A festő másnap, harmadnap is figyelte a párt, majd egyszer csak leült velük szembe, és elkezdett mesélni nekik: művészetről, hitről, aktuális társadalmi, politikai kérdésekről. Élvezték a közös beszélgetéseket. Nem sokkal később a helyi református templomban találkoztak újra, ahol a szüleim összeházasodtak. A tőlük tanult kincset érő értékrend és világlátás a vonaton utazó, tavaly májusban hetvenedik születésnapját ünneplő Benkő Viktor festőművésznek is köszönhető. Akivel szemben most én ülhetek le beszélgetni alsógödi otthonában, ahol feleségével, Ágival és két hűséges kutyájával él, sok-sok festmény, tárgy és jó néhány kopott, öreg játékmajom (kisunokájuk kedvencei) társaságában. Náluk kolomppal csenget a vendég, ami ha megszólal, Viktor már nyitja is az ajtót kedves mosollyal.

Szeretem azokat a házakat, amiknek a hangulata nem aktuális lakberendezési trendekhez, hanem az ott élő személyekhez köthető, az övék is ilyen.

Belépek, mellényt kapok, készül a kávé, a konyhában ülünk le. Kezemben egy könyv: Új-szelíd festmények 1995-2000. Csodálkozva kérdezi: 

– Ez megvan neked? Hát, én nem igazán szeretem ezt a régi kiadványt. Ami a festményen egy meleg narancs szín, itt egy barnába hajló valami. Ilyesmi a honlap is, az meg ráadásul digitális világ, ami nem vonz engem különösképpen. 

– Emlékszel az első komolyabb munkáidra? 
– Az Új-szelíd korszakomat megelőzte egy absztrakt, avantgard időszak. Huszonévesen megfogott ez az irányzat, majd el is idegenedtem tőle. Voltak, akik ezekre a korai munkáimra később megjegyezték, hogy ,,ez reveláció, fantasztikus”! Aztán érzékeltem, hogyan is működik ez a belterjes világ: hogy a különböző, új ,,trendek” importálása után hogyan kell egyfajta pszichés kényszerrel itthon is a ,,megadott” irány felé tendálnom. Emiatt eltávolodtam az avantgardtól. 

– Mit jelent pontosan az Új-szelíd stílus, kinek szól? 
– Ahogyan az európai festészetben megjelentek az Új-vadak, úgy gondoltam, hogy elkezdek valami mást, ezt neveztem én Új-szelídnek. Kitaláltam magamnak azt az ösvényt, ami úgy igazából senkinek sem kell (nevet), de belenyugodtam. A viccet félretéve, ahhoz a középértelmiségi réteghez szólnék, akikben van még talán játékosság, humor, érzelem. 

– Nem bántad meg, hogy „kihagytál lehetőségeket”? 
– Ha ezelőtt negyven évvel borítékba kellett volna tennem, milyen lépések szükségesek a sikerhez, be is jött volna. Nem az volt az én utam.

Azt szoktam mondani, vannak olyan kiválasztottak, mint Van Gogh, Csontváry, akiknek közvetlen vonala volt fölfelé a Teremtőhöz. Én valahogyan inkább az embereken keresztül igyekeztem ugyanoda kapcsolódni. Remélem, amit meg kellett festenem, meg is festettem. 

– Majd egy évtizedig voltál tanár is. Szeretted a tanítást? 
– Szeretem a gyerekeket, és igyekeztem a lelkemet beletenni, hogy ők is megszeressék a látvány által érzékelhető világot. Utoljára a Baár-Madas Református Gimnáziumban tanítottam. Ebben a katalógusban, amit hoztál, van egy festmény, a Testté lett című. Ezen a kis Jézus szemszögéből nézzük a történetet. Itt te, mint néző, azonosítva vagy vele, mert benned, mint emberben ott van Ő. Ez ki volt állítva a Csontváry Galériában sok-sok évvel ezelőtt. Odajöttek hozzám a megnyitón, hogy „Viktor, itt egy belga úr, aki azonnal megvásárolná”. Mondtam, hogy ez Magyarországon marad, ez a Baár-Madasé lesz. Azóta is ott van. 

Kép

Benkő Viktor: Az én barátaim

– Számos képedben megjelenik a Teremtőhöz való viszonyulás, és nemcsak úgy, mint a Testté lett esetében, hanem sokszor kifejezetten az angyal-ördög párhuzam révén. 
– Igen, de egy kicsit mindig játékosan. Aki Istenhívő, az a benne lévő istenivel parallel találkozik az ördögi kísértéssel is. Az ördög finomabb fogalom, mint a sátán, a népi irodalomban, játékokban is úgy jelenik meg, mint ,,ürdüng”, akit jól eltángálnak a jó és a rossz küzdelmének végén. Ha mi Isten képére vagyunk teremtve, és bennünk van az Isten esélye, akkor ott kell lennie az ördögi kísértésnek is. Ennek groteszkebb képi megjelenítése végigkíséri a festészetemet. Volt egy Farkas István nevű festő, akit eredetileg Wolfnernek hívtak, az apja a Singer és Wolfner Kiadó tulajdonosa volt, így a fia nagy apanázzsal tanulhatott festészetet Párizsban. Abban az akkoriban pezsgő, francia éjszakai életben, megérzett valamit a későbbi holokausztból, és ez látszik az emberábrázolásain.

Bennem megfordult a történet: a világban sok viszolyogtató dolgot is látok, érzékelek, ahogyan – gondolom – mások is. Így aztán csak azért is igyekeztem a szerethetőt, a kedvelhetőt megfesteni egyfajta groteszk és kicsit játékos szemlélettel.

Nagy kedvencem Dsida Jenő, aki Kóborló délután kedves kutyámmal című versében írja, hogy: „Látod-e most már, hogy milyen áldozatos szeretettel érzek irántad, Tinti barátom, elég a bizonyság?” Talán így néz minket, embereket az Isten fentről. 

– Mikor lettél hívő? 
– Nincs Pál apostoli fordulatom, becsületesen konfirmáltam, a Kálvin téri templomba jártam, apai nagyapámtól fölfelé mindenki református lelkipásztor, tanár, tudós volt a családban, a Benkő egy neves székely református család – de ennyi. Harminc felé egyre több teológiai művet olvastam, sőt, jelentkeztem a református teológiára is levelező szakra – de aztán azt is otthagytam, mert én egy ilyen otthagyó típus vagyok (nevet). 

– Miért? Miket hagytál még ott? 
– Először az építészmérnöki kart. Majd Egerben a tanárképző főiskolát. Amikor lementem a különbözeti jegyek miatt, a nagymamám által kötött piros-fehér-zöld sál volt rajtam. Mikor vittem az indexemet, azt mondta nekem a dékán: mi itt az egri Ho Si Minh Főiskolán nagyon nem szeretjük ám a magyarkodókat. Na, hát – mondtam – én meg akkor magukat nem szeretem. Végül Szegeden, rajz-matematika szakra jelentkeztem át, és mivel akkor már volt egy-két kiállításom, kérvényeztem, hogy rajz egyszakos lehessek. Azt a nappalit is otthagytam, levelezőként végeztem. Azt hitték, hogy a beképzelt avantgardos lejött Pestről vidékre. Aztán megkedveltük egymást. Úgy emlékszem, ez volt a diplomamunkám címe: A 20. század művészete – A két dimenziótól az élő emberig. Megjelennek a kollázsok, aztán Hans Arp réteges farostlemezei, Marcel Duchamp tárgyai, majd a pop art, végül a happening – ezt a folyamatot írtam meg. Végül jó eredménnyel diplomáztam (mosolyog). 

– Otthagytad Budapestet is. Azt mondtad egyszer, hogy a több mint negyven éven keresztül otthonodat jelentő, majd, „világvárossá fajuló főváros” menekülésre késztetett. 
– Míg az előbbiben van valami nemes, a világváros már egy uniformalizálódó, globalizálódó valami. Bérlakásban laktunk, a Veres Pálné utcában, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, erkélyes, Gellért-hegyre néző lakásban – a cselédszoba volt a műtermem. 1980 táján én már szerettem volna eljönni. Talán valahogy előbb éreztem meg azt, ami ma már nagyon itt van. 

Kép

Benkő Viktor: Szent Ferenc az ő szeretteivel

– Csaknem harminc éve Gödön éltek. Miért pont itt? 
– Az Apáczai Gimnáziumban tanultam, ahol a hatvanas években úgynevezett 5+1-es oktatás volt annak érdekében, hogy az ,,értelmiségi gimnazisták” ne szakadjanak el a dolgozó nép valóságától. Minden héten egy nap kétkezi munkát végeztünk. Mi, az A osztály az Akadémiai Nyomdába jártunk, a B-sek viszont az alsógödi Huzella-kertbe jártak ki kertészkedni. Mi a nyomdából, ahogy tudtunk, ellógtunk Gödre a B-sekhez a Homokszigetre strandolni, focizni. Nagyon megszerettem ezt a helyet. 

– Pedig sokakkal jó kapcsolatot ápoltál Budapesten. 
– Tudod, a Kádár-rendszerben még tényleg mindenkit ugyanaz a szabadságvágy vonzott. Ágival, a feleségemmel, 50 dollárral és egy Trabanttal ki is jutottunk nyugatra 1976-ban, akkor ez maga volt a csoda, tényleg. A mi kamaszkorunkkal együtt jött be a Beatles, a Rolling Stones, a hippi ideológia. Elkezdődött egy kis mocorgás.

Akkor még a magyar ifjúság jelentős része nagyon egységesen nyugatra figyelt – gőzünk sem volt, milyen is ez a nyugat valójában. Aztán a rendszerváltás után szép lassan kiderült a valóság, megfakultak a nyugati színek.

A régi együttgondolkodás és együttérzés is megszűnt. Sajnos, különböző táborok alakultak ki... 

– Azt mondtad egyszer, hogy a mobillal önként megvettük a lehallgató készülékünket. 
– Anno talán az Európa Kiadó énekelte, hogy „kattan a telefonod…” Mivel régebben ezt tényleg lehetett hallani, mindig azt válaszoltuk, hogy „kedves XY, nyugodtan kikapcsolhatja, mert csak azt beszéljük meg, hogy kimenjünk a Fradi-Honvéd meccsre, vagy ne”. Ma már ennél rosszabb a helyzet, bár valóban csoda, hogy be tudok lépni online a Pradóba. Cserhalmi György mondta nekem egyszer, réges-régen, hogy lehet, hogy farkasnak kéne nevelnie a gyerekét, de akkor is báránynak fogja. Mert nem tud a Jóisten előtt mást csinálni. 

– Úgy hírlik, már nem festesz. Mióta? 
– Pár éve. Mindig párhuzamosan festettem 6-8 képet, ha az egyiknél megakadtam, ittam egy kávét, rágyújtottam egy pipára és elkezdtem dolgozni egy másik festményen. Aztán egy nagyon hideg télen csak rontottam és rontottam, mígnem odáig jutottam, hogy letettem az ecsetet, védendő azt a néhány szerintem jól induló, félkész festményt. Ezek azóta is várják a folytatást, gyanítom, hiába. Ám ha a Teremtő egyszer még alkotásra hívna, megpróbálnám ezeket az elhagyott munkákat életre kelteni. Egyébként az utolsó elkészült festmények között van jó néhány olyan, amelyeket sajnálok, hogy már nem láthatók a honlapon. Ha gondolod, megmutatom az egyiket ezek közül, ennek az a címe – gondolván a jövőre – hogy Visznek az angyalok. 

Fel sem tűnt, hogy négy órája beszélgetünk, pedig még annyi kérdésem lenne. Azt hiszem, már értem, miért szerette annyira az a fiatal pár azokat a vonatos beszélgetéseket… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

1.  A bolygóvédő hátizsák 

Mindjárt itt a szeptember, és ezzel az iskolakezdési bevásárlás is. Emlékszem, gyerekkoromban ez egy külön rituálénak számított: kiválaszthattam a füzeteimet, a tankönyvek címkéit, a csomagolóanyagot és minden egyéb szükséges tanszert. Jó tanács, hogy érdemes még a bevásárlás előtt összeírni az otthoni készleteket, így a boltban tényleg csak azt vegyük meg, amire szükségünk van. Felesleges egy sokadik tolltartó, festékkészlet vagy vonalzó. Ha tehát környezettudatosan akarunk belevágni a tanévbe, az első, hogy gátat szabunk a vásárlási kedvnek. 

Amit csak lehet, használjunk el teljesen, azaz ne halmozzuk a színes ceruzákat, tollakat és zsírkrétákat.  

A tanszerek vásárlásánál is figyeljünk arra, hogy újrahasznosított vagy lebomló termékeket válasszunk, mind a füzetek, mind a nyomdapapír tekintetében, de lehet már újrahasznosított papírból készült ceruzákat is kapni! Emellett a gyerkőcök tolltartójába beszerezhetünk olyan low waste eszközöket is, mint az újratölthető toll, a rotring vagy akár a használat végén elültethető ceruza, amelyből bazsalikom nő.   

A mikroműanyagok főként a műszálas termékek használata és mosása során termelődnek, így a tolltartók, táskák és ruházat vásárlásakor érdemes inkább pamutból, gyapjúból, lenvászonból készült termékeket választani. Ha jó állapotút találunk, ne habozzunk akár antikvár tankönyveket és second hand tanszereket venni! 

2. Uzsonnaforradalom 

A WWF 2019-es kutatása szerint az amerikai iskolák évente átlagosan 530.000 tonna élelmiszerhulladékot termelnek. A megdöbbentő pazarlást csak fokozza, ha belegondolunk, hogy ezzel mennyi élelmiszercsomagolás is feleslegesen a kukában végezte. 

A gyerekek iskolai energialökete mindig legyen változatos és egészséges, de emellett a környezettudatos csomagolást is figyelembe vehetjük.  

Kaphatnak csomagolásmentesen vásárolt, szezonális gyümölcsöket és zöldségéket, de készíthetünk nekik akár zero waste granolaszeleteket is. A gombócba gyűrt nejlonzacskók leváltására pedig bátran beszerezhetünk uzsonnásdobozokat. Ha tehetjük, itt is kerüljük a műanyag, főként a PVC vagy BPA tartalmú termékeket, ezeknek ugyanis egészségkárosító hatásaik vannak. A legjobb, ha az örök darab, rozsdamentes acél verziókat preferáljuk – ugyanígy a PET-palackok hegyét leváltó kulacsok esetében is. Ezekből választhatjuk a duplafalú verziót is, ami így termoszként funkcionál, azaz télen melegen tartja a teát, nyáron pedig hűvösen a gyerkőcöket felfrissítő vizet. 

Szerencsére a szendvicsek csomagolásánál is bőven találunk környezetbarát alternatívát a folpack és alufólia helyett! Én évek óta tépőzáras újraszalvétába teszem ezeket, de ugyanilyen jól kiszolgálnak a méhviaszos csomagolók is, amiket ráadásul otthon is könnyedén elkészíthetünk.  

A magvak, aszalványok, apró gyümölcsök, friss zöldségek tárolására pedig nyugodtan bevethetünk mosható, cipzáras tasakokat. Ezeket – a fent említett környezetbarát termékekhez hasonlóan – a legtöbb ökoboltban meg tudjuk vásárolni, méghozzá változatos mintákkal, amiket a gyerekek is biztosan imádni fognak! 

3. Zöldebb úton az iskolába 

Bár az én gyermekkoromban még nem hódított ennyire a környezettudatos életmód, mégis abban a szerencsés élethelyzetben éltünk, hogy öntudatlanul is így oldottuk meg az iskolába jutást. A testvéreimmel vidéken jártunk általánosba, így a szüleinkben élő ősbizalom is engedte, hogy egy bizonyos kor fölött gyalog vagy biciklivel közlekedjünk. Aztán, amikor felvettek minket egy budapesti gimnáziumba, következett a tömegközlekedés: a zónázó vonat, majd a vasútállomásról metró a belvárosig.  
Emlékszem, már a felső tagozat végét tapostam, amikor szokássá kezdett válni, ami addig csak elvétve volt jellemző: hogy a szülők egymás után parkolnak be autóval a bejárat elé reggel, majd délután is. Ez a kölyöktranszport ma már szinte kötelező mutatvány, és inkább arra nézünk ferde szemmel, aki a gyerkőc önállóságában bízva, „egyedül” engedi el őt az iskolába. Pedig miért is ne tennénk? Azon túl, hogy ebből a gyerek is önállóságot és időmenedzselési készséget tanul (hiszen oda kell érnie az iskolába a becsengetésre), még a környezetnek is kedvezünk vele. 

Amennyiben biztonságos, és bejárható távolságon belül van az iskola, egyértelműen a gyaloglás és a biciklizés a legjobb megoldás.  

A károsanyagkibocsátás csökkentése mellett ez a kicsik nagy mozgásigényét és a szabad levegőn töltött idő egy részét is fedezi. Amennyiben ez nem megoldható, a tömegközlekedés a következő környezettudatos lépcsőfok. 

Ha valamiért mégis muszáj a gyerekeket autóval szállítani az iskolába, érdemes odafigyelni, hogy parkolás közben ne járassuk feleslegesen a motort! Az intézetek előtt igen nagy mennyiségű szmog tud felgyűlni az ott várakozó szülők miatt, ami nemcsak pénztárcánkat és a környezetet károsítja a szükségtelenül elégetett üzemanyaggal, hanem az iskolából kitóduló gyerekeknek sem tesz jót. A belélegzett szmog ugyanis növeli a felsőlégúti megbetegedések gyakoriságát, valamint súlyosbítja az asztma és az allergia tüneteit.  

A fenti praktikákon túl persze elengedhetetlen, hogy mindezt beszéljük is meg a gyerekekkel! Mondjuk el a döntéseink okait, vitassuk meg velük a kérdéseiket, és ami a legfontosabb: vonjuk be őket a környezettudatosabbá válás folyamatába. Például segítsenek az otthoni készletek feltérképezésében, majd ők választhassák ki a hosszú ideig használható holmijaikat! 

„Nekem még volt szerencsém ilyen esztenában aludni, a nagyszüleimmel. Az ágyba szénát raktunk, s úgy aludtunk. Ezelőtt tíz évvel még kézi kaszával kaszáltunk, s amikor ide kijöttünk, ilyenekben aludtunk a kaszálás napjai alatt” – meséli Tankó Gábor, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia hegedűse, az esztenamentés egyik legaktívabb tagja, aki szeptembertől már a Ward Mária Iskola népzene szakán tanul Budapesten. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Gabika távolabbi álma.

Kép

Tankó Gábor és Tamás Attila

Az alig négyszer háromméteres esztenák nem olyan régen még szentegyházi családok nyári szállásaként szolgáltak, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia értékmentő tevékenységének köszönhetően azonban megmenekültek az enyészettől, és új életet kaptak. „Ezeken az esztenákon keresztül tanultuk meg, hogy kell szétszedni és összerakni egy csűrt, egy régi parasztházat, Haáz tanár úr indított minket útnak úgymond a szakmában. Az első esztenákat egy hét alatt tudtuk összerakni, de most már három nap alatt is sikerül” – teszi hozzá a szintén „filis” Tamás Attila. „Szeg nincs benne, csak összeillesztették a gerendákat, egymásra. Ha az alsó keret megvan, utána már gyerekjáték összerakni a megszámozott gerendákat” – magyarázzák a fiúk. „Ott volt a tűzhely, itt az ágy, az a sajtpolc” – mutatják az aprócska lakban.

Esztenamentés – svájci-székely összefogással

A srácoktól nem messze középkorú házaspár cipeli a deszkákat: ők a „svájci vendégmunkások”, akik segítenek a székely fiúknak. Szántó-Molnár Teca és férje, András Zürichből érkezett Szentegyházára, amikor tehetik, visszajárnak a Gyermekfilharmóniához, látogatóba. „Amióta a Fili Zürichben járt, azóta mi is visszajárunk ide, hozzájuk. Meglátogattuk a dió- meg a naspolyafánkat, amit a Fili csemetekertbe ültettünk. Ekkor mesélte a tanár úr, hogy nagy munkában vannak, esztenát építenek. Jöttünk segíteni!” – mesélik a kétkezi munka jóleső örömével. „Amikor a Gyermekfilharmónia hét éve Zürichben koncertezett, mi kaptuk a feladatot, hogy megteremtsük hozzá a külső feltételeket. Annyira közvetlen, emberi viszony alakult ki közöttünk, hogy azt éreztük, nekünk még sok-sok közös dolgunk lesz együtt” – magyarázza Teca.

Kép

Szántó Teca és András

Három generáció tagjai is elfértek a kaszálás ideje alatt

„Valamikor a falutól távol levő kaszálókra – hogy ne kelljen napi öt-hat kilométert hazagyalogolni – a családok építettek maguknak kicsi gerendaházikókat, ezekben laktak a szénacsinálás ideje alatt – veszi át a szót a Szentegyházi Gyermekfilharmónia karnagya, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével is elismert Haáz Sándor. – Kihozták a tehenet is, fejték, főzték a puliszkát. Hajnalban a férfiak meg a nagyobb legények kimentek kaszálni, az asszony előkészítette az ebédet, majd kiment ő is takarni. Egy-két hét alatt azt a pár hektár kaszálót betakarították. Hazaszekerezték a szénát, majd mindenestől visszaköltöztek a faluba. Az esztenai élet a családnak egy olyan közösségi lehetősége, amikor összezárva aludt a nagytatától a kicsi unokákig mindenki, ahol a mese, a dal, az ima meghatározó volt. A házikóban a kövekből kirakott tűzhely is a berendezés részét képezte, felette füstlyuk, deszkafödém. Mi az újraépítéskor cseréppel fedünk, mert rengeteg régi bontott cserepet kínálnak a faluban, azokat használjuk fel” – meséli a zenetanár, aki negyven éve a Hargita megyei kisváros kulturális és turisztikai életét is meghatározza.

