Visky Ábel: „A kamera olyan, mint az emberi tekintet: felemelő és kritikus is tud lenni”
A balassagyarmati börtönben működő mesekörről Visky Ábel filmrendező egy újságban olvasott – néhány nappal később ott volt a zártkörű karácsonyi előadáson, melyet elítéltek adtak elő családtagjaiknak. Az élmény hatására született meg a „Mesék a zárkából”. Az idei Budapest International Documentary Festival legjobb magyar alkotása a dokumentumfilm és a fikció határán egyensúlyozva beszéli el a lehetetlent: három, börtönben lévő apát és azok kapcsolatait mutatja be, akik arra vállalkoztak, hogy mesét írnak és forgatnak gyermekeiknek. A rendezővel művészetről, a bizalom erejéről és a végső valóságról beszélgettünk, melyet önmagunkba záródva nem ismerhetünk meg.
– Mi volt az, ami miatt film született a börtönmesékről?
– A leghátsó sorból néztem végig az előadást. Láttam a családtagok nevetését és a könnyeit is. A színháznak nagyon erős, közvetlen hatása lehet, ha a nézők ismerik a fiktív szerepek mögötti élettörténeteket. A munkatársaimmal ezt a hatást szerettük volna újjáteremteni, vagy legalább megközelíteni azzal, hogy a nézőknek megmutatjuk, hogy kik bújnak a – mi esetünkben – mesefigurák bőrébe.
Egy olyan, közösen teremtett fantáziavilágot képzeltünk el, amiben találkozhatnak az egymástól rácsokkal elválasztott apák és gyerekek.
– Segítő szándékkal fordultatok feléjük, viszont az életük nem mindig a várakozásaitoknak megfelelően alakult...
– Amikor kiválasztottuk a szereplőket, volt bennem egyfajta bizonyosság – úgy tűnt, hogy ki fognak tartani egymás mellett. Nem gondoltam bele, hogy a szétszakítottság, a magukkal cipelt terhek, a börtön légköre ennyire gyorsan el tud távolítani embereket egymástól. Volt olyan szereplő is, aki arról mesélt, hogy ha nem kerül be, valószínűleg szétment volna a párkapcsolata, ám a bezártság paradox módon összehozta a társával.
– Hogy alakították a nem várt fejlemények a filmet?
– Amikor láttuk, hogy a párkapcsolatok kezdenek szétmenni, elbizonytalanodtam a projekt célját és értelmét illetően: azt éreztem, mintha cukormázzal próbálnánk bevonni a valóságot, ami teljesen más irányba mutat. Majd rájöttem, hogy ennek a kétféle valóságnak az egymás mellettisége tudja igazán működtetni a filmet: ha az élet valódi súlya nincs „elhazudva”, akkor tudnak igazi hatással bírni azok a fantáziavilágok, amelyek egyfajta menedéket nyújthatnak a szereplők számára a megoldhatatlan nehézségek elől.
– Igazán emberközeli módon mutatjátok be az elítélteket. Honnan ered ez a nézőpont?
– Szeretünk így nézni az emberekre. A kamera olyan, mint az emberi tekintet: tud felemelő és kritikus is lenni. Az olyan technikai dolgok is, hogy az alkotók pl. milyen objektívet használnak, kézből vagy állványról forgatnak, sok mindent elárulnak arról, miképp akarnak közösséget vállalni a szereplőkkel. Mikor elkezdtem a filmezéssel foglalkozni, nagyon megtetszett a román újhullám dokumentarista-realista stílusa. Ennek hatására én is törekedtem egyfajta objektivitásra, miközben a távolságtartó forma a történetek szintjén erős emocionális tartalommal párosult. Azt gondoltam, a kettő feszültsége izgalmas dolgot eredményez. Időközben rájöttem, hogy ha ösztönösen távolságot tartok és analizálok, akkor nem tudok kellőképp bevonódni érzelmileg.
Az élet gazdagságát akkor élhetem meg igazán, ha közelebb megyek, és vállalom az érintettséggel járó kockázatokat.
– Mi segít legyőzni a távolságtartást?
– A bizalom. Mind csalódtunk már másokban, szenvedtük el sérelmeket, tapasztaltunk kétszínűséget a világban, mégis többet nyerünk azáltal, ha bizalommal fordulunk egymáshoz. Ha rá tudunk csodálkozni a másik ember értékeire, az felemel, méltóságot ad és önkéntes változást is eredményezhet. Ha valaki egy bűnös embernek – hitem szerint valamilyen módon mind azok vagyunk – azt mondja, hogy „bízom benned, úgy vagy jó, ahogy vagy”, akkor annak már nincs mit rejtegetnie, nincs miért hazudnia. Egy bizalmi légkörben sokkal könnyebb szembenézni a hibáinkkal, és könnyebb kilépni az önbecsapás csapdájából is.
– Saját magadról milyen műfajú mozit készítenél?
– Nem tudnék ilyet forgatni, mert túl közel vagyok magamhoz. Talán egy önironikus, egzisztenciális dráma lenne egy olyan hősről, aki állandóan a dolgok mélyére néz, a felszín mögötti valóságot kutatja, de közben az élet praktikus vonatkozásai folyton átcsapnak a feje fölött. Folyamatosan elhagyja a kulcsait, meghúzza a kölcsönkapott autóját, lekési a repülőt a járvány közepén, mert elfelejti, hogy PCR tesztet is kéne csinálni ahhoz, hogy felengedjék a gépre, és közben állandóan személyes és egzisztenciális kérdéseken „kattog”.
– Számodra a filmkészítés a valóság megismerésének egy módja?
– Abszolút! A kamera számomra egy eszköz a valósággal való találkozásra. Nem kell minden pillanatban a lét értelmét boncolgatni, lehet csak úgy örülni is neki, de én olyan lelki alkat vagyok, aki állandóan az előbbi felé tendál. A hétköznapi életben ritkán tudok annyira közel menni egy emberhez vagy egy helyzethez, mint ahogy arra valójában vágyom – túl sok a magamnak szabott korlát, a berögződött viselkedési mechanizmusok. Ha viszont van nálam egy kamera, úgy érzem, hogy sokkal inkább magam hozhatom a szabályokat.
Ezáltal feljogosíthatom magam arra, hogy valóban azt kérdezzem és kutassam, amire tényleg kíváncsi vagyok, és olyan közelségből, ahogyan azt a leginkább érvényesnek érzem.
– Ez az érdeklődés mindig is benned volt?
– Igen. Édesanyám elmondása szerint intenzív figyelemmel bíró gyerek voltam, akit nagyon foglalkoztatott, hogy épp mi történik körülötte. Állandóan húzogattam a szoknyáját azt tudakolva, ki mit mondott, miért mondta, kicsoda a bácsi és kije neki a néni... Azóta is mindig értelmezek, elemzek, megoldási javaslatokat gyártok, de mindez azzal jár, hogy sokszor kívül rekedek a történéseken. Alkotói és emberi feladat egyensúlyt találni a kettő között.
– Fiatalon volt hasonló élményed a mozi erejéről, mint a három mese főszereplőjének?
– Első színművészetis feladatként a családomról forgattam egy rövidfilmet: a szüleimmel és a két testvéremmel beszélgettünk a kapcsolatunkra jellemző élethelyzetben. Letettem a kamerát egy állványra, majd besétáltam a képbe. Ezáltal valamennyire én is feltárulkoztam, sebezhetővé váltam. Abban a különleges térben valódi téttel bíró személyes kérdéseket tettem fel, amelyekről korábban nem beszéltünk, és olyan válaszokat kaptam, melyek még sokáig visszhangoztak bennem.
– Rendezőként neked kell kézben tartani mindent, mégis képes vagy „repülni a váratlannal”. Ez nem félelmetes?
– Persze, az, ugyanakkor jó is. Mint ahogy azt is megtapasztalom, hogy magam vagyok felelős az életemért, de mégsem én irányítom. Ez egy emberi logikával feloldhatatlan paradoxon, hívő emberként mégis ennek a kettősségében próbálok élni: felelősen dönteni mindig egy újabb lépésről, és tudni azt, hogy ha utólagos érzésem szerint rosszul is döntöttem, vagy mások befolyásolták fájdalmas irányba a sorsomat, egy nagyobb összefüggésben annak helye volt.
– Tehát arra is jó a kamera, hogy a végső valóságot jobban megismerd?
– Igen, habár a végső valóságot én sokkal inkább emberi találkozás-élményekben tapasztalom meg, mint a nagy egészre vonatkozó elméletekben. A földit és a transzcendenst nem lehet elválasztani egymástól – hitem szerint minden valóság Isten valósága.
A legerősebb istenélményeim emberekhez kötődnek. Ahhoz a szabadsághoz, szellemhez, ami két vagy több ember között létrejöhet, egyfajta közösségi élményként.
Sokáig nagyon erősen az vezérelt, hogyan tudom úgy meghúzni magam körül a határokat, hogy amit magamról és a világról gondolok, az a lehető legkevésbé kerülhessen kereszttűzbe. Mindeközben mércéket, gátakat állítottam fel, melyeket saját magamnak és másoknak is meg kellett ugrani. De a valóságot soha nem saját magamba záródva, egy bizonyos mércének való megfelelés eredményeképp élem meg, és nem is úgy, hogy az értelmezéseimmel és magyarázataimmal kontroll alatt tartom... Sokkal inkább viszonyokon keresztül, amelyekben érintve vagyok, amelyek felett nincs hatalmam, és amelyek mégis erővel és élettel töltenek meg.
Visky Ábel 1987-ben született Romániában. Előbb a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fotó-film-média szakán diplomázott, majd elvégezte a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakát is. Szász János, Janisch Attila és Enyedi Ildikó voltak osztályvezető tanárai. Rövidfilmjeit („Csobbanás”, „Zsolt és Kriszta”, „Maflicsek”, „Játszótársak”, „Romanian sunrise”) sok helyen vetítették és díjazták. A „Mesék a zárkából” az első egész estés filmje.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>