A boltosok az értékes illatszereket finomművű ónix-, alabástromdobozkákban vagy színes üvegedényekben tárolták és árulták. Efféle tégelyekből az egykor birodalmi nagyvárosnak számító Aquincumban (a mai Óbuda területén) is meglepően sokat találtak a régészek. 

A római nők szívesen illatosították magukat, festették hajukat, arcukat, szempillájukat és szájukat, sőt körmüket is. Az első ismert illatszerkönyvet még a Kr.e. 3. század elején írta Arisztotelész kedvenc tanítványa, Theophrasztosz – a parfümöket, illatos olajokat tehát már akkoriban használhatták a Földközi-tenger vidékén élő emberek. Tudjuk például, hogy az észak-egyiptomi Alexandriában a Krisztus előtti 3. században olyan nagy becsben tartották a parfümöket, hogy egyes rózsaolajokhoz a legnagyobb költők írtak himnuszokat (ma reklámversnek neveznénk ezeket), sőt az egyik készítményt egyenest Berenikéről, az egyiptomi uralkodó feleségéről nevezték el.

Rómában különösen a mirrhát, a nárdust és a különféle növényi balzsamokat kedvelték, ám ismerték és használták a rózsaolaj több mint húsz fajtáját, a cetek testéből nyert ámbrát, sőt a hím hód nemi mirigyéből préselt pézsmát is.

A „balzsamos kenet” felvitelét, a haj vagy a bőr bedörzsölését illóolajokkal az erre szakosodott házirabszolga vagy pedig a fürdős, a masszőr végezte. A közfürdőkben pedig külön kellett fizetni az efféle szolgáltatásért, amelyet nemcsak hölgyek, hanem – a régi vágású rómaiak nagy felháborodására – férfiak is szívesen igénybe vettek.

A hajápolással is külön szakember foglalkozott. Az ügyes fodrász-rabszolganőt (akit ornatrixnak vagy tonstrixnak neveztek) kézről-kézre adták az úrihölgyek, hiszen már a Kr.e. 1. századtól divatba jött a dauer, vagyis a tartóshullám, amelyet sütővassal állítottak elő, valamint a „gall módra festett” szőke vagy vörös haj. (Érdekes módon a latin nyelv nem tesz egyértelmű különbséget a két szín között!) Hajfestésre hennát, maró hatású hamuzsírt, „sapo” nevezetű, erősen lúgos szappant vagy egyszerűen aranyport használtak. Az aranyporral olykor az arcukat is festették a nők – sőt a férfiak is. Az arc vörösre festésének egész más, kultikus okai voltak: ez csak hadvezérek, császárok számára volt engedélyezett.

A rómaiak a fogápolás titkai is ismerték: fogporokat porrá tört, illatosított csontból, tengeri állatok „alkatrészeiből” gyártottak, és noha a fogkefét még nem találták föl (erre a célra bizonyos növények, például puszpáng szárát használták), fenyőfagyanta, bétel, menta rágásával, illatosított pilulák, szájvizek alkalmazásával gondoskodtak megfelelő szájhigiénéről.

Mindez azonban szintén csupán a felsőbb osztályok előjoga lehetett. Erre utal például, hogy Apuleiust, a kiváló 2. századi írót részben azért vádolta meg környezete fekete mágiával, mert rendszeresen mosta a fogát.

A szépészet alapvető helyszíne Rómában a fürdő volt: ezekből a magán- és közfürdőkből a császárkorban egyre több épült városszerte (a Krisztus utáni 1. században már nagyjából 200 efféle intézmény működött a Városban). Ezekben a balneumokban, thermákban meleg, hideg és langyos vizű medence, kád, nedves- és szárazgőz egyaránt a vendégek rendelkezésére állt, a fürdőkben ráadásul masszőrök, kenőemberek, fodrászok, illatszerárusok, kozmetikusok, sőt tyúkszemvágók is csapatostul működtek. Ám, ezeknek az intézményeknek a legfőbb vonzereje mégsem a fürdésben, hanem inkább abban állt, hogy itt beszélgetni, társadalmi életet élni, inni, enni, labdázni és flörtölni is lehetett. Némelyik jobb módú ember a házában is fenntartott fürdőszobát, ám a mindennapos fürdés a Földközi-tenger vidékén – a mindenfelé szinte kötelező, nátronnal, timsóval, babliszttel, illóolajos, ecetes vagy csak tiszta vízzel végzett kéz- és lábmosás kivételével – az egyszerűbb nép körében a 20. század végéig nem terjedt el.

Kép

forrás: wikipedia

A kozmetika harmadik fő területe (a hajápolás és a fürdés-illatosítás mellett), a testápolás az ókori orvosi irodalomban is korán megjelent. A nagy görög orvos, Hippokratész (Kr.e. 5.sz.) maga is részletesen foglalkozik a kérdéssel nőgyógyászati műve második könyvében, ahol egész sor – valószínűleg egyiptomi eredetű – testápoló-receptet sorol föl.

Hippokratész kozmetikai receptjeiből:
Arcápoláshoz például gyíkmájat kell olívaolajban péppé kenni – írja az orvostudomány atyja –, majd a pépet színborral fel kell ereszteni, és az arcra kenni. Ráncelsimításhoz zúzzunk porrá molibdént, mégpedig kőmozsárban, öntsünk rá egy hónapja álló esővizet, majd formáljunk az így kapott masszából golyókat. Ha a golyók kiszáradtak, oldjuk fel őket olívaolajban, és a krémet kenjük a ráncainkra. Hajhullás ellen pedig Hippokratész a következő remek recepttel szolgál: Keverjük össze a ladanum növény gyantáját liliom- és rózsaolajjal, valamint vörösborral, és kenjük pakolásként a fejünkre. Ha a pakolást sikerül lemosni, és még hajunk is marad, az már fél siker.

A hajkozmetika különösen előkelő helyet foglalhatott el a mesterségek rangsorában, hiszen Hippokratészen kívül a legnagyobb görög-római orvos, Galénosz (Kr.u. 2. sz.) is sokat foglalkozott a hajfestés és a hajnövesztés fortélyaival, sőt azt is megjegyezte, hogy az effajta dolgokkal igen tiszteletreméltó tudósok is szívesen bíbelődtek. Például Kritón, az 1. századi, Rómában élő görög udvari orvos, aki írt egy négykötetes kozmetikai könyvet is. Ez az alapvető kézikönyv azóta sajnos elveszett, bizonyos receptjei azonban még a középkorban is közkézen forogtak. Tudjuk, hogy az első kötet a haj és a különféle szőrzetek (szemöldök, szempillák) festéséről, kozmetikájáról (a szemöldököt például antimonnal vagy olajos szénnel festették) és a szájhigiénéről szólt. A második a kenőcsöket és a tisztító, testápoló és illatosító szereket foglalta össze, a harmadik a bőrhibák megszűntetéséről értekezett, a negyedik pedig a külsőt befolyásoló betegségek gyógyításáról szólt, s mindegyik könyv legalább 20 fejezetből állt!

Ám nemcsak az orvostudomány, hanem az irodalom is kedvelte e témát.

Ovidius, a talán legkönnyedebb tollú római író Medicamina faciei (Arc-kozmetikumok) címmel verses elbeszélést szentelt az arcápolószereknek, ám Horatius, Tibullus, Propertius, Martialis költeményei is teli vannak érdekes utalásokkal, amelyek mind a római kozmetikai kultúra magas szintjét bizonyítják. Arckrémek, púderek, testápolók, szájvizek, kenőcsök, olajok, szemfestékek, rúzsok, színesre – gyakran kékre, ám többnyire vörösre – festett körmök, ajkak, rafinált hajköltemények, hónaljillatosítók tömegével találkozhatunk a római irodalom lapjain. Állítólag maga Kleopátra királynő is írt – görög nyelven – egy kozmetikai tankölteményt, amelynek azonban a kutatók eddig nem bukkantak a nyomára.

Júliusban végeztünk egy kérdőíves felmérést, amelyet több mint 5100 hobbiszerűen sportoló töltött ki, leginkább SUP-ozók, vízibiciklizők, kajakozók, vitorlázók és csónakot használók. Azt kérdeztük, hogy milyen szituációkban hordanak mentőmellényt, és mi az oka annak, ha nem. Az eredmény nem lepett meg minket, mégis mellbevágó egy grafikonon látni (lásd alább), hogy milyen kevesen hordanak mentőmellényt mindig, ha vízre szállnak: mindössze 17 százalék. Mi azt mondjuk, hogy minden alkalommal hordjunk mentőmellényt a vízen!

Nézzük, mivel indokolták a válaszadók azt, hogy nem viselik a mellényt.

A legtöbben csak jó időben szállnak vízre, ezért nem tartják indokoltnak a használatát. Pedig szép időben is bármikor bárki lehet rosszul, fiatalok is. Egy váratlan kardiológiai, belgyógyászati probléma, de akár egy rossz mozdulat következtében, ami nagy ízületi, izomfájdalommal jár, eshet az ember ájultan a vízbe, vagy úgy, hogy nem tudja kontrollálni a levegővételt, és vizet lélegzik be, majd elmerül. Ezt üzenjük azoknak is, akik azzal érvelnek, hogy jól tudnak úszni, vagy épp azzal, hogy nem mennek messzire a parttól. Jó úszók is fulladtak már vízbe a fenti okok miatt, és egyméteres vízbe is bele lehet fulladni.

Sokan válaszolták azt, hogy azért nem hordanak mentőmellényt, mert kényelmetlen. Érdemes szakáruházban akár többet is felpróbálni, mert ma már nagy gondot fordítanak a gyártók az ergonómiára, a mellények állíthatók és többféle testalkatra méretezettek. Olimpiai és világbajnoki érmet is lehet nyerni mentőmellényben, hiszen például vitorlás vagy szörfversenyeken kötelező viselni, a sportolók pedig nem vennének fel olyat, ami akadályozza őket a mozgásban.

Sokan írták nekünk, hogy csak akkor hordják, ha egyedül mennek vízre, ám ha csoporttal, akkor nem. Ezzel az a baj, hogy a magyarországi élő vizek szinte mindegyike átláthatatlan. Ha valaki elmerül, minden másodperc számít, hogy meg lehessen menteni az életét. Tapasztalatból mondjuk, hogy nem átlátszó vízben nehéz megtalálni elmerült embertársainkat, pláne, ha valakinek nincs gyakorlata a keresésben.

Az az öt perc, ami az agyhalál beálltáig a segítő rendelkezésére áll, nem biztos, hogy elég.

Milyen a jó mellény?

A vízisportokhoz használatos mellényeknek két típusa létezik: a mentőmellénynek van gallérja, tehát a fejet is a víz fölött tartja; ezzel szemben az úszást segítő mellénynek nincs gallérja, de a testet a víz felszínén tartja. Előbbit akkor ajánljuk, ha egyedül megy sportolni valaki, utóbbit akkor, ha van legalább egy társunk, aki tudja tartani a fejünket baj esetén.

Vásárláskor két dologra kell figyelni. Az egyik a méret: a mellényeken feltüntetik, hogy hány kilós ember testét képesek fenntartani. (Természetesen fel is kell próbálni, ugyanis, ha túl nagy, kicsúszhat belőle az ember. Annak, aki ülő sportokat végez, érdemes ülve kipróbálnia, hogy nem túl szoros-e a mellény.) A másik a mellény típusa. Vannak automata mentőmellények, amelyek víz hatására vagy egy madzag megrántásával fújódnak fel. Ezek a legkényelmesebbek, de olyan sportokhoz ajánljuk, ahol kicsi a vízbe esés esélye, tehát SUP-ra, szörfre ne automata mellényt vegyünk.

A gyermekek számára is elérhető minden említett típus. Örömmel tölt el minket, hogy egyre több gyerek ebben játszik a vízben, ugrál a matracról vagy a vízibicikliről, mert a szülők egy része mellényre cseréli a karúszót. Jó látni, hogy a gyerekek pillantok alatt megszokják a mellényt, észre sem veszik, hogy rajtuk van. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy egy gyermek mellényben sem mehet szülői felügyelet nélkül a vízbe!

#EgyEletemEgyMellenyem

A mentőmellény-kampányunk legelső percétől sokan keresnek minket, akik szeretnének kapcsolódni a munkánkhoz, segíteni, hogy mindenkihez eljusson az üzenet. Amikor elkezdtünk mentőmellény-nagyköveteket felkérni, maguktól is jelentkeztek ismert emberek, hogy szeretnék vállalni a feladatot. Voltak, aki hirdetési felületeket ajánlottak fel, ennek köszönhető az is, hogy az egyik legforgalmasabb alsóőrsi kereszteződésben egy csaknem 100 négyzetméretes molinó hívja fel az arra járók figyelmét a mellény fontosságára. Voltak, akik rendezvényekre hívtak meg bennünket, ahol beszélgethettünk a látogatókkal a vizek veszélyeiről, a mellény fontosságáról. Ismerősök és ismeretlenek posztolnak #egyeletemegymellenyem hashtaggel a közösségi médiumokban arról, hogy mellény nélkül ne szálljon senki vízre. Rendkívül felemelő érzés látni, hogy sokan gondolkodnak hozzánk hasonlóan!

Könnyű megszokni

A biciklisek sem hordtak 15-20 évvel ezelőtt bukósisakot. De ma már a többség viseli, pedig nem gondol arra, hogy elesik és beüti a fejét, hanem természetes, hogy felteszi a fejére induláskor. Rendületlenül hiszünk abban, hogy ugyanezt a fejlődést lehet elérni a mentőmellények tekintetében is. Ma már nagyon sok helyen lehet kapni úszást segítő vagy mentőmellényeket, és a gyártók kifejezetten figyelnek arra, hogy az alapvető funkciójukon kívül kényelmesek és divatosak legyenek. Nem kell a 40.000 forintosat megvenni, 10.000 forint alatt is kaphatók jó mellények áruházakban és az interneten egyaránt. Annak, akit valamilyen kifogás akadályoz meg abban, hogy mellényt hordjon a vízen, érdemes átgondolnia, hogy ezek bármelyike  fontosabb-e az életénél. Higgyék el, nagyon hamar meg lehet szokni, hogy van rajtunk egy plusz “ruhadarab”.

Szakszolgálatunk nem a jogszabályokat szeretné megváltoztatni, az előírásoknál fontosabb az emberekben tudatosítani, miért elengedhetetlen a mellény a vizeken. Ebben a szellemben csináltunk egy közös akciót az Élmény Balatonnal, amiről filmet is forgattunk:

A társadalmi szemléletformálást nemcsak az idei szezonra tervezzük, tovább folytatjuk jövő nyáron is. Ebben mentőmellény nagykövetként segít minket Berecz Zsombor, olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok vitorlázó, Bodnár András, az elmenybalaton.hu vezetője, Dr. Fábián Attila, a Soproni Egyetem rektora, Héder Bendzsi, ifjúsági vitorlásversenyző, Kraszkó Zita, műsorvezető, a Femcafé főszerkesztője, Litkey Farkas, világbajnok, Európa-bajnok, olimpikon vitorlázó, Straub Dezső, Jászai Mari-díjas színművész, Balsai Móni, színművész, Cholnoky Sára, szörfversenyző, olimpikon, Gerő András, vitorlázó-újságíró, Farkas Róbert, hegedűművész, a Budapest Bár zenekar vezetője, Liptai Klaudia, színművész, Kendeh-Hofherr Krisztina, menedzser, producer, Miseta Zoltán, a Balatonlelle-Karádi Általános Iskola iskolaigazgatója, Nagy Sándor, színművész, Papp Gergő Pimaszúr, riporter, Pataky Ágnes, producer, modell, Pipis Bernát, kajak-túraszervező, Pordán Petra, műsorvezető, Rasovszky Kristóf, olimpiai ezüstérmes, világbajnok, Európa-bajnok úszó, Sváby András, újságíró, Szabó Győző, színművész, Tóth Balázs, a BL Yachtclub & Apartments vezetője, Tunyogi Bernadett, színművész, Zenthe Ferenc, régi balatoni vitorlázó, mérnök-közgazdász, Zólyomi Zsolt, parfümőr, Vadon János, műsorvezető.

– A véletlennek köszönhetően ismerkedtek meg. Hogy történt? 
Tóth Ildikó: Van egy csodálatos barátnőm, Novák Eszter, akit meghívtak Marosvásárhelyre rendezni. Akkor még nem volt jogosítványa, ezért az volt a terv, hogy a testvére, Novák Péter kocsival elviszi. Csakhogy Péter eltörte a lábát, Eszter engem hívott kétségbeesetten, nekem pedig három napig nem volt előadásom, ráértem elvinni. Így találkoztunk a férjemmel. Onnantól kezdve rengeteget ingáztam, hogy találkozhassunk.

– Már az ismeretségük első napjaiban érezték, hogy megtalálták egymásban az igazit? 
Domokos László: Ezt az ember nem tudja a kezdetekkor. Bennem mindig is volt egy erős vágy arra nézve, hogy megtaláljam a párom, a lelki társam, és minél erősebb volt ez a vágy és a keresés, úgy nőtt az esély, hogy meg is találom. És szerencsére megtaláltam. 
Ildikó: Bizonyára vannak párok, akiket ha megkérdezünk arról, hogy tudták-e, hogy ők lesznek egymás számára az igazi, azt felelik, hogy persze, hogy tudták.

Mindenkinek mást jelent a szerelem, mindenkiben más gondolatok társulnak a szeretethez, és ahány ember, annyi elképzelés él a nagy Ő-ről. Szerintem a választ az idő adja meg. Mi az első „fagykárok” után nem léptünk le egymás mellől, hanem kitartottunk. Ezáltal a kapcsolatunk csak erősödött. 

László: Az egyik tényező valóban az idő, a másik pedig a szerencse, tudniillik számos dolog kell együttálljon ahhoz, hogy két ember egymásra találjon. Ha sikerül, akkor a kapcsolatot már „csak” ápolni kell, mint a gyümölcsöskertet. Én ugyebár Székelyföldről származom, és nálunk helyeslik az idősebbek, ha egy fiatalt huszonöt éves kora után komolyabb szándék vezérel, és ha talál magának valakit, akinek komolyabban udvarol. Egy év udvarlás után következik a jegyesség, tehát nincs húzás-halasztás, mint manapság oly sok helyen a világban. Ez az egy év egy próba, amikor is a fiatalok kitapasztalják, hogy tudnának-e, akarnak-e együtt élni. 

– Otthon beszélnek munkáról? 
László: Igen, de nem engedjük, hogy a magánéletünk csak a szakmázásról szóljon. Igyekszünk a dolgok nagy részét az előadások után megbeszélni. Ekkor mondjuk el egymásnak az építő jellegű kritikákat is. 

– Melyik az a szerepe Ildikónak, amelyik különösen közel áll az ön szívéhez? 
László: A székesfehérvári Vörösmarty Színházban A vágy nevű villamosban játssza a főszerepet. Döbbenetes, hogy egyáltalán nem érem tetten azt, ahogyan Ildikó megformálja Ilonát, a főszereplőt, mert teljes mértékben átlényegül, eggyé válik a karakterrel. Ezt elérni csodálatos, ugyanakkor rendkívül nehéz. 

– Önnek, Ildikó, melyik a kedvenc alakítása Lászlótól? 
Ildikó: A Rózsavölgyi Szalonban az Isten háta mögött című színdarabban játszottunk együtt pár évvel ezelőtt. A főszereplő nőnek sokat kanyarog az élete, majd idővel rádöbben, hogy azon az Isten háta mögötti helyen, ahonnét ő kiszökött a világba, volt egy férfi – ezt játssza Laci –, aki annak idején megkérte a kezét.

Húsz év után visszamegy megkeresni őt, mert rájön, hogy ő volt az igazi. Laci nagyon szépen, pontosan dolgozott ebben a kis kamarajelenetben, remekül építette fel a karaktert. Nekem nagyon tetszett. 

– Ha már a szerepekről beszélünk… Ildikó, együtt játszott Törőcsik Marival az Aurora Borealisban, amely a kiváló színművésznő utolsó játékfilmje volt. Milyen emlékeket őriz róla? 
Ildikó: Én Mari színművészetét a rajongásig szeretem, és nagyon nagyra tartom. Emlékszem, egyszer Szolnokon láttam őt egy Osztrovszkij-darabban. Az előadás után azt gondoltam, hogy én abbahagyom a színészetet, mert sose leszek képes úgy játszani, olyan színvonalon, ahogyan ő. Minden titkot tudott, azt is, ami megtanulható, és azt is, aminek zsigerből kell jönnie. 
2015-ben levetítették a Szerelem című filmet a tévében Darvas Iván és Törőcsik Mari főszereplésével. Ott ragadtam, pedig már sokszor láttam. Aznap este azt álmodtam, hogy Mari egy forgatáson van, ágyban fekszik, én pedig ülök az ágya szélén. Nyilván a Szerelem dolgozott a tudat­alattimban, de az érdekes az, hogy pár hónapra rá kért fel Mészáros Márta, hogy szerepeljek a filmjében, ahol Mari lett a partnerem, és az álombelihez nagyon hasonló jelenetet is forgattunk. Az Aurora Borealis forgatásán mindig a lakókocsiba „rendelt”, ahol sokat beszélgettünk, nem csak a közös jelenetekről. 

– Visszakanyarodva a magánéletükhöz: tizennyolc évvel ezelőtt született meg fiuk, Simon. Hogyan változtatta meg önöket a szülőség? 
László: Huszonnyolc évesen lettem apuka, és sokáig azt hittem, hogy a szülőség alig fog változtatni az életemen, noha minden ismerősünktől azt hallottam, hogy egy gyerek fenekestől felforgatja az ember életét. Simon érkezése után igazat kellett adjak nekik. Én viccesen úgy fogalmaztam akkoriban, hogy új fékpofákat kapott az életem. Az első hat év komoly munka volt, ennyi idő kellett nekem a fiammal ahhoz, hogy a kommunikáció a mi szeretetteljes kapcsolatunkban eljusson egy olyan szintre, ahonnan már öröm és móka várt minket, és amikortól már rengeteg mély beszélgetést ejtettünk meg, gazfickóságokat találtunk ki, kirándultunk. Mindkét fázis izgalmas volt. 
Ildikó: Én Simon születése után nehezen találtam a munka és a magánélet közti egyensúlyt. Kicsit elhanyagoltam a munkám, de ezt nem éltem meg lemondásként, hiszen előtte rengeteget dolgoztam a Radnóti Színházban, az Új Színházban és később szabadúszóként is.

Ha akkoriban szerepeket vállaltam volna, folyton azon izgultam volna, hogy mi van a gyerekkel, és fordítva. Nem akartam szorongani emiatt, mert biztosan tudtam, hogy egy kisgyermek életében a folyamatos jelenlétnek nagyon fontos szerepe van. 

– Simon hogy viseli, hogy a szüleik ismert emberek? 
László: Mindig is a helyén kezelte. Nem rajongott túlzottan a dologért, és nem is keltett benne szorongást. 
Ildikó: Már csak azért sem, mert mi sosem tupíroztuk fel itthon azt, hogy színészek vagyunk. Szerepkészítő kisiparos – így szoktam magunkat nevezni. Szeretjük a színházcsinálást, ez a munkánk, de sosem értékeltük feljebbvalónak, mint bármilyen más munkát. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

Hogyan lehet gyermeket nevelni és felelősséget vállalni nehéz helyzetekben? Kire támaszkodhat az egyedülálló szülő? Tud-e működni a koraérett gyermek-éretlen szülő páros? Milyen a jó segítség? Ezek a kulcstémái a „Szülők nehezített pályán” című estnek, amelyet 2021. augusztus 30-án 18 órától rendeznek meg a Várkert Bazár Szárazárok Színpadán. Szám Kati főszerkesztő beszélgetőpartnerei Nagy Anna, az Egyszülős Központ igazgatója és Hegedűs Réka, az Otthon Segítünk Alapítvány vezetője lesz.
A beszélgetést követően a Floridai álom című amerikai drámát tekinthetik meg a résztvevők  Sean Baker rendezésében.

Részletek és jelentkezés: https://kepmas.hu/hu/kepmas-est/szulok-nehezitett-palyan

Kép

Agócs Gergely - Kép: Jónás Jácint

2021. szeptember 4-én 19 órától a Halász-kastélyban (Kápolnásnyék 2475, Deák Ferenc u. 10.) Agócs Gergely néprajzkutatóval és zenésszel beszélget Szám Kati a generációk közötti kapcsolatról és tanulásról, a korosztályok elkülönüléséről és együttéléséről. A „Generációk szorításában és ölelésében” című esten fény derül többek közt arra, hogy hogyan örökítjük át megküzdési stratégiáinkat és értékeinket, emellett mi az, amit érdemes megőrizni, és mi az, amin érdemes túllépni.

Részletek és jelentkezés: https://kepmas.hu/hu/kepmas-est/generaciok-szoritasaban-es-oleleseben

Kép

A Képmás magazin pódiumbeszélgetésével indul a Szent István Könyvhét színpadi programja 2021. szeptember 5-én 18 órakor. „Istenképmás és genderszemlélet” címmel Molnár-Bánffy Kata, a Képmás Kiadó és a Salt Communications ügyvezetője Dr. Nagypál Szabolcs római katolikus teológussal, az MCC Jogi Iskola vezetőjével, valamint Dr. Szilvay Gergellyel, a Mandiner főmunkatársával beszélget a Szent István Bazilika előtti nagyszínpadon.

Részletek: https://kepmas.hu/hu/kepmas-est/istenkepmas-es-genderszemlelet

Fontos kérdéseket feszeget és egyben felhőtlen szórakozást ígér a „Búcsú a mamahoteltől” című színházi improvizációs jelenetekkel színesített Képmás-est 2021. szeptember 23-án 19 órától. Miért maradnak otthon a fiatalok, mit jelent az önállóság és hogyan lehet jól elengedni és elszakadni? A Nézőművészeti Kft. vendégművészei, Pálfi Kata és Horváth Ádám jelenetei adnak humoros és szórakoztató hátteret Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője és Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző családterapeuta beszélgetéséhez, amelynek helyszíne a MOMKult (1024 Budapest, Csörsz u. 18.).

Részletek és jelentkezés: https://kepmas.hu/hu/kepmas-est/bucsu-mamahoteltol

Kép

Csemer Boglárka Boggie és családja

A hónap utolsó Képmás-estjének fókuszában magánélet és hivatás, intimitás és nyilvánosság kérdései állnak egy előadóművész anya és családja életén keresztül.
A 2021. szeptember 25-én 19 órakor kezdődő, „Kié az életünk? ” című programon Csemer Boglárka Boggie-val és férjével, Nagy Bálinttal beszélgetünk tervekről és élményekről, nehézségekről és örömökről, elvekről és mindennapi döntésekről a kápolnásnyéki Halász-kastélyban. A Szám Kati által vezetett beszélgetésben arról is szó lesz, hogy mit érdemes megosztani a közönséggel a színpadon és a közösségi médiában.

Részletek és jelentkezés: https://kepmas.hu/hu/kepmas-est/kie-az-eletunk

A KÉPMÁS-ESTEKRŐL
Az esteknek immár évtizedes hagyományuk van. Szórakoztató, feltöltő programok, művészi produkciókkal és beszélgetésekkel, vendégei ismert arcok (szakemberek, művészek, népszerű véleményvezérek), akik retusálás és szerkesztés nélkül jelenhetnek meg a közönség előtt. A Képmás-estek tematikája a családra, az emberi kapcsolatokra, a közösségekre fókuszál. Az egyes alkalmak a Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány közös szervezésében valósulnak meg.

– Rögtön a közepébe vágok. Rájött már, hogy miért a férfiak?
– Az egyik okot a biológiai különbözőségben találjuk. A férfit arra találta ki a természet, hogy harcoljon, mindennel szembeszálljon az életben maradásért, találjon párt és legyen utódja. A férfival a természet kíméletlenebb, kevesebb védelmet élvez, több kockázatot vállal, miután a spermából sok van, a petesejtből korlátozott számú, így az emberi lét fenntartása szempontjából a nők nehezebben pótolhatók. A nő ugyanakkor képes a szülésre, a férfi pedig nem. A férfi ezzel együtt nélkülözhetetlen, és nem csak a szaporodás szempontjából. Még ha önfenntartó, önellátó, kemény nők is veszik körül, mi történik, ha az utcán este valaki szembejön? A nők nem állnak le bokszolni, hanem ha tehetik, keresnek egy férfit, aki megvédi őket. De ki védi meg a férfit? Neki nincs hátralépési lehetősége.

Akármilyen egyenjogúság lesz, ha egy nő veszélyben van, a férfi dolga a védelem. A férfiak nagyobb kockázatvállaló képessége nem változik koronként, életkoronként sem.

Természetük lényege az evolúciós hármas funkció, amit meg kell tanulniuk.

– Mi ez a három funkció?
– Az első a munka, a férfi nem létezhet munka nélkül, el kell tudnia tartani magát és a csatolt részeit: az anyát, a gyerekeket. A második a kockázatvállalás, a bátorság, a hatalom, amellyel imponál a nőknek és korlátozza a vetélytársait. A harmadik hajtóerő a szex. Nemcsak az élvezet miatt, hanem hogy legyen elegendő utódja. Összefoglalva, aki nem dolgozik, az lúzer, aki nem bátor, az anyámasszony katonája, a harmadikról ne is beszéljünk. A legvégső sértés egy férfi számára a „nem a te gyereked” kijelentés. A kriminológiában a három funkció végigvezethető a bűncselekményeken. Ott van a háttérben a munkanélküliség, a gyávaság vagy sértettség, amiért nem ért el az illető pozíciót, karriert, nem beszélve a szexuális hiányokról. Egyszerre három fronton kellene a csúcson lenniük, hiszen a nők a gyerekük apjának mindháromban a legjobbat akarják, ami szinte képtelenség. Ha az egyik területen kudarc éri a férfit, a másik pozícióban kell bizonyítania. Munkamánia, hatalommánia, szexuális képesség bizonyítása. Miután egyszerre nem megy, ott kompenzálják a hiányt, ahol a maximumot tudják nyújtani. Vagyon elleni bűncselekmények, férfiak egymás elleni erőszakos cselekményei, nők elleni erőszak a repertoár.

– Mi a helyzet a nőkkel és az ő funkcióikkal?
– Előttük nem ezek a társadalmi követelmények. A biológia számukra nem ezt írja elő, hanem talán nem kevésbé keményet: a fiatal, szexuálisan vonzó nő képét. Nem azért, mert a férfiakban valami megrögzötten romlott szexualitás, gonoszság rejlik, hanem mert a nők csak korlátozott időben, fiatalon lehetnek anyák, és a testi vonzerő is ehhez igazodik. A női bűnelkövetés központi eleme is az anyaság.

A leggyakoribb bűncselekménytípus azonban mindkét nem esetében a vagyoni bűncselekmény: lopás, korrupció, rablás.

A nők a férfiakkal ellentétben nem kalandvágyból, a bátorságuk bizonyítékaként lopnak, hanem vagy csapatban a férfival, vagy mert a megélhetésükhöz, a gyerekneveléshez kell. A második leggyakoribb női bűn másképp kapcsolódik az anyasághoz: gyerekbántalmazás, elhanyagolás, csecsemőgyilkosság. Míg a nők a kisgyerekeket verik, a férfiak a nagyobbakat, akiket nevelniük kellene. A harmadik leggyakoribb női bűnelkövetés a szexszel kapcsolatos: a prostitúció.

Kép

Dr. Tamási Erzsébet - Forrás: Nemzeti Közszolgálati Egyetem

– Említette, hogy a férfiaknál is a vagyon elleni bűncselekmények vezetnek. Mi jön utánuk?
– Az erőszakos cselekmények, majd a kábítószerhez kötődők. Utóbbi húszéves kor alatt majdnem azonos mértékű a két nemnél, de a lányok általában kinövik, a férfiak nem vagy lassabban. A szexuális bűnözés pedig abszolút férfiterep. A vagyon ellenieknél érdekesség, hogy egyre növekszik a szellemi foglalkozású elkövetők száma, akiknek olyan a munkája, hogy hozzáférnek… A férfi korrupciót is az motiválja, hogy a pénz által megmutassák, ők valakik. A nők ezzel szemben kisebb lopásokban, csalásban jártasok. Emberölésre döntő többségben olyan személyek képesek, akik gyerekként több családban is megfordultak. Tehát nem az egyedülálló szülők gyerekei, hanem a zavaros helyzetűek, akik körül cserélődött a család. Nem beszéltem még olyan egyetemistával, aki ne sírta volna el magát azon, hogy elváltak a szülei. A sérelem ilyenkor a jól szituált fiataloknál is ugyanolyan erős, bármilyen jó az életük, az érzelmi hiány nem pótolható.

– Mit érdemes tudnunk a párkapcsolatokon belüli bűnesetekről?

– A párkapcsolatokban 50-50 százalékról beszélünk, vagyis a bántalmazás – szóban vagy tettlegesen – általában kölcsönös.

Hallani szervezetektől, önkéntes segítő csoportoktól, hogy csak a férfiak verik a nőket, de az ilyen esetek száma világszerte már 30-40 százalékkal csökkent. Álláspontom szerint azért, mert a kapcsolatok lerövidültek, így sosem látott mértékben élnek egyedül az emberek. A kapcsolatok a bántalmazásokig el sem jutnak, mert ezek nyilván nem a nászéjszakán kezdődnek, hanem négy-öt év után. Amikor túl sokat vagy mást várnak el a párjuktól, különösen a nők, mert a magánéletért inkább ők a felelősök, a közszféra pedig inkább a férfiak terepe. A gyereknek az apja tanítja meg, miként viselkedjen a családon kívül, de azt, hogy otthon egymással hogyan, az anyától lesik el. Az anya képes érzelmi kapcsolatot teremteni, ez eltér a külvilághoz való viszonyulástól, ahol rögzítettek a szabályok. A családban nincs állandó következetesség, mert az anya mindig az adott szituációra, lelkiállapotra, érzelmi viszonyra figyel. Ha arra figyelne, mit illik vagy kell csinálni a külső igények szerint, sokkal nagyobb konfliktusok lennének a családban.

– Az említett 50-50 százalékra visszatérve: mi vezet oda, hogy általában mindkét fél ludas?
– Hát, hogyan lehet veszekedni? Úgy nem, hogy az egyik csak ül és nevet. Történik egy személyes katasztrófa, munkaelvesztés, egészségi baj, és az egyik fél, a családra érzékeny nő elkezdi mondogatni: „Most mi lesz? Csinálj valamit!” Ezzel indulhat a bántalmazáshoz vezető út. A másik hallgatja, hogy ha nem keres pénzt, miből fognak megélni, egy darabig bírja, aztán irány a kocsma. A férfiak keresetét, segélyeit szinte mindenhol a nők kezelik. Lehet, hogy a férfi fizet a boltban, de a nő mondja meg, mit vesz, mennyit költhet a család. A férfi benéz a hűtőbe, de a nő tudja, hol a mustár. A férfi mosogat, de a nő pakol el, mert ő tudja a dolgok helyét. A férj akkor bántalmaz, ha otthon is próbál úgy viselkedni, ahogy a külvilágban tanulta a rendet – csak épp a család nem úgy működik. Onnantól pedig, hogy a kölcsönös egymásrautaltságnak vége, az egyik nyomot hagy a másikon, és megvalósult a bűncselekmény.

– Ezek szerint a párkapcsolati bántalmazás is a férfi-női funkciókkal függ össze.

– Elég megnézni, hol bántalmazzák a párok egymást a leggyakrabban. A nő a férfit a konyhában, a férfi a nőt pedig a hálószobában. A világon minden vizsgálat erre jut, dacára az egyenjogúságnak.

Az is gond, hogy a fejlett világ kiiktatott fontos dolgokat. Nagy a népességszaporulat és a jólét, meghosszabbodott az élet, már nem elég csak összehúzni magunkat és felnevelni a gyereket. Felneveltük, és akkor mi van? Kell a társadalomnak a női munkaerő, de a nők így nem érnek rá a gyerekeikre, több a bébicsősz, mint valaha, idegenek vannak naphosszat a gyerekekkel, végül nem ismernek egymásra. A munka vonzóbb, mint a gyerekkel való magányos, monoton együttlét. Már nem olyan fontos a gyerek, így marad a szex. Pár éve 35 éves nőkkel készítettek felmérést Nyugat-Európában, több mint 30 százalékuknak nem volt gyereke és nem is terveztek. Ez két generáció kiesését jelenti. A gondolkodás is átalakult: egyszer élünk, nem kell szoros párkapcsolat, nem kell alkalmazkodni.

Kép

Kép: Freepik

– Jól sejtem, hogy megérkeztünk a prostitúció kérdéséhez?
– A prostitúció a női bűnözés zászlóshajója. A rendszerváltás körül kezdtem foglalkozni vele, pedig azt hittem, felesleges, mert meg fog szűnni. Innentől minek, hiszen szexuális szabadság van, a házasság, a család nem korlátozó erő már, a válás mindennapos. Bárki bármikor bárkivel lehet, nincs erkölcsi és anyagi gát. Persze minden hülyeségből marad valami, de a nagy része kipotyog, gondoltam. Ehelyett a prostitúció ma a virágkorát éli.

A szexközpontúság felőrli a párkapcsolatokat, pedig a Teremtő a szexet arra találta ki, hogy legyen kedvünk gyereket csinálni. De ha sosem elég belőle, mint az alkoholból, akkor megunjuk, és a végén jön a robotszex meg az e-szex.

Amikor a budapesti prostitúcióról írtam, rendőrökkel jártam ki a lányokhoz, és azt tapasztaltam, hogy a mesterség az utcáról átkerült az internetre. Ugyanazt csinálják, csak már nem látjuk. Az utcán legfeljebb a nagyon szegények, az egykori állami gondozottak maradtak. Az interneten viszont szervezett hálózatok működnek, és ami eltűnik a közvélemény szeme elől, az megszünteti az erkölcsi védőfalat is. A prostitúciót a szexközpontúság élteti, és ezen a területen már minden elérhető: lehet csinálni kutyával, macskával, ablakfélfával.

– A személyes találkozókból mit szűrt le, mi motiválta a nőket a prostitúcióra?
– Végigkérdezve őket abban megegyeztek, hogy lelkileg és fizikailag sem lehet egy életen át csinálni. Nem élvezet, csak úgy képesek rá, hogy fizikailag munkának veszik, érzelmileg kívül maradnak. Egy férfi ezt nem tudná, nála a szex össze van kötve az élvezettel. De a nők akkor is képesek rá, ha nem élvezik. Találkoztam negyvenes prostikkal, nem is voltak a világ szépei, köztük anyákkal, akiknek öt-hat állandó kliense van. Nem ritka, hogy az egészségügyből jöttek, például gyógytornászok, akik előtte is a testtel kapcsolatos munkát végeztek, és van egy szobájuk erre a célra. Volt, aki a keresetéből egyetemre járt. A fiatalabbak egy része viszont nem is csak a pénzért, hanem a luxusért csinálja. Tudok nem egy, nem két 18 éves gimnazistáról, akik hálózatot építettek, és idős uraknak kínáltak szexet, 100 ezer egy alkalom. És nem ételre, számlára vagy tanulásra gyűjtöttek...

De ha egy világban nem kell gyerek, mert nincs értéke, akkor nem kell család sem.

A család gazdasági szempontból amúgy is a fogyasztás akadálya, mert az csak egyetlen fogyasztói egység, míg az egyedül élők önmagukban is fogyasztói egységek. És itt a fő számít, hogy ne csak egy fridzsider vagy tévé kelljen, hanem öt. Nincs mögötte nagy eszme, hogy legyen sokszínű a társadalom meg hasonlók. Legyen mindenki külön fogyasztó, mert az fizetődik ki!

– Mit gondol, ha a bűnelkövetés trendjei nem is változnak, a közgondolkodás azért fog?
– Előbb-utóbb helyreáll a rend, mert a világ nagyon egyszerű, csak mi vagyunk bonyolultak. A működési szabály ugyanaz egy fa vagy egy kutya számára is, nekünk, embereknek csak egy plusz van: az erkölcs. Képesek vagyunk megítélni, mi a jó és a rossz, tudjuk, hogy amit teszünk, az pusztít vagy épít. Ennek az alapja pedig – függetlenül a vallástól, mert a Btk.-ban is ezt találjuk – a Tízparancsolat. Ennyit kaptunk ajándékba. Az alapokban sosincs elmozdulás.
Az embert három fő dolog mozgatja: az életben maradás, a szaporodás és az (erkölcsből származó) öröm. Örülni vagyunk képesek akár egy jó zuhanynak is, bármely cselekedetünk kapcsolódhat fizikai vagy agyi jóérzéshez. Tehát túlélünk, szaporodunk és örülünk, de sajnos a bűncselekményeknél is pont ezt a hármat találjuk. Túlélés: vagyoni bűnök, emberölés. Szaporodás: szexuális és gyerekekkel kapcsolatos bűnök. Öröm: kábítószer, függőségek…

A másik értékes emlékem a világ emblematikus magyarjának bő másfél évtizeddel későbbi halálához köthető, mégis felemelő. Puskás 2006 novemberében költözött fel az égi focipályákra, amikor nekem és a baráti társaságomnak már le volt szervezve egy adventi utazás Prágába. Ez sajnálatos módon egybeesett Öcsi bácsi december eleji temetésével, ahol pedig szerettünk volna jelen lenni. Végül az utazásra egyedi pólókat terveztünk és gyártattunk le az ő nevével, 10-es mezszámával és arcképével, a búcsú napján Csehország fővárosában megemlékezésként mind a tizenöten ezt viseltük. Nem volt helyi, sem külföldi turista, aki ne biccentett volna elismerőleg az öltözékünkre. A füredi és a prágai élmény együtt azt üzente: Puskás generációtól, nemzetiségtől függetlenül mindenki szívében ott él.

„Ha volna közvéleménykutatás, hogy ki a legismertebb magyar, azt Puskás Ferenc nyerné, holott jó néhány Nobel-díjasunk is van – ezt már dr. Borbély Zoltán ügyvéd, sportjogász jelenti ki, akinek a nagybátyja, Várvizi Gyula anno az Aranycsapat valutaügyeit intézte, és akit a kilencvenes években újságíróként Öcsi bácsi már csak a családi szál apropóján is a bizalmába fogadott. – Büszke vagyok rá, hogy az Aranycsapat több tagjával is remek viszonyt ápoltam, a nagynéném verset is írt hozzájuk. A kilencvenes években Puskás szövetségi kapitányi munkáját közelről figyelhettem. Annyira szerette a hagyományokat, hogy a csapattal mindig a patinás Margitszigeti Nagyszállóban akart megszállni, mint annak idején játékosként. És mindenre volt frappáns válasza. Amikor azt kérdezték tőle, mit kellene csinálni a beteg magyar futballal, annyit felelt, hogy hozni kell egy jó orvost, amikor pedig azt firtatta egy újságíró, mikor lesz jó foci itthon, azt válaszolta: kedden. Ha az ellenfél vezetett, kiadta a fiúknak a feladatot: »látjátok, lehet itt gólt lőni, csináljátok ti is!«, és megfordították a mérkőzést.”

Aranyláb és aranyszív

Puskás Ferenc 1927. április 1-jén született, de annyit ugratták a bolondok napjával, hogy egy idő után mindenhol április 2-át mondott.

Az ő háborút átélt generációját sok közös tulajdonság kötötte össze, a vérzivataros évek megtanították őket például gyorsan étkezni. Egy másik érdekes jellemző: kevesen nőttek közülük igazán magasra, az óbudai promenádon álló egészalakos Puskás-szobor jól érzékelteti a „Száguldó Őrnagy” 172 centiméteres magasságát, amint épp gyerekeket tanít dekázni egy labdával. Az Aranycsapatból csak Lóránt Gyula volt magasabb 180-nál, ebből is látszik, hogy a játéktudást és az egyéniséget sosem a testmagasság határozta meg (elég később Maradonára vagy Messire gondolni).

Puskásnak ráadásul nemcsak a bal lába és a csapata volt aranyból, hanem a szíve is. Mindenkinek segített, akinek tudott. Sajnos volt, akinek már nem tudott. Amikor Szűcs Sándor újpesti labdarúgó a szerelmével, Kovács Erzsi táncdalénekessel egy ügynök felbujtására disszidálni próbált, kitervelt akció keretében elfogták, majd rendőrként (az Újpest játékosai mind a rendőrség állományához tartoztak) elkövetett tiltott határátlépésért kivégezték. Puskás próbált játékostársa megmentése ügyében közbenjárni Farkas Mihály honvédelmi miniszternél, ám a politikus csak az után fogadta a megkeresést, hogy az ítéletet végrehajtották, és „sajnos már nem tudott mit tenni”. Puskáshoz a történelem ebből a szempontból a Rákosi-éra és 1956 után sem volt kegyes: Spanyolországban (Franco), majd Chilében (Pinochet) is egy-egy diktátor regnálása alatt, Görögországban a katonai rezsim idején kellett futballoznia, illetve edzősködnie.

Nem kereste a diktátorok társaságát, sokkal inkább azok az övét.

„Könnyen lehetett volna besúgó, üdvöske, másnak ártó ember, de nem élt vissza a kivételezett helyzetével, nem ártott soha senkinek, pedig élete nagy részét diktatórikus klímában kényszerült leélni” – folytatja dr. Borbély Zoltán, akinek Puskás az utolsó interjúját is adta 1998-ban. A felvétel érdekessége, hogy az akkor már Alzheimer-kórral küzdő legenda a forgatáson Papp László olimpiai bajnok ökölvívónkkal is találkozott. »Milyen emlékei vannak Papp Lászlóról? – Rengeteg. – Szereti őt? – Nagyon. – Miért? – Mert egy nagyon jó fiú.« Öcsi bácsi ezeket a válaszokat adta a riporter kérdéseire, majd megpaskolta a mellette ülő Papp László combját. Azét a Papp Lászlóét, akinek egy madridi bokszmeccsén lefizette a nézőtéren ülő spanyolokat, hogy a magyar ikonnak szurkoljanak, így hazai hangulatot teremtett. – Az egyszerű szó a legszebb értelmében jellemezte Puskást. Puritán, tiszta, egyenes, segítőkész ember volt, akinek már a szülei is nagyon szerették egymást, és ő ezt a példát vitte tovább egész életében. Diktatúrában is ember tudott maradni, ami talán a legnehezebb.”

Tabu, majd körülrajongás

Hogy mennyire lehetett nehéz, azt az Aranycsapat egy másik világklasszisa, Puskás jó barátja, Bozsik József fia, a ma labdarúgóedzőként dolgozó Péter is megerősíti. Külön érdekesség, hogy Puskás és Bozsik nemcsak a pályáról ismerték egymást remekül, hanem gyerekként egymás szomszédságában nőttek fel Kispesten.

Az élet csodás játéka, hogy a két világsztár egymás közvetlen közelébe született.

„Ahhoz, hogy kiemelkedő egyéniség váljék mindkettőjükből és világraszóló eredményeket érjenek el, egyfajta isteni útmutatás, a csillagok különös állása szükségeltetett – utal Bozsik Péter is a sorsszerű egybeesések fontosságára. – Ezzel együtt nekem édesapámról természetesen elsősorban az apa, Puskásról pedig nem az apám szomszédja vagy a barátja, hanem a zseniális futballista jut eszembe. Mivel 1956 után Öcsi bácsi személye politikai okokból nem esett túl kedvező megítélés alá, én ’61-es születésűként keveset hallottam róla otthon. A politika nálunk is tabutéma volt, a szüleim úgy lehettek vele, hogy jobb bizonyos dolgokról nem beszélni, akkor biztosan nem tudom elszólni magam az iskolában, ahol ismerték a családomat, ezért rám különösen figyeltek. Azt viszont tudom, hogy apám – aki sportolóként viszonylag gyakran utazhatott – és Öcsi még akkoriban is találkoztak, amikor csak lehetett, a bécsi Mátyás Pincében, majd később öregfiúkként Varsóban, Belgrádban is.”

Kép

Puskás Ferenc - Kép: Fortepan/Kovács Márton Ernő

A magyar válogatottnál később szövetségi kapitányként dolgozó Péter szerint, ahogy az Aranycsapat többi tagja, úgy az édesapja is kapott komoly külföldi ajánlatokat játékosként, többek közt a neves AC Milantól és az Atlético Madridtól. A több hetes, akár hónapos külföldi túrákra abban az időben gyakran a feleségek is a focistákkal mentek, de mivel mindkét szülőjének négy-négy testvére volt itthon, ők a család miatt mindig visszatértek Magyarországra. Puskás életét így ő is főleg könyvekből, filmekből, visszaemlékezésekből ismerte meg, csak egy alkalommal találkozott vele személyesen.

„Amikor Öcsi bácsi először hazatérhetett, édesapám sajnos már nem élt, édesanyám pedig kórházban feküdt.

Puskás adott egy vacsorát egy szűk baráti körnek: voltunk vagy százötvenen…

Bensőséges alkalomnak tehát nem mondanám, de a Bozsik családot én képviseltem. Visszahúzódó, csendes gyerekként azonban jóformán a közelébe sem fértem, annyian nyüzsögtek körülötte. Volt miről kérdezni, hisz tudjuk, hogy sokáig le sem volt szabad írni a nevét. Amikor a Real Madriddal háromszor is megnyerte a legnagyobb nemzetközi kupát, a BEK-et, azt sem írhatták le, hogy játszott, hát még azt, hogy gólokat szerzett. Azt mindenesetre tudom és láttam, hogy mindig vonzotta maga köré az embereket a stílusával, a megnyilvánulásaival, őt mindenki szerette, nagyon jószívű ember volt. Ha valamelyik magyar segítségre szorult, már befutott spanyolországi sztárként is önzetlenül támogatta akár a saját pénzéből a bajbajutottat. Még aludni is lehetett nála. Rosszat soha nem hallottam róla!”

Sorsában a 20. század

Mindez talán az utókornak is segít megérteni a Puskás-jelenséget, amellyel világszerte olyan mélyen azonosítják a magyarokat, hogy aki például külföldön vállal munkát, az előbb-utóbb biztosan hallja a helyiektől is a Puskás nevet, vagy épp megkapja tőlük a Puskás becenevet – csak azért, mert magyar (ez is a szerző személyes tapasztalata). Azt viszont, hogy nekünk, magyaroknak pontosan mit jelent ma Puskás Ferenc személye, a róla szóló musical (Puskás, a musical) rendezője, Szente Vajk fogalmazza meg talán a legpontosabban, de legalábbis a szívünkhöz legközelebb álló módon.

„Amikor Szabó László producerrel elkezdtünk dolgozni a darabon, elgondolkodtunk és arra jutottunk, hogy Puskás Ferencben megvan minden, amit mi, magyarok szeretünk magunkban – véli a művész. –

Vidám természetű ember volt, éles eszű, pimasz, becsületes, szeretetreméltó és gáláns. Na meg csibész.

Ezek voltak a legfontosabb tulajdonságai, amelyekben a legjobb énünkre ismertünk. Az ő személyében mindez összpontosult, és ezt a világnak is meg tudta mutatni rólunk. Vagy ha a legnegatívabb magyar tulajdonságot, a pesszimizmust vesszük, akkor Puskás azért is válhatott fontossá számunkra, mert győztes volt. Alapvetően ezért szeretjük annyira a többi sportolónkat is, mert szeretjük látni, hogy vannak győzteseink. És amit még szeretünk látni, az a hűség, ami Puskásban ugyancsak erős volt. Az utolsó leheletéig magyar volt, a magyarságát vitte magával, hirdette, tisztelte. Ezt azzal tudjuk meghálálni, ha őrizzük az emlékét, hiszen az életútja leképezi a magyarság huszadik századi sorsát. Hogy egy ideig nem voltunk önmagunk, de aztán hazataláltunk…”

A cikk a Képmás magazin Hat hungarikum sorozata részeként jelent meg. A Puskás Ferencről szóló, kapcsolódó novellát a Képmás magazin 2021. szeptemberi lapszámában találja.
A sorozat többi darabját itt olvashatja el: Hungarikum sorozat.

A cikk megjelenését támogatta:

Az irigység „fáj”: kimutatták, hogy az érzés megjelenése során az agynak ugyanaz a területe aktiválódik, mint amikor fizikai fájdalmat élünk át. Bűntudatot és szégyenérzetet kelt, az egyén frusztrációiból, kisebbségi érzéséből fakad. De vajon mi a helyzet a kárörömmel…?

A pandémia terjedése, a bezárt életforma felkorbácsolta a társadalomban az indulatokat, amelyek elsősorban félelemből táplálkoznak. Voltak, akik tudtak alkalmazkodni, s voltak, akik nem. Többen áthelyezték tevékenységüket az online térbe, ahol szintén komoly sikereket értek el.  „Minden krízishelyzet megmozgathatja az erőforrásokat, nem csak negatív előjelű történéseket jelent. Az emberek többsége kreatívabb lett a járvány ideje alatt. Ha mindehhez kitartás és szorgalom is társul, nagyon sok mindent el lehet érni. Sokaknak viszont azért nem sikerült megvalósítani a céljaikat, mert nem önmagukra, hanem mások cselekedeteire fókuszáltak” – összegez a szakember.

A kibeszélésre vajon miért van ekkora szükségünk? Létezik, hogy valaki csak ezzel tudja felhívni magára a figyelmet? A másik becsmérlése helyett miért nem törődik mindenki a saját dolgával? „Nem reális elvárás, hogy az egyén teljesen mentes legyen ettől a működéstől, hisz az összehasonlításnak mindig is lesz szerepe a társadalomban” – véli Almási Kitti. Az összehasonlítás segít eligazodni; érzékenység kérdése, hogy hogyan reagál az egyén arra, hogy a másik „fölötte” helyezkedik el.

Míg a kibeszélés egyértelműen a másik lehúzására, renoméjának lerombolására irányul, a pletykának van egy előnyös oldala: lehet pozitív hírforrás is.

Problémát jelent, hogy gyakran a külsőségekre, hamis illúziókra épülő világunkban olyan fokú a vélt vagy valós külső elvárás, hogy gyakran azokra a dolgokra vágyunk, amik után önmagunktól nem is ácsingóznánk. Ez rengeteg felesleges frusztrációt, irigységet szül bennünk. A szakember szerint az illúzió lényege az, hogy akik e gerjesztett vágyak szerint élnek, azoknak jó. Az emberek többsége valójában az érzésre vágyik, nem magára a vágy tárgyára.

Az irigység, a kibeszélés alapvetően nem megfelelő indulatkezelési módszer. A gyerekek sokkal kevésbé képesek az indulataikat kordában tartani, mint a felnőttek. Kijelenthető egy irigykedő felnőttről, hogy gyerekesen viselkedik? Az érett felnőtt személyiség egyik fokmérője lehet, hogy az illető hogyan viszonyul az irigységhez.
Miről ismerszenek meg a „burkolt irigykedők”? Mit kezdjünk azzal, ha ránk irigykednek? Keressük meg azokat az embereket, akik őszintén tudnak velünk örülni, a többieket pedig engedjük el?
Az „irigységkerülés” ellentéte az „irigység provokálása”, ami alapvetően szeretethiányból fakad, és gyakran önértékelési probléma áll a hátterében.

„Azért vágyik valaki folyton külső pozitív visszajelzésekre, hogy irigykedjenek rá, ezáltal érzi szerethetőnek magát.”

Gyakran emlegetik az önismereti munka fontosságát, amely megspórolhatatlan a boldog, kiegyensúlyozott élethez. Vajon irigység ellen is használható? Hogy álljunk neki? Mi is ez valójában?
Ezekre és sok más fontos kérdésre is választ kaphatunk a Spiritusz első évadjának utolsó adásából. Tartsanak velünk!

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezetők, egymást váltva: Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a Képmás magazin újságírója és Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Idén már azon is kell gondolkodni, hogy füzet helyett vajon ne tabletet vegyünk-e. Toll helyett pedig ne fülhallgatót?
De már ilyenkor készülődnek a kereskedelmi egységek, hogy a szeptember elejét megelőző rohamban minden készen álljon: az uzsonnásszettől a tornazsákig, a kockás, vonalas, spirál és tűzött füzetektől a radírgumikig, a csillámos-pónis iskolatáskáktól az egyetemi tankönyvekig.
A médiumokban az iskolakezdés költségeiről cikkeznek, beállítódásaik szerint kritizálva vagy csupán közölve a helyzetet. Mert az iskola közügy, és végeredményben szeptember elsején sokan így köszöntjük egymást: boldog új évet kívánok!

2021 azonban kicsit más lesz. Mert idén már azon is kell gondolkodni, hogy füzet helyett vajon ne tabletet vegyünk-e. Toll helyett pedig ne fülhallgatót? Vagy webkamerát?

Tornazsák helyett lépőgépet vagy inkább szobabiciklit? Kulacs végül mindkettőhöz kellhet, úgyhogy azt már tehetjük is a kosárba. Ahogyan a szélessávú internet-előfizetést is. Ha telik… Mert muszáj…
Milyen tanév vár ránk és azokra, akiket a legjobban szeretünk, a gyermekeinkre? És félnünk kell-e attól, hogy nem tudhatjuk a biztos választ, még akkor sem, ha az intézmények korrekten és szükségszerűen előre tervezve döntéseket hoztak? Ha valamit ugyanis megtanultunk tavaly tavasszal, az az, hogy nem pontosan előre látható és időzíthető, amit majd tennünk kell. És megtanultuk, annyi év, ha nem évszázad után, hogy az iskola sem csak intézmény, nem ruhatár, ahová reggel lerakjuk a gyereket, hogy délután érte menjünk. Megtanultuk, hogy a tanárok sokkal-sokkal többet tesznek szemünk fényeivel, mint amennyire munkájukat eddig becsültük, egyáltalán értettük. És megtanultuk, hogy tanulnunk elsősorban a tanulást kell.

Ezerszám folynak itthon és a világban a kutatások, hogy kinek „passzol” a digitális vagy kevert oktatás és kinek nem. Hogy mitől függ az, hogyan birkózunk meg az online nevelés hiányaival és kihívásaival.

De ezek a kutatások ezekben a napokban sem fognak igazán választ adni a hipermarketben keringő szülőnek arra, hogy idén írólapot vagy inkább vezeték nélküli egeret vegyen. Pláne, ha a kettő nem megy együtt.
Mert a válasz valahol mélyebben húzódik. Ott, ahol a fontos és a nem fontos közti különbség eldől. Ott, ahol rájövünk, min érdemes és min nem érdemes aggódni. Hogy egyáltalán érdemes-e aggódni.

Egyszer egy szerzetes mondta nekem, ha aggódom, nincs bennem elég alázat… Talán ez lesz a kulcs. Mert föladva azt, hogy minden ellen biztosíthatjuk magunkat, ezekben a helyzetekben az ember a legtöbbet úgy teheti, ha a gyerekével beszélget.

Iskolatáska helyett sétákkal, rózsaszín radírgumi helyett közös játékkal. A legtöbb, amit idén – és mindig – a gyerekeknek adhatunk, hogy segítünk nem megúszni, hanem megélni a változásokat. Mert minden tanév valójában történet. Az övék, a miénk. És hozzá legnagyobb iskolánk: az élet. Azt pedig már most, augusztusban is, mindannyian járjuk. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– A derűs, rugalmas hozzáállást el lehet tanulni, vagy erre születni kell?

– Mindent lehet tanulni, de sokkal inkább át kell gondolni magát az életszemléletet. Tudomásul kell vennünk, hogy problémák nem léteznek, csak megtapasztalandó körülmények és megoldandó kihívások. Hogy melyikből növesztünk magunknak problémát, a félelmeinkkel gondosan locsolgatva, az a mi döntésünk. Ha rájövünk, hogy nincsenek problémák, azt is felismerhetjük, hogy az élet igazából egyetlen játék. A Biblia is azt írja, hogy Isten gyermekévé fogadta az embert, tehát van 75–85 év gyerekkorunk. Hogy ezt mennyire bonyolítjuk meg, és hányszor pisilünk bele a homokozóba, az rajtunk múlik, de ettől nem lesz jobb.

– Akkor ez egy tudatos életfilozófia.

– Valamilyen szinten igen. Ugyanúgy, ahogy nem mondom azt, hogy humorista vagyok. Azért nem vagyok az, mert nem ülök le, hogy megírjam a sztorit, az előadást. Nem találok ki történeteket, és mások által írt történeteket sem vásárolok.

Egyszerűen csak mesélő vagyok, az életem mesélője.

– Említetted, hogy az élet egy játék. Ezért próbálsz ki annyi mindent?

– Biztos ez is benne van, illetve ötvözni lehet a különböző típusú tudásokat. Van olyan ismeret, ami látszólag teljesen más helyzetben is hasznos lehet. Amikor barkácsolás során megtanulsz a fával bánni, az jól jön egy befőzésnél, amikor nincs fakanalad, de pillanatok alatt akármiből csinálsz magadnak. Azt gondolom, hogy hat alapvető tudás határozza meg az ember életét. Ha a hatot egyensúlyban tudja tartani, akkor tud igazán kiteljesedni. Ez a hat tudás a természet ismerete és szeretete, a kert gondozása; az élelmiszerkészítés tudása, a tartósításoktól kezdve az egyszerű főzésig; az építés tudása; a gyógyítás tudása, bármilyen módszerrel; a harc, amivel ezt az egészet meg tudjuk védeni, szeretettel körülölelni; valamint a tanítás, a tudás továbbadása. Ha csak az egyikben vagyunk jók, diszharmóniát fog szülni.

– Mindig a pillanatot próbálod megélni?

– Igen. Nyilván van egy elképzelésem, hogy merre induljak, de nem ragaszkodom hozzá. Egy picit olyan, mint amikor valaki keres egy inggombot, de kizárólag kéket, kicsit és szögleteset. Áttúrja a dobozt, eltol vele egy egész órát, és odaillene egy csomó más, de meg sem próbálja, mert beszűkült tudatával csak a kicsi, kék, szögleteset keresi. Így dobjuk el marokszám a lehetőségeket.

– Te miben hiszel, mi ad neked erőt?

– Végtelen erő vesz minket körül, Isten létezik. Ugyanarról a teremtő erőről beszélünk, bármelyik vallás vagy egyház formájában nevezzük meg. Számomra az a hit, hogy egy magasabb intelligencia összerakta a világot, és én meglátom benne a rendszert. Ebből a hitből egy megnyugtató és nem egy öntelt önbizalom fakad. Bármi történjék, úgyis a legjobb képességeim szerint fogok dönteni és a helyzetet megoldani. Ha lerobban a vonat, és leraknak valahol a töltés mentén, akkor az egy kihívás, amit akkor kell megoldani, amikor létrejön. De nem érdemes előre azon görcsölni, vajon bekövetkezik-e.

– Belefogtál valami olyasmibe, amire már te is azt mondtad, hogy ez erős túlzás?

– Nem, mert amíg a határainkig nem megyünk el, nem tudjuk őket tágítani. Idén június elején kezdtem el vitorlázni, és augusztus 28-án megyünk a Bahart Regatta versenysorozat harmadik fordulójára az oktatómmal.

Ha valamire azt mondom, hogy nem vagyok rá képes, az is egy hit: a képtelenségem hite. De én abban nem hiszek. Megnézem, és legfeljebb rájövök, hogy hol vannak a határaim.

A hajónál ott tartunk, hogy a kötélkezelés teljesen rendben van, a kormányzásnál kell elgondolkodni kiegészítő elektronikai megoldáson, ami később segít.

Kép

Sulyok Péter - Kép: Dumaszínház

– Mi tölti ki a mindennapjaidat?

– Nyár van, ebből eredően a Covid miatt én is egy picit olyan vagyok, mint a Balaton-parti lángossütő: május elejétől október elejéig próbálom a szezont behozni, és felkészülni a téli bekuckózásra. Voltam gyerektáborokban, iskolai érzékenyítéseken. Múlt hétvégén kerti napenergiás aszalót építettünk Budafokon, kedden Győrbe utaztam három céges rendezvényre, szerdán masszírozós napot tartottam Pesten, tegnap egy munkatársamnál parkettáztam, ma Egerbe jöttem stand up comedy előadásra, holnap folytatom a parkettázást. De már megrendeltem a szilvát és az áfonyát, mert vasárnap lekvárt és kompótot főzök be, szerdán Szombathelyen lesz jelenésem, jövő szombaton pedig Salgótarjánban masszírozok. Ez nagyobbrészt munka, de igazából mégsem az, mert nem kényszer. Szinte mindennap máshol vagyok, mást csinálok, úgyhogy ez több mint változatos. Aztán ha októbertől megint otthon kell maradni, akkor ráérek pótolni az elmaradt könyveket, meditálást meg ami jön.

– A társaságot szereted jobban vagy a magányt?

– Talán három barátom van, akikre azt mondom, hogy tényleg barátok. Ismerős rengeteg, de alapvetően mindenkihez szeretettel állok, mert miért tegyem másképp. Vannak körülöttem emberek, de bizonyos esetekben kifejezetten szeretem az egyedüllétet. Pont a befőzések során élvezem a csöndet, a nyugalmat. Általában még háttérzenét se kapcsolok be.

– Más vonalon indult el a beszélgetésünk, de nem maradhat el a kérdés, hogy hogyan veszítetted el a látásodat.

– Folyamatosan, és a teljes vakság az én tudatos választásom.

A jobb szememmel soha nem láttam, a balon pedig tizenegy évesen szereztem sérülést, egy iskolai egymásnak szaladásból.

Próbálták összehegesztgetni műtétekkel. A zöldhályog következménye a két oldal közötti szemnyomáskülönbség. A bal szemem átmérője mélységében a normál háromszorosa lett, mellékhatásként pedig sok fölösleges fájdalommal járt. Látásmaradványom alig volt, egy csomó gyógyszert kellett volna szednem, vagyis ár-érték arányban ez nem játszott. 17 évesen úgy döntöttem, hogy megszüntetem az értelmetlen fájdalmat. Mindenhogy van élet, és egy nagyon kedves tanítóm mondta, hogy „a szenvedésért nem jár pluszpont”.

– Mivel „félvakon” a Vakok Általános Iskolájába jártál, fel is készültél erre az életformára.

– Teljesen. És nem féltem tőle. Nagyon jól elsztorizgattam még akkor is, amikor legurítottak a műtősfiúk. Annyira ment a röhögés, hogy az altatóorvosom azt hitte, nem kaptam meg a Dormicum tablettát, amitől egy kicsit zizi állapotba kellett volna kerülnöm. Végül az első negyedórás műtétből egy 3,5 órás élet-halál harc lett, mivel a nyomásproblémák miatt rettentően elvékonyodtak az ereim, és a kötés alatt szétmállottak. Az egy küzdelmes rész volt, de hát mi történhet? Megnyugodhatunk, hogy mindenki meg fog halni. Amikor 2016-ban egy cimborával Kiskunmajsán vízicsúszdáztunk, és egy hosszú, ismeretlen pályán egyedül zúdultam lefelé, akkor menetközben ráértem végiggondolni, hogy az élet pontosan olyan, mint vakon vízicsúszdázni.

Már az elején tudod, hogy egyszer vége lesz, de fogalmad sincs, hogy mikor. Azt is tudod, hogy végig sikítani fogsz. De csak a döntéseiden múlik, hogy félelmedben vagy örömödben.

– A szemműtéted nem bénított meg, mert utána nagyon hamar családot alapítottál, ráadásul egy vak lánnyal.

– 2003-ban vették ki a bal szememet, 2004-ben a jobbat. Akkor már elköltöztem otthonról, és az utolsó két tanévet magántanulóként fejeztem be, egy tanév alatt. Elkezdtem dolgozni, lakásra gyűjteni. Mi Pesten éltünk, az egyik oldali nagyszülők Tatabányán, a másik részről Ajkán. Mind aktívak voltak, dolgoztak, negyedévente egyszer láttuk őket. De ez így volt jó és kényelmes. Mindent meg lehetett oldani, a körömvágást is általában én csináltam a piciknek, mert Eszter tartott tőle. Azóta elszaladt az idő, a fiam decemberben 16 éves lesz.

Attól, hogy valami történik, nem kell megállni. Vannak megoldandó feladatok, kihívások: kenyeret kenni, iskolába vinni a gyereket. Ezeket kell megoldani azzal a pluszkörülménnyel, hogy egyáltalán nem látok. De ennyi erővel lehetne bármilyen más pluszkörülményem is.

– Honnan ered a tó iránti szenvedélyed?

– Somogyból származom, Fonyódligeten nőttem fel, mindmáig nagyon erősen kötődöm ehhez a vidékhez. Gyermekkori balatoni emlékeim és a tó iránti szeretetem annyira meghatározók voltak, hogy már az egyetem alatt elkezdtem foglalkozni a tó történetével. Már akkor is a nagyobb összefüggések érdekeltek, miképpen ágyazódik be a Balaton története a magyar történelembe.

– Mikortól érdemes a Balatonnal foglalkozni? Mikor indult meg az aktív élet a tó körül?

– Az aktív élet csak a 18. század végén, a 19. század elején indult meg, de nemcsak akkortól érdemes a Balaton történetével foglalkozni, hiszen a leggazdagabb múltú régióról van szó. Komoly történeti gyökerekkel bír, már az antikvitás idején kiemelt helyszínnek számított a Pannonia Provincia területeként. Későbbi korokban is számos említéssel találkozunk a tó kapcsán.

Ám annak a Balaton-képnek a gyökerei, amelyet mi ismerünk, a reformkorig nyúlnak vissza.

Onnan eredeztethetők azok a vívmányok – fürdőház, gőzhajó, stb. –, amelyek a térség fejlődését elindítják.

– Több könyved megjelent már, amely a Balaton múltjával foglalkozik. Van-e kedvenc balatoni hősöd, történeted?

– Több ilyen is van. A Balatoni impressziók című könyvemben a tóhoz kötődő személyes és családi történeteket is feldolgoztam, ezek olyan információkat, adatokat szolgáltatnak, amelyek szorosan kapcsolódnak a Balaton történetéhez, és segítik a 20. századi magyar történelem megértését is. Ilyen a magyarországi vasúttörténet kiemelkedő családjának, a Korbuly családnak a története is, amellyel maguk az utódok kerestek meg, és az egyik cikkemben dolgoztam fel. Balatonföldváron volt villájuk, ott töltötték a nyarakat. Gyönyörű fotóik maradtak fenn a két világháború közötti időszakból, amelyek kiválóan dokumentálják, hogyan élt egy klasszikus polgári család a Balatonnál: hogyan töltötték a napjaikat, milyen szokásaik voltak, hova jártak szórakozni, mit engedhettek meg maguknak. Aztán 1945 után egy nap alatt elvették a villájukat és államosították, de ez már egy másik történet. Jelenleg is egy családi hagyaték feldolgozásával foglalkozom: egy fronton szolgáló siófoki sebészorvos és az otthonmaradt családjának tetemes levelezését nézem át. A levelekből megismerhetjük a háború alatti siófoki életet, annak szép pillanatképeit és a frontvonal mögött helytálló édesapa küzdelmeit. Ez a kettősség, a két világ közti különbség végigkíséri a levelezést, amely jó példa arra, hogy a Balaton története nemcsak a szépről, jóról szól, nehezebb időszakai is vannak. Kutatásaim során rengeteg megható történettel találkoztam. Amikor ezek napvilágra kerülnek, látom az utódok arcán a megnyugvást, a feloldást, amely fontos állomása a múlt feldolgozásának.

– A második világháború után a művészek élete összefonódott a Balatonnal. Ihletet vagy inkább menedéket kerestek ott?

– A Balaton mindig is egyfajta múzsaszerepet töltött be, számos művészt megihletett nemcsak az ötvenes évektől, hanem már jóval korábban is.

Gondoljunk csak a Balaton tájirodalmára, amely a 18. század végén alakult ki. Ettől kezdődően a magyar irodalom minden nagy alkotójához kötődik egy-egy balatoni alkotás. Ugyanez elmondható a képzőművészekről, akiket szintén megihletett a tó szépsége. Aztán az ötvenes évek diktatórikus hangulata kétségkívül még inkább arra sarkallta a művészeket, hogy megnyugvást adó tájra vonuljanak vissza. Jó példa erre Borsos Miklós, Illyés Gyula vagy Kodolányi János. Utóbbi, akiről méltatlanul keveset tudunk, Balatonakarattyára száműzte magát az ötvenes évek elején, és hihetetlen szegénységben és lemondásban élt. A Balaton mindannyiuknak szimbolikus védernyőt nyújtott, és alkotási lehetőséget adott, amellyel élni és tovább élni tudtak.

Kép

Kovács Emőke

– Elnyerted a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíját, amelynek köszönhetően újra teljesen a Balatonnak szentelheted munkásságod. Mi lesz a mostani kutatásod fő témája?

A korábbi történeti kutatásaim során – a levéltári anyagok feltárása mellett – mindig valahogy bekúszott az irodalom és a képzőművészet, amelyek segítették a múlt feltárását, megértését. A mostani kutatásom során szeretném bemutatni, hogyan követhető végig a Balaton történetének változása az irodalmi, képzőművészeti vagy akár köztéri alkotásokon, milyen kölcsönhatások érvényesülnek a művek és a történeti egységek között. Nyilvánvalóan más alkotások születtek a Trianon utáni fájdalmas időszakban, mint a két háború között vagy a diktatórikus hangulatú ötvenes években. Vannak olyan művészek – Udvardi Erzsébet, Egry József –, akikről már joggal sokat beszéltek, de szeretnék olyanokról is szólni, akik kevésbé ismertek, például Tatay Sándorról, Takáts Gyuláról vagy azokról a festőművészekről – Rippl-Rónai Józsefről és Csók Istvánról –, akiknek nemcsak nemzetközi hírű, hanem balatoni vonatkozású műveik is vannak szép számmal.

– Kutatásod eredményéből újabb könyv készül?

– Természetesen terveim között szerepel egy újabb könyv, de a kutatás eredményének bemutatása során a rendelkezésre álló fényképeket, mozgóképeket sem szeretném figyelmen kívül hagyni.

Nagy és szép munka előtt állok, amely esszenciája lehet mindannak, amivel a több mint húszéves Balaton-kutatásom során foglalkoztam. Örülök, hogy ismét teljesen a Balaton lesz a témám.

– Egy interjúban egyszer úgy fogalmaztál: „A Balaton a magyar tudatban közös nyelvet jelent”. Mit értesz ez alatt?

–  Nagyon megosztottá vált a magyar nemzet, különösen igaz ez 2021-re. Komoly, vérre menő vitákat tudunk folytatni világnézeti vagy politikai kérdéseken, de amikor a Balatonon leülünk egy pohár bor mellé vagy a strandon a gyerekekkel, ezek a nézetkülönbségek háttérbe szorulnak, és elkezdődik egy másfajta beszélgetés a balatoni nyárról, a gyermekkori élményekről, időtöltésekről, a tó szépségéről. A Balatont egyfajta oldásnak érzem a különböző nézetek közepette, közösségbe vonja az embereket. Ezért mondtam azt, hogy a Balaton közös nyelvet jelent mindannyiunknak. Előfordult már velem is, hogy valakivel nagyon nem voltam egy hullámhosszon. Aztán kiderült, hogy mindketten Balaton-szeretők vagyunk, és ennek köszönhetően közös nevezőre tudtunk hozni egy bizonyos ügyet. Szóval a Balaton akár békítőkapocs is lehet a különböző álláspontok között.

– Milyen ma a Balaton megítélése?

– Reneszánszát éli a Balaton. Sokan most fedezik fel újra. Egyre több fiatal is jön kikapcsolódni, szórakozni, sportolni. Az elmúlt évtizedekben sok kérdést, problémát kellett megoldani a tó körül, ugyanis a Kádár-korszak komoly nyomot hagyott a vendéglátáson, idegenforgalmon, az össz-Balaton-képen. Új korszak jött el a tó életében, mindemellett nagyon fontosnak tartom, hogy a helyiek, a nyaralók és a központi döntéshozók együtt óvják és védelmezzék az itteni élővilágot, természeti kincset, ezért is tartom jó döntésnek a balatoni kormánybiztos pozíció létrehozását.

–  Mit gondolsz arról, hogy sokan összekapcsolják a Balatont a retró életérzéssel?

– Sok fiatal divattervezőnél, gasztronómiai szakembernél látjuk, hogy 21. századi módon újracsomagolják ezt az életérzést. Nincs ezzel semmi gond, hiszen mindez a Balaton múltjához tartozik, és nem is lehet végleg eltörölni. Azonban azokat a beidegződéseket, amelyek a nyolcvanas évekből származnak, amikor is – mondjuk ki őszintén – komoly fekete gazdaság működött a tó körül, végleg el kell feledni, és teljesen új szemlélettel kell kezelni a régiót.

– Jó-e az az irány, hogy négy évszakossá kívánják tenni a Balatont?

– 2010 és 2015 között vezettem a Balatoni Regionális Történeti Kutatóintézet Könyvtárat és Kálmán Imre Emlékházat.

Mi már akkor négy évszakban gondolkodtunk, és igyekeztünk olyan koncepciót kialakítani, hogy az év bármely időszakában látogat el valaki a Balatonra, minőségi programokon tudjon részt venni.

Ennek fényében egész évben neves művészeket, előadókat hívtunk meg, koncerteket, konferenciákat és egyéb rendezvényeket szerveztünk. Én teljes mértékben hiszek a négy évszakosságban, de ehhez mindenképp megfelelő programok és lehetőségek kellenek, és semmiképp nem szabad belőle kihagyni a helyieket. Aktívan be kell vonni őket, hiszen náluk jobban senki sem ismeri a régiót, évtizedek óta itt élnek, el tudják mondani a tapasztalataikat, igényeiket, problémáikat. Büszke vagyok arra, hogy az intézmény élén eltöltött öt év alatt sikerült nagyon jó, gyümölcsöző kapcsolatot kialakítanom a helyi közönséggel és a vendégekkel egyaránt.

Kép

Kovács Emőke

– Nagy fejlődésnek indult a Balaton a közelmúltban, ám a befektetők és a helyiek, valamint a nyaralótulajdonosok érdekei nem mindig egyeznek. Milyenné válhat a Balaton a jövőben?

– Valóban aktuális a kérdés, meddig építhető be még a Balaton, mekkora kotrást lehet még véghezvinni a tóban. Ebben a kérdésben nem szeretnék állást foglalni, mert nem az én asztalom, de azt gondolom, mindenképp szükség van párbeszédre, személyes találkozókra a helyiekkel és a nyaralótulajdonosokkal. Ha ez működik, és van is rá példa, akkor nagyon szép jövő áll még a Balaton előtt. Ami viszont az én kompetenciámat illeti, azt javaslom, mindig figyeljünk arra, melyek egy adott település történeti adottságai, hagyományai, melyek azok a hivatkozási pontok, amelyekre építeni lehet. Ha ezektől nem térünk el, akkor nem vált arculatot a helység. Minden településnek, a Balaton egészének megfelelő öndefinícióval kell rendelkeznie, ha ugyanis megvannak a kapaszkodók, mint egy család életében, akkor lehet arra építeni.

– Mit jelent neked személy szerint a Balaton? Melyik kép él benned élesebben: gyermekkori emlékeid vagy a régmúlt Balatonja?

– Nehéz szétválasztani a személyes kötődést és a munkához, küldetésemhez kapcsolódó élményeket. Az azonban biztos, ha hetekig nem látom a Balatont, elvonási tüneteim vannak, annyira erős érzelmi szállal kötődöm hozzá.

Feltölt, ha látom, miképpen változik a színe, ha érzem az illatát és úszhatok benne. Az életem nélkülözhetetlen része.

A kutatómunkához nem lehet érzelmileg hozzáállni, de szép számmal találkozom olyan balatoni személyes és családtörténetekkel, amelyek érzelmileg megérintenek.

– Változott-e a viszonyod a tóval, amióta gyermekeid vannak?

– Sok emberrel találkoztam már életemben, akik nem szerették a Balatont, ezért kicsit aggódtam korábban, mi lesz, ha az én gyerekeim sem fogják, de egyelőre nem úgy tűnik. A nagyot már ki sem lehet hozni a vízből. A kisebbik még csak pár hónapos, nem tudom, hogyan fog viszonyulni a vízhez, de úgy érzem, jó úton haladunk. Ha egyszer mégis azt mondják: „Anya, már annyit beszéltél a Balatonról, hogy nem akarjuk többet hallgatni!”, akkor ha nehezen is, de elfogadom.

– Mit szeretnél mindenképp átadni, megtanítani a gyermekeidnek a Balatonról?

– Egyrészt szeretném megmutatni nekik, milyen sokszínű, milyen sok látványosságot, érdekességet rejt. Másrészt át akarom adni a víz szeretetét. A víz nekem mindig megnyugvást és feloldást jelent. Szeretnék olyan kikapcsolódási lehetőséget kínálni nekik, akár az úszást vagy a vitorlázást, amelyhez bármikor fordulhatnak, és feltölti őket bizonyos helyzetekben. Aztán majd ők eldöntik, hogy ezek közül választanak-e vagy sem. De titkon remélem, hogy majd nekik is a Balaton lesz a Riviéra.