A pusztulásra ítélt, stratégiailag fontos települések neveit amerikai tábornokok, tisztek és tudósok írták össze. A hónapokig tartó „válogatás” során folyton alakult vagy a jegyzék, vagy a rajta szereplők sorrendje. Hirosima neve mellett sokáig nem Nagaszaki, hanem az ezeréves Kiotó szerepelt más pótcélpontokkal együtt. Sőt, voltak hetek, amikor ez az ősi császárváros „vezette” a halállistát.

Nagaszaki neve sokáig fel sem merült. Akkor került szóba, s akkor is csak mint „tartalék”, amikor Kiotót végleg törölték a lerombolandók közül. A végső változat szerint Hirosima után Kokura lett volna az a város, amelyre az amerikaiak ledobják a második atombombát. A végzetes nap reggelén azonban vastag felhőréteg borította (és védelmezte) a kikötővárost, vagyis a látási viszonyok nem voltak megfelelők az akció végrehajtásához. A pilóta pedig látva, hogy esélytelen pontosan céloznia, továbbrepült az utolsó napokban kijelölt pótcélpont felé.

Így történt, hogy 1945. augusztus 9-én 11 óra két perckor a Fat Man, vagyis a Kövér ember elnevezésű plutóniumbomba Nagaszakira hullt, emberfeletti kínokat okozva a lakosságnak.

Bár Hirosimához képest itt kevesebben estek áldozatul, de kevésnek semmi esetre sem mondható az a negyvenezer ember, akik azonnal elégtek. Becslések szerint 1945 végére a halottak száma nyolcvanezerre emelkedett.

De ki mentette meg Kiotót?

Kokurát tehát az időjárás aznapi alakulása mentette meg. De mi, pontosabban ki mentette meg Kiotót? Kinek volt akkora hatalma, hogy egy ilyen „remek” célpontot lehúzzon a listáról? Az elmúlt évtizedekben két személyt is emlegettek megmentőként. Az egyik Henry L. Stimson, az Egyesült Államok hadügyminisztere, a másik Langdon Warner régész és archeológus. Állítólag Steven Spielberg ez utóbbiról mintázta Indiana Jones alakját, és az ősi császárvárosban szobrot is emeltek a tiszteletére.

Kép

Túlélők Nagaszakiban - Kép: Wikipedia

A történelmi dokumentumok mára azt igazolták, hogy nem ő, hanem a hadügyminiszter volt az, aki megmentette Kiotót. Ráadásul nem is egyszer töröltette a listáról. Ugyanis a tábornokok folyton visszaírták a jegyzékre, ő pedig folyton levetette onnan. Addig ment a huzavona, amíg Stimson egyenesen Truman elnökhöz fordult, akit végül sikerült meggyőznie arról, hogy Kiotót nem szabad elpusztítani. Vajon miért ragaszkodott ilyen makacsul a város megmentéséhez épp a hadügyminiszter?

Hiszen ennek a szimbolikus jelentőségű városnak a földig rombolása a teljes diadalt jelenthette volna az amerikai légierőnek.

Az ezeréves Kiotó kecses pagodáival, számtalan buddhista és sintó templomával, szentélyeivel, szerzeteseivel, zen-kertjeivel, gésáival, egyetemeivel és az ősi császári palotával mindig is Japán szíve volt. Vagyis az amerikaiak számára csakugyan tökéletes célpont lett volna ahhoz, hogy végső, ráadásul megalázó csapást mérjenek a felkelő nap országára. A hadügyminiszter azonban éppen ezt nem akarta. De nem szívjóságból.

Nászút és a barbárságtól való félelem

Egy romantikus magyarázat szerint Stimson Kiotóban töltötte a nászútját, és személyes emlékek fűzték a városhoz. Ennél azonban nyomósabb indok volt az, amely szerint nem akarta, hogy az amerikai hadsereg annyira barbár legyen, hogy egy ezeréves kulturális és vallási központot elpusztítson. Úgy vélte, egy efféle erődemonstrációhoz Drezda porig rombolása éppen elegendő volt. A harmadik ok mindezzel szorosan összefügg, hiszen az ősi császárváros megsemmisítésével fennállt annak a veszélye, hogy az akkor már kialakulóban lévő hidegháborús helyzetben Japán soha többé nem áll szóba az USA-val, és a Szovjetunió felé húz. Az Egyesült Államok számára pedig egyáltalán nem volt kívánatos a Távol-Keleten egy ekkora kommunista túlsúly.

A hadügyminiszternek tehát egyszerre voltak személyes, kulturális és reálpolitikai okai arra, hogy a gyönyörű Kiotót megvédje az atombombától.

Hőstettről azonban furcsa volna beszélni, hiszen a pompás város megmenekülésének ára volt, amit a nagaszaki emberek fizettek meg, mégpedig az életükkel. Az is ismeretes, hogy a hadügyminiszter a japánokról így nyilatkozott: „Faji jellegzetességeik olyanok, hogy nem érthetjük meg őket és nem bízhatunk bennük.” Százezer japán ember később ennek a mondatnak is „köszönhette” az internálását.

Kép

Nagaszaki az atombomba pusztítása után - Kép: Wikipedia / Nara

Talán most már érthető, hogy a kiotóiak miért nem az ellentmondásos Stimsonnak, hanem a sokkal kedvelhetőbb Warnernek, az amerikai régésznek és művészettörténésznek emeltek inkább szobrot, noha ő a haláláig tagadta, hogy bármilyen köze lett volna a város megmentéséhez.

Kiotó tehát megmenekült. Hirosima és Nagaszaki neve viszont egybeforrt a fájdalommal, a szenvedéssel, a pusztulással. Az, hogy valóban szükséges volt-e ledobni a két atombombát, még ma is vita tárgyát képezi. Egyes elemzők szerint csak így lehetett végre befejezni a II. világháborút. Mások azonban szégyenletes és különösen kegyetlen tettként értékelik. Nagaszaki elpusztítását fölöslegesnek is tartják, mivel Hirosima után a császár már kezdte belátni, hogy a háborút elvesztette, s valószínűleg fontolgatta a kapitulációt. A „valószínűleg” azonban ritkán nyugtatja meg az ellenséget egy háborúban. Ráadásul az amerikaiak a második atombombát bár helyileg Japánnak, de üzenetként már a Szovjetuniónak címezték. Tehát Nagaszaki a II. világháború végét, de a hidegháború és a nukleáris fegyverkezési verseny kezdetét jelentette.

A pusztulás és újrakezdés szimbóluma

Így vált – a hajdan portugálok által alapított, véres keresztényüldözést is megért, nagyszámú katolikus közösséggel bíró – Nagaszaki Hirosima mellett a II. világégés és a nukleáris háború borzalmainak a jelképévé. Igaz, ma már az újrakezdés szimbóluma is mindkettő. Hiszen az 1945-ben porig rombolt épületek helyén újjáépített városok állnak, amelyek remélhetőleg, ha nem is biztosítékok, de legalább figyelmeztető jelek arra, hogy az atombombát soha többé ne vesse be egyetlen nagyhatalom sem.

És mi ma mindezek után Kiotó? Jelképe annak a szépségnek és szellemnek, amely előtt az ellenség akár tiszteletből akár jól megfontolt szándékból, de mégiscsak megtorpant, és amelynek megkegyelmezett.

Igaz, a Nagaszakiban hamuvá égett vagy az égési sérülésekbe belehalt többezer japánnak ez nem vigasz. Még talán a busidó – a szamurájok önfeláldozó erkölcse – szerint sem.

Az én házam, az én szabályaim? 

A serdülőkor az alkudozások kora. A mindent mérlegre tevő, megkérdőjelező, olykor cinikus kamaszok lázadó világa feszül egymásnak a felnőtt lét kikristályosodott értékrendjével, gondolkodás- és életmódjával. Ha szülőként ezt nem vesszük figyelembe, könnyen egy csatatér közepén találhatjuk magunkat, barikádok mögött, elsáncolva szeretett gyermekünktől, akinek a nevelésében minden erőnkkel és tehetségünkkel részt vettünk. Mi történik velünk? Ki a tekintélyelvű szemléletével, ki a beavatkozó attitűdjével ássa meg a maga lövészárkát, észre sem véve, mikor küldte el a hadüzenetet.

A hadiállapot flegmázással, csúnya beszéddel, szabályszegésekkel terhelt időszak, de ekkor még jó eséllyel belekezdhetünk a béketárgyalásokba. 

Gondoljunk bele, mi lényeges igazán számunkra! Mennyire érint bennünket, ha kamaszunk nem tesz rendet a szobájában, egyéni stílusban öltözködik, hajmeresztő frizurákkal, netalántán tetkókkal debütál a családi eseményeken vagy átmenetileg romlik a tanulmányi eredménye? Mindezzel próbára tesz bennünket és szeretetünket: elfogadsz engem úgy, ahogy vagyok, vagy csak a jó kislány, rendes fiú külső, a teljesítmény és a normális viselkedés szabta határokon belül van létjogosultságom? Kérdezzük meg magunktól: hagyom őt kezdeményezni, változtatni, vállalni az eltérő véleményét? Lehet önmaga? Mi a fontosabb számomra, az értékrendem vagy a gyerekem? 

Menekülj! 

Egyik tizennyolc éves páciensem családjában állandóak a veszekedések, amelyek olykor a tettlegességig fajulnak. Néha kénytelen a szülei közé állni, és elszenvedni a bántalmazást, mert így azok ketten legalább nem egymást gyilkolják. Másik kliensem célponttá vált, mindenki rajta vezeti le a feszültséget, apró-cseprő dolgokért is belekötnek.

Egy 17 éves fiú, aki az anyukájával él, képtelen megértetni vele, mit jelent a magánszféra: kopogni az ajtón, tisztelni a másik intim terét, nem kutakodni a dolgai között, nem pakolni a szekrényében, az asztalán, nem bejárni a szobájába kitakarítani.

Az ilyen helyzetben élő fiatalok igyekeznek mihamarabb kiszabadulni börtönnek tekintett otthonukból. Hajlamosak meggondolatlanul párkapcsolatokat kialakítani, mivel ez tűnik reális menekülési útvonalnak, azonban legtöbbször csapdába esnek. Talán a legjobb megoldás egy főiskolai vagy egyetemi kollégiumba, esetleg hasonló korú társakkal albérletbe költözni. 

Kinek jó a mamahotel? 

Ugyanakkor a kényelembe gyakran belelustulva, harmincévesen is a szülőkkel élő fiatalok élete sem fenékig tejfel. Nemritkán anyagi megfontolásból lakik a felnőttkorú gyermek származási családjával, különösen, ha még nem köteleződött el saját párkapcsolatában, és nem alapított családot. Az anyagilag kétségtelenül előnyös felállás sajnos nem segíti az önállósodást, a valódi felnőtté válást, a felelősségvállalást önmaguk és mások iránt.

A gyerekszerepben ragadás szinte elkerülhetetlen, hiszen a szülők jelenléte, legyen az bármilyen jó szándékú, erre predesztinálja a fiatalt.

A középkorú házaspár sem tud a következő életszakaszba lépni, megélni a gyerekek kirepülését, és saját párkapcsolatára fókuszálni. Sokszor a mamahotelben maradt fiatalnak éppen ez a hivatása: segíteni elkerülni a szüleinek a szembesülést a kiürült, ellaposodott házastársi viszonnyal. 

Adj teret magad mellett! 

Meginterjúvoltam a környezetemben lévő 16-18 éves serdülőket, klienseimet, illetve a saját gyerekeimet is, mitől érzik jól magukat otthon, vagy mi késztetné elköltözésre őket? Arra is kíváncsi voltam, vajon melyek azok a szülői sajátosságok, elvárások, amelyek önállósodásra, a saját útjuk megtalálására motiválja a fiatalokat. Némi szakmai ajánlással kiegészítve, íme a 3 lista: 

Ettől jó otthon a serdülőnek: 
• saját tér: szoba, intim szféra, ahová maga szabályozza mások bejutását 
• a szülő nem kontrollálja a barátokkal, ill. párral való kapcsolatot, a tevékenységeket, a hobbikat, a tanulást és a napirendet 
• nyugalom, harmonikus atmoszféra, jó hangulat 
• jó fej szülők: minőségi idő, beszélgetés, programok szervezése 
• segítség, támogatás: érzelmi problémákban, életvitelben, praktikus dolgokban 
• kedvencek, állatok tartásának lehetősége 
• szép, kényelmes, modern otthon 
• zsebpénz, pénzkeresési lehetőség 
• alkoholfogyasztás korlátozott engedése 

Ezért költözik el idő előtt: 
• bántalmazás: fizikai, érzelmi 
• túlkontrollálás, korlátozás: szabad mozgásban, programszervezésben, barátokkal kapcsolattartásban, anyagiakban 
• túlféltés – emiatt elesik munka- és tanulmányi lehetőségektől 
• érzelmek érvénytelenítése: nem fogadják el az érzelmeit, vagy nem fejezheti ki őket 
• értékrendbeli különbség: politikai-vallási nézetek, férfi-női szerepek 

Így válik önállóvá: 
• véleménynyilvánítás szabadsága, vita lehetősége, kifejezheti a nézeteit, kritikáit 
• korlátozott anyagi lehetőségek: nem vehet meg mindent, nem kap meg mindent 
• munkavégzés, pénzkeresés lehetősége: házon kívül és otthon 
• önellátás, önálló feladatok, házimunka 
• önálló közlekedés: tömegközlekedés, nem szállítják mindenhová autóval, jogosítvány 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Mikor lettél vízimentő, Géza bácsi? 

Géza: Akkor, amikor 60 évesen nyugdíjba mentem. A kislányom, Esztike, Zamárdiban dolgozott egy étteremben, és a helyi vízimentő hozzájuk járt enni. Engem akkor nagyon foglalkoztatott, hogy hogyan leszek aktív nyugdíjas. A lányom megkérdezte, hogy hol kell vízimentőnek jelentkezni, és elkérte a telefonszámukat. Nem gondoltam, hogy egy öreg bácsinak sikerülhet, de féltem, hogy ha nem lesz semmi munkám a nyáron, belebolondulok. 

Elmentem a képzésre, úgy éreztem, a francia idegenlégióban vagyok, amikor elkezdtük az edzéseket. De 60 évesen is tudtam teljesíteni vizsgát. 

– Honnan voltál te ilyen jó formában annyi idősen is? Elég komolyak a követelmények. 

Géza: Jártam Tabra úszni, és ez azóta is így van. Januárban el is kezdem mérni a szintidőket, mert minden tavasszal újra vizsgáznia kell annak, aki vízimentő-szolgálatba akar állni, minden évben bizonyítanunk kell, hogy elég jól tudunk úszni. 

– Mit szeretsz a vízimentő-szolgálatban? 

Géza: Azt, hogy emberek között lehetek! Zamárdiban dolgoztam hosszú évekig, és jönnek sorra a gyerekek, akiket láttam pelenkásan, most meg már a barátjukkal, barátnőjükkel jönnek.  
Tavaly Balatonszemesen felfedeztem magamnak az egyik kempinget, most ott szeretek lenni, mert az egy paradicsom a vízimentőnek. Ott ugyanis 80 százalékban gyerekes családok vannak: ha szólok, hogy másodfokú viharjelzés van, rebbennek ki a vízből, még sípolnom sem kell. Úgy látom, hogy szeretnek, kedvesen odajönnek hozzám, a nevemen szólítanak. Megállítanak, akik tavaly is itt voltak, hogy „Géza bácsi, de jó, hogy idén is maga van itt; maga még azt is megkérdezi, hogy bekentem-e magam.” Büszke vagyok rá, hogy nem volt egyetlen mentésem se 18 év alatt. 

Én rábeszélek, ráijesztek, lebeszélem az embereket, még mielőtt veszélybe sodornák magukat. Jó orgánumom van ének-magyar szakos tanárként, tudok vele hatni az emberekre (nevet).  

– Zóra, téged Géza papa tanított úszni, igaz? 

Zóra: Igen, úszótanfolyamra sem jártam soha, hanem a nagypapám és a szüleim tanítottak úszni a Balatonban. Egész kicsi korom óta kijárok a papával, mentem vele körbe a strandon, és amikor kicsi voltam, akkor lefekvés előtt mesélt vízimentős sztorikat – de azt nem tudom, mennyi volt belőle igaz, mennyi mese. (Nevet.) 

– Mit szóltál, amikor Zóra is úgy döntött, hogy vízimentő lesz? 

Géza: Én beszéltem rá! És a fiútestvérét is talán sikerül. 
Zóra: Kifejezetten szerettem volna olyan nyári munkát vállalni, amivel segítek az embereknek, mert sok barátom, ismerősöm van a járvány hatása alatt, és ezzel a munkával legalább tudok abban segíteni, hogy ne veszítsenek el az emberek még több embert az életükből, mint amennyit eddig elveszítettek. 

Kép

Halász Géza és Vágvölgyi Zóra - Kép: VMSZ Média

Géza: A vízimentő tanfolyam felvételijére is készültem Zorkával – úszó-, vízilabdaedzői oklevelem is van –, több száz gyereket tanítottam meg úszni annak idején. 
Zóra: Elvitt az érdi uszodába, én meg elképedtem, hogy 77 évesen is mennyire jól úszik. Ez egy plusz motiváció nekem. 
Géza: Aztán a vizsgára is készültünk együtt, mert az első alkalommal nem sikerült neki, azt a feladatot rontotta el, amikor 20 métert kell víz alatt úszni egy levegővel, de úgy, hogy egy bójánál érkezz meg, nem lehet akármerre úszni. Mondta, hogy azért nem ment, mert nem tudja a szemét nyitva tartani. Mondtam, hogy gyakorolja lavórban, hogy kinyitja, de nem pislog.  
Zóra: Azt is mondta a papa, hogy hogyan csináljam, hogy ne menjek el jobbra – mert mindig jobbra kanyarodok –, hiszen a Balatonban nem látom, hogy merre kell menni. Mondta, hogy az uszodában is úgy gyakoroljak, hogy becsukom a szemem, és négy húzás után nyissam ki. Meg azt is mondta Géza papa, hogy ha úgy érzem, hogy elmentem egy kicsit, akkor mindig balra húzzak, mert a másik oldalam egy kicsit erősebb, és azért kanyarodok el. Végül annyira jól sikerült a vizsgán, hogy konkrétan nekimentem a bójának.   

Géza:

Zorkának óriási akaratereje van. Babakorában tornára és úszásra kellett hordani, mert nem volt elég erős, most meg nézzenek oda, vízimentő lett! 

Egyébként sok közös van bennünk, a zenei tehetséget is örökölte, de nemcsak a mi családunktól (már a nagyapám is zenélt), hanem anyai oldalról is: Zorka művészien csellózik. Mindenben tökéletes ez a gyerek, az az igazság! 

– Zóra az első szolgálati napjait melletted töltötte. Te hogy készültél erre?  

Géza: Úgy, ahogy a mesterektől tanulni szoktak az emberek: nem beszélni kell, hanem példát mutatni. 
Zóra: Három napig szolgáltunk egymás mellett. Nekem nagyon sokat számított lelkileg, hogy ott volt velem. Hogy tudtam, ott van valaki, akiben bízhatok, ő volt a lelki támaszom. Amikor először kellett egy gyerek vágott sebét ellátni, akkor sokat számított, hogy mondta, hogy jól csinálom. Izgultam egy kicsit, hiába tanultam meg a tanfolyamon és tudtam, hogy kell ellátni egy sebet, azért csak jó volt, hogy a Géza papa ott állt mellettem.  
Aztán együtt mentünk be a vízimentő katamaránnal, segített az evezéstechnikában, ugyanis az elején nem voltam elég hatékony. Este pedig közös szálláson voltunk, és nagyon sokat beszélgettünk, ami azért is jó volt, mert idén nem nagyon tudtunk találkozni a járvány miatt.  

– Egyik interjúdban említetted, hogy nagy álmod volt, hogy író legyél. Ezért jelentkeztél újságírás szakra, és költöztél Udvarhelyről Kolozsvárra?
– Nem, dehogy! Akkoriban, a kilencvenes évek végén nagyon klassz dolognak tűnt újságírónak lenni, még nagy presztízse volt az újságíró szakmának, talán inkább azért. Ugyanakkor hiányszakma is volt, csak a kilencvenes évek közepén indultak a sajtóképzések Nagyváradon és Kolozsváron. A rendszerváltást követően a magyar nyelvű kiadványok is gombamód szaporodtak, jó részük aztán meg is szűnt, na, de akkoriban, amikor én egyetemre készültem, még lehetett bízni a média jövőjében. Nem mintha az ember tizennyolc évesen a jövőt fürkészné különösebben, persze. Pénzkeresetre például nem volt alkalmas az újságírás akkor sem. De akkoriban valahogy nem volt benne a levegőben, hogy pénzt kellene keresni, valahogy idealisztikusabb időszak volt össztársadalmi szinten, azt hiszem.

– Egyetem után el is helyezkedtél a szakmádban, évekig dolgoztál napi- és hetilapoknál, mégsem lett eleged az írásból. Ez minek köszönhető?
– Azért az újságíró munkából nagyon elegem lett ezalatt. Volt, hogy úgy éreztem, ha el kell mennem még egy eseményre, el kell olvasnom még egy hírt, vagy fel kell hívnom még egy elérhetetlen nagyembert, felzokogok.

Az újságírásban nagyon ki lehet égni, pár év után olyan tud lenni, mintha mindig ugyanazokat a köröket futná az ember. Merthogy nem csak írni kell.

Az írás csak egy része a munkának, amit mindig kedveltem, talán azért, mert általában könnyen ment, sikerélményt jelentetett. Kimenni a világba és ott fennforogni nehezebb volt nekem, szöveget létrehozni viszont gyakran flow-élmény, talán ezért nem lett elegem az írásból.

– És milyen szerencse, mert ma már két kötet büszke szerzője vagy. A Boldogság juszt is a tiédet és a Biorobotot is hamar elkapkodták a polcokról. Számítottál ekkora népszerűségre?
– Legmerészebb álmaimban sem.

– Mi inspirált a kötetekben megjelenő történetek megírásában? 
– Viccesen azt mondhatnám: a határidő. Az első kötetben megjelenő írások java része az Erdélyi Napló hetilapban jelent meg, ahol egy könnyed női oldal indult (így jellemezték), és jelentkeztem, hogy én is írnék a mai női létről. Ez így egészen általánosan hangzik, de megengedték nekem, talán azért, mert voltak már megjelent véleményanyagaim, tárcáim. A témavilág be volt határolva, tekintettel az oldal lényegére. De nem bántam, nagyon élveztem, hogy úgy írhatok, ahogy akarok az erdélyi magyar hétköznapokról. Aztán a rovat népszerű lett és megmaradt, azóta már néhány éve a Főtér portálon jelenik meg.

– Publicisztikáidban a komoly témákat is humorral, iróniával és játékossággal teszed szórakoztatóvá. Mondhatjuk, hogy ez a stílus már a védjegyeddé vált?  
– Nem tudom, valahogy mind ilyen lesz, amit elkezdek írni, nem szándékos egyáltalán. Egy kicsit ilyen görbe tükörben látom a világot, és valószínűleg nemcsak én, hanem az olvasók is velem együtt.

Az orromra is koppintanak néha, ha valamit komolyabban fogalmazok meg, olyan visszajelzéseket kapok, hogy na, Marika, ezen nem is lehetett röhögni, ez nem te vagy.

Pedig dehogynem. Szoktam sírni, meg minden. De ilyen a korszellem is: az ember szórakozni szeretne, ha csak lehet. Ha dolgozik, akkor is, ha tanul, akkor is, ha van egy kis szabadideje, akkor meg pláne.

Kép

Botházi Mária

– Gyakran írsz az erdélyi magyar lét szépségeiről és nehézségeiről. Tud egyáltalán a szépségekre koncentrálni egy erdélyi magyar ember?
– Egészen biztosan, bár neki is nehéz, akárcsak a nem erdélyi magyar embernek. A nehézség, az nálunk valahogy hagyomány, öröklődik, hogy nekünk nehéz. És hát tényleg nem könnyű. Na, de ami nehéz, az az igazi. Az az igazi felkelés, ami hajnali és borzasztó, az az igazi munka, amibe bele kell szakadni, az az igazi étel, amit izzadva, szuszogva, sóhajtozva eszik meg az ember. Ami szép, az általában könnyű, illékony. Az csak úgy van, nem kell megküzdeni érte, talán ezért nehezebb észrevenni. Azt hiszem, a lét szépségére nem is lehet koncentrálni, nem lehet küzdeni például egy szép életért, az olyan nonszensz, mint a békeharc. Ha azt mondom, én most aztán megélem az élet szép pillanatait, erőlködni kezdek, és oda az egész. Szóval az élet szépségeiről rendszerint akkor tudjuk meg, hogy azok az élet szépségei voltak, amikor már véget érnek vagy le is jártak. De ami állandó dolog, és meg lehet állapítani róla valami pozitívat, azt az erdélyi ember meg szokta állapítani. Hogy nagyon szép helyen lakunk. Hogy nálunk milyen jó a levegő. Hogy milyen viccesek tudunk lenni. Milyen jól főzünk. Milyen rend- és vendégszeretők vagyunk. Milyen finom a kerti paradicsom mifelénk. Milyen szép az az utca. Az az iskola. Azok a dalok.

Szeretünk büszkék lenni mindarra, amink van. Jót tesz nekünk, erősít bennünket kulturálisan.

– Sokat foglalkozol a női sorsokkal és szerepekkel is a tárcáidban. Hogyan jellemeznéd az erdélyi magyar nőt? 
– Pont olyan, mint a többi nő, csak ő Erdélyben él, így alakult. Valószínűleg kisebb lakásban lakik, mint sok más nyugatabbra élő nő. Talán többet házimunkázik. Elképzelhető, hogy többet főz. Jobban meg akar felelni, mondjuk a szomszédjának, az anyósának. Talán jobban lemond a saját igényeiről, mint sok máshol élő nő. De amúgy ugyanúgy fast fashionba öltözik, és belezúg abba a pasiba, akibe talán épp nem kellene. Bajlódik a gyerekeivel, csillámpónit és legót rugdal a kisszobában. Reméli, hogy otthon lesz valaki, amikor kihozzák a netes rendelést, és nyaralást szervez valamilyen tengerpartra, lehet, hogy idegen nyelven telefonálva, merthogy általában több nyelven beszél.

– Nemcsak írsz, hanem oktatsz is, emellett tudományos kutatásokat is végzel. Hogyan tudod összeegyeztetni ezeket a sokrétű szakmai feladatokat a családi élettel?
– Egyre nyugodtabban, úgy érzem. Egy ideje csak annyit vállalok el, amennyit a magam ritmusában el tudok végezni, egy csomó mindenre nemet mondok, muszáj volt megtanulni. Ehhez persze az is kellett, hogy tisztába kerüljek a korlátaimmal. Aztán meg a munkáknak van egy sajátos körforgása, valami mindig a legfontosabb, olyankor azzal foglalkozik az ember, a többi háttérbe szorul egy időre. Ezt ma már egész rezignáltan veszem tudomásul. És ahogy az ember halad előre a korban, a családi élet is egyszerűsödik: talán mert nagyobbak a gyerekek, és mi is rutinosabbak leszünk. Még az is előfordulhat, hogy valamennyire felnövünk a feladathoz, ki tudja. Én valahogy most többet is bírok és könnyedebben, mint korábban, kiegyensúlyozottan végzem, amit kell. Aztán meg jól megpihenek, nem sajnálom rá az időt.

– Mit adott a személyiségedhez az, hogy kisebbségi magyar létbe születtél?

– Ó, hát sokat! Látásmódot, humort, kulturális hátteret. És némi kisebbségi érzést, létbizonytalanságot, védtelenséget, bizonyára.

Meg persze megküzdési technikákat erre. Az van, hogy aki kisebbségi, mindig az is marad, bárhol is lakjon a világon, mindig a többséggel szemben fogják látni, és ő maga is úgy fogja meghatározni önmagát. Ami persze egy csomó pluszt is ad, nemzeti kisebbségek esetében kulturális többletet, több nézőpontot. De közben meg a kisebbségiség sündisznóállásra is kényszerít azért. Befele fordulásra, védekezésre, rezzenésre a legkisebb fenyegetettségtől is. És nagyon sok megfelelésre a többség és a közösség felé is. Nagyon jó lenne alaposan foglalkozni a mi kis társadalmunk mai hogylétével, lelkiállapotával. Hogy leírjuk, nekünk milyen, és esetleg magyarázatokat keressünk arra, hogy miért ilyen. Hogy miért vagyunk épp olyanok, amilyenek. Hogy szembesítsük magunkat magunkkal, de azzal is, hogy nem kell másmilyeneknek lennünk. Hogy újra és újra elmondjuk magunknak, hogy kisebbséginek lenni nem azt jelenti, hogy kevesebbek lennénk másoknál.

Waldmann Tamás, a Magyar Ateista Társaság elnökének példaképe lehet Madalyn Murray O'Hair, az Amerikai Ateista Társaság bizarr életű alapítója, aki perek sorával szorította rá Amerikát állam és egyház teljesebb szétválasztására: hatására betiltották az állami iskolákban az imádkozást és Biblia-olvasást, de pert indított például a NASA ellen is, hogy megakadályozza a Holdra szálló asztronauták istentiszteletét.

A Szívünk imája mozgalom célkitűzése:
„Amikor véget ér az emberi erő, akkor imádkozol Te is? Mi hiszünk az ima gyógyító erejében, ezért a mai napon, az ima világnapján Szívünk imája mozgalmat indítunk útjára. Az ima gyógyító erejét az elmúlt évtizedekben több tudományos kutatás bizonyította. Kimutatták, hogy hamarabb és kevesebb szövődménnyel gyógyulnak azok a szívbetegek, akikért imádkoznak. Mi ezt több alkalommal tapasztaltuk, csodálatos gyógyulások történtek olyan szívbeteg gyermekek és felnőttek esetében, akikért imaláncot indítottak. A Szívünk imája mozgalommal a jövőben lehetőséget biztosítunk, hogy imalánc indulhasson itt azokért a betegekért, akik ezt maguk, vagy hozzátartozóik kérik. Ehhez elkészült egy másfél perces kisfilm, nézzétek meg! Minden mondat más-más egészségügyi dolgozótól hangzik el, szerepel benne az intézetünk főigazgatója, orvosok, ápolók, műtősök is. A Miatyánk első mondatát Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége imádkozza el a kisfilmben, az utolsót pedig Prodan Zsolt gyermekszívebész.
Ha nektek is van egy történetetek az ima erejéről, írjátok a posztunk alá. Kérjük, osszátok az üzenetünket. Az imalánc indításának a szándékát a [email protected] e-mailcímre lehet elküldeni.”

Több évezredes tapasztalat áll rendelkezésünkre a spiritualitás, az istenhit pozitív hatásáról a gyógyulás esélyeinek növelésében, és a modern pszichológiai tudományos munkák is sok megerősítéssel szolgálnak erre vonatkozóan. Az a 45 szakirodalom, amelyet a GOKVI válaszlevelében felsorol az adatigénylő kérésére, valószínűleg szintén megerősíti ezt. Ám az ateisták elsősorban erre a két mondatra építik vádjukat: „Az ima gyógyító erejét az elmúlt évtizedekben több tudományos kutatás bizonyította. Kimutatták, hogy hamarabb és kevesebb szövődménnyel gyógyulnak azok a szívbetegek, akikért imádkoznak.” A közbenjáró imának a szívbetegek gyógyulására gyakorolt pozitív hatását tudományos felmérésekkel igazoló kutatásokat kérte számon az ateisták képviselője a GOKVI-n – ezek hiányában ugyanis azt állítja, hogy tudományosan nem bizonyított „gyógyító módszerre” költötték az alapítvány pénzét. Az ilyen kutatások pedig hiányoznak. Eleve nagyon kevés tudományos igényű felmérés készült a közbenjáró ima és a betegségek témájában, az pedig, amelynek célja a szívbetegek gyógyulásának vizsgálata volt, nem hozott pozitív eredményt azokra vonatkozóan, akikért mások imádkoztak. Az interneten hozzáférhető hasonló tárgyú kutatások jó összefoglalása ez a cikk.

A közbenjáró ima pozitív hatásosságát igazoló tudományos publikációk hiánya persze nem cáfolja meg azt, bármennyire is így szeretnék beállítani a helyzetet az ateisták, bármennyire is állítják, hogy a „tudományos konszenzus” szerint az ima hatástalan.

Ez a helyzet viszont alkalmas arra, hogy „megszorongassák” a jó szándékú kezdeményezőket, akik – mint Prodan Zsolt, a Gyermek Szívsebészeti Osztály vezetője egy cikkben nyilatkozta – ennek az imamozgalomnak az elindításával egyszerűen kitakartak valamit, ami, ha rejtve is, már eddig is létezett. „Lehetővé tettük, hogy aki imádkozni szeretne a beteg hozzátartozójáért, az nyugodtan tegye. /…/ A hívőket nem érdekli, hogy van-e tudományos bizonyíték. Igazából a nem hívőket érdekli, hogy van-e az imának gyógyító ereje. Azok, akik tudományos bizonyítékot követelnek ezzel kapcsolatban, tulajdonképpen nem engedik meg a hívő polgártársaiknak azt, hogy szabadon gyakorolják a vallásukat.” A betegségekkel, az élet végességével találkozva pedig az emberek fogékonyabbá válnak a transzcendensre. A beteg hozzátartozóikért mondott ima, imalánc lelki fogódzó, megerősítő tett. Gui Angéla, a GOKVI kommunikációs igazgatója szerint „a rengeteg megerősítő történet visszaigazolta, hogy segítenünk kell az imalánc indításának lehetőségét”.

Kép

Műtét közben - Kép: Őszi Szilvia

Valóban, a GOKVI közösségi oldalain rengeteg egyéni élménybeszámoló jelent meg. Némelyik egészen hideglelősen csodás történet, ateista világlátással persze nehéz magyarázatot találni rájuk a „véletlen egybeesés” kevéssé megnyugtató lehetőségén kívül:

„A fiam agyvelőgyulladással élet-halál között volt az ötödik szülinapja után. /…/ Páran bejöhettek elbúcsúzni tőle. Aztán szép lassan változott. Felébredt, és elmondta, mi van a kórtermi fal túloldalán. Amikor kijöttünk, a főorvosnak köszönetet hebegtem, és azt mondta: anyuka, ne nekem köszönje, hanem a Jóistennek. Számtalan imakör volt érte, amit barátaink, szeretteink indítottak országokon átívelve. Manapság 9 éves. A full fogyatékos vegetatív állapotból kijött funkcióvesztés nélkül.”
„Óh Istenem  amikor a kislányomat műtötték 1 hónaposan, a falunkban egy egész gyülekezet érte imádkozott, plusz a Mária Rádió hallgatóit is erre kérték, és én is itt a Facebookon. Másnap le tudták venni a lélegeztetőgépről 7 nap után.”
„Igen, nekünk rengeteget segített az imalánc, amit barátaink indítottak, de amelyhez végül egyházmegyén kívülről, ismeretlenül is nagyon sokan csatlakoztak.”
„Segített az ima, a jó helyre irányítva a műtő és az intenzív osztályon dolgozó orvosok kezét, döntéseit, segített a gyógyulásban, a gyógyulásba vetett hitben, hogy sikerülhet, és nekünk hozzátartozóknak is óriási volt – sőt, még most is az – tudni, hogy milyen sokan velünk vannak lélekben.”

Áder János köztársasági elnök és felesége, Herczegh Anita elvállalták a Szívünk imája mozgalom fővédnökségét. Jelenlétük nyilván még vonzóbbá tette az Ateista Társaság képviselője számára a feljelentést, hiszen korábbi közérdekű adatigénylési sorozata és feljelentése is gyakran politikusok vallással kapcsolatos kijelentéseire vagy tetteire irányult, bár érdeklődési spektruma igen széles a Gellért-hegyi kereszt kivilágításától a 777blog rendezvényterem-bérléséig. Honlapjukon és közösségi média-oldalukon nem is csinálnak belőle titkot, hogy a Társaságnak liberális politikai céljai vannak, másrészt a jelképek és a csoportos összejövetelek szintjén is szeretnének ellehetetleníteni minden keresztény megnyilvánulást.

De kik is a magyar újateisták, és mit akarnak elérni?

Magyarázatért forduljunk hozzájuk, vagyis egyik blogbejegyzésükhöz, amelyet valószínűleg éppen a feljelentő fogalmazott meg: „Az új ateizmus nem olyan, mint a régi. Az új ateizmus sohasem fogja már befogni a száját, nem fog a békesség kedvéért úgy tenni, mintha az egyházak, szekták sokszor nem a hatalmat kiszolgáló bűnszövetkezetek lennének. Nem fogunk úgy tenni, mintha a vallás önmagában tiszteletre méltó dolog lenne. Mi a hitet, az irracionalitást, az elnyomó, bigott, fundamentalista nézeteket támadjuk. Az embereknek van méltóságuk, a nézeteiknek nincsen.” Mielőtt ettől az utolsó mondattól némileg megkönnyebbülten fellélegeznénk, hogy nekünk, embereknek legalább méltóságot tulajdonítanak, más írásaikba beleolvasva rájövünk, hogy ez nem igaz: „A vallásosak, kik ókori szappanoperákat olvasnak, és ezekben hisznek, gyerekagyúak csupán, embergyerekek, tulajdonképpen agyuk egy hibás program szerint fut” – írja egy másik harcias ateista szerző.

Az újateisták célja egy olyan „új” társadalom megteremtése, amely „a vallás és a tradíciók helyett a józan észre, a tudomány és a filozófia eredményeire támaszkodik” – ebben azonban nincs helye vallásos embernek.

(S hogy mennyire nem „új” egy ilyen társadalom: megvalósult már ilyen elvekre épülő állam Sztálin Szovjetuniójában, Enver Hodzsa Albániájában, Mao Ce-tung Kínájában, Pol Pot Kambodzsájában. Az új vajon mennyiben lenne más?)

A „Szívünk imája” mint kommunikációs kezdeményezés sikeres volt

A videó nagy publicitást kapott, növelte a GOKVI, az ott végzett emberies és magas színvonalú szakmai munka hírét. Olyanok is felfigyeltek rá és megismerték, akiknek a gyereke sosem kényszerült arra, hogy gyógykezelésüket igénybe vegye. Ezzel együtt ráirányították az emberek figyelmét és empátiáját a szívbeteg gyermekekre, akik közül néhányuk sorsába bepillantást nyerhetnek a közösségi médiafelületeken. A kampány tehát elérte jótékonysági célját. S hogy közben ráirányíthatta sokak figyelmét az imádság jelentőségére és erejére is? Olyanokét is, akik addig nem sokat foglalkoztak Isten létével? Lehet, és elhiszem, hogy ez bosszanthatja azokat a harcos ateistákat, akik nem békés együttélésre és együttműködésre törekszenek a hívő emberekkel, hanem velük együtt a múltat akarják „végképp eltörölni”.

Véleménycikk.

– A gyerekeitek már ide, a fövenyesi kertmoziba születtek, de te magad is mozis gyerek vagy: édesapád üzemeltette a zánkai gyerektábor moziját, később pedig kertmozikat is indított Balatonakaliban, Révfülöpön és Fövenyesen. Hogyan emlékszel vissza azokra az időkre?
– Sok párhuzamot éreztem az életemben Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso című filmjének főszereplőjével: a kisfiúval, aki a moziban nőtt fel, és híres rendező lett. Tizenegy évesen én is egy sámlin állva vetítettem a filmeket a zánkai moziban. Gyerekkoromtól fogva meghatározók számomra a nyarak, amiket mozisként dolgoztam végig a családunkkal: vittem a plakátokat, a filmeket, este jegyet szedtem, vetítettem… Szerettem ennek a világnak a hangulatát.

– Mit szerettél benne?
– A legelhanyagoltabb önkormányzati üzemeltetésű moziknak is van valamilyen különleges légkörük attól, hogy oda az emberek kikapcsolódni járnak. A kertmoziknál még hatványozottabban igaz ez. Elképesztően sok energiát tud adni, amikor hallom, hogy valamelyik poénon százötven ember nevet fel egyszerre, vagy tapsolnak a film végén.

Ilyenkor, vagy amikor a filmek elkezdődnek, engem mindig kiráz a hideg, hogy most valami nagyon jó dolog történik.

– Nálatok egyértelmű volt, hogy apáról fiúra fog szállni a mozizás?
– Gyerekkoromban természetesnek tartottam, hogy segítek apának, de nem volt kimondott elvárás, hogy én is ebbe álljak bele. Egy darabig úgy is tűnt, hogy máshogy fog alakulni az életem. Agrármérnökként diplomáztam 2009-ben, és az egyetem után elmentem Angliába nyelvet tanulni, bicikliket szereltem, nyáron mégis hazajöttem. Ez nem volt tudatos döntés, de addigra ösztönösen elrontottam magam körül mindent, és ez volt a jó megoldás. Később még egy rövid időre visszatértem a szigetországba, de hamar beláttam, hogy itthon szeretnék élni. Az egyetemi évek végén szerettünk egymásba Cilivel, aki sokszor eljött hozzám, amikor éppen a révfülöpi moziban dolgoztam. Ő sem találta az útját, és megtetszett neki ez a világ, úgyhogy amikor egy nehéz időszak után apám azt mondta, jövőre már nem nyitja ki a Fövenyest és Akalit, akkor megmozdult bennem valami.

Elhoztam Cilit Fövenyesre, és megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha jövő nyáron ide jönnénk, és mi vinnénk a mozit.

Megkértük apát, hogy adja nekünk egy évre a helyet, lássuk meg, mire megyünk. Télen még mindketten dolgoztunk Budapesten, és örültünk, hogy nyerünk egy kis időt, mielőtt karrierbe, felnőtt életbe kezdünk.

Kép

Kép: Fövenyes kertmozi / Facebook

– Mi volt az elvárásotok?
– Nem volt semmilyen elvárásunk, csak annyit akartunk, hogy nullára kijöjjön a nyári ottlétünk. Beköltöztünk a gépházba, és nekiálltunk a mozizásnak. Következő nyáron már digitálisra állt át az egész moziipar az országban. Nekünk is sikerült szereznünk egy gépet, ez volt az egyik oka annak, hogy elkezdett emelkedni a nézőszám, de biztos nem független attól sem, hogy ideköltöztünk, és életet hoztunk ebbe a nagy kertbe. Lassanként közösség formálódott körülöttünk, megismertek minket a környéken, és elismerték a munkánkat. Cilivel egészen jól beletanultunk a vállalkozói létbe, annak ellenére, hogy egyikőnk sem igazi vállalkozó típus, én például már sok kudarcot megéltem vezetőként: nem szeretem és nem is tudom jól irányítani az embereket, de szerencsére nagyon kevés alkalmazottunk van, mivel mindent mi ketten csinálunk.

– Akkor igencsak sok dolgotok lehet.
– Sokan meglepődnének, ha tudnák, milyen sok és szerteágazó feladattal jár a kertmozizás. Cili viszi a teljes irodai hátteret, programozza a gépeket, összeállítja a programot, feltölti a moziműsort, vezeti az elszámolásokat – sokkal jobban és gyorsabban meg tudja ezeket oldani, mint én valaha, szerepelni viszont nem szeret, így ebbe inkább én álltam bele, és én plakátolok, csavarozgatom a székeket, árulom a pattogatott kukoricát.

– Hogyan viszonyul mindehhez a két kislányotok?
– A nagyobbik lányunk, Panka nagyon jól éli ezt a ritmust, Barka most éppen kicsit ellene megy, így mindig izgalom, hogy ki tudunk-e időben nyitni, elalszik-e addigra, sok időt kell szánni a lefektetésre, az alvásra hangolódásra, és sokat kell hozzá felkelni, de ebben is ketten vagyunk benne. Az általános nyári pörgésre rátesz egy lapáttal, hogy Barka gyakran ébred, így nagyon örültünk annak az egy-két napnak, amikor az eső miatt elmaradt a műsor, és volt egy kicsit több időnk pihenni.

– Hogyan élitek meg családként, hogy az otthonotokba minden este betoppan száz-százötven idegen?

– Mi Cilivel szeretjük, hogy idejönnek az emberek, és itt találnak bennünket a saját életünkben – adódnak ebből mókás szituációk, főleg, ha elfelejtem kihúzni a kordont a magánterületünk és a nézőtér között.

A gyerekeink már más helyzet, őket védjük, amennyire lehetséges: az esti vetítések alatt ők már alszanak. A nagyobbik lányunk hét és fél éves, és még soha nem látta az esti filmvetítést, sem azt, ahogy százötven ember leül a kertünkben.

– Mikor feditek fel neki, mi történik esténként az otthonában?
– Szoktunk erről beszélni vele, a gyermekprogramokon részt is vesz, viszont nem szeretnénk, hogy tízéves kora előtt filmezzen. A mi gyerekkorunkban még teljesen más volt a viszonyunk az audiovizualitással: nagyságrendekkel kevesebb inger ért minket, mint a mai gyerekeket. A gyerekműsorok között is sok olyan van, amelyiknek a tartalma, üzenete, stílusa szerintünk egyszerűen nem tesz jót a gyerekeknek, megvadítja őket, nem tudnak vele mit kezdeni. Sokan hiszik azt, hogy a lányaink minden vetítésen ott vannak, de attól még, hogy ők mozis gyerekek, nyilván nem pattogatott kukoricán és kólán élnek. A filmekkel és az okos eszközökkel is szeretnénk megvárni, hogy érettebbek, így védettebbek is legyenek. Nagyon figyelünk arra, hogy ebben a nagy nyüzsgésben is legyenek olyan időszakok, amikor csak mi vagyunk, és igazán együtt vagyunk, játszunk, strandolunk.

Kép

Kép: Fövenyes kertmozi / Facebook

– Mozis gyereknek lenni akkor nem egy álom?
– Nem mindig reagálnak jól a gyerekeink arra, amikor például gyerekprogram van – ráadásul ugye mi az otthonunkban dolgozunk, és ha munka van, akkor rájuk kevesebb figyelem jut. Ez a mi felelősségünk, hogy észnél legyünk, és észrevegyük, amikor nekik már ebből elég, és megóvjuk őket a mindennapos darálótól. Mivel mi eléggé helyhez kötötten élünk, így nálunk hétvégente is jellemző a nyüzsi: jönnek hozzánk a barátaink, állandóan van valami, így nagyon tudatosan kell figyelnünk arra, hogy megálljunk, és legyünk együtt családként is. Nagyon szeretünk például Vászolyba menni, ott nincs térerő, így nem csörög hárompercenként a telefon, hogy lesz-e este eső... Sok egyensúlyozás van ebben: ha azt látjuk, hogy a gyerekeinknek ez már sok, akkor gondolkodás nélkül hazaküldünk mindenkit, és heti egyben korlátozzuk a gyerekprogramok számát is, hogy legyen csak a miénk a kert.

– Mindazzal együtt, amit mondtál, mégsem nehéz irigyelni az életeteket, amikor az ember betoppan a színes székes, mezítláb szaladgáló gyerekekkel teli, lakóautó-szegélyezte balatoni kertmozis világba.

– Akik megirigylik, ahogy élünk, elképednek, amikor megtudják, ez mennyi lemondással jár.

Nekem az egyik leghosszabb és legnehezebb folyamat az volt, hogy visszább vegyek az ambícióimból. Cilire sosem volt jellemző a nagyravágyás, nekem viszont sok munkám volt abban, hogy függetlenítsem magam attól, amit az embertől elvár a társadalom: hogy „rendes” munkám legyen, tisztes bevétellel. A legtöbben egyszerűen nem értik, hogy mi néhány társadalmilag fontos ügyön kívül miért nem vállalunk telente is munkát, miért nem törekszünk több bevételt szerezni, miért nem akarunk több mozit nyitni, de nekünk nagyon fontos a közös, lassulós időszak, ami kívül van a nyári szezonon. Számomra a legfontosabb tanulság, hogy meg kell próbálni előrébb helyezni a családi életünket, a jóllétünket, visszavenni a helyet a pénzkereséstől, a munkától. Mind rövid-, mind hosszú távon megtérül, ha az ember nem hajtja szét magát, és sok időt tölt a szeretteivel.

