Amikor megláttam ezt a képet, felkiáltottam. De hiszen itt a jobb szélen, elől, a két hölgy között, fekete fürdőkosztümben, fekete hajával, a csöndes mosolyával, fehér kis kalapjában, ez Tera tánti! Végigbogarásztam a képet, nézegettem a víztől és a játéktól boldog nyakig beöltözött fürdőzőket, kerestem ismerős arcokat, talán találtam is. És közben eszembe jutott a Bivalyosi fürdőzés története, a lángoló nyárban Tera tánti megkísértése, ahogy ő fogalmazott, s a mese velem maradt. Azzal a simogató melegséggel, ami mindig elöntött, ha az emlékek sűrűjéből, valahonnan messziről Tera tánti integetett felém.

A történet, ahogy minden történet, messzire nyúlik. Abban a nagy Monarchiában a birodalom távoli városaiba vitték az újoncokat még békeidőben is. Feldmann Péter temesvári borbélylegény így került bakának Pápára. Míg leszolgálta az idejét, megismerte a kékfestő ruhájában korzózó szorgalmas cselédlányt, Fekete Katalint. Megszerették egymást, s Péter, amikor megkapta a leszerelő levelét, megkérte Katalin kezét. El is vette feleségül, el is vitte magával a messzi Temesvárra. Katalinnak a legkisebb, legkedvesebb húga volt a nevetős, táncoslábú Teréz. Egyszer meg is látogatta a nővérét, s abban a gyönyörű városban csak ámult, bámult. Katalinnak akkor már öt gyermeke volt, s a vékonydongájú, örökké borotváló borbély mellett egyre nehezedő élete. Valami betegség kínozta, az orvos pihenést és hegyi levegőt javasolt, na, de hol volt pihenés a kis borbélyüzlet szomszédságában az öt gyerek mellett. S a fiatal asszonyka várta a hatodikat. A gyerek épen, egészségesen meg is érkezett, de Katalin a gyerekágyból csöndesen elment ebből a világból. Olyan csöndesen, ahogy élt.

A táncoslábú Teréz újra elutazott a messzi Temesvárra. Őszinte szívvel megsiratta Katalint, mert ezt a testvérét szerette a legjobban. És többé nem ment haza, Pápára. Ott maradt a borbély házában a gyerekekkel. Nem feleségnek, édes mostohának.

A vőlegénye, egy derék pápai kékfestőlegény nem jött vissza a Piávé mellől. Tera tánti egyszer csendesen azt mondta.

– Tudod, kislányom, az életem végéig vártam valami hírt felőle. Akkor is, amikor már rég tudtam, soha nem fog onnan érkezni semmi, se hír, se levél.

A borbély családjában sok zsíros kenyér, még több rántott leves fogyott, de minden gyerek kijárta az iskolát, a lányok ropogósra vasalt ruhákban, a fiúk rájuk szabott nadrágokban jártak, az ismerősök csak csodálták, hogy bír Tera tánti ilyen szépen tartani, járatni, emberségre nevelni ennyi gyereket. Mert ő varrt az egész családra, ügyesen főzött, művelt egy kis kertet gyümölcsössel a Gyárvároson túl, onnan kikerült a konyhára sok minden. Minden gyerek, még a lányok is szakmát tanultak, Tera tánti ügyelt a jó modorra, tánciskolába is beíratta őket. Nyáron a Begára jártak fürdeni, meg a Bivalyosba, egy elárasztott hatalmas kavicsgödörbe, a valahai legelő helyén. Később kiépült, mesélte Tera tánti, igazi fürdőhely lett, kabinokkal, fapallós járókkal a víz fölött.

– Hát itt, a Bivalyosban – mesélte Tera tánti – itt kísértett meg az ördög, kislányom.

Egy barnabajuszos vidám suszter volt az a bizonyos ördög, negyven évesen öreglegénynek számított, s feleséget keresett, mondván, hogy meg akar komolyodni. Valaki Tera tántit kommendálta neki, aki illett volna hozzá a harminc évével, karcsú derekával, mindig derűs lényével. A bemutatás megtörtént, a suszter először elámult, aztán felkérte a kerthelység asztalától, aztán meg beleszeretett. Hogy a tánti mit gondolt, azt a hamis mosolya mögött nem lehetett még csak sejteni sem, de a susztert gusztáló gyerekeknek azt mondta, ne féljenek, bármi lesz, őket soha el nem hagyja.

Történt, hogy az augusztusi kánikulában fölpakolta Tera tánti az egész famíliát és a vasárnapi ebéd után kimentek a Bivalyosba.

– Jaj, te el nem tudod gondolni, hogy néztünk ki azokban a fürdőruhákban! Még a vállunk se látszott ki belőlük. A hajunkat kendővel fölkötöttük, vagy kalapot tettünk a fejünkre, úgy mentünk a vízbe. A fakabinokból lépcsőn lehetett beleereszkedni. Hát én ott szépen mártózom nagy óvatosan, amikor észreveszem, a palló végén ott a suszter. Csíkos dresszben, nagy integetésben. Gyorsan bebújtam a vízbe nyakig. Azért valahogy mégis csak jobb volt felöltözve találkozni. A suszter utánam lépegetett, ő is elmerült, úgy köszöntöttük egymást. Nagy meglepetés nagysád, hogy itt találom! – mondta, és lebukott a víz alá. Tetszett nekem a suszter, főleg, mert vidám ember volt, felbukva rögtön a bajuszát törölte szét szépen. A gyerekek akkor már ott visongtak körülöttem. Mikor szanaszét úszkáltak, a suszter közelebb úszott és azt mondta. Kedves Teréz nagysád, szeretném megkérni a kezét! Itt a vízben? – kérdeztem, mire azt mondta, minek ezt halogatni, és a víz alatt megsimogatta a karomat. Na, még, gondoltam, ez egy potyázó, szép kis lánykérés így mezítelenül. Azt válaszoltam hűvösen, talán illene nyakkendőt kötni, ha az ember lánykérőbe megy. És akkora csapkodásba kezdtem a vízben, hogy szegény suszter csak hápogott. El is úszott. Ő is, meg az esküvő is. Azt hiszed bántam? Egy cseppecskét sem…!

És nevetett, ahogy csak ő tudott. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Sok gyermek álmodik arról, hogy nagy sportoló vagy híres ember lesz, de csak kevesen vannak közülük, akik felnőve beteljesítik az álmukat. Székely Éva is álmodozó kislány volt. Még aprócska óvodásként elkezdett úszni, és nyaranként az édesanyja alig tudta kikönyörögni a strandon a medencéből. 1939-ben 12 évesen egy margitszigeti iskolai versenyen fedezte őt fel Sárosi Imre, a Fradi úszóedzője. A szülei csak úgy engedték meg, hogy a lányuk edzésekre járjon, ha nem ront a tanulmányi eredményén. Kemény edzések hatására Éva már tizennégy éves korában felnőtt csúcsokat döntött meg.

1941-ben egy versenyen megállították a rajtkövön, hogy nem számít „fajtisztának”, ezért nem úszhat, de a kislány azért is beugrott a vízbe, és megnyerte a versenyt.

A zsidótörvények miatt a háború végéig nem engedték versenyezni. Éva azonban tovább edzett, és a háború éveiben tanulta meg a pillangózást, amely ekkor még a mellúszás egy verziójának számított. Amikor 1944. március 19-én bevonultak a németek, Éva és barátnője edzésre menet szembetalálkoztak a német csapatokkal a Margit hídon, akik lelkesen integettek a zsidó lánynak. Amikor megérkeztek az uszodába, Sárosi edző azonnal hazaküldte őket. Nehéz hónapok következtek Székely Éva életében, ő azonban makacsul szembeszállt a sorssal: „Eldöntötték, hogy kiirtanak minket, én pedig eldöntöttem, hogy olimpiát nyerek” - írta a Sírni csak a győztesnek szabad című könyvében.

