Őrizd meg a kíváncsiságodat!

Ki ne ábrándozott volna arról, hogy a gondjaira-bajaira létezik egy könnyedén előhúzható és olajozottan működő praktika, a problémák rendeződnek, az élet pedig zavartalanul mehet tovább? A valóság ennél jóval bonyolultabb, de a megoldáshoz vezető úton nemcsak mi magunk gazdagodhatunk számos kinccsel, hanem a kapcsolataink is.

Egy kíváncsi kisfiú kukkerrel nézi a tájat
Kép: Getty Images

Pszichológus pályafutásom során több száz szülő fordult hozzám ezzel a kérdéssel: „Mit tegyek, hogy a gyermekem megváltozzon?” Bár nincsenek kész válaszaim, de szívesen melléjük szegődök a válaszok megtalálása felé vezető úton. A valódi változás többnyire akkor következett be, amikor a családtagok elkezdtek tudatosan reflektálni a saját gondolataikra és érzéseikre, miközben figyelték, hogy mi járhat a másik fejében.

A megoldás ugyanis nem az egyik vagy a másik fél viselkedésének megváltoztatásában, hanem a köztük lévő kapcsolatban rejlik.

A rutinszerű javaslatok alkalmazása valami nagyon lényegeset lopna el tőlünk. A kíváncsiságot, hogy mi zajlik a másik elméjében. Fonagy Péter szerint a kíváncsiság fertőz, így a szülő érdeklődése, hogy mi játszódhat le a gyermeke fejében, kíváncsiságot ébreszt a gyermek elméjében a szülei iránt. A professzor szerint ezen keresztül épül a gyermek biztonságos kötődése, valamint a szülő-gyerek kapcsolat is. Alistair Cooper és Sheila Redfern szerint a reflektív szülők felismerik, hogy a gyermek saját belső történettel bír, azaz gondolkodása és érzései különböznek a szülőétől. Ez hozzásegíti őket ahhoz, hogy ne csupán a gyermek viselkedésére, hanem arra a belső történetre reagáljanak, ami a gyermek gondolataiból, érzéseiből és motivációjából épül fel, miközben tudják, hogy saját gondolataik és érzéseik szintén hatást gyakorolnak a történésekre. 
A 8 éves Fanni szülei teljesen tanácstalanok, hogy mit tehetnének a kislányuk intenzív dührohamaival. Kétségbeesésükben már minden szakkönyvet elolvastak, számos technikát kipróbáltak, mégsem sikerült megoldást találniuk. Egy alkalommal az édesanya úgy dönt, hogy nem Fanni viselkedésének a leállítására koncentrál, hanem arra, hogy a gyermeke mit él meg, mit érez, és mi az, amit a dührohammal kommunikálni szeretne.

Amikor Fanni legközelebb kiborul, az anya higgadt, barátságos érdeklődéssel fordul a lánya felé. Bár tart attól, hogy ha a rossz viselkedést odafordulással jutalmazza, azt közvetíti, hogy nincsenek határok és következmények, a félelme azonban nem igazolódik be.

Az érzelmei iránt tanúsított barátságos kíváncsiság és empátia azt közvetíti Fanni számára, hogy anyja megérti a haragja mögött meghúzódó szomorúságot és kétségbeesést. A megértettség és elfogadottság érzése pedig hozzásegíti a lányt, hogy befogadóvá váljon a szülei szempontjai iránt is. Sőt a felnőttek empatikus odafordulása abban is segíti, hogy az iskolában ő is hasonló módon közeledjen a társai felé, ami a szociális kapcsolataira is pozitív hatást gyakorol. 

Kapcsolatra teremtve 

Az ember a kezdetektől fogva szociális lény. Már néhány órás újszülöttek is az anyukájuk arcára néznek, amikor a hangját hallják, és REM-mosollyal reagálnak rá. 4 hónapos koruktól olyan ütemben és intenzitással gőgicsélnek, ahogy az anyjuk beszél. A kezdeti izgalmak, a mindennapi rutin kialakítása és a baba fizikai szükségleteinek kielégítése gyakran eltereli a figyelmünket, és elfelejtünk arról elmélkedni, hogy vajon mi játszódhat le a baba fejében. Sőt, néhányan talán már a puszta feltételezésre is legyintenek: mégis mire gondolhatna egy ilyen apróság, aki éppen csak megszületett?