– Fel tudod idézni az első Bátor táboros élményed?
– 2011-ben csatlakoztam önkéntesként a Bátor Táborhoz, abban a turnusban diabétesszel élő kamaszokat táboroztattunk. Tíz éve volt, de a mai napig fel tudom idézni a gyerekek arcát és számtalan emlékezetes élményt velük. De ugyanilyen élesen emlékszem az első egész hétvégés önkéntesképzésre is, ahová úgy érkeztem, hogy senkit sem ismertem. Bárhová ültem, nagyon könnyű volt beszélgetést kezdeményezni. Ez a nyitottság egyébként az egész táborra jellemző. Ugyanígy jellemző az is, hogy a tábor milyen gyorsan képes még a legzárkózottabb gyereket is kinyitni. Az egyik turnusomban volt egy kisfiú, aki nagyon megszeppenve érkezett. A több órás fogadóprogramot egy padon ülve töltötte velem. Végig kártyáztunk, alig szólt, próbált ő is megérkezni. Ugyanez a kisfiú három nap múlva hátracsapott baseball sapkával a fején vezette a csoportjába tartozó fiúkat a programokra. Neki volt a legnagyobb szája, cserfes volt, állandóan beszélt, és mindenkihez tudott kapcsolódni.

A tábori környezetben ilyen gyorsan ki tudnak nyílni a gyerekek.

– Mit ad a gyerekeknek a tábor?
– Elsősorban közösséget. A gyerekek nagyon sok időt töltenek kórházban, sokan hónapokat, sőt akár éveket, ennélfogva elszigetelődnek a családtól és a kortársaktól. A táborban – a külvilággal ellentétben – nincs tabuként kezelve a betegségük, de nincs is előtérbe helyezve. Itt lehet a betegségről beszélgetni a többi gyerekkel és az önkéntesekkel is. Nagyon felszabadító élmény számukra, hogy végre valahol nem érzik magukat különbözőnek a kortársaiktól. Ráadásul a táborban sok olyan dolgot kipróbálhatnak, amit addig még sosem: falat mászhatnak, íjászkodhatnak, horgászhatnak, lovagolhatnak. Az önkéntesek sokat dolgoznak azon, hogy minden tevékenység mindenki számára elérhető legyen testi adottságoktól függetlenül. Ha valaki például nehezebben mozgatja a kezét vagy rosszabbul lát, akkor a programot úgy alakítják át, hogy ők is ugyanolyan szinten részt tudjanak venni, és ne érezzék azt, hogy mások, mint a többi gyerek. Ez nagyon fontos élmény nekik azok után, amiket átéltek.

– Én is a Bátor Tábor önkéntese vagyok, és tőlem sokszor megkérdezik, hogy nem nehéz-e beteg gyerekekkel foglalkozni. Neked mi erre a válaszod?
– A táborban nem a betegség van a fókuszban. Mi nem beteg gyerekeket látunk, hanem gyerekeket, akik élményekért jöttek, mi pedig igyekszünk megadni ezeket nekik. Ha a gyerek szeretne beszélni a betegségéről, akkor persze ezt megteheti, akár gyereknek, akár önkéntesnek nyílna meg. Ugyanakkor nálunk nemcsak a gyerekek nincsenek soha egyedül, de az önkéntesek sem, így ha ez a téma nehéz egy önkéntesnek, akkor biztos lesz ott legalább egy másik önkéntes, aki be tud lépni helyette a szituációba.

Nekünk nagyon fontos, hogy az önkéntesek is jól legyenek, ezért biztosítunk nekik szupervíziót minden turnusban: ha valamilyen élmény nehéz számukra, akkor a tábor pszichológusa segít nekik feldolgozni.

– Nagyon sok önkéntes évek óta visszajár, a táboroztatás az életük szerves része. Miben áll szerinted a Bátor Tábor vonzereje?
– A tábor az önkénteseknek is közösséget ad. Olyan környezetet biztosít, ahol mindenki önmaga tud lenni. Mi szeretettel várunk minden arra alkalmas embert önkéntesnek. A maximális elfogadás miatt mindenki tud hozzánk kapcsolódni, ez pedig nagyon nagy felszabadító erőt ad. Az önkénteseinket a közös cél is összekapcsolja: olyan emberek jönnek hozzánk dolgozni, akik szeretnének élményeket adni a gyerekeknek. Emiatt nagyjából bármilyen felállásban tudnak egymással együttműködni és kreatívan ötletelni a programokon. Nagyon sokan évek óta visszajárnak, amiért rettentő hálásak vagyunk.

Kép

Nagy Katalin

– Egyedülálló tábortípus Magyarországon a Lélekmadár, amely azoknak a családoknak szól, akik már veszítettek el gyermeket valamilyen krónikus betegségben. Önkéntesként milyen tapasztalat volt részt venni ezekben a turnusokban?
– A Lélekmadár egy nagyon szép és nagyon meghatározó tapasztalat volt számomra. Ebben a tábortípusban a családokkal háromszor találkozunk egy év alatt, ősszel, majd következő tavasszal és következő ősszel. Mind struktúrájukban, mind dinamikájukban nagyon különbözőek voltak azok a családok, akikhez önkéntesként be voltam osztva. Egy éven át követtük őket, turnusról turnusra láttuk a megnyílást, a változást, az elengedést. Habár fél év telik el a táborok között, de már a második alkalommal régi ismerősként fordultak egymáshoz és hozzánk is. Rengeteget ad a tábor a szülőknek: a veszteségük feldolgozásában segítséget és közösséget is. Utóbbi azért nagyon fontos, mert a szülők sokszor elszigetelődnek: a gyász itthon sokszor tabu, pláne, ha valakik a gyermeküket veszítették el. Sok szülő számol be arról, hogy a barátaik elfordultak tőlük a haláleset után, sőt, már a szomszéd is félve köszönt, nehogy beszélgetni kelljen.

A Lélekmadárban viszont minden résztvevő ugyanazon ment át, amin ők, itt tudatosul bennük, hogy nincsenek egyedül a fájdalmukkal, és lehet róla beszélni, lehet az érzésekkel dolgozni.

– Hogyan lettél önkéntesből alapítványi munkatárs?
– Öt év önkéntesség után lettem alapítványi dolgozó, ami mindig is egy álom volt számomra. 2016-ban önkéntes koordinátorként csatlakoztam a csapathoz. Ebben a pozícióban találkozott mindaz, amit szeretek: pszichológusként a részvétel a kiválasztási folyamatban és a képzések összeállításában, illetve az önkénteskedés, ami az eddigi életem több mint felében tizennégy turnust jelent eddig. Jelenleg programigazgatóként dolgozom az alapítványnál. A fő feladatom a Magyarországon megvalósuló programok követése, szakmai felügyelete, új programokon ötletelés, emellett a nemzetközi csapat programokért felelős munkatársait is támogatom. Remek csapat van mellettem, akikkel élmény együtt dolgozni.

– Mi motivál a munkád során? Mi a legbelsőbb hajtóerőd?
– Hogy lássam a munkám eredményét. A munkánknak sok adminisztratív része van, rengeteg az előkészület, a nyári táborokra hónapokig készülünk. Amikor pedig látom a tábort működésében és hogy mit ad a gyerekeknek, az nagyon fontos motiváció, és rengeteg erőt ad a mindennapi munkához.

– Hogyan alakította át a pandémia a működéseteket?
– 2020-ban tavaszi, úgynevezett Testvér Táborainkat nem tudtuk megtartani és a nyári táborainkat is le kellett mondanunk. Rögtön azon gondolkoztunk, hogyan tudnánk mégis élményt adni azoknak a gyerekeknek és családoknak, akik várták a táborokat. A helyzethez alkalmazkodva online programokat kezdtünk el kidolgozni, először azoknak, akiknek a táborait töröltük, majd elkezdtük a programokat kiajánlani szélesebb körben. Úgy gondoltuk, hogy a programok metodikája hasznos lehet azoknak, akiket érint a pandémia, vagyis mindenkinek. Erős párhuzamot éreztünk abban, hogy a világ mit él meg, és min megy át egy betegséggel élő gyerek és családja. Elszigetelődtünk, megváltoztak vagy meg is szűntek a kapcsolataink, bizonytalan helyzetbe kerültünk, ahol nem tudtuk, hogy mi fog történni. A gyerekek ugyanezt élik át a kórházban. Valamennyi információt kapnak a szülőktől és az orvosoktól az állapotukról és a kilátásaikról, a barátaikkal nem tudják tartani a kapcsolatot, lemaradnak az iskolai történesékről. Több mint 800 fő vett részt 2020-ban az online programokon, ez egy magas szám, nagyon büszkék vagyunk rá. Nagy örömünkre az online programok mellett idén június 12-én újra megnyithattuk a tábor kapuit is. A vírushelyzetet figyelembe véve és hogy a mi táborozóink a magas rizikócsoportba tartoznak, jelenleg egynapos programokat biztosítunk számukra. Sok új egészségügyi szabályt kell betartanunk, de a résztvevőket látva bizton állíthatom, hogy így is tudunk segíteni a családoknak.

Aki eljut hozzánk, egy napra fellélegezhet abból a másfél évnyi feszültségből, amit a pandémia okozott. Ezért is neveztük el a programunkat Családi Fellélegző programnak.

Ezzel a programtípussal táboroztatunk a nyár folyamán, és nagyon figyeljük a helyzetet, hogy kitaláljuk, mivel tudjuk a legjobban segíteni majd az ősszel a gyerekeket és a családokat.

– Három évvel ezelőtt gyökeres fordulatot vett az életed: amputálni kellett a bal lábad.
– Így van. Előző nap buliban voltam a barátaimmal, és bár nem ittam sokat, mégis szédelegtem, a mosdóban pedig lefejeltem a tükröt. Taxival haza is mentem, hogy kipihenjem magam, másnap viszont rosszabbodott az állapotom. Délelőtt még dolgoztam, délután viszont begörcsölt a derekam, zsibbadt a lábam, a zuhanyzásból kifelé menet pedig hasra estem, mert akkor már nem éreztem a lábaimat. Azonnal szóltam a barátaimnak, akik átjöttek, és kihívták a mentőt. Elképesztően gyorsan történt minden; a kórházban különböző vizsgálatok követték egymást, majd megállapították, hogy egy artéria elzáródása miatt vérrögök alakultak ki, a keringésem pedig leállt mindkét lábamban. Az első és a második műtét során sem sikerült eltávolítani ezeket a rögöket, az értékeim pedig rohamosan romlottak.

48 óra leforgása alatt az intenzívre kerültem, és döntenem kellett, hogy a lábamat választom-e vagy az életemet… Nem is volt kérdés, hogy a lábamtól búcsúzom.

– Hogyan élted meg mindezt?
– Számomra egyértelmű volt, hogy pozitívan állok a kialakult helyzethez, hiszen ha a sors ezt mérte rám, akkor nem tehetek mást, mint, hogy elfogadom. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy annyira gyorsan kellett döntést hoznom, hogy nem igazán volt időm felkészülni arra, ami rám vár, így a gyászfolyamat is kimaradt. A műtőbe vivő „utam” során annyi volt csak a kérdésem az orvosokhoz, hogy képes leszek-e majd még járni, táncolni és dolgozni, mire azt felelték, hogy persze. Megnyugodtam. 

– Valóban így lett?
– Igen, ma is ugyanolyan életet élek, mint az amputáció előtt. Természetesen a műtétek és a hosszas rehabilitáció új kihívások elé állítottak, mégsem jött el a nagy lelki zuhanás, mert az egész folyamatra egy megoldandó feladatként tekintettem. 32 éves voltam akkor, tele célokkal, és sem a barátaim, sem pedig a családom érdekében nem tehettem meg, hogy feladom. Mindenkinek megvan a maga keresztje, és mindez végződhetett volna sokkal rosszabbul is.

– Van, ami mégis változott?
– Igen, a gondolkodásom. Átértékeltem bizonyos dolgokat az életemben, és a fontossági sorrend is más lett.

Régebben egy kemény, nagyszájú srác voltam, aki a belső érzékenységét csak félve hozta a felszínre, ma már viszont sokkal könnyebben kimutatom az érzéseimet azok iránt, akiket szeretek.

Régebben sokat köntörfalaztam, de most ami a szívemen, az a számon. Egy önismereti utazás volt számomra ez az időszak, sokkal bátrabb lettem, és az elengedés is könnyebbé vált: már nem idegesítem fel magam olyasmiken, amiken régebben. Amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon tökéletes-e az életem, az a válaszom, hogy igen, hiszen meghalhattam volna. 

Kép

Máté Roland

– Mennyi ideig tartott a rehabilitáció?
– A sebem nagyon lassan gyógyult, így majdnem fél évig kerekesszékben éltem a mindennapjaimat. Ez egy jó teszt volt a környezetem és magam számára is, hogy miként tudunk megbirkózni a kihívásokkal. Teljesen új világ nyílt meg előttem így, mondhatni, hogy bemutatkoztam saját magamnak: megtudtam, mire vagyok képes. Hatalmas sikerélmény volt számomra, hogy igent mondtam egy televíziós felkérésre, és kerekesszékben ülve vezényeltem le egy szépségversenyt. Természetesen sokat segített az, hogy lebegett előttem a cél: hamarosan újra járhatok. Négy hónapos rehabilitáció vette kezdetét, és ebben az időszakban számos olyan pillanat volt az életemben, amelyek örökre beleégtek a tudatomba. Ilyen volt például a műláb felvétele, az első lépések vagy amikor újra megtanultam járni.

– Voltak mélypontok?
– Amit talán a legnehezebben éltem meg, az a kiszolgáltatottság volt. Nyilván független, életerős férfiként nem volt könnyű elfogadni, hogy hosszú heteken át fürdetni és ágytálazni kell. Az emberi méltóságomat karcolta ez a próbatétel, viszont rendkívül hálás vagyok azoknak a csodálatos embereknek, akik a segítségemre voltak, és soha nem éreztették velem, hogy más lennék. A munkahelyemre is visszavártak, ami szintén támogatta a testi és lelki felépülésemet.

– A magánéletedben okozott változásokat a kialakult helyzet?
– A műtétek idején épp párkapcsolatban voltam, aminek vége szakadt, de nem emiatt.

Bennem is megfogalmazódott a gondolat, hogy vajon tudok-e láb nélkül is ugyanolyan vonzó maradni, mint „egészségesen”, ám hamar rájöttem, hogy a nők-férfiak többsége magába az emberbe és annak lelkébe szeret bele.

Sokat segített az akkori párom abban, hogy a férfiasságomat ugyanúgy meg tudjam élni. Amikor ismerkedem – akár online, akár személyesen – mindig nyíltan vállalom, hogy fogyatékossággal élek, hiszen nem szeretek zsákbamacskát árulni. Ez egy nagyon jó szűrő, mert aki szóba áll velem, az már tudja, mire számíthat.

– Mivel foglalkozol most?
– Akkoriban a Magyar Televíziónál dolgoztam, majd szabadúszó újságíró lettem, jelenleg pedig rádiózom és híradós műsorvezető vagyok. Sok olyan lehetőség talált rám, ami annak „köszönhető”, hogy műlábbal élek, például több testpozitív kampányban is részt veszek, amelyek egytől egyig nagyon fontos üzenetet közvetítenek. Szeretném, ha több kerekesszékes, protézissel élő műsorvezetőt, újságírót, rádióst láthatnánk és hallhatnánk a médiában. Nekem könnyebb dolgom volt, mert egy kitaposott útra kellett visszatalálnom, viszont aki a nulláról indul, az ilyenkor hátránnyal szembesülhet. Fontos lenne pedig, hogy szem előtt legyünk, hogy a gyermekek már pici korban lássák, hogy léteznek fogyatékossággal élő emberek. Így már talán nem lenne annyira idegen és sajnálatot kiváltó a látvány, hanem sokkal természetesebben tudnák kezelni.

Kép

Máté Roland

– „Egy pillanat – Az élet lábatlankodása” néven blogot is vezetsz. Honnan jött az indíttatás?
– Az írás felér egy jó terápiával. Segített, hogy kendőzetlenül kiírhattam magamból az átélt élményeimet, a fürdetéssel járó kiszolgáltatottság érzését, a traumáimat vagy az első testi kapcsolatomat az amputáció után. Ezek mind olyan tabutémák, amikről sokan félnek beszélni, én mégis örülök, hogy megoszthattam a nagyérdeművel. A blognak köszönhetően sok új ember történetét ismerhettem meg, ebben a közösségben pedig igyekszünk egymást kölcsönösen segíteni. Az olvasóim között vannak sorstársak és nem sorstársak is, jó érzés, hogy áramlik a kommunikáció köztünk. Sem a magamutogatás, sem pedig a sajnálatkeltés nem célom, egyszerűen csak élvezem csinálni.

– Beszélgetős műsort is indítottál #roliJÁRat címmel. Kiket hívsz meg?
– Olyan sorstársak történetét mutatom be, akiknek az élete példaértékű, így magam is rengeteget tanulok az interjúalanyaimtól.

Ezt imádom a legjobban a szakmámban egyébként, hogy elképesztő emberi sorsokat ismerhetek meg.  

A szakmámban szeretem továbbá, hogy több területen is megmutathatom magam: a reggeli műsorban „bohóckodhatok”, este viszont öltönyben olvasok híreket, ahol a komolyabb oldalam érvényesül. Nincs két egyforma napom, a munkám színes, pörgős, és ezt imádom benne. Örülnék, ha egyszer egy nagy volumenű showműsort vezethetnék, mondjuk veled (nevet). Bízom benne, hogy egyre több médium fog kapukat kitárni a fogyatékossággal élők előtt.

– Boldog vagy?
– Hálás vagyok az életemért, a családomért, a barátaimért és a munkámért. Tudok táncolni, biciklizni, dolgozni, és egy nap talán futó protézissel a maratonra is vállalkozom majd. Annyit kívánok csak, hogy ennél rosszabb soha ne legyen, hiszen, ha megmarad nekem mindaz, ami most a birtokomban van, én a világ legboldogabb embere lehetek.

1924. július 11-én reggel valaki ezt az üzenetet küldte Eric Liddellnek: „akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek”. Talán ez a bátorító bibliai idézet is hozzájárult, hogy a „száguldó skót” – ahogy a korabeli sajtó becézte – aznap aranyérmet szerezzen 400 méteres síkfutásban a párizsi olimpián. A civilben misszionárius atléta néhány nappal korábban nem állt rajthoz 100 méteren – mondván: vasárnap az Úr napja –, ezzel lemondva a győzelem lehetőségéről, noha annak a versenyszámnak ő volt az egyértelmű esélyese. Liddell megható története világszerte ismert a Tűzszekerek című filmnek köszönhetően, azonban azt már kevesen tudják, hogy az újkori olimpiai játékok hőskorában nekünk, magyaroknak is volt egy hasonlóan érdekes olimpikonunk: egy református lelkész, aki szintén részt vett az 1924-es ötkarikás játékokon.

„Hogyan járhat ilyen komédián az esze?”

Kóczán Mór 1885-ben született Kocson, és pápai gimnazistaként kezdődött életen át tartó sportszeretete: „Hatodik gimnazista koromban, amikor már tizenhat éves voltam, az iskolai év vége felé elkezdtük a sportolási gyakorlatokat az iskola udvarán végezni, ami főleg súlydobásból, magas- és távolugrásból állott, mivel más sporteszköz nem állott rendelkezésünkre. Az iskolaév végére rendezett tornaversenyen én a súlydobásban vettem részt, amit nagy fölénnyel meg is nyertem felsőbb osztályúakkal szemben.”

Sikereire a Budapesti Torna Club is felfigyelt, sportolói pályafutása azonban majdnem véget is ért, még mielőtt elkezdődhetett volna, mert a református iskola igazgatójának fiaként lelkipásztori hivatásra készült. „Egy jövendőbeli papnak hogyan járhat ilyen komédián az esze?” – állítólag ezekkel a szavakkal reagált a pápai teológia rektora a hírre, hogy diákját atlétának igazolnák. A tantestület engedélyével végül mégis versenyezhetett. A pápai teológiai akadémia növendékei nem sportoltak, így ő sem tudott rendszeresen gyakorolni.

Diszkoszt és gerelyt is csak Budapesten látott először, mégis olyan tehetséges volt, hogy 23 évesen bekerült a válogatottba.

Az 1908-as londoni olimpián diszkoszvetésben, gerelyhajításban és súlylökésben is indult, de egyik számban sem jutott tovább a selejtezőkből. 1909 és 1911 között viszont három alkalommal is megdöntötte a gerelyhajítás világcsúcsát, 1911-ben 60,64 méterre hajította el a gerelyt a „végén fogásos” módszerrel. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség azonban csak 1912-től kezdve vezeti a ranglistát, ezért rekordjai nem hivatalosak.

Álnéven nyert bronzérmet

Közben elvégezte az iskolát, és a csallóközaranyosi gyülekezetbe került. Az aktív sportot a lelkipásztori szolgálata mellett sem hagyta abba, átigazolt a Ferencvároshoz, és készült az 1912-es stockholmi olimpiára. A parókia udvarából dobálta a gerelyt a kerítésen keresztül a hatvan méterre lévő szénakazal irányába. A magyarról átszokott a nemzetközileg elismert svéd gerelyre, valamint a dobásai stílusán is változtatnia kellett, mert időközben a „középen fogásos” technika lett a hivatalos. Mindez meglátszott az eredményein is, de még így is a legjobb magyar gerelyhajító volt, és kitűnő formában került az olimpiára.

Ahová majdnem el sem jutott, mivel egyházi felettesei és gyülekezeti tagjai nem nézték jó szemmel hogy lelkészük nekivetkőzve, egyesek szerint vásári mutatványos módjára produkálta magát: „Nem kell nekünk az úrvacsora olyan pap kezéből, aki ‘rúdhajigálás’ közben minduntalan a markába köp” – panaszkodtak. Így hát Kóczán Mór álnéven, Kovács Miklósként állt rajthoz és nyújtott emlékezetes teljesítményt: 55,50 méteres eredményével olimpiai bronzérmet szerzett.

Bár kétszer is sikerült túldobnia a végül első helyezett svéd Eric Lemminget és második finn Julius Saaristot, azonban mindkettő dobását érvénytelennek ítélte a helyi versenybíró. „Két jól sikerült dobásomnál kijelentették, hogy kiléptem, pedig még a vonalra sem léptem. Így is elég nagy lett az egyik dobásom, s ezzel harmadik lettem” – emlékezett vissza a történtekre. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság ezután vezette be, hogy a versenyek szabályosságát nemzetközi bírói testület felügyelje.

Kóczán Mór így is az első nem skandináv gerelyhajító volt, aki olimpiai dobogóra állhatott. Mellesleg ő volt a Ferencváros első olimpiai érmese is.

Kóczán Mórból „Mór Koczán”

A balkezes gerelyhajításban is kipróbálta magát Stockholmban: abban a számban a 12. helyen végzett. Sikerei később is folytatódtak: 1914-ben Londonban 59,72 méteres dobással legyőzte a világcsúcstartó svéd Halme-et, ezzel megnyerte az angol bajnokságot is. Abban az évben lett a csilizradványi gyülekezet lelkésze, ahol egészen 1948-ig szolgált.

Kép

Kóczán Mór

Az első világháború erősebbnek bizonyult a nemzetek közötti békét hirdető olimpiai eszméknél: az 1916-os berlini játékok egyszerűen elmaradtak, az 1920-as antwerpeni olimpia idején pedig már Csehszlovákiában élt Kóczán Mór, hisz faluját Trianon elszakította az anyaországtól. A versenysportot a Pozsonyi Torna Club atlétájaként folytatta, 1920-ban csehszlovák bajnok is lett. Az ötkarikás játékokra mégis csak Párizsba, 1924-ben, harminckilenc évesen jutott ki legközelebb, akkor már a prágai Sparta egyesület tagjaként, de Magyarországot és Csehszlovákiát is képviselte olimpikonként. Ahol Liddell megnyerte az emlékezetes 400 méteres futást, Kóczán a 23. helyen végzett gerelyhajításban. A Szlovák Olimpiai Bizottság Mór Koczán néven tiszteli emlékét.

A lelkipásztor a hatóságok által állított akadályok ellenére is hűségesen végezte szolgálatát, emellett testmozgásra tanította a helyi fiatalokat, sportkört alapított, amelynek elnöke, intézője, edzője, szertárosa volt, és futballcsapatot is szervezett. A visszaemlékezések szerint alsónadrágban, trikóban mutatta be a testgyakorlatok helyes végrehajtásának módját. A konfirmációelőkészítőre járó gyerekek közül egy alkalommal nyolcat is felemelt egyszerre. Unokája, Jeszenszky Pál így mesélt róla:

„Gyermekkorunkban reggelente két testvéremet az egyik kezébe vette, engem a másikba, és úgy gyakorlatozott velünk.”

Élete végéig aktív maradt

41 évesen vonult vissza az aktív versenyzéstől, Magyarországra pedig a második világháború után került vissza – nem önszántából. A csehszlovák-magyar lakosságcsere részeként Csilizradványról 1948 szeptemberében huszonnégy családot, köztük Kóczán Mórét kényszerítették távozásra. A déli határ közelébe telepítették át, a Baja melletti Szeremle reformátusainak lelkésze lett. 1955-ben Gödre költözött, nyugdíjasként vállalt még lelkészi szolgálatot, valamint edzőként és versenybíróként is tevékenykedett. 1972-ben hunyt el.

Göd városa róla elnevezett vándordíjat alapított a tiszteletére: minden év március 15-én ezzel díjazzák a település legjobb sportolóit egyéni női és férfi, valamint csapat kategóriában. Emellett az országos bajnokságon a gerelyhajítás a Kóczán Mór Emlékverseny nevet viseli. Felvidéki szolgálati helyein róla keresztelték el a helyi általános iskolákat és a sportcsarnokot.

Magyar gerelyhajítók az olimpián
Gerelyhajításban Kóczán Mór után következő magyarként Szeped Béla szerzett olimpiai érmet: 1928-ban, Amszterdamban lett második. A férfiak között Várszegi József 1948-ban, Kulcsár Gergely 1960-ban és '68-ban lett bronzérmes ebben a számban. Utóbbi 1946-ban ezüstérmet is szerzett, míg az aranyra 1976-ig kellett várnunk: Németh Miklós érdemelte ki Montréalban. A nők között Antal Mária '64-ben ezüstérmes, míg Németh Angéla '68-ban aranyérmes lett.
A tokiói olimpia programján ezen a héten került sorra a gerelyhajítás: Szilágyi Rékának augusztus 3-án, kedden, Rivasz-Tóth Norbertnek pedig 4-én, szerdán szurkolhattunk. Előbbi legjobb dobása 57,39 méteres, utóbbié 77,76 méteres volt, sajnos ezúttal egyik sem ért továbbjutást. A női döntőt pénteken, a férfit szombaton rendezik meg.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Hetedik adásunk tartalmából:

A beszélgetésből kiderül, Scherer Péter, alias Pepe számára mit jelent a munka, hogy miért nem erőlteti meg szívesen az agyát szabadidejében. Kiderül az is, hogyan veszi rá a 14 éves fiát a bicajozásra, és hogy miért hívja magát „igazi utcagyereknek”. Mesél a karanténteniszről, és megoszt egy monacói emléket is, amikor egy kaszinóban járt. Lengyel Csaba arról mesél, milyen játszótereket építenek a munkatársaival, és hogy mi a célja a Balatonkerülő gyaloglásnak. Pepe és Csaba mesélnek egy különleges színházi munkáról is, amelynek köszönhetően megismerkedtek. Szó lesz még az álmokról, a szójátékokról és a társasjátékokról, arról, hogy milyen hobbik felé fordulunk felnőttkorunkban, és hogy mennyit számít a szerencsefaktor a játékokban. Az adás közepén Gyulay Eszter játszik is Csabával és Pepével.

Lengyel Csaba szeret esőben focizni, fűben elterülni, mezítláb homokban járni, mély hóban gázolni. Szereti a régi könyvek illatát, a kék szín minden változatát, a karácsonyfa esti fényeit és a hétköznapi kis meglepetéseket. Nem szereti a kréta nyikorgását a táblán, a visszaélést az erőfölénnyel, az igazság bajnokait és a kelbimbót.

Scherer Péter szeret biciklizni, szereti a gömbölyű dolgokat is, beleértve a labdát, szeret mindent, ami gurul.  Szeret a tengerparton a naplementében ücsörögni, miközben a tenger a lábát mossa. Szereti a vaddisznókat, amikor a kertjében a lehullott cseresznyéket csócsálják. Szereti a színházat és azt a camembert-t, ami odébb tud mászni az asztalon. Nem szereti a stresszt, a feszültséget és bizonyos öblítők illatát, az iszonyatos budapesti közlekedést és a kutyapiszkot a járdán.

Idézetek:

Kiss Ottó: Csillagszedő Márió
Hamvas Béla: Paidokratia

Az idézeteket Jankovics Anna színésznő olvassa fel.
A podcastban elhangzó zenéket Marton Róbert színész szerezte.

A Világjobbítók a Képmás magazin közérzetjavító, összművészeti podcastja egyedi aláfestő zenével és elgondolkoztató irodalmi idézetekkel. Környezetünk tele van olyan emberszerelő, lélekfoltozó és világjobbító emberekkel, akik bár közöttünk élnek, inkább cselekszenek, létezésükkel üzennek, mintsem beszélnek. Velük és sokoldalúan színes/színességükben sokoldalú művészekkel próbáljuk meg szavakra váltani a titkuk. A beszélgetést moderálja: Gyulay Eszter szìnháztörténész, dramaturg. Szerkesztőtárs: Fodor Krisztina.
A Világjobbítók podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában, a Facebookon, és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.