1. szupererő: szükségletek kontra ambíciók

Számtalan dolog van, amiről azt képzeljük, szükségünk van rá, kell ahhoz, hogy jobb, boldogabb legyen az életünk. Ott a fejünkben az egyedi Maslow-piramis, felnőtt korunkra jó eséllyel érezzük már, mit kell enni, mennyit kell aludni, szocializálódni, erdőt járni, filmeket nézni, robotolni és önmegvalósítani ahhoz, hogy többé-kevésbé jól, kiegyensúlyozottan működjön test és lélek. Aztán amikor az ember szülő lesz, rájön, hogy nem kell, meg lehet úszni ezt kevesebből is. Vagyis egy darabig még érzed a hiányát mindannak, ami korábban boldoggá tett, de jönnek új, másfajta örömök, és a kivetített piramis felülíródik.

Elsőként az alvás az, amiről az anyukák lemondanak, hisz a babák többsége éjszaka is aktív jelenlétet igényel. Aztán ott az evés, hogy jó lenne egyszer asztalnál, késsel villával, nem rohanva, háromszor felpattanva enni. Hetente egyszer hajat mosni, ha már fodrászhoz eljutni túl nagy kaland. Két szót váltani apával anélkül, hogy valaki belebeszélne. Legalább egy mozi, ha már a színház megszervezésének korábban neki kellett volna állni. Csak heti egyszer telefonon nyugodtan beszélgetni a barátnőkkel, akik még megmaradtak. 

Szóval igen, nagy tapasztalat, hogy egy darabig megy ez kevesebből is: 8 óra alvás nélkül is működöm, egész jól levágom magamnak a frufrum, tudok tornázni netes videókra, hetente egy-két nap megoldható hideg kajával, és tekinthetem azt társasági életnek, hogy tologatom a gyereket a háztömb körül, hátha összefutok egy ismerőssel.

Tény, hogy számunkra – a sokszáz kilométerre élő nagyszülők napi szintű segítsége nélkül – az élet állandó logisztika, és kétségtelenül ez a gyerekes életforma egyik árnyoldala.

2. szupererő: legyőzve viszolygás, undor

Emlékszem, amikor összekerültünk, a férjem csodálatra méltóan pedáns, rendszerető férfi volt. Akkurátus rendet tartott maga körül, és már-már finnyás módon ügyelt a tisztaságra. Például elképzelhetetlen volt számára, hogy ha filmnézés közben lepottyant egy szem mogyoró az egyébként tiszta padlószőnyegre, akkor azt uram bocsá’ bekapja – landolt a szemetesben. Azóta, hajjaj... „Apa, nem kérem” – és a kisebbik már dugja is a szájába az összerágcsált ropit, megnyalt, de túl savanyúnak ítélt mandarint. „Neked tettem félre” –mondja meggyőzően a nagyobbik gyermek, és apa szemrebbenés nélkül fogyasztja el az uzsonnás dobozban felpuhult, szalámiszagú almaszirmot, körözöttes kenyértől felismerhetetlenné nyomódott kókuszgolyót, amit a suliból mentettek haza neki. És én csak bámulok, mert őszintén nem értem, hogyan, milyen lépésekben jutottunk idáig.

Kép

Kép: Freepik

Persze ez a cikk alapvetően az én szupererőmről szól, szóval hadd dicsekedjek el azzal, hogy engem a tápanyag ettől sokkal „átalakultabb” formái sem tudnak már meglepni. Hosszú út vezetett ide, tarkítva pelenkázás elől menekülő kisdedekkel, akik kihasználták azt az ötezred másodpercet, amíg a használt pelust kicseréltem a tisztára a fenekük alatt (kaki a ruhámon, pisi a szőnyegen); nagyobbacskákkal, akik már szó szerint igyekeztek eltotyogni a művelet elől (pelusból kipottyanó cucc padlóról felszed); angyali segítőkkel („Ne, ne engedd a kutyának!!”). És noha csak háromnaponta csenget valaki, de tuti, hogy abban a pillanatban, amikor ez a legkevésbé alkalmas („Nem bontod ki, amíg vissza nem érek!” – persze, hogy kibontja). Egyszerűen nem gondoltam volna, hogy ennyire immunissá lehet válni, úgyhogy kezdő anyukák, apukák, kitartás!

3. szupererő: hipergyors reflexek

A kedvenc szupererőm kétségkívül a hipergyors reagálás. Ha a gyerek félrenyelt, becsípte az ujját a fiók, vagy éppen fejjel lefelé lóg a kanapéról, nem nagyon van idő agyalásra. Inger, válasz, ennyi... utána pedig igazi superwomannek érezhetem magam, amiért megint megmentettem őt a halál torkából. A totyogós időszak a leginkább érintett, ekkor kell nagyon észnél lenni, ha nem akarsz két napig legódarabkát keresgélni a kakiban, vagy órákat bújni a netet, hány darab fikuszlevél elfogyasztása vezet azonnali szívhalálhoz (három még biztos nem). Nálunk jóarc a kutya, de nem szereti, ha a gyomrába lépnek, pláne ha erre kell felriadnia a szunyókálásból, és a cica sem mosolyog, amikor dobverővel próbálják etetni, hiába képzeli azt a legkisebb gyermek logikusan a kivillanó fogacskák láttán – szóval a gyors reflexek nem ártanak, mert lehet, hogy a gyerkőc még csak két napja tanult meg járni, de hogy előbb ér oda a vécékeféhez, mint te, az tuti.

4. szupererő: a negyedik kéz, amelyet növesztettem

Eltagadhatatlan az anyukák azon szuperképessége, amellyel immár én is rendelkezem, és viccesen csak „a negyedik kézként” szoktam rá hivatkozni. A negyedik kéz, amelyet az anyaságban növesztettem azért, hogy az egyikkel kevergethessem a kását, a másikkal fogjam a legkisebbet, a harmadikkal tejet tudok melegíteni a nagynak, a negyedikkel leveszem a macskát az asztalról. A négy kéz persze néha öt, jobb napokon csak három, de valahogy éppen mindent el lehet velük intézni szimultán, és ez jó, mert ugye minden rögtön és azonnal kell, lásd fent: van helyzet, ami nem tűr halasztást.

Jelenleg ezek a szuperképességek a legfontosabbak nekem, így a kisgyermekkor derekán, de még közel sincs itt a vége. Sok muníciót várok a kamaszodástól is, izgatottan várom, akkor milyen újabb képességekkel bővül majd a repertoárom.

Te mivel egészítenéd ki a saját listádat?  

– A köznyelvben abortusz alatt azt szoktuk érteni, amikor az anya különböző indítékokkal a 9 hónaposnál fiatalabb (még a méhben élő) gyermeke megölése mellett dönt. Fontos tisztázni, hogy ezekben az esetekben mindig gyilkosság történik. A gyilkosság fogalmát ugyanis nem az áldozat kora, kinézete, egészsége vagy rokoni viszonyai határozzák meg. Ha a törvény szerint ugyanazzal az indítékkal egy 9 hónaposnál idősebb személy megölése gyilkosság, akkor ugyanez érvényes a 9 hónaposnál fiatalabb áldozat esetében is. Nem mérhetünk kettős mércével. 

– A jogalkotás következetlen a méhen belüli gyermekkel: egyfelől a magzat örökölhet vagyont, tehát például végrendeletek és hagyatéki eljárások szereplője lehet, másfelől nincs alanyi joga az életéhez. Amíg egy ember a méhben nevelkedik, addig az emberiség legnagyobb és legkiszolgáltatottabb kisebbségéhez tartozik, akinek nincs semennyi érdekérvényesítő képessége. 
– Valójában nem is jogok azok, amelyeket az ő kárukra lehet érvényesíteni, hanem visszaélések az erőfölénnyel, a kiváltságokkal. A valódi egyenlőség előmozdításához két lépést látok szükségesnek: az első az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának megváltoztatása, hogy ne csak a 9 hónaposnál idősebbekre, hanem a 9 hónaposnál fiatalabbakra is vonatkozzon. A szabadságnak, méltóságnak, élethez való jognak nem a születéstől kellene megilletnie az embert, hanem élete első napjától. A második: ha egy állam komolyan gondolja, hogy minden polgárát egyformán védi, ez nem lehet teljes körű, amíg a magzati korú polgárok nem kapnak védelmet. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a személy élete első percétől jogi értelemben is létező, például van személyi száma. 

– Csókay András doktor úgy fogalmaz: „Senki sem dobná ki a tízéves gyermekét családi, párkapcsolati, gazdasági problémák miatt. Egyszerűen arról van szó, hogy nem tudják az emberek, hogy hol kezdődik az emberi élet.” 
– Nekem sajnos más a tapasztalatom. Sokan csak azért nem tennék meg, mert sokkal nyilvánvalóbb a gyilkosság egy 10 kg-os tetemmel, mint egy pár grammossal. Az emberek nagyon jól tudják, hol kezdődik az élet. Hatodikos biológia-tananyag, de egy kisgyerek is tudja, hogy a pocakban kisbaba van. Ha két ember szexel, abból csak ember lehet. Ha nem emberrel várandós az anya, akkor mivel? 

