A paloták értékes tereit a könyvtárak és múzeumok poros raktárai foglalták el, és a buszos turisták vagy ötösével tudtak csak feljutni az OSZK liftjein, vagy ­bokatörést kockáztattak az elhagyott sétányokon. A várszoknya felületei mintha gazdátlanok lettek volna, élükön a dunai panoráma részeként is jelentős Várkert Bazárral. Az lehetett az érzésünk, hogy van egy várunk, a világörökség részét képező budapesti panoráma hangsúlyos része, de kallódik. Nincs gazdája.

A Vár megújítása persze nem kis feladat, és nem csak anyagi értelemben. Gondolat, vízió, stratégia kell hozzá, meg persze tartás, öntudat és nem kevés elszántság is. A Várba látogatók jó ideje a folyamatos épülés időszakának lehetnek tanúi. Ennek örül a nyugatra emigrált, de mára visszaköltözött magyar bácsi is, aki rendszeresen feljár vidéki házából gyermekkora várbeli színhelyeinek újraépítését megfigyelni. Meg is köszöni hirtelen Fodor Gergely kormánybiztosnak, aki kalauzolt minket a Várban, és aki bevezetett annak történetébe, egészen a 13. századtól.

Kép

Még építési terület a Lovarda előtt – Kép: Páczai Tamás

A budai Vár története ugyanis egyértelműen akkor kezdődik, a tatárjárás után, IV. Béla gondolataiban. Ő döntött úgy, hogy itt, a Duna mellett, a Várdomb északi csücskében építkezni kezd. Az építések és a pusztítások periódusai váltották egymást utána is. A legnagyobb mértékű építkezés a Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond és Mátyás nevével fémjelzett időszakban zajlott, akkor vált jelentős hellyé a budai Vár, ez volt az első aranykora. A mohácsi csata, majd Buda elfoglalása után a törökök vették át a terület ellenőrzését, itt rendezkedett be a budai pasa, városközpontot alakított ki, ehhez templomokat romboltak le vagy építettek át mecsetté. A törökök kiűzése után Mária Terézia idejében kezdődtek ismét nagy léptékű újjáépítések, ezekkel a magyarok a Habsburg uralkodót szerették volna lenyűgözni, remélve, hogy többet tartózkodik majd Budán. De a Habsburgok ezután sem használták különösebben sokat az uralkodói központot. A reformkorban számos új funkció települt ide, a szerzetesrendektől a csillagvizsgálóig.

Az 1848–49‑es szabadságharc alatt a palota súlyosan megsérült, részben leégett. A passzív rezisztencia korában látványosan nem nyúltak a szabadságharc véres leverésére emlékeztető budai romokhoz – az egyetlen fejlesztés az volt, hogy a véres kezű Hentzinek szobrot emeltettek a Dísz téren. Az 1867-es kiegyezés után rendeztük a viszonyt a Habsburg uralkodókkal, ismét az építkezések időszaka kezdődhetett. Nem is akármekkora léptékben: azt mondják, Chicago után a világ második leggyorsabban bővülő, fejlődő városa volt akkoriban Budapest. Az óriási fejlődésből nem maradhatott ki a Várhegy sem.

Kép

Fodor Gergely kormánybiztos – Kép: Páczai Tamás

Ybl Miklós 1889-ben kapott felkérést a Budavári Palota kibővítésére, majd maga jelölte ki utódjául Hauszmann Alajost, a mai újjáépítési program névadóját. Körülbelül 10-15 év alatt, 1905-re készült el a palota északi szárnya és a hozzá kapcsolódó számos épület, a Lovarda, a Főőrség, a Stöckl lépcső, a déli és nyugati kertek. A Vár gyönyörű és méltóságteljes lett, a virágkorát élő Monarchia koronaékszere.

„Szeretnénk, ha a századfordulón ért volna véget a Budavári Palota történelme – mondja félmosollyal a kormánybiztos –, de sajnos jött a második világháború, a náci Németország Budapestet erőddé nyilvánította, amelyet bármi áron meg kellett védeni a hódító orosz hadseregtől. Inkább Bécset akarták megmenteni a pusztulástól. Ma már tudjuk, hogy egyiket sem sikerült.” A súlyos károkat szenvedett budai Vár problémáját a kommunista hatalom sem kiköpni, sem lenyelni nem tudta, ezt jól tanúsítják a Központi Bizottság jegyzőkönyvei is. Végül egy lengyel építészdelegáció javaslatára a Vár Mária Terézia-korabeli arcát próbálták visszaállítani, megőrizni – ennek köszönhetjük, hogy legalább a korai építészeti emlékek egy része megmaradt. Merthogy minden mást tönkretettek. A sérült épületeket sokszor több évtizednyi halogatás után nem megjavították, hanem felrobbantották, lerombolták. Több kárt tett a Várban a kommunizmus, mint a háború.

Kép

A Lovarda egyes terei catering célra kialakítva – Kép: Páczai Tamás

A rendszerváltás után a Várhegy északi oldalán a polgárváros szépen fejlődésnek indult, a palotanegyedhez azonban továbbra sem nyúlt senki, se pénz, sem akarat nem volt hozzá. Még az első Orbán-kormány hozott döntést arról, hogy a Sándor-palotát felújítják, ide már a következő kormány idején költözött aztán a köztársasági elnök. Egy újabb Orbán-kormány kellett ahhoz, hogy a Várkert Bazár felújítása megkezdődjön és be is fejeződjön.

„Ezt afféle mintafeladatnak tekintettük – folytatja Fodor Gergely, miközben végigjárjuk a jelenlegi munkahelyszíneket. – Kellett egy sikeres projekt, hogy legyen tapasztalatunk arról, igenis lehetséges egy évtizedeken át elhanyagolt területet régi fényében felújítani és átadni a látogatóknak. Így készülhetett el ezután a Karmelita, a Főőrség, a Mátyás kútja és a Lovarda.”

A kormánybiztos és az általa vezényelt Nemzeti Hauszmann Program 12 évre tervez, ebből az első harmad jár le lassan, 2022-ben. A kiindulópont a Vár 1905-ös állapota, az utolsó fénykora.

Kép

Lovarda: Budapest legszebb rendezvénytere – Kép: Páczai Tamás

Sétánk idején a legnagyobb munkálatok a palota déli összekötő szárnyában, a Szent István-terem újjáépítésén zajlanak, amely a palotának egy egészen különleges, legendás történelmi tere, és a hazai iparművészet csúcsa volt (és lesz). A 2021. augusztus huszadikára tervezett átadó után, ősszel befejeződnek a Csikós udvaron és annak környezetében végzett munkálatok is.

Még idén nekikezdenek további három fontos terület megújításának: a Vöröskereszt Egylet egykori székházának a Dísz tér sarkán, a Kallina Mór tervei alapján épült Honvéd Főparancsnokságnak és az egykor a Szent György tér tabáni oldalán álló, felrobbantott épületnek, József főherceg egykori palotájának. Utóbbit tisztán ideológiai okokból hagyták tönkremenni a kommunizmus évtizedei alatt, „a múltat végképp eltörölni” jegyében: munkásszállónak használták, majd filmforgatásokra adták ki, végül 1968-ban felrobbantották – bár szakemberek véleménye szerint könnyebb lett volna újjáépíteni, mint eltüntetni.

Kép

Teljesen megújul a Szent István terem – Kép: Páczai Tamás

Fodor Gergely úgy értelmezi a maga és kollégái feladatát, hogy lehetőséget kaptak pótolni mindazt, amit az előző generációk elvesztegettek. Egyfajta történelmi szükségszerűségként tekint arra, hogy most megint egy építkezős időszak jöjjön a rombolás és pusztulás után.

„Hogy kell elképzelni ezt az összetett munkafolyamatot?” – kérdezem a kormánybiztost. „Jól meghatározott terv mentén haladunk. Rendezni kellett a területek jogi státuszát, egységes tulajdonosi szerkezetet kellett kialakítani. Létre kellett hozni egy működőképes, kiváló szakemberekből álló szervezetet, amely nemcsak az építkezéseket bonyolítja le, hanem a teljes területet üzemelteti is. Nagy kertészcsapatunk van például, akikkel megpróbáltuk parkosítással élhetővé, élvezhetővé tenni ezeket a tereket, vadvirágos rétet és pihenőpadokat hozva létre a turisták által látogatott helyszíneken. Mivel nem hagyományos ingatlanfejlesztés, hanem történelmi rekonstrukció zajlik itt a Várban, minden épületre vonatkozóan elkészült egy történeti, tudományos dokumentáció. Szakértői csapat ássa elő a legkülönbözőbb szállítóleveleket, számlákat, színmintákat a hiteles rekonstrukcióhoz. Utóbbiakból tudjuk például, milyen is volt pontosan a híres Hauszmann-zöld, amely például a Lovardában számos belsőépítészeti elemnél megjelenik. Ugyanakkor a megújuló funkcióknak megfelelő, 21. századi szempontokat is figyelembe kell vennünk – például biztosítanunk kell az akadálymentes közlekedést, és természetesen máshogy alakítjuk ki most a Főőrség belső tereit, mint száz éve, hiszen most nem egy puritán laktanyaépület, hanem egy kávézó és étterem várja ott a látogatókat.”

Kép

Az Oroszlános udvarban is van mit megnézni – Kép: Páczai Tamás

Építőanyagok, gépek, pallók, állványok között haladunk, Fodor Gergelyre hol ez, hol az a mesterember köszön rá. A beszélgetésekből kiderül, a Szent István-termen dolgozó különleges szakembereknek – készítsék akár a csempét, a csillárt, a faborításokat – óriási megtiszteltetés, a pályájuk egyik csúcsa ez a munka. Az érték, ami itt keletkezik, számokban nehezen kifejezhető.

Pszichoterápiákon szokták mondani, hogy tanuljunk meg szolidárisak lenni saját magunkkal, megérteni és elfogadni a múltunkat, és bátran büszkének lenni arra, amire van miért. Ez nemcsak személyekre, hanem közösségekre is igaz lehet. Ilyen közösség a nemzet is. Amikor a budai Vár századfordulós fénykorának emlékeit állítjuk helyre, ennek a terápiás folyamatnak vagyunk a részesei. 

Miért érdemes augusztusban meglátogatni a Várat? A Szent István-termet és a palota déli összekötő szárnyát augusztus huszadikán adják át, a hírek szerint az első napokban ingyenesen lesz látogatható nemcsak maga a díszterem, hanem a hozzá kapcsolódó kiállítás is.
Szintén látogatható a kifejezetten izgalmas, interaktív „A Hauszmann-sztori” című kiállítás az A épületben. Már ihatunk egy kávét, ehetünk egy süteményt a szintén felújított Mátyás kútja mellett, a Főőrségben kialakított étteremben.
És persze ellenőrizni lehet majd, hol tartanak a munkálatok a cikkben felsorolt többi helyszínen is. Aki pedig vezetett látogatáson szeretne részt venni, annak ajánljuk a Várkapitányság budaivarsetak.hu oldalát, ahol tematikus, nagyon tartalmas idegenvezetésekre lehet jelentkezni különféle vári helyszíneken.

A Képmás magazin egy új sorozatot indított Közkincs címmel, amelyben Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadóvezetője olyan elhivatott emberekkel beszélget, akiknek az eredményes munkája sokak számára érdekes lehet, és közkincs, ahogy a sorozat címe is mutatja: közös ügyünk, valami, amire vigyázni akarunk. A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram-posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Nagyon akartam kistestvért, de nem lehetett. Így egyke révén úgy éreztem, nekem kell örömet szerezni a szüleimnek. Igyekeztem mindig jó és szófogadó kislány lenni, aki nem okoz sok gondot. Anyukám később azt mondta, annak is örült volna, ha legalább egyszer, de jól összekoszolom magam, mert akkor legalább egy kicsit mertem volna igazán gyereknek lenni. „Menj, sarazz, nem baj, ha piszkos leszel!” De én nem mentem.
Komlón nőttem fel, a Mecsek tövében, ahol az udvarunkban kacsák, tyúkok és kutyák között szaladgáltam, vagy rakosgattam a köveket, kavicsokat – mert kőműves akartam lenni, majd régész és újságíró. Szerettem írni. Gondolatok halmaza hevert papírlapokon az asztalfiókomban.

De anyukám szerint, amikor megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, mindig határozottan kijelentettem: „anyuka” – ebben az egyben biztos voltam.

Apu bányász, anyu háztartásbeli volt, így se bölcsődébe, se óvodába nem jártam. Idilli kép az emlékeimben, hogy anyu vasal, miközben apu felolvas neki a fotelből – ilyenkor én is nagyon figyeltem. Apu, ha nem munkában volt, olvasott. Hozzá köthető az éneklés iránti szeretetem, mert ő gyakran énekelt nekem slágereket, nótákat. Emlékszem a szappan illatára, amivel munka után lefürdött, utána mindig szerettem a nyaka gödrébe bebújni. Az otthon érzése még most is Komlóhoz köt, a bányavároshoz, ahol a hó is fekete volt, mert a körülöttünk folyton gomolygó szmog és szénpor rögtön rárakódott és befeketítette a hófehéret. Amikor kezdő tanárként Tolna megyébe kerültem, akkor csodálkoztam rá először, hogy te jó ég, milyen gyönyörű és tiszta is tud lenni a hó.

Kép

Ilona kislányként és fiatal nőként

Hétévesen anyukámék beírattak az akkori legjobb zenei általános iskolába, amely később felvette Kodály Zoltán nevét. Volt ott egy énektanár, aki sokunk életét megváltoztatta, pusztán azzal, ahogyan tanított, ahogyan bánt velünk, ahogyan megmutatta a művészet gazdagságát. Még él a drága Tóth Feri bácsi, most kilencvenkét éves, Liszt-díjas karnagy. 

Ő egy olyan tanár, amilyen én mindig is lenni akartam. Úgy tanított, hogy nem vettük észre, nem akartuk észrevenni, hogy vége az órának.

Verseket mondott, filmekből-könyvekből idézett, feltette a lemezt, dalrészleteket énekelt. Most is vissza tudom idézni a kezét, a szenvedélyes magyarázó, mesélő mozdulatait. Kodállyal közvetlen kapcsolatban állt, így miatta többször is eljött hozzánk az iskolába a nagy tiszteletnek örvendő zeneszerző, sőt, írt is egy külön zeneművet a mi százhúsz tagú gyerekkórusunknak. 

Akkoriban a „vasfüggöny” még nagyon „vastag” volt, mi mégis engedélyt kaptunk a kórussal külföldi szereplésekre. Jártunk Jugoszláviában, Belgrádban, és a tengerparthoz is eljutottunk. Kis matrózblúzban, csillogó szemmel énekeltük Kodály, Bartók és más zeneszerzők kórusműveit. Egy mély akarás hajtott. Eldöntöttem, énektanár leszek, és minden erőmmel azt fogom tovább adni a tanítványaimnak, amit én is kaptam Tóth Feri bácsitól.

Hittem és ma is hiszem: egy tanárnak hatalmas felelősség és hatalom van a kezében. Mert a jövő generációjának lelkei nőnek fel vagy vesznek el a szavain.

Kép

Kép: Vavrik Dóra

Tizenkilenc évesen mondtam ki az igent, ami egy vágyott, de felkészületlen és rizikós időszakhoz vezetett. A férjemmel egyik helyről költöztünk a másikra, mindig oda, ahol éppen munkát kaptunk. Bőven voltak olyan fájó pillanataink, amikor a boltban csak a fiunknak tudtunk venni egy szelet csirkemellet, és magunknak már nem. Nem sok támogatást kaptunk otthonról. Sőt, szinte semmink sem volt, csak a férjem és én meg az akarás, hogy egyre jobb életet biztosíthassunk magunknak és a gyerekeinknek. Így a fiunk hamar bölcsődébe került, mert dolgoznom kellett. Sajnáltam, de nem volt választásom. Emiatt különösen nagyra becsültem, amikor nyolc évvel később, a lányom születése után már megtehettem, hogy otthon maradjak. Anyaként ismertem fel – ahogyan láttam a gyerekeimen –, hogyan hatnak rájuk az ölbéli játékok és az éneklés kettőse: hol nyugalmat, hol örömöt, élvezetet vagy csodálatot láttam az arcukon.

Már Tamásiban tanítottam éneket, amikor zeneóvodát indítottam, miközben a férjem munka mellett a jogi egyetemre járt. Amikor híre kelt, hogy iskolások mellett már óvodásokkal is foglalkozom, a szekszárdi tanítóképző főiskola énektanszékének vezetője megkérdezte: „Most indul óvónőképző a főiskolán, nem tanítanál nálunk?” Egy kolléganőmmel ekkor felkerestük a legjobbat, hogy tőle tanuljunk, aki nem volt más, mint Forrai Katalin zenepedagógus, aki kodályi elvek alapján dolgozta ki a kisgyermekkori zenei nevelés módszertanát. A zene a teljes személyiségre hat. Minden szálon fejleszti a gyermeket. Az akarás hajtott – most is, mint az életben annyiszor. Apró porszemnek éreztem magam, akinek úgysem fognak válaszolni, aki egyáltalán honnan veszi a bátorságot, hogy egy ilyen tekintélyes zenepedagógusnak írjon? Mégis meg mertem lépni. Kaptunk választ. Irány Budapest. És innentől kezdve rendszeresen találkoztunk Forrai Katalinnal.

Két évvel később azt mondta nekem Forrai Kati néni: „Ili, te vagy az én utódom.” Ennek a kijelentésének azóta is igyekszem megfelelni.

A Ringató, életem egyik fő műve, ami miatt ma is, több mint tizenöt éve, motiváltan kelek fel. A Ringató a családból induló zenei nevelés módszere, amely Kodály gondolataira épül. Mintát adunk a kisgyermekes családok számára, hogy hogyan kezdődhet a zenei nevelés a születéstől vagy akár még korábban, a magzati élet kezdeteitől. A foglalkozásokon megteremtjük a közös éneklés és játék élményét, felnőttek és gyerekek számára egyaránt. Nem a gyerekeket, a felnőtteket tanítjuk, segítjük abban, hogy megtalálják a hangjukat, mindezt értékes, szép dalanyaggal, nagyrészt a magyar néphagyományokból – és rajtuk keresztül szólítjuk meg a gyerekeket. A cél egyszerű volt, azt szerettem volna, ha a Ringató-foglalkozásokkal és kiadványainkkal hozzájárulhatnék ahhoz, hogy a gyerekek megtalálják a helyüket ezen a világon. Érezzék, hogy jó helyen vagyunk itt.

Kép

Gállné Gróh Ilona - Kép: Vavrik Dóra

Ha egy édesanya énekel a gyermekének, az segíti az érzelmi fejlődés és a kötődés  kialakulását.

Ölbe veszlek, simogatlak, billegtetlek, mondókát skandálok, megfoglak, érezlek, érintelek, rád nézek, közel vagyok, és itt van a hangom is, neked énekelek…

Mindez közvetlenül hat az értelemre, az emlékezetre, a figyelemre, a képzeletre, a mozgás- és beszédfejlődésre, a szociális képességekre.

A Ringató mára már bejárta az országot, a Kárpát-medencét, több európai országot is, sőt Ausztráliában is tanítják. Kolléganőim, és „utódaim” már több mint 140-en vannak a határainkon innen, és túl.

Tudod mi a jó a Ringatóban? Hogy nem árt neki a világ! A hagyományos dalok, mondókák ablakot nyitnak a világra, és a lélekbe jutva élni segítenek, sőt, ha kell, gyógyítanak. Mert bármi van odakint, politika, zaj, vírus, háború, versengés – arra a félórára átadod a lelked. Megpihensz. Jelen vagy. A dalban. Az érintésben.

Játsszunk egyet:
Sűrű erdő, – megborzoljuk a kisgyerek haját
kopasz mező, – végigsimítjuk a homlokát
pislogó, – a szemére mutatunk
szuszogó, – az orrát érintjük
tátogó, – a szájára mutatunk
itt bemegy, – ismét a szájára
itt megáll, – a nyakát (torkát) érintjük, mintha ott akadna meg egy falat
itt a kulacs, itt igyál! – jól megcsiklandozzuk a hasát.

A cikk a Ringató-módszer kidolgozójának, a nagy sikerű Ringató-könyvek szerzőjének, Gállné Gróh Ilonának az emlékei alapján és a „Ringató – Zöld könyv” című könyvéből vett idézetek felhasználásával készült.

A kislányom egészen 5 hónapos koráig jó alvó volt. Nem aludta ugyan át az éjszakát, de könnyű volt elaltatni és egy-két ébredéssel általában megúsztuk az éjszakát. A nappali alvásai egyenesen példaértékűek voltak. Aztán a 4. hónap táján minden elromlott: gyakrabban kelt éjszaka és hiába teltek a hetek, hónapok, nem javult a tendencia. Egyre fáradtabbak lettünk a férjemmel, a hétköznapok pedig egyre nehezebbek lettek. Sokszor keltem fel úgy reggel, hogy már az esti lefekvést vártam, és úgy gondoltam az előttem álló napra, mint amin túl kell lenni, amit túl kell élni. Közben gyötört a lelkiismeret, mert szerettem volna élvezni a babával itthon töltött hónapokat, nem túlélni, hanem megélni szerettem volna a soha vissza nem térő korszakot, de nagyon távol voltam ettől. Az alváshiány következményei: ingerültség, levertség, rosszkedv. A krónikus alváshiány depressziót okozhat, most így visszanézve én nagyon közel voltam ehhez.

Lili 8 hónapos volt (azaz ekkor már 8 hónapja nem aludtam végig egyetlen éjszakát sem és 3 hónapja nem aludtam egyben 3 óránál többet), amikor covidosok lettünk. Mindhárman. Az enyhe megfázásos tünetek gyorsan eszkalálódtak, a férjem bekerült a Kútvölgyi Kórházba, a pici a Heim Pálba. Utóbbiba szerencsére én is mehettem vele. Életem legborzasztóbb három hetére csak foltokban emlékszem, az agy ilyenkor teszi a dolgát és töröl. A lányom addigi rossz alvása a Covid után még rosszabb lett, számtalan olyan éjszaka volt, hogy 40 percenként vagy egy óránként kelt. Az esti fektetés egy egész estés ördögűzéshez kezdett hasonlítani, és amikor vége lett és végre elaludt, nekünk nem maradt energiánk semmire, csak bedőltünk az ágyba, amíg eltelik egy újabb óra, és lehet menni visszaaltatni. Ekkorra a nappali alvási rendje is felborult, nehéz volt elaltatni, és egyre rövidebbeket is aludt.

Én rontottam el

Eleinte csak vártam, abban a reményben, hogy ahogy időben egyre távolodik a betegség, úgy alakul majd a kicsi alvása is. Nem alakult. A gyerekorvos nyugtatott: ez még normális, a baba idegrendszere éretlen még, ha nagyobb lesz, majd megtanul aludni. A többgyerekes barátnőim is ugyanezt mondták: jobb lesz majd, addig ezt ki kell bírni. Némi vigaszt nyújtottak a Facebook-csoportok, ahol rengeteg anya számolt be arról, hogy náluk sem alszik a gyerek. Az vigasztalt, hogy nem vagyok egyedül. Ugyanakkor nem hagyott nyugodni két dolog: a gyerekorvos és a nemzetközi szakirodalom szerint már a hathetes baba is képes arra, hogy végigaludja az éjszakát. Illetve nagyon sok olyan barátnőm és ismerősöm van, akinek alszik a gyereke vagy aludt abban a korban, amikor akkora volt, mint az én csemetém.

Ha más gyerekek alszanak, akkor az enyém miért nem? Ez a kérdés nem hagyott nyugodni.

Legbelül már akkor tudtam, hogy hol a hiba, de mivel azt is tudtam, hogy a valós ok megszüntetése nagyon fájdalmas lesz, tudat alatt ezt igyekeztem halasztani. Csináltam tejfehérje diétát, hátha allergiás a gyerekem, és a nem alvás a tünet. Szedett refluxgyógyszert, hátha zavarja az éjjel feljövő sav. Elkezdtem újra terápiába járni, hátha a saját elakadásaimat érzékeli, és ezért nem alszik. Olvastam nemzetközi és magyar szakirodalmat, próbálkoztam változtatni a napirendjén is. Amikor ezeket a köröket lefutottam, és továbbra is hulla fáradt voltam a rengeteg éjszakai keléstől és frusztrált a végtelen hosszú altatásoktól, akkor elérkezettnek láttam az időt, hogy belássam és kimondjam: azért nem alszik a gyerekem, mert elrontottam. Kellemetlen dolog ez, de igaz, és szembe kellett néznem vele.

Kép

Kép: Freepik

Születése utáni első két hétben alig volt tejem, ezért szinte egész nap cicin volt, cicin is aludt el, és mivel ezek az altatások gyorsak voltak, a módszer jónak tűnt. Csakhogy amikor beborult az alvása, onnantól minden egyes ébredésnél követelte a cicit, akár éjjel tizenegyszer is, egymás utáni éjjeleken sorozatban.

Az igény szerinti szoptatás és a válaszkész nevelés híve vagyok, de a saját káromon tanultam meg, hogy ha ezeket az elveket nem keretek között tartva követem, akkor azt az egész családom megsínyli: a gyerekem nem kapja meg a fejlődéséhez szükséges alvásmennyiséget, és mi is kikészülünk a férjemmel a fáradtságtól.

Elveszem a cicit

Eldöntöttem, hogy éjszakára nem teszem őt mellre, és megtanítom egyedül elaludni, de hogy ehhez hogyan fogjak hozzá, az már nehezebb ügy volt, mint a döntést magát meghozni. Szerencsémre viszonylag gyorsan eljutottam két szakemberhez, egyikük egy budapesti kórház gyermekosztályos főnővére és szülő-csecsemő/kisgyermek konzulens, utóbbi minőségében rengeteget segített nekem azzal, hogy rávezetett azokra a berögzült dinamikákra, amiket még gyerekkoromból, a saját édesanyámmal való kapcsolatomból hozok, és gátolnak abban, hogy megfelelő támogatást nyújthassak Lilinek az önálló elalvásban.

Egy másik baba- és kisgyermek-altatási tanácsadó, egy külföldön elterjedt módszer egyik hazai tanácsadója pedig Lili napirendjét és alvási szokásait kielemezve egy új napirendet és egy lépésről lépésre haladó alvástervet dolgozott ki számunkra. Ez utóbbi azt a célt szolgálta, hogy Lili a lehető legrövidebb idő alatt megtanuljon egyedül, a kiságyban elaludni. Nem volt fájdalommentes ez a folyamat, járt némi sírással, Lili és a saját részemről is, hiszen hiába vagyok ott vele végig, amíg el nem alszik és nyugtatom, énekelek neki vagy fogom a kezét, és támogatom az elalvásban, mégsem az történik, amit ő szeretne. Másfél hét alatt szignifikáns javulás következett be: az addigi egy-másfél órás esti cicin és ringatva altatások helyét átvette egy 20 perces altatási rituálé, amiben Lili egyedül, a kiságyban fekve alszik el, nyugodtan, saját magától. A hosszú nappali altatások szintén jelentősen rövidültek, és ellentétben az addigi 40 perces alvásokkal, ma már 1-1,5 órákat alszik nappal. Kiegyensúlyozottabb és jobb kedvű, mivel megkapja azt az alvásmennyiséget, amire szüksége van. A legelső pozitív változást a mindennapokban már a második napon érzékeltük: a férjemmel lettek szabad estéink! A gyerek 8  és fél 9 között elalszik, nekünk pedig végre van időnk egymásra! Legfeljebb egyszer kel éjjel, a visszaaltatások pedig ma már legtöbbször abból állnak, hogy bemegyünk hozzá és megsimizzük a hátát, így kezd az alvásmennyiségünk közelíteni a normálishoz.

Még mindig az út elején vagyunk, Lili nem alussza át mindig éjszakát, és sokszor még szüksége van a jelenlétünkre ahhoz, hogy  visszaaludjon, de három héttel a program kezdése után azt hiszem, ennél több nem is várható el tőle. Boldog vagyok, hogy megtanultam olyan helyzetet biztosítani a lányomnak, amelyben képes elaludni egyedül, és ezáltal annyi alváshoz jut, amennyire szüksége van tíz hónaposan. És – habár ezt még félve írom le – lehet, hogy hamarosan mi is kipihenjük magunkat végre.

Tény, hogy a kétkezi munkát végzők fizikailag jobban leterheltek, nekik sokkal több energiára, erőre és nagyobb állóképességre van szükségük ahhoz, hogy el tudják végezni feladataikat a munkahelyükön. Ez mindenképp dicséretes és elismerésre méltó, mert nem mindenki tudná ezt csinálni. Viszont nem gondolom, hogy ez elegendő indok arra, hogy lebecsüljék azokat, akik irodában dolgoznak, mondván, hogy ők egész nap egyebet sem csinálnak, csak pötyögnek a számítógépen. Mintha emögött semmilyen érdemi tevékenység nem rejlene.

Mintha ennek a munkának nem lenne értéke. Mintha ezt bárki meg tudná csinálni. 

Nyilván, léteznek olyan pozíciók és irodai állások, amelyeknek megkérdőjelezhető a szükségszerűsége. Abban is lehet valami igazság, hogy manapság sokan kényelemből nem hajlandóak fizikai munkát végezni. Az irodában van légkondi, kényelmes a szék, modern a tárgyaló, jól felszerelt a konyha, egyszóval minden adott a munkavállaló megfelelő komfortérzetéhez. Másrészt viszont érthető azoknak a helyzete is, akik a verejtékes egyetemi évek után azt mondják, nem azért tanultak annyit, hogy diploma után ne szellemi munkát végezzenek. Ezért ragaszkodnak ahhoz, hogy a tanult szakmájukban helyezkedjenek el.

Mégis azt tapasztalom a közvetlen környezetemben, hogy a fizikai dolgozók egy része (és itt most nem az extrém beosztással rendelkezőkre gondolok, hanem a normál, nappali munkarendes, 8 órás munkát végzőkre) lekicsinylően beszél az irodai munkások mindennapi feladatairól, kihívásairól.

Mi több, néhányan otthon a kemény fizikai tevékenységre hivatkozva bújnak ki a háztartási munka, de sokszor még a szabadidős programok alól is.

Még mielőtt jönnének az olyan típusú hozzászólások, hogy „ha azt csinálnád, amit én, akkor nem ezt mondanád”, hangsúlyoznám, hogy pihenni természetesen szabad, kell is, de azt gondolni, hogy a fizikai munka felmentést ad az egyéb tevékenységek alól, szerintem nem a legjobb. Hosszú távon pedig nem egészséges sem magunkra, sem egy párkapcsolatra, sem a családra nézve.

Kép

Kép: Freepik

Ebből a szempontból szerencsésnek mondhatom magam, mert a barátom egy hosszú nap után sem rest főzni, takarítani vagy kijönni velem a városba. Azonfelül van olyan elvetemült, hogy egy kemény nap után is elmegy edzeni, pedig a munkája felér jó néhány konditermi edzéssel. Sokszor csodálom az elszántságát, mert egy irodában eltöltött nap után nekem sokkal könnyebb rávennem magam a mozgásra. Fejben viszont lehetek ugyanolyan leterhelt, mint ő fizikailag, ezért nem szeretem az olyan elszólásait, mint hogy „te nem lehetsz fáradt, hiszen egész nap a gép előtt ülsz”. Ez a lebecsülő attitűd ugyanakkor fordított helyzetben is megjelenhet.

Vannak olyan irodai dolgozók, akik rangon alulinak és mocskosnak tartják a fizikai munkát, ezért nem is „vetemednének” arra, hogy ezzel keressék a mindennapi kenyérre valót.

Ráadásul nem is tartják sokra azon személyek értelmi szintjét, akik egy raktárban, műhelyben vagy építkezésen dolgoznak. Pedig attól, hogy valaki kétkezi munkát végez, még lehet tanult, olvasott és tájékozott, ahogy egy szellemi munkát végző is rendelkezhet jó fizikummal és állóképességgel. A sztereotípiák helyett jó lenne észrevenni, hogy mind a szellemi, mind a fizikai munkának megvan a maga haszna és értéke, de a nehézsége is. Merthogy mindkét esetben el lehet fáradni – csak másképp. Mivel a két tevékenység ég és föld, nem szabadna összehasonlítgatni ezeket. Helyette jó lenne megbecsülni és elismerni egymás munkáját. Azt mondani a párunknak, hogy értékelem, amit csinálsz, mert én nem tudnám vagy nem bírnám nap mint nap ugyanezt megtenni. Emlékeztetni magunkat és egymást arra, hogy más típusú munkát végzünk, és ez nagyban meghatározza a testi és lelki hogylétünket. Ehhez viszont próbálunk rugalmasan viszonyulni, nem törünk pálcát a másik felett. És ha az egyik fél fáradt, nem mondjuk azt neki, hogy te nem lehetsz az, hanem inkább megkérdezzük tőle, hogy mi az, ami ennyire leszívta és kifárasztotta. 

Tény, hogy azok a párok, akik eltérő típusú munkát végeznek, mint ahogy mi is, ritkán unatkoznak. Mert amíg hazaérve egyikük alig várja, hogy leüljön, a másikuk többet mozogna.

Amíg egyiküknek az a kikapcsolódás, ha leülhet a monitor vagy a tévé elé, a másikuknak az, ha semmi ilyesmit nem néz. De a legszórakoztatóbb talán mégis az, hogy este jó kis fogadásokat tudnak kötni arra, hogy ki alszik be hamarabb a kanapén. 

1. szupererő: szükségletek kontra ambíciók

Számtalan dolog van, amiről azt képzeljük, szükségünk van rá, kell ahhoz, hogy jobb, boldogabb legyen az életünk. Ott a fejünkben az egyedi Maslow-piramis, felnőtt korunkra jó eséllyel érezzük már, mit kell enni, mennyit kell aludni, szocializálódni, erdőt járni, filmeket nézni, robotolni és önmegvalósítani ahhoz, hogy többé-kevésbé jól, kiegyensúlyozottan működjön test és lélek. Aztán amikor az ember szülő lesz, rájön, hogy nem kell, meg lehet úszni ezt kevesebből is. Vagyis egy darabig még érzed a hiányát mindannak, ami korábban boldoggá tett, de jönnek új, másfajta örömök, és a kivetített piramis felülíródik.

Elsőként az alvás az, amiről az anyukák lemondanak, hisz a babák többsége éjszaka is aktív jelenlétet igényel. Aztán ott az evés, hogy jó lenne egyszer asztalnál, késsel villával, nem rohanva, háromszor felpattanva enni. Hetente egyszer hajat mosni, ha már fodrászhoz eljutni túl nagy kaland. Két szót váltani apával anélkül, hogy valaki belebeszélne. Legalább egy mozi, ha már a színház megszervezésének korábban neki kellett volna állni. Csak heti egyszer telefonon nyugodtan beszélgetni a barátnőkkel, akik még megmaradtak. 

Szóval igen, nagy tapasztalat, hogy egy darabig megy ez kevesebből is: 8 óra alvás nélkül is működöm, egész jól levágom magamnak a frufrum, tudok tornázni netes videókra, hetente egy-két nap megoldható hideg kajával, és tekinthetem azt társasági életnek, hogy tologatom a gyereket a háztömb körül, hátha összefutok egy ismerőssel.

Tény, hogy számunkra – a sokszáz kilométerre élő nagyszülők napi szintű segítsége nélkül – az élet állandó logisztika, és kétségtelenül ez a gyerekes életforma egyik árnyoldala.

2. szupererő: legyőzve viszolygás, undor

Emlékszem, amikor összekerültünk, a férjem csodálatra méltóan pedáns, rendszerető férfi volt. Akkurátus rendet tartott maga körül, és már-már finnyás módon ügyelt a tisztaságra. Például elképzelhetetlen volt számára, hogy ha filmnézés közben lepottyant egy szem mogyoró az egyébként tiszta padlószőnyegre, akkor azt uram bocsá’ bekapja – landolt a szemetesben. Azóta, hajjaj... „Apa, nem kérem” – és a kisebbik már dugja is a szájába az összerágcsált ropit, megnyalt, de túl savanyúnak ítélt mandarint. „Neked tettem félre” –mondja meggyőzően a nagyobbik gyermek, és apa szemrebbenés nélkül fogyasztja el az uzsonnás dobozban felpuhult, szalámiszagú almaszirmot, körözöttes kenyértől felismerhetetlenné nyomódott kókuszgolyót, amit a suliból mentettek haza neki. És én csak bámulok, mert őszintén nem értem, hogyan, milyen lépésekben jutottunk idáig.

Kép

Kép: Freepik

Persze ez a cikk alapvetően az én szupererőmről szól, szóval hadd dicsekedjek el azzal, hogy engem a tápanyag ettől sokkal „átalakultabb” formái sem tudnak már meglepni. Hosszú út vezetett ide, tarkítva pelenkázás elől menekülő kisdedekkel, akik kihasználták azt az ötezred másodpercet, amíg a használt pelust kicseréltem a tisztára a fenekük alatt (kaki a ruhámon, pisi a szőnyegen); nagyobbacskákkal, akik már szó szerint igyekeztek eltotyogni a művelet elől (pelusból kipottyanó cucc padlóról felszed); angyali segítőkkel („Ne, ne engedd a kutyának!!”). És noha csak háromnaponta csenget valaki, de tuti, hogy abban a pillanatban, amikor ez a legkevésbé alkalmas („Nem bontod ki, amíg vissza nem érek!” – persze, hogy kibontja). Egyszerűen nem gondoltam volna, hogy ennyire immunissá lehet válni, úgyhogy kezdő anyukák, apukák, kitartás!

3. szupererő: hipergyors reflexek

A kedvenc szupererőm kétségkívül a hipergyors reagálás. Ha a gyerek félrenyelt, becsípte az ujját a fiók, vagy éppen fejjel lefelé lóg a kanapéról, nem nagyon van idő agyalásra. Inger, válasz, ennyi... utána pedig igazi superwomannek érezhetem magam, amiért megint megmentettem őt a halál torkából. A totyogós időszak a leginkább érintett, ekkor kell nagyon észnél lenni, ha nem akarsz két napig legódarabkát keresgélni a kakiban, vagy órákat bújni a netet, hány darab fikuszlevél elfogyasztása vezet azonnali szívhalálhoz (három még biztos nem). Nálunk jóarc a kutya, de nem szereti, ha a gyomrába lépnek, pláne ha erre kell felriadnia a szunyókálásból, és a cica sem mosolyog, amikor dobverővel próbálják etetni, hiába képzeli azt a legkisebb gyermek logikusan a kivillanó fogacskák láttán – szóval a gyors reflexek nem ártanak, mert lehet, hogy a gyerkőc még csak két napja tanult meg járni, de hogy előbb ér oda a vécékeféhez, mint te, az tuti.

4. szupererő: a negyedik kéz, amelyet növesztettem

Eltagadhatatlan az anyukák azon szuperképessége, amellyel immár én is rendelkezem, és viccesen csak „a negyedik kézként” szoktam rá hivatkozni. A negyedik kéz, amelyet az anyaságban növesztettem azért, hogy az egyikkel kevergethessem a kását, a másikkal fogjam a legkisebbet, a harmadikkal tejet tudok melegíteni a nagynak, a negyedikkel leveszem a macskát az asztalról. A négy kéz persze néha öt, jobb napokon csak három, de valahogy éppen mindent el lehet velük intézni szimultán, és ez jó, mert ugye minden rögtön és azonnal kell, lásd fent: van helyzet, ami nem tűr halasztást.

Jelenleg ezek a szuperképességek a legfontosabbak nekem, így a kisgyermekkor derekán, de még közel sincs itt a vége. Sok muníciót várok a kamaszodástól is, izgatottan várom, akkor milyen újabb képességekkel bővül majd a repertoárom.

Te mivel egészítenéd ki a saját listádat?  

– A köznyelvben abortusz alatt azt szoktuk érteni, amikor az anya különböző indítékokkal a 9 hónaposnál fiatalabb (még a méhben élő) gyermeke megölése mellett dönt. Fontos tisztázni, hogy ezekben az esetekben mindig gyilkosság történik. A gyilkosság fogalmát ugyanis nem az áldozat kora, kinézete, egészsége vagy rokoni viszonyai határozzák meg. Ha a törvény szerint ugyanazzal az indítékkal egy 9 hónaposnál idősebb személy megölése gyilkosság, akkor ugyanez érvényes a 9 hónaposnál fiatalabb áldozat esetében is. Nem mérhetünk kettős mércével. 

– A jogalkotás következetlen a méhen belüli gyermekkel: egyfelől a magzat örökölhet vagyont, tehát például végrendeletek és hagyatéki eljárások szereplője lehet, másfelől nincs alanyi joga az életéhez. Amíg egy ember a méhben nevelkedik, addig az emberiség legnagyobb és legkiszolgáltatottabb kisebbségéhez tartozik, akinek nincs semennyi érdekérvényesítő képessége. 
– Valójában nem is jogok azok, amelyeket az ő kárukra lehet érvényesíteni, hanem visszaélések az erőfölénnyel, a kiváltságokkal. A valódi egyenlőség előmozdításához két lépést látok szükségesnek: az első az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának megváltoztatása, hogy ne csak a 9 hónaposnál idősebbekre, hanem a 9 hónaposnál fiatalabbakra is vonatkozzon. A szabadságnak, méltóságnak, élethez való jognak nem a születéstől kellene megilletnie az embert, hanem élete első napjától. A második: ha egy állam komolyan gondolja, hogy minden polgárát egyformán védi, ez nem lehet teljes körű, amíg a magzati korú polgárok nem kapnak védelmet. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a személy élete első percétől jogi értelemben is létező, például van személyi száma. 

– Csókay András doktor úgy fogalmaz: „Senki sem dobná ki a tízéves gyermekét családi, párkapcsolati, gazdasági problémák miatt. Egyszerűen arról van szó, hogy nem tudják az emberek, hogy hol kezdődik az emberi élet.” 
– Nekem sajnos más a tapasztalatom. Sokan csak azért nem tennék meg, mert sokkal nyilvánvalóbb a gyilkosság egy 10 kg-os tetemmel, mint egy pár grammossal. Az emberek nagyon jól tudják, hol kezdődik az élet. Hatodikos biológia-tananyag, de egy kisgyerek is tudja, hogy a pocakban kisbaba van. Ha két ember szexel, abból csak ember lehet. Ha nem emberrel várandós az anya, akkor mivel? 

Kép

Kép: Unsplash/Artem Beliaikin

–Teréz anya az abortuszjogról egészen keményen szól: „Olyan döntést hozni, hogy a gyermeknek meg kell halnia ahhoz, hogy saját akaratunk szerint éljünk – ez nyomorúságos.” 
– Az abortusz a családon belüli erőszak egyik fajtája. Nem létezik, vagyis nem lenne szabad, hogy létezzen családon belüli erőszakhoz való jog. A nők számára sem. Ahogy a férfierőszakkal zéró toleranciával fordulunk szembe, úgy a nőerőszak ellen is ezt kell tennünk. A családtagjaink nem a tulajdonaink, azok sem, akik a magántulajdonunkban tartózkodnak.

Nincs jogom bántalmazni, meggyilkolni a gyermekemet akkor sem, ha akaratom ellenére tartózkodik a házamban, a kocsimban vagy a testemben. Főleg ha nem is volt döntése abban, hogy behívtam oda. Mert én hívtam be őt, bár akaratom ellenére, a nemzés aktusával.

Ha behívsz egy gyereket az udvarodba, mert az jó érzés, de igazából nem akarod, hogy bejöjjön, csak a behívás jó érzését akarod, és az önrendelkezésre hivatkozva lelövöd – az gyilkosság lesz vagy az önrendelkezési jogod érvényesítése? Akkor sem lenne jogod lelőni azt a gyereket, ha nem a te hívásodra jött volna be az udvarodra, hanem mert mondjuk beesett a labdája hozzád. Járhat halálbüntetés a puszta létezésért? 

– Az abortuszra jelentkező nők között vannak torokszorítóan szerencsétlen sorsú emberek. Etikus lehet-e az ő esetükben az abortusz tiltása? Mit kellene ma sokkal jobban tennie a társadalomnak – nekünk – ahhoz, hogy kevesebb válságterhes legyen? 
– Vannak nagyon nehéz élethelyzetek, de ahogyan nem engedhetjük, hogy a nő megölje a családja 9 hónaposnál idősebb tagjait, hogy jobb legyen neki, ugyanúgy nem engedhetjük azt sem, hogy a 9 hónaposnál fiatalabb gyermekével végezve oldja meg a nehézségeit. 

A megelőzés ott kezdődik, hogy megtanuljuk és megtanítsuk: nem tárgyiasíthatjuk egymást.

Az alkalmi vagy az „együtt-vagyunk-míg-jó-érzés” típusú kapcsolatok nemcsak érzelmi károkat okoznak, hanem az ilyen kapcsolatba érkező gyerekek szinte biztos halálát is. Tanítani kéne azt is, hogy a gyerek sem tárgy, nem termék, amit kidobunk. A gyereket nem ölhetjük meg. Amíg tárgyiasítjuk egymást és a gyermeket, addig az erőszak kultúrája tombolni fog. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– A Képmás magazin és a Média a Családért Alapítványnál végzett munkásságodért, valamint a családok érdekében végzett kiemelkedő szakmai elismerésként tavaly átvehetted a Családokért-díjat Novák Katalin családokért felelős minisztertől. Milyen gondolatok fogalmazódtak meg ekkor benned?
– Ez az elismerés a teljes alkotóközösségnek szól, hiszen a Képmás Kiadóban és a Média a Családért Alapítványnál csapatmunka zajlik. A díj is jelzi számunkra, hogy hiánypótló a munka, amit végzünk. A Média a Családért Alapítványt azért alapították 15 éve a Képmás munkatársai, mert érzékelték, és egy kutatás is alátámasztotta, hogy a médiában a család szó három esetből kétszer negatív kontextusban, elsősorban a családon belüli erőszak témájában hangzik el. Elkezdtük a családot tudatosan pozitív kontextusban bemutatni, új eszközökkel, így ezzel a sajtómunkatársaknak szóló díjjal is szerettük volna népszerűvé tenni a klasszikus, konzervatív értékeket.

– Te Budapesten születtél, de a családod mindkét ágon Erdélyből ered. Milyen útravalót hoztál otthonról?
– Hat testvérem van, és én vagyok a legidősebb. Egy ilyen nagycsaládban az ember kap egyfajta túlélési eszköztárat, ami az élet minden területén segít a megküzdésben. Vallásos, konzervatív értékrend mentén neveltek bennünket a szüleink, katolikus középiskolába jártunk, még a rendszerváltás előtt. Meglehetősen korán lettem felruházva szülői feladatokkal, felelősségekkel, ezt szaknyelven parentizálásnak hívják, és nem egyszerű megküzdeni a következményeivel, de ma már ennek is látom az előnyeit.

Az pedig mindenképpen nagyszerű, hogy a testvéreimmel felnőtt korunkra remek kis törzsi szövetség alakult ki köztünk, bírjuk egymást.

– Határozott, céltudatos, felelősségteljes, ambiciózus, küzdő és bátor – ezek a szavak jutnak eszembe, amikor rád nézek. Gyerekként is ilyen voltál?
– Igen, ezt gyerekkoromtól hozom. És azt is, hogy azóta is mindenért próbálok felelősséget vállalni. Ha kell, háttérbe szorítom, vagy meg sem fogalmazom a saját igényeimet, és nehezen tudok nemet mondani. Ha pedig mégis előtörnek ezek, akkor sokszor erőszakosan. Több éven át dolgoztam magamon szakember segítségével, hogy mindez változzon, és büszke vagyok arra, hogy ezt az önfejlesztési utat bejártam, mert egy sokkal jobb minőségű, örömtelibb életet kezdtem élni a terápiás folyamat segítségével. És ha én kiegyensúlyozott vagyok, jól érzem magam, az hatással van a kollégáimra, a gyerekeimre és a házastársamra is. Szóval érdemes megküzdeni a saját jól-létünkért.

– Tulajdonos-ügyvezetője vagy a Salt Communications ügynökségnek, ügyvezetőként állsz helyt a Képmás Kiadónál is. Korábban kommunikációs tanácsadóként dolgoztál a Miniszterelnöki Hivatalban, vezetted a MOL-csoport szponzorációs üzletágát. Hogyan tudtad és tudod összehangolni ezt a sok feladatot a családi élettel, három gyermek nevelésével?
– Most, hogy a gyerekeink kamaszkorba léptek, valamivel könnyebben. De korábban is megtaláltuk a megoldást a munka és a család összehangolására a férjemmel. Sokan a munka–magánélet kapcsolatát libikókaként képzelik el, s úgy vélik, hogy ha az egyik oldal épp fenn van, a másik feltétlenül lent kell legyen.

Kép

Molnár-Bánffy Kata - Kép: Páczai Tamás

Én ennek pont az ellenkezőjét tapasztalom a saját életemben: ha flow-élményem van a munkában, az nagyon jót tesz a családi életünknek is.

– Szerinted mi a legjobb abban, ha az ember szülő lesz?
– Szülőnek lenni megtiszteltetés, és a Jóisten nagy ajándéka. A legtöbbet az életről a gyerekeimtől tanultam. Az én átlagon felül is autonóm személyiségem sok változáson ment keresztül, amikor anya lettem – olyan feladatokkal találkoztam (ilyenek például a gyermekbetegségek), amik a kontrollálható területemen kívül estek. Ez eleinte kétségbe ejtett, majd meg kellett tanulnom sok alázattal kezelni ezeket a helyzeteket, és így sokat is erősödtem. Bízom abban, hogy ha nem is tökéletes, de elég jó szülője tudtam és tudok továbbra is lenni a gyerekeimnek.

– Tudom, hogy nagyon szerettek kirándulni, tavaly például férjeddel Budapestről Csíksomlyóra gyalogoltatok, összesen 815 kilométert tettetek meg.
– A kirándulás meg a zarándoklat nem azonos: mi tavaly ezt a nagy utat zarándoklat gyanánt tettük meg, nem a kikapcsolódás örömét kerestük benne. Nagyszerű élmény lett mindkettőnk számára, fizikailag is persze, de lelkileg, mentálisan mindenképpen. Egyébként két olyan dolog van a családomon és a munkámon kívül, ami zsigeri örömöt tud nekem okozni: a természetjárás, a kirándulás és a veteményeskertem. Idén a férjemmel kettesben az összes magyar hegység legmagasabb csúcsait szeretnénk végigjárni, már nem sok hiányzik. Ami meg a veteményest illeti, arra nagyon büszke vagyok. Minden este lemegyek a leányvári kertbe, megnézem, mi hogyan fejlődik, leszedegetek egy csomó zöldséget, és ezt esszük vacsorára. Bevallom, a zöldségeimről rendszeresen posztolok az Instagram-oldalamra, mert számomra a kertem, illetve az, hogy részben önellátók vagyunk, óriási élmény, nagy öröm. Egy barátnőm furcsállta is, hogy mások a gyerekeik fotóit osztják meg, én meg a krumplimat meg a zöldbabomat.

– Visszakanyarodva a család témakörével sokat foglalkozó Képmás magazinhoz: a család fogalma és maga a téma nagyon átpolitizálttá vált. Ez nem riaszt el benneteket?

– A Képmás magazin és a Média a Családokért Alapítvány már jóval azelőtt létezett és zászlajára tűzte a család fontosságát, mint ahogy a téma a hazai politikába begyűrűzött volna.

Hogy a téma bekerült a politikai térbe, annak egyfelől örülünk, mert azt mutatja, hogy a politikai térnek vannak szereplői, akik felismerték a család fontosságát, és mindent megtesznek a megerősítéséért. Másrészről ez kontraproduktív is tud lenni: ha egy politikai közösség jelszavává tesz egy értéket, akkor ezzel el tud riasztani olyan társadalmi csoportokat, akik az adott politikai közösséggel nem, de az adott értékkel tudnának azonosulni. A családdal is ez történik most. A családért, a keresztény-konzervatív értékekért végzett munkánkat és erőfeszítéseinket a kormány elismerte, mi azonban nem ezért csináljuk, hanem mert hiszünk abban, hogy a család mint intézmény jó. Mivel ez ennyire evidens számunkra, nem tanultuk meg megvédeni ezt az elemi fontosságú intézményt, de most, hogy sok támadás éri, meg kell tanulnunk jól és hitelesen beszélni róla, hogy segítsünk azoknak is, akik elbizonytalanodtak a politikai szlogenek miatt.

Kép

Molnár-Bánffy Kata - Kép: Páczai Tamás

– A Képmás magazin komoly és magas minőségű branddé nőtte ki magát, sokan példaként tekintenek rá.
– Ennek nagyon örülök. A magazin lassan húszéves lesz, tulajdonképpen egy plébániai lapból nőtte ki magát, a jelenlegi formájában tíz éve működik. Ekkor tervezte meg mai formáját, arculatát Nagy István designer, akivel a Salt Communications-ben is együtt dolgozunk. A Képmás nem közéleti lap, hanem szélesebb értelemben vett kulturális és családmagazin. Azon kevés lap egyike, ahol egy cikk több szűrőn is átmegy: szerkesztő, olvasószerkesztő és korrektor dolgozik nálunk. A tartalom minősége mellett a látvány minőségére is nagyon figyelünk: magasan képzett grafikus tervez meg minden egyes oldalt, a fotók és grafikák nem pusztán illusztrációk, hanem a vizuális világ is a tartalom része.

Szóval hiszünk a hagyományos minőségben, és tartjuk annyira nagyra az olvasóinkat, hogy a lehető legjobbat igyekszünk adni nekik.

– A Képmás magazin „testvére”, a kepmas.hu is sokat formálódott: az elmúlt két és fél évben kis marketing-oldalból havi milliós látogatottságot elérő portállá vált.
– Sok munkánk van ebben is, és még mindig nem dőlhetünk hátra. Online felületünket naponta friss, saját tartalommal töltjük meg, és rendszeresen szemezgetünk az archívumunkból is. Nem könnyű egyébként erre a feladatra olyan újságírókat találni, akik legalább annyira igényesek, mint maga a Képmás. Mára az újságírás el is vesztette a reputációját, gyakorlatilag bárki újságíró lehet, aki azt állítja magáról. Sokan hiszik, hogy könnyű újságot írni, holott az igazi újságíró tudja, hogy egy-egy jó cikk mögött kőkemény, többnapos munka áll. Innen is üzenem, hogy aki úgy érzi, megfelel a Képmás értékeinek és a minőségi újságírás kritériumainak, azt szeretettel várjuk.

– „Ér (érvényes, szabad) keresztény-konzervatívnak lenni. Akkor is, ha most nagyon erőszakosan tolják ránk azt a kommunikációt itthon is és világszerte, mintha ez nem lenne oké. Megtanultuk elfogadni, hogy mások más szemmel nézik a világot – és bátran elvárhatjuk, hogy ezt tőlünk is fogadják el, a mi értékrendünkre is tekintsenek tisztelettel. Elvégre az a természetesen és az emberiség több ezer éves együttélési szabályain alapul.” Ezt a szövegrészletet a Facebook-oldaladon nemrég közzétett bejegyzésből idéztem. Miért érezted szükségét annak, hogy mindezt leírd?
– Egyfajta bátorításnak szántam, ugyanis tömegesnek látom az elbizonytalanodást, főleg a konzervatív értelmiségiek részéről. Kezd olyan kép kialakulni világszerte, mintha nem lenne korszerű dolog, sőt akár vállalhatatlan lenne keresztény értékekben hinni. Pedig a konzervativizmus nem a múltat őrzi, hanem éppen a jövőt. Ráadásul ott a gender-téma, amely a morál, az erkölcs kérdéseit is feszegeti. Mintha erkölcstelen lenne azt gondolni például, hogy a világon férfiak és nők élnek.

Mintha ugyanolyan súllyal esnének latba a vágyaink, mint a valóság: a gender-ideológia mozgalmai nem tisztelik a teremtett világot.

Már nemcsak arról van szó, hogy a biológiai nem mellett társadalmi nemek is vannak, hanem a biológiai nemeket kezdik teljesen negligálni, mintha a biológia veszthetne a korszerűségéből. Ezzel a bejegyzéssel arra utaltam, hogy nincs okunk elbizonytalanodni a saját értékrendünkben akkor sem, ha a politikai kommunikáció tudatosan táborokba terel minket. Tartsuk szem előtt határozottan az értékeinket, vonatkoztassunk el a politikai pártoktól! Fejezzük ki bátran, amiben hiszünk, ugyanis ezzel egymásnak is segítünk.

