A Tudományos és Köznyelvi Szavak Magyar Értelmező Szótára szerint az alternatív szó hivatalos definíciója a következő: alternatív (latin = „a másik") Kettős, kétféle (kérdés, indítvány), két lehetőséget, két megoldást felvető, mutató, kettős, vagylagos, választható; a megszokottól, a szabványostól eltérő, rendhagyó. Igen, ebben az értelemben véve alternatív vagyok. Pont a kissé görcsös lehető legjobbra törekvésem sarkall arra, hogy utánajárjak a dolgoknak és több lehetőséget is megnézzek egy problémára.  Az első hordozós klubot a nagyfiam babakocsi-iszonya és a pesti bérház legfelső emeletére feljutás kihívása hozta magával. A Szoptatást Támogató Anyacsoportba a kedves szülésznőm hatására kerültem egy újabb gyermek és egy költözés után, és a Születés Hete már ott is volt az életemben minden vonalon. Nagyon-nagyon fontosnak tartom a szülés-születés minél szabadabb és természetesebb megélését, ahogy a szoptatást is, de ez nem befolyásolja a gondolkodásomat semmilyen irányba a védőoltásokkal kapcsolatban, sem pedig más témakörben.

„Azt hittem, hogy te konzervatív keresztény vagy!” – ezt már egy későbbi alkalommal egy másik ismerősöm vágta a fejemhez, csalódásként élve meg, hogy különbözik a véleményünk egy szerintem teljesen hétköznapi kérdésben.

Pont olyan meghökkenést okozott ezzel nekem, mint az első esetben az alternatív címke.

Nem mintha nem gondolnám magam kereszténynek, vagy bizonyos értelemben véve konzervatívnak is, de a kérdéskörnek, amiben vitatkoztunk, nem volt köze egyik dologhoz sem. Sem vallás, sem hagyománytisztelet, de még értékrendszert érintő dolog sem volt.

Kép

Kép - Freepik

„Azt hittem, hogy liberális európaiként nem lehetsz ilyen korlátolt gondolkodású!” – ezt már egy harmadik ismerősöm mondta, szintén egy vita hevében. Itt sem volt szerintem semmi köze a világnézetemnek a vita tárgyához. De ezek szerint liberális is vagyok. Hogy európai, az már egyszer biztos. És valóban liberális vagyok, abban az értelemben, hogy szívesen megengedem másnak, hogy mást gondoljon, mint én. Sőt ennek viszonzására igényt is tartok! Mert nem kell, hogy nekem minden beleférjen az életembe, sőt, ez képtelenség is. A szabadság akkor szabadság, ha annak sem a mértékét, sem az irányát nem kényszerítik rám. Amivel nem tudok őszintén egyetérteni, arra hiába bólogatok illendőségből. Arra pedig, hogy a társas együttélés korlátoz engem a szabadságomban, már akkor rájöttem, amikor édesanyám először mondott nemet arra a vágyamra, hogy az összes kulcsot kioperáljam a szekrényeinkből, úgy egyéves korom környékén.

Szóval így vagyok én alternatív és konzervatív és liberális és keresztény és magyar és európai… A személyiségemnek millió egy oldala van, amely a dolgokat így-vagy úgy közelíti meg. Azt hiszem, sokan vagyunk így ezzel még a világban.

Érdemes megismerni a másik gondolatait és valódi értékeit. Mert nem olyanok vagyunk, mint a gyümölcsfa, amely, ha történetesen almafa, akkor csak almát tud teremni, ha pedig körtefa, akkor pedig körtét. Hanem inkább a mesék varázslatos mindenízű fájára hasonlítunk, ahol a gyümölcs íze bármilyen lehet, sőt, idővel még változhat is. Ha ez nem így lenne, szerintem sokkal unalmasabb és sivárabb hely lenne ez a szép világ.

Érdektelen és nem informatív 

Miután 14 éves kliensem felvetette a témát, igazán kíváncsivá tett, vajon mi zajlik egy szokványos szexuális felvilágosítás során napjainkban. A kamaszlány gunyoros megjegyzésekkel tarkítva adta elő a történteket, amely alapján az anno számomra sem igazán informatív óra annyiban változott csupán az elmúlt három évtizedben, hogy a foglalkozás végén a szervezők kiosztottak a nyolcadikos lányoknak egy tucatnyi lejárt szavatosságú óvszert.

Vagyis az unalomig ismételgették, amit a serdülők már eddig is tudtak, de alapvető tények nem hangzottak el például a teherbe eséssel kapcsolatban.

Így, hacsak a gondos szülő nem tér ki erre egy személyes beszélgetés során, akkor a gyermeke az intézményi felvilágosítás alapján nem fogja tudni, hogy megtermékenyülni alapvetően nem lehet szájon át, azonban a hímivarsejtek akkor is képesek célba érni, ha nem történik hüvelyi behatolás. 

Szemérmes, tiltó és túl késői 

A szexről való információátadás nem képezi sem a hittan, sem az erkölcstan, de még az osztályfőnöki órák tananyagát sem, legalábbis a megvalósulás szintjén. Biológia­tanul­mányaik során ugyan megismerkednek a diákok a férfi és női nemi szervek felépítésével, valamint a fogantatás folyamatával, ám mindez száraz, orvosi stílusban történik, ami őszintén szólva az érdekfeszítő téma ellenére sem feltétlenül köti le a nebulók figyelmét. 
Nem beszélve az időzítésről. Mivel a szexuális élet kezdete egyre korábbi életszakaszra esik, ma már nemritkán 13-14 éves korra, a felvilágosítás optimális időpontját inkább a hatodik osztályra, mint a nyolcadikra lenne érdemes tervezni. 

A vallási felekezetek – bár a szexualitáshoz való hozzáállásban lényeges változások következtek be, különösen a katolikus egyház esetében – továbbra is szemérmesen kezelik ezt a témát.

Így a hívők gyerekei legfeljebb annyit tudhatnak meg, hogy a szexuális életet érdemes elkerülni a házasságig, különben bűnt követnek el, a katolikusok pedig kínos gyónás elé nézhetnek a nagyböjti időszakban. Ennek következtében a kelleténél több szorongással tekintenek a nemi kapcsolatra, ami a későbbiekben nem segíti a kielégítő szexuális élet kialakulását a párkapcsolatokban. 

Kép

Kép: Pexels

„Csak arra vigyázok, amit értékesnek tartok!” 

Évekkel ezelőtt, amikor saját gyerekeim esetében vált aktuálissá a szexuális felvilágosítás, üdítően hatott rám Dr. Elisabeth Raith-Paula projektje, amely magyarul Ciklus-show néven vált ismertté. Hálás voltam a gyerekeim általános iskolájának, mivel elérhetővé tette számukra ezt a nagyszerű programot, és magam is részt vettem a szülők számára szervezett bemutatón. A gyerekek életkori sajátosságainak megfelelő, érthető és élvezhető drámapedagógiai foglalkozás világossá tette, milyen fontos tisztában lenni testi folyamatainkkal, és értékesnek megélni szervezetünk működését. 
Az öt órán át tartó szemléletes és élménydús játék során a lányok és a fiúk külön csoportokra osztva ismerhetik meg saját testi működésüket, az emberi élet keletkezésének folyamatát, valamint a serdülőkori fizikai és lelki változásokat, mindezt a legújabb tudományos kutatásokra alapozva. A lányok fokozatosan, lépésről lépésre értik meg a női ciklus összefüggéseit és a termékenység csodáját, amely saját értékességük és különlegességük tudatával ajándékozza meg őket. A gyerekek megismerkednek a szükséges higiéniai ajánlásokkal is. 

Sosem felejtem el, amikor a fiam a foglalkozást követően elmesélte, milyen volt hímivarsejtként végighaladni a szülőcsatornát jelképező alagúton.

A lányok pedig nem undorral és sajnálkozva gondoltak a saját menstruációjukra, vagy félelemmel vegyes irtózattal a nemi aktusra, hanem mint az élet továbbadásának lehetőségére és a szeretet kifejezésének csodálatos módjára. 

Ha megvan a módszer, akkor miért nem alkalmazzuk? 

Gyerekekkel foglalkozni idő-, energia- és munkaigényes. Igazán jól foglalkozni velük pedig ennél is több befektetést kíván, hiszen folyamatosan képeznünk kell magunkat, és követni a tudomány változásait. Sőt, ahhoz, hogy hitelesen tudjunk beszélgetni velük, elsősorban önmagunkat kell megismernünk, beleértve ebbe saját szexualitásunkhoz való viszonyunkat is.

Bár Magyarországon is terjed a Ciklus-show módszer, és egyre több iskola igényli a gyerekek számára az ezt művelő lelkes csapat szolgáltatását, egyelőre kevés a képzett foglalkozásvezető ahhoz, hogy minden általános iskolába eljussanak a megfelelő időben. 

A szexualitásról érdemben beszélni – ezalatt nem a trágár viccelődést, a vaskos beszólásokat vagy a bagatellizáló lekicsinylést, de nem is a pornográf tudálékosságot értem – úgy tűnik, még mindig tabu. Valahogy nem találjuk a megfelelő mértéket, és csak kevesek képesek hitelesen közvetíteni a szexualitás értékességét és méltóságát. Nem csoda hát, ha gyerekeink még mindig leginkább egymástól vagy az internetről szerzik értesüléseiket, és miközben egy 12 éves többet látott és tett már meg, mint a szülei azt remélik, sőt talán olyat is, amit ők maguk sosem, addig alapvető szexuális ismeretei sincsenek meg, a lelki felkészültségéről nem is beszélve. 
A Ciklus-show program komoly lehetőséget és segítséget jelent egy egészségesebb szexuális tudatossággal rendelkező nemzedék felneveléséhez, amit nemcsak a pár órás program biztosít, hanem az általa nyitottá vált gyerekek kezdeményezte őszinte beszélgetések sorozata, amelyhez elsősorban a szüleik elfogadására és felkészültségére lenne szükségük. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– 2010 és 2013 között nekiindultál és a Föld háromnegyedét bejártad. Honnan ez a kalandvágy?

– A szocializmus végén születtem, úgyhogy már a rendszerváltás előttről is vannak emlékeim: csehszlovákiai síelésről, jugoszláviai nyaralásról, ausztriai határátlépésről. Ezek sokszor az év fénypontjai voltak. Mindig vonzott, mi jön Hegyeshalom után, ezért tizennyolc éves koromra Európa nagy részét bejártam. Mindegy volt, hogy tengerpart, hegyek vagy városnézés. Érettségi után az első lehettem a családban, aki nem került be rögtön a Közgázra, így kimentem Londonba dolgozni, de még az EU-csatlakozás előtt voltunk, így egy hazalátogatás után nem engedtek vissza munkavállalási engedély nélkül. A Heathrow-n visszafordítottak, az éjszakát a reptéri fogdában töltöttem. Ma már örülök, hogy így alakult, mert ez meghatározta a továbbiakat. Nemsokára ugyanis felvettek a milánói Bocconi Egyetem közgazdász-menedzsment szakára, „igenemberként” belevágtam. Olaszországban életre szóló barátságokat kötöttem, 80 országból voltunk úgy 160-an. Az elmúlt húsz évben olasznak is el lehetett volna adni a világban a temperamentumom miatt, egy kicsit olasz is maradtam örökre.

– Ezután jött a nagy gyaloglás, amely csaknem négy évig tartott…

– Lehúztam egy bankban majdnem három évet, de éreztem a belső krízist, hogy a konvencionális út nem az én világom. Apám megkérdezte, nem kellene-e egy kicsit befelé is figyelnem, az ő javaslatára végigjártam a Camino de Santiagót. Aztán megint ürességet éreztem, majd a 30. születésnapom előtt azt álmodtam, hogy gyalogolok a világban. Olyan élesen megmaradt bennem ez a kép, hogy elkezdtem felkészülni egy földkörüli útra – titokban, nehogy valaki lebeszéljen. A szülinapomon tartott házibulin bejelentettem, hogy 2010. február 1-jén indulok. Életre szóló kaland volt! Még egyszer nem csinálnám végig, de ma más ember lennék, ha nincs az a négy év.

Az volt az én igazi egyetemem az életre. 3 év 9 hónap és 2 nap, durván 25 ezer kilométer gyalog, 4 kontinens, 36 ország. Leopárdok, tigrisek, leütöttek, megkéseltek, halálos ágyon feküdtem, egy sámán ugrált felettem.

De gyönyörű volt, imádtam és sokat tanultam. A veszélyek felnyitották a szemem, hogy a világban a jó és a rossz kéz a kézben jár, egyik sincs a másik nélkül. Édesanyámnak megígértem, hogy hazajövök épségben, ezt be is tartottam. Ami közben történt, színessé tette a kalandot, de amikor kilencedszer is kiraboltak Bolíviában, Braziliát és Afrikát már lecsippentettem az útiterv végéből.

– Hogyan érezted magad, miután visszatértél a szürke hétköznapokba?

– Lenyugodtam az állandó mehetnékből, s volt egyfajta elégedettség bennem, hogy ha holnap meghalok, nem volt unalmas az életem. A lehető legnagyobb kultúrsokk volt visszaintegrálódni a társadalomba, évek kellettek, hogy megemésszem az élményeket. Még tartozom az egészről egy könyvvel, a 23 kézzel írt naplómat őrzöm. 2016-tól aztán három évre ENSZ-alkalmazott lettem Bangkokban, ahonnan két éve költöztem át Vietnámba. Itt már a gyaloglásom alatt is jártam, és a vietnámi „nagybátyám”, aki cserediákként apámmal együtt járt anno a budapesti Közgázra, örömmel fogadott. Azt tudtam, hogy ez a világ egyik leggyorsabban fejlődő gazdasága, de az engem is meglepett, hogy az érkezésem után három és fél héten belül saját cégem volt. Vendéglátásban gondolkodtam, noha sosem voltam igazi vendéglátós, inkább igazi vendég. Éppen az említett nagybátyám ötlete volt, hogy trópusi kákából készíthetnénk szívószálat, és az ő szavára mindig érdemes odafigyelni. Erre alapítottuk a társaimmal a céget, azóta éjjel-nappal ezen dolgozom. A könyvelőmből közben az üzlettársam, majd a feleségem lett, és néhány napja egy csodálatos kislány édesapjává is váltam, vagyis egy új nagy fejezet kezdődik az életemben, már másfajta kalandokkal.

– Milyen élmény magyar édesapaként Vietnámban élni?

– Ambivalens, hiszen egyszerre látom benne a szépséget és a szörnyűséget.

Amikor hazahoztam a kórházból a kislányomat, a feleségem húga már várt ránk, a lakásban „előkészítette a dolgokat”. Azt hittem, a Covid ellen hozott fertőtlenítőket, de nem. Tradicionális vietnámi hagyomány szerint egy nagy agyagurnában faszenet gyújtott meg, s a babával háromszor körbe kellett mennünk a füstben, hogy a szellemeket elűzzük. Félszegen mosolyogtam, még jó, hogy alapvetően tetszenek a tradíciók. Egy másik példa: autót, motort is gyakran vezetek, mert a gyár úgy 40 kilométerre van tőlünk, át kell mennem hozzá Saigonon. A rendőrök „rugalmasak”, ha hibát követsz el, nem kamerafelvétel meg büntetés és büntetőpontok jönnek, hanem társadalmilag teljesen elfogadott módon „kávépénzt” várnak. A baleset fogalma sem ugyanaz, mint otthon, mindenki centizget, s mivel félnek a naptól, alapból beöltözve – síkesztyűben, kapucniban, maszkban, napszemüvegben – ülnek a motoron. A forgalom elképesztő, itt a legtöbb a világon az egy főre jutó motorkerékpár, nekik nincs piroslámpa, egyirányú, behajtani tilos. Két-három naponta látok a mi fogalmaink szerinti balesetet, de ha az esés után az illető mozog, akkor „nem esett baja”, felkel vagy felsegítik, persze csak mert útban lenne.

Kép

Simon Dávid csapata

– Alapvetően milyen a vietnámi emberek karaktere, mentalitása?

– A mentalitásuk lényege: „Legyen sok pénzünk, és a családomnak legyen jó!”. Ez a világot ugyan nem viszi előre, de az ő életüket igen.

Ez egy kis Kína, egzotikusabb kivitelben. Elképesztő a női vállalkozói sikerráta, ebben szerintem Norvégiát, Dániát is lepipálják. Egy semmibe beleszületett, családi támogatás nélkül induló, eltökélt vidéki nő – mint a feleségem – belevág és megcsinálja magának az életét. Több ilyen nőt ismerek, mint férfit. Amikor egy ma 35 éves vietnámi ember megszületett, még nem volt áram, víz, az iskola egy poros vályogház volt a falu végén. Mára pedig globálisan integrálódott, a családjának perspektívát tud nyújtani. Gyakorlatias nép, bár az, hogy kihagytak a társadalmi fejlődésből pár közbülső szintet, még visszaüthet. Ha elmész egy házba, nem látsz könyvet, mert húsz éve még nem voltak olyan szinten, hogy kellett volna, tíz éve meg már látták, hogy a technológia, az okostelefon felülírja. Nem tudok még egy nyelvet a világon, aminek a fordítására nincs megfelelő program. Egy vietnámi mondat angolra fordítva elveszti az értelmét.

– A helyiek azért beszélnek valamennyire angolul?

– A 25–28 év alatti generáció már igen, de a társadalom zöme nem. Ha mégis, akkor olyan gátlásosak, hogy a gyakorlat, az attitűd hiánya megöli a kommunikációt. Egy középréteghez tartozó 18–20 éves azért – ha megvan benne az említett eltökéltség – addig nézi a YouTube-ot, amíg meg nem tanulja a nyelvet. Ők alapozhatják meg a társadalmi változást. Ha nézel egy koreai, japán vagy kínai sorozatot a tévében, a legtöbb esetben szinkronizálva adják, egy európait vagy amerikait viszont soha, az alá egy narrátor felmondja a szöveget. Mert van egy olyan prekoncepció, hogy a fehérember nem beszél vietnámiul. Nem lazák vagy közvetlenek tehát, de én a rutinomnál fogva az esetek többségében megtalálom velük a hangot. Nem az első és nem az ötödik nyelv a vietnámi, amit tanulok, de nem mindig van pozitív visszacsatolás, és ez el tudja venni az ember kedvét. A család viszont mindent jelent nekik! Elképesztő családcentrikusak. Az eltávozott nagyszülők, dédnagyszülők hamvait ott őrzik a házban, s minden évben megemlékeznek az apa és apai nagyapa születésnapjáról, halálozási napjáról is. Ilyenkor összejönnek és leisszák magukat. Egy kicsit patriarchális nép, fontosabb nekik az apai vonal. De amikor megszületett a lányom, végtelenül megható volt a minden fenntartás nélküli segítőkészségük, önfeláldozásuk, önzetlenségük, amivel még egy fehérember gyermekét is kezelték!

– Azt mennyire tartják rólad számon, hogy Európán belül pontosan honnan érkeztél?

– Erre is csak egy példa: most, hogy labdarúgó-Eb volt, s az információ a világban már elképesztő gyorsan áramlik, az első kérdésük általában a magyar válogatott meglepetésszerű eredményeit firtatta.

Abszolút téma volt, amit a magyarok elértek a nagycsapatok ellen, mindig is mondtam, hogy az elsőszámú világnyelv a szerelem, a második a foci, és csak a harmadik az angol.

Nekem volt olyan régebben, hogy az Örményország és Irán közti határon keltem át, és noha csak törökül gagyogtam, másfél órán keresztül beszélgettem két határőrrel a futball nyelvén. Ennyiből jó a mai világ, hogy a jó élmények is gyorsabban eljutnak a világ másik felébe. És a vietnámiak hagyatkoznak arra, ami átjön a világsajtóban Magyarországról. A sport, azon belül a foci pedig így valóban beteljesíti a küldetését.

Kép

Simon Dávid

– S te hogyan éled meg Ázsiában a magyarságodat?

– A technika révén mára megteremtődött a lehetőség, hogy ne múljon el úgy nap, hogy több ízben is mélyrehatóan meg ne élném a magyarságomat külföldön is. A családtagjaimmal napi szinten beszélek online, a barátokkal, közeli ismerősökkel ritkábban, de akkor ugyanúgy, mint élőben. Nekem már nem Magyarország a viszonyítási pont, de mindig is Magyarország lesz számomra az origó. És most már van annyi élettapasztalatom, hogy pontosan tudom, az élet sehol sem tökéletes. Van mögöttem egy kerek történet: tudom, hogy magyar vagyok, és azt is, mit jelent magyarnak lenni. Fontos, hogy az újszülött lányomhoz is magyarul beszélek, és magyarul is meg fogom tanítani az angol mellett.

A magyar nyelv és kultúra egy végtelenül mély és jó dolog, szerencsések, egyediek vagyunk általa.

Ami még biztos: könnyebb ma magyarnak lenni a világban, mint húsz évvel ezelőtt volt. Ha valami zavar, be tudod csukni a szemed, s ha valamihez kapcsolódni szeretnél, hogy akár a távolból is részese lehess az élménynek, akkor megvannak a módok és csatornák, hogy megtedd.

– Ki lehet jelenteni, hogy hosszú távra tervezel Vietnámban?

– Nem volna rossz inkább egy két- vagy háromlakiság valamilyen rotációs alapon. Hogy mi lenne a harmadik hely? Lombokon kétszer jártam, Costa Ricában hat hónapot töltöttem, de sokszor eszembe jut Firenze, Provence vagy a görögök pozitív mediterrán hangulata is. Egyiptomban, Izraelben sem éltem még. Az ember álmodozik, aztán meglátjuk, a mostani világhelyzetben mi lesz a realitás. Nem csak az számít, hogy sok helyre eljussak, hanem az is, hogy mély legyen az élmény, a tudás, amit az egyes helyeken szerzek. Ahogy mondani szokás: igazából nem is a cél, hanem a megtett út a fontos.

Ami késik, az nem múlik, tartja a közmondás is, így közel tíz év után végre fogtam magam, és június 28-án többedmagammal levonultunk a Tiszára. Közben persze követtem az interneten a tiszavirágzással kapcsolatos információkat, hogy megtudjam, mikor érdemes „résen lenni” és útnak indulni, hogy valószínűleg szerencsével járjunk és vizuális élményekkel térhessünk haza.

Kép

Az idei tiszavirágzás nehézkesen indult be, aminek pontos okát a szakemberek sem igazán tudják, de könnyen elképzelhető, hogy a csalafinta időjárás, a nem kifejezetten kedvező feltételek számlájára kell rónunk alakulását. A tavasz ugyanis az átlagnál hűvösebb, csapadékosabb volt, a nyár meg szinte rögtön egy hőhullámmal robbant be, ez pedig a kérészek számára nem a legoptimálisabb klíma. Emiatt idén jobbára csak a Maroson lehetett megfigyelni a tömeges rajzást, a Tiszán ugyanezt a látványt már sajnos csak amolyan „csökkentett üzemmódban” lehetett szemrevételezni. Én a Csongrádot Csépával összekötő pontonhídon figyeltem meg a kérészek aznap esti fellépését, a rajzást és a násztáncot is.

Nem voltak ezrével, talán pár száz kérész, ha akadt, de ettől eltekintve pompás látványt nyújtott a közönség számára.

Sok család kisétált a hídra, hogy élőben is megtekintsék, közülük sokan készítettek fényképeket is. Miután a híd páholyából a látvány kissé csillapodni kezdett, lesétáltam a meredek partra, ugyanis nagy álmom volt, hogy sikerüljön „tűzközelből” megtekintenem egy kérészt, ahogy a partra kivetődve levedlik és szárnyas rovarrá alakul át. Sajnos nem jártam sikerrel, így kissé csalódva indultam haza.

Otthon aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy nem adom fel. Az álmok nem azért születnek meg bennünk, hogy fájdalmasan legyintsünk, aztán csak úgy könnyedén lemondjunk róluk. Nekem már pedig látnom kell egy kérész metamorfózisát! Így történt meg, hogy másnap, azaz június 29-én ismételten kilátogattam a pontonhídra. Nagyjából este 19 óra lehetett, és nagyon „csendben” voltak a kérészek. Az előző napi rajzás szinte teljesen abbamaradt, így folytattam sétámat a meredek partfal felé. Leérve meglepődve tapasztaltam, hogy többen is ugyanabban a reményben jöttek ide, mint én, hogy testközelből megpillantsanak egy kérészt, ahogyan átalakul. Több fiatal fiú is fényképezőgéppel a nyakában izgatottan várt egy-egy jó fotójelenetre, nem messze tőlük pedig két házaspárral találkoztam, akik szintén kiváncsian várták a fejleményeket. Én már annyira be voltam zsongva, hogy levetettem a cipőimet is, és elindultam a meredek partszakaszon a híd alá. Természetesen fényképezni szerettem volna, de sikerült úgy megcsúsznom, hogy majdnem a Tiszában landoltam, így feladtam eme próbálkozásomat. A tapasztaltabbak eleve gumicsizmában jöttek, jövőre nyilván én is azt húzom a lábaimra.

Kép

És akkor pár perc elteltével megtörtént a csoda, a pillanat, amire oly sokan vártunk.

Az egyik nő lábára rárepült a kérész, és gyakorlatilag pár centi közelségéből élhettem át a mesés látványt: magát az átalakulás folyamatát. Hihetetlenül kecses és ünnepélyes volt az egész! Közben persze kattogtattam a fényképezőgépemet is, hogy az élmény örökre megmaradjon digitális formában is, amit majd szívesen megmutatok a családomnak, barátaimnak – és természetesen az olvasóknak is.

Kép

Összességében egy pazar látványt nyújtó természeti csoda, amit egyszer mindenkinek látnia kell. Ekkor ébredhetünk rá igazán arra, hogy micsoda kincseket rejteget a természet számunkra. És persze azt se felejtsük el, hogy az álmok gyakran teljesülnek, csak nagyon hinni kell bennük. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a tiszavirágzást 2020-ban felvették a hungarikumok közé. Vagyis ez a szemet gyönyörködtető természeti jelenség csak Magyarországon figyelhető meg, így hát legyünk erre is büszkék.

Kép

Dr. Egri László orvos-lelkigondozó arról beszélt nekünk, hogy hogyan segíthetjük a beteg hozzátartozóinkat.„Mindenki másképp éli meg a szenvedést, meg kell találnunk, a másiknak mi a legjobb. A hibát ott követjük el, hogy ösztönösen magunkból indulunk ki, és sokszor a legjobb szándékkal erőltetünk másra olyasmit, ami igazából a saját igényünk lenne. Valaki egyedül szeretne lenni, míg más arra vágyik, hogy látogassák, hogy eltereljék a figyelmét.”

Egri doktor szerint komoly probléma, hogy amikor a daganatos betegek szóbahozzák a betegségüket, a hozzátartozók rövidre zárják a diskurzust: majd meggyógyulsz, nem lesz baj.

Nagy előrelépés, ha valaki eljut odáig, hogy beszéljen a betegségéről, szorongásairól. Fontos, hogy a hozzátartozó meghallgassa – akkor is, ha nagyon nehéz.

„Lehet arról is beszélgetni, hogyan képzeli élete végét, mi volt fontos az életében. Ugyanakkor fontos a fizikális támogatás is, az, hogy együtt menjünk vizsgálatokra. Sok házastárs elkíséri párját a kemoterápiára, így a beteg nincs egyedül. Sokak számára a puszta jelenlét is azt jelzi, hogy a betegség ellenére továbbra is fontos, értékes tagja marad a családnak” – mondja Egri László. 

A terhek viselésének megkönnyítése érdekében sok betegcsoport alkot valamilyen közösséget. Van, akinek sokat segít, ha ilyen csoportba járhat, mások azt mondják, elég nekik a maguk baja, miért hallgatnának még másokat is? Egri doktor éppen ezért nem tanácsolja, hogy rábeszéljük hozzátartozónkat a közösségbe járásra.

Ahhoz, hogy szerettünkön segíthessünk, szükség van arra is, hogy ő el tudja fogadni a támogatást.

Ezt nem teherré válásként kell megélni, hanem be kell látni, hogy ezzel részesévé válunk annak a szépnek, ami az ajándékozással jön létre.

Sokszor a kapcsolatokban is új fejezet kezdődik a betegség felismerésével. Sok dolog átértékelődhet ilyenkor. Rengeteget segít, ha megszervezzük, hogy hozzátartozónk ne magányosan, kórházban nézzen szembe sorsával, hanem ha mód van rá, otthon, szeretett és ismerős arcok között lehessen. Így a beteget neki szóló személyes szeretet veszi körül. Az itt maradóknak is könnyebb a teher, ha tudják, hogy aki elment, megkapott mindent…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Felidéznétek, hogyan jutott eszetekbe ez az utazás? 
Bősze Domonkos: Mindig szerettünk utazni. Sok évvel ezelőtt, amikor Horvátországban jártunk, és egy kompról láttuk a vitorláshajókat, megtetszett a dolog. Nem sokkal később megtanultuk a vitorlázás alapjait. Eleinte egy-két hetet hajóztunk évente, aztán egyre többet. Rengeteget olvastunk, leveleztünk, beszélgettünk a témában, és elkezdtünk olyan YouTube-csatornákat nézni, amelyekben életvitelszerűen élnek a vitorláshajókon az emberek, és úgy járják a világot. Egyre jobban megismertük rajtuk keresztül ezt az életformát és rengeteget tanultunk. Ekkoriban fogalmazódott meg először bennünk, hogy lehet, hogy majd egyszer mi is ezt szeretnénk csinálni. 
Bősze Anna: De eleinte ezt csak Domi gondolta komolyan, én ráhagytam. Ahogy teltek az évek, egyre jobban tudtam azonosulni a gondolattal, míg végül már ki is mondtam, hogy igen, egy vitorláshajóra költözünk és elindulunk.

Eredetileg néhány évet még a Földközi-tengeren szerettünk volna vitorlázni és utána nekivágni az óceánnak, de volt egy beszélgetésünk Jimmy Cornell BBC-tudósítóval, túravitorlázóval, amely után úgy éreztük, hamarabb kell nekivágnunk az útnak, mint terveztük.

Végül 2020 júniusában indultunk el. 

– A család és az ismerőseitek hogyan fogadták, hogy útra keltek?  
– A szűkebb család mindenben támogatott minket – bár volt, aki aggódott is. Az ismerősök, a barátok közt is voltak, aki furcsállták az ötletünket, de a hosszú felkészülés és a sok beszélgetés során mindenki megbarátkozott a gondolattal. Most már mindegyikük lelkesen várja a beszámolóinkat.   

– Június végén indultatok Horvátországból, azóta pedig körülhajóztátok Olaszországot, Spanyolországot és a Földközi-tengert, majd az Atlanti-óceánt átszelve a karácsonyt már a karib-tengeri Martinique szigetén töltöttétek. 
B. D.: Aztán Martinique-ról Saint Martinra vitorláztunk át érintve Guadeloupe-ot és Saint-Barthélemy szigetét. Most várunk a belépési engedélyre Francia Polinéziából. Ha nem engednek be, jön a „B” vagy „C” terv. 
B. A.: Az eredeti tervünk az, hogy átmegyünk a Panama-csatornán a Csendes-óceánra, Francia Polinéziába, ahol két ciklonmentes szezont szeretnénk eltölteni. Majd később Tonga, Fiji, Új-Kaledónia. Aztán Ausztrália, Új-Zéland, Malajzia, Maldív-szigetek, Chagos, Mauritius, Madagaszkár, Dél-Afrika, a Szent Ilona-sziget, Brazília, a Karib-térség, Bermuda, Azori-szigetek és vissza a Földközi-tengerre. Ha jól érezzük magunkat ebben az életformában, akkor az utazásunkat még négy-öt évre tervezzük. 

Kép

Kép: sailingteatime.com

– Milyen akadályokkal kellett megküzdenetek eddigi utatok során? 
B. D.: Leginkább az életmódváltásból adódtak nehézségeink, főleg az első néhány hónapban. (Én a hajón rendeztem be az irodámat, az IT-szektorban dolgozom.) Az egyik a napi ritmus kialakítása volt, a másik a szűkös élettérből adódó korlátok kezelése, utóbbi eleinte nagyon nehezen ment és sok feszültséget okozott, de mostanra beletanultunk, tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket. 

– Bizonyára csodálatos pillanatokat is átéltetek… 
B. A.: Az atlanti-óceáni átkeléskor egyik éjjel én voltam ügyeletben. Egészen békés volt a tenger, millió csillag ragyogott az égen, a hullámok tetején világítottak a planktonok.

Mindentől távol voltunk, csak az óceán és a csillagok vettek körül bennünket. Ekkor valami olyan végtelen békét és boldogságot éreztem, amit nem is tudok elmondani. 

B. D.: Az én egyik meghatározó és nagyon bensőséges élményem az volt, amikor az átkelés ideje alatt esténként kifeküdtem a hajó tetejére a gyerekekkel és a csillagokról beszélgettünk. 

– Rájuk hogyan hat, hogy kiszakadtak a szürke hétköznapokból, az iskolarendszerből? 
B. A.: A lányok jól érzik magukat, főleg, amikor szabadon játszhatnak, de persze hiányoznak nekik a barátok, a nagyszülők, az unokatestvérek és az osztálytársak. A tanulmányokkal haladunk, nyilván más ütemben, mintha otthon lennének, de igyekszünk. Máskor vannak a többnapos szünetek, mint az iskolában: hosszabb átkelések alatt, rossz időben. Viszont nyáron és a téli szünetben is tanulunk, ha akkor épp adottak a feltételek, a tanítókkal pedig gyakran egyeztetünk. 

B. D.: Ez az életforma rögtönzés nélkül nem működik, az időjárás és a természet sokkal inkább befolyásolja a mindennapokat, mint a szárazföldön. De ha túl tud lépni az ember ezeken, akkor nagy szabadságot kap.

A gyerekek itt sokkal inkább tanulhatnak az érdeklődésük szerint, mint egyébként, de persze a többi dolgot is megtanítjuk nekik, csak más ritmusban. Segít, hogy rengeteg biztatást kapunk otthonról, illetve itt körülöttünk sokan élnek hasonló módon. Például néhány napja ismerkedtünk meg egy lengyel családdal, akikkel egy öbölben horgonyzunk – két hasonló korú gyermekükkel élnek öt éve a hajójukon. Nemsokára közös programunk lesz. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. márciusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

– Egy hajón a tágasság élménye mellett bizonyos értelemben a bezártság is jelen van. A lányaitok le tudják valahol vezetni a fölösleges energiáikat?  
– Amikor tudunk, kimegyünk a szárazföldre, ott tudnak szaladgálni, mozogni kedvükre. Ha a hajón kell maradni, akkor ott a fedélzet és a kötélzet: „kötéltánc” a hajókorlát tetején, mászás a bumra, csimpaszkodás a köteleken. Hajmeresztő dolgokat csinálnak, de már nagyon ügyesek. Természetesen a tenger is itt van, mint mozgástér, úszni is szoktunk, ha alkalmas a hely, például ha nincs erős áramlat, tiszta és nyugodt a víz. 
Ha egy helyben vagyunk, horgonyon, akkor délelőtt munka vagy tanulás, ebéd, délután szintén egy kis munka, bevásárlás (1-2 hetente), majd jöhet a hajó körüli munka, a „háztartás”.  

– Ez a nagyszabású kaland próbára teszi a házasságotokat is? 
B. D.: Az biztos, hogy még több türelemre és odafigyelésre van szükség egymás iránt, mint „normális” esetben. Nem igazán lehet elmenekülni a problémák elől. Ki kell mondani mindent, és le kell ülni megbeszélni, még akkor is, ha adott esetben nagyon kényelmetlen. Mivel naponta együtt kell dolgoznunk a hajón, „muszáj” jóban lennünk. Ezt rossz hangulatban, haragban nem lehet csinálni. 
B. A.: Egyébként nálunk az őszinteség, és a saját igényeink megfogalmazása, kimondása a másik felé nagyon fontos, a kettesben töltött idő pedig kulcsfontosságú. Ilyen, amikor például délutánonként leülünk teázni, és lehetőség szerint nem a gyerekekről beszélgetünk. Innen ered a hajó neve is: Teatime. Talán elcsépelten hangzik, de igaz, hogy a házasságon folyamatosan dolgozni kell, zökkenők mindig vannak és lesznek is, de ha a Jóisten besegít, akkor jól működhet. 

Kép

Kép: sailingteatime.com

– Ott vagytok a hatalmas vízen, és a szépségek mellett minden egyes nap megtapasztaljátok a saját törékenységeteket is. Ekkor is a hit ad kapaszkodót nektek? 
B. A.: Az óceánon való átkeléskor volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy egy kiszolgáltatott kis porszem vagyok.

A hit ugyanúgy része a mindennapjainknak, mint korábban; a gyerekeket is ebben a szellemben igyekszünk nevelni, este együtt imádkozunk. Ez sok mindenen átsegít. Emellett nekem Domi felkészültsége, nyugalma és magabiztossága segített. 

– Mi történik majd, ha egyszer visszatértek Magyarországra? 
B. D.: Meglátjuk. Még nagyon távolinak tűnik a visszatérés. 

– Tegyük fel, hogy a hajótokon lengedezik egy szép nagy zászló, amin a mottótok áll. Mi lenne ez a mottó? 
B. A.: Hű, erre most nincs ötletünk, mert rengeteg gondolat vezérli a mindennapjainkat, és ezek változnak is, mint ahogy a zászlóink is folyamatosan cserélődnek a hajón, ugyanis amikor belépünk egy új országba/ felségvízre, zászlót kell cserélni (mindig az adott ország lobogóját húzzuk fel). Egy zászló azonban mindig kint van: a magyar. Az ott lobog rendületlenül. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. márciusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

A párbeszéd 

– Elmész?
– Igen. Hiszen mondtam tegnap!
– Nem emlékszem…
– A zongorakoncert lesz, ahova téged is hívtalak, de húztad a szádat.
– Tudod, hogy nem az én műfajom.
– Ja, persze. Legutóbb is elaludtál, elég ciki volt. Aztán meg egész úton hallgatnom kellett, hogy mennyire álmosító volt.
– Még csak öt óra. Nem hétkor kezdődik?
– Igen, de előtte beülünk valahová Annával. Gondolom, nem fogok hiányozni, úgyis mindjárt kezdődik a meccs.
– Még van fél óra…
– Nem veszed észre, hogy feltartasz? El fogok késni. Tegnap nem érdekelt ennyire. Azt mondtad, meccs lesz.
– Ha mondtad volna, hogy ez neked ennyire fontos, megtettem volna érted, hogy elmegyek.
– Nincs szükség ekkora áldozatra. Van, aki eljöjjön velem, és beszélgessen velem. Nemcsak fél órát, amíg épp nem kezdődik a meccs.
– Nem értem, most mi a baj? És mikor jössz haza?
– Nem tudom. Na szia!

A szituáció

Lilla készülődik, Viktor a tévét nézi. Egyszer csak a férfi felpillant, és csodálkozva kérdezi:

– Elmész?

Viktor vajon hol volt eddig? Mintha csak szendergésből ébredne … (Lehet, hogy tényleg aludt a tévé előtt?) De nem,

valószínűleg már egy ideje nagyon is jól érzékeli Lilla készülődését, és akkor szólal meg, amikor belül sok lesz számára a távolságból. Abból a távolságból, melyet talán éppen ő maga is teremtett a tévé előtti ücsörgéssel, a szótlansággal, azzal, hogy megközelíthetetlennek mutatta magát.

 Igen ám, de az még mindig közelség volt ahhoz a lehetőséghez képest, hogy Lilla elmegy otthonról. Az már esetleg lehet sok Viktornak annyira, hogy megszólaljon belül egy kis csengő (Elmegy!), és felébressze őt a lelki szendergésből, felriassza a begubózásból. Apró rémület, a szeparáció lehetősége – csecsemőkorunk réme, felnőtt kapcsolataink kettős alapkérdése: mennyire engedhetjük közel a másikat (Viktor éppen egy kis távolságot vett), mennyire engedhetjük el?

Lilla szerepe ebben a kapcsolati összjátékban (mert mindig összjáték folyik, ebben biztosak lehetünk) az, hogy ő teszi kettőjük számára nyílttá a helyzetet, ő fedi fel mindkettőjük rejtett lapjait. Míg Viktor belül, kevéssé észrevehetően távolodik el, addig Lilla jól láthatóan készülődik ugyanerre. Készülődésének ebben az esetben nem csak gyakorlati értéke van, de bizonyára üzenetet is rejt Viktor számára: Ébresztő, megyek el! Viktor csodálkozása ezért tettetettnek tűnik, inkább elbújik mögötte. Lilla némi éllel mondhatja ezért:

– Igen. Hiszen mondtam tegnap!
– Nem emlékszem…

Ugyanaz a mintázat ismétlődik meg, most már időben kicsit kiterjesztve: Lilláé az állítás, a kimondás szerepe, hiszen ő már mondta – Viktoré a tagadás, az észre nem vevés és meg nem hallás oldala.

Az összjáték elve értelmében ne siessük el az elemzést, ne húzzuk rá Viktorra a vizes lepedőt! 

Ő is megteszi a magáét kétségtelenül, de feledékenysége, oda nem figyelése nem egyszerűen jellemhiba. Lehet, hogy Lillának is van ebben szerepe. Mondta, mondta, de vajon igazából mit fejezett ezzel ki?

– A zongorakoncert lesz, ahova téged is hívtalak, de húztad a szádat.
– Tudod, hogy nem az én műfajom.
– Ja, persze. Legutóbb is elaludtál, elég ciki volt. Aztán meg egész úton hallgatnom kellett, hogy mennyire álmosító volt.

Kép

Kép: Unsplash/Priscilla du Preez

Hát igen, ha Lilla így hívta most ismét Viktort a koncertre, akkor kicsit érthetőbb, hogy Viktor nem emlékszik. Lilla még nem bocsátotta meg párjának, hogy a koncert nem jelentett számára nagy élményt (pedig különbségek mindig vannak).

Így Viktor számára egy koncert Lillával nem csupán a zenei ízlésről szól, hanem annak kockázatát is jelenti, hogy a közelségből leckéztetés és elégedetlenség lesz.

Az már csak a helyzet iróniája, hogy Viktor megint csak elalvással jelzi, hogy valami sok neki (vagy valami kevés) – úgy látszik, ezen a furcsa nyelven tud leginkább kommunikálni. Begubózik, nem emlékszik, elalszik. De most, hogy kicsit „felébredt”, most érzi, hogy a távolság Lillától kezd a számára az elfogadhatónál jóval nagyobbá válni. Taktikát vált.

– Még csak öt óra. Nem hétkor kezdődik?
– Igen, de előtte beülünk valahová Annával. Gondolom, nem fogok hiányozni, úgyis mindjárt kezdődik a meccs.
– Még van fél óra…
– Nem veszed észre, hogy feltartasz? El fogok késni. Tegnap nem érdekelt ennyire. Azt mondtad, meccs lesz.
– Ha mondtad volna, hogy ez neked ennyire fontos, megtettem volna érted, hogy elmegyek.
– Nincs szükség ekkora áldozatra. Van, aki eljöjjön velem, és beszélgessen velem. Nemcsak fél órát, amíg épp nem kezdődik a meccs.
– Nem értem, most mi a baj? És mikor jössz haza?
– Nem tudom. Na szia!

Viktor gesztusai, bár ezt ő nem mondja ki, arról beszélnek, hogy legbelül kezd őszintén megrémülni: akár az is lehet, hogy elveszíti Lillát. Amit Lilla mond, az belül csupa riadóztatás.

Nem fogok neked hiányozni; nincs szükségem rád; van, aki eljöjjön velem; nem tudom, mikor jövök haza. Így az beszél, aki nagyon távol van, és távol is akar lenni – sokkal távolabb, mint azt Viktor szeretné. Kérdés persze, hogy ez valójában mennyire valódi igénye Lillának.

Lehet, hogy csak a tétet emeli, ráijesztene Viktorra, hogy ezzel adjon esélyt a közelségnek, amire maga is vágyna? Ha így van, veszélyes vizeken evez – a szeparációtól való ősi félelemmel játszik Viktorban, és talán önmagában is.

Azt gondolhatnánk, hogy Viktor és Lilla beszélgetése egy rossz beszélgetés, rossz kommunikáció, egy félresikerült helyzet. Ha szebben mondta volna, ha jobban kifejezte volna, ha nem lett volna rögtön dühös, ha… akkor nem ez lett volna. Valójában azonban ez egy tökéletes beszélgetés, ami mindennél pontosabban mutatja meg, hogy „kommunikálással” itt semmire nem mennek. Ami fontos, azt így is elmondták egymásnak arról, hogy hogyan érzik magukat a kapcsolatukban, hogy „mi a baj”. Valószínűleg így tudják csak elmondani.

Persze lehetne az is, hogy Lilla egyértelműen kimondja: Kezdem magam bezárva érezni ebben a kapcsolatban, vágynék a közelségedre, és fáj az elzárkózásod. Ha nincs változás, elmegyek! Viktor pedig elmondhatná, hogy ez a lehetőség mennyire megrémíti, de egyúttal mennyire tart is Lilla közelség utáni vágyától. De ennek a beszélgetésnek itt és most nincs esélye, ahhoz szokatlanul egyértelmű, leleplező és ezért fájdalmas lenne mindkettőjük számára. Ez a rövid összekoccanás az elmenés körül ezért tökéletesen megvédi őket ettől a félelmetes lehetőségtől, de egyúttal tökéletes vészcsengő is lehet mindkettőjük számára: Ébresztő! Nézzünk szembe azzal, ami van!

Akkor pedig el lehet kezdeni beszélgetni közelségről, távolságról, igényekről és félelmekről, magáról a valóságról. Innen nézve minden elrontott beszélgetés olyan, mint egy tökéletes ébresztőóra.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„Egyetlen kislány sem úgy nő fel, hogy babázás közben arra gondol, egyszer majd abból fog élni, hogy tíz-húsz férfi azt csinál vele naponta, amit csak akar” – vallja N. László, a prostituáltak rehabilitációjával és reintegrációjával foglalkozó Névtelen Utak Alapítvány önkéntese.

A prostitúció hazai mértékét megbecsülni is nehéz, hiszen a jelenség a társadalmi megvetettség és a szervezett bűnözéssel való kapcsolata miatt magas látenciába burkolózik.

Az Európai Bizottság 2020-as elemzése a top ötbe sorolja európai szinten Magyarországot az emberkereskedelem áldozatainak számát tekintve.

Kovács István kutató száz prostituáltat kérdezett meg arról, hogyan vélekednek a tevékenységükről. Az eredményeket a Magyar Rendészet 2020/4. számában megjelent tanulmányában publikálta. Az érintettek öt válasz közül választhattak:
- számomra a prostitúció nem okoz örömet, nem szeretem csinálni, de nem tudok váltani más munkára, hiába akarok (52%),
- számomra a prostitúció nem okoz örömet, nem szeretem csinálni, később váltani szeretnék (21%),
- számomra a prostitúció örömet okoz, szeretem csinálni, de majd később munkát szeretnék váltani (11%)
- számomra a prostitúció örömet okoz, szeretem csinálni, nem szeretnék munkát váltani (16%)
- számomra a prostitúció örömet okoz, szeretem csinálni, nem is tudnék más munkára váltani (0%).

Ezt olvasva bizonyára többen is igazolva látják azt a hipotézisüket, hogy bizony szép számmal akadnak olyan prostituáltak, akik örömüket lelik a tevékenységükben. A kép azonban ennél sokkal árnyaltabb. Kovács István arra hívja fel a figyelmet, hogy a helyszín determinálja leginkább a prostitúciós munkavégzés viszontagságait. Tehát másképp látja egy közterületen felkínálkozó és másképp egy éjszakai bárban dolgozó prostituált a prostitúció jelenségét és az ahhoz kapcsolódó attitűdöket. Azok, akik szeretik csinálni, jellemzően képzettebbek és magasabb jövedelmet kapnak, mint a többség.

Az utánkövetést célzó interjúkból pedig az derül ki, hogy hiába akadnak olyanok, akik elégedettek a jelenlegi helyzetükkel, a prostitúcióból fakadó lelki bajok később is jelentkezhetnek, a döntő többség pedig úgy dolgozik, hogy nem szereti azt, amit csinál.

„A prostituáltak gyermek- és felnőttkorban átélt fizikai, illetve lelki bántalmazásával kapcsolatban a poszttraumás (esetleg poszttraumatikus) stressz szindróma kialakulásának lehetősége is felvetődik.  A prostituáltakat gyakran a kínzások visszatérő emlékképei, szorongás, depresszió, alvászavar és stressz gyötri. A múltat és a jövőt kevéssé érzékelik, a súlyos traumák és a menekülés eredményeképpen a jelenhez kapcsolódva léteznek. A pszichológiai zavarok rémlátomásokban, félelemben, álmatlanságban, személyközi kapcsolatokban nyilvánulnak meg. Legsúlyosabb formája az olyan destruktív magatartáshoz vezet, amelynek végső formája akár az öngyilkosság is lehet” - írja Kovács István „A prostitúció jelensége és társadalmi kontrollja napjainkban” című tanulmányában.

László is úgy tapasztalta, hogy aki túlélőként kikeveredik a prostitúcióból, annak kialakult már valamilyen mentális betegsége, és ezért sincs igaza annak, aki úgy vélekedik, hogy van, aki örömmel választja magának ezt az utat. „Kérdem én, ha annyira jó dolog a prostitúció, akkor miért látjuk azt, hogy poszttraumás stressz szindrómával, komoly mentális zavarokkal küszködnek azok, akik megpróbálnak kikerülni az iparból?” – teszi fel a kérdést László.

Névtelen Utak Alapítvány

A prostituáltak rehabilitációjával és reintegrációjával foglalkozó alapítvány története 2000-ben indult egy utcai szolgálattal, amit egy nemzetközi keresztény szervezet, a Youth With A Mission kezdett el, akik missziójukhoz önkénteseket kerestek. 2004-ben ez a szervezet kivonult Magyarországról, de az önkéntesek folytatták a szolgálatot: járták az utcákat, teát, higiéniás termékeket, karácsonyi ajándékokat vittek a nőknek, szeretetet, megbecsülést mutattak feléjük. Emellett sikerült néhány prostituáltat kimenteni az utcáról és anyaotthonokban vagy drogrehabilitációs központokban elhelyezni. Aztán 2008-ban úgy hozta a sors, hogy lett volna egy menekülő, de nem tudták hova elhelyezni. Ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy létre kellene hozni egy védett házat, és néhány önkéntes elkezdett olyan alapítványokat keresni külföldön, akik hasonló munkát végeznek, és el lehet tőlük tanulni a működést.

„Egy magyar-kanadai kettős állampolgár egyetemista lány keresett meg minket, aki kriminológiát tanult Kanadában, és emellett önkénteskedett a Servants Anonymus Foundation-nél. Ők lettek az anyaszervezetünk. Több mint harminc éve ezen a területen dolgoztak, és olyan struktúrákat alakítottak ki, amelyeket egyrészt ingyen odaadtak nekünk, másrészt kiképeztek bennünket, és anyagi támogatást is biztosítottak. Így tudtunk elindulni 2013-ban” – emlékezik vissza László.

Az alapító szerint azok, akik a testükből élnek, sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy milyen erős nők.

„Az alapítványnál azt tapasztaljuk, hogy amikor rájönnek, hogy mekkora erő kellett nekik ahhoz, hogy ezt elviseljék nap mint nap, és amikor rájönnek arra, hogy mekkora erő van bennük, áldozatból túlélővé válnak, és ezt a nagy erőt elkezdik beletenni a felépülésbe” – fűzi hozzá az önkéntes. 

Az alapítvány másik önkéntese, Alíz elmondja, hogy a visszaesés része a rehabilitációnak, a fejlődésnek, mert gyakran előfordul, hogy amikor kilépnek a régi életükből, akkor még nem elég erősek ahhoz, hogy valóban talpra álljanak, és akár háromszor-négyszer is visszakerülnek a túlélők hozzájuk. De a program nyitott, bármikor jönnek, segítenek nekik.

Kép

Kép - Freepik

Az alapítvány programjának első éve a rehabilitációról szól, amit 6–12 hónap alatt szoktak elvégezni a nők. Ez a feldolgozás szakasza, amit a reintegrációs fázis követ, amikor már el lehet kezdeni gondolkodni azon, hogy mit szeretne kezdeni a rehabilitált az életével. Először rendezniük kell azt, hogy mit követtek el ellenük, valamint hol volt döntési lehetőségük és hol hibáztak. Meg kell tanulniuk újrahúzni a határaikat és felépíteni az ehhez szükséges önismeretet. A reintegráció minimum két, maximum öt évig tart. Ha valaki be akarja fejezni a középiskolát vagy egyetemet, abban is segítenek, akár hét évig is fogják a kezüket. A harmadik fázis a kiléptetés, amikor az egykori prostituáltnak már van új munkahelye, saját albérlete. Ebben az időszakban már csak havonta egyszer találkoznak vele az önkéntesek utánkövető jelleggel.

„Volt olyan felépülőnk, aki azt gondolta, hogy hazajön, és folytatja az életét, ahogy korábban, de pár hónap múlva a gyámügyes adta oda a telefonszámunkat neki, mert zokogva elmondta, mi történt vele Németországban.”

„Nagy tartozása volt ugyanis a családnak és két gyereke, ezért a feleség bevállalta, hogy kimegy egy hotelbe takarítónőként dolgozni. Amikor megérkezett, az albán-magyar maffia várta. Két hónapig ellenállt, egy lakásban napi szinten ütötték, verték, erőszakolták, kínozták, de nem volt hajlandó megtörni. A maffia közben a Facebook-profiljával üzengetett, mintha minden rendben lenne. Kiugrott a szobaablakon, egy autó elé esett, a sofőr pedig azonnal vitte a kórházba. Így tudott hazajönni, és bár próbálta folytatni az életét, nem tudta. Cukorbeteg lett, magas vérnyomással küzdött, éjszakai ágybavizeléssel, teljesen összeomlott pszichésen, nem tudott gondoskodni a gyerekeiről. Ebben az állapotban került hozzánk. Amikor először találkoztam vele az irodában, lehajtott fejjel ült, rám se tudott nézni, mert bennem, a férfiben a bántalmazót látta. De pár héttel később már érezhető volt némi javulás, átaludta az éjszakát, és mert nőnek lenni újra” – magyarázza László.

Hogyan lehetne megelőzni és lebontani a társadalmi előítéleteket?

László a nyugati liberális szabályozásról elmondta, hogy nemhogy csökkenti a szervezett bűnözésben elkövetett visszaéléseket, hanem még növeli is.

A legalizált prostitúció szerintük fedezi az emberkereskedőket, és még inkább motiválja őket arra, hogy több lányt futtassanak.

Alíz szerint az egyik legfontosabb reális cél, amit el lehet érni, az a hatékony prevenció. Nem elég, ha csak kimentik az áldozatokat, hanem tájékoztatni is kell a társadalmat a jelenség valódi arcáról. Emellett a gyermekvédelmi és ellátó rendszert kellene nagyon megerősíteni. „Az oktatás rendkívül fontos lenne, hiszen mi csak a folyamat végén tudunk bekapcsolódni. Mentjük a szinte menthetetlent!” – fűzi hozzá László.

Alíz szerint az áldozathibáztatás miatt különösen fontos lenne érzékenyíteni a társadalmat. Az alapítványnál dolgozók rendszeresen szembesülnek az előítéletekkel. Sokan azt mondják, ha valaki ezt magának választotta, másszon is ki belőle egyedül, de Laci szerint ebből saját erőből szinte lehetetlen kikecmeregni. „Ha az utcán megkérdezek egy embert a prostituáltakról, azt fogja mondani, hogy könnyűvérű nők, akik csak maguknak köszönhetik a helyzetüket, miközben fogalmuk sincs, hogy min mennek keresztül. Hogyha esetleg hoztak is rossz döntéseket, nem minden az ő hibájuk. Az áldozatok emellett tele vannak szégyenérzettel is, emiatt is magas a látencia” – teszi hozzá Alíz. 

Az alapítvány elindított egy nagyszabású társadalomérzékenyítő kampányt online formában, amelynek keretein belül szakértők és közéleti személyiségek beszélgetnek különböző témákról.

Az első rész az emberkereskedelemről szólt, a második a prostitúció és az emberkereskedelem kapcsolatáról, a harmadik pedig a pornográfiáról, pornófüggőségről. A negyedik részben az Egy nő fogságban c. dokumentumfilm szerzőjével, Tuza-Ritter Bernadett rendezővel készített interjút Al-Ghaui Hesna újságíró. „Meghívott vendégeink beszélgetnek az emberkereskedelem különböző típusairól, az áldozat és az elkövető profilokról, a végén pedig bemutatják a gyógyulás lehetőségeit és annak folyamatát. Fontos szerepet tölthet be a hit a gyógyulásban, ezért is adtuk a programnak azt a címet, hogy Rabságból Szabadságba. A rabszolgasorstól így eljutunk odáig, hogy van kiút, van segítség és remény a gyógyulásra” – teszi hozzá Alíz.

László tisztában van azzal, hogy az alapítványnál „sziszüphoszi munkát” végeznek, hiszen a prostitúcióból profitáló bűnözőket nem lehet teljesen legyőzni, de úgy gondolja, hogy minden élet számít, és éppen ettől lesz a munkájuk nélkülözhetetlen. „Nem a hegyre nézünk, mindig csak egy lélekre koncentrálunk. Arra az egyre, amelyik éppen előttünk van. Ha egy nap majd úgy hajthatom a fejemet a sírba, hogy részese lehettem annak, hogy egy-egy ember kapott még egy esélyt az életre, akkor nem volt hiábavaló az életem. Mindenkit persze nem tudunk megmenteni, de egy élet is számít. Apránként növekedünk, jó dolgok vannak készülőben. Van védett házunk, és reményeink szerint hamarosan nyithatunk egy reintegrációs és egy kiléptető házat is” – magyarázza az önkéntes.

A Névtelen Utak Alapítvány átlagban évente nyolc-tíz nőnek segít kimenekülni a földi pokolból. A munkájukhoz önkéntesek segítségére is szükségük van, ezért várják azoknak a jelentkezését, akik szívesen részt vennének abban a misszióban, amit végeznek.

Ma hazánkban a prostitúció, a törvényi szabályozásban előírt kritériumok megtartása mellett, legálisan gyakorolható tevékenység. A magyar Büntető törvénykönyv bizonyos futtatói magatartásokat büntet, a bordélyházak létesítését pedig tiltja. A szabálysértésekről szóló törvény pedig akkor értékeli a prostituált magatartását büntetendőnek, amennyiben a törvény által meghatározott keretfeltételeket részben vagy egyáltalán nem teljesíti (közegészségügyi, közrendvédelmi és gazdasági megfeleltetés). Forrás: Magyar Rendészet 2020/4. 

Tizenegy éves voltam, amikor egy nyári úszótáborban szexuálisan molesztáltak. Délután volt, az edzőnk szabadfoglalkozást rendelt el, úgyhogy azt csinálhattunk strandon belül, amit csak akartunk. Én épp a vízben lubickoltam egyedül, amikor két tizennégy év körüli fiú megkérdezte, labdázom-e velük. Én persze naivan igent mondtam az invitálásra. Meg sem fordult a fejemben, hogy tetszhetek nekik, hiszen a kétrészes fürdőruhám alatt nem domborodott még semmi. A labdázásból aztán víz alatti fogdosás lett a srácok részéről, először csak finoman közeledtek, majd egyre erőszakosabban bántak velem: lefogták a karjaimat, egyikük a tenyerembe vájta a hüvelykujját, a másik eközben matatott rajtam a víz alatt. Szerencsére ennél több nem történt, mert remegő hangon ugyan, de kértem őket, hogy hagyjanak békén. Az esetről huszonnégy éves koromban, egy „kiadós” anorexia után tudtam csak beszélni szakembernek.  

Attól a bizonyos nyári naptól kezdve iszonyodtam, ha anyukám puszit akart adni, apukámat pedig ellöktem magamtól és agresszívvá váltam, valahányszor meg akart ölelni.  

A szüleim nem értették, mi bajom, és én nem szerettem volna beszélni az okokról. Az iskolában egyre nagyobb fizika távolságot próbáltam tartani a társaimmal, kifejezetten utáltam, ha meg kellett fognom a társaim kezét. Most 36 vagyok, és a tenyeremet azóta sem engedem megérinteni senkinek – számomra ez az egyik legérzékenyebb és legféltettebb területem. Régebben minden randinál, ha egy fiú megfogta a kezem, a szívem a torkomon akart kibukni, izzadni kezdtem, és úgy éreztem, megfulladok. Csak később tudtam meg, hogy ezek a pánikroham tünetei. Amikor sorban kell állnom a metró mozgólépcsőjén vagy a pénztárnál még ma is kiráz a hideg attól, ha túl közel áll valaki hozzám, és sikítani tudnék, ha egy ember karja súrolja a vállamat. (A koronavírus miatti távolságtartási előírások boldoggá tettek).

Természetesen nem vagyok frigid, mindig is képes voltam/ vagyok párkapcsolatot kialakítani, de néha még ma sem tudok mit kezdeni azzal, ha a párom napközben csak úgy megsimogatja a vállam.  

Időközben rájöttem, hogy az, hogy ódzkodom az öleléstől és a kézfogástól, nem arra utal, hogy másokkal van bajom, hanem sokkal inkább arra, hogy még mindig önmagammal küzdök, önmagamban vagyok bizonytalan. E felismerésem után kezdtem el pszichológushoz járni, akit egy ismerősöm ajánlott, s aki korábban szintén utálta, ha megérintik, megpuszilják. Úgy fogalmazott, hogy „szinte égeti a bőrét minden érintés”, ráadásul az érintéstől való félelem zavarta a munkáját és a személyes életét is. A szakember apró lépésekben haladva szoktatta hozzá az érintéshez, és noha nem lett azóta sem túl közvetlen, de a korábbinál jóval nyitottabbá vált.  

Kép

Pexels / Andreas Wohlfahrt

A szüleimnek felnőttkoromban meséltem el a nyári edzőtáborban történteket. Esténként arról beszélgettek, vajon mit rontottak el a nevelésemben. Én mindig ugyanazt válaszoltam nekik: semmit. Elvégre egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyesmi fényes nappal a kilencvenes években megtörténik. Egy dolgot azonban elfelejtettek mondani gyerekkoromban, nevezetesen, hogy az én testem csakis az enyém, s hogy kizárólag én döntöm el, ki érinthet meg, és ki nem. Visszautasíthatok akár egy szülői ölelést is, ha úgy érzem, nem akarom azt. A gyereknek nem mindig egyértelmű, mi a jó és mi a rossz érintés, azaz a helyénvaló és a helytelen, az áldozat és a zaklató.  

Úgy vélem, a szülőnek kell elmagyaráznia, hogy ha valaki azt kéri, hadd nyúljon a gyerek intim testrészeihez, az nem helyénvaló.  

Érintés: van, aki megnyugszik tőle, van, aki szorong miatta

„Összességében elmondható, hogy nagy egyéni különbségek vannak az érintés iránti igényünkben. Ez teljesen normális dolog, hiszen nincs két egyforma ember sem. Problémára akkor gyanakodhatunk, ha az érintés jelentős szorongást, diszkomfortot okoz az egyénnek vagy partnerének. Ilyenkor szükségessé válik a probléma feltárása és a terápiás munka.

Az emberek jelentős többségénél az érintés biztonságot adó, stresszoldó, megnyugtató hatású. Abban az esetben, ha az érintés a mindennapjaink része, és valamilyen esemény következtében (társunk elvesztése) hosszú időre kénytelenek vagyunk ezt nélkülözni, az komoly pszichológiai következményekkel jár, akár depresszióhoz is vezethet. Vannak viszont olyan emberek is, akik egész életükben jól érzik magukat viszonylag kevés testi kontaktussal is.

Az is változó, hogy kitől fogadjuk jól vagy éppen rosszul az érintést. Egy párkapcsolatban ez jó esetben a mindennapok szerves részét alkotja, viszont nem jelenti azt, hogy idegenek érintését is komfortosnak érezzük. Másokat az idegenek érintése sem zavar. Ez teljesen természetes jelenség így” – mondja Füredi Krisztián szexuálpszichológus, párterapeuta, s hozzáteszi, hogy az említettek mellett van egy genetikailag, biológiailag meghatározott része is annak, ki mekkora közelséget/távolságot érez komfortosnak, és ez lehet a születéskor már meghatározott temperamentumunk része.

Ezért van az, hogy egy családban, ahol gondoskodó, meleg, szeretetteli a gyermekek nevelkedése, és minden gyereket egyformán szeretnek a szülők, az egyik mégis bújósabb, jobban igényli az érintést, a másik pedig kevésbé.

„Az érintésnek nagy szerepe van az elsődleges gondozó (legtöbbször az édesanya) iránti kötődés kialakulásában. A személy egész életét, későbbi kapcsolatait meghatározza, hogy milyen a kötődése, s a biztonságos kötődés kialakulásában jelentős szerepet kap az, hogy a szülő mennyire tudja a csecsemő igényeit kielégíteni. Nem csupán a gondozás és a táplálás értendő ide, hanem a szeretettel teli odafordulás és az érintés is. Amíg a csecsemő nem képes önmagát megnyugtatni, addig a szülő ölelése, érintései a megnyugvás elérésének elsődleges forrásai. Ahogy fejlődik, jó esetben kötődése biztonságossá válik, rövidebb-hosszabb idejű szeparáció esetén is tudja, hogy az édesanya visszatér hozzá. Ez az ideális eset, de sajnos nem minden ember kötődése biztonságos, ami sok okra vezethető vissza. Előfordul, hogy a  gondozó betegsége miatt nem állandó a kapcsolata a gyermekével (pl. kórházi kezelésre szorul mentális vagy fizikális betegség miatt) vagy az intézetben nevelkedő gyerekek esetében. Ők kevesebb érintést kapnak, azt sem az anyától. Sajnos különböző traumák is történhetnek gyermekkorban, ezek is meghatározzák a kötődést, illetve az egyén érintéshez való viszonyát” – mondja a szexuálpszichológus-párterapeuta.

A szakértő szerint fontos hangsúlyozni, hogy az érintéstől való extrém szorongás mögött sokszor traumatikus események állnak.  

Ilyenkor érdemes szakemberhez fordulni, aki segít ezeknek az okoknak a feltárásában és a trauma feldolgozásában Vannak olyan pszichiátriai kórképek és mentális állapotok, ilyen például az autizmus, amikor az egyén ennek következtében nem vágyik érintésre. Autizmus esetén mindez különböző fejlesztő gyakorlatokkal minimálisan alakítható, de jó tudni, hogy az egyén csak megtanul bizonyos kapcsolódási formákat, de ettől még nem lesz valódi igénye erre. Más esetekben, például olyan evészavarosoknál, akiknek esetleg szexuális abúzus rejlik a betegségük kialakulásának hátterében, a pszichoterápia segít a saját és mások testével, érintéssel kapcsolatos problémájuk megoldásában, így ők a terápia hatására ismét képessé válhatnak a szeretetteli, intim érintésre, amely kölcsönösen örömet okoz.

Kép

Pexels / Anete Lusina

A mai kor nem kedvez a testi kontaktusnak

Manapság annyi körülöttünk a kütyü, annyit nyomkodjuk azokat magányosan, annyira elmerülünk bennük, hogy néha el is felejtjük, milyen, amikor hús-vér embert érintünk. Férj és feleség ülnek egymással szemben okostelefonjaik képernyőjét görgetve, gyerekek játszanak tablettel, ha édesanyjuk épp nem ér rá, hogy karjaiba vegye őket.  

Valljuk be, a modern kor vívmányai nagyban hozzájárulnak az érintésmentes élethez, és nemhogy elősegítik a testi kontaktust, a ringatást, az összebújást, épp ellenkezőleg: elterelik róluk a figyelmet.  

Hogy mennyire válságban az érintés, jól mutatják a világszerte szervezett öleléspartik is, ahol kifejezetten azért találkoznak egyedülálló emberek, hogy egymást megérintsék, megöleljék.  

Egyszer egy ismert médiaszakértő azt mondta nekem: „Figyeld meg, eljön az idő, amikor előbb érünk reggel az okostelefonunkhoz, mint a párunkhoz!” Igaza lett. Habár sok éven át nehezemre esett elviselni a testi érintést, azon az állásponton vagyok, hogy nem lenne jó, ha az emberiség elszokna tőle, hiszen például az ölelés köztudottan oxitocint, avagy kötődési hormont szabadít fel, csökkenti a stresszt, a fájdalmat, javítja az immunrendszer működését és a közérzetünket.  

Felhasznált irodalom:
Dr. Campbell, Ross – Chapman, Gary: Az 5 szeretetnyelv. Gyerekekre hangolva.
Satir, Virginia: A család együttélésének művészete. Budapest: Coincidencia, 1999.

Tudom, nincs még egy olyan város, amely évszázadok óta cölöpökre ácsolva állna a tengerben. E hely a gazdagság, a pompa, a szerelem és a szédült nászutasok vágyálma. Velencét az életben egyszer mindenkinek látnia kell. De élni ott? Lakói még ma sem fogadnak maguk közé idegent. Odaköltözni szinte bárkinek lehetséges, odaszületni csak kevesek kiváltsága, és e kevesek hűen őrzik városuk titkait, amelyek egyáltalán nem tartoznak másokra. Még akkor sem, ha az egész világ az otthonaként tekint Velencére. Az átutazók hada zajos léptekkel jár-kel benne, miközben itt csak gondolával vagy lábujjhegyen volna szabad közlekedni. S nemcsak azért, mert süllyed, hanem mert ez a város mítosz, a föli létet is szimbolizáló színes és tünékeny karnevál. A Bizánci Birodalom, a középkor és a reneszánsz utolsó pazar díszlete, Szent Márk oroszlános ereje. Létező varázslat – mégsem élnék benne. 

De benned! Akit az útikönyvek suta módon így becéznek: „Adria gyöngye”, „délszláv Athén”. Pedig nincs szükséged turistacsalogató jelzőkre, sem költői megnevezésekre. Magyarként előcitálhatnám a történelmi tényt, amely szerint I. Lajos királyunk elhódított téged Velencétől, és egészen a XVI. századig a magyar korona alá tartoztál. Erre hivatkoznom mégis badarság volna. Másfajta közöm van hozzád.  

Egy cseppet sem voltam rád felkészülve, amikor tíz évvel ezelőtt fáradtan lekászálódtam a turistabusz fedélzetéről. Igazi, mediterrán nyári hőség volt, és akkor már napok óta úton voltam. Kezdtem megszokni a vakító fényt, a tenger végtelen kékségét, és azt, hogy a leander, amely kertem legféltettebb kincse, errefelé oly természetes, mint odahaza az ablakba tett muskátli. Ekkorra már telítődtem a sok szépséggel, és a csodák kezdtek hétköznapi jelleget ölteni, veled szemben pedig semmilyen elvárásom nem maradt. 

Kép

freepik

Az első izgalom akkor fogott el, amikor az óvárost védő nagy falaidat megláttam. Rögtön megtetszett, hogy hozzád nem lehet csak úgy besétálni. Majd azt is megértettem, nem Dalmáciát véded, hanem önmagad, hiszen te magad vagy a kincs.  

Gyönyörű palotáiddal, díszes épületeiddel, mészkővel borított utcáid hangulatával nem lehet betelni. Nem a tengerben állsz, mint vetélytársad, de az Adria ott van melletted.  

Szövetséges hű barátod ő, akinek mindent köszönhetsz. Szent Balázs szobra magasodik fölibéd, nyílegyenes és hosszú főutcád pedig tündöklő barokk sétány, amelynek helyén – nehéz ma elképzelni – ezer évvel ezelőtt mocsár terült el. 

Kép

Unsplash / Patricia Jekki

Mi tagadás, téged szemlélve mindenütt érezni Velence hatását. Mégis más vagy, mint ő. Más a levegőd, a hangulatod, az üzeneted. Ő mindig be akart kebelezni téged, te pedig legtöbbször hősiesen ellenálltál neki. Ugyanakkor megesett, hogy meglepő módon te ajánlottad fel magad e kapzsi vetélytársnak, ám az igazán meghökkentő mégis az volt, hogy ő ekkor épp nem tartott igényt a szolgálataidra. Amikor pedig te neszelted meg furfangos szándékát, oly gyorsan húztál fel egy erődöt ellene, hogy mire flottája elérte a kikötődet, a sziklára épített monstrum már ott magasodott, falán e latin mondattal: „Non bene pro toto libertas venditur auro”, vagyis: „A szabadságot nem lehet eladni a világ minden kincséért sem.” Azt hiszem, talán nem is egymással versengő városok, hanem egymással civódó, büszke szerelmesek vagytok. 

Természetesen, ha komoly érdekeid úgy kívánták, tudtál számító is lenni. Nem rovom fel neked. Az életben maradáshoz nem elég a büszkeség és az önérzet, főképp annak nem, aki a létet századokban méri.   

Vadabb, nyersebb, természetesebb vagy, mint Velence. Talán a Balkán teszi ezt veled, amely ritkán vegyíti a szépséget az idillel. Talán az, hogy a régóta önmagukért küzdők erejével élsz. Kissé már rekedt (ennyi idő után nem is csoda) harci kiáltásodat hallhatta Márai Sándor is. Nem értett meg, vagy nem akart megérteni. Vagy csupán tévedett, ahogyan talán én is tévedek most. Hiszen hogyan is festhetnék hű portrét rólad, aki már akkor is voltál, amikor én még nem éltem, s akkor is állsz majd, amikor én már rég nem leszek. Tudhatom-e, ki vagy te, Dubrovnik? 

Kép

Unsplash / Datingjungle

Mégis, amikor szólsz hozzám, akkor a szabadság utáni vágyról beszélsz. Üvöltve, vagy az üvöltéstől már rekedten. Némaságba burkolva, vagy éppen dalmát dalokba rejtőzve. Ez a vágy maga az üzenet. És ezért nem adnálak száz Velencéért sem soha, senkinek.