Kép

Kép: Unsplash/Artem Beliaikin

–Teréz anya az abortuszjogról egészen keményen szól: „Olyan döntést hozni, hogy a gyermeknek meg kell halnia ahhoz, hogy saját akaratunk szerint éljünk – ez nyomorúságos.” 
– Az abortusz a családon belüli erőszak egyik fajtája. Nem létezik, vagyis nem lenne szabad, hogy létezzen családon belüli erőszakhoz való jog. A nők számára sem. Ahogy a férfierőszakkal zéró toleranciával fordulunk szembe, úgy a nőerőszak ellen is ezt kell tennünk. A családtagjaink nem a tulajdonaink, azok sem, akik a magántulajdonunkban tartózkodnak.

Nincs jogom bántalmazni, meggyilkolni a gyermekemet akkor sem, ha akaratom ellenére tartózkodik a házamban, a kocsimban vagy a testemben. Főleg ha nem is volt döntése abban, hogy behívtam oda. Mert én hívtam be őt, bár akaratom ellenére, a nemzés aktusával.

Ha behívsz egy gyereket az udvarodba, mert az jó érzés, de igazából nem akarod, hogy bejöjjön, csak a behívás jó érzését akarod, és az önrendelkezésre hivatkozva lelövöd – az gyilkosság lesz vagy az önrendelkezési jogod érvényesítése? Akkor sem lenne jogod lelőni azt a gyereket, ha nem a te hívásodra jött volna be az udvarodra, hanem mert mondjuk beesett a labdája hozzád. Járhat halálbüntetés a puszta létezésért? 

– Az abortuszra jelentkező nők között vannak torokszorítóan szerencsétlen sorsú emberek. Etikus lehet-e az ő esetükben az abortusz tiltása? Mit kellene ma sokkal jobban tennie a társadalomnak – nekünk – ahhoz, hogy kevesebb válságterhes legyen? 
– Vannak nagyon nehéz élethelyzetek, de ahogyan nem engedhetjük, hogy a nő megölje a családja 9 hónaposnál idősebb tagjait, hogy jobb legyen neki, ugyanúgy nem engedhetjük azt sem, hogy a 9 hónaposnál fiatalabb gyermekével végezve oldja meg a nehézségeit. 

A megelőzés ott kezdődik, hogy megtanuljuk és megtanítsuk: nem tárgyiasíthatjuk egymást.

Az alkalmi vagy az „együtt-vagyunk-míg-jó-érzés” típusú kapcsolatok nemcsak érzelmi károkat okoznak, hanem az ilyen kapcsolatba érkező gyerekek szinte biztos halálát is. Tanítani kéne azt is, hogy a gyerek sem tárgy, nem termék, amit kidobunk. A gyereket nem ölhetjük meg. Amíg tárgyiasítjuk egymást és a gyermeket, addig az erőszak kultúrája tombolni fog. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– A Képmás magazin és a Média a Családért Alapítványnál végzett munkásságodért, valamint a családok érdekében végzett kiemelkedő szakmai elismerésként tavaly átvehetted a Családokért-díjat Novák Katalin családokért felelős minisztertől. Milyen gondolatok fogalmazódtak meg ekkor benned?
– Ez az elismerés a teljes alkotóközösségnek szól, hiszen a Képmás Kiadóban és a Média a Családért Alapítványnál csapatmunka zajlik. A díj is jelzi számunkra, hogy hiánypótló a munka, amit végzünk. A Média a Családért Alapítványt azért alapították 15 éve a Képmás munkatársai, mert érzékelték, és egy kutatás is alátámasztotta, hogy a médiában a család szó három esetből kétszer negatív kontextusban, elsősorban a családon belüli erőszak témájában hangzik el. Elkezdtük a családot tudatosan pozitív kontextusban bemutatni, új eszközökkel, így ezzel a sajtómunkatársaknak szóló díjjal is szerettük volna népszerűvé tenni a klasszikus, konzervatív értékeket.

– Te Budapesten születtél, de a családod mindkét ágon Erdélyből ered. Milyen útravalót hoztál otthonról?
– Hat testvérem van, és én vagyok a legidősebb. Egy ilyen nagycsaládban az ember kap egyfajta túlélési eszköztárat, ami az élet minden területén segít a megküzdésben. Vallásos, konzervatív értékrend mentén neveltek bennünket a szüleink, katolikus középiskolába jártunk, még a rendszerváltás előtt. Meglehetősen korán lettem felruházva szülői feladatokkal, felelősségekkel, ezt szaknyelven parentizálásnak hívják, és nem egyszerű megküzdeni a következményeivel, de ma már ennek is látom az előnyeit.

Az pedig mindenképpen nagyszerű, hogy a testvéreimmel felnőtt korunkra remek kis törzsi szövetség alakult ki köztünk, bírjuk egymást.

– Határozott, céltudatos, felelősségteljes, ambiciózus, küzdő és bátor – ezek a szavak jutnak eszembe, amikor rád nézek. Gyerekként is ilyen voltál?
– Igen, ezt gyerekkoromtól hozom. És azt is, hogy azóta is mindenért próbálok felelősséget vállalni. Ha kell, háttérbe szorítom, vagy meg sem fogalmazom a saját igényeimet, és nehezen tudok nemet mondani. Ha pedig mégis előtörnek ezek, akkor sokszor erőszakosan. Több éven át dolgoztam magamon szakember segítségével, hogy mindez változzon, és büszke vagyok arra, hogy ezt az önfejlesztési utat bejártam, mert egy sokkal jobb minőségű, örömtelibb életet kezdtem élni a terápiás folyamat segítségével. És ha én kiegyensúlyozott vagyok, jól érzem magam, az hatással van a kollégáimra, a gyerekeimre és a házastársamra is. Szóval érdemes megküzdeni a saját jól-létünkért.

– Tulajdonos-ügyvezetője vagy a Salt Communications ügynökségnek, ügyvezetőként állsz helyt a Képmás Kiadónál is. Korábban kommunikációs tanácsadóként dolgoztál a Miniszterelnöki Hivatalban, vezetted a MOL-csoport szponzorációs üzletágát. Hogyan tudtad és tudod összehangolni ezt a sok feladatot a családi élettel, három gyermek nevelésével?
– Most, hogy a gyerekeink kamaszkorba léptek, valamivel könnyebben. De korábban is megtaláltuk a megoldást a munka és a család összehangolására a férjemmel. Sokan a munka–magánélet kapcsolatát libikókaként képzelik el, s úgy vélik, hogy ha az egyik oldal épp fenn van, a másik feltétlenül lent kell legyen.

Kép

Molnár-Bánffy Kata - Kép: Páczai Tamás

Én ennek pont az ellenkezőjét tapasztalom a saját életemben: ha flow-élményem van a munkában, az nagyon jót tesz a családi életünknek is.

– Szerinted mi a legjobb abban, ha az ember szülő lesz?
– Szülőnek lenni megtiszteltetés, és a Jóisten nagy ajándéka. A legtöbbet az életről a gyerekeimtől tanultam. Az én átlagon felül is autonóm személyiségem sok változáson ment keresztül, amikor anya lettem – olyan feladatokkal találkoztam (ilyenek például a gyermekbetegségek), amik a kontrollálható területemen kívül estek. Ez eleinte kétségbe ejtett, majd meg kellett tanulnom sok alázattal kezelni ezeket a helyzeteket, és így sokat is erősödtem. Bízom abban, hogy ha nem is tökéletes, de elég jó szülője tudtam és tudok továbbra is lenni a gyerekeimnek.

– Tudom, hogy nagyon szerettek kirándulni, tavaly például férjeddel Budapestről Csíksomlyóra gyalogoltatok, összesen 815 kilométert tettetek meg.
– A kirándulás meg a zarándoklat nem azonos: mi tavaly ezt a nagy utat zarándoklat gyanánt tettük meg, nem a kikapcsolódás örömét kerestük benne. Nagyszerű élmény lett mindkettőnk számára, fizikailag is persze, de lelkileg, mentálisan mindenképpen. Egyébként két olyan dolog van a családomon és a munkámon kívül, ami zsigeri örömöt tud nekem okozni: a természetjárás, a kirándulás és a veteményeskertem. Idén a férjemmel kettesben az összes magyar hegység legmagasabb csúcsait szeretnénk végigjárni, már nem sok hiányzik. Ami meg a veteményest illeti, arra nagyon büszke vagyok. Minden este lemegyek a leányvári kertbe, megnézem, mi hogyan fejlődik, leszedegetek egy csomó zöldséget, és ezt esszük vacsorára. Bevallom, a zöldségeimről rendszeresen posztolok az Instagram-oldalamra, mert számomra a kertem, illetve az, hogy részben önellátók vagyunk, óriási élmény, nagy öröm. Egy barátnőm furcsállta is, hogy mások a gyerekeik fotóit osztják meg, én meg a krumplimat meg a zöldbabomat.

– Visszakanyarodva a család témakörével sokat foglalkozó Képmás magazinhoz: a család fogalma és maga a téma nagyon átpolitizálttá vált. Ez nem riaszt el benneteket?

– A Képmás magazin és a Média a Családokért Alapítvány már jóval azelőtt létezett és zászlajára tűzte a család fontosságát, mint ahogy a téma a hazai politikába begyűrűzött volna.

Hogy a téma bekerült a politikai térbe, annak egyfelől örülünk, mert azt mutatja, hogy a politikai térnek vannak szereplői, akik felismerték a család fontosságát, és mindent megtesznek a megerősítéséért. Másrészről ez kontraproduktív is tud lenni: ha egy politikai közösség jelszavává tesz egy értéket, akkor ezzel el tud riasztani olyan társadalmi csoportokat, akik az adott politikai közösséggel nem, de az adott értékkel tudnának azonosulni. A családdal is ez történik most. A családért, a keresztény-konzervatív értékekért végzett munkánkat és erőfeszítéseinket a kormány elismerte, mi azonban nem ezért csináljuk, hanem mert hiszünk abban, hogy a család mint intézmény jó. Mivel ez ennyire evidens számunkra, nem tanultuk meg megvédeni ezt az elemi fontosságú intézményt, de most, hogy sok támadás éri, meg kell tanulnunk jól és hitelesen beszélni róla, hogy segítsünk azoknak is, akik elbizonytalanodtak a politikai szlogenek miatt.

Kép

Molnár-Bánffy Kata - Kép: Páczai Tamás

– A Képmás magazin komoly és magas minőségű branddé nőtte ki magát, sokan példaként tekintenek rá.
– Ennek nagyon örülök. A magazin lassan húszéves lesz, tulajdonképpen egy plébániai lapból nőtte ki magát, a jelenlegi formájában tíz éve működik. Ekkor tervezte meg mai formáját, arculatát Nagy István designer, akivel a Salt Communications-ben is együtt dolgozunk. A Képmás nem közéleti lap, hanem szélesebb értelemben vett kulturális és családmagazin. Azon kevés lap egyike, ahol egy cikk több szűrőn is átmegy: szerkesztő, olvasószerkesztő és korrektor dolgozik nálunk. A tartalom minősége mellett a látvány minőségére is nagyon figyelünk: magasan képzett grafikus tervez meg minden egyes oldalt, a fotók és grafikák nem pusztán illusztrációk, hanem a vizuális világ is a tartalom része.

Szóval hiszünk a hagyományos minőségben, és tartjuk annyira nagyra az olvasóinkat, hogy a lehető legjobbat igyekszünk adni nekik.

– A Képmás magazin „testvére”, a kepmas.hu is sokat formálódott: az elmúlt két és fél évben kis marketing-oldalból havi milliós látogatottságot elérő portállá vált.
– Sok munkánk van ebben is, és még mindig nem dőlhetünk hátra. Online felületünket naponta friss, saját tartalommal töltjük meg, és rendszeresen szemezgetünk az archívumunkból is. Nem könnyű egyébként erre a feladatra olyan újságírókat találni, akik legalább annyira igényesek, mint maga a Képmás. Mára az újságírás el is vesztette a reputációját, gyakorlatilag bárki újságíró lehet, aki azt állítja magáról. Sokan hiszik, hogy könnyű újságot írni, holott az igazi újságíró tudja, hogy egy-egy jó cikk mögött kőkemény, többnapos munka áll. Innen is üzenem, hogy aki úgy érzi, megfelel a Képmás értékeinek és a minőségi újságírás kritériumainak, azt szeretettel várjuk.

– „Ér (érvényes, szabad) keresztény-konzervatívnak lenni. Akkor is, ha most nagyon erőszakosan tolják ránk azt a kommunikációt itthon is és világszerte, mintha ez nem lenne oké. Megtanultuk elfogadni, hogy mások más szemmel nézik a világot – és bátran elvárhatjuk, hogy ezt tőlünk is fogadják el, a mi értékrendünkre is tekintsenek tisztelettel. Elvégre az a természetesen és az emberiség több ezer éves együttélési szabályain alapul.” Ezt a szövegrészletet a Facebook-oldaladon nemrég közzétett bejegyzésből idéztem. Miért érezted szükségét annak, hogy mindezt leírd?
– Egyfajta bátorításnak szántam, ugyanis tömegesnek látom az elbizonytalanodást, főleg a konzervatív értelmiségiek részéről. Kezd olyan kép kialakulni világszerte, mintha nem lenne korszerű dolog, sőt akár vállalhatatlan lenne keresztény értékekben hinni. Pedig a konzervativizmus nem a múltat őrzi, hanem éppen a jövőt. Ráadásul ott a gender-téma, amely a morál, az erkölcs kérdéseit is feszegeti. Mintha erkölcstelen lenne azt gondolni például, hogy a világon férfiak és nők élnek.

Mintha ugyanolyan súllyal esnének latba a vágyaink, mint a valóság: a gender-ideológia mozgalmai nem tisztelik a teremtett világot.

Már nemcsak arról van szó, hogy a biológiai nem mellett társadalmi nemek is vannak, hanem a biológiai nemeket kezdik teljesen negligálni, mintha a biológia veszthetne a korszerűségéből. Ezzel a bejegyzéssel arra utaltam, hogy nincs okunk elbizonytalanodni a saját értékrendünkben akkor sem, ha a politikai kommunikáció tudatosan táborokba terel minket. Tartsuk szem előtt határozottan az értékeinket, vonatkoztassunk el a politikai pártoktól! Fejezzük ki bátran, amiben hiszünk, ugyanis ezzel egymásnak is segítünk.

Balkezes, mint az ördög

Augusztus 13-a a balkezesek világnapja. Persze nem a kétbalkezesekre gondolunk, bár a „balossághoz” sokáig az ügyetlenség fogalma társult. Aki bal kézzel nyúlt a ceruzáért, az a „csúnya, rossz” kezét használta. Az arab országokban, ahol egyetlen nagy tálból étkeznek, az ételért ma sem illik bal kézzel nyúlni, hiszen tisztátalannak tartják. A bal a latin „sinistralis” szóból ered, amely gyengét, romlottat jelent, míg a jobb szó a jobbat. A Bibliában sincs ez másképp: az ítélet napján a jók a jobb oldalra, a mennybe; a gonoszak a bal oldalra, a pokolba kerülnek. Nem csoda, hogy a szerencsétlen embert balfácánnak hívjuk, a bal lábbal kelés megrontja az egész napunkat, és a hiedelem szerint a bal vállunkon keresztül láthatjuk meg a szellemeket, sőt magát az ördögöt. A középkorban ugyanis azt hitték, hogy az ördög balkezes. Aki tehát így született, az fogyatékosnak, boszorkánynak, különcnek számított. Szélsőséges esetben akár máglyahalálra is ítélték.

Ma már tudjuk, hogy a jelenség nem az ördögtől való, ezért semmi negatívum nem kapcsolódik a bal kézzel íráshoz.

A mérleg serpenyője jobbra billent

Az ősember nem válogatott; azt a kezét használta, amelyikkel kényelmesebben tudott egy-egy feladatot elvégezni. Ám ahogy fejlődött az ember, írt, beszélt és logikusan gondolkodott, egyre inkább a bal agyféltekéjét használta, vagyis jobbkezes lett. Az állatvilágban megmaradt az 50–50%-os arány, tehát eltérő, hogy ki melyik mancsát használja előszeretettel.

Az agyféltekék dominanciája mellett sokáig a genetikában látták a kezesség kulcsát. „Nincs semmi kétség, ez a tulajdonság örökletes” – állapította meg 1877-ben Charles Darwin, amikor a nagyapja, az anyja és egyik fivére után a legkisebb gyermeke is balkezes lett. Ez az elmélet később megdőlt, mert két balkezes szülő esetén 54%-ban jobbkezes utódok születtek. Az egypetéjű ikrek is rácáfoltak a tényre, hiszen általában egyikük jobb-, a másikuk balkezes lett. A jobbkezesség dominanciájára számos más magyarázat is született, például a fegyverhasználat: a bal kéz tartotta a pajzsot, hogy megvédje a szívet, a jobb kéz pedig a fegyvert forgatta. Felmerültek szervi okok is, mint a jobb oldali végtagok kedvezőbb vérellátása.

A születés a balkezesség kulcsa?

Egy finn, holland és japán szakemberekből álló kutatócsoport összefüggést talált a balkezesség és az alacsony születési súly között. Megfigyelésük alapján a balkezesség gyakoribb az ikreknél. Paul Bakan kanadai kutató szerint az elhúzódó, nehéz szülés során oxigénhiány lép fel, ami károsítja a bal félteke mozgató idegrostjait, így a jobb félteke veszi át az irányító szerepet. Norman Geschwind bostoni agykutató idegorvos megállapította, hogy a balkezességért a tesztoszteron hormon is felelős, amely lassítja a bal félteke fejlődését, így végül a jobb agyfélteke válik dominánssá.

Ez az elmélet arra is választ próbál adni, hogy miért kétszer annyi a balkezesek körében a férfiak száma.

Erlichman teóriája a magzat méhen belüli fekvésére épít: akik jobb oldali helyzetből születnek, gyakran balkezessé válnak. Osztrák és német vizsgálatok szerint a téli hónapokban több balkezes fiú születik, ami annak köszönhető, hogy fél évvel korábban a napfény megemeli az anyai szervezet tesztoszteronszintjét. Statisztikailag megerősített tény, hogy az idősebb anyák gyakrabban hoznak világra balkezes gyerekeket, márpedig az a tendencia, hogy a nők egyre későbbre halasztják a gyerekvállalás idejét.

Erőszak vagy elfogadás?

Ultrahang segítségével néhány hónapos korban kiderül, hogy a magzat melyik hüvelykujját szopja előszeretettel. Ez a kezesség első jele. A kéz specializálódása párhuzamba állítható a beszéd kialakulásával. Négyéves korára a gyermek begyakorolja a nagymozgásokat, és elkezd rajzolni, ami az írást készíti elő. Fontos, hogy a kézdominancia óvodáskorban kialakuljon. Ha ez késik, azaz nem egyértelmű, melyik az erősebb kéz, vagy váltogatva használja a gyermek, akkor érdemes szakember segítségét kérni.

Kép

Kép: Wikipedia

Egy évszázada, de még néhány évtizede is a balkezeseket még erőszakkal szoktatták az „ügyes” kézre, amit a számadatok is igazolnak: akkoriban a társadalom 3%-át tették ki, ma pedig átlagosan 10%-ról beszélhetünk.

Hátrakötötték a „rossz” kezet, hogy ne lehessen használni, sőt, nem átallottak vonalzóval vagy szíjjal ráütni. Így sokan elsajátították a jobbkezes írást, de továbbra is bal kézzel fogták meg az evő- és munkaeszközöket. Számos problémát okozott ez az erőltetés: dadogást, enuresist (éjszakai bevizelés), viselkedési zavart és tanulási nehézséget a számok (diszkalkulia), az írás (diszgráfia) és az olvasás (diszlexia) terén. Napjainkban a tanítók támogatják a kialakult kezességet. A tapasztalatok alapján azok a balkezesek, akiket elfogadtak gyermekkorukban, és nem kezelték őket emiatt hátrányos helyzetűként, jobban érvényesülnek erőszakkal átszoktatott társaiknál.     

Átlag feletti tehetség és kreativitás?

Nem minden balkezesből lesz Beethoven, Mozart, Picasso, Leonardo da Vinci vagy Einstein, de tény, hogy az agy jobb oldala felel a zenei és a térbeli képességekért is. Egyesek szerint a jobbkezesek csak hallják a zenét, míg a balkezesek érzik is. A balkezesek nagyobb arányban helyezkednek el képzőművészeti és zenei pályán. Viszont tudományosan még nem bizonyították, hogy a balkezesek kreatívabbak lennének. A Journal of American Psychology folyóirat közölt egy kutatást, amely szerint a balkezesek a problémamegoldás terén találékonyabbak, egy adott problémára többféle megoldási lehetőséget találnak. A jobb agyféltekéhez kapcsolódik a holisztikus látás, a képzelőerő, a kreativitás, az intuíció, az empátia és a humorérzék. Ezek a képességek a balkezeseknél erősebben jelenhetnek meg.

A balkezesség a sport terén óriási előnyt jelenthet a kiszámíthatatlansága miatt, az ellenfél ugyanis a jobbkezesekhez van szokva.

Papp László az ökölvívásban, Szeles Mónika és Navratilova a teniszben, Benedek Tibor a vízilabdában, Nagy Tímea és Mohamed Aida a vívásban használta sikerrel ezt az adottságát. A bokszolók többsége is balkezes.