Balkezes, mint az ördög

Augusztus 13-a a balkezesek világnapja. Persze nem a kétbalkezesekre gondolunk, bár a „balossághoz” sokáig az ügyetlenség fogalma társult. Aki bal kézzel nyúlt a ceruzáért, az a „csúnya, rossz” kezét használta. Az arab országokban, ahol egyetlen nagy tálból étkeznek, az ételért ma sem illik bal kézzel nyúlni, hiszen tisztátalannak tartják. A bal a latin „sinistralis” szóból ered, amely gyengét, romlottat jelent, míg a jobb szó a jobbat. A Bibliában sincs ez másképp: az ítélet napján a jók a jobb oldalra, a mennybe; a gonoszak a bal oldalra, a pokolba kerülnek. Nem csoda, hogy a szerencsétlen embert balfácánnak hívjuk, a bal lábbal kelés megrontja az egész napunkat, és a hiedelem szerint a bal vállunkon keresztül láthatjuk meg a szellemeket, sőt magát az ördögöt. A középkorban ugyanis azt hitték, hogy az ördög balkezes. Aki tehát így született, az fogyatékosnak, boszorkánynak, különcnek számított. Szélsőséges esetben akár máglyahalálra is ítélték.

Ma már tudjuk, hogy a jelenség nem az ördögtől való, ezért semmi negatívum nem kapcsolódik a bal kézzel íráshoz.

A mérleg serpenyője jobbra billent

Az ősember nem válogatott; azt a kezét használta, amelyikkel kényelmesebben tudott egy-egy feladatot elvégezni. Ám ahogy fejlődött az ember, írt, beszélt és logikusan gondolkodott, egyre inkább a bal agyféltekéjét használta, vagyis jobbkezes lett. Az állatvilágban megmaradt az 50–50%-os arány, tehát eltérő, hogy ki melyik mancsát használja előszeretettel.

Az agyféltekék dominanciája mellett sokáig a genetikában látták a kezesség kulcsát. „Nincs semmi kétség, ez a tulajdonság örökletes” – állapította meg 1877-ben Charles Darwin, amikor a nagyapja, az anyja és egyik fivére után a legkisebb gyermeke is balkezes lett. Ez az elmélet később megdőlt, mert két balkezes szülő esetén 54%-ban jobbkezes utódok születtek. Az egypetéjű ikrek is rácáfoltak a tényre, hiszen általában egyikük jobb-, a másikuk balkezes lett. A jobbkezesség dominanciájára számos más magyarázat is született, például a fegyverhasználat: a bal kéz tartotta a pajzsot, hogy megvédje a szívet, a jobb kéz pedig a fegyvert forgatta. Felmerültek szervi okok is, mint a jobb oldali végtagok kedvezőbb vérellátása.

A születés a balkezesség kulcsa?

Egy finn, holland és japán szakemberekből álló kutatócsoport összefüggést talált a balkezesség és az alacsony születési súly között. Megfigyelésük alapján a balkezesség gyakoribb az ikreknél. Paul Bakan kanadai kutató szerint az elhúzódó, nehéz szülés során oxigénhiány lép fel, ami károsítja a bal félteke mozgató idegrostjait, így a jobb félteke veszi át az irányító szerepet. Norman Geschwind bostoni agykutató idegorvos megállapította, hogy a balkezességért a tesztoszteron hormon is felelős, amely lassítja a bal félteke fejlődését, így végül a jobb agyfélteke válik dominánssá.

Ez az elmélet arra is választ próbál adni, hogy miért kétszer annyi a balkezesek körében a férfiak száma.

Erlichman teóriája a magzat méhen belüli fekvésére épít: akik jobb oldali helyzetből születnek, gyakran balkezessé válnak. Osztrák és német vizsgálatok szerint a téli hónapokban több balkezes fiú születik, ami annak köszönhető, hogy fél évvel korábban a napfény megemeli az anyai szervezet tesztoszteronszintjét. Statisztikailag megerősített tény, hogy az idősebb anyák gyakrabban hoznak világra balkezes gyerekeket, márpedig az a tendencia, hogy a nők egyre későbbre halasztják a gyerekvállalás idejét.

Erőszak vagy elfogadás?

Ultrahang segítségével néhány hónapos korban kiderül, hogy a magzat melyik hüvelykujját szopja előszeretettel. Ez a kezesség első jele. A kéz specializálódása párhuzamba állítható a beszéd kialakulásával. Négyéves korára a gyermek begyakorolja a nagymozgásokat, és elkezd rajzolni, ami az írást készíti elő. Fontos, hogy a kézdominancia óvodáskorban kialakuljon. Ha ez késik, azaz nem egyértelmű, melyik az erősebb kéz, vagy váltogatva használja a gyermek, akkor érdemes szakember segítségét kérni.

Kép

Kép: Wikipedia

Egy évszázada, de még néhány évtizede is a balkezeseket még erőszakkal szoktatták az „ügyes” kézre, amit a számadatok is igazolnak: akkoriban a társadalom 3%-át tették ki, ma pedig átlagosan 10%-ról beszélhetünk.

Hátrakötötték a „rossz” kezet, hogy ne lehessen használni, sőt, nem átallottak vonalzóval vagy szíjjal ráütni. Így sokan elsajátították a jobbkezes írást, de továbbra is bal kézzel fogták meg az evő- és munkaeszközöket. Számos problémát okozott ez az erőltetés: dadogást, enuresist (éjszakai bevizelés), viselkedési zavart és tanulási nehézséget a számok (diszkalkulia), az írás (diszgráfia) és az olvasás (diszlexia) terén. Napjainkban a tanítók támogatják a kialakult kezességet. A tapasztalatok alapján azok a balkezesek, akiket elfogadtak gyermekkorukban, és nem kezelték őket emiatt hátrányos helyzetűként, jobban érvényesülnek erőszakkal átszoktatott társaiknál.     

Átlag feletti tehetség és kreativitás?

Nem minden balkezesből lesz Beethoven, Mozart, Picasso, Leonardo da Vinci vagy Einstein, de tény, hogy az agy jobb oldala felel a zenei és a térbeli képességekért is. Egyesek szerint a jobbkezesek csak hallják a zenét, míg a balkezesek érzik is. A balkezesek nagyobb arányban helyezkednek el képzőművészeti és zenei pályán. Viszont tudományosan még nem bizonyították, hogy a balkezesek kreatívabbak lennének. A Journal of American Psychology folyóirat közölt egy kutatást, amely szerint a balkezesek a problémamegoldás terén találékonyabbak, egy adott problémára többféle megoldási lehetőséget találnak. A jobb agyféltekéhez kapcsolódik a holisztikus látás, a képzelőerő, a kreativitás, az intuíció, az empátia és a humorérzék. Ezek a képességek a balkezeseknél erősebben jelenhetnek meg.

A balkezesség a sport terén óriási előnyt jelenthet a kiszámíthatatlansága miatt, az ellenfél ugyanis a jobbkezesekhez van szokva.

Papp László az ökölvívásban, Szeles Mónika és Navratilova a teniszben, Benedek Tibor a vízilabdában, Nagy Tímea és Mohamed Aida a vívásban használta sikerrel ezt az adottságát. A bokszolók többsége is balkezes.

Iskolába készülve nehezített a pálya

A kezességgel kapcsolatos szemléletváltás megkönnyíti a balkezesek helyzetét, de nem tud elhárítani minden akadályt a kis elsősök útjából. Ilyen az olvasás és írás iránya, amely épp ellentétes a balkezesek természetes tájékozódási irányával. Ebből adódhatnak a betű- és szóalkotási hibák, iránytévesztések. A jobbkezesek húzzák a ceruzát, a balkezesek viszont tolják, ráadásul takarják a leírtakat. Érdemes ezért a füzetet egy kicsit jobbra dönteni, figyelni a természetes fény útjára, a ceruza formájára. Létezik gyorsan száradó tinta, hogy a kéz ne maszatoljon, fordított pengéjű hegyező, fordított számozású vonalzó.

Nemcsak a taneszközök használata „csavaros” a balkezesek számára, hiszen a tárgyak többsége, a csatok, a közlekedés, minden a jobbkezesek számára lett berendezve. Aggodalomra azonban nincs ok, hiszen a gyártók számára újabb kihívást jelent a balkezes szerszámok és konyhai eszközök készítése, ezért a dugóhúzótól a tésztaszűrőig bármit be tudnak szerezni a leleményes balkezűek.

– „A zene olyan örömöt okoz, amelyet az emberi természet nem nélkülözhet” – mondta Konfuciusz. Önt már gyerekkorában is folyamatosan érték zenei hatások, hiszen édesanyja zongoratanár, édesapja karnagy-zenetanár. Miért épp a gordonkát választotta?
– Ahhoz, hogy gordonkán játsszunk, a hangszert szinte teljesen át kell ölelni. Beékelődik az ember mellkasába és lábai közé, vagyis érezhetjük minden rezdülését, és ez nagyon motiváló. Hangfekvése az emberi hang tartományában mozog – mély basszustól a koloratúr szopránig –, s a hangszerek közt betöltött funkciója is roppant sokoldalú. Először csak ösztönösen vonzódtam a csellóhoz – csak később mutatkozott meg, hogy milyen nagyon passzol a személyiségemhez.

– Emlékszik még az első koncertjére? Hogy mit érzett és mit játszott?
– Egy zeneiskolai koncert egyike volt az első koncertjeimnek, és előtte rettenetesen izgultam, de valahogy a zene és a hangszer, illetve a tanáraim instrukciói átsegítettek az izgalmon, és minden rendben ment. Fantasztikus volt érezni a közönség lelkesedését, és a mai napig úgy gondolom, hogy felemelő érzés, amikor az ember önmagának és másoknak örömet tud okozni.