Hosszú éveken át a szakemberek is úgy tartották, hogy a baba a környezetének kiszolgáltatott, passzív, befogadó lény.

Janikovszky Éva sorai is kedves túlzásnak tűnnek: „De amikor mellém fektették, és azt mondtam neki, hogy drága kisfiam, láttam, hogy megérti, és ő is szeretné nekem azt mondani, hogy drága anyukám.” „Örülök, hogy fiú vagy, mondom neki, bár kislányt szerettem volna, de akkor még nem ismertelek. És úgy látszik, a fiam is örül, mert rám mosolyog. Talán arra gondol, hogy lesz neki még egy húga. Vagy ha nem lesz, akkor majd hoz ő egy kislányt a házhoz.” 

Beszélgető babák 

Vajon mikortól gondolkodnak és beszélgetnek a babák? Colwyn Trevarthen fejlődéspszichológus, aki a kutatásai során a csecsemőket és a szüleiket figyelte meg, arra jutott, hogy a csecsemők már a kezdetektől erőfeszítéseket tesznek arra, hogy a másik emberrel kapcsolatba lépjenek, és nagyobb figyelemmel fordulnak azok felé, akik viszonozzák az érdeklődésüket. Trevarthen felismerte a szülő és a baba kommunikációjának zeneiségét, és úgy találta, hogy már az egészen pici babák és szüleik „beszélgetése” is olyan, mintha két zenész improvizálna, válaszolgatna egymásnak. Martin Dornes A kompetens csecsemő című könyvében arról ír, hogy az anya és a csecsemő között a szemkontaktus felvétele, a kölcsönös vokalizálás, a kölcsönös érintések és egymás utánzása leginkább egy szabályos párbeszédre hasonlít. A csecsemők tehát egy sor képességgel érkeznek, amelyek elsődleges célja, hogy kapcsolódni tudjanak azokhoz az emberekhez, akik gondoskodnak róluk. Ahhoz, hogy a baba biztonságban érezze magát, szükséges, hogy a szülő kíváncsi legyen a baba elméjére, felismerje és kommentálja, hogy mi játszódhat le a fejében, és úgy válaszoljon neki, hogy az illeszkedjen a csecsemő érzéseihez. Például: „Hű, de nagyon mérges vagy, hogy nem készült még el az ételed. Jól van, na, jól van, már készítem neked! Mindjárt kész is van.” Fontos kiemelni, hogy miközben az anya ezt mondja, az arckifejezése és a hangsúlya eleinte a baba kétségbeesését tükrözi, ám szép lassan úgy változik meg, hogy az megnyugtatást és vigasztalást sugározzon. Elizabeth Meins „elme-tudatosnak” nevezi azokat az anyákat, akik a fentihez hasonló módon mentális állapotokat leíró fogalmakat használnak, szándékokat tulajdonítanak a gyermekeiknek, és arról beszélnek nekik, hogy mit gondolnak a gondolatairól. Kutatásai szerint a baba érzelmeihez illeszkedő elme-megjegyzések („Gondolkozol?” „Viccelsz velem?”) mértéke hatással van a 12 hónaposan mért biztonságos kötődés kialakulására, sőt, azt is bejósolja, hogy a gyermek 4,5 évesen mennyire lesz képes önmaga és mások megértésére. A megértés útja a kíváncsiság kifejezése, nemcsak babakorban, hanem a későbbi időszakokban is. 

Kép
anya gyermekével

Kép: Pexels/Josh Willink

Fanni úgy érezte, mindjárt felrobban, másra se tudott gondolni, csak az izzó haragra, ami azt követelte, hogy tomboljon, üvöltsön, dobáljon, rúgjon és harapjon.

Mikor a köd kezdett feloszlani, már tudta, hogy egy hosszú prédikációt kell végighallgatnia arról, hogy ezt bizony alaposan elrontotta, és megint tönkretette a családi nyugalmat és békét.

