Neked elmesélem – A szerelem nem azonos az összetartozással

Margit: Nagy nélkülözésben nőttünk fel mindketten. Engem hatéves koromig a nagyszüleim neveltek, míg édesanyám küszködött apám mellett. Gyakran mondta: „Akármilyen is, de ő az apátok!” Így volt alkalmam egész korán megismerni, hogy mit jelent a megbocsátás… Ez a nélkülözés, ez a torokszorító szegénység hatalmas hajtóerőként volt jelen az életünkben. Emlékszem, Béla egyszer azt mondta: „Én nem fogok, és nem is akarok így élni.” A kommunista rendszerben úgy éltünk, mint majmok a ketrecben, egy szűkös, zárt világban. De volt egy tervünk: ha megesküszünk, külföldre menekülünk. Disszidálunk. Mert hiába dolgoztunk reggeltől estig, önmagunkat nem kímélő szorgalommal, azzal a semmi kis pénzzel, amit kerestünk, éreztük, nem fogunk tudni változtatni az életünkön.

Béla: A nincstelenségen kívül nekem volt egy másik meghatározó belső motivációm, ami abban gyökerezett, hogy én nem ismerhettem édesapámat, aki 1945-ben pillanatok alatt eltűnt. Nem tudtuk, hogy meghalt-e vagy fogságba esett, de sosem tért haza. Így édesanyám egyedül nevelt fel engem és a négy testvéremet. Mivel nekem ez egy örök hiány maradt az életemben, eldöntöttem, hogy én jó apja leszek a születendő gyerekeimnek. Hogy ez sikerült-e, csak ők igazolhatják, bár tudom, hogy sokszor és sokat nem voltam jelen az életükben.

Margit: Tizenhét éves voltam, amikor megismertem Bélát, egy utcával laktunk arrébb egymástól a XIX. kerületben. Mivel kevés volt a pénzünk, sétálni és moziba jártunk. Nem voltak nagy vágyaink, mindig a „cowboy-páholyban” ültünk az első sorban, mert oda csak két forintba került a jegy. A sétálás pedig a mai napig a mindennapjaink része, képesek vagyunk több kilométereket gyalogolni még most is, túl a hatvanon, miközben nézelődünk – valljuk, hogy sétálás közben beszélgettük életünk legnagyobb beszélgetéseit.

Csak megyünk kézen fogva, amerre visz a lábunk, és mesélünk egymásnak.

Béla: Én nyolc évvel vagyok idősebb Margitnál. Amikor először találkoztunk, már akkor nagyon nőies volt, tiszta és nyugodt. Hangosan nevetett, és a nevetése csengésével együtt rázkódtak az aranyszőke fürtjei. A szemei aprók és olyan zöldek, mint egy tiszta vizű patak. Tizennyolc éves volt, amikor eljegyeztem őt, édesanyám halála után, aki azt mondta a testvérének a halála előtt néhány héttel: „A sírban sem nyugszom meg, ha Bélának nem Margitka lesz a felesége.” Anyám érzékelte, hogy ő egy gondoskodó, jó lélek.

Kép

Margit és Béla

Margit: Amikor dicsértél, nem akartam a szavadba vágni, de emlékszem, hogy azt is szeretted bennem, hogy tudok futni veled a busz után. (nevet)

Béla: Igen, mindig utolértük a buszt, te magassarkúban is csak úgy suhantál! (nevet)  

Margit: Szegény szüleim hogy féltettek tőled! „Biztos, hogy egy ilyen ravasz, nagy vagány fiút akarsz magad mellé?” – kérdezte anyukám, de később azt mondta: „Béla életem legkellemesebb csalódása. Pedig rettegtünk attól, hogy mi lesz veled mellette.”

Béla: Édesanyám halála után magamra maradtam.

Margit volt az egyetlen kapaszkodóm. Olyan gesztusai voltak, amelyek szíven találtak.

Apróságok, de szerintem ilyen apróságokból lehet érezni, hogy a másiknak fontos vagy. Például mindketten nagyon édesszájúak vagyunk – és ő a munkahelyi ebédjéhez kapott desszertet ahelyett, hogy megette volna, rendszeresen elhozta nekem.

Margit: Pedig a kollégáim mondták: „Margit, ne csináld, nem érdemli meg!” De én nem tudtam megenni anélkül, hogy meg ne osztanám vele. (mosolyog)

Béla: Évekig dolgoztam lakatosként. Soha, senkit nem irigyeltem. Ha láttam, hogy valakinek több van, az engem inspirált, mert arra gondoltam, hogy egyszer mi is meg fogjuk tudni engedni magunknak, egyszer mi is ott fogunk tartani, ahol ők. De ezért sok áldozatot hoztunk. Egy forró júliusi napon Kispesten próbált egy artistacsoport – lementem hozzájuk barátkozni. Szeretek társaságban lenni, és mivel folyamatosan gondolkodtam azon, hogy mit tudnék még tenni az életünkért, azért, hogy jobb legyen, talán nem véletlen, hogy mindenben kerestem és megláttam a lehetőséget. A csapat vezetője megkérdezte: „Megsérült nálunk az egyik tag. Lenne kedved beállni helyette?” Akrobatikus tornászt kerestek. Én erre nem voltam kiképezve, de volt sportolói múltam és mérhetetlen akaraterőm, bátorsággal és elszántsággal párosítva. Artista lettem.

Kép

A Kovásznai család

Margit: Amikor Béla egy hosszas és idegtépő folyamat után megkapta az engedélyt, hogy a társulattal tarthasson, nem tudtuk, hogy egy különös, ismeretlen, de rendkívül kalandos életforma kezdődik el a számunkra. Az 1970-es években, azokban az időkben, amikor nem lehetett külföldre utazni, a cirkusszal mi rendszeresen jártuk Nyugat-Európát, mert az utazások elején, amíg Andika, az első lányunk iskolás nem lett, mi is elkísértük Bélát az útjaira.

Jó ideig az otthont jelentette nekünk az a lakókocsi, amely az út porától sokszor szürkésfehérré vált.

Két évig Franciaországban éltünk, mert Bélának oda szólt a szerződése. 

Andrea lányunk emlékei: „Zsiráfok között mászkáltam, az oroszlán sörényét simogattam, és elefántok ringattak az ormányukon, természetesen kizárólag az idomár jelenlétében, de nekem ez teljesen hétköznapi dolog volt. Úgy jártam-keltem az állatok között, mint egy kis Maugli, egyiküktől sem féltem.
A manézs francia eredetű szó, porondot jelent, de számomra sokkal többet: egy jellegzetes illatot, amiben ott van a homok, az állatok, a púderek, a hajlakkok és az izgalom felfokozott világa. Gyakran álldogáltam a résnyire nyitva hagyott ajtók mögött, ahonnan figyeltem, hogyan készülődnek az artistanők. Fellépések előtt sűrű csillámpor szállt az öltözők levegőjében. Sokszor vettem fel a gyöngyökkel, strasszokkal díszített súlyos fellépő ruhákat, színes boákkal körültekerve, csillogó fejdísszel a fejemen közlekedtem, és közben eljátszottam a gondolattal: egyszer én is ott állok a színpadon.

Az iskolakezdés egyben ennek az életformának a végét is jelentette, így elváltak útjaink, legalábbis fizikailag. Innentől kezdve volt, hogy több éven keresztül csak levelezni tudtunk, és én minden levél végére azt írtam: „A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja.”

Béla hiába volt távol, közel éreztem magamhoz. Lehet naivnak nevezni, de élt bennem egy mély ősbizalom, egy érzés, hogy ő az enyém.

Akkor is, ha a hosszú, távoli utak során megdobban a szíve egy másik után. Nem fogunk hazudni, felesleges. Megdobbant. Nem is egyszer. De azt hiszem, ez abban az életkörülményben, ahogyan mi éltünk, elkerülhetetlen volt.

Béla: Könnyű szerelmesnek lenni magába a szerelembe, de az ember megtanulja, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel. És hogy a szerelem nem azonos az összetartozással, ami egy jóval hatalmasabb erő, legalábbis számunkra. Az összetartozás érzése: a biztos hit és tudat abban, hogy én hozzá és ő hozzám tartozik. A részem. Úgy, ahogy senki más nem lehet. Margit ötven éve a feleségem. Sokszor megbántottam, tudom. Mert az ember önző és gyarló. De soha, senkiben nem láttam annak a külső és belső szépségnek az egységét, annak a magából mindig adni tudó nőnek a gyengédségét, ami benne megvan.

Kép

Kovásznai Béla és Margit - Kép: Vavrik Dóra

Margit: Ötven év… Két kislány, két unoka, tizenöt – hazalátogatással bár, de – egymástól távol töltött év, közös vállalkozás, kereskedelem, utazás, építkezés, költözés. Ünnep és hétköznapok. Tánc és „menj a pokolba kedvesem” veszekedések. (nevet) Fent és lent. Megbocsátás. Alázat. Együttműködés.

A mérleg folyton billeg. De ahhoz, hogy egyikünk se zuhanjon le, egyikünk sem szállhat ki.

Béla: A múltkor kiszálltál! (nevet) Épp füvet vágtam a nyaralónkban, amikor valamin nagyon összevesztünk. Margit fogta magát, berohant, és bevágta az ajtót. Már csak arra lettem figyelmes, hogy elrepeszt a kocsival. De húsz perc múlva jött is vissza.

Margit: Elmentem a Velencei-tóig. Beálltam a parkolóba. Elszívtam egy cigarettát, körülnéztem, és hazamentem. Arra gondoltam, hogy most mi lesz vele. Mit fog enni? Kivel fog este sétálni?

Béla: Ez már csak ilyen, ennyi év után. Ha haragszik is, hozzám tartozik! (mosolyog)