Kép

Haáz Sándor

Zeneszerető generációk nőttek ki a keze közül, ugyanakkor az épített örökség és a népi kultúra megőrzése is szívügye a Tanár úrnak – merthogy az egész város így szólítja.

Az elmúlt száz év történelemkönyvei

„A Mária-úton ez a harmadik esztenánk, amit megmentettünk, ide költöztettünk. Ezek előtt még hármat talpra állítottunk más helyszíneken. Egyre jobban sikerülnek, megtapasztaltuk az újjáépítés módját. Az alsó és felső gerendakeretet majdnem minden esztenánál cserélni kellett. Először ugyanis a tető megy tönkre. Ha nem tartják karban a deszkafödémet, beázik, korhad, a felső koszorúfa meg a szarufák tönkremennek, utána pedig az alapja is menthetetlenül elpusztul. Ennél az esztenánál például nagy szerencsénk volt, hogy a szemöldökfa, ami összefogja az ajtófélfát és a két oldalfalat, épen megmaradt. Száztíz éves, eredeti darab. De a legtöbb esetben ki kellett cserélni sok mindent, annyira tönkrementek a talált darabok. Nem szívesen cserélünk, mert ezeknek a régi feketedett gerendáknak, százéves, időette alkatrészeknek igen nagy értékük van. Itt nálunk sajnos tűzifaként végzik, akár ingyen osztogatják, csak vigyed!” – meséli a karnagy.

Pedig a gerendákon levő bevésések roppant izgalmasak. Az elmúlt száz évnek a történelemkönyvei, ha így vesszük. A feliratokból kiderül, hogy az egyik a Simó család esztenája, a másik a Györgyöké, Mártonoké. Virágrajzok. Szerelmesek, pakulárok kézjegyei. Háborús katonai beírásokat is találtak 1916-ból.

„A faluközösségnek valamikor fontosak lesznek ezek a kis épületek, hiszen tudják, hogy itt egykor a nagyszüleik és a dédnagyszüleik élték az életük egy-egy időszakát – vallja reménykedve Haáz Sándor. – Stílusosan, régi anyagokkal pótoljuk a hiányzó gerendákat, amikre egy csűr bontásakor tettünk szert – mutatja a Mária-út mentén újjáépített esztenákat. – A legkisebb filisek a tetőfedéskor szorgos kezek, jól jönnek a cserépadogatásnál, nagy kaland nekik ilyenkor ez. Az egyik gyermek írta nemrég a Facebookon, hogy számára a cserép-közmunka volt az egyik legszebb napja a nyárnak” – meséli a gyermekegyüttes alapítója.

Kép

Kép: Csedő Attila

Nemcsak hasznosak, de szépek is

„Nagyon hasznos lakocskák lesznek ezek, észrevették a helyiek is: ha jön egy vihar – mert nagyon hirtelen jönnek a záporok itt, a Hargita aljában –, akkor jó, ha tudja az ember, hogy kilométerenként van egy menedékhely. Nem muszáj zarándok legyen a betévedő, lehet sétáló, kiránduló, medve elől menekülő, mindenképpen jól fog a fedél. Ezeket az esztenákat zarándokpihenőknek képzelem, és mi kell egy elázott zarándoknak? Valami fogas, ahová felakaszthatja a vizes ruháját, egy hely, ahol megtörülközzön, hátul egy budi, fent vizes palackok, mosakodni, üveg pálinka, egy-két törülköző, petróleumlámpa, gyufa… Amellett meg nagyon szép, mesés házikók. Ha valaki építészeti arányokat akar látni, akkor nézze meg ezeket az esztenákat” – tanácsolja a Tanár úr. Egyébként a Gyermekfilharmónia csemetekertjében egy régi csűrt is gyönyörűen helyreállítottak. Merthogy nemcsak a múltra, de a jövőre is gondolnak: „Ontario Garden” névre keresztelt kertjükben több tíz féle fát nevelnek, ugyanakkor a helyi közbirtokossággal összhangban minden tavasszal több százezer fenyőfát ültetnek a Madarasi Hargita széldöntött oldalaira. És tevékenységüknek eredménye is van: a szentegyháziak kedvet kaptak az értékmentésre, a nyár folyamán a Lőrincz és a Ferencz család is újrafedte feledésre ítélt esztenáit, új életet biztosítva azoknak. „Ez egy folyamat kezdete, remélem, hosszú távra” – összegez a karnagy, aki több mint negyven éve „tavaszt hozó fecske” Udvarhelyszéken.

Budapest, Prága, Brüsszel, Stockholm, Ottawa, Toronto – csak néhány világváros, ahol koncerteztek már a Székelyföld kis kulturális nagyköveteiként is emlegetett Szentegyházi Gyermekfilharmónia tagjai. A folyamatosan megújuló Fili – ahogyan magukat nevezik – 1982 óta neveli a népi kultúra tiszteletére, zeneszeretetre és fegyelemre a mindenkori szentegyházi gyerekeket, és karnagyuknak köszönhető az is, hogy a székelyföldi kisvárosban, Szentegyházán kiugróan magas a zeneszeretők aránya. A nagyhatású gyermekegyüttes a hónap végén több magyarországi településen is fellép: hangversenykörútjukat augusztus 27-én Biharkeresztesen kezdik, majd 28-29-én a komáromi erődben és a katolikus templomban énekelnek huszárnótákat. 30-án az esztergomiak a ferences templomban láthatják a 150 tagot számláló gyermekegyüttest, onnan Tata felé veszik irányt, az Esterházy Kastély udvarán koncerteznek, majd szeptember 2-án, Visegrádon a Királyi Palotában, a Nyugat-Európai Protestáns Találkozó megnyitóján muzsikálnak.

– Meglepett, hogy nem találtam az elmúlt évekből olyan interjút, amit közösen adtatok volna. Nem szerettek közösen nyilatkozni?

Eszter: Nem erről van szó. Egyszerűen csak így alakult.  
Barna: Habár egyszer adtunk közösen interjút, úgy 2015 táján, amikor a Makrancos Katát próbáltuk.  

– Szombathelyen sokat játszottatok együtt, mindketten társulati tagok voltatok, egészen 2018-ig. Mi volt az első benyomásotok egymásról?

Barna: Szerelem első látásra – mi így tekintünk az első találkozásunkra.  
Én születésem óta Marosvásárhelyen éltem, a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja voltam, tanítottam a helyi Művészeti Egyetemen. Amikor Magyarországra, pontosabban Szombathelyre költöztem, tulajdonképpen bekerültem egy teljesen idegen környezetbe. Már az első nap ott ültem a Makrancos Kata olvasópróbáján, és persze senkit nem ismertem.  
Eszter:  

Bemutatkoztunk, és azóta együtt „utazunk”.  

– Színészként mi nyűgöz le benneteket egymásban leginkább?  

Eszter: Ha Barna meg tud lepni. Ha olyasmit látok, ami ismeretlen vagy új számomra. Vagy „csak” nagyon emberi. Láttam őt Marosvásárhelyen a Bánya-trilógiában, A nyugalomban, az Átriumban A félelem megeszi a lelket című előadásban.  
Barna: Eszterrel A salemi boszorkányokat is sokat játszottuk. Aztán elszerződtünk Szombathelyről, megszületett a kisfiunk, és Eszter otthon maradt vele, majd pedig jött a pandémia. Engem már nagyon zavart, hogy nem láthatom a feleségemet színésznőként. De augusztus 4-én megtört a jég: az Ördögkatlan Fesztiválon debütált a Nem baj, majd megértem című előadás, amely Bodor Johanna táncművész-koreográfus regényéből készült. Ari-Nagy Barbara és Szikszai Rémusz adaptálta színpadra. A történet középpontjában a nyolcvanas évek diktatúrája áll, és Eszter az egyik főszereplő Kerekes Éva, Ötvös András és Gyabronka József mellett. Nagyon jó volt őt újra színpadon látni.  

Esztert nemcsak feleségként és anyaként tartom nagyra, hanem színészként is.  

– Említetted a Magyarországra költözést, Barna. Úgy tudom, Eszter miatt határoztad el magad erre a nagy lépésre.  

Barna: A Tompa Miklós Társulatot mindenképpen egy fészeknek nevezném, az a hely, ahol felcseperedtem, és ahonnan aztán kirepültem. Igazából ennek a helynek köszönhetek mindent emberileg és színészileg. Aztán Alföldi Róbert meghívott Szombathelyre a Makrancos Kata főszerepére. Eredetileg csak e szerep, Petruchio kedvéért jöttem Szombathelyre. Úgy terveztem, ingázni fogok a két színház között, de a főpróba előtt Jordán Tamás megkérdezte, szerződnék-e a szombathelyi társulathoz. Elég hamar eldőlt, hogy ebből nem lesz ingázás, és nagyon sokat nyomott a latban, hogy Eszterhez közel legyek.

– A családod hogy fogadta a döntésed?  

Barna: Írtam anyukámnak egy levelet, amiben bevallottam neki, hogy szerelmes lettem Eszterbe, és hogy komoly a dolog. Ennek ő nagyon örült, apukám szintén, és biztos vagyok benne, hogy sokat sutyorogtak-pusmogtak a dologról, és talán érezték, hogy lassan megérik bennem egy döntés. Óvatosan adagoltam nekik, hogy Magyarországra költözöm, és szerencsére támogattak az elhatározásomban.  

Kép

Bánfalvi Eszter és Bányai Kelemen Barna - Kép: Weöres Sándor Színház

– Haza szoktátok vinni a munkát? Segítetek egymásnak, ha egy szerep megformálása közben elakadtok?  

Barna: Egymás alakításait mi inkább az előadások után vesézzük ki. Annak idején A salemi boszorkányokról sokat beszélgettünk a próbák után, de amint hazaértünk a kis albérletünkbe, elengedtük a témát.
Eszter: Arról, hogy hogyan dolgozunk egy szereppel, nemigen szoktunk beszélni – hagyjuk egymást elvonulni, rágódni. Inkább a szakmában történt konfliktusokat, dilemmákat vitatjuk meg.

– Így első ránézésre Barna tűnik a csendesebbnek, higgadtabbnak, te pedig, Eszter, a temperamentumosabbnak, pörgősebbnek. Eltaláltam?  