A kirekesztettség, az elkeseredés, az elutasítás és az alkalmatlanság érzése megállíthatatlanul söpört végig rajta, majd ezek nyomán az idegessége és a dühe is kezdett újra elhatalmasodni. Meglepetésére azonban nem az történt, amire számított. Az édesanyja kedvesen, barátságosan és kíváncsian fordult felé és hangosan gondolkozott arról, hogy mi járhat a fejében. Nem hibáztatta, egyszerűen csak látszott rajta, hogy tényleg érdekli, hogy mi zajlik benne. Jólesett neki ez a figyelem és arra ösztökélte, hogy ő is elgondolkozzon az érzelmein. Persze ettől nem oldódott meg egy csapásra az indulatkezelési nehézsége, de elindult az úton, hogy megtanulja felismerni, kezelni és szabályozni az érzéseit.

Lehiggadni vagy lehiggasztani? 

Önmagunk érzelmi állapotainak tudatosítása és megértése, a viselkedésünk mozgatórugóiról való gondolkodás az előfeltétele annak, hogy a szeretteinkkel való kapcsolat harmonikus legyen. Feszült helyzetben érdemes először magunknak feltenni a kérdést: „Mit érzek most?” „Mi az, ami ezt az érzést kiváltja belőlem? „Mire gondoltam, amikor ezt éreztem?” Az indulat, amit érzünk, gyakran független a másiktól, de a belső feszültségünk és a lelki hiányaink mégis rányomják a bélyegét a reakcióinkra. 
A gyermekünkkel átélt történések sok esetben a saját gyermekkorunkkal kapcsolatos emlékeinket idézik fel, és ez hatással van arra, hogy miként észleljük és magyarázzuk az eseményeket. Szerencsés esetben a neveltetésünk során megtapasztaltuk azt a szerető gondoskodást, amelynek talaján kialakult a biztonságos kötődés, és ezt adjuk tovább saját gyermekeinknek. Ugyanakkor lehetnek olyan fájdalmas emlékeink és mintáink is, amelyek miatt olykor nehéznek érezzük, hogy a gyermekünkre hangolódjunk. Nincs azonban kőbe vésve, hogy a múltunk határozza meg a jövőnket. A szülőség egyik legnagyobb feladata az éntudatosságunk fejlesztése. A kutatások szerint a gyermekünk biztonságos kötődése szempontjából a legfontosabb előrejelző tényező, hogy mennyire tudunk reflektálni a saját kötődési múltunkra, és mennyire tudjuk ezt leválasztani a saját gyermekünkkel való kapcsolatunkról. 

Kép
anya gyermekével

Kép: Pexels/Andrea Piacquadio

Fanni anyukája felismerte, hogy az érzelmileg felfokozott helyzetekben teljesen elárasztják az érzések, és ezek torz tükrén keresztül látta a lányát. Mostanában sokat gondolkozott azon, hogy a gyermekkora milyen érzelmeket vált ki belőle. Eszébe jutott az egyedüllét és a magány érzése, hogy senkit nem érdekelt, hogy merre jár, mi van vele. Szegények voltak, mindig kilógott a társai közül, ami miatt gyakran szégyenkezett. Az elért eredményeivel viszont kitűnt közülük, ráadásul ezzel a szülei figyelmét is felkeltette néhány pillanatra. Emlékezett a keserű fogadalomra, hogy az ő gyerekeinek nem kell majd mindenért úgy megküzdeniük, ahogy neki, és mindent meg fog adni nekik. Ráeszmélt, hogy a Fannival való elkeseredett összecsapásokban, a hibáztatásokban és a kioktatásokban nem is a lányára, hanem a szüleire haragszik, amiért akkor, régen nem álltak mellette. Az elvárások és a szentbeszédek, amik miatt Fanni sohasem érezhette elég jónak magát, a görcsös tökéletességre törekvéséből és a mindent adni akaró szorongásából fakadtak. Ahogy az anya elkezdett tudatosan reflektálni a saját múltjára, és az ehhez kapcsolódó érzéseit leválasztani a lányával kapcsolatos érzéseiről, egyúttal mintát is adott Fanninak az érzelmek kezelésére. Nem mindig ilyen egyszerű higgadtan kezelniük a helyzeteket, de egyre ügyesebbek benne. Amikor nem sikerül jól illeszkedniük egymáshoz, akkor a kapcsolat helyreállítására fókuszálnak. Egyre többször töltenek időt közös, nem feladatjellegű tevékenységekkel, ahol az anya külön figyelmet szentel a lánya gondolatainak és érzelmeinek. 

Forrás: 
Alistair Cooper és Sheila Redfern: Reflektív nevelés 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti