„Bár Lengyelország a második hazám lett, azért a magyar kultúra és nyelv nagyon hiányzott”

– „Dwa bratanki – két jó barát” – hangzik el a jól ismert lengyel–magyar versikében. Mit jelent pontosan ez a különös kapcsolat lengyelek és magyarok között?
–  Talán azzal kezdeném, hogy a lengyel nyelvben a bratanki szó többet jelent, mint barát, inkább úgy fordítanám, hogy két testvér, és akkor máris közelebb kerülünk az igazsághoz. Valóban különös kapcsolat ez. Nincs még egy nemzet, amelyikhez több mint ezer éve annyi történelmi és kulturális szállal kötődnénk, mint a lengyel. Történészek elemzik, hogy hogyan járultak hozzá nagy uralkodóink, közös szentjeink, hogyan segítették elő nemzeti hőseink a lengyel–magyar kapcsolatok alakulását Szent Istvántól, Szent Kingán, Szent Hedvigen, Báthory Istvánon, az 1848-49-es szabadságharcon, a visztulai csatához nyújtott magyar segítségen, a lengyel menekültek befogadásán át, a lengyelek ‘56-os segítségnyújtásáig, hogy csak a mérföldköveket említsük.

Összeköt bennünket a keresztény hit, a szabadságszeretet, a hagyománytisztelet, a vendégszeretet, kultúrális kincseink és múltunk megbecsülése, jellemünk hasonlósága, szuverenitásunk fontossága. Petőfi szavai összefoglalják a lényeget:

Két nemzet van egyesűlve bennünk,
S mily két nemzet! a lengyel s magyar!
Van-e sors, amely hatalmasabb, mint
E két nemzet, ha egy célt akar?

A lengyel–magyar barátság hétköznapibb példájaként hadd hozzam föl az én házasságomat, amely már több mint 40 éve tart lengyel férjemmel, Jerzy Snopekkel. Amikor 1971-ben lengyel szakos ösztöndíjasként kikerültem a Varsói Egyetem polonisztika szakára, Weöres és Pilinszky iránt érdeklődött jövendő férjem, tehát a kultúrától indult el a kapcsolatunk. Ma is segítjük egymást sok mindenben, főleg lengyel–magyar ügyekben. 

A magyar–lengyel barátság szép példái közül hadd említsem még meg a XX. századi magyar–lengyel kapcsolatok legendás hősét, Wacław Felczakot, akinek nevét a három éve működő Felczak Alapítvány (illetve ikerintézménye, a varsói Felczak Intézet) is viseli. Az Alapítvány jelmondata sok mindent elárul: Magyar szívvel, lengyel lélekkel. Egy régi barátság új utakon. Beszélő nevű pályázatai (Szárnyas Huszárok, Tengerszem, Sasfiókák, Örökéletű Tölgy, stb.) útján sok fiatal juthat a magyar–lengyel kapcsolatokat támogató különféle ösztöndíjakhoz, magyar és lengyel témájú könyvek, lemezek jelenhetnek meg, diákok százai ismerhetik meg Lengyelországot, Magyarországot. De a Felczak-Műhely keretében az Alapítvány foglalkozik gazdasági kérdésekkel is, mint amilyenek például a magyar–lengyel innovatív vállalatok és startupok együttműködési lehetőségei.

– Melyek a szembetűnő különbségek a két nemzet között?
– Az effajta kérdések csak látszólag könnyűek. Az elmúlt évszázadokban készültek ugyan nemzeti portrék, amelyek nyomán fennmaradtak és elterjedtek bizonyos nemzeti sztereotípiák. De az ilyen általánosítások kockázatosak és a valóság meghamisításával fenyegethetnek, mert minden nemzetben sokféle karakterű, temperamentumú emberek vannak. Tegyük fel azonban, hogy minden nemzetnek vannak domináns tulajdonságjegyei. Ha a lengyelekről és a magyarokról van szó, az a meggyőződés alakult ki, hogy nagyon hasonlóak, sőt, rokon nemzetnek tűnnek.

Azonban észrevehető, hogy a romantikus gesztusoknak, impulzusoknak nagyobb szerepük van a lengyeleknél, míg a magyaroknál a pragmatizmus a szembeötlőbb.

Ezt tapasztaltam a lengyel legendák és népmesék fordítása során is. A lengyel legendákban több a líraiság, melankólia, míg a magyar népmesékben több a furfang, a huncutság, a humor. Ezek a lengyel vonások megmutatkoznak több, máig fennmaradt szokásban, amilyenek a kézcsók,  a vágott virág kultusza vendégségbe menéskor. De megnyilvánul ez a nagyobb horderejű történelmi cselekedetekben is, mint amilyen a más nemzetek által sokszor eleve értelmetlennek, de legalábbis reménytelennek tartott nemzeti felkelések.

Kép

Gedeon Márta

– Egész élete a lengyel–magyar barátság jegyében és szolgálatában telt és telik. Milyen mérföldköveket emelne ki ebből a munkásságból? Mit tekint a legnagyobb szakmai sikerének?
– Igazi mérföldkőnek az én életemben az számít, hogy szerető szülők neveltek föl hatunkat, hitet, tisztességet tápláltak belénk. Egy tanári fizetésből éltünk, de mégis lehetővé tették a szüleink, hogy  mindnyájan diplomát szerezzünk. Nagy adománya az életnek az is, hogy a magyartanításban olyan hivatást sikerült választanom, amelyet egészen férjem nagyköveti kinevezéséig (2016-ig) örömmel végezhettem. Mérföldkőnek számít az is, hogy 1975-ben egymásra találtunk a férjemmel. Engelmayer Ákos, Kovács István, az ismert polonisták és többen is mondták, hogy életem egyik fő tette, hogy sikerült megnyernem Jerzy Snopeket a magyar kultúra számára. Hiszen Petőfi, József Attila, Pilinszky, Kányádi, Szőcs Géza, Bibó István helyett most esetleg más nemzet költőinek, gondolkodóinak kötetei jelennének meg fordításában. Nagyon nagy örömforrás a négy, most már felnőtt gyerekünk, bár mindannyian tudjuk, hogy „öröm és gond a gyermek”. És úton van a második unokánk is.

Szakmai siker az a sok magyarul tudó lengyel fiatal, akiket többedmagammal sikerült jól megtanítani a Varsói Egyetem Magyar Tanszékén magyarul.

A magyartanítás módszertanával kapcsolatos konferenciák, nyári nyelvi táborok szervezése, a Lengyelországi Magyar Egyesületben és a Divéky Adorján Hétvégi Magyar Iskolában végzett  tevékenységem, mind-mind sok örömöt szerzett. Maradandó nyom talán még a lengyelországi Media Rodzina kiadóban 2016-ban kiadott A csodaszarvas című magyar népmesekötet, amelyet Marianna Jagoda csodaszép illusztrációi díszítenek. Ennek párja a 2020 végén, a Napkút Kiadónál megjelent Lengyel legendák és népmesék fordításkötetem.

– Egyik alapítója a varsói Divéky Adorján Hétvégi Magyar Iskolának. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról, és mit tanulhattak itt a vegyesházasságból született gyerekek?
– Az iskola alapítója dr. Dürr Sándor konzul úr volt, aki 1999-ben felajánlotta, hogy szolgálati lakásában tarthassunk honismereti szakkör jellegű foglalkozásokat, amelyeknek fő célja a Lengyelországban vegyes házasságban élő vagy diplomata gyerekek magyarságtudatának erősítése, nyelvtudásának ápolása. Együtt ünnepeltük meg nemzeti ünnepeinket, és a foglalkozásokon a gyerekek gyakorolhatták a betűvetést, megismerhették Magyarország történelmének főbb eseményeit és a magyar irodalom néhány fontosabb alakját. Mindez játékos, könnyed formában történt, hogy ne menjen el a kedvük a hétvégi tanulástól. Az iskola nevét is dr. Dürr Sándor konzul úr választotta, a magyar–lengyel történelmi kapcsolatok kiváló kutatójáról, Divéky Adorjánról nevezte el a varsói Magyar Iskolát. Én közel 15 évig voltam az iskola pedagógiai vezetője. Az iskola 2019 szeptemberében nyitotta meg huszadik tanévét, és továbbra is a Lengyelországi Magyar Egyesület és a varsói nagykövetség  támogatásával működik. Már több éve nagy segítséget jelentenek az iskolai foglalkozások színvonalas megtartásában a Petőfi-ösztöndíjasok. Tudomásom szerint most 50 vegyes családból származó és diplomata-gyerek vesz részt a ma már jóval több csoportban működő foglalkozásokon. Sőt, baba-mama csoport is létezik, ahol hangszeres, zenés, bábos, tornás játékos órák is vannak.

Annak idején arra törekedtem, hogy a magyar nemzeti ünnepeket együtt ünnepeljék kicsik és nagyok. Hol az egyetemi diákok adták a március 15-ei műsort, hol a divékys kisiskolások mutattak be pásztorjátékot karácsonytájt. Emlékszem, az én gyerekeim voltak mindig a leghuncutabbak a Divéky Iskolában, de mégis úgy megtanultak magyarul (részben a Magyar Iskolában, hiszen egyébként lengyel nyelvű iskolában tanultak egészen érettségiig), hogy máig itt vannak, és úgy tűnik, itt is marad Magyarországon mind a négy gyerekünk. De azért időnként olyan honvágyat éreznek Lengyelország után, hogy nyomban vonatra ülnek, és pár napig, hétig belevetik magukat a lengyel életbe.

– A magyarok 20. századi traumái máig kibeszéletlenek, feldolgozatlanok. A lengyeleknek ez jobban megy? Jobban szembe tudnak nézni történelmük viharosabb időszakaival?
– Ha erre a kérdésre érdemben szeretnék válaszolni, hónapokra be kellene ülnöm a könyvtárba. Mindenesetre a lengyeleket is fájdalmasan érintette a keleti határvidékeik elvesztése a II. világháború után. Különösen azokat, akiknek őseit onnan telepítették ki, vagy épp idegen országban maradtak. Viszont a magyarokkal ellentétben, a lengyelek kaptak némi kártérítést, visszakapták az ún. nyugati földeket, amelyeket Németországtól vettek vissza, mivel azok a korábbi évszázadokban a lengyel államhoz tartoztak. Miközben a Trianon utáni Magyarország semmit sem kapott vissza a II. világháború után. De persze még ez a kompenzáció sem fosztotta meg a lengyeleket a keleti területeik utáni vágyódásuktól, nosztalgiájuktól.

– Mit jelent az ön számára a magyar nyelv és a magyar kultúra?
– Úgy érzem, hogy nagy patriótává én akkor váltam, amikor Lengyelországban adatott meg élnem évtizedekig.

És bár Lengyelország a második hazám lett, azért a testvéreim és a magyar kultúra, valamint maga a magyar nyelv mindvégig nagyon hiányzott, jóllehet a médián keresztül manapság már majdnem minden kulturális esemény, mű elérhető online. Mindenesetre ez a „sokszínű, sokarcú csoda”, amilyen a magyar nyelv, nagyban meghatározza az ember gondolkodásmódját, személyiségét. A lengyel diákjaim közül majdnem mindegyikük a magyar nyelv sajátos ritmusa, dallama, különössége miatt választja a magyar szakot. Kosztolányi valahol azt írta, élete legnagyobb eseménye, hogy anyanyelve a magyar és magyarul beszél, gondolkodik. Ez a tény számomra is meghatározó, amelyhez nem sok minden fogható.