Budapestiként Éva és családja nem került be az Auschwitz felé tartó transzportba, viszont a nyilas hatalomátvétel után eljöttek érte is, hogy a Dunába lőjék. A történetet a Megúsztam című kötetében mesélte el, amely a korábbi beszámolóiból kimaradt epizódokat tartalmazott az életéből. Egy razzia során egy nyilas magával akarta vinni, azonban az édesapjának volt annyi lélekjelenléte, hogy kijelentse: a lánya nagy úszó, ne vigyék el. A tiszt az arcába hajolt, és gúnyosan megjegyezte, hogy akkor biztos szereti a vizet. Éva a feszült pillanat ellenére is látta, hogy a tisztnek az egyik szeme barna, a másik kék. Nem tudni, miért, de a nyilas végül otthagyta. Később, az ötvenes évek közepén egy budapesti versenyen Éva megdöbbenésére viszontlátta a nyilas tisztet, aki akkor már őrnagy elvtársként adta át neki a díjat.

A könyvében leírja, hogy a nyilasok végül elvitték őt egy menettel, és tankcsapdákat ásattak vele. A nőkből álló században elterjedt a hír, hogy Óbudára viszik őket, amiről tudták, egyet jelent a transzporttal és a haláltáborokkal. Budapest felé irányították őket, és menet közben Éva valahol a távolban meghallotta a Himnuszt, amit szinte égi jelnek érzett: ekkor eldöntötte, hogy ő megszökik, túléli, és olimpiai bajnok lesz. Egy barátnőjével sikeresen megszökött a már zilált menetből, amelynek tagjait Bergen-Belsenbe vitték, és többségük soha nem tért vissza. Éva hihetetlen elkötelezettségét az is mutatja, hogy amikor hazatért, még az ostrom alatt is folyamatosan lépcsőzött, hogy ne veszítse el az edzettségét.

Miután véget ért a háború, újrakezdődtek az edzések egy új világban és egy új politikai rendszerben, amelyben Székely Éva nem érezte magát otthon.

Családja üzletét államosították és mindenüket elvették, a szüleit többször is ki akarták telepíteni. Éva a körülmények ellenére is tovább hajszolta az álmát, az olimpiai aranyérmet. Az 1948-as londoni olimpiát 12 év kihagyás után rendezték meg. Azonban Székely Éva az olimpia előtt mellhártyagyulladást kapott, amely akadályozta a felkészülését. 200 méteres mellúszásban csak negyedikként csapott a célba, és egy rövid ideig úgy érezte, a gyermekkori álma soha nem teljesedik be. A londoni olimpia alatt vigasza szerelme, Gyarmati Dezső, a későbbi olimpiai bajnok vízilabdázó volt, akivel két évvel később, 1950-ben házasodtak össze. Közös életük első periódusa a Rákosi-diktatúra legkeményebb időszakában telt. A hatalmas nyomás ellenére sem volt hajlandó meghajolni a diktatúra előtt: amikor arra kérték az úszónőt, hogy lépjen be a pártba, Éva közölte, hogy akkor lép be, ha mindenki, aki nyilas volt, előbb kilép.

Székely Éva az 1948-as kudarc után folytatta az edzéseket és a versenyzést. A szülei bölcs tanácsára hallgatva, hogy ne hanyagolja el a tanulást, közben gyógyszerész szakot végzett, és még dolgozni is elkezdett. Segítséget jelentett a felkészülésében, hogy a 200 méteres mellúszásban volt még egy hozzá hasonló képességekkel rendelkező magyar úszónő, Novák Éva, akivel rendszeresen tudott csatázni. Ekkor már a külföldi sajtó a különlegesnek számító pillangózó mozdulata miatt „pillangókisasszonyként” becézte. A könyvében leírja, hogy a helsinki olimpiára való kiutazás előtt Rákosi Mátyás meglátogatta a csapatot, és Éva okozott a vezetőség számára néhány forró pillanatot. Rákosi ugyanis megjegyzést tett az úszó kis termetére, mire Éva visszakontrázott, hogy Rákosi se valami magas. Végül azonban elérkezett az olimpia, és sikerrel kijutottak a játékokra. Ismeretes, hogy a diktatúra szörnyűségei ellenére a magyar csapat minden idők legsikeresebb olimpiáját teljesítette Helsinkiben, 1952-ben.

Székely Éva túlélte a holokausztot, az új rendszer nyomasztó iszonyatát, és 16 évvel azután, hogy eldöntötte, megnyeri az olimpiát, valóban felállhatott a dobogó legfelső fokára, és neki szólt a himnusz.

Kép

Szívós István vízilabdázó, Székely Éva olimpiai bajnok úszónő, Tumpek György Európa-bajnok úszó 1954-ben, a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában - Kép: Fortepan, Adományozó: Sárosi Imre

Az olimpiai győzelem után két évvel, 1954-ben megszületett Székely Éva és Gyarmati Dezső kislánya, Andrea. Az 1956-os forradalmat követően kiutaztak az Egyesült Államokba, de másfél évvel később hazatértek Magyarországra. A visszatérést súlyos meghurcolás követte, kihallgatások, vádaskodás és az, hogy 1960-ban csak egyiküket engedték ki a római olimpiára. Éva maradt otthon, és ezzel véget ért az úszókarrierje. 1964-ben Gyarmati Dezső elvált Székely Évától.

Mit tehet egy sportoló, ha véget ér a karrierje? Székely Éva is az edzőség mellett döntött, mint megannyi visszavonult sportoló. Legfontosabb tanítványa saját lánya, Gyarmati Andrea lett, akit egészen az olimpiai ezüstig segített. Éva kemény edző és édesanya volt, aki megkövetelte a lányától, hogy mindig rendet tartson maga körül, jól tanuljon és keményen eddzen. A kislánya hozzá hasonlóan gyerekkorától szerette a vizet, és ő is, akárcsak az édesanyja, arra vágyott, hogy olimpiai bajnok legyen. Az anya-lánya duónak nem voltak könnyűek az edzések, a BVSC-ből kiutálták őket. 1972-ben a már Európa-bajnok Gyarmati Andrea esélyesként utazhatott ki az olimpiára, és a szülei a lelátóról figyelték, hogy fő számában, 100 pillangón harmadikként, majd 100 háton másodikként csap a célba. Székely Éva a könyvében leírja, hogy amikor látta a lányát a dobogó második fokán, a fejében lejátszódott Andrea addigi élete, és feltette magában a kérdést, hogy vajon helyes pályára terelte-e a lánya életét azzal, hogy gyerekként levitte az uszodában – hiszen nem volt hatalma rá, hogy odaadja neki az aranyérmet.

Székely Éva hosszú életet élt, és az őt ért nehézségek, csalódások ellenére is pozitív, optimista tudott maradni.

Megúsztam című könyvében azt írta, hogy ha a barátai megkérdezték, hogy van, mindig azt mondta: boldognak érzi magát. Egyszerűen nem engedte meg magának – még akkor sem, amikor oka és alkalma lett volna rá –, hogy a boldogtalanság érzése behatoljon a lelkébe. Még azt is el tudta engedni a füle mellett, amikor a nyolcvanas években az uszodában leszólták egykor nagyszerű időeredményeit. Túlélte az üldöztetést, túltette magát azon, hogy elárulta őt a hazája, hogy a fiatalsága egy diktatúra árnyékában telt és hogy élete szerelme elhagyta őt. Mindig ment tovább, gyerekeket tanított, dolgozott, nevelte a lányát, és elégedetten tudta élni az életét. 2020-ban, 92 éves korában hunyt el.

Források:
Székely Éva: Sírni csak a győztesnek szabad, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981.
Székely Éva: Megúsztam, Sport, Budapest, 1989.

Üveges szemmel eltöltött munkaidő, a fontos döntések elhalasztása, egyik feladatról a másikra ugrálás, unalom és nyugtalanság váltakozása, notórius rosszkedv – milliók élik át a nyári vakáció után visszatérve a munkahelyükre. A nyaralás utáni depresszió egy, a pszichológia által valóban ismert állapot. Angolul post-vacation blues-nak, vagyis a vakációt követő levert hangulatnak nevezik.

A szabadság, a tenger- és tópart, a jókedvű kirándulások és a nagy vacsorák utáni levertség tünetei között szerepel az alvászavar, koncentrációs problémák, feledékenység, ami általában rövidebb idő alatt rendeződik. A másik oldalon ugyanakkor az év közben legalább három hetet szabadságon töltők várható élettartama a statisztikák szerint emelkedik. Tehát a visszatérés negatív érzései ellenére érdemes a pihenésre is koncentrálni.

