenességeket sikerült kielégítő hatásfokkal kezelnie, gyógyítania.

Idővel tagja lett a koppenhágai, stockholmi, göttingeni akadémiáknak, miközben egész működésével a tudomány ügye mellett, rendje jelmondatának megfelelően, Isten nagyobb dicsőségét szolgálta. Egy hideg napon, amikor vendégeket kalauzolt birodalmában, a csillagdában, megfázott, és tüdőgyulladásban meghalt 1792. áprilisában, Bécsben. Sírja a császárváros mellett, Maria Enzensdorfban van. Emlékét ma is ápolja a nemzetközi és a hazai tudománytörténet, számontartja egyháza és szerzetesrendje, nevét a Holdon egy kráter, az űrben pedig a 3727-es katalógusszámú, Maxhell kisbolygó őrzi. 

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Egy kórházban mindig zaj van. A kórteremben, a folyosón, az épületben sosincs csend. Az ember először ennek ellenére megpróbál pihenni, aludni, aztán szép lassan feladja. Nem küzd. Pár nap elteltével úgyis kimerülsz majd annyira, hogy elalszol. Többnyire napközben és hosszan. Aztán csak fekszel az ágyadban éjszaka, és reménytelenül kergeted az álmodat. Ahogyan én is.

Az én kórtermem kétszemélyes, de a nénivel, aki mellettem feküdt, csak egy napig tudtuk nézni egymást. A néni nagyothallott, ha épp nem a telefonba kiabált, akkor csendesen nyöszörgött és sóhajtozott. Nem hallotta, amit mondok, bennem meg alig volt erő, így csak néztük egymást, aztán elvitték, nehogy elkapja tőlem a fertőzést. Így most egyedül figyelem az éjszakát, és azon gondolkodom, hogy vajon a furcsa, pillanatnyi álmok, képzelgések még az altatás hatására jelennek meg a szemeim előtt, vagy esetleg valami olyasmi felé sétálok, ami a gyógyulás ellentéte...

Nem lenne meglepő, ebben az ágyban már többen meghaltak, simítok végig a lepedőn, és érdekes, ez a felismerés nem tölt el semmiféle rettegéssel.

Éppen pár perce zuhantam bele egy éber álomba, ami csak arról szólt, hogy berántottak egy hosszú alagútba, én meg kapálóztam, de csak zuhantam bele, amíg valamilyen ismeretlen erő egyszer csak kirántott belőle. Még lihegtem, emlékszem, amikor jött a nővér, és lecserélte az infúziómat. Gyomorszonda, katéter, infúzió. Ezekkel próbálok aludni, és ha lenne humorom, most nagyon nevetnék. Persze, nagy a seb a hasamon, nem fogok nevetni.

A plafon közben megmozdul, és a repedések megnőnek, kiemelkednek, elszíneződnek, mint egy nagy sátor teteje, hullámzik és egyre közelebb jön. Mintha egy nagy, védelmező burokban lennék, jó érzés. Aztán egy arc rajzolódik ki belőle, és már nem tetszik, kitornászom magam ebből az álomból is, megkönnyebbülök. A falon velem szemben a neonlámpa búráján mintha régi feliratok lennének, és jé, a konzol, amin egykor tévé lehetett, pont úgy néz ki innen szemből, mintha egy kutya feje lenne.

A nyitott ajtón keresztül beszűrődik a fény, a folyosón nagy mozgás van. Nehezen, de elfordulok inkább, tegnap ilyen hangok mellett vitték el a szomszédból a bácsit egy nagy, hideg fémládában, és én nem akarok azon gondolkodni, hogy vajon rám mikor kerül a sor. Az ablakon át látom, hogy kint esik a hó, én meg hirtelen lelépek a járdáról, és nincs a talpam alatt semmi. Zihálva riadok fel, ez most nagyon rossz volt, talán jobb is, ha nem alszom. Olvashatnék, gondolom el magamban, hiszen félig ülök, a lámpa sem zavarna senkit, de aztán elvetem az ötletet. Hátha mégis elalszom, és egy óra összefüggő alvás is sokat jelentene.

Becsukom a szemem, és próbálkozom. Sosem szoktam háton fekve aludni, de most így kell, így lehet, sikerülni fog. Még el is mosolyodom, mert eszembe jut, hogy mindenkinek azt szoktam mondani, az én igazi hobbim az alvás. Próbálom nyugodtan, mélyen venni a levegőt, és hallgatom, ahogy a szomszéd ágyon is alszanak. Át is nézek, az ágy természetesen üres. Mégis, én hallom, ahogy lélegzik, esküszöm, időnként még horkant is egy kicsit. Jó lenne beszélgetni valakivel.

Persze értem, hogy járvány van és látogatási tilalom, de én még talán soha nem voltam ilyen magányos, mint most. Két nővér van az osztályon, 12 órában dolgoznak, érthetően nem érnek rá.

Amikor bekötik az infúziómat vagy megmosdatnak, akkor tudunk pár szót váltani, és én már tudom, kik azok, akik még így is, ennyi munka mellett is kedvesen bíztatnak, megsimítják a vállamat. Az orvosokat alig látom, őket főleg az alkatrészeim érdeklik, nem vagyok egy egyszerű eset, hiába indultam annak.

Lassan hajnalodik, a kórházban négy órakor már kezdődik a nap. Az éjszakás nővér nemsokára jön az újabb infúzióval, lázmérővel, ágyneművel. Mesélem neki az éjszakát, nagyokat mosolyog. Az altatás, igen, utána vannak ám fura álmaik a betegeknek. Gyorsan végez, egyedül vagyok megint. Ahogy múlik az idő, egyre több a zaj. A falon táncol a napfény, csepeg az infúzió, túl vagyunk a viziten. És én bárhogyan küzdök ellene, lassan lecsukom a szemem.