Balul sült el a jóindulat – Jó szándékkal is okozhatunk kárt!

„Mindig magamból indulok ki!” „Nálam ez így működik, azt gondoltam nálad is.” „A mi családunkban ez a szokás, úgy hittem, nálatok is.” – Ismerős mondatok? Sorolhatnánk napestig azokat a frázisokat, amelyek jól mutatják, hogy nem vagyunk egyformák. Számtalan félreértést lehetne elkerülni – sőt, a kapcsolataink is könnyebbé válnának –, ha megértenénk, hogy nem működünk azonos módon, nem ugyanazok a gondolataink, a reakcióink, a rálátásunk a világra és a különféle helyzetekre, és ha elfogadnánk, hogy a szükségleteink sem megegyezők.

Nem elég a jóindulat

Tavaly nyáron történt a családban egy olyan eset, ami tökéletesen példázza a félrement jószándékot.

Az egyik legmelegebb augusztusi hétvégén, egy erdei házikóban jöttünk össze, ami nemcsak kellemes pihenést és időtöltést, de néhány fokkal hűsebb levegőt is adott nekünk. Az egyik idősebb rokon, annak örömére, hogy végre mindannyian együtt vagyunk, elhatározta, hogy meglep minket egy finom ebéddel a legközelebbi település vendéglőjében. A szándék őszinte és kedves volt, bizonyos mértékben mégis balul sült el a dolog. Az utat ugyanis gyalogszerrel, főként betonúton tettük meg, ebédidőben, hőségben, ráadásul a tűző napon. Hazafelé tele hassal, lassan haladtunk, vízzel locsolva magunkat, fejünkön kendőkkel, és bizony többször meg kellett állnunk egy-egy árnyékos részen. Mire visszaérkeztünk, szó szerint mindannyian kidőltünk, és a terv kiötlője is belátta: nem gondolta át eléggé ezt az egészet. A jóindulat kellemetlenségeket szült, ez pedig, mint ahogyan személyes példám is mutatja, a közvetlen környezetünkben is könnyen előfordulhat.

Mindannyian szeretnénk segíteni és jót tenni, főleg a szeretteinkkel, előfordul azonban, hogy túlzásba visszük, vagy kéretlenül, határok nélkül avatkozunk be egymás életébe. Ha megvizsgáljuk a jóindulat szó jelentését, amely a magyar nyelv értelmező szótára szerint egy „szíves készség, hajlandóság arra, hogy valakin segítsünk, valakivel jót tegyünk” illetve „lelki hajlam az iránt, ami jó; a jóra való készség, igyekezet”, akkor hamar rájöhetünk, hogy a jótételhez mindezek mellett figyelem és tudatosság is szükséges.

Tipikus eset, amikor az idősebb szülő (főleg az anyuka) minden erejével azon van, hogy támogassa felnőtt gyerekét.

Emiatt talán túl sokat hívogatja, szó nélkül beállít egy fazék étellel vagy süteménnyel, esetleg olyan megoldást kínál egy-egy problémára, ami nem működőképes. Ő mindezt azért teszi, mert szeret, és szeretne minél többet adni, egy dolgot azonban valószínűleg figyelmen kívül hagy: nem feltétlenül a másik szükségletei szerint cselekszik.

V. Kulcsár Ildikó író, párkapcsolati mediátor Anyák, nagyik és más szent őrültek című kötete kapcsán egy interjúban a következőket mondta: „Igazából azt kellene megértenünk, hogy akkor lehet egy kapcsolat jól működő és tartós, ha nem a saját törvényeink szerint szeretünk benne. Mert lehet, hogy van arról elképzelésünk, hogy a másiknak mi (lehet) a jó, de ha neki más az elképzelése, mi pedig mégis ráerőltetjük a sajátunkat, akkor boldogtalan lesz. Ez pedig mindenféle kapcsolatra igaz. (…) Vegyünk egy példát: tegyük fel, hogy neked arra lenne szükséged, hogy egy hónapban egyszer megkeress és beszélgessünk egy jót. Ezzel szemben én nem veszem észre, vagy éppen nem tartom tiszteletben az igényeidet, és naponta hatszor felhívlak – mert nekem így a jó, mert én ettől nyugszom meg. Érzékelhető, hogy ki áll itt a középpontban?”
Ezek a gondolatok is segítenek megérteni, hogy legyünk akármilyen korosztály tagjai, szerencsésebb, ha nem erőltetjük rá másokra az akaratunkat.

Szeressünk és figyeljünk jól!

A kommunikáció, az odafigyelés, az empátia és a tudatosság életünk minden területén fontos elemek, szeretteinkkel és közeli ismerőseinkkel kapcsolatban pedig még inkább. Nem egyszerű dolog megfejteni az embereket, de talán nem is erre van szükség.

Ahhoz, hogy a jó cselekedeteink célba érjenek, egyszerűen figyelnünk kell a másikra.

Látni, milyen személyiség ő, milyen szokásai, megoldási stratégiái, igényei vannak, és ezek tudatában érdemes viselkednünk. Lehet, hogy nekünk nagy segítség egy krízis kirobbanásakor, ha mellettünk van az édesanyánk, a testvérünk vagy a legjobb barátunk, barátnőnk, aki fogja a kezünket, meghallgat, tanácsokat ad, de talán másnak az segít, ha pár napra egyedül hagyják a gondolataival, amíg ő rálel a számára ideális megoldásra, vagy legalábbis leülepednek benne a történtek annyira, hogy készen álljon a környezetével való kommunikációra.

Ha tudjuk, mit akarunk, és persze mit nem akarunk, és ezt el is tudjuk mondani, azzal iránymutatást adhatunk a körülöttünk élőknek, ezzel pedig rengeteg félreértést elkerülhetünk. És mi a helyzet akkor, ha velünk szemben fogalmazódnak meg „vádak”? A legjobb, ha őszintén és nyíltan kommunikálunk, el- és befogadjuk a másik gondolatait, érzéseit és érveit, végső soron pedig igyekszünk közös igények szerint kialakítani egy fenntartható szokásrendszert. Terry Pratchett angol író gondolatai tökéletesen megfogalmazzák az odafigyelés, a törődés és a kapcsolatok természetét: „Néha, ha az ember igazán odafigyel a kavicsokra, megtudhat tőlük dolgokat az óceánról.” Érdemes (lehet) ezt az iránymutatás az élet megannyi területén szem előtt tartanunk.