És hogy mit tehetünk ellene? Érdemes (újra) megtalálni, hogy mi motivál minket a munkában, illetve, hogy mi fontos számunkra, milyenek is vagyunk valójában.

A kialakuló és legyőzendő stressz ugyanis csak részben állhat összefüggésben a hormonokkal, saját gondolkodásunk is befolyásolhatja az érzéseinket. Ilyenkor jellemzően a vakáció napjaihoz, eseményeihez, élményeihez hasonlítjuk a szürke hétköznapokat, ami egy komoly kontraszthatást idéz elő. A „nyaralós énünk” által megélt pillanatokat ezért még a reálisnál is sokkal érdekesebbnek tartjuk. A munkába visszatérve pedig már meg is mutatkoznak rajtunk a vakáció utáni levertség tünetei: a szomorúság, a fáradság, a szorongás, de akár a motiválatlanság is.

Egy új, szakértők által összeállított személyiségteszt kitöltésével hamar megismerkedhetünk munkahelyi énünkkel, ami abban is segítséget nyújt, hogy megtudjuk, újabb kihívások, elismerések vagy éppen a szeretetteljes légkör szükséges-e ahhoz, hogy a hétköznapokban megtaláljuk a munka örömét, vagyis újra a helyünket a nyár utáni időszakban.

A teszt itt érhető el. Töltsd ki most, és vészeld át a posztvakációs időszakot könnyebben!

Göröngyös út a „repülésig”

Van, hogy szinte kifut a világból és rekordot repeszt, meg olyan is, hogy ugrás közben úgy érzi: repül. Pedig nem indult könnyen a története. Ekler Luca sportos nagycsaládba született, a nagyszülei közül hárman is testnevelő tanárok voltak (egy pedig közgazdász), a szülei mérnökök. Három öccse, Bendegúz, Zsombor és Botond vízilabdáznak. Ő maga tízéves koráig versenyszerűen teniszezett, ám akkor egy edzésen váratlanul rosszul lett, és bekövetkezett a baj, amely után másfél hónapot kellett kórházban töltenie. Szerencsére a mozgásfunkciói a rehabilitáció során helyreálltak, a küzdelmes időszakot maga mögött hagyva már csak néhány maradványtünet nehezíti a mindennapjait. – „Van, hogy nem tudok két poharat egyszerre elvinni a kezemben, vagy nehezebben fogom össze a hajam, illetve kötöm be a cipőfűzőm. Ha rossz kedvem van, ez nyilván bosszantó, de ma már nevetni is tudok rajta – mondja. – A rossz emlékek is a részemmé váltak, sok minden szép váltotta fel őket, a cserébe kapott élmények megerősítettek. Egy percig nem volt kérdés számomra, hogy felépülök és újra sportolni fogok, ehhez az optimizmushoz persze kellett a családom és a barátaim támogatása is.”

Egy év után kezdhette újra a sportolást, és több másik sportág kipróbálása után kötött ki – édesapja ötlete alapján – az atlétikapályán. Eleinte az épek mezőnyében versenyezve mindig érzett egy kis hátrányt, ahogy ő fogalmaz, mintha lett volna egy titka, amiről a többiek nem tudnak. 2017-ben aztán látta a parasportoló Biacsi-ikreket a világbajnokságon futni, ezt követően ment el a szükséges vizsgálatokra, amelyek után – tekintettel a központi idegrendszeri sérülésére – ő is parasportoló besorolást kapott (T38-as kategóriában, amely az enyhébb sérüléssel bíró versenyzőket foglalja magában). Közben távolugróként az épek korosztályos, U23-as válogatottjába is bekerült, a hátrányt ott is sikerült leküzdenie. Jelenleg is integráltan edz és versenyez köztük is, mert a parasportolóknak évente csak egy hazai versenye van, és a nemzetközi szintű felkészüléshez több megmérettetés kell.

Kép

Ekler Luca és testvérei

Úgy véli, az épek arra tanítják, hogy számára sincs határ, a parasport-versenyeken pedig már ő húzza magával felfelé a többieket.

Előfordult, hogy a versenytársak edzői megköszönték neki, hogy egy-egy rekordjával felrázta a mezőnyt, hiszen vele rivalizálva a többiek is egyéni csúcsot értek el. Egy külföldi cikkben úgy fogalmaztak róla, hogy letette a névjegyét, mondjuk ki: klasszisnak számít a mezőnyben.

Nem feledi, honnan indult, másoknak is segít

Az edzője is klasszis, Szalma László egykori fedett pályás Európa-bajnok távolugró, akivel remekül kiegészítik egymást a munkában. Az első trénere, aki a válogatottban nemzetközi versenyen kísérte, Szikora Gyula viszont sajnos már nincs köztünk. – „Ő azt mondta, a parasportban sok mindent látok majd, amin egyszerre fogok tudni sírni és nevetni, de ha nagy dolgokat érek el, sose felejtsem el, hogy honnan indultam. Azóta minden hónapban egyszer felvillan egy kis emlékeztető a telefonomon erről, és elgondolkodom, miken mentem keresztül – oszt meg egy fontos és megható információt a TFSE szombathelyi sportolónője. – A versenyzőtársaimmal pedig kölcsönösen felnézünk egymásra, és akikkel angolul vagy németül tudunk kommunikálni, szurkolunk, biztatjuk a másikat, gratulálunk egymásnak a versenyek után. Sajátos hangulata van a fogyatékosággal élők küzdelmeinek, hiszen pontosan tudjuk, hogy a másik is milyen nehéz utat járt be. Éppen ezért óriási jutalom, egy álom megvalósulása, hogy sportolóként élhetek. Semmit nem csinálnék szívesebben! Ráadásul olyan emberekkel találkozhatok így, amely találkozásokról talán nem is álmodtam. Éreztem korábban is, hogy vár még rám valami nagyobb dolog, de idő kellett, hogy kialakuljon. Amikor a pályán ugrani készülök, ma is mindig elmosolyodom, hogy ezt csinálhatom. Rendkívül hálás vagyok a sorsnak!”

Kép

Ekler Luca - Kép: Bartlomiej Zborowski

Reméljük, az a mosoly Tokióban is látható lesz, noha Luca életének eddigi legnagyobb versenye nyilván sok izgalommal is jár majd (versenyszámai augusztus 28-án, 31-én és szeptember 4-én lesznek). A mentális felkészülésben sportpszichológus is segíti.

„Ott már nem lesz helye izgulásnak! Csak én leszek és a pálya, meg amit a legjobban szeretek. Élvezni fogom mindazt, amiért eddig megdolgoztam. Nem is tűzök ki konkrét eredményt, csak ki akarom hozni magamból a legjobbat”

– jelenti ki, miközben tudjuk, hogy az a legjobb a nyár eleji Európa-bajnokságon a 400 méteres síkfutás világrekordja volt, de távolugrásban is Luca a csúcstartó. Pedig 22 évesen még versenyzőként is csak az útja elején jár, de már most gondol arra, mi lesz az aktív pályafutása után. A Testnevelési Egyetem sport- és rekreációszervezés alapképzése után az atlétikaedzői mesterképzést végzi, és további szakirányokat is tervez. Kisebb csoportokat edzett is már, a jövőben is szívesen tartana integrált tréningeket épeknek és parasportolóknak, akár gyerekeknek. Már most is sok fiatalnak szolgál iránymutatással, érzékenyítő és motivációs előadásokat tart. „Egyre több olyan ember keres meg, akikkel korábban nem beszéltem, de mondják, milyen jó, hogy a történetem által betekintést nyerhettek a parasportba, mert eddig nem ismerték, vagy nem tudták, milyen, mostantól viszont szurkolni fognak nekünk. Ebből is látom, hogy van értelme és célja annak, amit csinálok.”

A hitére mindig támaszkodhatott

Sokan olyan dilemmával is megkeresik, hogy egészségi problémájuk, illetve fogyatékosságuk van, és Lucától várnak tanácsot: lehet-e belőlük parasportoló, ő milyen sportágat ajánlana nekik, tud-e valakit, aki segíthet. „Ez már komolyabb felelősség, hiszen a szavak, amiket egy ilyen embernek mondok, hatással lehetnek az egész életére. Jó érzés, hogy mernek hozzám fordulni, én pedig örömmel segítek, hiszen a parasport óriási lehetőség annak, aki sérülést szerzett vagy azzal született – magyarázza. Egy másik óriási – nem is csak lehetőség, hanem azon túl – segítség lehet bárkinek, aki kihívások előtt áll, a vallás.

Kép

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve - Kép: Ambrus Marcsi

Luca családja amennyire sportos, annyira vallásos is, ahogy ő fogalmaz, már a születése előtti időktől része az életének a hit.

„A Jóistenhez való viszonyomon a sérülésem sem változtatott. Hiszek benne, hogy az is pont azért történt, mert Istennek más célja volt velem, mint amire addig készültem. Fiatalon kellett feldolgoznom, de már akkor is olyan erős támaszt jelentett a hitem, amelyhez mindig fordulhattam. Ez is egy hasonló vonal az életemben, mint a parasport, hihetetlenül jó emberekkel találkozom általa. Természetes volt, hogy az eredetileg 2020-ra tervezett, csak a járvány miatt elhalasztott budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra önkéntesként regisztráltam, még nem tudva, hogy 2021-ben végül összecsúszik a paralimpiával.”

A szervezők azonban így is megkeresték, hogy ha az előkészületekben és a rendezvénysorozat első napjain nem is tud részt venni, önkéntes hírnökként segítsen hírét vinni a kongresszusnak. Ferenc pápa szentmiséjén a Hősök terén és lehetőség szerint az előző esti gyertyás körmeneten már ő is szeretne jelen lenni (a NEK szeptember 5–12. között zajlik, a pápa ünnepi zárómiséje 12-én lesz). „Nagy boldogság, hogy ez a feladat is megtalált, mindig fontos volt számomra a kereszténység ügye. Évente egyszer katolikus családtáborban szoktunk részt venni a Zala megyei Bázakerettyén, ahol reggelente misével kezdünk, és esti imával zárjuk a napot. Az a közösség rendkívül sokat ad nekem! A Halleluja című dal magyar átiratát a családom a közösséghez tartozó Király Péter vezetésével külön felénekelte, ez a felvétel és más gitáros egyházi énekek szoktak megnyugtatni, ha egy verseny előtt esetleg nagyon izgulnék. A NEK kapcsán az ugyancsak önkéntes hírnökként ténykedő Tóth Gabival is megismerkedtem, aki felajánlotta, hogy bármikor hívjam fel, ha lámpalázam lenne. Így kapcsolódnak össze az életem különböző szálai, ahogy a régi cserkészcsapatunkból és most már a sportéletből is vannak jó barátaim. Velük és a párommal együtt teljes az életem” – árulja el a parasport nagykövete, aki mindjárt azt is hozzáteszi, hogy nem csupán ő az, hiszen a sorstársai mindannyian nagykövetek.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Jankovics Anna szereti a telet, a reményt, a harangszót, a benzin szagát, a pulit, a vonaton alvást, a hajnalt, a meglepetést; szeret a Gyimesben lenni, tavon korcsolyázni és nyerni a Ki nevet a végén?-ben. De nem szereti a gyümölcsöt, a sunyikat, a neont, a szúrós pokrócot, a citromsárga házakat, ha szívességet kell kérnie, a kételyt, a bürokráciát és ha zavarba hozzák.

Dániel András szereti a spenótot, de nem szereti a paradicsomos káposztát. Szereti a nyüzsgést, de nem szeret lökdösődni. Szeret haladni, de nem szeret sietni. Szeret utazni, de nem szeret elindulni. Szeret figyelni, de nem szereti, ha figyelik. Szeret beszélgetni, de nem telefonon. Szeret tervezni, de nem szeret elkezdeni. Szeret csinálni, de nem szeret alkotni. Szereti a rendet, de nem szeret rendet rakni.

Idézetek:
Pilinszky János
Anthony de Mello: Abszurd egypercesek
Dániel András: Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) – Nyár

Az idézeteket Kovács Krisztián színész mondja el.
A zenei betétek Marton Róbert „Kicsibácsi, Kicsinéni meg az Imikém” című előadáshoz szerzett zenéiből valók.

A Világjobbítók a Képmás magazin közérzetjavító, összművészeti podcastja egyedi aláfestő zenével és elgondolkoztató irodalmi idézetekkel. Környezetünk tele van olyan emberszerelő, lélekfoltozó és világjobbító emberekkel, akik bár közöttünk élnek, inkább cselekszenek, létezésükkel üzennek, mintsem beszélnek. Velük és sokoldalúan színes/színességükben sokoldalú művészekkel próbáljuk meg szavakra váltani a titkuk. A beszélgetést moderálja: Gyulay Eszter szìnháztörténész, dramaturg. Szerkesztőtárs: Fodor Krisztina.
A Világjobbítók podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában, a Facebookon, és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

– Az új lemezedet bemutatójában azt kérdezed, hogy vajon a sok szerep mögött a közönség sem látta, vagy csak te nem akartad észrevenni magadban azt, amit most „kiénekeltél”. Mire bukkantál? 
– Amikor születtek a dalok, sok olyan témában merültem el, ami jó ideje foglalkoztatott, csak nem akartam vagy nem mertem róla beszélni. A Rómeó és más szerepeim miatt nagyon kötik hozzám a jólfésült romantika világát, de ebbe nem illik bele olyasmi, hogy valamit épp felborítani szeretnél, hogy eszeveszetten dühös vagy és kilépsz, majd megbánod. Ezért inkább visszatértem az engem a kezdetek óta motorizáló forráshoz, ami nem más, mint a rockzene. Ebben nincs helye a finomkodásnak. Nem tűri, hogy nem arról beszélünk, ami van. 

– Mi feszített ennyire? 
– A lemez egyrészt visszatekintés arra, hogy mi történt velünk itt az Operettszínházban az elmúlt években, és számvetés is, hogy hol tart az ember. Azért Genezis a címe, mert mikor sok mindent akarsz, vagy épp fordítva, egy kudarc után nem tudod, merre tovább, akkor meg kell állni, és végig kell gondolni a dolgokat a teremtéstől, hogy mi történt, és ami elromlott, hogyan hozható helyre.

Szembesültem a hibáimmal, például hogy hátat fordítottam a musicalnek, és más vágyak nyomába eredtem.

Sokat tanultam belőle, de fájdalmas volt beismerni, hogy rosszul döntöttem. A Genezis lázadás is az ellen a Dolhai Attila ellen, aki az érzéseit be akarta söpörni a szőnyeg alá. Korábban azt gondoltam, nem szabad így beszélni arról, hogy szívesen itt hagytam volna csapot-papot, de most már kevésbé fogom vissza magam. Nem annak van itt az ideje, hogy köntörfalazzak – elmondom, amit gondolok, ha oké, ha nem oké. A Gondviselés persze néha a fejemre koppint, hogy hátrább az agarakkal, nem biztos, hogy neked van igazad… És az alkotásnak azt a szabadságát is megéltem a dalszerzésben, amit színészként, szerepek és rendezők elvárásai közt nem lehet. 

– Az Operettszínházban most Federico Fellini „8 és fél” című kultfilmjének musicalváltozatában, a Nine-ban alakítod a főszereplő Guido Continit, aki egy alkotói válságát élő, nők közt gyötrődő (vagy nőket gyötrő) rendező. Mi otthonos neked az ő figurájában? 
– Segít felismerni azt a művészi attitűdöt, amely szerint minden és mindenki körülöttünk azért létezik, hogy mi kifejezhessük a művészetünket. És szembesít azzal, hogy ez a hozzáállás nem feltétlenül helyes.

Amikor Guido azt gondolja, hogy mindent fölhasználhat az életéből – hiszen ő a művészet forrása, magából kell építkeznie –, akkor ezért sokat feláldoz: kapcsolatokat, szerelmeket, munkatársakat.

Az egyik olvasópróbán döbbentem erre rá, és bár akkor már láttam, hogy ez a szerep szép feladat, mégis elszomorodtam. Apaként, férjként, családtagként megint szembesültem azzal, hogy én is sok mindent föláldoztam, hogy az én művészetem, az ego művészete megszülessen. Folyamatos vívódást jelent nekem, hogy hogyan is kell sáfárkodni a ránk bízott talentumokkal. Hogy valóban a „többre szóló” hivatást töltjük be, vagy csak a színpad rabszolgáivá válunk, amire rámennek a kapcsolataink. Ez olyan fajta kettősség, ami állandó malomkerékként őrli az életemet, de azt hiszem, ezzel sokan vagyunk így. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Nem lehet ez a felismerés akár áldás is? Az operaénekesi pálya elején járó nagylányodnak, Lucának épp a szükséges útravalót adhatod, hiszen tudod figyelmeztetni a buktatókra. 
– Hogy ő hogyan értékeli az én életemet ezen a pályán, hogy elrettenti, vagy épp lendületet ad neki… szerintem mindkettő. Hol ez, hol az. Erre a pályára is van „meghívás”, amire én nem mondhatom ki helyette az igent. Ami bizonyos értelemben nem örök életre szól, mert a művészi pálya sok ágát nem feltétlenül kell színpadon űzni, és vannak utak a színház és az opera világában, amelyek mellett lehet normális családi életet élni. Mi is normális családi életet élünk, nyilvánvalóan ebben a feleségemnek, Vikinek óriási érdeme van. Én nem tudom Luca biztonságát garantálni sem a szakmai siker, sem a családi élet kapcsán – tudom viszont támogatni őt a döntéseiben. 

Leginkább apa vagyok meg férj, és apaként az a legfontosabb, hogy megpróbálom őt és a testvéreit boldoggá tenni. Én biztatni fogom őket mindenben. 

– A szülői szeretet, mint a szerelem is, mindenki számára befogadható. A Nine központi témája, az alkotói válság viszont kevesebbeknek ismerős. Hogy tudnak a nézők mégis kapcsolódni a darabhoz? 
– Valóban az a mű témája, amit te is megfogalmaztál, ám az emberi viszonyok számtalanfélék. Itt férfi és nő, apa-anya-gyerek, barát-barát kapcsolatok mutatkoznak meg – a nézőtéren pedig sok férfi és nő, apa, anya, gyerek és barát ül. Mindenki tud tehát azonosulni, de nem feltétlenül velem, vagyis Guidóval. Attól szép és nehéz ez a főszerep, hogy nem mutatós: a történet igazi értelmét nézve a szavaknak lesz értéke és ereje. Inkább a női lélek sokszínűsége bontakozik ki ebben a darabban. Valójában mi csak asszisztálunk, mi vagyunk a reflexfelület, ami tükrözi, hogy a nőt egy férfi hogy képes látni vagy nem meglátni. A zene nagyon gyorsan eléri a közönség lelkét, és olyan gyönyörű dalokat kaptak a lányok, olyan karakteres zenei megszólalásokat látunk-hallunk, amik a női szépségnek minden oldalát megmutatják. Szerintem elsősorban a nőkről szól ez a darab. Ehhez képest másodlagos, hogy egy rendező nem tud mit kezdeni az alkotói válságával. 

Kép

Kép: Emmer László

– Mozis tavaszod volt: forog a Szétszakítottak, Cári Tibor zeneszerzővel közösen jegyzett online musicaledből. A trianoni békediktátum határozta meg annak a fiúnak a sorsát, akinek a visszaemlékezéseit feldolgoztad. Emlékszel, mi ütött szíven először Trianonból? 
– Az, hogy nem mernek az emberek beszélni róla. Sokat tűnődtem, hogy miért nem, bár valójában érthető, mert ma is komoly társadalmi feszültséget okoz, sok örökölt gyásszal, fájdalommal terhelt. A színháznak volt egy pályázata, arra készült a darab. Nagyon fontosnak tartottam, hogy úgy szóljunk erről, hogy vállaljuk föl, ami történt, de ne szítsunk gyűlöletet, a fő kérdés ne a „kinek van igaza” legyen.

Azt gondoltam, nem azt kell újra elmondani, hogy hány négyzetkilométer veszett oda, hanem tisztán az emberről kell beszélni, azt a fájdalmat kell megmutatni, amit átéltek az emberek.

Dér Zoltán naplója tökéletes erre. Amíg a történelmi dokumentumokban, könyvekben kutattam, nagy volumenű embert kerestem, aki hős lehet. Először azt gondoltam, Apponyi Albert lesz az, az ő beszéde és karaktere adja magát – készült is róla számos feldolgozás azóta. Végül a temesvári serdülő fiú, Dér Zoltán története értette meg velem, hogy nem kell nagy emberről beszélni, mert itt nincs egy hős. Itt a legkisebb ember a hős. 

– A Szétszakítottak tehát összehoz? 
– Igen. Erre gyönyörű példa volt, ahogyan a musical készült a vírus miatti bezártság alatt. Mindenki fölvette a maga kis részét a mobiltelefonnal, én meg éjjel-nappal csak vágtam…. A Szétszakítottak kötött minket össze akkor, amikor más nem köthetett. Az Iványi Marcell rendezésében készülő filmhez egyébként most új történet született Németh Ákos forgatókönyve alapján, és valószínűleg a cím is megváltozik, a tartalmi mondanivalója viszont ugyanaz. Mikor elkezdtem megírni a darabot, sokan féltettek. A feleségem is mondta, figyelj, olyan témához nyúlsz, amivel ellenségeket szerzel majd magadnak. Én pedig azt mondtam, hogy épp ezért írom, hogy lehessen ne ellenségeskedve, hanem megértéssel beszélni róla. Iszonyú sok érintett ember van – márpedig a lábnyomunkat nem csak az itt és mostban hagyjuk. Viseljük a nagyszüleink hagyatékát, a szüleink gondoskodását, a mi lábnyomunkat pedig viszik tovább a gyerekeink és az ő gyerekeik. Trianonnal kapcsolatban megtanultuk a számokat történelemórán, a gyerekeink is megtanulják, de nem érinti meg őket. Én azt szeretném, hogy megérintse. Mert a megérintettség, a mély impulzusok indítanak el kérdéseket, beszélgetéseket és minket egymás felé. 

– Egyre mérgesedő sebnek tűnik ma egy másik törés – a szakmádé. Néhány éve a Képmásnak nyilatkoztad, hogy minden kapcsolat menthető. Áll ez a kijelentésed a kettészakadt színházi szcénára is? 

– Minden kapcsolat menthető – ez is. Csak rajtunk, színházcsinálókon áll, hogy felül tudunk-e emelkedni az evilági dolgokon.

Képesek vagyunk-e meghaladni a politikát, azt, hogy te ide tartozol, én oda, én itt jelenek meg, te ott. Ha bátran, felvállaltan csak a szakmával foglalkozunk és nem minősítgetjük a másikat, hanem arra törekszünk, hogy amit létrehozunk, az az embereknek boldogságot és örömöt adjon, akkor már meg is találtuk, hogy mi a kapocs köztünk. Közben el kell fogadnunk egymást úgy, hogy az elfogadás eszköze a szeretet. Ha mindenkiben csak a hibát keressük – bennem is lehetne találni ezret –, akkor nem ketté szakadunk majd, hanem szanaszét. 

– Hogy lehetne megtenni az első lépést? 
– Minket évekig arra tanítottak az egyetemen, és az első volt, amit belénk vertek, mikor betettük a lábunkat a színházba – nem egy konkrét teátrumba, hanem a színházba mint létmódba –, hogy: alázat, alázat, alázat. A szakma, a közönség, az idősebb kolléga felé. A másik pedig, hogy a színházban nem szabad megsértődni, mert ha megsértődsz, akkor kizárod magad a munkából. Ez a két alappillér. Szerintem ha ezekről nem feledkezünk el, akkor van esélyünk. 

– Ha három dalt kérne tőled a Jóisten, mit énekelnél? 
– A Hazatérsz című dalt az első lemezemről. Aztán biztos, hogy valamilyen egyházi éneket, az A keresztfához megyek címűt nagyon szeretem. Sok egyházi éneket végtelenül dramatikusnak hallok, gondolok rá, hogy de jó is lenne színpadon. A harmadik meg… Muszáj énekelni? 

