Kórházlelkészek, akik az élet és halál határain egyensúlyoznak

Valamiféle misztikum lengi körül a kórházlelkészek munkáját: élet és halál határmezsgyéjén különleges a feladatuk. Keveset tudunk, de sok a hiedelmünk róluk. Baráthné Szalánczi Tímea református kórházlelkész 18 éve végzi ezt a szolgálatot, számos klinikai osztályra bejár a Debreceni Egyetem Klinikai Központjának Nagyerdei Campusán. Molnár Árpád 2007 óta a szombathelyi Markusovszky Egyetemi Oktatókórház katolikus kórházlelkésze. Tőlük kértem választ a hivatásuk kihívásaival és a beteg emberek lelki életével, istenhitével kapcsolatos kérdésekre.

kórházlelkész
A kép illusztráció! - Forrás: Flickr / Lawrence OP

– A betegség, különösen a súlyos betegség fogékonyabbá teszi az embereket az istenhitre?

Baráthné Szalánczi Tímea: Aki betegség vagy baleset következtében kórházba kényszerül, krízisként éli meg azt a helyzetet, és a pszichikai megterhelés mellett hitkérdések is felmerülnek benne. Azokat, akik súlyos diagnózissal szembesülnek, természetesen még mélyebben megérinti a lét végességének gondolata.

Molnár Árpád: Csókay Andrástól hallottam, aki finomította az ismert közmondást: „A zuhanó repülőgépen alig van hitetlen ember.” A járvány, ez a mostani csapás mindenkit érintett, van, aki hasznot húzott belőle, de a legtöbb embernek testi-lelki bajokat okozott. Az intenzív osztály egyik legkiválóbb betegápolója például, aki csak 49 éves volt, megkapta a fertőzést és egy hónap alatt belehalt, és elveszítettünk egy 55 éves doktornőt is. Szinte nincs olyan ember, akinek ismerősei ne haltak volna meg, közöttük igen fiatalok vagy középkorúak is. De a nagy fájdalomnak mégis lett lelki gyümölcse: sokan fogékonyabbá váltak az örökkévaló dolgokra. Naponta tapasztalom, hogy a járvány hatására sokkal könnyebben megnyílnak a betegek és hozzátartozóik az Isten felé. Kis humorral azt is mondhatnám, hogy a gonosz lélek, a járvány megalkotója öngólt rúgott magának, mert az Isten – ha engedjük – a rosszból mindig jót hoz ki.

– Milyen eszköztára, lehetőségei vannak egy kórházlelkésznek?

Baráthné Szalánczi Tímea: A kórházi lelkigondozás egyházi munkaterület, ökumenikus felelősséggel történik. Feladatkörömhöz tartozik a betegekkel és hozzátartozóikkal folytatott lelkigondozói beszélgetés, együttműködés az orvosokkal, ápolókkal és az ő lelkigondozásuk; istentiszteletek, csoportos beszélgetések, közös bibliaolvasás, úrvacsoraosztás, betegek megáldása, keresztelések, temetések. A betegek már az osztályra kerüléskor kitöltenek egy kérdőívet, amin jelezhetik, hogy szeretnének-e a kórházlelkésszel találkozni. Heti rendszerességgel, megadott rend szerint látogatom az osztályokat, hogy lehetőséget biztosítsak a találkozásra, beszélgetésre. Az intézmény területén működik a Református Klinikai Lelkigondozó Szolgálat irodája, ahol üzenetrögzítős telefonon is jelezhetik a betegek, hozzátartozók, ápolók vagy lelkészek, hogy kinek van szüksége a szolgálatunkra. Így kapok értesítést például intenzív osztályokon fekvő, akár haldokló betegekről is. Csoportot vezetek daganatos női, pszichiátriai és transzplantált betegek számára. Nagyobb egyházi ünnepeken áhítatot tartottam, egyetemistákkal zenés-énekes alkalmakat szerveztem, ajándékcsomagokat adtunk át. Egy-egy beszélgetés sok esetben számvetés, életgyónás, és leginkább az Isten szeretetéről szóló evangélium közlése.

Molnár Árpád: Mindig bemegyek azokba a kórtermekbe is, ahová nem hívtak. Reverendát viselek, ez eleve jelzi, hogy pap vagyok, tudják rólam, hogy miért jövök. A ferences lelkület nagyon közel áll hozzám, ezért nem Árpád atyaként, hanem Árpád testvérként mutatkozom be. Nemrég a szubintenzív osztályra hívtak, ahová általában műtét után kerülnek a betegek. Egy nyolcágyas teremben feküdt öt beteg, közöttük volt az, akihez hívtak és akit elláttam a betegek szentségével. Utána odaléptem a négy másikhoz is, mindegyikük észnél volt, szívesen fogadtak, bűnbánatot tartottak, feloldoztam őket.

Baráthné Szalánczi Tímea: A pandémiás időszakban sokszor csak telefonon, interneten tarthattam kapcsolatot a betegekkel, de egyes osztályokon lehetőséget kaptam a látogatásra. Volt, aki arra kért, hogy ásványvizet vigyek be hozzátartozójának, vagy hogy kapcsoljam be egy idős családtag mobiltelefonját. Lelkészkollégáim is többször kértek, hogy látogassam meg gyülekezeti tagjaikat. Akadtak olyan betegek is, akiket az intenzív osztályon, majd onnan kikerülve is rendszeresen látogattam. Sikerült az orvosokkal, nővérekkel is beszélgetnem, igyekeztem erősíteni, támogatni őket.

– Az az általános nézet, hogy az orvosok és ápolók többsége materialista gondolkodású. Csak elviselik vagy támogatják is a kórházlelkészek munkáját?

Baráthné Szalánczi Tímea: Sok orvost és nővért ismerek, akik aktív tagok különböző felekezeteknél. A debreceni klinikákon évtizedek óta működik a református kórházlelkészi szolgálat, és nekem is nagyon jó tapasztalataim vannak, támogatják hivatásom gyakorlását. A Magyar Rákellenes Liga Debreceni Alapszervezetének vezetőségi tagjaként több mint egy évtizeden át együttműködtem az orvos-vezetőkkel.

– A kórházi lelkészi munkának van egy nagy rizikója: amikor belép a kórterembe, és nem egy konkrét beteghez hívják, nem tudhatja előre, mennyire nyitottan vagy elutasítóan fogadják majd. Sikerek vagy kudarcok érik inkább önöket kórházlelkészként?

Molnár Árpád: Régebben is ritkán utasítottak el, de az utóbbi hónapokban még fogékonyabbak, könnyebben mondanak igent a betegek a beszélgetésre. A járvány idején ugyanis a korábbi időszakhoz képest tömegek kerültek egyszerre halálközeli helyzetbe – a tömeges tapasztalat pedig változtatott sok ember hozzáállásán a világhoz. Korábban átlagosan a kórteremben fekvő betegek egyharmada nyílt meg lelkileg, de az arány mostanában kétharmad. Ez a fájdalomban is nagy öröm.

Baráthné Szalánczi Tímea: Örömmel mondhatom én is, hogy nagyon kevés visszautasítást és sok kedvességet és elfogadást kaptam. Ha a betegek azt tapasztalják, hogy valóban érdekel az élethelyzetük, és hogy segíteni szeretném őket, akkor nyitottá válnak.

– Milyen vigaszt vagy bátorítást tudnak adni egy gyógyíthatatlan betegnek?

Molnár Árpád: Ha a család vagy maga a beteg hív, könnyű a dolgom, mert nyitott lélekkel találkozom. De ha az onkológia orvosa kér meg, hogy menjek be egy reménytelen helyzetű, elkeseredett beteghez, az már nehezebb feladat. Előfordul, hogy a beteg, akihez hívnak, már annyira súlyos állapotban van, hogy nem tudom meggyóntatni. Ilyenkor a rokonához fordulok: ő tud gyónni és áldozni, és ezzel nemcsak a saját lelki állapotát könnyíti meg, hanem felajánlhatja a beteg hozzátartozójáért is. Fiatal gyógyíthatatlanokkal is találkozom a hematológián, onkológián, és az a legszomorúbb tapasztalatom, amikor még az utolsó napon se tud belenyugodni az elmúlásba, és nem nyitott az örökkévalóságra.

Baráthné Szalánczi Tímea: Talán a Gyermekklinika hematológiai osztályát látogatom a legnehezebb szívvel. A leukémiás gyerekek szülei közül néhánnyal mély kapcsolatom alakult ki. Visszaemlékszem a pályám kezdetére, amikor egy édesanya hívott, hogy elveszítette a gyermekét, és az osztályon lévő kegyeleti szobában, ahol a szülőknek lehetőségük van elbúcsúzni halott gyermeküktől, együtt gyújtottunk gyertyát és imádkoztunk. A szembesülés élet és halál határhelyzeteivel minket, lelkigondozókat is emlékeztet saját életünk sebezhetőségére és törékenységére.

– Hogyan lehet megakadályozni, hogy az önök lelkét mindez ne betegítse meg?

Baráthné Szalánczi Tímea: Ez részben tanulható folyamat. Rendszeresen sportolok, sokat olvasok, szupervízión és konferenciákon is részt veszek. Mégis volt olyan időszak, amikor a kiégés tüneteit vettem észre magamon. Miután a mentálhigiénikus és pasztorálpszichológiai diploma megszerzése után vallástanári tanulmányokat is folytattam, lehetőségem nyílt arra, hogy gyerekeket és fiatalokat hittanra tanítsak – így könnyebb egyensúlyt tartani a lelkemben. Családtagjaim és tanítványaim szeretete, támogatása is segített átlendülni ezen a nehéz időszakon.

Molnár Árpád: Mindig imádkozom, mielőtt belépek a kórtermekbe, még keresztet is vetek. Azt kérem az Istentől, segítsen, hogy megszólítható legyek, hogy bizalmat ébresszek az emberekben. Több mint harminc éve heti rendszerességgel látogatom a betegeket, és ez nagyon bevált. Itt, Vas megyében a csempeszkopácsi a legrégebbi templomunk, ahol a szentélyben fel van írva a falra latinul ez a szentírási idézet: „Gondolj a halálod órájára, és nem fogsz vétkezni.” Milyen jó lenne, ha a mulandóságunkon túli, örökkévaló világra nemcsak a betegségben, nemcsak az utolsó előtti pillanatban, hanem már erőnk teljében is gondolnánk!

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti