Az öt legfontosabb tanítás, amit a gyerekeimtől kaptam

Elmúlik

Még jól emlékszem, mikor fél éjszakát zombi üzemmódban cipeltem nyugtathatatlanul ordító csecsemőmet auf und ab a nappaliban, felvonultatva a teljes birtokomban lévő népdalkincset (mindhiába), vagy amikor esténként 9-től fél 11-ig vergődtem álom és ébrenlét között a gyerekszobában, az épp elaltatandó delikvens pedig nyűgösen igyekezett ellenállni.

Pesszimizmusra hajlamos, impulzív ember vagyok, nem egy szemlélődő, jógi alkat. Ha adódott egy probléma, igyekeztem rögtön megoldást találni – ha ez rövid időn belül nem sikerült és eszkalálódott a helyzet, jött a pánik, a kétségbeesés, és végül a melodráma… Én ezt nem bírom, kész, „kivagyok”, elegem van… E végtelenül negatív hozzáállásom szerencsére sokat javult az elmúlt évtizedben.

Megtapasztalhattam, hogy iskolás koráig minden gyerekem „megtanult” elaludni: többé-kevésbé megnyugtatják magukat, és egyikük sem halálozott el alultápláltság miatt, noha többször volt olyan érzésem, hogy hetek óta semmit sem hajlandóak magukhoz venni, csak lekváros kenyeret, müzlit és kecsapos rizst.

Látni azt, hogy mindez elmúlt, megcsináltuk, ez is csak egy „ilyen-olyan” korszak volt, ami véget ért, aztán jött helyette rögtön valami másfajta kihívás, amit ugyanúgy megoldottunk, vagy éppen csak túlestünk rajta sírva-nevetve – mindenesetre már mögöttünk van –, hihetetlenül megerősítő, megnyugtató érzés.

A gyerekeim mellett tanultam meg, hogy bármi nehézség is adódik, az egyedüli biztos, hogy előbb utóbb túl leszünk rajta, minden elmúlik.

Türelem

Türelemre leginkább akkor van szükségem, ha nem alakul minden a várakozásaim szerint, az általam leginkább logikusnak és kézenfekvőnek tűnő módon. Márpedig a gyerekek esetében ez elég gyakran előfordul. Nem eszi meg, amit elé rakok – pedig tudom, hogy finom és szereti, ráadásul szuperegészséges. Nem akar aludni, pedig látom, hogy fáradt, hiszen esik-kel. Én tudom, mi a jó neki, de őt nem sikerül meggyőzni, rávenni, hogy ezt elfogadja…Ez az eszköztelenség néha őrjítő.

Egy család mindennapi működését fenntartani egyébként is komoly logisztikát követel: eljutni orvoshoz, oviba, diákigazolványt igényelni, és akkor tetejébe még ott a bilire szoktatás, meg hogy ötéves korára már kulturáltan fogja az evőeszközt. A mi nyugati gondolkodásunk amúgy is mindent kontrollálni akar; a legfőbb értéknek a proaktivitást tartjuk, emellett folyamatosan kézben kell tartanunk az időt, a pénzt, a szakmai előmenetelt és az érzelmi biztonságot.

Pedig néha semmi más dolgunk nem lenne, mint türelemmel és tisztelettel várni, békén hagyni a gyerekeinket.

Hiszen számtalan dolog magától helyrebillen, elrendeződik, nem kell mindig, mindent nekünk megoldanunk. Bizonyos dolgokra egyszer csak megérik a gyerek idővel.

Kép

Kép: Freepik

Rácsodálkozás

A gyerekekhez nem csak azért kell sok türelem, mert fizikailag a segítségünkre szorulnak, vagy mert a kommunikációjuk még nem elég „érett” a mi elvárásainkhoz mérten. Van ugyanis egy teljesen eltérő viszonyulásuk az időhöz, amely folyton megállásra késztet minket és kizökkent a rohanásból. Végtelen percekig képesek nézni, hogy cipelik be az igyekvő hangyák a morzsát, fenyőtűket a bolyba, vagy bámulni a vonuló felhőket, és elmélyülten pakolgatni egymásra a kockákat órákon át… Az nem jelent semmit számukra, hogy pl. most kellene elindulni ahhoz, hogy elérjük a buszt. Mindig meg kell várnom, hogy ideérjenek – vissza ebbe az időbe, ahol én vagyok, hisz elvarázsolja őket a mese, a játék. Nem érnek rá velem és az eléjük tett vajaskenyeremmel foglalkozni, miközben épp egy szarka szállt az akácfára.

A gyerekek olyan csodákat mutatnak nekünk, amikről mi, befizetetlen számlákon, bevásárláson és elintézendő villanyóracserén agyaló felnőttek hajlamosak vagyunk teljesen elfelejtkezni.

Olyan szépségeket, amiket ők még meglátnak, sőt, rögtön észrevesznek. Velük együtt újra megtanultam örülni az évszakok változásának, az első hóvirágnak, a járdára koppanó gesztenyének, csillogó kavicsoknak, még a salátában megbújó, cuki kis kukacnak is (pedig mosott, konyhakész termék volt). Hálás vagyok, amiért útitársuk lehetek, miközben elmerülnek ezekben a mindennapi csodákban, amik időről időre engem is beszippantanak.

Felelősség

Természetes volt, hogy amint megfogant bennem az első pici élet, rögtön felelős lettem érte. Figyeltem arra, mit eszem és iszom, igyekeztem úgy óvni a testem, ahogyan előtte sosem – csak miatta. De hogy mégsem voltam még teljesen felkészülve a feladatra, arra csak a szülés után jöttem rá.

Ijesztő és megnyugtató egyszerre, ahogy a szülőszobában a kezünkbe adják a kis „csomagot”: tessék, ez a tied, innentől fogva cipeld! Rémisztő, hogy mennyire aprócska és törékeny, ugyanakkor megnyugtató, hogy nincs már több kétség, adott a feladat: ezt a gyönyörű, kiszolgáltatott, kicsi embert most már nekünk kell óvnunk egy életen át. Persze, ilyen giccsbehajlóan filmszerűen ez az eszmélés ott és akkor, abban a tömény eufóriában, oxitocinfröccstől részegen még kevésbé jellemző. Magam is csak örültem, hogy végre levegőhöz jutok, és már nagyon vártam, hogy tűnjenek el azok az emberek a lábam közül és tekintsük végre befejezettnek a dolgot. Emlékszem, akkor ért a hidegzuhany, amikor apa újra munkába állt, és otthon maradtunk kettesben egy nehezen megnyugtatható, sokat sírdogáló újszülöttel, akit nem lehetett sehova sem eltenni, kikapcsolni, aki elől nem szaladhattam el csak úgy a szoba-konyhából, amikor azt éreztem, nem bírom már tovább hallgatni az üvöltését.

Aki folyton, örökké és megváltoztathatatlanul ott volt már nekem, életem végéig – mindig.
M I N D I G.

Azt hiszem, előbb vagy utóbb minden szülővé váló ember túljut ezen a durva sokkon, és ha már túl vagyunk ezen az első rémületen, onnantól beszélhetünk a valódi felelősségről.

Vidámság

A kicsi baba gurgulázva göcög meglepetésében, ha időről időre kikukucskálunk rá a kanapé mögül (még akkor is, ha bujkálás közben a fél testünk kilóg…). A nagyobbacskák jókat derülnek a „höcögtetők”, ölbéli játékok unásig ismételt rigmusain. Az ovisok sosem unják meg a „pisi-kaki-puki”-vicceket, melyek főleg az étkezőasztalnál a legcsattanósabbak. A sulival megérkezik a Móricka- meg a Pistike-viccek korszaka, és csak reménykedni tudunk, hogy hamar elmúlik ez is, de összességében bármin lehet jókat szórakozni; a gyerekek vidámsága nem ismer határokat. Nekem különösen jó humorú gyerekeket küldött az ég: néha már csak attól nevetnünk kell a férjemmel, ahogyan ők röhögni tudnak valami számunkra teljesen érthetetlen viccen, földön fetrengve, oldalukat fogva, könnyük csordultáig. Olyan igazán önfeledten, ahogyan csak a gyerekek tudnak.

Rengeteg dolgot sorolhatnék még, amit a gyerekeimtől tanultam – róluk is, és persze saját magamról. A határaim végtelen tágításától kezdve – lásd alváshiány – az igazi szükségletek megtapasztalásán át a harmóniáig, de az már túlságosan kitágítaná egy egyszerű cikk kereteit. Most ezt az öt dolgot tartottam a legfontosabbnak. No meg persze a szupererőt.

Te átgondoltad már, mi mindent tanultál a gyerekeidtől?