Eszter: Igazából mindketten temperamentumosak vagyunk, csak én gyorsan és sokszor vagyok az, Barna pedig olyan, akiben lassan gyűlnek a dolgok, aztán… Szóval mindketten izzunk, csak másképpen.  

Erős az igazságérzetünk, és küzdő típusok vagyunk – nem engedjük el könnyen a dolgokat, akkor sem, ha sok előttünk az akadály.  

Kettőnk közül én vagyok az, aki hamarabb csapódik arccal a betonba. Barna másképp érzékeli, hogy milyen kimenetele lehet egy-egy szituációnak, és amikor én már pattannék, ő visszafog és figyelmeztet, hogy álljak meg egy percre, mielőtt cselekednék, vagy kinyitnám a számat.  
Barna: Én valóban egy kissé „lassabb”, később érő típus vagyok, de csak mert nekem több idő kell ahhoz, hogy összegyűjtsem az információkat. Igaz ez egy próbafolyamatra is. Egyébként Esztertől az évek során többek között bátorságot és leleményességet tanultam. Sokáig hagytam, hogy a dolgok maguktól történjenek, ma viszont kész vagyok elébe menni a történéseknek. Öt évvel ezelőtt, ha nem jártam sikerrel egy hivatali ügyintézésnél, annyiban hagytam a dolgot, és elkullogtam. Otthon lesütött képpel mondtam, hogy ebbe bizony belebuktam. Mostanában már nem lehet lerázni csak úgy. Nemrég kellett egy dokumentum egy utazáshoz, nekem pedig extrém helyzetet kreálva sikerült elintéznem az ügyet. Erre nagyon büszke vagyok.  
Eszter: És én is!  

– Három éve született meg kisfiatok, Boldizsár. Gyönyörű neve van. A Betlehembe látogató napkeleti bölcs jut róla az ember eszébe.  

Barna: Sokat gondolkodtunk a keresztneveken, végül mindketten külön-külön összeírtuk a kedvenc fiú- és lányneveinket, majd felolvastuk egymásnak, és egyenként véleményeztük őket. Számomra fontos volt a dallamosság is, a vezetéknevem miatt.  
Eszter: Emlékszem, épp egy bevásárlóközpontban voltunk, amikor eldőlt, hogy Boldizsár lesz. Barna egészen beleszerelmesedett ebbe a névbe.  

– Szerintetek mi a jó abban, hogy duó helyett immár trióként működtök?  

Eszter: Minden. Persze jócskán át kellett strukturálni az életünket, de örömmel tettük.  
Barna: Boldizsár érkezése jóformán mindent megváltoztatott.

Jött egy harmadik ember, aki elkezdett kettőnket külön-külön és együtt is tanítani pusztán azáltal, hogy van, éli a kis életét, reagál és kérdez.  

A szülőség minden egyes pillanata csoda, már csak azért is, mert a gyereked tükröt tart eléd. Én Boldizsár által tisztán látom magam. Néha nem bírom ki nevetés nélkül, amikor egy-egy mondatomat vagy hangsúlyomat visszahallom tőle.  
Eszter: A kisfiunk gyakorlatilag kirántotta a talajt a lábunk alól, és jól megcsavart bennünket (nevet). A legklasszabb dolog, hogy ő van nekünk. Korán kezdett el beszélni, nagyon mozgékony, kíváncsi és mindenről van véleménye, mi pedig nem vagyunk restek válaszolgatni, magyarázni neki. Ha valamit nem tudunk kapásból, utánanézünk.  

Kép

Bánfalvi Eszter és Bányai Kelemen Barna - Kép: Puska Judit

– Szeptember 2-án bemutatják a Szabó Győző könyvéből készült filmet, a Toxikomát , amely a drogfüggőséget állítja középpontba. Te vagy az egyik főszereplője, Barna, az ismert pszichiátert, dr. Csernus Imrét játszod. Milyen instrukciókkal látott el a rendező Herendi Gábor? Cél volt, hogy Csernus doki kiköpött mása légy, s hogy átvedd a gesztusait?  

Barna: Nem, sőt a kérés az volt, hogy egyáltalán ne próbáljam imitálni a gesztusait. Megpróbáltam megérteni Csernus doki személyiségét, motivációit és az ő módszereit. Számos felvételt néztem meg róla, elolvastam a könyveit is. Izgalmas és jó színészi feladat volt átalakulni. Csernus doktor igencsak megosztó személyiség, sokan tartják őt öntörvényűnek, makacsnak, zsémbesnek.  

De mindezek ellenére ő is csak egy érző ember, aki azzal a céllal választotta a pszichiáteri hivatást, hogy segítsen másokon.  

Olvastam, hogy az általa alkalmazott, úgynevezett dinamikus konfrontatív terápiával kezelt drogfüggő pácienseinek a 60-70 százaléka soha nem esett vissza. Vagyis akármilyen szélsőségesnek is tűnik a módszere, kétségkívül eredményes, és a filmünk többek között ezt dolgozza fel. Nagy élmény volt a forgatás, rendkívüli módon élveztem, és remélem, a nézőknek is tetszik majd a film. 

– A postaládánk már csak szórólapok és számlák gyűjtőhelye. Levelek helyett e‑­mail­eket küldünk, chatelünk, videobeszélgetünk. Mit tud adni egy hagyományos levél egy elítéltnek?

Vagner Mihály: Az életben a legértékesebb kincseink az emberi kapcsolataink. A börtönben élő, világtól elzárt elítéltekben mindennél erősebb a vágy a személyes figyelemre, törődésre. Ezt az emberi, személyes odafordulást szeretnénk a levelezésben megadni a sokszor teljesen magukra maradt, kapcsolat nélküli fogvatartottaknak. Több mint tíz börtönnel vagyunk kapcsolatban. Van, ahová személyesen is bejárunk, van, ahová csak leveleinkkel jutunk el, illetve, ahol igénylik, oda karácsonykor csomagot is küldünk. Jelenleg közel ötven levelezés folyik a rabok és önkénteseink között.

A szívnek kezekre van szüksége… – olvasható a honlapunkon. Folyamatosan várjuk a jelentkezőket, mert a börtönökben egyre több elítélt jelentkezik levelezőtársért.

Kati: A mi feladatunk a levelezésben az emberi odafordulás, a „lábmosás” alázatos szolgálata. Vallási hovatartozástól függetlenül próbáljuk segíteni és támogatni az erre rászoruló rabokat. Bármennyire is hisszük, hogy igaz szabadságot Istennél lelhetünk, tilos erőszakos hittérítőnek lennünk. Azonban azt tapasztaljuk, hogy előbb-utóbb úgyis ráterelődik a szó arra, hogy miért is kezdtünk a levelezésbe, mi indított minket erre, és akkor tanúságot tehetünk a hitünk mellett.

– Mennyire fogadnak benneteket nyitott szívvel a börtönlakók?

Kati: Sokszor nekik is nehéz rászánni magukat a levelezésre jelentkezésre. A legtöbb bemutatkozó levelet hosszúítéletes raboktól kapjuk, akiknek már senkijük sincs, minden kapcsolatuk megszakadt a külvilággal. Még nekik is nehéz egy vadidegen segítségét kérni, olyan sok ítélet, megvetés érte már őket. Nem értik, miért állna velük bárki is szóba. A levelezéseinkben ezt fel kell oldanunk, időre van szükség, hogy kialakulhasson a bizalom, és egyre őszintébbé válhasson a kapcsolat. 

Kép

Kati és Vagner Mihály megbeszélés közben, kép: Páczai Tamás

– Milyen fizikai veszélyt, elkötelezettséget vállal egy levelező?

V.M.: A levelezés anonim, jeligével történik. A levelező biztonsága érdekében a személyes adatait csak a Mécses tartja nyilván, a fogvatartottaknak nem adjuk ki. A levelezőknek is be kell tartaniuk a Mécses anonimitásra vonatkozó szabályait, így nem kerülhetnek veszélybe. Több mint negyedszázada működik így a szolgálatunk. Van, akinek a keresztneve is jelige, mint például Katinak is.

Kati: Minden levelezőkapcsolat különböző, a levélváltás sűrűségét és mennyiségét az igényektől és lehetőségektől függően a levelezők alakítják ki. A jelentkezőktől megkérdezzük, mennyi időre tudnak elköteleződni a szolgálatban, és ezt figyelembe vesszük a levelezőtárs kiválasztásánál. A levelezések kezdetekor azonban nem lehet előre megjósolni, milyen kapcsolat fog kialakulni, és meddig fog tartani. Van, amelyik szabadulás után is folytatódik – ugyanolyan anonim formában –, és van, hogy még a börtönbüntetés alatt megszakad. A levelezőszolgálat időben kötetlen, fizikailag könnyű önkéntes munka, lelkileg azonban felelős, elkötelezett szolgálat.

– Mekkora lelki terhet jelent ez az önkéntesek számára?

Kati: Ezt sem lehet előre felmérni.

Nem mindenki vágyik mély lelki kitárulkozásra, van, akinek pár havonta néhány érdeklődő sor is elég, ő ennyiből is érzi a törődést és az emberi kapcsolatot a külvilággal. Van azonban, aki oldalak tucatjain osztja meg szenvedésekkel teli életének fájdalmait, bűntényének terheit, kilátástalan jövőképét, amit azontúl mi is lelkünkben hordozunk.

Szívünkbe fogadjuk őket, megérint a sorsuk, vágyunk segíteni rajtuk. Az elmagányosodott emberek különböző formában jelentkező óriási szeretetigénye, kötődési vágya is lelki teherré tud válni. Igyekszünk közösségileg és a Mécses tapasztalatát felhasználva segíteni egymást, megosztva szolgálatunk nehézségeit és persze örömeit is.

Kép

Egy elítélt által készített ajándéktárgy, kép: Páczai Tamás

– Milyen örömei, eredményei vannak a szolgálatotoknak?

Kati: Az én levelezőtársam egy tényleges életfogytiglanra ítélt rab. Ilyen ítélet körülbelül húsz éve létezik hazánkban, még nincsenek hosszútávú tapasztalatok a pszichológiai hatásairól. Ha belegondolunk, milyen kilátástalan lehet egy ilyen ember élete, talán még azon sem csodálkozunk, hogy sokuk fontolgatja, hogy inkább önkezével vet véget az életének.

A levelezésünk nyomán levelezőtársam, aki a barátommá is vált, megismerkedett Istennel, gyónásban tette le lelkét megnyomorító terheit, és elfogadta élethosszig tartó büntetését. Isten segítségével megtalálta lelki békéjét, keresi céljait.

Lassan három éve levelezünk, hol óriási magasságok, hol nagyon sötét mélypontok váltják egymást, de ezt a fajta érzelmi hullámvasutat sok levelező megtapasztalja. Kapcsolatunk nem csak a rabokra, hanem ránk is hatással van, megváltoztat, jobb emberré tesz minket. Levélírás közben, a mi életünk megosztása során sokszor saját kérdéseinkre is válaszokat találunk, együtt fejlődünk és gyógyulunk, együtt kerülünk egyre közelebb Istenhez. Az én személyes kapcsolatom valódi, kölcsönös, őszinte és egyenrangú barátság, amit családommal együtt ápolok. Többet mesélek el az életemből a levelezőtársamnak, mint bármelyik más barátomnak, egyszerűen azért, mert van ideje meghallgatni, és igazán érdekli.

– Mennyiben változtatott meg benneteket ez a szolgálat?

V. M.: A levelezők közül eleinte talán sokan gondolják magukról, hogy nekik nincsenek előítéleteik, mégis a kapcsolat elmélyülése közben értik meg igazán, hogy mit is jelent elfogadni és megszeretni a másikat minden elkövetett bűne ellenére. Érzékenyebbé és elfogadóbbá válunk, és fontos célunknak tekintjük, hogy ezt a tapasztalatot továbbadjuk a társadalomnak, segítve ezzel a szabadulók visszailleszkedését is. Nem véletlenül szoktam a börtönt kórházhoz hasonlítani. Mindkét intézménybe beutaló kell, mindkét helyre – súlyos esetben – viszik az embert, a bent lévők nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak, de rengeteg szabadidejük van, ráérnek komolyan elgondolkodni az életükről. Lelki kísérésük közben mi is elgondolkozunk saját életünkről. Vajon, ha mi születünk hozzájuk hasonló körülmények közé, hova jutunk? Vajon, ha mi ennyivel többet kaptunk, mi Isten terve a mi életünkkel?

Kép

Elítéltek által készített ajándéktárgyak, kép: Páczai Tamás

– Az önbecsülésük visszaszerzésében hogyan lehet őket segíteni?

V. M.: Sokan feleseléssel vagy épp agresszióval próbálják az önbecsülésüket megerősíteni. Mi az emberséget és az értékeket keressük bennük. Van, aki mélyen meg van alázva, azonban én mindig arra emlékeztetek mindenkit, hogy az ember méltósága nem abból fakad, hogy mit csinált, milyen hatalma, híre van, hanem abból, hogy ő Isten képmása, és ezt nem tudja elvenni senki sem.

Kati: Többükben felébred a vágy, hogy adjanak valamit a világnak, és tudnak is mit adni. Gyönyörű dolgokat tudnak alkotni, így például ezeket a májkrémes dobozokból készült domborműveket vagy épp ezt a cérnaképet. Kincsekként becsüljük ezeket. A fizikai ajándékok mellett lelkileg is van mit adniuk.

Felvállalt rossz példáikon, szenvedéseikből származó bölcsességeiken, megtéréseiken keresztül sok mindent tud Isten mindannyiunknak üzenni.

Hiszem, hogy nemcsak helyük, de feladataik is vannak a világban.

– Hogyan lehet csatlakozni a szolgálatotokhoz?

V. M.: A honlapunkon keresztül lehet megismerni minket és tájékozódni. Minden támogatást örömmel fogadunk, a levelezőszolgálaton kívül a karácsonyi csomagküldő akciónkhoz is lehet minden elköteleződés nélkül, akár egy‑egy jó szóval is csatlakozni. Ezenkívül pedig minden imát, fohászt hálásan veszünk, erre van legnagyobb szükségünk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Honnan is tudnánk akkor, hogyan kell jó gyereknek lenni? 
Kiskorunkban még egyszerűbb: elég a szeretettel megszabott, gondoskodással kipárnázott világ részévé válni. Nem elrontani azt, amiért mások dolgoznak. Megteríteni, leszedni, köszönni, beszélgetni, puszit adni minden rokonnak – annak is, akinek szőrös az arca – és örülni az életnek.

Kamaszkorban kicsivel bonyolultabb, mert nehezen érthető szabályokat kell betartani: például ne legyen mindig tiéd az utolsó szó, időben haza kellene érni, komoly célokat kellene kitűzni, és teljesíteni őket.

Meg közben figyelmesnek, udvariasnak és megbízhatónak maradni. Amíg otthon vagyunk, a szüleink hatalmas hajók, akik átvisznek minket mindenen. Gyorsan haladunk, de valójában még nem mi evezünk. Ritka, hogy ilyenkor arra gondolnánk, ők is emberek. Csínyekkel a múltjukban, kedvenc dalokkal és titkos történetekkel, hogy jól táncolnak, szépen szavalnak, hogy ők is vágynak – mondjuk épp tűpettyes – ruhákra a kirakatokból, hogy rajonganak a száguldásért az országúton. Hogy okosak, ragyogóak, tehetségesek – pedig már alig mondja ezt el nekik valaki. Mi, gyerekek, biztosan nem. 
Épp ennek az emberismeretnek a viszonylagos hiánya teszi akkora kihívássá, hogy jó gyerekek legyünk a fiatal felnőttkortól. Hogy először elszakadjunk, de úgy, hogy az „egész” ne törjön szét, csak átalakuljon, nagyobb átmérőjűvé váljon. Hogy elfogadjuk szüleink véleményét párunkról, nevelési elveinkről. Hogy megértsük, a napi telefonokban, heti-havi látogatásokban annak a szemrehányó felhangnak nem mi vagyunk igazán az okai, hanem valamiféle hiányérzet, amit tapintatlan lenne feszegetni. És mindezt aközben, hogy magunk is társakká-szülőkké válunk, ők pedig nagyszülőkké. Persze, nagyon szeretjük most is őket. Ahogyan azt a gyönyörű, kimunkált, pompás hajómakettet, amely már kikerült a vízből és a vitrines szekrényben áll. 
Aztán pedig jön az igazi, a nagy feladat. Amikor Isten kegyelméből velünk megöregszenek. Amikor eltökélt „jó gyerekségünk” hajlamos inkább atyáskodássá, féltéssé, szerető értetlenséggé válni.

Már nem akarjuk őket aggasztani a nehézségeinkkel, ezért alig beszélgetünk velük számunkra fontos dolgokról. Minden este az egészségükért imádkozunk, és nem vagyunk benne biztosak, hogy boldogok.

Amikor – a hajó-metaforát megtartva – nem mindig találjuk a helyüket sem a vízen, sem a vitrinben. Amikor már fölénk magasodnak, miközben felnéznek ránk. 
Nemrég újra ráébredtem, hogy „jó gyereknek lenni” is életfeladat. Ahogy jó párnak, szülőnek, kollégának, vezetőnek, ahogy jó embernek lenni is az. Önök láttak mostanában a témában továbbképzést? Én mennék… 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A toszkán Loppiano a Fokoláre mozgalom legelső és legismertebb modelltelepülése. Egy modern város és az evangéliumi törvények ötvözete. Története 1964-ben, egy földbirtok adományozásával kezdődött. Ezt követte a közművesítés, az építkezések sorozata, a családok beköltözése. Loppianónak saját egyeteme is van, teológiai, filozófiai és gazdasági szakokkal. Területén ipari és mezőgazdasági üzemek működnek, de a művészek is aktív életet élhetnek. 800 lakosa időnként cserélődik, és évente több tízezer látogatót fogad.

A magyarok is állandó vendégei Loppianónak. Közülük három résztvevőt faggattam a modelltelepülés titkáról, működéséről, személyes tapasztalataikról. Horváth Varga Zsuzsanna gyógypedagógus egy ideje boldog nyugdíjas, és Isten önkénteseként él a világban. Bohán Zoltán Márió repülőgép-műszerész, jelenleg rendszergazda a Szegedi Tudományegyetemen, emellett fokolarino (a mozgalom elkötelezett tagja). Veres András a BME gépészmérnök hallgatója, ízig-vérig lelkes és fiatal.

– Az álomszerű városkában a lelki élményeken túl a megélhetést is biztosítani kell a lakók számára. Milyen fő pillérek tartják ezt a különleges társadalmat?

Andris: A legfontosabb aranyszabály: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük”. Ez a parancs az összes világvallás tanításában benne van. Nem keresztény privilégium, hogy szeretettel legyünk egymás iránt. Felemelő érzés látni, ahogy nyolcszáz ember különböző kultúrákból, vallásokból, rengeteg történettel megérkezik, és az egyetlen közös pont a kölcsönös szeretetet megélése. Ez az egy közös pont elegendő ahhoz, hogy egy működő település, közösség létrejöjjön.

Zsuzsi: Loppiano egy gyönyörű földterület, mint a budai hegyek: tóval, erdővel, állatokkal, házakkal. De sokat változik, ahogy a világ is változik. Nem könnyű a fenntarthatósága. Komoly cégek zártak be a globalizáció miatt, és új lehetőségeket kellett keresni. 1985 óta többször jártam a városban Isten önkénteseként. Nagyon megérintett, hogy a világ különböző részeiről – Afrikából, Pakisztánból, Indiából, Venezuelából – ugyanazzal a céllal érkeznek az emberek, hogy megéljék a kölcsönös szeretetet. Ez egy családban sem mindig egyszerű.

Kép

Horváth Varga Zsuzsi egy kedves loppianói baráttal

Márió: A város fenntartásának egyik fontos része a munka. A stabilak, akik hosszabb időre telepednek le, biztosítják a folytonosságot. Ők tartják a kapcsolatot a cégekkel, hogy legyen munkahely az újonnan érkezők számára is. Emellett mindenki részt vesz egy lelki formálódási iskolában, hogy elmélyítse a lelkiséget. A ‘90-es évek elején, amikor Loppianóban jártam, villanyórákat újítottam fel. A mérőpadokat az egyik társam, Endre tervezte, villamosmérnökként. Olyan komoly projektet, kalibráló és hitelesítő rendszert hozott létre, amit egész Olaszországban megvettek a cégek.

Munka közben is kiderülhet, kinek mi az erőssége, amit a közösség javára tud fordítani. Itt mindenki a közösbe teszi a talentumait.  

Zsuzsi: Mindent el kell végezni, ami egy város életéhez szükséges: takarítani, mosni, főzni a konyhán, fertőtleníteni az uszodát, ruhát varrni. A Covid-időszakban is leleményesnek kellett lenni, akkor ruhák helyett maszkok készültek. Minket kérdőív segítségével mértek fel, ki mihez ért, vagy mit végezne legszívesebben korának és egészségi állapotának megfelelően. Ott-tartózkodásom alatt olívaszüreten és az idősek házában is dolgoztam.

Andris: Nálunk a munka sorsolásszerűen ment. Egyszerűen kihúztuk egy kalapból, ki hová menjen. Számos kétkezi, betanított munkát lehetett vállalni, például szappanok csomagolását, bababútorok vagy övcsatok készítését. Én egy kerámia-manufaktúrában dolgoztam, ahol kis agyagszobrocskákat és kegytárgyakat készítettünk megrendelésre és a Vatikáni Múzeumnak. De magánórákat is tartottam olasz nyelven matekból.

Márió: Hó végén egy kvótát kapunk, amit nem lehet piaci fizetésekhez hasonlítani. Van, aki orvosként dolgozik, van, aki karbantartó, de mindenkinek ugyanannyi jár.

Andris: A kvótát a lakóegységek közösbe is tehetik. Mi a fiatalokkal abból vettünk élelmiszert. Ha félretettünk belőle néhány hónapig, akkor elutaztunk Pisába, tehát nincs kizárva a magánéletből a pénzmozgás. Sokat jártunk a közeli Firenzében, a toszkán dombok között pedig futottunk, kirándultunk, sportoltunk.

Márió: Leginkább a Gondviselésnek köszönhető, hogy él a város: van munkalehetőség, ekkora emberforgással is működnek a cégek, rengeteg ételszállítmány érkezik ajándékba.

– A múltbeli rendszerek és társadalmak előbb-utóbb megbuktak, mert önzővé és anyagiassá váltak. Loppiano miért nem veszít vonzerejéből, mi teszi majdnem tökéletessé?

Andris: Emberileg nem igazán lehetséges, Isten jelenléte elég vastagon benne van a dologban. Azért tudjuk megélni a szeretetet, mert jelen van a Szeretet, aki maga Isten. Akik rövid időre, egy-két hétre érkeznek, nagyon megdöbbennek, hogy ilyen módon is lehet élni. Olyan példa számukra, amibe szeretnének bekapcsolódni. Talán nem is tudtak semmit a mozgalomról, mégis megtapasztalják, hogy mindenki nyit feléjük, és az ő szívük is megnyílik.

Márió: Jézus megmutatta a szeretet mértékét, az életét adta értünk. Mindig ezzel a gondolattal indítjuk a reggelt. Ha rosszul aludtam, vagy bármilyen nehézség adódik, akkor is újrakezdhetem, és ezt egymásban is erősítjük.

Ez egy edzőterem, ahol megalapozzuk azt, amit a világba visszatérve folytatnunk kell.

Zsuzsi: Nem az idő számít, hanem a minősége. Nem könnyű mindig szeretni, sem engem, sem mást. De ha ott van az elszántság, hogy Jézust szeretném látni a másikban, akkor boldogan fogok hazamenni, minden nehézségem ellenére. Amikor észrevettem, hogy az afrikai önkéntes társam beáztatja a lavórba a konyharuhákat, mint nagymamám ötven évvel ezelőtt, akkor a hajam az égnek állt. Mégsem rohantam le, hanem megkérdeztem, nem akarja-e esetleg a mosógépben megoldani. Utána hagytam szabadon, hogy úgy csinálja, ahogy megszokta. Minden évben kétszer szerveznek sporthetet, ahol a hatévestől a hetvenévesig bárki részt vehet. Minden napra más sportok jutnak, és a csoportok vegyesek, minden korosztályból. Hol látsz ilyet? Öröm megtapasztalni, hogy nem a másik legyőzése a fontos, hanem a szeretet egymás iránt. Hozzátenném, hogy Loppiano nem mindig mennyország; meg kell küzdeni azért, hogy mennyország legyen. De nem csak álom, hanem megvalósítható a hétköznapi gyakorlati életben.

– Vajon a világ nyüzsgése hazatérve felfalja a bennetek élő Loppianót? Meg lehet-e őrizni az ott kapott ajándékokat?

Márió: Azóta is próbálkozom, hogy folyamatosan ez legyen az életem. A fényt, amit ott megtapasztaltam, tovább vinni, reményt adni a hétköznapi életben. Minden ember, aki mellettem van, végtelen nagy ajándék, és így kell rá tekinteni. Van egy álmom, hogy Magyarországon is megszülethessen egyszer egy ilyen település.  

Kép

Bohán Zoltán Márió és loppianói társai

Zsuzsi: Loppianóban megértettem, hogy hagyni kell Istent dolgozni magamban és másokban is. Ne sürgessek senkit és semmit. A kapkodásnál fontosabb a jelen pillanat. Csak akkor mondjam el a véleményem, ha a másikét már teljesen befogadtam. Számomra ez fontos változás, mert elég impulzív, aktív ember vagyok.

Leginkább az egyetemesség érintett meg: Isten nemcsak engem hívott meg, hanem őt is, aki fekete vagy sárga.

A mai napig sokakkal tartok élő kapcsolatot, akiket ott ismertem meg. A testvéri szeretet még inkább kitágította a szívemet.

Andris: Mielőtt Loppianóba mentem, volt egy képem a libanoniakról. Ott megismerhettem közelebbről egy libanoni fiút, Salimot, és azóta számomra Libanon őt jelenti. A nemzetköziség eltörölte az előítéleteimet, így más külföldiek és kultúrák felé is nagyobb nyitottsággal tudok fordulni. Nőtt a Gondviselésbe vetett bizalmam. Ha valami rossz történik, például elveszítem egy szerettemet, vagy nem sikerül egy vizsga az egyetemen, akkor az elkeseredés helyett hinni próbálok abban, hogy ami történt, azt Isten sokkal nagyobb jóvá tudja változtatni.

Viktória királynő 1837-ben, tizennyolc évesen került trónra, és 1901-ben bekövetkezett haláláig uralkodott. Bár az uralkodónak – mint a brit alkotmányos monarchia fejének – nem sok beleszólása van a kormányzásba, ez a hatvannégy év róla kapta a nevét a világtörténelemben. Ekkor zajlott az a megdöbbentő ütemű ipari és technológiai forradalom is, amivel maguk az állampolgárok sem tudtak lépést tartani.

Viktória trónra kerülésével erkölcsi szempontból is új korszak kezdődött

A 18. századból eredő, felvilágosult eszmékben gyökerező szabadosság az új század első harmadában még áthatotta a társadalmi elit életét. Az új királynő nagybátyjai – IV. György és IV. Vilmos brit uralkodók – egyáltalán nem csináltak titkot szeretőik és tucatnyi törvénytelen gyermekük létezéséből. IV. György gyakorlatilag semmi mást nem csinált egész uralkodása alatt, mint evett, ivott és házasságon kívüli utódokat nemzett. Élvhajhász életet élt, olyannyira, hogy már fiatal korában egészen szélsőséges ingerekre volt szüksége az érzékei felkorbácsolására. Tagja lett egy hírhedt szexklubhálózatnak, és egy eldugott helyen, a Beggar’s Benison, azaz Koldusáldás nevű villában rendszeresen részt vett az orgiáikon. Mint hitvallásukban kifejezték, a klubtagok a férfiak felszabadult szexualitását ünnepelték. Mindazokról a jól dokumentált rituálékról és tömegjelenetekről, amik ott zajlottak, még ma sem lenne könnyű illendő társalgást folytatni.

Kép

Viktória királynő - forrás: Wikipedia

Viktória uralkodásának kezdete – szinte jelképes módon – egybeesik a klub megszűnésével. A fiatal királynő szinte azonnal férjhez ment, és a várakozások ellenére tökéletes szerelmi házasságban élt. Enyhén szólva nem vetette meg a test örömeit, és sikerült a mindenki számára követendő, bőséges gyermekáldással kísért mintaházasságot nap mint nap látványosan demonstrálnia. Igaz ugyan, hogy időről időre ő is kipróbálta a kokaint, és nyolcadik-kilencedik szülése alatt bőségesen szippantott a fájdalomcsillapító-bódító kloroformból. Uralkodása a tisztességtudó visszafogottság és az erkölcsi tisztaság szimbólumává vált. Ez a hozzáállás nemsokára szinte áthághatatlan normává vált az egész társadalomban.

A tisztaság azonban nemcsak elvont értelemben, hanem a szó szoros fizikai értelmében is prioritássá vált a 19. század közepére. Különösen az emberi test működésével elkerülhetetlenül együttjáró váladékok és salakanyagok jelenléte irritálta ezt az újdonsült érzékenységet.  

Azoknál, akik megengedhették maguknak, szokássá vált napi többszöri átöltözés és a tisztálkodás. Létrejött a lakás legújabb helyisége: a privát szférát és a tisztálkodást megtestesítő fürdőszoba. A század végére a jómódú családoknál már elérhető volt a vezetékes gáz, így hamar megszülettek azok a módszerek, amikkel a korábbinál nagyságrendekkel egyszerűbben lehetett vizet melegíteni.  

Ártatlannak tűnő, de halálos veszélyeket hordozó találmányok

Az egyik első ilyen eszköz a vízmelegítős fürdőkád volt, ami mai szemmel nézve maga az életveszély. A kád aljába egy komplett gázbojler volt beépítve, így használói az esti fürdést gyakorlatilag egy hatalmas kondérban főve hajtották végre. Sokan szenvedtek borzalmas égési sérüléseket, és voltak olyanok is, akik valami miatt nem tudtak kimászni a kádból, és elevenen megfőttek.

Kép

Így fürödtek a viktoriánus korban

Halálos veszélyt hordozott a modern vízöblítéses vécé is. Az első változatot még a 16. század végén I. Erzsébet angol királynő bizalmi embere, Sir John Harrington találta fel, és a királynő örömmel használta is a harminc literes tartállyal, ellensúlyokkal és bőr szeleppel ellátott szerkezetet. Az angolvécé mégsem tudott elterjedni a 19. századig, és akkor is csak azért, mert addigra kiépültek a nagyvárosok alatt a kiterjedt csatornarendszerek, és egyre több háztartásban vált elérhető a vízszolgáltatás. A vécé struktúráját erre az időre már továbbfejlesztették, de még így is maradt egy életveszélyes hiányossága. A korai S-alakú bűzelzárók nem működtek kifogástalanul. A kénhidrogén gyakran visszaáramlott a lakásokba, ami nem csak kellemetlen szagokkal járt. Elég volt egy szerencsétlen pillanatban olaj- vagy petróleumlámpával belépni a mellékhelyiségbe, és könnyedén történhetett akár halált is okozó gázrobbanás. Ez az egyszerű szerkezeti hiányosság és a gyakran elduguló csatornák néha olyan komoly gázbuborékokat is létrehoztak, hogy a gyanútlanul lemászó tisztítómunkás nyílt lánggal működő lámpása pusztító robbanást okozott. A megoldást a ma is alkalmazott U-alakú bűzelzáró hozta el, amelyet a beszédes nevű Thomas Crapper talált fel 1880-ban. Ez nem záródott el, nem folyt ki, és nem is száradt ki. Nem véletlen, hogy a BBC azon ötven találmány közé sorolta, amelyek megalapozták a modern gazdaságot.

A mikroszkópok fejlődésével egyszerre az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy addig ismeretlen világ húzódik meg a szabad szemmel nem látható mérettartományban.  

Louis Pasteur pedig bebizonyította, hogy a betegségeket valójában mikroszkopikus élőlények terjesztik.  

Kórokozók tengerében élünk

A jól szituált városi polgárság rádöbbent, hogy a kórokozók az egész világot áthatják, és akárhová megy, ezt nem tudja elkerülni. Hirtelen más szemmel kezdték nézni a saját életüket, és mindazt a szennyet, ami nap mint nap körülvette őket. A legfélelmetesebb bizonyítéka mindezeknek a londoni lótrágyahelyzet volt. A fővárosban legalább háromszázezer ló élt és dolgozott, a nap mint nap keletkező ürülék mennyisége pedig kezelhetetlen volt. A The Times 1894-ben arra a következtetésre jutott, hogy Londont ötven éven belül három méter vastagon beborítja majd az ürülék. Ezt a közelgő katasztrófát főleg annak tulajdonították, hogy a lótrágyát feltakarító munkások szintén lovak segítségével végezték a munkájukat, ezek pedig szintén termelték az ürüléket.  

Beköszöntött a nagy lótrágyapánik, és a probléma megoldása érdekében még konferenciát is összehívtak, ami azonban záróhatározat nélkül feloszlott.  

Az utcákon járkáló emberek nem tudták elkerülni, hogy a cipőjük beszennyeződjön, a hölgyek hosszú szoknyája pedig folyamatosan a fekáliát seperte. Ehhez kapcsolódott az egyre erősödő légyfóbia is. Az új tudományos eredmények tükrében az emberek lelki szemei előtt megjelent a rengeteg kis rovar, amint a lótrágyáról egyenesen a lakásokba repülnek, és mindenre rákenik a fertőzést. Minden élelmiszerrel érintkező edényre csipkefedőt tettek, megjelent az ablakokon a csipkefüggöny, és valóságos forradalom történt a mosás területén.

Méregdömping a kosz elleni harcban

A mosás már addig is a háztartások legkomolyabb kihívását jelentette. Legalább három napba telt egy komolyabb hadművelet, hiszen egy napig mostak, a második napon szárítottak, a harmadikon pedig vasaltak, mángoroltak. Különösen a női ruházat sok vaskos rétege igényelt alapos fertőtlenítést és fehérítést: a szoknya alatt hordott habfehér pantallók, a csipkés ingek, fűzők és mellények tisztogatása soha véget nem érő rabság volt. Az új higiéniai követelmények tovább bonyolították ezt a folyamatot, és minden korábbinál veszélyesebbé tették. A tudomány és az ipar hamar alkalmazkodott az új körülményekhez: hatékony és néha mérgező tisztítószerek lepték el a piacot. Az egyszerű tisztításhoz hamulúgot, a foltok ellen gyakran terpentint és a kerozint alkalmaztak, amelyek könnyen okozhattak mérgezést. Főleg azért, mert a csomagolásuk nem jelezte egyértelműen, mit tartalmaz.

Különösen veszélyes volt ez a jelenség azért, mert a baktériumok, legyek, patkányok és más kártevők elleni harcban komoly mérgeket is bevetettek. Könnyedén és olcsón lehetett például arzént és sztrichnint vásárolni a patikákban. Még indokolni sem kellett, mivel mindenki tudta, hogy a veszélyforrásokat kíméletlenül pusztítani kell.  

Csakhogy életveszélyesen könnyű volt összekeverni hasonló állagú és csomagolású termékeket.  

A szódabikarbóna például éppen úgy barna papírzacskóban állt a polcokon, mint a marónátron, az elsőn baking soda, a másodikon caustic soda felirattal. A konyhaszekrényből kivéve pedig akár a liszttel, akár a cukorral össze lehetett téveszteni.

Kép

Christian Krohg: Albertine a rendőrorvosi váróban - festmény, 1885-87

Cukor helyett gipszpor és arzén?

A leghíresebb ilyen eset 1858-ban történt Bradfordban. Egy William Hardaker nevű édességárus népszerű borsmentacukorkáját készítette, de elfogyott egy fontos alapanyaga, a gipszpor. Ezzel helyettesítette ugyanis a kifejezetten drága cukrot, hogy nagyobb haszonnal dolgozhasson. Elküldte egy emberét a közeli drogériába, de a patikus betegség miatt nem volt ott. A segédje felment a padlásra gipszért, de mellényúlt, és véletlenül a nagyon hasonló csomagolású arzént markolta meg. Az édességárus embere öt és fél kilónyit vásárolt, amit aztán Hardaker bele is kevert a cukorkáiba. Tizennyolc kiló édességet készíttetett egy dolgozójával, aki már a munka közben megbetegedett, de nem gondolta, hogy az összekevert anyagok miatt van rosszul. Hardaker majdnem két és fél kiló cukorkát adott el már az első este. A vevői közül huszonegyen meghaltak, több mint kétszázan pedig súlyos arzénmérgezést kaptak, köztük maga az árus is.

A bírósági vizsgálat során megállapították, hogy minden egyes cukorka halálos adagot tartalmazott, és hogy az egész szállítmánnyal akár kétezer embert is meg lehetett volna ölni.

Bűncselekmény híján a vádlottakat végül felmentették, de később törvényben szabályozták ilyen esetekre a patikus felelősségét. Arra pedig 1902-ig kellett várni, hogy a csomagolás módját is részletesen szabályozzák.

Fekete özvegyek

De a viktoriánus méregdömping nem csak ehhez hasonló, véletlen esetekben nyilvánult meg. 1883-ban Liverpoolban holtan találtak egy Thomas Higgins nevű építőmunkást. Mivel egészséges, erős férfi létére néhány nap alatt elvitte valamilyen titokzatos betegség, felboncolták. A vizsgálat arzénmérgezést állapított meg. A gyanú Higgins szobaadóira, Catherine és Margaret Flannaganra terelődött. Mindkettőjüket letartóztatták, és tovább kutakodtak. Kiderült, hogy korábban hasonló körülmények között halt meg egy másik bérlő, Thomas Higgins nyolcéves kislánya, sőt, a szobaadók egyikének, Catherine-nek a saját huszonkét éves fia is. A holttesteket exhumálták, és minden áldozatnál arzénmérgezést állapítottak meg. Arra is fény derült, hogy a Flannagan nővérek minden áldozat nevére nagy értékű életbiztosítást kötöttek – Higginsére öt cégnél is –, majd a haláluk után felvették a biztosítási összegeket. A testvérpárt letartóztatták, halálra ítélték, majd felakasztották.

A nyomozás közben kiderült, hogy ezzel a módszerrel nem csak ők dolgoztak.  

Legalább hét másik nővel álltak kapcsolatban, akik között volt az egyik biztosítótársaság két alkalmazottja is.

A Fekete Özvegyek esete ráirányította a társadalom figyelmét két fontos jelenségre is. Egyrészt arra, hogy az alsó munkásosztálybeli, írástudatlan nők – bár szinte láthatatlanok a világ számára – képesek önállóan gondolkodni és cselekedni. Másrészt arra is, hogy a nagy lelkesedéssel üdvözölt, izgalmas, nagy horderejű változásoknak mindig megvan a maguk árnyoldala.

A visszérbetegség kialakulásában nagy szerepet játszik a hajlam: fiatalkori visszeresség szinte mindig olyasvalakit érint, akinek szüleit vagy nagyszüleit is gyötörte a betegség. A genetika persze nem minden, hiszen a fogamzásgátló tabletták szedése, a mozgásszegény életmód, az álló és ülő munka, a túlsúly egyaránt hajlamosít a betegségre.

A visszerességnek legjobb elejét venni. Ehhez a táplálkozásra, és a mozgásra egyaránt oda kell figyelni. Az étrendnek fehérje- és vitamindúsnak kell lennie.

Ha a családban előfordult már visszeresség, állómunkához tanácsos elasztikus harisnyát viselni.

Ez a „ruhadarab” elősegíti a vénás vér visszaáramlást. A lábakat is tanácsos fölpolcolni, amilyen gyakran csak lehet. A legjobb, ha kissé megemelt lábakkal alszunk: tegyünk egy összehajtogatott plédet a matrac alsó vége alá.

A patikában és gyógynövényboltokban kapható készítmények is hatásosak lehetnek. Ezek a készítmények természetes hatóanyagokat, legtöbbször vadgesztenye-kivonatot tartalmaznak, így hosszútávon is használhatóak. A kenőcsök csökkentik az ödémát, erősítik a vénák falát, javítják az erek rugalmasságát. Feketelistán vannak a kényelmetlen, magas sarkú cipők, és a túl szoros ruhák.

Ha már kialakult a visszérbetegség, mindenképpen meg kell akadályozni annak súlyosbodását. Az értágulatok egyik kezelési lehetősége az ér mesterséges, kémiai úton történő elzárása. Egy másik, radikálisabb eljárás során sebészetileg távolítják el a tágult vénákat. A véna hiány nem okoz panaszt, hiszen a felszínes erek hálózatosak, és egy-egy ág kiiktatása nem gátolja a keringést. Annak viszont megvan az esélye, hogy a tágulat másik helyen kiújul. A kitágult hajszálereket villanófénnyel, rádiófrekvenciás készülékkel is el lehet tüntetni.

A villanófény a kisebb, 1 milliméternél kisebb átmérőjű hajszálerek esetén, rosaceás bőrnél lehet hatásos. Az elváltozások kezelésére lézert is alkalmazhatnak.

A vérkeringést javítja az úszás, a biciklizés, a séta, a lépcsőzés, valamint a hideg-meleg váltózuhany. Ez utóbbinál figyelni kell arra, hogy a vízsugár a lábszártól a lágyék irányába haladjon. A vénákat a víztaposás, a nedves füvön járás, valamint a lábfejkörzés, a lábujjhelyen lépkedés, a lábemelgetés és a lábujjak hajlítgatása is edzi. Jót tesz a keringésnek az is, ha naponta egyszer, szigorúan alulról felfelé haladva finoman masszírozzuk a lábat.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Hogyan vált személyes ügyeddé a hitvédelem? 
– A Kálvinista Apologetika protestáns, református, kálvinista hitvédelmi misszió a Reformáció 500-emlékévhez kapcsolódóan indult el: akkor egy katolikus teológus ismerősömmel közösen találtuk ki, hogy felelevenítjük a 16-17. század nagy vitáit, hogy a reformáció eredeti nagy kérdései újra előtérbe kerülhessenek. Rendeztünk egy katolikus-protestáns vitasorozatot az úrvacsoráról, a pápaságról, a purgatóriumról. Később elindult egy honlap, egy Facebook-oldal, folyamatosan szervezünk nyilvános disputákat, készítünk videókat. A teológiák közti különbségek után az érdeklődésem a filozófia és az ateizmus felé fordult. 

– Sokak hitének alapja egyfajta megtérésélmény, személyes, belső lelki történés. Van helye ezeknek a nem hívőkkel való vitában? 
– Keresztényként valljuk, hogy a megtérésünk a Szentlélek munkája: nem azért hiszünk, mert az eszünket meggyőzték az istenérvek, hanem mert Istenben újjászülettünk. Viszont, bár a megtérésünk számunkra egy meghatározó tapasztalata lehet annak, hogy Isten létezik, a mi személyes élményünk nem biztos, hogy mást is meggyőz majd erről. Ezért van szükség arra, hogy felelni tudjunk mások kérdéseire, felvetéseire. Nem feltétlenül csak azért, mert a válaszaink hitre juttatják őket – az érvek önmagukban nem elegek, Isten munkája kell a megtéréshez. Ám az apologetika eszköze lehet a Szentléleknek. A Biblia alapján kötelességünk is, hogy megfeleljünk azoknak, akik számonkérnek bennünket a hitünkről: „Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel” – írja Péter apostol. Ha így teszünk, akkor intellektuálisan nagykorú keresztényekké válhatunk, akik ha érzelmileg mélypontra kerülnek is, tudják az eszükkel, hogy miben hisznek – így a hitük nem élmény lesz csupán. 

– Hogy folytathat hitvédelmet, aki nem képes magas szinten vitázni? 
– Nem csak az apologetika, de a bizonyságtétel vagy az evangélium hirdetése is eszköz.

Ráadásul – Kálvin nyomán – az életünk maga is lehet istentisztelet: az, ahogy a munkánkat végezzük, ahogy másokhoz viszonyulunk, azt szolgálhatja, hogy mások meglássák Krisztust rajtunk keresztül. 

Van, akinek nincsenek meg azok a kognitív képességei, amelyek alkalmassá tennék egy formális isten­érv megtanulására, megértésére, de az életével, a saját szavaival mégis számot tud adni. Ez is hitvédelem, hiszen próbára teszik a hitét, és ő nem bukik el. Az egész életünk lehet egy istenérv. 

– Volt-e olyan ateista érv vagy vitapartner, amely vagy aki nagy hatással volt rád? 
– A dr. Szalai Miklós ateista filozófussal folytatott disputánk ilyen volt. Ő az ELTE-n tanít, könyvet is írt az ateista istenérvek témájában. A vitaesten és az azt megelőző felkészülés alatt – amely során kölcsönösen megosztottuk az anyagainkat – olyan intellektuális kihívások elé állított, amikkel korábban nem gondoltam volna, hogy szembesülök.

Tőle láttam, hogy lehetséges az ateista filozófiát és érvelést máshogy is művelni, mint ahogyan sok ateista teszi a hétköznapi helyzetekben, akár az interneten. És azt is, hogy – noha a látszat ellenére kevés van belőlük – vannak nagyon erős és jó érvek az ateizmus mellett, amelyek kihívást jelenthetnek a keresztényeknek. 

– Melyek ezek? 
– Kettőt emelnék ki. A rosszból vett érv szerint valószínűtlen az, hogy létezne egy tökéletesen jó és mindenható Isten akkor, hogyha a világban levő rossz létezik. Ezeket összeegyeztethetetlennek tartja, azt állítja, hogy nagyon sok – látszólag – értelmetlen gyötrelmet látunk, amelyek nem történhetnének meg egy tökéletesen jó és mindenható Isten létezésének esetében. Ha Isten létezne, szeretne, és megszüntethetné az értelmetlen szenvedést. Erre épül a másik erős érv, az Isten rejtettségéből vett érv, ami abból indul ki, hogy léteznek emberek a világban, akik önhibájukon kívül, helyzetükből fakadóan nem hisznek – ám ha valóban lenne egy olyan Isten, aki kapcsolatot szeretne kialakítani minden emberrel, akiket egyformán szeret, akkor ilyen vétlen hitetlenség nem létezhetne. Ha önmagában áll ez a két érv, akkor jó okunk lenne azt gondolni, hogy a keresztények Istene nem létezik. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ezekkel a valóban súlyos felvetésekkel szinte minden keresztény szembesül. Mit tehet, aki fél, hogy rosszul felel, de kitérni sem akar? 
– Akkor van baj, ha azt hisszük, hogy nagyon határozott és biztos választ tudunk adni ezekre a kérdésekre. Nem szabad elintézni annyival, hogy „a szabad akarat miatt van a rossz” vagy hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Lehet, hogy nekünk ezek meggyőző mondatok, de egy kívülálló számára nem olyan erősek, mint amilyennek mi gondoljuk. Nem annyira egyértelmű, hogy a szabad akaratból hogyan következik a rossz léte, sőt, azzal sem ért mindenki egyet, hogy a szabad akarat egyáltalán létezik. A keresztény teodíceák – így hívjuk a teológiában a rossz létezésére adott magyarázatokat – komoly ateista kritikákat kapnak, nagy horderejű viták folynak ezekről. Biztosan rosszul akkor tudunk válaszolni, ha azt hisszük, hogy nálunk van a százszázalékos válasz. Inkább legyünk nyitottak, és ismerjük el, ha valamit nem tudunk. 

– Melyek a leggyakoribb ateista tévhitek a kereszténységről? 
– Az új ateisták, akikkel gyakran találkozni a közösségi médiában, jellemzően két dolgot hisznek tévesen a keresztényekről. Az egyik, hogy nincsenek racionális keresztények, mert aki hisz, az nem „tud”. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a kereszténység nem észszerű.

Eközben a világ vezető gondolkodói, filozófusai, természettudósai közt sokan vannak keresztények, akik nem azért azok, mert bennük maradt egy gyermeteg vágy valamiféle túlvilág iránt, és nem is azért, mert félnek és nem tudnak megbirkózni azzal, hogy a halál után nincs semmi – hanem azért, mert meg vannak győződve hitük igazságairól.

A keresztény hit sosem mellőzi a tudást, nem ellentéte annak, nem vele szemben áll. A hívők többsége nem infantilis, és a kereszténység történetéből is látszik, hogy már a kezdetekkor sem gondolták, hogy csak egyféleképpen lehetne értelmezni minden bibliai szakaszt. Talán mondhatjuk, hogy azt a kereszténységet a legnehezebb cáfolni, ami nem karikatúra. 

– Mi alapján mondhatjuk, hogy a kereszténység észszerű? 
– A felvilágosodást követően terjedt el a nézet, hogy csak az észszerű, amit – természettudományos, racionális – bizonyítékokkal alá tudunk támasztani. És mivel a kereszténység főbb állításai, például a feltámadás, nem igazolhatók természettudományos módon, a kereszténység nem lehet észszerű. A keresztény filozófusok egyik útja, hogy bizonyítékokat keresnek, és történelmi, filozófiai érvekkel igazolják, hogy Krisztus feltámadt, tehát a kereszténység észszerű. A másik út – amit én jobbnak tartok –, hogy azt mondjuk: az észszerűségnek nem az a kritériuma, hogy be lehet-e bizonyítani valamit tudományos tényekkel vagy filozófiai érvekkel. Hiszen az életünkben számos olyan dolog van, amit észszerűnek fogadunk el, mégsem tudjuk és sokszor nem is akarjuk igazolni – ilyen például a más emberek tudatos elméjébe vetett hitünk. Soha nem bizonyította nekem senki azt, hogy a mellettem ülő embernek ugyanolyan személyes tudata van, mint nekem. Ezek az úgynevezett bázishitek, amik nem igényelnek további bizonyításokat. A református episztemológia, ami Alvin Plantinga nevéhez fűződik, itt teszi fel a kérdést, hogy miért ne lehetne az istenhitünk is egy ugyanilyen bázishit? Lehet, hiszen nem bizonyítékokon alapszik, hanem a Szentlélek munkásságán.

Kálvin nyomán azt valljuk, hogy Isten egy bizonyos istenérzékkel, a sensus divinitatisszal teremtett meg minket, amivel felismerjük őt a világban.

A bűn hatására ez az érzék eltorzul – ám amikor megtérünk, Isten helyreállítja bennünk, és nem feltétlenül észérvek alapján jutunk ugyan hitre, de megkapjuk a hit ajándékát. Tehát ha azt mondjuk, hogy észszerű azt gondolni, hogy a másik embernek ugyanolyan személyes tudata van, mint nekem, és márpedig ezt nem tudjuk bizonyítani, akkor ugyanígy lehet észszerű az én Istenbe vetett hitem is. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Általános iskolai tanár is vagy. Van olyan istenérv, amit akadémikusok és gyerekek egyaránt be tudnak fogadni? 
– Például a kalám kozmológiai istenérv, ami egy közérthető, mégis nagyon mély érv, filozófiai körökben a legtöbb publikáció ezzel kapcsolatban születik pró és kontra. Tavasszal jelent meg az érvet ismertté tevő gondolkodó, William Lane Craig „Észszerű kereszténység” című könyve magyarul, abban ezzel, de többek között a feltámadással kapcsolatos vagy a csodákból vett érvekkel is megismerkedhetnek az érdeklődők. A kalám kozmológiai istenérv abból indul ki, hogy mindennek, aminek a létezésének van kezdete, annak a létezésének oka is van. Az univerzum létezésének van kezdete, tehát az univerzum létezésének oka van. Ehhez kapcsolódóan már a gyerekeknek is vannak háttérismereteik a világról, az univerzumról, fizikáról. Végig tudunk menni együtt a felmerülő kérdéseken. Létrejöhet-e valami a semmiből? Keletkezik-e bármi csak úgy? Nem. Az univerzum kezdetével kapcsolatban már megértik az a priori filozófiai érveket, például hogy miért nem lehet végtelen a múltunk. Tudnak kapcsolódni a tudományos állításokhoz is, az ősrobbanáshoz, ahhoz, hogy az univerzum energiája fogy – így el tudunk jutni a konklúzióra, hogy az univerzum létezésének oka van. És akkor már lehet beszélgetni arról, hogy milyen lehet ez az ok. Lehet-e anyagi? Nem, hiszen az univerzum az anyag. Lehet-e időbeni? Nem, hiszen az univerzum időben létezik, és nem hozhatja létre saját magát. Végül lépésről lépésre megérkezünk oda, hogy egy anyagtalan, időtől független létező az univerzum alkotója, hiszen nem jöhetett létre csak úgy a semmiből, és nem létezhet végtelen ideje. Nem gondolom azt, hogy a gyerekek ezt teljes mértékben megértik, megjegyzik, de legalább azt látják, hogy vannak észszerű válaszok a kérdéseikre. Ez sokszor fontosabb, mint maga az érv.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>