„Nem látok, de megtaláltam azt, amit imádok csinálni” – A Vaklufis különleges útja a szögtől a vakságon át a gyerekszívekig

Norbi közgazdasági középiskolában érettségizett, és Baján levelező tagozaton kóstolt bele a Gábor Dénes Főiskola műszaki informatikus ágazatába. Nem fejezte be tanulmányait, minden munkában csupán egy évig lelte örömét, amíg új volt számára. Miután belefásult, mindig váltott, ezért több cégnél is megfordult, tíz éven át. Az utolsó állomás Kisharsány lett, ahol egy borászatnál helyezkedett el. Ez a baranyai település lett a kiindulópontja Norbi kálváriájának.

„Fahordás közben léptem bele a szögbe. Megkaptam a tetanusz elleni oltást, kitakarították a sebet, de az orvosok későn vették észre, hogy belül begennyesedett a sarkam. A szög leszakított egy csontszilánkot a sarokcsontomból, ez okozta a galibát. Ráadásul a két cső, amit a sarkamba tettek, fertőzött volt. Március közepén kerültem Szegedre, és június végén engedtek ki a kórházból, amikor elveszítettem a látásomat. A sebészeten a lábamra koncentráltak, sikerült is megmenteni egy kiváló érsebésznek köszönhetően. A lábam hónapról hónapra javult, miközben a szemem egyre jobban tönkrement. Cukorbeteg voltam ugyanis, de a kórházban nem figyeltek oda a vércukorszintemre és az étkezésemre. A magas cukorszint miatt nem gyógyult a lábam, a gyulladás miatt nem ment le a cukrom, szóval egy ördögi körbe keveredtem.

Egyik pillanatról a másikra homályosodott el a látásom. Olyan gyorsan történt, hogy megírtam egy SMS-t, és a választ már nem tudtam elolvasni.

Akkor még körvonalakat láttam. Szegeden elkezdték lézerezni a szemem, de nem segített. Pesten találtunk egy szakembert, aki megműtötte mind a két szemem, mégis teljesen megvakultam. Amikor az orvos azt mondta a bal szememre, hogy kész, vége, akkor arra gondoltam, hogy van még egy. Nem is fogtam fel igazán. De amikor a másikat is kezdtem elveszíteni, akkor tudtam, hogy nagyon nagy gáz van.”

A trauma után Norbi egy évig nem mozdult ki otthonról. A négy fal között ült, és szó szerint semmit sem csinált.

Kép

„Gondoltam, anyáék majd eltartanak. Csak feküdtem egész nap, még a tévét sem kapcsoltam be. Szedtem a fájdalomcsillapítót és a nyugtatót, holott már semmim nem fájt, és tök fölösleges volt. Vegetáltam. Szüleim hatására kerültem Pestre, a VERCS-be (Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportja a Vakok Állami Intézetében), ahová nem szívesen mentem. Akkor már több mint fél éve nem vágattam le a hajam, és nem borotválkoztam. Régi VERCS-esek jöttek, akik elmesélték a történetüket. Volt, aki hét évig nem mozdult ki a négy fal közül, most pedig céget vezet. A másik épp akkor szerezte meg a második diplomáját. Eldöntöttem, hogy ha nekik sikerült, akkor nekem is sikerülni fog. Hétvégén levágattam a hajam olyanra, amilyen régen volt, és szőkére meg pirosra festettem. Visszamentem Pestre, és a tanárok nem ismertek meg a folyosón. Onnantól kezdtem újjáépíteni az életem. Próbáltam elfogadni azt, hogy ma sem jött vissza a látásom, per pillanat ez van, ezt kell megszokni, és így kell tovább élni.

Még most is tartom a kapcsolatot a közlekedéstanárommal. Ő mondta, hogy nem sok tanítványa tanult meg ilyen gyorsan fehérbotozni, és kevesen tájékozódnak hozzám hasonlóan. Mai napig a fejemben vannak azok az útvonalak, amelyeken jártam. Ma a segítőmmel Siklósra utaztunk, és szóltam neki, hogy szerintem továbbmentünk. Kiderült, hogy tényleg így történt.

Többen kérdezik, jobb lett-e a hallásom. Nem, csak jobban figyelek, jobban használom ezt az érzékterületet.

Ha közlekedem, akkor nyitva van a szemem, mert sokkal jobban hallok. Könnyebb elhelyeznem, milyen messziről jön az autó, és hol tarthat. De nem tudok úgy közlekedni, mint aki vakon született, aki megfogja a kutyáját, elmegy egy idegen városba, és ott ráhagyatkozik másokra. Tudja, hogy úgyis lesz ott valaki, talál segítséget. Nekem ezt nehezebb elhinnem. Amikor a VERCS-en voltam, a 3. héten kértem a közlekedéstanáromat, hogy kísérjen ki a buszpályaudvarra. Ő azonban azt mondta: »Van fehér botod, tudsz közlekedni. Tudod, hogy honnan indul, szállj fel a buszra. Nem leszel egyedül, kérj valakitől segítséget.« Három órán keresztül ültem az ágyamon, a táskával a hátamon, hogy elinduljak-e vagy ne. Gondolkodtam, kit hívjak fel Kalocsáról, hogy jöjjön elém kocsival. Három óra után elindultam, és kiértem a pályaudvarra. Megálltam a 6-os állomásnál, és odalépett hozzám egy srác, aki az öcsém haverja volt. Nincsenek véletlenek.”

Kép

Lakatos Norbert

Norbi két évig Pesten dolgozott, majd Miskolcra költözött egy párkapcsolat miatt. Ott ismerkedett először vakvezető kutyákkal, és talált rá hűséges társára, Tamira. A tizenkét éves kutyával nagyobb távolságokra már nem járnak együtt, de Kisharsányban sokat sétálgatnak. Ebben a faluban él jelenleg Norbi, és kedvenc foglalatosságának, a lufihajtogatásnak hódol.

„Egy kerti partin vettem részt Kalocsán, amikor felmerült a lufizás ötlete. Egyik ismerősöm javasolta, aki ezzel foglalkozott. Azt mondta, milyen vicces lenne, ha elmennék valahová, és elkezdenék a gyerekeknek lufikat hajtogatni. Három napig gondolkoztam, azután megkértem, hogy tanítson meg. Az első figura egy kutya volt, amit öt perc alatt megtanultam. YouTube-on keresztül még húszfélét sajátítottam el. Mivel a nagymamám mindig mondta, hogy ha csinálok valamit, akkor rendesen csináljam, és ne kókler módon, ezért beiratkoztam egy lufihajtogató iskolába Pestre. Majdnem egy éven át, három hetente egy nap, reggeltől estig lufit hajtogattunk. Több mint harmincan kezdtük, és hatan vizsgáztunk le. Jelenleg én vagyok az egyetlen vak a világon, aki nemzetközi vizsgával rendelkezik. Hollandiában él egy srác, aki szintén lufizik, de csak tanult formákkal.

Szeretem én magam kitalálni, hogy mit hajtogassak. Elképzelem fejben, és addig alakítgatom, amíg meg nem valósul a tervem. Tavaly a vírushelyzet miatt nem mentem sehová, mert veszélyeztetett vagyok. Amikor végre elfogadtam a vakságot, és megtaláltam azt a munkát, amit még egy év után is szeretek csinálni, akkor leállt mind a két vesém. A transzplantáció jól sikerült, de nem mozdulhattam ki, tavaly március közepén itthon maradtam.

Hajtogattam egy 180 centis orvost maszkkal, kesztyűvel, lábzsákkal, amit felajánlottam a pécsi transzplantációs ambulanciának. Utána a kalocsai kórháznak hajtogattam egy nővérkét, ami szintén 80-90 lufiból állt.

Felkértek egy bicikli meghajtogatására is, aminek az elkészítése nyolc órába telt. De kéthetes sztori lett mindennel együtt, mire a lámpát, láncot, pedált, küllőket, az első és hátsó lámpát is teljesen kitaláltam.”

Norbi a lufihajtogatással hazai és világversenyeken is részt vesz. Járt Amerikában és Szlovéniában. 2019-ben Budapesten támadó darazsával elnyerte a közönség és a szakmai zsűri első díját. Bár versenytársai látnak, mégsem akarja, hogy a vaksága előnyhöz juttassa. A lufizás nemcsak hobbi, hanem munka is számára.

Kép

Lakatos Norbert

„Kisharsányban egy csomagolóüzemben dolgoztam, ahol megváltozott munkaképességűeket foglalkoztatnak. Napi négy óráért harminckétezer forintot kaptam, míg az államtól a munkaadónak az összeg többszöröse jár egy fogyatékkal élő után. Felmondtam, és úgy döntöttem, hogy a lufizást és az érzékenyítő előadásokat választom. Óvodákba, iskolákba, rendezvényekre, céges és családi összejövetelekre járok. Szeretek viccelődni a gyerekekkel, interaktív előadásokat tartok. Érdekes, hogy nem én akartam, hanem megkértek, hogy beszéljek a vakságról. Hét éve csinálom, és imádom. Mindig feltöltődök közben. Nemcsak adok, hanem sokat kapok is. Villányban például egy autista kisgyerekkel senki sem akart játszani. Megkérdeztem a gyerekeket, játszanának-e velem, ha ide járnék óvodába. Mondták, hogy igen. És ha valaki kerekesszékkel jönne? Igen, válaszolták, ő is tud kosárlabdázni, játszani. És ennek a kisfiúnak nem lehetne segíteni vagy játszani vele? Három hónap múlva felhívott az óvodavezető, és mondta, hogy a kissrác lett a sztár.

Szeretnék olyan szponzorokat is találni, akik a hátrányos helyzetű gyerekekhez segítenek eljutni.

Tavaly egy bajai srác menzáztatta a gyerekeket három vagy négy faluban, és meghívott azokba az iskolákba. Most kaptam egy ígéretet, de nem akarom elkiabálni...

Ha tehetem, jótékonykodom. Rendszeresen járok a pécsi Éltes Mátyás Általános Iskolába a hátrányos helyzetű és fogyatékkal élő gyerekek közé, illetve a pécsi gyermekonkológiára. Próbálok valamit visszaadni abból, amit kaptam. Ha jót adok, nem biztos, hogy attól kapom vissza, akinek adtam, de valamilyen formában visszakapom, és ez bőven elég. Nem látok, a magánéletem sehol sem tart, de megtaláltam azt, amit imádok csinálni.”

Norbinak a korábbi életéből leginkább az autóvezetés hiányzik. Több várost és útvonalat úgy ismer, mint a tenyerét; Olaszországba, Németországba és Romániába is járt rendszeresen. Bár nemrég kipróbálhatta a motorozást a hátsó ülésen, de az igazi álma az autóvezetés. A Hungaroringen a Tolvajtempó Eleanorjába szeretne beülni. És bízik Roska Botond kutatócsoportjának eredményességében. „Szerintem évek kérdése, és ha nem is az én szembajomra, de lesz megoldás.”