A pokolba vezető út… – A Rablóbarlang-kísérlet tanulságai

„Olyasmiket műveltem abban a táborban, amik egyáltalán nem vallottak rám – emlékezett vissza az egyik résztvevő nyolcvanéves korában. – Egyszer például találtunk egy régi zongorát, és addig hajigáltuk téglákkal, amíg teljesen összetörtük. Senki egy szóval sem szólt ránk, nem mondta, hogy hagyjuk abba.”

Rablóbarlang-kísérlet
Kép: Publicdomainpictures

1953-ban néhány gondosan kiválogatott amerikai család levelet kapott. Mindannyian fehér protestánsok voltak, rendezett körülmények között éltek, és a két szülő együtt nevelte a gyerekeit. Az üzenet egy nyári tábort ajánlott fiúgyerekeknek, amelyben meghatározó közösségi élményben lehet részük. Mint fogalmazott: „A szervezők olyan, a teljességre törekvő élettapasztalatot akarnak adni a fiúknak, amelynek révén tisztes állampolgárrá válhatnak, és közösségük vezetőivé fejlődhetnek”.

A levelet egy Muzafer Sherif nevű pszichológus küldte, és az első szótól az utolsóig színtiszta manipuláció volt.

A cél legkevésbé sem a gyerekek táboroztatása és társadalmi nevelése volt, hanem egy nagyszabású szociálpszichológiai kísérlethez akart alanyokat toborozni. Amikor rendelkezésére állt a megfelelő számú jelentkező, beindult a tábor. A jóhiszemű családoknak fogalmuk sem volt róla, hogy Sherif az emberi természet legcsúnyább oldalát igyekszik majd felébreszteni a fiaikban. Az volt a terve, hogy az első napokban engedi a gyerekeket összebarátkozni, majd két csapatra osztja őket, és okosan felépített „frusztrációs gyakorlatok” segítségével konfliktust gerjeszt a csoportok között. Mindezzel az volt a célja, hogy megmutassa, hogyan fordulnak át a természetes módon kialakult csoportnormák beszűkült tudatú ellenségeskedésbe, hogy a megfelelő körülmények között milyen könnyen és szinte automatikusan lesz ember embernek farkasa.

Minderre nagyon is személyes okai voltak, hiszen a saját gyermekkora folyamatos háborúk és mészárlások traumaélményei között zajlott. Muzafer Sherif 1906-ban született Törökországban, és a háború borzalmait már egészen kicsi korában megtapasztalta. Öt éves volt, amikor Olaszország megtámadta Törökországot, és súlyos veszteségeket mért a legyengült ottomán birodalomra. A törökök szíriai önkéntesekkel együtt gerillahadjáratban mészároltak le ötszáz olasz katonát, de az olaszok bosszúból már másnap több ezer török civilt gyilkoltak meg Tripoliban házról házra járva, és egy hívőkkel teli mecsetet is felgyújtottak.

Még be sem fejeződtek a harcok, amikor kitört a két balkáni háború, amelyben Törökország Bulgáriával, Szerbiával és Görögországgal is véres konfliktusba keveredett. Ez már az első világháború példátlan pusztításainak volt az előszele. A harcok közepette hajtották végre a törökök a világtörténelem egyik legsúlyosabb népirtását, amelynek során legalább egymillió örményt mészároltak le válogatottan kegyetlen módszerekkel. A világháború után a török függetlenségi háború szedte az áldozatait.

Mire Sherif felnőtt, annyi gonoszságot és kegyetlenséget élt át maga körül, hogy nem maradt sok illúziója az emberi faj iránt.

Meggyőződésévé vált, hogy ha adottak a körülmények, az egyén a csoportfolyamatok rabja lesz, és mindenkiből előcsalogatható a vadállat. Hazájában bölcsésznek tanult, aztán kivándorolt Amerikába, és a második diplomáját már a Harvard Egyetemen szerezte meg pszichológiából. A legjobban az érdekelte, milyen erők, ösztönök motiválják a társas normák radikalizálódását. Hitler felemelkedése idején Németországba is elutazott, és élőben tanulmányozta a fasizmus térhódítását, valamint a tömeges ideológiák csoportos viselkedésre gyakorolt hatását.

Sherif nagy reményeket fűzött a gyerekekkel folytatott kísérlethez. Sikerült harmincnyolcezer dollárt, több mint százmillió forintnyi összeget szereznie a Rockefeller Alapítványtól, így nagyszabású előkészületeket tett. A New York Állam-beli Middle Grove városka mellett egy egész erdei tábort épített föl. Bungalókat, konyhát, mosodát létesített, személyzetet fogadott, majd erre a gondosan kialakított helyszínre szállíttatta a jelentkezőket. A fiúkat a tervek szerint két csapatra osztotta, majd nekilátott különböző csapatépítő gyakorlatokkal összekovácsolni őket. A Párducok és a Pitonok nagyszerűen megtalálták a hangot mind saját csapatukkal, mind a másikkal.

Ezek után beindult a második fázis. A pszichológusok – akik a személyzet tagjainak szerepét játszották – nekiláttak gonosz kis szabotázsakciókkal egymásnak ugrasztani a tizenegy éves fiúkat. A csapatversenyekben szándékosan fej-fej melletti eredményeket adtak, az egyik sátorból ellopták a gyerekek ruháját, a másik előtt elvágták a házi készítésű csapatzászló zsinórját. A Párducok sátrát letaposták, a lakók bőröndjeit behajigálták a bozótba. Még az egyik fiú kedvenc hangszerét, egy ukulelét is összetörték nagy buzgalmukban. Az volt az elképzelésük, hogy a két csapat egymásra fog gyanakodni, aztán annak rendje és módja szerint összeugranak. Amikor pedig az ellenségeskedés már a tetőfokára hágott volna, a táborvezetők – ma már megdöbbentő módon – mesterséges erdőtüzet akartak gyújtani a közelben, ahol a két csapat együttműködve, újra összekovácsolódva vette volna föl a harcot a veszéllyel.

Csakhogy nagy megdöbbenésükre éppen az ellenkezője történt. A gyerekek hamar rájöttek, hogy valami nem stimmel. Az eltűnt ruhák ügyében mosodai keveredést emlegettek, a Pitonok pedig megesküdtek a Bibliára, hogy nem ők vágták el a zászló zsinórját. A következő kötélhúzás után a vesztes csapat elismerte, hogy a másik társaság jogosan győzött, és még gratuláltak is nekik. A két csoport egyre jobban összetartott egymással, és a tábor személyzetére kezdtek gyanakodni.

Rájöttek, hogy manipulálják őket, és ki is mondták, hogy mindez valószínűleg valamiféle kísérlet.

Maga Sherif is kifejezetten ijesztő lelkiállapotba került; az egyik heves vita alkalmával részegen meg akarta ütni az egyik munkatársát. Egy másik pszichológus csak egy tűzifával hadonászva és erőszakkal fenyegetőzve tudta megrendszabályozni. A Middle Grove-i kísérletet idő előtt le kellett állítani, az erdőtűzre pedig szerencsére már nem került sor.

A kísérlet sikertelensége nem csak szakmailag frusztrálta őt. A Rockefeller Alapítvány nem jótékonysági adományként pénzelte a kísérletet, hanem eredményeket akart látni. A második világháború borzalmai után az egész világ szociológusai és pszichológusai arra kereték a választ, hogy mi vesz rá egyébként békés embereket kegyetlen atrocitások végrehajtására. Sherif nemcsak a kutatási pénzt, hanem a saját szakmai hírnevét tette kockára ezzel a kudarccal.

Kép
Rablóbarlang-kísérlet
Kép: Pexels

Kollégáival már a következő évre új kísérletet szerveztek. A következő tábort az oklahomai Robbers Cave, azaz Rablóbarlang Nemzeti Parkban állították föl. Ezúttal már semmit nem bíztak a véletlenre. A labilis, depresszióra hajlamos Sherif ráadásul rákényszerült arra a kellemetlen kompromisszumra is, hogy a táborvezetői feladatokat átadja egy kollégájának, O. J. Harvey-nak. Ő maga a gondnok szerepét játszotta el. A gyerekek és a szülők megint nem tudtak semmit a valódi célokról. A két tizenegy fős fiúcsapat külön-külön vett részt a kezdeti csapatépítő fázisban, eleinte nem is tudtak egymás létezéséről. A Sasok és a Csörgőkígyók megint zászlót készítettek maguknak, aztán a kutatók megkezdték a hergelést.

A sikerük ebben az esetben már teljes volt. A két csapat az első adandó alkalommal egymásnak feszült.

A csapatversenyekben a győztesek komoly díjakat kapta, a veszteseket kigúnyolták. A Csörgőkígyók elfoglalták a focipályát, „Belépni tilos”-táblát állítottak föl, és megfenyegették a Sasokat. Amikor piknikezni indultak, a táborvezetők szándékosan késleltették az egyik csapatot, mialatt a másik megette az ő ebédjüket is. A Sasok felgyújtották a Csörgőkígyők zászlóját, mire azok feldúlták és összemocskolták a Sasok öltözőszekrényeit. Állandósultak a beszólások, mindennapossá vált a gúnyolódás és a fenyegetőzés.

Ezalatt a kísérletvezetők és a tábori személyzet szerepe zavaróan összekavarodott. Mindenki látta, amint a pszichológusok lelkesen jegyzetelnek, és gátlástalanul fényképezik a háborúskodás mindennapos megnyilvánulásait. Akkor is jelen voltak, amikor a csapatok megvitatták, hogyan fognak bosszút állni az aktuális inzultusért. A legagresszívabb megnyilvánulásokat sem kontrollálták, és ezzel tulajdonképpen tovább szították a gyűlöletet. Amikor egy gyereket a többiek kiközösítettek vagy szándékosan bántottak, senki nem lépett közbe. A kutatók egyszerűen csak feljegyezték a csoporthierarchia formálódásának ezt az újabb lépését. A fiúk teljesen elvadultak; jó családból való, problémamentes gyerekek váltak bosszúálló agresszorokká. Az ellenségeskedés olyan heves lett, hogy a két csapatot fizikailag el kellett választani egymástól, a konyha és az étkezőhelyiség valódi személyzete pedig egy idő után azzal fenyegetőzött, hogy testületileg felmondanak.

Ezalatt a csoportok egyöntetűen negatív véleményt alakítottak ki egymásról. Annak ellenére, hogy mindannyian pontosan ugyanolyan származási, ideológiai és vallási háttérrel rendelkeztek, súlyos előítéleteket tápláltak egymás iránt, ez pedig szinte semmiben nem különbözött a különböző városi kisebbségek és gettók egymás iránti előítéleteitől.

Amikor Sherif és kollégái elég bizonyítékot halmoztak föl az elméletük bizonyítására, és megelégelték az egyre áldatlanabb állapotokat, következhetett a békéltető fázis.

A cél az volt, hogy egy minden eddiginél komolyabb probléma merüljön föl, aminek a megoldása kizárólag a csapatok közös erőfeszítése révén lehetséges. Két napnyi pihenés után „veszélybe került” a tábor vízellátása. A vizet egy közeli tárolóból csöveken kapták, de a táborvezetők titkos szabotázsakciója révén ez a forrás egyszer csak elapadt. A táborvezetés külső ellenséget kreált: azt mondta a gyerekeknek, hogy vandál huligánok tették tönkre a vezetéket.

Közös felderítés után azt látták, hogy valaki a víztároló kivezető csapját egy összegyűrt zsákkal tömítette el. A huszonkét fiú közös erőfeszítések árán felszabadította a csapot, majd közösen örültek az eredménynek. A Csörgőkígyók gálánsan előreengedték a Sasokat, amikor ivásra került a sor, mivel náluk nem volt kulacs.

A következő „váratlan” akadály volt, hogy a vetítőben közösen megnézendő filmre, A kincses szigetre nem volt elég pénz. A gyerekek igazságos tárgyalások során összeadták a pénzt, és elégedetten, közösen nézték meg a filmet. A közösség rendje hamar helyreállt, az ellenségeskedés mértéke a minimumra csökkent, Sherif megdicsőült szakmai körökben.

A két kísérlet a mai napig megosztja a pszichológusokat, mivel önző és manipulatív eszközökkel, kifejezetten veszélyes érzelmi játszmákat játszottak mit sem sejtő gyerekekkel. Azt viszont senki nem tagadja, hogy alapvetően fontos tanulságokat vontak le a csoportok erejéről és az emberi természetről.

Muzafer Sherif híresen, de mentális problémákkal, súlyos depresszióval küszködve halt meg 1988-ban.

A felfedezései – akármilyen értékesek voltak szakmai szempontból – egyáltalán nem csökkentették a gyerekkora óta hordozott lelki terheket.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti