Az emberről naponta másfél-öt grammnyi hám válik le, ami egymillió poratkának biztosítja a napi táplálékot. A 0,3-0,5 milliméteres háziporatkák csupán másfél-két hétig élnek, ez idő alatt viszont félszáz utódot is hozhatnak. Ezek az állatok annál szaporábbak, minél kedvezőbbek számukra a feltételek: magas, hetven-nyolcvan százalékos páratartalomnál, 23-25 fokos hőmérsékleten például prímán érzik magukat. Az apró atkák ágyakon, matracokon, kárpitokon és szőnyegeken egyaránt otthonosan mozognak. Az emberek többségére nem jelentenek veszélyt. Akár még hasznosnak is tekinthetnénk őket, hiszen az emberek és a háziállatok elhullajtott szőr- és hajszálaival, hámsejtjeivel táplálkoznak, egyszóval takarítanak. A túlérzékenység kialakulásának veszélye miatt mégis jobb, ha megszabadulunk ezektől a lakótársaktól.

Fontos tehát alaposan szellőztetni, az ágyneműt pedig hetente cserélni, és legalább hatvan fokon mosni. Az apróbb tárgyakat, természetes anyagból készült játékokat a fagyasztóban is atkamentésíthetjük.

Ehhez elegendő két napra „jégre tenni” őket, ugyanis az atkák mínusz tizennyolc fok alatt elpusztulnak.

A háziporatkától nem könnyű megszabadulni, ehhez messze nem elég egy kiadós porszívózás és egy alapos portörlés: még a legalaposabb takarítás után is számíthatunk az atkák háromnegyedének további társaságára. (Bár a mikrofilteres porszívók nagyon hatékonyak!) A legjobb eredményt speciális atkaölő tisztítószerekkel és készülékekkel érhetjük el: ezek több hónapos atkamentes időszakos biztosítanak.

Ma már kaphatóak olyan matrac- ás ágyneműhuzatok, is, melyek szintetikus anyagból készülnek, az atkák számára átjárhatatlanok, mégis jól szellőznek.

Az erre érzékenyeknél a háziporatkák a pollenallergiához hasonló tüneteket (könnyezés, szemvörösség, szemviszketés, orrfolyás, tüsszögés) idézhetnek elő. Az ágyneművel érintkező bőrfelületeken csalánkiütés, ekcéma is megjelenhet. A súlyosabb allergiás reakciókat tüneti szerekkel (antihisztamin, lokális szteroid, immunmodulátorok) lehet kezelni, de megoldást jelenthet az úgynevezett specifikus immunterápia is, mely során a szervezetet hozzászoktatják az allergénhez.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Ádám vagyok, szeretetben élek a párommal a közös otthonunkban, de a barkácsolás és a ház körüli teendők teljesen hidegen hagynak. Férfi létemre inkább hívok szerelőt, ha valami elromlik a lakásban, minthogy szakképzettség nélkül nekiálljak bütykölni, és kárt tegyek valamiben vagy önmagamban. A párom elfogad így, mert pontosan tudja, hogy senki nem tökéletes, és hogy nincs olyan, hogy valaki mindenhez ért. Én ugyanígy állok őhozzá: tiszteletben tartom, hogy nem süt-főz professzionális szinten, és az sem üti meg az ingerküszöbömet, ha néha magam készítem a vacsorám.

Mint azt mondtam is neki a megismerkedésünkkor: nem szakácsot keresek benne, hanem társat.

Gyerekként még nagyon is vonzott a barkácsolás világa, előszeretettel bóklásztam bútorboltokban, kíváncsi voltam, hogyan készül egy szép asztal vagy egy éjjeliszekrény. Otthon volt egy saját kis szerelőpadom, sok-sok szerszámom, amiket büszkén vittem le a játszótérre is. Ahogy teltek az évek, és egyre több elvárásnak kellett megfelelnem az iskolában és a versenysportban, a barkácsolás iránti vonzalmam alábbhagyott. Kiskoromban sosem láttam apukámat a garázsban autót szerelni, nem faragtunk együtt szobrokat. Az én édesapám – közgazdász lévén – az informatika világában mozog otthonosan, én pedig mindent, amit a számítástechnikáról tudok, tőle tanultam. Nem tudok összeszerelni egy bútort, képtelen vagyok kicserélni a redőny gurtniját, viszont bármikor képes vagyok újratelepíteni a Windowst, kijavítani a rendszerhibákat, és új életet lehelni olyan nyomtatókba és telefonokba, amelyekről már mindenki lemondott.

Mivel korán megtanultam, hogy az idő pénz, és hogy nem szégyellendő dolog bevallani azt, ha valamihez nem értünk, ma már a telefonom névjegyzékében éppúgy szerepel a villany- és a vízvezetékszerelő telefonszáma, mint a redőnyösé vagy a festőé.

A lapokból álló bútorok összeszereléséhez mindig olyan ismerőst hívok át, aki érti a dolgát, és aki – velem ellentétben – nem úgy tekint a szerelési útmutatóra, mint bonyolult és misztikus NASA-térképre. A múltkor például elromlott nálunk a vécé, pontosabban napokig folyt a tartályból a víz. Csak álltam a tartály alatt, és fogalmam sem volt, mit kellene csinálni, végül apósomat hívtam fel, aki részletesen elmagyarázta, mit is kell csinálnom ahhoz, hogy a csobogás elálljon.

Természetesen a legalapvetőbb háztartási munkákat el tudom végezni, például be tudok fúrni egy szöget a falba, ki tudok cserélni egy villanykörtét, csakhogy egyáltalán nem érzem azt, hogy nekem be kellene fúrnom egy szöget a falba, vagy ki kellene cserélnem egy villanykörtét. A mai világban már az is magas léc, hogy eltartsa valaki a családját úgy, hogy közben lelkileg-szellemileg is jelen tudjon lenni otthon. Vannak, akik szerint nem vagyok igazi férfi – hát, aláírom, én azonban úgy vélem, a férfiasságot nem abban mérik, elég olajos-e a kezed vagy hogy van-e elég bőrkeményedés a tenyereden. Mint ahogy egy nő sem attól nő, hogy takarít vagy főz. A belső értékek az irányadóak.

Ami a férfiasságot illeti: szerintem az igazi férfi mindenkinek mást jelent. A szóhoz mindenki más-más képet és jelzőket társít.

Számomra az igazi férfi az, akiről sugárzik a biztonság, az életöröm, a stabilitás és az erő. Aki nemcsak fizikálisan és biológiailag néz ki férfinek, hanem maximálisan annak érzi magát, vállalva az emberi lét összes velejáró érzését, jót és rosszat egyaránt, nem félve egyiktől sem. Tudatosan és felelősségteljesen él, célokat tűz ki maga elé, és kellő ambíciói vannak ezek megvalósítására. Nem szégyelli kimutatni az érzéseit, megbízható társ, aki a párjával képes mély témákról is beszélgetni, vagyis érzelmileg is intelligens.

Tudom jól, hogy mára a nő és férfi minőségek átrendeződtek, s hogy a határ is egyre inkább elmosódik „férfias” és „nőies” feladatok között. A nők lassan minden olyat megoldanak, ami korábban férfimunka volt, mellette elvégzik a női munkát is. Próbálnak szupernők, szuperanyuk lenni, mutatván, hogy mindent elbírnak. A férfiak egy része válaszul elkezd kompenzálni: férfimunka helyett inkább elmennek gyesre, vagy vezetik a háztartást, amíg párjuk részlegvezetőként dolgozik egy jól fizető cégnél.

Szerintem ezzel sincs semmi gond, egészen addig, amíg valamelyik fél e felállást nem éli meg teherként.

Állítom ezt azzal együtt, hogy én a klasszikus családi értékekkel és nemi szerepekkel szimpatizálok. Férfi vagyok, és szeretek férfi lenni, mert jó érzés, hogy támasza és védelmezője lehetek a páromnak. S ha a gyermekem egyszer azt mondja majd, hogy autó- vagy villanyszerelő szeretne lenni, én teljes mértékben támogatni fogom őt. Talán egyszer majd megtanít kereket cserélni.

– 2016-ban jelent meg a kamaszkori rákbetegséged terápiája alatt írt naplód a Koinónia Kiadónál, amelyet nagy érdeklődéssel fogadtak az olvasók, és a mai napig kelendő olvasmány. Hogyan hatott rád a kötet sikere?

– Furcsán fog hangzani, de nehezen éltem meg. Egészen a közelmúltig úgy gondoltam, hogy nincs itt semmiféle látnivaló, hiszen a saját kereteimen belül teljesen normális életet élek. Nem gondoltam végig, mi fogja követni azt, ha kiadom a személyes történetemet a kezemből: meg kellett tanulnom kezelni azt az ismertséget és azt a felelősséget, ami a könyvem megjelenésével járt. Akkoriban valahogy csak a logisztikai, szervezési dolgokra koncentráltam – hogy milyen legyen a borító, hol legyen a közönségtalálkozó –, arra viszont nem voltam felkészülve, hogy az emberek jönni fognak, elolvassák a történetemet, aztán elmesélik a magukét, és tanácsot kérnek tőlem például abban, hogyan beszéljenek erről a témáról a gyerekeikkel.

– A könyved legelején leírod, honnan indult minden: ahogy Róza, a középső gyermeketek megsimogatta a sokszor műtött karodat, és azt kérdezte, másnak miért nincs ilyen szép, gömbölyű válla, mint neked. Ez a pillanat indított arra, hogy elővedd a tizenöt évvel azelőtti kórházi naplóidat, és elmeséld a történetedet. Olyan könnyednek, természetesnek tűnik mindez – és, ahogy mondod, mégis nehéz feldolgozni.

– Furcsa sors, hogy tulajdonképpen tálcán kapom a dolgokat. Egyszerűen belekerülök helyzetekbe, és csak tőlem függ, hogy kezdek-e velük valamit, vagy sem.

Sok rákos kamaszt látott már a történelem, akik nem írtak könyvet a betegségükről, én pedig valamiért megtettem.

Olyannak fogtam fel ezt, mint amiről a bibliai talentumok története beszél. Talentum alatt most nem feltétlenül a tehetségre gondolok, hanem azokra a lehetőségekre, amiket kapsz az Istentől az életben. A vele való folyamatos párbeszéd során dől el bennem, hogy mibe állok bele, mibe nem. Ha valami mellett döntést hozok, akkor hiszem, hogy Isten támogat abban, hogy végig is tudjam csinálni, de nekem kell eldönteni, hogy végig akarom-e járni az előttem megnyíló utat.

– Valószínűleg a Monarchia legnagyobb egészség- és kórházügyi szakértője vagy: belülről ismered a román, a magyar és az osztrák betegellátást egyaránt, hiszen annak idején Bécsben műtöttek, és oda tértél vissza 2018-ban is, amikor a begyulladt vállprotézised miatt úgy tűnt, hogy amputálni kell a karodat.

– Igen, sokan keresnek fel ezzel kapcsolatban – nehéz nekem, amikor tanácsért, segítségért fordulnak hozzám, mert csak információt tudok adni, semmi többet, noha azt várnák el, hogy egy nyugatibb rendszer meggyógyítja őket, és én biztosan tudok abban segíteni, hogy valóban meggyógyuljanak. Az embernek szembe kell néznie azzal, hogy nem biztos, hogy meg fog gyógyulni, és saját magának kell megtalálnia azt az erőt, amely átviszi a nehézségeken: amellyel belevág a kemoterápiába vagy bizalmat szavaz egy új módszernek.

Kép

Aczél Dóra – Kép: Vigh László Miklós/Furcsa Tábor

– Ez a „nem biztos” sokszor előjött a könyvedben: számos alkalommal kellett aláírnod angolul vagy németül, hogy tudomásul veszed például az altatás kockázatát, azt, hogy nem biztos, hogy fel is ébredsz majd. Hogyan lehet ezt a nem biztost elviselni?

– Mindenkinek az életében jelen van az, hogy semmi nem biztos. Vagy túllendülsz ezen, vagy megérted, micsoda lehetőség van ebben.

Ugyanis a rossz sem biztos – éppen azért kell cselekedni, hogy elinduljon, formálódni kezdjen valami.

– Mit jelent neked most a betegséged? Sikerült-e a 2018-as legutóbbi beavatkozások óta stabilizálni a helyzetedet?

– Sajnos azóta is többször begyulladt a protézisem, de kisebb csodák folytán mindig megoldódott a helyzetem. Ha filozófiailag akarnám megfogalmazni, akkor ez egy olyan tudás, ami mindig velem van, és mindig átszínezi az életemet. Sürgeti a dolgaimat, hogy nincs idő, most kell csinálni dolgokat, mert minden annyira mulandó és bizonytalan, így nem feltétlenül szabad teketóriázni. Másrészt jelez is, ha túlhajtom magam. Magyarán folyamatos mérlegelést tanít: sürget és lassít. És a kettő közt nekem kell dönteni, hogy most épp melyiket választom.

– Utóbbi – mármint a magad túlhajtása – nem lehet nálad ritka, az ismerőseid szerint nagy fordulatszámon élsz: alapítója voltál például a romániai Yuppi Tábornak, amely krónikus beteg gyerekeknek nyújt gyógyító élményeket a Bátor Tábor mintájára. Hogyan jött annak idején az ötlet?

– Mostanában kezdek rádöbbenni, hogy fiatal felnőtt koromban egyszerűen nem tudtam kicsiben gondolkodni, mert nem tudtam, hogy mi a kicsi és mi a nagy. Számomra ez volt a normális. Ráktúlélőként megismertem a Bátor Tábort, és logikusnak tűnt, hogy kell ilyet csinálni Romániában is. Az a nagyon erős érzés volt a Yuppi mögött, hogy igenis tud győzni az élet a halál fölött.

Itt most nem a konkrét klinikai halálra vagy a fizikai életre gondolok, hanem az életigenlésre: hogy van életkedved, van kedved csinálni dolgokat, csak azért, mert vagány az élet, ami körülötted van.

A rácsodálkozás az életre elindított bennem valamit, és világos volt, hogy azt a valamit meg is fogom valósítani, de nem gondolkoztam azon, hová fog ez nőni, fejlődni. Három éve viszont kiszálltam, mert azt éreztem, hogy már nem kell a Yuppinak az, ami vagyok. Fájdalmas, de szükségszerű döntést hoztam, most már tudok róla elérzékenyülés nélkül beszélni.

– Amikor a Fájdallam című könyved honlapját átalakítottad közösségi bloggá, hangsúlyoztad, mennyire fontos, milyen nagy erejű tett a kimondás. Te tizenöt évvel a betegséged után írtad meg a történetedet. Mit gondolsz, mennyi idő kell ahhoz, hogy felzaklatottság nélkül kimondható legyen az, ami fájt?

– Szerintem nem az idő itt a kulcskérdés, hanem az, hogy én magam mit tudok kezdeni azzal, ami fáj. Előfordul, hogy másodpercek alatt napirendre tudok térni afelett, ha valaki megbántott – ha kívül tudok maradni, ha értem, hogy nem rólam szólt a dolog. A Yuppival való különválásunkat évekig tartott feldolgoznom. Sok idő kellett, hogy megfogalmazzam, mit tanultam általa, milyen más irányba fordította az életemet, és ma már ki tudom mondani, hogy nagyon jó barátságokat is vesztettem a Yuppival, mégis így kellett ennek lennie.

Kép

Aczél Dóra – Kép: Vigh László Miklós/Furcsa Tábor

– Az élet ment tovább: éppen a beszélgetésünk közben zajlik az általad alapított Grund School Furcsa Tábora. A szobába beszűrődik a gyerekek hangja – az ember szinte önkéntelenül letenné a diktafont, és állna is be önkénteskedni a hangos kavalkádba. Mi ez az iskola, mi ez a tábor?

– Amikor a nagyfiunk, Péter ovis volt, elég hamar feltűnt, hogy ő egy kicsit más, mint a többiek. Nincs diagnózisa, mindössze annyit vettünk észre, hogy mindig másképp kezdte el csinálni a dolgokat, mint a társai. Már az óvodában ismerte a betűket, tudott számolni. Tudtam, hogy azok a módszerek, amelyeket a Bátor Táborban vagy a Yuppiban használtunk, nemcsak a beteg gyerekeknél működnek, hanem jól használhatók egészséges gyerekeknél vagy akár felnőtteknél is.

Arra gondoltam, milyen vagány lenne, ha lenne egy olyan iskola, ahol kicsit nyáritábor-hangulat van, és amelyben az élményterápia módszereit használjuk, azaz nagyon figyelünk a gyerekekre, folyamatos közöttünk a kommunikáció, és rendszeresen adunk nekik visszajelzést is.

Pár héttel azután, hogy ez megfogalmazódott bennem, az egyik kollégám elküldte nekem a hírt, hogy létrejött a Budapest School. Rácsodálkoztam arra, hogy mennyire hasonló alapgondolatok vannak mögötte, és nagyon megörültem, hogy ezt valaki már el is kezdte csinálni. Fel is vettem az alapítóval, Halácsy Péterrel a kapcsolatot, mert szerettem volna, ha Romániában is létrejön egy ilyen iskola. Aztán az igen hosszú tanulási és tervezési folyamat végén világossá vált, hogy nagyon mások a lehetőségek és a körülmények Budapesten, mint egy romániai határmenti kisvárosban, így nem tudtuk egy az egyben átvenni a modellt.

– Mivel foglalkoztok pontosan?

– Tematikus táborokat szervezünk, amelyben a gyerekek belső motivációira építve adunk át nekik tudást, tanulunk velük együtt – foglalkoztunk már konfliktuskezeléssel, az online világgal, a digitális detoxszal is. Minden iskolai szünetben próbálunk tanulást támogató táborokat szervezni – ez valójában élményterápiás tábor azoknak, akiknek segítségre van szükségük az integrációban. Hozzánk azok jönnek, akik nem érzik jól magukat a világban, mert például nagyon okosak, és nem tudnak velük az iskolában mit kezdeni. Mi megszeretgetjük őket – ez jó kihívás.

A témáink meghívják a problémákat is: idén például azt reméltük, hogy másképp látó, viselkedő, gondolkodó, mások által furcsának látott gyerekek fognak hozzánk jönni a Furcsa Táborba.

A tevékenységeket is próbáljuk furcsára fogni, csinálunk például kintsugit – ugyan nem arannyal, hanem ragasztóba kevert aranyporral –, hogy a gyerekek is tapasztalják, hogy a sérülés, a furcsaság igenis lehet nagyon értékes. Az a célunk, hogy a gyerekek bízzanak magukban, és tudják: az, hogy ők mások, teljesen rendben van.

– Ezt biztosan nagyon élvezik a táborozóitok.

– Történnek csodák, de nagyon meg kell értük dolgozni. Ilyen csoda lehet például egy-egy mosoly is, mert van, aki kifejezetten nehezen adja magát. Például csak a tábor második napján jöttünk rá, hogy az egyik kislány fogszabályzót hord – ugyanis akkor mosolygott először ránk. A felnőtteknek is nagyon fontos, hogy itt csapatban vagyunk: lehet hibázni, támogatjuk egymást. Nagyon nagy dolog, amikor valaki azt érzi, hogy nincs egyedül, és nem dől össze a világ, ha elvét valamit. Azért tartom nagyon fontosnak, hogy a munkatársaim is megéljék ezt, mert csak azt tudják hitelesen továbbadni a gyerekeknek, amit ők maguk is megtapasztaltak.

Nem is emlékszem, mikor voltunk utoljára kettesben pihenős, láblógatós nyaraláson a férjemmel, talán még a gyerekek születése előtt. Ha sikerül néhány napra elszöknünk, akkor a férjem mint „önkéntes programfelelős” mindig túrázást szervez. Elmondja, milyen útvonalat talált ki, honnan hova megyünk, hol töltjük az éjszakát, én meg csak bólogatok. Aztán általában mindig többet megyünk, mint a tervezett, de nem azért, mert eltévedünk, hanem azért, mert a férjem mindig kevesebbet mond nekem előre, nehogy sztrájkoljak. Így gyalogoltunk a múltkor is a Bakonyban két nap alatt közel nyolcvan kilométert a tervezett ötven helyett. Ráadásul mindkét nap az utolsó néhány kilométert teljes sötétségben, összekapaszkodva (illetve én kapaszkodtam a férjembe), egyetlen zseblámpával a kezünkben tettük meg rohamléptekben. Másnap alig bírtam lábra állni.

Egyszer-kétszer már felvetettem, hogy inkább csak pihenni menjünk kettesben, de mindig meggyőz: „Olyan jó veled túrázni! Ilyenkor tudunk a legjobban beszélgetni!” Melyik nő mondana nemet, ha a párja beszélgetni akarna vele? Persze hogy egyből belemegyek, mert megörülök a lehetőségnek, hogy van néhány nap, amikor csak rám figyel, és kibeszélhetek magamból mindent, amire már hetek óta nem volt idő. Bár ezek a beszélgetések időnként egyoldalúak, mert nekem általában jóval több mondanivalóm van, mint neki. Utólag már többször jutottam arra, elég lett volna egynapos túra is, mert annyi idő alatt mindent elmondok, vagy annyira elfáradok, hogy már megszólalni sincs kedvem.

Arra a tátrai túrára is gyorsan igent mondtam, amikor három napi cuccunkat kellett a hátunkon cipelni, és menedékházban kellett aludnunk harminc másik lelkes túrázóval. Akkor még nem is sejtettem, milyen próbák elé állít a férjem és a Tátra.

Szokásunkhoz híven kicsit késve indulva, délután érkeztünk meg Tátrafüredre. Kiszálltunk az autóból, és azzal a lendülettel, ahogyan a hátamra vettem a hátizsákot, dobtam is le, túl nehéz volt. Elkezdtem szelektálni: végül is hajvasaló nélkül és ugyanabban a pulóverben is kibírom három napig… de tulajdonképpen egy fogkefe és egy törülköző is elég lesz kettőnknek. Miután könnyítettem a táska súlyán, útra keltünk, hogy meghódítsuk a Magas-Tátrát. Egyetlen célunk volt aznapra: átjutni a Vöröstorony-hágón és elérni a Hosszú-tavi menedékházat még sötétedés előtt. Utunk elején sok túrázóval találkoztunk. „Nemcsak mi kezdjük ilyen későn a túrát, mások is milyen könnyelműek” – gondoltuk magunkban. Hamar rá kellett jönnünk, hogy mégis csak mi vagyunk azok, ugyanis mások visszafordultak a Téry-menedékháztól, vagy ottmaradtak éjszakára. Csupán egy-két elszántabb csapatot láttunk még magunk előtt a távolban.

A Vöröstorony-hágó felé vettük az irányt, én meg csak mondtam és mondtam. Rég voltunk így kettesben, úgyhogy bőven volt mesélnivalóm. Aztán, ahogy egyre meredekebben haladtunk, egyre kevesebbet bírtam beszélni.

Elértünk a Vöröstorony-hágó aljához, amely elsőre nem is tűnt annyira félelmetesnek. A térkép jelölte, hogy láncos szakasz következik. Nem ijedtünk meg tőle, mivel korábban is jártunk olyan helyen, ahol sziklafalba erősített vaspántok, láncok segítették a feljutást. Ahogy haladtunk felfelé, a sziklafal egyre függőlegesebb lett, én meg már szó nélkül haladtam előre. Komoly koncentrációt igényelt, hogy előre kinézzem, hova kapaszkodom, hova lépek. A férjem mögöttem jött kicsit lemaradva, hogy ha törmelék vagy kő megindul, amikor rálépek, ne essen rá. Már túl voltunk a 150 méter magas sziklafal felén, amikor hirtelen megtorpantam, hiányzott a lánc, és nem láttam, merre tudnék továbbhaladni. Kétségbeestem. Férjem utolért, hogy segítsen. Ahogy nyúlt felém, megbillent a táskája, kiesett belőle a kulacsa, és lezuhant a mélybe. Még szerencse, hogy senki sem volt alattunk, akit fejbe vághatott volna. Akkor néztem először le, és gyorsan vissza is fordultam, annyira megijedtem az alattunk lévő mélységtől: „Mi a frászt keresünk itt? Nem vagyunk normálisak, itt mászunk a sziklafalon minden biztosítás nélkül, és otthon két kisgyerek vár bennünket! Elment az eszünk! Miért nem mentünk inkább wellnesselni! Mikre veszel rá?” – akadtam ki hirtelen. Férjem megőrizte higgadtságát, és csak annyit mondott:

„Most már közelebb vagyunk a tetejéhez, mint az aljához. Mássz, mindjárt fent leszünk!” Igazat adtam neki, mivel nem volt más választásom.

Összeszedtem minden bátorságomat, kerestem olyan pontot, amelybe kapaszkodva továbbhaladhatok, és imádkoztam. Utólag árulta el nekem, hogy bizony ő is parázott, de nem szólt, nehogy még jobban megijedjek. Nyugodtsága mindig jó hatással van rám, és én is egyből kisebbnek látom a bajt. Akkor is sikerült megnyugtatnia, amikor egy másik tátrai túránknál a velünk szembejövő, angolul nem beszélő szlovákok kézzel-lábbal magyarázták nekünk, hogy medvét láttak. Férjem akkor is megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, majd valamivel elijesztjük, nagynak, félelmetesnek mutatjuk magunkat. Mindezt olyan magabiztossággal mondta, hogy elhittem neki. Szerencsére a találkozás a medvével végül elmaradt.

Kép

Kép: Freepik

Átmásztunk a hágón, és nem történt semmi bajunk. Hirtelen olyan magabiztosnak, vagánynak éreztem magam, hogy az sem zavart, hogy közben elkezdett sötétedni, és közeledett a vihar, de még jó másfél óra hátra volt a túránkból. Az utolsó szakaszon már egy lélekkel sem találkoztunk. Ketten gyalogoltunk csendben, a hágó elvitte az összes mondanivalómat.

Még a vihar előtt elértük a menedékházat. Kicsit máshogy képzeltem el az ottani körülményeket, így újra inamba szállt a bátorságom.

Még jó, hogy előre foglaltunk fekvőhelyet, így jutott még nekünk matrac az emeleten. Azoknak, akik ezt elmulasztották, csak a folyosón és az ebédlőben jutott matrac nélküli fekvőhely. Kedvesen üdvözöltek bennünket a házban, és megmutatták a helyünket a tetőtérben. A húsz férőhelyes szoba egyelőre üres volt, mindenki az ebédlőben pihent, csupán egyetlen egy magyar fiú feküdt magzatpózban a matracán túrabakancsok és hátizsákok között. Nagyon rosszul volt, mert beleivott a patakvízbe.

Megizzadva, fáradtan érkeztünk, ezért szerettünk volna venni egy frissítő zuhanyt. Amikor a zuhanyzó iránt érdeklődtem, a konyha egyik sarkába mutattak, ahol egy mosogatótálca volt, két oldalán kifeszített lepedő szolgált függönyként. Na, erre nem számítottam, maradt a hidegvizes cicamosdás. A WC-vel kapcsolatban már nem is voltak illúzióink, nem is mertünk rákérdezni, inkább magunk fedeztük fel. Persze, hogy kinti budi volt! De azért ott is értek meglepetések: kiálló sziklára épült, minden zuhant a mélybe. Világítás nem volt bent, és olyan erős szalmiákszesz-szag terjengett, hogy egyből rosszul lett, aki belépett. Este megérkezett az óriási vihar, és kétszer is meggondolta magát az ember, hogy kimegy-e. Én nem is mertem egyedül, férjem kísérgetett és világított a telefonjával.

Vacsora alatt végig feszengtem, diszkomfortosan éreztem magam. Mondjuk, nem sok nő ült piros körmökkel, enyhe sminkben az asztalnál.

Nem találtam a helyem annak ellenére, hogy voltam cserkész, és számtalan túrán vettem már részt az életben, sőt menedékházban is nemegyszer aludtam.

Legutóbb Izlandon, ahol az akkor hároméves lányunk is velünk volt. Ő roppantul élvezte, hogy többen alszunk együtt. Miután az egész szoba elcsendesedett, felváltva nevetgélt a francia gyerekekkel. Rövid időn belül pedig az egész szoba dőlt a nevetéstől az éjszakai sötétségben. Az sem zavarta, hogy másik épületbe kell átmenni pisilni, és ehhez még a túrabakancsot és a kabátot is fel kell venni. Van mit tanulnom tőle! Úgy látszik, megöregedtem vagy túlságosan elkényelmesedtem, mindenesetre elszoktam az ilyen helyzetektől!

Férjem vacsora közben humorral próbálta oldani a feszültségem: „Szereted az izgalmakat, most bőven van benne részünk! Engedd el magad! Igyál valamit! Már úgyis itt kell aludnunk!” Már valamelyest jobban éreztem magam, amikor a szomszédos asztalnál ülő magyar fiúkhoz lejött az egyik barátjuk, és így szólt: „Zsolti nagyon rosszul van, hányt is, de nem ért el az ablakhoz, és belehányt valaki túrabakancsába!” Hirtelen lefagytam, ugyanis pont az ablak alá tettem a bakancsomat! Egészen odáig azt hittem, rosszabb már nem történhet velem azon a napon. Rohantam az emeletre, de szerencsére nem az enyém esett áldozatul. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha másnap azt a bakancsot kell felhúznom, és úgy kell folytatnom a túrát. Éjszaka nem sokat aludtam, a vihar verdeste a zsalugátert, többen horkoltak a szobában, ráadásul még azon is izgultam, ne kelljen WC-re mennem, pedig este még megígértettem a férjemmel, hogy kikísér, ha mennem kell.

Másnap zuhogó esőre ébredtünk, és mivel egész napra esőt, vihart jósoltak, letettünk arról, hogy tovább folytassuk a túrát a Rysyre. Esőkabátban, esőnadrágban elindultunk lefele egy másik útvonalon.

Nagyon kellett figyelnünk, hogy a vizes sziklákon meg ne csússzunk. Csendben szenvedtem és koncentráltam.

Mire leértünk, már az alsóneműnk is vizes volt. Mivel nem haladtunk tovább, új szállás után kellett néznünk. Férjem gyorsan le is foglalt egy szobát egy wellness-szállodában: „Ha wellness kell neked, hát megkapod!” A következő éjszakát akkora szobában töltöttük, mint amekkorában huszadmagunkkal aludtunk, ráadásul ugyanannyit fizettünk érte, mint a menedékházas két matracért! Utóbbira három év után is tisztán emlékszem, a másik viszont a többi szállodával együtt, ahol valaha aludtam, feledésbe merült. Utolsó nap már szikrázó napsütésben túráztunk, amely elfeledtette az előző két nap viszontagságait.

Férjem ezen a nyáron még nem vetette fel, hogy kettesben menjünk valahova, de már bújja az útikönyveket és a netet. Érzem, hogy újabb kalandokban lesz részem, és már valahol várom is, hogy feszegesse a határaimat!

Amikor felkértem Sándort erre a beszélgetésre, szerettem volna, hogy a feleségét, Franczel Ágnest is magával hozza, hogy ő is megszólalhasson. Ugyanis a gamba mellett ez a zenemű szerelemre és ragaszkodásra is íródott, tehát Ági szerepe megkerülhetetlen. A sajt és a kolbásztöltés pedig a mű később hozzáírt „kísérete”. Hogy finom kísérete, arról még botfülűként is meggyőződhettem.   

 – Szeretnélek egy jelentős, meghatározó, végtelenül komoly embernek bemutatni…

Sándor: Legyen! Bár nem így indult a történet… Édesanyám nagybőgőtanárként dolgozott, én háromévesen egyszer bementem hozzá a főiskolára, és azt mondtam egy csellóra: azon akarok játszani. Más munka, hivatás soha fel sem merült a fejemben, bár egyszer, évekkel később nem voltam távol attól, hogy a kályhaépítés mint szakma elragadjon… A pesti Zeneakadémián tanultam, de az első év után büntetésből Debrecenbe helyeztek át.

Már akkor is a kötöttségeket nehezen viselő ember voltam, nem fértem bele a társadalmi sémákba.

Szegedi vagyok, onnan kerültem fel Pestre. Az otthon töltött éveim alatt édesanyám nagyon erősen fogott minket, gyerekeket, így azután Pesten én hirtelen felszabadulva átlendültem a ló túlsó oldalára, ahogy a figyelem hanyatlani kezdett a távolság miatt. Kerestem mások társaságát, és újdonsült barátaimmal elindultam az élet felfedezésére, aminek következtében nagy beszélgetések követték a még nagyobb beszélgetéseket, és természetesen kevés idő meg energia maradt az órák látogatására. Így hát a Zeneakadémia némi pedagógiai célzattal áthelyezett debreceni tagintézményébe, a főiskolára – mai nevén a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karára.

 – Tehát Debrecennek vetted az irányt, ahol abban az időben – kit ad Isten? – Ági tanult.

Sándor: Év végén még levizsgáztam, az utóvizsga utóvizsgáján épp csak átmentem zenetörténetből (Ági, aki zenetörténetet tanít a Váci Bartók-Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnáziumban, csöndesen mosolyog a férje oldalán), azután gondolom, felizzottak a telefonvonalak, és engem átvettek a debreceni cselló tanszakra.

– Debrecenben már simán ment minden?

Sándor: Azt nem állítom, ugyanis a cselló mellől azért itt is szabadságoltak egy évre… Elhangzott a kérdés a fegyelmi tárgyalásomon a diákönkormányzat vezetőjétől: „Igazgató úr, most akkor ki akarja rúgni vagy sem?” És nagyon beégett az agyamba, hogy Kedves Tamás, az akkori intézményvezető és egyben csellótanárom azt válaszolta: „Magam sem tudom.” Ez megrendített, hogy ő is bizonytalanná vált. Végül kicsit zűrösen, de Debrecenben végeztem, pesti pecséttel.

 – Ágival hogyan ismerkedtetek meg? Gyanítom, hogy Debrecenben téged megelőzött a híred. A tehetségedről is és az áthelyezés történetéről is.

Sándor: Nos… igen. Azt hiszem.

Ági: Tudni kell, hogy tanév végén nekünk a diplomahangversenyek körül zajlott az egyetemi életünk. A záróhangversenyek után azzal viszonoztuk egymás szívességét, hogy meghívtuk a közreműködő partnereinket egy közös ünneplésre. Sanyi mindenkinek segített, egymást érték a koncertek és így a bulik is, előbb-utóbb meg kellett ismerkednünk egymással. Amikor ez megtörtént, az egész éjszakát végigbeszélgettük, és onnan mentünk villámsújtottan másnap órára. Én eleinte egy boglyas fejű, fura alaknak láttam…

Azután nekiláttam megszelídíteni, ő meg elrabolta a szívemet egy gesztenyés kuglóffal. Így indult közös életünk.

 – Sejtettem, hogy a gasztronómiának része lesz a történetben.

Ági: Igen. (mosolyog) Azért, mielőtt esküvő lett volna, kétszer adtuk vissza a gyűrűt egymásnak.  Végül négy év után mégis elrugaszkodtunk, és isteni gondviselés volt, hogy mindketten Győrben kaptunk állást. Sanyi a Győri Filharmonikusok szólógordonkása lett, én pedig a győri konzervatóriumban tanítottam. Emellett egyházzene szakra jártam a Zeneakadémiára, és év végére már kopogtatott első lányunk, Nonó.

Sándor: Időközben egy budapesti együttesnek, a Sonora Hungarica Kamarazenekarnak lettem tagja, így egy idő után Győrből fizetés nélküli szabadságra mentem, majd később ettől a munkahelytől végleg búcsút vettem. Rendesen szívritmuszavart, gyomorfájást produkáltam ugyanis a nagyzenekarban, így rá kellett jönnöm, hogy én nem az az alkat vagyok, aki egy ilyen hatalmas apparátusban megtalálja a helyét. Szívesen megcsinálok mindent, de nem biztos, hogy abban a ritmusban, akkor és úgy, ahogy más akarja. Egy nagy zenekar nehezen visel el egy különbözően gondolkodó embert, az nem egy demokratikus műfaj. Nekem belső szükségletem, hogy felfedezzem, egyedül kutassam ki, megértsem, amit játszom, a zene mögötti gondolatot, amely létrehozhatja a megszólaló csodát.

Így tudunk vele olyat alkotni, ami eddig még nem volt, és ez talán egy kis részlete lehet a teremtésnek. Számomra ez az élet!

– Ennek a belső igénynek azért van árnyéka is. Összeházasodtatok, gyereket vártatok. Ezt a döntési folyamatot, belső szabadságigényt hogyan élte meg a feleséged?

Sándor: Együtt toljuk a szekeret, egyszer az egyik, máskor meg a másik. Azért mindig volt valami biztos állásom, tanítottam, koncerteztem kamarazenészként. De valóban volt az életünkben némi bizonytalansági faktor.

Kép

Szászvárosi Sándor

 – Ági, Nonó születésekor „ugrottál el” először úgy, hogy nem látszódott a túloldal. Házasok voltatok, de nem volt még közös fedél a fejetek fölött...

Ági: Kezdő tanárként Győr és Budapest között ingázva a Zeneakadémián egyházzenét is hallgattam. Mi ketten a zenén keresztül és együtt jutottunk el Istenhez, a hithez. A nehéz helyzetekben mindig megkaptuk azt az isteni gondviselést, amire szükségünk volt. Előfordult olyan időszak az életünkben, hogy minden csatorna eldugult, akkor például kaptam egy kántori állást lakással, és a saját lakásunkat ki tudtuk adni. Ez már három kislány mellett történt, Sándor pedig akkor Bécsbe járt ki viola da gambát tanulni.

– Akkoriban azt mondtad nekem, nagyon szereted Sándorban azt, hogy nagyot mer álmodni. Ma már megvalósult álomról beszélünk, de akkoriban ebből alig látszott valami.

– Kezdetben albérletben laktunk és a barátainknál is, egyszer még egy pedagógusszálláson is. Hárman voltunk egy barátunk egyetlen szolgálati szobájában, miközben a Dunakanyarban házakat néztünk egyetlen fillér nélkül, de mire kijöttem a szülés után a kórházból, mégis volt hova hazamennünk. A főbérlő mindig mondta: „Majd, ha a Sándor befutott zenész lesz!” Amikor végül felépült a házunk, akkor a kántori munkát és lakhatást kellett feladni, és hinni abban, hogy az új ház fenntartása saját erőből menni fog. Három gyerekkel vettük meg a félkész házat, és négy gyerekkel költöztünk be végül.

Léptünk valamire, ami még nem is látszott, és mire áthelyeztük a testsúlyunkat, már a kő is ott volt a lábunk alatt.

 – A viola da gamba hogyan jött be az életetekbe?

Sándor: Egyszer csak csörgött a telefon egy belvárosi kávéházban, Győrben, ahol engem akkoriban el lehetett érni. Ági telefonált, hogy most van a bemutatója egy új művészfilmnek, azt nézzem meg, nagyon jó. Ez volt a Minden reggel, amely a viola da gambáról szóló gyönyörű film. Mire vége lett a vetítésnek, úgy éreztem, ez az, amivel foglalkoznom kell, mert valami olyan szépet, áldottat adott, amit nem akartam kihagyni az életemből. És elkezdett ez folyamatosan csöpögni a lelkembe. Akkoriban kezdtek el hazajönni azok, akik külföldön már tanultak ilyet.

 – Milyen kérdésedre volt ez a hangszer válasz? Mi az, amit megtaláltál benne?

Sándor: Ami nincs benne a csellóban, egy egészen finom dolgot. Mintha egy olajfestményt egy akvarellképpel hasonlítanék össze. Az egyik erőteljesen tárgyiasult alkotás, a másik egy végtelenül intim, légies, belső történés. Lélekrezdülés.

A 17. századot megelőző időszakban, a gamba fénykorában a zenészek óriási megrendeléseket kaptak az egyháztól olyan művekre, amelyek Istent dicsőítették. Annak a zeneszerzőnek, aki az egyik nap templomi zenéket írt, másnap világi muzsikát komponált, nem volt ideje levetkőzni az Istennel való kapcsolatát akkor sem, amikor profán hangszeres zenét írt: Isten dicsősége áthallatszott.

A gamba dinamikai lehetőségei – mint általában a régi hangszereké – nem olyan szélesek, mint a mai csellóké, de ebben a lekicsinyített világban én megtalálom a mindenséget, a nekem kedves arányokat, az intimitást.

Bécsben, majd Lipcsében tanultam már felnőttfejjel játszani ezen a hangszeren, három kislányom mellől utaztam, hogy megszerezzem a tudást. Később Magyarországon beindítottuk intézményes keretek között az alap, majd a középfokú viola da gamba-képzést. A növendékeim ma már jelen vannak a hazai és nemzetközi zenei életben, köztük a szintén gambán játszó, jelenleg énekművésznek tanuló lányom, Kata is.

 – Van olyan tér, ahol kifejezetten szívesen játszol?

Sándor: A régizenének különösen jót tesz a szakrális tér, a visszhangos épületek, templomok. A legkülönösebb helyszín, ahol koncertezhettem, az a horvátországi Cres szigetén, a Stanzia Castellani-birtokon, egy erdei tisztásra szervezett fesztivál volt. Egyszerűen létrehoztak egy színpadot, és a közönséget lócákra ültették le. 2019-ben, a legutóbbi alkalommal még az áramszolgáltatás is megtréfálta a fesztivál szervezőit. A kottáinkat megvilágító zseblámpák szokatlan, bensőséges atmoszférát kölcsönöztek a zenéinknek. Milyen jó, hogy akusztikusan játszunk, és nincs szükségünk erősítésre! Ez egy tökéletes pillanat volt.

Régi álmom egy koncertsorozat szervezése Magyarország középkori templomaiba.

De zenei térnek tekintem a YouTube-csatornámat is, ahol szintén közel lehet vinni a zenét a közönséghez. Ági az operatőr, én vagyok a vágó-editáló, illetve az előadó is. Ezek a frappáns, néhány perces videók szerintem nagy lépést jelentenek az új zeneszerető közönség megteremtéséhez.

– Azon gondolkodom, hogy a sajtkészítést, lekvárfőzést, kolbásztöltést hogyan hozzam szóba.

Sándor: Ezeket egyszerűen fogyasszuk el minden filozófia nélkül. (nevet)

 – Ági, az udvarotokon rohangáló tyúkok ötletét, akik a legváltozatosabb francia neveket viselik, te hogyan fogadtad?

Ági: Annyi csodát kaptunk az életünkben, amelyekre mindig mondhattunk volna nemet is. Kaptunk hozzájuk elég erőt, elszántságot is. Miért pont a tyúkokon kapnánk mattot?

Hellászban a hagyomány szerint a Leukadé (Lefkada) fokról vetették magukat a tengerbe a reménytelen szerelmesek, ám hasonló, „Lovers' Leap” nevű tenger fölé magasodó hegyszirteket szinte mindenütt találhatunk a világon Jamaicától Wales-en át Ausztráliáig.

Ennek a sajátos elmezavarnak nevet is adtak: a görögök ereosznak, hereonnak, erótosznak, az arabok alasnak, kuturubnak, al-iszknek, a középkori latin szerzők pedig egyebek közt hiereosnak, iliscinek, epilepsia amatoriának vagy furor eroticusnak, nevezték, amelybe állítólag sokan bele is haltak. Elepedtek, megszakadt a szívük, elemésztették, ledöfték vagy halálra éheztették magukat bánatukban.

A kór tüneteit legszebben és legtömörebben a görög költőnő, Szapphó írta le, akit Kölcsey gyönyörű fordításában idézek:

„Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
égi tűz ömlik tetemimre végig,
zúg fülem, s bágyadt szemeim borulnak
éji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,
reszketek, fúlok, s halavány virágként
hervadó színnel rogyok a halálnak
karjai közzé.”

Az orvosi szakirodalom ezek mellett általában még a kór következő tüneteit sorolta föl: étvágytalanság, szabálytalan érverés, beesett arc, nyugtalan tekintet, pislogó, könnytelen szem, szétszórtság, száraz nyelv, verítékező tenyér, közömbösség, kóros fogyás, zavaros vizelet, önkéntelen magömlés vagy orgazmus.

Az ókori és középkori orvosok a betegség ellenében a következő terápiákat javasolták: erőt adó ételek, italok, különösen bor fogyasztása, forró vagy hideg fürdő, testmozgás, szórakozás, szex, érvágás, verés vagy végső esetben kasztráció... Ám akadtak emberségesebb módszerek is, egyes arab orvosok a szeretett személy szidalmazását vagy meglesését kiábrándító helyzetekben (például ürítkezés közben) ajánlották orvosságul.

A szerelembetegségnek a középkori orvosok szerint oka lehetett a melankolikus alkat, ám a szemmelverés, a szerelmi bájital vagy a ráolvasás, a bűvölés hatása is.

A szerelembetegséget Platón szent betegségnek nevezte, Arisztotelész pedig okaként egy kényszerképzet rögzülését jelölte meg. A nagy humanista, Marsilio Ficino epe-betegségnek tartotta, míg Paracelsus a mérgezések közé sorolta a kórt. A 17. századtól egyre inkább az elmezavar vagy az azóta szintén elfeledett hisztéria egyik változataként emlegették, míg a 20. századi pszichiátria teljesen el nem feledkezett róla.

A klasszikus szerelembeteget véleményem szerint manapság leginkább depressziósként diagnosztizálnák, és azonnal gyógyszerekkel tömnék tele. Már ha egyáltalán betegnek tartanák.

– Mi az első emlékük egymásról?

Ildikó: Én a közös játékokra és a nagy pancsolásokra emlékszem élénken.
Éva: Én arra, hogy gyerekként nagyon féltem a villámlástól. Ilyenkor Ildi mindig átjött az ágyamba és megnyugtatott.

– Ezek szerint teljes volt a harmónia önök között, és nem civakodtak túl sokat.

Ildikó: Gyerekkorunkban folyton összehasonlítgattak bennünket, de emiatt sosem lett bennünk tüske egymás iránt. Az emberek egyszerűen csak nem akarták megérteni, hogy attól, mert ugyanaz a vér csörgedezik bennünk, még két önálló személyiség vagyunk, más-más képességekkel, gondolatokkal és habitussal.
Éva: Apróbb viták a mai napig előfordulnak köztünk, olaszosan, temperamentumosan bizonygatjuk a magunk igazát, de sosem haragszunk egymásra, és nem hordozunk tüskét a szívünkben.

A kis veszekedések Ildinek köszönhetően általában őrületes nevetésbe torkollnak, merthogy remek a humora.

Ildikó: Szerintem kijelenthetjük, hogy rendkívül összetartók vagyunk.
Éva: Apukánk egyébként szobrászművész volt, s a munkájából fakadóan sok érdekes ember – vallási és politikai vezető, színész, író – fordult meg nálunk. Mi mindig bemehettünk közéjük, és elmondhattuk a véleményünket az adott témákban. A szüleink ezt mindig hagyták, sőt, bátorították. Talán ezért megy kettőnk közt is gördülékenyen és őszintén a kommunikáció.

– A gyógyításra is szüleik bátorították önöket?

Ildikó: Apukánk szerette volna, hogy valamelyikünk orvos legyen. Évi állatorvosnak készült, de feladta, amikor szembesült azzal, milyen is egy állatot elaltatni.
Éva: Na, igen. De engem apukám tanított szobrászkodni is, hátha… Nem voltam rossz benne, de mivel tudtam, hogy kiváló művész sosem leszek, inkább másfelé szerettem volna elindulni. Először kipipáltam azokat a szakmákat, amik nem érdekeltek, vagy amikhez nem volt tehetségem. Abban már gimnáziumban biztos voltam, hogy valamit a biológiával szeretnék kezdeni, és mindig a fülembe csengett, amit a szüleink plántáltak belénk: „Ha valami nem működik körülöttünk, azt javítsuk meg!” Innen nyertem a motivációt az orvosi hivatáshoz.

Úgy gondoltam, szép lenne, ha endokrinológusként, diabetológusként és obezitológusként (elhízástudomány) javíthatnék az emberek egészségi állapotán.

Szerintem rendkívül izgalmas dolog hormonokat vizsgálni és megfigyelni, hogyan függ össze a hormonrendszer a lélekkel, az életmóddal, az étkezési szokásokkal, a fizikai környezettel. Közel áll hozzám a holisztikus szemlélet is, így bizonyos esetekben van, hogy továbbküldöm a pácienseket természetgyógyász kollégához.

Kép

Dr. Bajnok Éva és Dr. Bajnok Ildikó - Kép: Jónás Jácint

Ildikó: Nekem sokáig fogalmam sem volt arról, mi szeretnék lenni. Egy ismerősöm tanácsára jelentkeztem a  Pető András Főiskola konduktor-tanító szakára, és nem bántam meg, sőt, a mai napig szerelmes vagyok a hivatásomba! Mindig azt szoktam mondani, hogy én nem dolgozom, hanem játszom a gyerekekkel, úgy, hogy közben szinte észre sem veszik, hogy fejlesztem őket. A cél a lehetőségek szerinti legnagyobb önállóság elérése, s hogy azok a szülők és gyerekek, akik eljönnek hozzám, nyugodtabban és elégedetten távozzanak.

– Diploma után közel két évet töltött a Pető Intézetben a korai fejlesztés területén, aztán több évig Németországban, egy rehabilitációs klinikán dolgozott különböző korosztályokkal, majd tizenhét évig erősítette a Honvéd Kórház csapatát. Jelenleg újra a Pető Intézetben dolgozik, emellett alapítványok, szervezetek munkáját is segíti tanácsadóként, és előszeretettel alkalmazza a Pető-módszert.

Ildikó: A Pető-módszer lényege, hogy még súlyos sérülés esetén is lehetőség van aktivitás révén bizonyos fokú önregenerálódásra. Fontos, hogy a mozgássérült gyerekek vagy babák visszanyerjék elvesztett képességeiket, és képesek legyenek aktív, tartalmas és minél önállóbb életre. Játékos formában, az életkori sajátosságokat figyelembe véve énekkel és mondókával tanítom meg a gyerekeket a saját korlátaik és képességeik ismeretére, használatára, miközben komplexen fejlesztem az egész személyt. Az énekek, mondókák, versek ritmust adnak a mozdulatoknak, meghatározzák a tevékenység ütemét, kiváltják és fenntartják a mozgást. 
Éva:

Ildivel egyébként dolgoztunk együtt a Honvéd Kórházban – ahol folyton összekevertek minket – és Németországban is, ekkor volt szerencsém bepillantani a munkájába. Komolyan mondom, ő egy varázsló!

Amellett, hogy mindig végtelenül türelmes a gyerekekkel, olyan atmoszférát képes teremteni a foglalkozásokon, amelyben mindenki a legjobbat hozza ki magából. Egyszer magamra hagyott a gyerekekkel, és adott egy kis feladatot is. Öt perc után úgy elfáradtam, hogy azt hittem, menten elsírom magam. Ekkor tudatosult bennem, mennyire megterhelő az ő munkája mind fizikálisan, mind pedig lelkileg.

– Megtudtuk, miben rejlik Ildikó szuperereje. Na és Éváé?

Ildikó: Nagyra értékelem Évi kitartását és akaraterejét. Elképesztően keményen képes megdolgozni a kitűzött céljaiért, és azt hiszem, az eddig elért eredményei önmagukért beszélnek, különösen az, hogy a doktoriját summa cum laude minősítéssel végezte, és hogy Chicagóban is dolgozott kutatóként. A sportban is rendkívül elszánt: mire én felkelek, ő már végzett is a futással és a spinninggel. Mindig lenyűgöz továbbá, ahogyan a pácienseivel és hozzátartozóikkal kommunikál.

Néha szoktam is neki mondani, hogy már-már túl kedves és türelmes velük, de persze tudom, hogy ha azt szeretné az ember, hogy a betegek bízzanak benne, akkor mindez elengedhetetlen.

– Van egy bátyjuk is, de ha jól tudom, ő nem orvosi pályán tevékenykedik.

Éva: Ő apukánk első házasságából született, tizenhat évvel idősebb nálunk, és bár nem együtt nevelkedtünk, nagyon szeretjük egymást. Ő egy igazi főnix: bármilyen helyzetben képes feltalálni magát, három végzettséggel rendelkezik, és folyamatosan fejleszti magát.

Kép

Dr. Bajnok Ildikó és Dr. Bajnok Éva - Kép: Jónás Jácint

– Mit tekintenek eddigi legnagyobb szakmai sikerüknek?

Éva: Van, hogy sokszor elmondom ugyanazt egy páciensnek, de van, hogy csak évekkel később derül ki, hogy követve a tanácsaimat jobban lett. Engem ez abban erősít meg, hogy az állhatatos munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.
Ildikó: Számomra az a legnagyobb öröm, amikor tinédzserként odajönnek hozzám azok, akiken akkor segítettem, mikor még egész picik voltak. Volt például egy kislány, aki születése után nem sokkal stroke-ot kapott, epilepsziás epizódja is volt. Sokat dolgoztunk együtt, és az édesanyja is megfogadott mindent, amit tanácsoltam. Most a kislány egy cserfes óvodás, akiről anyukája rendszeresen küld videókat nekem.

És ha már itt tartunk, eszembe jutott egy megható történet Éviről is.

Volt egy betege, egy hajléktalan bácsi, akiről az orvosok már kezdtek lemondani. A nővéremet kivéve. Sokat beszélgetett a bácsival, s kiderült, hogy nagyon szeret olvasni. Csakhogy tönkrement a szemüvege, és nem tudja megcsináltatni, így olvasni sem tud. A nővérem sokat vívódott, és végül úgy döntött, hogy a zárójelentésbe becsempészi a szemüveg összegét. Hiába mondták neki a többiek, hogy ez butaság, mert a bácsi úgyis csak elissza a pénzt. A bácsi egy hétvégén kikéredzkedett a kórházból, de megígérte, hogy visszajön időben a zárójelentésért. Kiderült, hogy dolgozni ment, csak azért, hogy Évinek vehessen ez doboz csokoládét hálája jeléül. Aztán még egyszer visszatért, hogy megmutathassa neki a szép új szemüvegét. Az egész karácsony előtt történt, és mi úgy éltük meg, mint egy csodát.

– Valóban gyönyörű és megható történet. Önök folyton adnak, és feltétel nélkül segítenek, pedig ez nyilván előbb-utóbb megcsapolja az ember energiáit. Hogyan töltődnek fel?

Éva: Sporttal. Nagyon szeretek egyedül futni, számomra a csend és az énidő nagy kincs. Régebben lelkifurdalásom volt amiatt, ha munkán kívül nem válaszoltam minden hívásra és üzenetre, aztán megtudtam, hogy Pál Feri atya, akit nagyra becsülök, rendszeresen tart úgynevezett embermentes szerdát. Kipróbáltam, és nekem is bevált.
Ildikó: Engem leginkább a természet és a kirándulások töltenek fel, na meg a családdal közösen eltöltött minőségi idő. Évek óta együtt járunk nyaralni Éviékkel. Nekem nincs gyermekem, de az övéikkel ilyenkor nagyokat játszom, bolondozom. Büszke vagyok arra, hogy ennyire jó közöttünk a kapcsolat, és hogy egymás testvérei vagyunk.
Éva: Ahogy én is!

A londoni Hatton Gardenben, ebben a viszonylag kicsi városnegyedben legalább háromszáz cég kereskedik drágakövekkel, arannyal, platinával és különféle ékszerekkel. A közösség belterjes, mindenki ismer mindenkit, az üzleti kapcsolatok bizalmi alapon működnek. A kimondott szónak szerződésértéke van, mivel nem minden tranzakcióról készül dokumentum. Nem is minden működik törvényesen: a Hatton Garden-i üzleti folyamatok egy része az árnyékos, láthatatlan zónában zajlik.

Az egyik legfontosabb épület a 88-90-es szám alatt található Hatton Garden Safe Deposit Ltd.

Hét emeletnyi területet hatvan bérlő népesít be, a többségük ékszerész.

Az épület arról híres, hogy az alagsorában található a környék legbiztonságosabbnak tartott páncélterme.

1946-ban, egy sokadik rablás után készült. Fél méter vastag, megerősített beton szarkofágjában majdnem ezer páncélrekesz rejtőzik, ezekben pedig senki nem tudja pontosan, mi minden. Számos jómódú ember hordja ide a javait, sokan olyan pénzt és értéktárgyakat, amiknek az eredetéről nem szeretnének nyilatkozni. És persze a környék szinte minden ékszerésze itt tartja a drágaköveit.
A helyiek bíznak a páncélteremben, pedig a biztonsági intézkedések egyáltalán nem kiemelkedőek. Az épület főbejárata nap közben nyitva van, az alagsor irányába vezető ajtókat pedig néhány biztonsági őrön, négy-ötjegyű pinkódos zárakon és hagyományos riasztókon kívül nem védi semmi. Az ósdi lift ugyan nem áll meg az alagsorban, de a régi ajtó még most is ott van a liftaknában.

Mindezek tudatában hét tapasztalt londoni bűnöző 2015-ben elhatározta, hogy ezen a helyen kísérlik meg Nagy-Britannia valaha végrehajtott legnagyobb szabású rablását. Tapasztalaton az ő esetükben azt kell érteni, hogy a legtöbben a hatvanas-hetvenes évek óta foglalkoznak bűnelkövetéssel.

Nyugdíjas korú bácsikról van szó, akik a maguk idejében komoly rablásokat hajtottak végre, és utoljára még a 21. században is le akartak bonyolítani egy komoly ügyletet.

Az ötletgazda egy bizonyos Brian Reader volt, aki 2015-ban már betöltötte a hetvenhatodik életévét. Előrehaladott prosztatarákja és más komoly betegségei miatt döntött úgy, hogy nincs vesztenivalója. Egyik társa, Terry Perkins tagja volt annak a bandának, amelyik 1983-ban végrehajtotta Nagy-Britannia addigi legkomolyabb rablását harmincmilliárd forint értékben. A Hatton Garden-i rablás idején már súlyos cukorbeteg volt. Danny Jones hatvanévesen is kiváló fizikai formában volt, és évtizedes börtönbüntetései ellenére részt akart venni az évszázad rablásában. Az ötvennyolc éves Carl Woodnak hatalmas tartozása és Crohn-betegsége volt, a hetvenöt éves John „Kenny” Collins szintén súlyos cukorbetegséggel küzdött, majdnem teljesen süket volt, és egyre súlyosbodó demenciában szenvedett. A hatvanéves, inkontinens, csípőprotézises William Lincoln, valamint egy fiatalnak mondható, negyvennyolc éves vízvezetékszerelő, Hugh Doyle szintén beszállt a bandába.

Maga a rablás teljesen valószínűtlen volt már az első pillanattól kezdve. A 2015-ös húsvét és pészah előtti napokban minden környékbeli ékszerész elhelyezte az értékeit az alagsori páncélrekeszekben.

Április 2-án hosszú sorokban, türelmesen álltak, és mire eljött a zárás, a páncélteremben elképesztő vagyon halmozódott föl. Háromnapos hétége következett. Ekkor egy valószínűtlen figura jelent meg az épület előtt: sovány, kék kabátos ember, aki vörös parókát és micisapkát viselt, a vállán pedig egy fekete táskát hordott. Természetes mozdulatokkal elővette az épület kulcsait, majd bement. Ő volt a banda nyolcadik tagja, akit a rendőrség később csak Basil néven emlegetett. Basil volt a belső ember: kikapcsolta a riasztókat és a kamerákat is.

Kép

Kép: Unsplash / Fedro Scarsetto

Nemsokára egy fehér furgon jelent meg, amelyből munkásruhás emberek szálltak ki. Fényvisszaverő mellény és munkavédelmi sisak volt rajtuk. Azonnal elkezdtek mindenfélét kipakolni a kocsiból: táskákat, szerszámokat és két óriási, kerekeken gurítható szemeteskonténert. A rablók alaposan felszerelkezve érkeztek: három napnyi munkára készültek. Terry Perkins előrelátó módon három napra elég inzulint is magával vitt. Kenny Collins egy kulccsal a szemközti irodaépületbe ment, és elhelyezkedett egy jó előre kibérelt helyiségben. Ő volt az őrszem, bár később kiderült, hogy leült egy fotelbe, és azonnal elnyomta az álom.

Basil beengedte az öt rablót a vészkijáraton, majd a hallban beszálltak a liftbe, felmentek a második emeletre, majd áramtalanították. A földszinti liftajtót felfeszítették, és a liftaknában lemásztak az alagsorig. A liftajtót ott is könnyedén kinyitották, és nemsokára szembetalálták magukat a páncélterem fél méter vastag betonfalával. Észre sem vették, de az egyik riasztót nem sikerült rendesen hatástalanítani, ezért hamarosan megjelent az utcán az épület egyik tulajdonosa, később pedig a rendőrség.

Mivel azonban behatolásnak nyomát sem látták, és teljes volt a csend, mindannyian megnyugodva távoztak.

Az alagsorban ezalatt a rablók elővették a magukkal cipelt Hilti DD350-es, negyven kiló súlyú, gyémántfejes fúrót, majd nemsokára nekiláttak a munkának. Egész éjszaka dolgoztak: három, egymással átfedésben lévő lyukat fúrtak a falba, és már másztak volna be a páncélterembe, de váratlanul beleütköztek egy acélfalba. Kiderült, hogy a kamra belső elrendezésével nem voltak tisztában, és véletlenül az acél páncélrekeszek hátoldala felől kezdtek fúrni. Ekkor elővettek egy Clarke-pumpa nevű, tíz tonnás erőt kifejtő hidraulikus szerszámot, és azzal estek neki az acélnak. A pumpának azonban ez sok volt, és tönkrement.

Ezzel látszólag elfogytak a lehetőségeik. Reader, a vállalkozás kiötlője fogta magát, metróra ült, és hazament. A többiek viszont nem adták fel. Felkelt a nap, péntek reggel volt, ők pedig elmentek egy közeli szerszámboltba, és vettek még egy Clark-pumpát. Ez már működött. Hatalmas zajjal, iszonyú felfordulást hagyva maguk mögött bejutottak a pácélterembe, és nekiláttak feltörni a kilencszázkilencvenhat páncélrekeszt.

Kalapáccsal, feszítővassal és sarokcsiszolókkal dolgoztak egészen szombatig, és bár csak hetvenhárom rekeszt sikerült feltörniük, ez is hatalmas vagyont jelentett.

Nyersgyémántokat, csiszolt drágaköveket, ékszereket, valamint készpénzt, arany- és platinarudakat, zsákmányoltak. Elfogyott az idejük, öregek, betegek és kimerültek voltak, így aztán hazamentek. A zsákmányt a két szemeteskonténerben halmozták föl, majd éppen úgy, ahogy jöttek, távoztak. Az utcán járkáló emberek megint végignézték az egész felvonulást, mint ahogy három napig hallgatták az épületből áradó zajokat is.

Amikor a tulajdonosok felfedezték a rettenetes pusztítást, és kihívták a rendőrséget, mindenki elképedt az akció merészségén. A lelki szemeik előtt kommandósruhás, akrobatikus ügyességű hollywoodi macsók jelentek meg, akik vérfagyasztó profizmussal hajtották végre az akciót. Aztán a nyomozás egészen más irányba vitte őket. A Hatton Gardenben és környékén működő százhúsz utcai kamera felvételeit elemezve hamar megtalálták a banda másik autóját, egy Mercedest, amint többször is végigjárja az utcát. Ezzel a kocsival mentek a rablók hidraulikus pumpát venni, így máris megvolt Danny Jones. A rablók ráadásul elkövették azt a hibát is, hogy az akció előtt és után is saját mobiljaikon beszélgettek. Ezek után a rendőrség egész nap követte a nyugdíjasokat, bepoloskázta mindegyikük kocsiját, sőt, bekamerázta a kedvenc kocsmáikat is. Hamarosan jó minőségű felvételeken nézhették, amint az öregurak nevetve dicsekszenek az „évszázad rablásával”. A legnagyobb probléma az volt, hogy nyelvészeket és szájról olvasó szakembereket kellett alkalmazni, mert senki nem értette azt az ízes kelet-londoni szlenget, amit egymás között beszéltek.

A kommandósok akkor csaptak le a banditákra, amikor éppen egy hordozható olvasztókemencében készültek beolvasztani az elrabolt arany- és platinarudakat egyikük lakásán.

A bíróság a legtöbbjüket hat vagy hét év börtönbüntetésre ítélte, ami az életkorukra is tekintettel nem kevés. Halmazati büntetésként újabb éveket kell leülniük, ha nem fizetik vissza az ellopott javakat. Ez utóbbira nincs sok esély, mivel a betyárbecsület ezeknek a régi vágású bűnözőknek alapérték. Terry Perkins 2018-ban meghalt a börtönben, a többiek egyre betegebbek, és valószínűleg egyiküknek sincs már sok hátra. Ahogy a rendőrök mondogatták, az öregurak azért buktak le ilyen hamar, mert régi vágású, analóg bűnözők voltak egy hipermodern, digitális korban.

Basil, az ismeretlen segítő az egyetlen, akit nem fogtak el. A kilétére sem derült fény, hiszen a társai nem árulták be.

Így aztán akár él, akár nem, elmondható róla, hogy tökéletes bűntényt követett el. A saját része a zsákmányból több, mint amit egy átlagember el tud képzelni. Ráadásul a széftulajdonosok részben illegális tevékenységei miatt soha nem fog kiderülni, pontosan mi tűnt el és mekkora értékben. Az elrabolt pénz és tárgyak értéke – becslések szerint – összességében a százmilliárd forintot is elérheti.

– Mindig aktív pihenéssel töltitek a nyarat?  

Bálint: Talán nem csak a nyarat. Amikor csak tehetjük, kimegyünk a természetbe. Az evezés pedig egy közös szerelem, amit külön-külön a szüleinktől kaptunk. Mind a ketten olyan családban nőttünk fel, ahol a dunai evezés a nyár elengedhetetlen része volt. Amikor megismerkedtünk, akkor derült ki, hogy mind a ketten ugyanazt értjük a dunai reggeleken és tábortüzeken. Most pedig együtt fedeztünk fel új táborhelyeket, holtágakat, és kipróbáltuk az éjszakai evezést, ami felejthetetlen emlék a csillagok alatt, a Duna vizén.  
Anna: A kalandozásainkban az úton levés a fontos, lehetőleg minél érintetlenebb természeti környezetben. Kicsit olyanok vagyunk, mint egy vándorkaraván. 

– A közösségi oldalaitokra feltöltött kirándulós, evezős képeken látszik, hogy kutyusaitok sem a bezártságot vagy a tévé előtti heverészést részesítik előnyben.  

Bálint: Ők mindenhova jönnek velünk, az a komfortos számukra, ha úton vagyunk. Szeretnek barangolni a természetben, nagyon élvezik azt is, amikor csónakban és vízben lehetnek. A vizslánk kacsafüggő, erőteljes vadászösztön buzog benne, de persze csak kergeti a kacsákat, nem bántja őket.  
Anna: Egy falkát alkotunk, nekik csak az a fontos, hogy együtt legyünk. Van egy tizennégy éves pulinak hazudott uszkárunk is. Azért mondjuk rá, hogy puli, mert ha kimondom azt a szót, hogy uszkár, rögtön bevillan előttem egy kép egy felnyírt, decens bojtos kutyáról, amitől nagyon messze áll. Ő igazi hippi öreglány.  

– Hogy a természet fontos szerepet játszik az életetekben, mi sem bizonyítja jobban, mint az esküvőtök: egy Balaton-felvidéki faluban házasodtatok össze, rengeteg kutya volt a vendégekkel, és mezítláb, a fűben táncolt a násznép.  

Kép

A nagy nap. Horváth Sisa Anna és Jaskó Bálint - Kép: Petra Pako Photography

Anna: Eleve kötetlen, laza mezítlábas esküvőt szerettünk volna, ahol mindenki otthon érzi magát és együtt lehetünk pár napot. Lehetőséget arra, hogy mindenki megérkezhessen lélekben is, és érdemi időt tölthessünk együtt. Olyan helyet akartunk, ahol kiszakadhatunk kicsit a hétköznapokból.  

Hatalmas ajándék, hogy minden ténylegesen olyan lehetett, amire vágytunk. Igazából csináltunk egy minifesztivált. (nevet) 

– Négy évvel ezelőtt, az Oltári csajok forgatásán ismerkedtetek meg. Mi volt az első benyomásotok egymásról? 

Anna: Már korábban tudtunk egymásról, de nem dolgoztunk még együtt. 
Bálint: Aztán jött az Oltári csajok castingja, én meg azt sem tudtam, ki az a Horváth Anna. Sisaként élt bennem.  
Bálint: Szóval már a castingon is nagyon néztük egymást, de a forgatás idejére szépen félreraktuk az egymás iránti vonzalmat, és szemellenzősen csak a munkára koncentráltunk. A sorozatban a karaktereink egymást kerülgették, ami által rengeteget beszélgettünk a forgatási szünetekben párkapcsolatról, családi mintákról vagy akár a házasságról.  

Jó barátokká váltunk, megismertük egymás érzéseit, gondolkodását, szemléletmódját, még jóval azelőtt, hogy egy párt alkottunk volna.  

Ez hozzásegített bennünket ahhoz, hogy olyan nyíltan kommunikáljunk egymással, amilyen nyíltan csak lehet. Kiderült, hogy szinte mindenben nagyon hasonlóan gondolkodunk, és azonos az értékrendünk. Mindketten Budán nevelkedtünk, ennek köszönhetően sok a közös ismerősünk, az egész kultúrkörünk egy tőről fakad, hasonlóan emlékszünk a fiatalabb éveinkre, például, ha kimondjuk, hogy Moszkva tér, akkor nemcsak egy fizikai teret értünk alatta, hanem azt a megfoghatatlan és sok esetben megfogalmazhatatlan hangulatot, amit számunkra akkor és most jelentett és jelent.  
Anna: Amikor napi 15–16 órákat dolgozol együtt valakivel, akkor megismered őt minden szélsőséges idegállapotban és helyzetben. Nekünk megadatott, hogy vegytisztán lássuk egymást, ki tudott alakulni közöttünk egy nagyon őszinte és tiszta hangvétel, ami szerintem ma is a kapcsolatunk alapja.  
Bálint: Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy amikor szembesültünk azzal, hogy megtörténik velünk a csoda, vagyis hogy megtaláltuk egymást, két teljes hétre sokkot kaptunk. Mint amikor valaki azt mondja: „Ezt kerested annyira? Na, itt van, akkor lehet csinálni! Tessék, itt a nagy Ő!”  

– Aztán rá egy évre megtörtént a lánykérés… 

Anna: Bálint nagyon ráfeszült a gyűrűválasztásra. Fél éven át szorongott. 
Bálint: Aztán végül sikerült kiválasztanom a tökéletes gyűrűt, és egy karácsony előtti egész napos főzés és nagytakarítás után, december 23-án este mondtam Sisának: „Gyere, menjünk!” 
Anna: Én persze nem értettem, hova kellene nekünk menni hulla fáradtan, macinaciban.  
Bálint: De szerencsére jött velem, kimentünk az erdőbe, egy számunkra fontos helyre. És ott szerintem Sisa már sejtette, hogy lesz valami… 

Kép

Horváth Sisa Anna és Jaskó Bálint - Kép: Petra Pako Photography

– Úgy tudom, Bálint mindig is színész szeretett volna lenni, de a te életedet, Anna, sokáig a műugrás határozta meg. Mi volt az oka, hogy az előbbi mellett döntöttél végül? 

Anna: A versenysport komoly elköteleződéssel jár, gyerekként nyolc-kilenc edzésem volt minden héten. Mellette elkezdtem Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdiójába járni, ami szintén rengeteget adott. Majdnem tíz éven át műugrottam, ami hihetetlen tapasztalat, számomra ez a sport ötvöz mindent, jelen van benne az adrenalin, szépség, finomság, bátorság, dinamikusság és lágyság.  

Egy ponton viszont választanom kellett, hogy vagy a trambulinon töltöm az életem, vagy teret adok másnak is. Kíváncsi voltam, és ez hajtott a színház felé. 

– Bálint, téged mi vonzott a színjátszásban?  

Bálint: Már gyerekként is imádtam játszani, remekül elszórakoztattam ezzel magamat és a testvéreimet. A legtöbb társammal ellentétben az iskolai ünnepségeket én sosem tragédiaként vagy kötelező rosszként éltem meg – boldogan, önszántamból jelentkeztem szavalni. Pozitív visszajelzéseket kaptam, a színjátszás által megszerettem az irodalmat is. Színészként nagyon nagy ajándék, hogy szerepek által az ember beleláthat több életbe, gondolkodási univerzumba és megoldási lehetőségbe, amelyeket összevethet a sajátjával. Az pedig, hogy ezt lehet munkaként végezni, csak hab a tortán! 

– Miben változtatok, amióta együtt vagytok?  

Anna: Magamhoz képest teljesen lenyugodtam, sokat finomodtam. Bálint megfontoltsága pozitívan hatott rám.  Előtte sokkal szeleburdibb voltam, és ha eszembe jutott egy ötlet, rögtön rápörögtem.  
Bálint: Igen, Sisa valóban olyan volt, mint egy vadló. Csak ment előre, tett-vett, megvalósított, ezer fokon égett, amivel néha nehéz volt lépést tartani. Én döntéshelyzetekben voltam túltöprengő. Amióta együtt vagyunk, ez megváltozott, és már nem kell több nap ahhoz, hogy eldöntsem, hova szervezzünk egy interjút. 

– Milyen tulajdonságokat szerettek leginkább egymásban?  

Bálint: Vannak olyan helyzetek az életben, amikor a legtöbb ember elfárad, nyűgös lesz, elkedvetlenedik, de Sisa máshogy van bekötve. A legnehezebb szituációkban is képes összeszedni magát. Ilyenkor olyan lesz, mint egy szélroham, ami magával ránt mindenkit. A forgatáson is ő buzdította a többieket, hogy gyerünk, álljunk fel, csináljuk még ezt meg! 
Anna: Bálint pedig olyan, mint egy suttogó. Van benne egy nagyon őszinte figyelem, ami kifinomultsággal, érzékenységgel, empátiával párosul. Mivel ezzel a tisztasággal tekint a világra, minden konfliktushelyzetben és stresszes szituációban képes oldani a környezetében lévőket. Bárkinél át tudja törni a gátakat. 

Mi nem összecsiszolódtunk, hanem összeolvadtunk az évek során. 

Beépültünk egymás személyiségébe, úgy, hogy közben külön-külön is erősebbek lettünk. Nagyon hálásak vagyunk, amiért ajándékba kaptuk az élettől egymást.  

Mert akkor úgy vesz el, hogy ad, úgy enged szabadon, hogy velem marad. 
Határtalan öröm tölti el minden reggel, csupán mert felébredtem, és egészséges vagyok.

Számára a legkisebb eredményem is óriási ünnep: berakok egy kockát a dobozba, és táncra perdül örömében. De átérzi azt is, ha valami apróság miatt bömbölve sírni kezdek. 

Ha Isten úgy néz rám, ahogy én a fiamra, akkor gyanút fog, ha büdös a pelenkám. Én tudatlanul eljátszanék a kakiban, csak azt érezném, hogy valami viszket. Ő kérés nélkül is felemel, és bolondozva játszik velem, míg megszabadít a rám száradt mocsoktól. 
Ha Isten úgy néz rám, ahogy én a fiamra, akkor tehetek bármit, a gyereke maradok. Nincs ebben a kapcsolatban semmi érzelmi zsarolás. 
Mert nem sértődik meg, ha évekig rá se hederítek. Végig figyeli, hogy mit babrálok a játszószőnyegemen, de nem szól bele.

Az is lehet, hogy az erkély széle felé mászom, de engedi, hadd menjek. Az utolsó pillanatban persze felkap. Hogyan is hagyhatná elveszni a saját gyerekét? 

Ha Isten úgy néz rám, ahogy én a fiamra, akkor néha leveszi a vállamról az iskolatáskát. Akkor nem mindenért én felelek, nem minden rajtam múlik. Elengedhetem a hibáimat, nem kell szoronganom többé. Lehetek hármas tanuló, kettes is. A bukásnak nem örül, de végig súg az osztályozóvizsgán. Utána még fagyizni is elvisz. És akármennyi gombócot kérhetek. 
Mégsem kényeztet el, mert kijelöli a követendő utat. Ami nekem jó, nem neki. Illetve neki is, mert ő nekem akar jót. 
De elsősorban együtt lenni akar. Hiányzom neki, ha sokáig nem találkozunk. 
Ha Isten úgy néz rám, ahogy én a fiamra, akkor érdemes lenne többször visszanéznem. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>