– Van bevált rítusa fellépés előtt?
– Mindig lefekszem a földre koncert előtt. Ez segít, hogy fejben rendszerezzek, összegezzek, jót tesz a gerincemnek és segít relaxálni. A fellépések napján mindig nagyon figyelek az elfogyasztott koffein- és szénhidrátmennyiségre, semelyiket nem viszem túlzásba.

– És ha épp nincs fellépése, mivel szokott „bűnözni”?
– Édességeket nemigen eszem, kivéve macaront. A feleségemnek van most egy mozzarellás, fetás tésztasalátája, ami nagyon ízletes. Mostanában azt fogyasztom a legszívesebben.

– Roppant gazdag repertoárral rendelkezik, de ha csak néhányat lehetne választania azon zeneszerző géniuszok közül, akiknek a műveit legszívesebben mindenkinek felírná receptre, kiket említene?
– Bachot mindenképpen, és Beethovennek is vannak olyan darabjai, amik nagyon motiválóan tudnak hatni, például az Eroica, a VII. szimfónia vagy a cselló-zongora szonáták, és alkalomadtán ott van Schubert C-dúr fantáziája, a Wanderer-Fantasie is.

– Könnyűzenét nem is hallgat szabadidejében?
– Én próbálom a funkciójuk szerint értékelni az egyes zenéket. Ha olyan kedvem van, hallgatok könnyedebb zenét is, de például az RnB-t húsz perc után megunom. Az élet körülöttem olyannyira felgyorsult, hogy számomra az igazi kikapcsolódás az, amikor teljes csönd van körülöttem. Engem a saját belső lemezjátszóm is kiválóan el tud szórakoztatni.

– Régóta tudjuk, hogy a zenehallgatás és a zenetanulás transzferhatásai páratlan értékűek. Magamon eddig mindig azt tapasztaltam, hogy a klasszikus zene hallgatása – különösen Vivaldi művei – lényegesen csökkenti a pánikrohamaim intenzitását.
– Kísérletek bizonyítják, hogy a zene gyógyító hatású. A hang egy közeg mechanikai rezgése, ami hullámokban terjed. A rezgések képesek kapcsolódni a saját rezgéseinkhez, ennélfogva érzelmeket is képesek kiváltani belőlünk. Ha az ember egy megnyugtató zenét hallgat, garantáltan lassulni fog a pulzusa és megnyugszik. Nekem is volt korábban pánikrohamom, utólag tudom, hogy a fokozott izgulás indukálta. Ekkoriban még nem tudtam tudatosan bánni a légzésemmel, de aztán tanultam néhány technikát, köztük az Alexander-technikát, ami nagyon bevált, és a zavaró izgulás abbamaradt.

Kép

Várdai István

– Milyen az a Várdai István, aki épp nem koncertezik, tanít vagy zsűrizik? A hétköznapokon is öltönyt visel?
– A múlt évi Kaposfesten a harmadik napon eljutottam oda, hogy abban a pólóban mentem ki a színpadra, amiben próbáltam. Egyszerűen nem volt időm átöltözni. A hétköznapokon elég ritkán veszek fel inget, mert általában nem jók a méretek a magasságom miatt. Van pár darab, amit szabó készített, azokba legalább beleférek. Úgy gondolom, hogy a koncerteken azzal is meg lehet tisztelni a zenét, ha olyan fellépőruhát vesz fel az ember, amiben nem feszeng, s ami nem akadályozza a koncentrálást. Persze azért meg kell adni a módját.

– Egy éve született meg második gyermeke – a kisfia után egy kislánnyal bővült a család. Mit érzett, amikor először meglátta, kezébe fogta?
– Olyan ez, mintha kiteljesedne az univerzum, és a lét egy másik szintre emelkedne, ahol minden félelem és probléma okafogyottá válik.

– Engedékeny szülő?
– Nagyon. Abszolút le lehet venni a lábamról egy mosollyal. Egy pontig legalábbis.

– Feleségével milyen a családképük, úgy értem, milyen nevelési elvekben hisznek?
– Konkrét nevelési elvek nincsenek nálunk, inkább úgy fogalmaznék, hogy inspiráláson alapuló pedagógiát alkalmazunk. Következetességre, emberségre, egymás és mások iránti toleranciára tanítjuk őket, és próbáljuk távol tartani az egészségtelen egoizmustól. Nem erőltetjük rájuk a zenét, de ha majd úgy érzik, hogy szeretnének zenével foglalkozni, teljes mértékben, örömmel fogjuk támogatni a törekvéseiket.

– Nemsokára kezdődik Kaposvár legjelentősebb komolyzenei fesztiválja, a Kaposfest. Milyen érdekességeket emelne ki a rendezvények sorából?
– A klasszikuson belül a könnyedebb és fajsúlyosabb műfajok aránya mindennap megmutatkozik. Különleges hangszerek is helyet kaptak idén: először áll a Kaposfest színpadára Avi Avital, a világ legismertebb mandolinművésze, és első alkalommal játszik Magyarországon Ksenija Sidorova világhírű harmonikaművész. Több koncerten is fellép Matvey Demin fuvolaművész, a Csajkovszkij Verseny fúvós kategóriájának győztese, valamint Eldbjorg Hemsing norvég és Alexis Cárdenas venezuelai hegedűművész.  

– Baráti Kristóffal hét évvel ezelőtt vették át a fesztivál művészeti vezetését Kelemen Barnabástól és Kokas Katalintól. Mi motiválta önöket a kezdetekkor?
– A Kaposfest már akkor egy jól felépített és virágzó fesztivál volt, amikor átvettük a művészeti vezetését, de az mindenképpen motivált minket, hogy ezt a fantasztikus eseménysorozatot hogyan lehetne még magasabb szintre emelni. Nagyon tetszettek Kaposvár adottságai, többek között a Kossuth tér, a Csiky Gergely Színház és a Liszt Ferenc Zeneiskola Hangversenyterme. Mindemellett pedig minden fellépő művésznek nagy élmény a közönséggel együtt töltött minőségi egy hét.

Magyarországon minden második házasság válással végződik. Az esküvő döntés kérdése – vajon a válás is?
Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta szerint sokszor nem tudatos döntés születik a válás tekintetében – a felek ugyanis nem tesznek semmit a kapcsolatért, és közben azzal nyugtatják magukat, hogy ellene sem… Hagyják a dolgokat a maguk medrében folydogálni, míg belesodródnak a válásba.

Amikor a házaspár egy adott, együttélésüket tartósan megnehezítő problémával felkeresi a megfelelő szakembert, mi a mediátor szerepe? Vissza lehet-e fordítani a negatív folyamatot? „A mediátor célja, hogy békét teremtsen az adott kapcsolatban – vagy olyan módon, hogy a felek együtt maradnak, vagy úgy, hogy a végén békében különválnak.  Megkeresi az elakadás okát, segít a traumák feldolgozásában, együtt gondolkodni, elemezni. Semmiképp sem az igét hinti…” – vallja Nagy Zsóka mediátor, kiképző tréner, aki több évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkezik e területen. Az utóbbi időben azt kutatja, hogy a válás okozta trauma hogyan jelenik meg a gyermek későbbi párkapcsolatában.

Mik lehetnek az elakadás jelei és okai? Kozma-Vízkeleti Dániel az egyik fő problémát a szerepek elcsúszásában látja – pl. a feleség átveszi férje anyjának szerepét –, amelyeket helyre kell tenni. „A konfliktusaink felületeit mi választjuk – nem tudatosan. Olyan szerepekbe kényszerülünk, ami az identitásunkhoz nem illeszkedik” – véli a szakember. 

Miért választjuk a válást? Boldogtalanok vagyunk? Mit jelent a „boldogság-csapda”? Az elköteleződés egyenlő a boldogsággal vagy „börtön”-e a házasság? 

A házasságukat gyakran nem ápolják eléggé a felek; idejük zömét vagy a gyerekekkel kapcsolatos teendők vagy munkájuk, egyéb tevékenységek kötik le.

„A házasság hasonlítható egy autóhoz: törődni kell vele, szervízbe szükséges vinni, vigyázni kell rá” – mutat rá Kozma-Vízkeleti Dániel.

Meddig érdemes küzdeni az együttmaradásért? Hogyan dolgozhatunk a kapcsolatunkon, és miért elengedhetetlen az önismeret?
Nem elhanyagolható a felelősségvállalás kérdésköre sem. Mindenkinek elsősorban magának kell dolgoznia a házasságán, amely komoly erőfeszítést jelent. A fő kérdés az, hogy van-e szándék arra, hogy a felek tegyenek a kapcsolatukért. Ha a szerelem el is múlt, tisztelni és becsülni tudják-e még egymást? „Az elköteleződés és a válás is felelősség. Aki felelősséget vállal, az erős. Kapcsolatban élni erőt ad” – mondja Nagy Zsóka, aki szerint fontos, hogy az értékekre koncentráljunk és ne a hibákra.

Mindenképp cél, hogy megtartsuk a házasságot? Mit élhet át egy gyerek a válás kapcsán, aki nem kapja meg a szükséges figyelmet? A családi minta mennyiben meghatározó a gyermek jövőjét illetően? Létezik-e „szép válás”?  Ezekről, a szexualitás szerepéről, önmagunk és a másik elfogadásáról, a szenvedély, az intimitás kérdéseiről is szó lesz a Spiritusz jelenlegi adásában.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezetők, egymást váltva: Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a Képmás magazin újságírója és Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.