A hajléktalan, aki megajándékozott engem

Nem tudom, miért lett hajléktalan. Valamikor biztosan volt otthona és családja; most a város szélén, a szőlőben, egy elhagyatott kunyhóban lakik. Évek óta senki sem használta, ő pedig beköltözött, hogy legyen fedél a feje fölött.

Egy ideig a hajléktalanszállón élt, de idegen tőle az a világ. Amit ott elenged, az talán soha többé nem lesz az övé. Ami nincs rajta vagy a kezében, az hamar közprédává válik. Ott annyi a tulajdon, amennyit a kabátzseb vagy néhány elnyűtt szatyor elbír. A tisztálkodás is értelmét veszti, pedig milyen jó lenne a bőrbe, ruhába égett utcaszagtól megszabadulni, de egy idő után ezt is meg lehet szokni. Az igényeket könnyen megnyirbálja a közöny, a kilátástalanság, amikor az élet már csak napról napra élést vagy túlélést jelent. Megpihenni sem könnyű ezeken a gyűjtőpontokon; az összekoldult pénzből vett ital nemcsak melegít, hanem nyerssé, bárdolatlanná, állativá vadít. Akit nem szelídítenek a szerettei, abban könnyen elburjánzik a keserűség.

A nyolcvan körüli idős néni egy ideje maga mögött hagyta a közös szállót. A domb tövében, az Isten csöndes ege alatt él, ahol nincs szitok, morgolódás, káromkodás. Ahol szent magányban tölti a sötét órákat a komfort nélküli kalyibában.

Nem árulja el, hol is van pontosan, mert félti, nehogy ezt is elvegyék tőle. Úgyis alig maradt már valamije. De ez a kevés éppen elég neki.

Időnként próbáltam rálelni, keresni egy-egy doboz ebédrevalóval, mert a koldusoknak törzshelyük szokott lenni, amiért ha kell, meg is verekszenek. Az ő törzshelye a templom. Nem a bejárati ajtó, hanem az első padok valamelyike, a szentély közelében. Nem koldusként, hanem hívőként ül a szentmisén. Őt az Isten emelte ki a pálinka- és ammóniaszagú közegből, ahol nem találta a helyét. Egyszer csak feltűnt a papoknak és a híveknek is, hogy ez a töpörödött, tiszta arcú, fehér fürtös jelenség mindig besiet a harangszóra, de el is illan, mielőtt bárki hosszasan szóba elegyedne vele. Így villant fel a város hol egyik, hol másik templomában. Ez lett az ő otthona, az Isten háza. Néhány plébános meg is segítette őt némi templomi szolgálatért, takarításért. Kapott fehér blúzt, szép szoknyát; méltóságot, mint a tékozló fiú atyjától. Télen kabátot, csizmát, bár a nagy hidegben kevesebbszer fordul meg a városban. Mindig van mit felvennie, és megszokott útvonalán a mindennapi betevőt is megkapja.

Talán ezért nem koldul, mert megelégszik ennyivel. Úgy táplálják őt, mint az ég madarait vagy a mező virágait. Nem is aggódik a holnap miatt.

Lakhatott volna az egyik plébánián, mert egy jólelkű atya befogadta volna az emeleti hittanteremből nyíló kis belső szobába. De ő nem mert igent mondani. Félt a rossz nyelvektől, amelyek képesek egész mást mutatni az emberről, mint egy torz tükör. Nem akarta kockáztatni a pap jó hírét, inkább választotta a nehezebb utat.

Sokszor gondoltam rá az idei télen és járványhelyzetben: vajon nem fázik-e, most is van-e mit ennie. Ha beteg, ki ápolja őt? Elboldogul-e gyógyszerek nélkül? Vártam, hogy törékeny, fürge alakja újra felbukkanjon, még ha utolérhetetlenül is, de egészségben. Hosszú ideig nem láttam, és pünkösdkor váratlanul ő toppant elém a Bazilikában, az ünnepi szentmise végén. Egy papírt adott a kezembe, girbegurba betűkkel. Nem kifogástalan helyesírással, de olvasható szeretettel. Fogalmam sincs, honnan sejthette, hogy a fiam bérmálkozik. Lehet, hogy csak észrevette, mi is ott vagyunk. Igaz, korábban anyukámmal többször is beszélgettek, tehát tudott egy s mást a családról. Ünnepi alkalmakra figyelmességből küldött neki a katolikus rádión keresztül dalt és jókívánságot, vagy írt egy verset. Mindig adni akart valamit a hálatelt szívéből.

Most, pünkösdkor az én fiamnak írt, név szerint. Olyan köszöntőt, amely egy bensőséges imádsággá kerekedett. Semmije sem volt, mégis megajándékozott.