– Beszélgetnél inkább? 
– Igen. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– A cukorbetegség esetében mindig elrettentőek a számok.
– Az a szomorú ebben, hogy egy évenkénti fájdalmatlan, néhány percig tartó szűrővizsgálat elvégzésével, valamint a végtagmentő tanácsok megismerésével és betartásával ezeknek az amputációknak a 70 vagy akár 80 százaléka is megelőzhető lenne. Ez azt jelenthetné, hogy országosan évente akár háromezer végtagamputációt is meg lehetne előzni.

– Sokan azt gondolják, ez egy időskori jelenség, őket nem érintheti, hiszen még csak 30–40 évesek...
– Sajnos nagyon sokan valóban így gondolkodnak, pedig ha tudnák azt, hogy a cukorbetegség fennállásának időtartama, másrészt a vércukorszint ingadozása gyorsítja a folyamatot, azt gondolom, többen és sokkal korábban elmennének szűrővizsgálatra.

Sajnos a cukorbetegség kapcsán kialakuló neuropátia, azaz idegkárosodás következtében a beteg szépen lassan, észrevétlenül veszíti el az érzékelést az alsó végtagjaiban.

Elsősorban fájdalomkiesés, a hőmérsékletérzés zavara, a nyomásérzés elvesztése jelentkezik. Nagyon egyszerű példa: egy egészséges ember belelép a cipőjébe, egy apró kavicsot azonnal észrevesz. Érzi, hogy valami nyomja a lábát, és természetesen azonnal kiveszi ezt a kavicsot a cipőből. A cukorbeteg ezt nem érzi. Eljut abba a stádiumba a betegség, amikor a fájdalomérzés teljes egészében megszűnik. Eleinte csak kisebb fájdalmat nem fog érezni, de eljuthat olyan szintre, hogy bizony akár érzéstelenítés nélkül is lehet beavatkozást végezni egy ilyen végtagon. Az érzéskiesés miatt a cukorbeteg nem észleli a sebet sem, nyitva van órákig, napokig, nem kezeli, befertőződik. Ez a fertőzés a lábon a speciális anatómiai szerkezet miatt nagyon könnyen és gyorsan nagyon mélyre hatol. A talpunkon a bőrtől egy-két milliméter távolságra már csontok, ínhüvelyek, ízületek vannak, amelyek egy sebnél pillanatok alatt megnyílhatnak. Ha ez a seb befertőződik, akkor a csontra terjedhet a fertőzés. A fertőzés a nyirokutakon keresztül fölfelé halad a végtagon. Ráadásul a lábon, amivel állunk és járunk, és a teljes testsúlyunk ránehezedik, minden egyes lépéssel pumpáljuk föl a nyirokutakon, illetve a szövetek között a kórokozókat, tehát a fertőzés lényegesen gyorsabban és mélyebbre terjedhet. A korai ujjamputációval igyekszünk megelőzni azt, hogy ne a végtag vesszen el. Amikor már végtag-amputációt végzünk, az gyakran a teljes test vérmérgezésének megelőzésére szolgál, ami életveszélyes állapot, tehát itt életmentő beavatkozásról lehet szó.

– Melyek azok a tünetek, amelyekre mindenképpen figyelni kell már a cukorbetegség kezdeti megjelenésekor, és melyek azok a lehetséges, viszonylag egyszerű beavatkozási utak, módszerek, amiket ön mindenképpen javasolna?

– A cukorbetegnek mindennap meg kell vizsgálnia otthon a lábait, hogy nincs-e rajta valamilyen elváltozás, seb, hólyag, és évente el kellene mennie szűrővizsgálatra, ahol a neuropátiát, illetve a vérkeringési zavart pár perces fájdalmatlan vizsgálattal meg lehet mérni.

A cukorbeteg lábán minden egyes elváltozásra figyelni kell, legyen szó köröm megvastagodásáról, ami gombás fertőzésre utalhat, vagy a lábujjak közötti bőr kipállásáról, egy apró sebről, egy vízhólyagról vagy egy bőrkeményedésről. A legtöbb sérülés a talpon történik, amit megvilágított helyiségben maga a beteg is naponta ellenőrizni tud. A sebek gyakran a talp úgynevezett nyomáspontjain alakulnak ki, olyan pontokon, ahol a csontok érintkeznek a talajjal, köztük ott a bőr, és ezen a bőrön a nyomás hatására alakulnak ki a sebek. A cukorbeteg láb kezelésébe bekapcsolódik az ortopéd orvos, aki olyan tehermentesítő eszközöket, speciális talpbetétet, speciális gyógycipőt tud felírni a cukorbetegnek, ami ezeket a kóros nyomáspontokat óvja a talpon. Sajnos a cukorbetegség a mozgatóidegeket is károsítja, a lábon lévő aprócska izmoknak megváltozik a tónusa, az ujjak karomállásba kerülnek, ez a kalapácsujj. Ilyenkor nem az ujjaknak a talpi felszíne érintkezik a földdel, hanem az ujjvégeknek a területe, ezek is gyakran kisebesednek. Lelapul a lábboltozat, deformálódik a láb, egy ilyen lábra már szintén speciális cipő kell. Ha egy lábseb befertőződik, akkor a beteg vércukorszintje is nagyon magas lehet, nem ritka, hogy ilyenkor 15–20 feletti értékek jelentkeznek a betegnél. Például ez is felhívhatja a cukorbeteg figyelmét arra, hogy valamilyen fertőzés van a szervezetében. Azonnal orvoshoz kell fordulni.

Kép

Kép: Dr. Kökény Zoltán

Nagyon fontos az is, hogy érsebész, angiológus időben megvizsgálja a beteget, mert érszűkület is kialakulhat az alsó végtagon. Gyakori, hogy a cukorbetegek bőre kiszárad, mert nem termel elegendő verejtéket és faggyút a bőr, ezért védekező készsége károsodik, könnyen berepedezik. Tehát a cukorbeteg lábbőr ápolása is nagyon fontos, gombás fertőzés kezeléséhez bőrgyógyászra van szüksége. Megjegyzem, a világban számos olyan intézmény van, ahol ezek a szakemberek kórházi teamben dolgoznak.

– A megelőzés kapcsán melyek a legfontosabb tanácsok?
– Az első tanács a cipőfelvétellel kapcsolatban, hogy kézzel bele kell nyúlni a cukorbetegnek a cipőjébe, és át kell tapintani a cipőnek az orrát, a talpát.

Egy nemzetközi konferencián egy angol kolléga vetített egy diát, hogy mi mindent szedett ki cukorbeteg emberek cipőjéből, akiknek sebes volt a lábuk: jelvény, gomb, kitűző, lakáskulcs, gyakorlatilag csak műfogsort nem talált még.

Cukorbeteg semmilyen körülmények között, még otthon sem járhat mezítláb, mert bármibe beleléphet, és ő ezt nem fogja észlelni. Egy vidéki szakrendelőben dolgoztam, amikor egy idős házaspár érkezett, és a bácsinak a lába volt nagyon duzzadt, vörös, és fertőzöttnek tűnt, de semmilyen sebet nem találtam rajta. Ahogy nézegettem, tisztogattam, a talpán észrevettem egy egy centiméteres, kis piros szöszt, és ahogy azt próbáltam leszedni, azt vettem észre, hogy az most már nem egy centiméter, hanem kettő, egy piros varrófonal kezdett el a talpából kijönni, és a végén ott volt a tű. A felesége pedig felkiáltott, jé, megtalálta a kedvenc hímzőtűmet.

Mivel a beteg nem érzi a fájdalmat, a hőt sem érzékeli megfelelő módon, nem érzi azt, hogy a fürdővíz túl meleg, ezért be kell állítani hőmérővel a fürdővíz hőmérsékletét. Tilos a lábáztatás a cukorbetegeknél, mert a bőr nagyon könnyen fölázik, és a kórokozók bejuthatnak rajta. Ha bőrkeményedés alakul ki az ujjon, az ujjvégen vagy a talpon, azt szakember távolíthatja el. Számos betegem érkezik sebes lábbal, mert megpróbálta zsilettpengével vagy ollóval saját magának eltávolítani a bőrkeményedést, és mivel nem érzi a fájdalmat, belevág a lábába. A zokni pamut legyen, ne legyen lyukas, a varrt végű zoknikat nem szoktuk ajánlani, mert az összegyűrődnek a cipőben. Cipőt csak délután szabad vásárolni, fokozatosan kell betörni, először csak 20 percig szabad viselni, és ha nem nyomja a lábat, amit egy piros folt jelez, akkor lehet emelni a hordási időt.

Sok cukorbeteg, akinek már hiányzik néhány lábujja, tudja, mit kockáztat, mégsem tartja be a szabályokat. Amikor először szembesül azzal, hogy bizony elveszítheti a lábát egy apró seb miatt, akkor megijed, és amikor elmondom neki, hogy mi a teendője, akkor azt mondja, hogy ő 10–20 éve cukorbeteg, de ezt ő még sehol nem hallotta. Ha úgynevezett major amputáción esett át, ez lábszár-amputációt és combamputációt jelent. Ezeknek a betegeknek a fele két éven belül elveszíti a másik végtagját is.

Az alsó végtagi amputációkat követően az ötéves halálozási arány magasabb a cukorbetegeknél, mint a daganatos betegeknél, néhány daganatfajtát kivéve.

Ennek nyilván az az egyik oka, hogy a cukorbetegség nemcsak a végtagi ereket károsítja, hanem a koszorúereket, az agyi ereket, a vesék ereit is, amelyek például szívinfarktushoz, sztrókhoz, veseelégtelenséghez vezethetnek. Kis odafigyeléssel, egészségtudatossággal nagyon jó eredményeket lehet elérni, és nagyon sok beteg végtagját lehet megmenteni.

Az alábbi aprócska álmok valóra váltásához nincs szükség sem tengernyi időre, sem pedig tömérdek pénzre, csupán egy elhatározásra. Nyilván a legtöbb nyári programhoz hozzátartozik a sajtos-tejfölös lángos elmajszolása vagy egy tartalmas balatoni strandolás, én most mégis olyasmire áhítozom, ami a legegyszerűbb szépség az életben: belső békére.

1. Szeretnék legalább egyetlen nap nem rohanni sehová

A „belassulást” az év bármely napján, ideális esetben hetente többször érdemes lenne kivitelezni, ám a rohanó életmód sajnos nem mindig teszi ezt lehetővé. Észrevettem magamon, hogy még akkor is sietek, ha éppen nincs miért és nincs hová, mert észrevétlenül is, de szokássá alakítottam a loholást. Csodálattal tekintek a mediterránok könnyed, laza stílusára, és én is vágyom a „Zen-re”, amit ezen a nyáron biztosan meg fogok teremteni magamban először egy, majd később akár több nap erejéig is. Hosszú percekig élvezni a frissítő citromfagyi ízét, elmerengeni a táj szépségén vagy olyan komótosan bóklászni a bevásárlóközpont polcai között, mintha a világ összes ideje az enyém lenne.

2. Szeretnék megnézni egy napfelkeltét

Bakfis koromban még úgy léptem át a hajnal küszöbét, hogy buliból tartottam hazafelé, és útközben ért a reggel. Amióta viszont nálam is fókuszba kerültek a dolgos hétköznapok, erre nemigen kerül sor mostanság. Visszakanyarodva az előző témához, a sok-sok kötelesség okán este már annyira fáradt vagyok, hogy örülök, ha másnap többször kinyomhatom az ébresztőórán a szundit. Bár már régóta tervezem, hogy egyik reggel beiktatok egy napfelkeltenéző fakultatív programot, a megvalósítás egyelőre még várat magára. Viszont még ezen a nyáron el fog jönni ez a pillanat is, hiszen nincs csodálatosabb napindítás, mint abban gyönyörködni, ahogy ébredezik a Föld!

3. Szeretném megajándékozni magam

Sokszor annyira igyekszünk ügyesen lavírozni a munka–magánélet–tennivalók labirintusában, kielégíteni a szeretteink és barátaink igényeit, vezetni a háztartást vagy éppen új célokat kitűzni egy gyümölcsözőbb jövő érdekében, hogy közben elfeledkezünk a saját vágyainkról. Mikor ajándékoztad meg magad utoljára csak úgy, bármiféle apropó nélkül? Elhatároztam, hogy ebben a hónapban több olyan napot is ki fogok jelölni, amikor kényeztetem magam valami aprósággal. Egész évben próbálok a lehető legjobban teljesíteni, a nyár viszont tökéletes időszak arra, hogy kicsit arra is figyeljek, engem mi tesz boldoggá. Veszek magamnak egy csokor illatozó virágot, önfeledten táncolok a kedvenc zenémre, és kikapcsolom a telefonomat, hogy teljesen belefeledkezhessek egy jó könyvbe, mert megérdemlem!

4. Szeretnék arra gondolni, hogy mennyi nyár van még előttem

Kevés ez a három hónap… Nyári születésűként ebben az évszakban vagyok igazán elememben, így a 365 napban, ha nem épp a karácsonyt, akkor a nyarat várom. Olyan gyorsan elillan, hogy még le sem teszem a télikabátot, már szinte vehetem is fel az őszit. Minden évben picit megkönnyezem ezeket a rohanó hónapokat, és a „pohár félig üres” alapon azon bánkódom, hogy a terveim mindössze 25%-át tudtam csak megvalósítani. Szerettem volna eljutni a Balatonra, de nem sikerült, idén kimaradt a sült hekk a sorból, sőt, még egy igazi nyári bulit sem tudtam összehozni... Idén viszont mindezt egy kicsit másképpen látom, ugyanis többedmagammal megküzdöttem azóta egy világjárvánnyal, amikor bizony nem tudhattam előre, vajon ezúttal lesz-e nyaram. Minden apró élmény értékesebbé vált ezáltal, és bár a nyár ugyanúgy szalad, mint eddig, legalább már hihetek abban, hogy jövőre is várhatom az érkezését. Most pedig még javában nincs vége, és csak rám vár! Meg persze rád.

A világon jelenleg számos kutatás folyik, amelyek egy jelentős része az ártalomcsökkentést tűzte ki célul. Az autóiparban például egyre több törekvés van a levegőt szennyező károsanyag-kibocsátás csökkentésére, és más iparágakban is megfigyelhetők hasonló tendenciák, elég csak a hőszivattyús vagy az elektromos fűtési rendszerekre gondolni. Hasonló törekvés zajlik egy egészen más területen, a dohányiparban is, ahol a füst jelenléte vet fel kérdéseket! Köztudott, hogy a dohányzás minden formája káros az egészségre, és számos betegség kialakulásáért felelős. Ennek ellenére jelenleg több mint egymilliárd ember dohányzik a Földön, és az előrejelzések szerint ez a szám a közeljövőben sem változik számottevően. Dohányzás közben pedig nem csak a dohányos szervezetét érik a füstben lévő káros anyagok, hanem a környezetükben lévőkét is. Egy szál cigaretta meggyújtását követően több ezer vegyi anyag keletkezik, amelyek jó része a füsttel jut be a szervezetünkbe. Ma már a vezető tudományos szervezetek azon az állásponton vannak, hogy az égés és az égés során keletkező füst, valamint a kátrány felelős leginkább a dohányzással kapcsolatos megbetegedésekért, és nem elsősorban a nikotin.

Egyértelmű tehát, hogy a kormányoknak továbbra is folytatniuk kell a megelőzéssel és leszoktatással kapcsolatos munkát, hogy azok az emberek, akik nem dohányoznak, azok ne is kezdjék el, és azok, akik már dohányoznak, minél előbb leszokjanak, hiszen hosszú távon csak így csökkenthetőek 100%-ban a dohányzás ártalmai. Fontos emellett, hogy azok a felnőtt dohányzók, akik valamiért nem szoknak le, hiteles forrásból tudjanak tájékozódni az ártalomcsökkentés lehetőségeiről és a cigarettánál potenciálisan kevésbé káros alternatívákról. Az égés nélküli technológiák például előrelépést jelenthetnek számukra az ártalomcsökkentés útján a hagyományos cigarettákhoz képest, hiszen ezekkel a technológiákkal különböző mértékben, de csökkenthetőek a dohányzás ártalmai. Vannak olyan égés nélkül működő füstmentes alternatívák, amelyek a cigarettánál akár 70-95%-kal kevesebb káros anyagot bocsátanak ki, így az ezekre való áttéréssel nagy fokú ártalomcsökkentés érhető el. Az ártalomcsökkentés elvét ma már az élet számos területén alkalmazzuk – joggal adódik a kérdés, miért ne vennénk figyelembe akkor épp egy olyan káros és hétköznapi szokásunk kapcsán is, mint amilyen például a dohányzás? Hiszen egy fenntartható, füstmentes jövő olyan értékek mentén jöhet csak létre, amelyek hosszú távon a társadalom javát szolgálják!

A cikk társadalmi célú reklám, megrendelője a Philip Morris Magyarország Kft.

A történet 

A Szabadúszók című film egyik főhőse, a már két éve munkanélküli Bertrand, első látásra tipikus, középkori lúzernek tűnik, akit annyira kicsire húzott össze a depresszió, hogy már semmilyen lehetőséget sem lát maga előtt. Gyermekei szemében teljesen elvesztette a tekintélyét, nevetségesnek tartják őt, és bár felesége végtelenül türelmes és elfogadó vele, mégsem sikerül magára találnia és kilábalnia ebből a fásult és enervált állapotból. 
Egy napon azonban különös hirdetésre lesz figyelmes: amatőr szinkronúszó csapatba új tag kerestetik. Annak ellenére, hogy Bertrand semmit sem tud erről a sportágról, mégis ellátogat az edzésre. Érdekes figurákkal találkozik: van a csapatban egy nagyhangú nőcsábász, egy állandóan dühös, kötekedő alak, egy önmagában kételkedő harmincas férfi, egy békés, húsz év után is feltörekvő metálénekes, egy egyedülálló, kissé gyermeki lelkületű éjjeliőr, egy külföldi, akit senki sem ért és egy szorongó szerfüggő. Az edzőkről pedig még szót sem ejtettünk. 

Egy csoportterápián sem verődne össze ennyire színes társaság, és ezek az emberek tulajdonképpen kapaszkodókat próbálnak nyújtani egymásnak.

Szaunázás közben ítélkezés nélkül öntik ki egymásnak a lelküket. A társas támogatás keresése pedig egészen új szintre emelkedik, amikor beneveznek az amatőr világbajnokságra, és együtt kezdenek el küzdeni egy közös célért. 

Megosztható történetek 

Az egyéni tragédiák és krízisek súlyosabb lelki gyötrődéshez vezetnek, ha magányosan éljük meg őket, mint ha vannak mellettünk társak.

Jean Vanier szerint az ebből fakadó életuntság fájdalmát „találjuk azokban is, akik különböző okok miatt megtapasztalják az elutasítást, a kitaszítottságot, azt az érzést, hogy nincs rájuk szükség, mivel értéktelennek tekintik őket. (…) Ez a kedvtelenség jellemző azokra a férfiakra és nőkre is, akik nem dolgoznak. Állásuk elvesztésével fokozatosan elveszítik éntudatukat, önmagukba vetett bizalmukat…” Pszichológusi munkánk során rendszeresen tapasztaljuk, hogy a kliensek szinte feloldozásként élik meg, amikor felismerik, hogy nincsenek egyedül a problémájukkal, mások is hasonló nehézségekkel küzdenek, mint ők. Felszabadító élmény, hogy a félelmeinket, küzdelmeinket és kételyeinket megoszthatjuk egymással, és támogathatjuk egymást a nehézségek közepette. Csepeli György szavaival élve ilyenkor „az eredeti zavar, baj, panasz, krónikus egzisztenciális probléma elveszíti az egyénbe zárt, titkolni kénytelen voltából származó fölös feszültségkeltő potenciálját.” 
Nincs ez másképp a kapuzárási pánikba süppedt szereplők esetében sem, akiknek a kölcsönösség, az érzelmi támogatás, a közös célok, az ezek mellett való elköteleződés és együttműködés segít abban, hogy szembenézzenek a problémáikkal, felelősséget vállaljanak önmagukért és változtassanak az életükön. Az egyénileg átélt kudarcaik társas térbe emelése támogatja az egyéni megküzdésüket, miközben egy közös úton is elindulnak, és a csoporthoz való tartozás átsegíti őket azokon a nehézségeken, amelyekkel egyedül nem tudtak megküzdeni. 

Kép

A csoport ereje 

Amikor a gyermekeinkről van szó, hosszan soroljuk a csapatsportok pozitív hatásait, legyen szó a fizikai aktivitásból származó előnyről, a csoporthoz tartozás megtartó erejéről, a közös célokért való összefogásról vagy a tevékenység közben megélt flow-élményről. Bár ezt olykor nehezebb meglátnunk, de nincs ez másképp felnőttkorban sem, hiszen egy összetartó, támogató közösséghez tartozni ebben az időszakban is számtalan előnnyel járhat. Lehet, hogy nem fogunk szinkronúszni, focizni vagy kosárlabdázni, de jó eséllyel találunk olyan közösségben megélhető tevékenységet, ami örömet szerez és kiszakít a hétköznapok mókuskerekéből. Az így megélt szabad­idős tevékenység segíthet, hogy jobban megismerjük önmagunkat, felfedezzük személyiségünk új oldalait és rejtett erőforrásainkat.

A minőségi személyes kapcsolatok megtapasztalása során fejlődik az empátiánk, a toleranciánk, a másik felé odaforduló, értő figyelmünk, és őszintébb, hitelesebb lesz a kommunikációnk. 

A tudat rendje 

A film szereplői sok küzdelem árán eljutnak oda, hogy előadásukat nézve leginkább a áramlatélmény vagy flow kifejezés jut eszünkbe. A fogalom megalkotója, Csíkszentmihályi Mihály szerint akkor tudjuk ezt leginkább átélni, ha a tudatunkban rend uralkodik, az áramlatélmény ugyanis szándékos figyelemösszpontosítás eredménye.

Az áramlatélmény során olyan mélyen belefeledkezünk egy aktív tevékenységbe, hogy szinte megszűnik a világ körülöttünk, az idő pedig elröpül vagy éppenséggel megáll.Ilyenkor tiszta tudattal vagyunk jelen a pillanatban, nem bánkódunk a múlton, és nem aggódunk a jövő miatt.

Egy cél érdekében megszerezzük az irányítást az energiáink felett, és ezáltal teljesebb emberré válunk. 

Emellett Csíkszentmihályi Mihály beszél arról is, hogy vannak olyan optimális kapcsolatok, amelyek rendet visznek a tudatba és biztosítják az áramlatélményt. Az ilyen kapcsolatokban az embereknek a saját céljaikat össze kell egyeztetnünk a többiek céljaival, másrészt hajlandónak kell lennünk a magunkén kívül a másik ember céljaira is figyelmet fordítani. 
Bertrandnak és társainak a szinkronúszás a flow-­élményt adta meg, hiszen megtalálták azt a felkészültséget és összpontosítást kívánó tevékenységet, ami lelkesítette őket, illetve olyan világos célokat jelöltek ki, amelyek folyamatos visszacsatolást is biztosítottak. Mindezek mellett a kapcsolati tényezőkre is fokozott figyelmet kellett fordítaniuk, hiszen választott sportjuk feltétele, hogy egymással is szinkronban legyenek.

Kép

Kis lépésekben 

Néha nem a nagy dobásokban, hanem az apró lépésekben és a kis tettekben van az erő és a fejlődési lehetőség. A siker sem mindig zajos és elsöprő, hanem lehet lassú, és olyan, ami csak nekünk jelent nagy előrelépést, mások számára tökéletesen érdektelen – mint egy amatőr világbajnoki döntő, amiről még a sajtónak sem akaródzik megemlékezni. 
Ezeknek a férfiaknak a története bemutatja, mennyire könnyű szem elől téveszteni a helyes irányt, főleg akkor, amikor már az is bizonytalanná válik, hogy mi a helyes. Hogy milyen nehéz megfelelni a folyton változó nemi szerepeknek, és megtalálni az élet értelmét. Hogyan legyenek jó munkaerők, jó apák, jó férjek, egyáltalán hogyan kell jól csinálni az életet? Hogyan lehet felvállalni igazi valónkat, ha még azt sem tudjuk, hol keressük azt, de valahogy mintha mindenki jobban tudná nálunk, hogy milyen emberré kellene válnunk? 

Források: 
Csepeli György: Szociálpszichológia, Osiris Kiadó 
Csíkszentmihályi Mihály: Flow – Az áramlat – A tökéletes élmény pszichológiája, Akadémiai Kiadó 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>