Iskolába készülve nehezített a pálya

A kezességgel kapcsolatos szemléletváltás megkönnyíti a balkezesek helyzetét, de nem tud elhárítani minden akadályt a kis elsősök útjából. Ilyen az olvasás és írás iránya, amely épp ellentétes a balkezesek természetes tájékozódási irányával. Ebből adódhatnak a betű- és szóalkotási hibák, iránytévesztések. A jobbkezesek húzzák a ceruzát, a balkezesek viszont tolják, ráadásul takarják a leírtakat. Érdemes ezért a füzetet egy kicsit jobbra dönteni, figyelni a természetes fény útjára, a ceruza formájára. Létezik gyorsan száradó tinta, hogy a kéz ne maszatoljon, fordított pengéjű hegyező, fordított számozású vonalzó.

Nemcsak a taneszközök használata „csavaros” a balkezesek számára, hiszen a tárgyak többsége, a csatok, a közlekedés, minden a jobbkezesek számára lett berendezve. Aggodalomra azonban nincs ok, hiszen a gyártók számára újabb kihívást jelent a balkezes szerszámok és konyhai eszközök készítése, ezért a dugóhúzótól a tésztaszűrőig bármit be tudnak szerezni a leleményes balkezűek.

– „A zene olyan örömöt okoz, amelyet az emberi természet nem nélkülözhet” – mondta Konfuciusz. Önt már gyerekkorában is folyamatosan érték zenei hatások, hiszen édesanyja zongoratanár, édesapja karnagy-zenetanár. Miért épp a gordonkát választotta?
– Ahhoz, hogy gordonkán játsszunk, a hangszert szinte teljesen át kell ölelni. Beékelődik az ember mellkasába és lábai közé, vagyis érezhetjük minden rezdülését, és ez nagyon motiváló. Hangfekvése az emberi hang tartományában mozog – mély basszustól a koloratúr szopránig –, s a hangszerek közt betöltött funkciója is roppant sokoldalú. Először csak ösztönösen vonzódtam a csellóhoz – csak később mutatkozott meg, hogy milyen nagyon passzol a személyiségemhez.

– Emlékszik még az első koncertjére? Hogy mit érzett és mit játszott?
– Egy zeneiskolai koncert egyike volt az első koncertjeimnek, és előtte rettenetesen izgultam, de valahogy a zene és a hangszer, illetve a tanáraim instrukciói átsegítettek az izgalmon, és minden rendben ment. Fantasztikus volt érezni a közönség lelkesedését, és a mai napig úgy gondolom, hogy felemelő érzés, amikor az ember önmagának és másoknak örömet tud okozni.

– Van bevált rítusa fellépés előtt?
– Mindig lefekszem a földre koncert előtt. Ez segít, hogy fejben rendszerezzek, összegezzek, jót tesz a gerincemnek és segít relaxálni. A fellépések napján mindig nagyon figyelek az elfogyasztott koffein- és szénhidrátmennyiségre, semelyiket nem viszem túlzásba.

– És ha épp nincs fellépése, mivel szokott „bűnözni”?
– Édességeket nemigen eszem, kivéve macaront. A feleségemnek van most egy mozzarellás, fetás tésztasalátája, ami nagyon ízletes. Mostanában azt fogyasztom a legszívesebben.

– Roppant gazdag repertoárral rendelkezik, de ha csak néhányat lehetne választania azon zeneszerző géniuszok közül, akiknek a műveit legszívesebben mindenkinek felírná receptre, kiket említene?
– Bachot mindenképpen, és Beethovennek is vannak olyan darabjai, amik nagyon motiválóan tudnak hatni, például az Eroica, a VII. szimfónia vagy a cselló-zongora szonáták, és alkalomadtán ott van Schubert C-dúr fantáziája, a Wanderer-Fantasie is.

– Könnyűzenét nem is hallgat szabadidejében?
– Én próbálom a funkciójuk szerint értékelni az egyes zenéket. Ha olyan kedvem van, hallgatok könnyedebb zenét is, de például az RnB-t húsz perc után megunom. Az élet körülöttem olyannyira felgyorsult, hogy számomra az igazi kikapcsolódás az, amikor teljes csönd van körülöttem. Engem a saját belső lemezjátszóm is kiválóan el tud szórakoztatni.

– Régóta tudjuk, hogy a zenehallgatás és a zenetanulás transzferhatásai páratlan értékűek. Magamon eddig mindig azt tapasztaltam, hogy a klasszikus zene hallgatása – különösen Vivaldi művei – lényegesen csökkenti a pánikrohamaim intenzitását.
– Kísérletek bizonyítják, hogy a zene gyógyító hatású. A hang egy közeg mechanikai rezgése, ami hullámokban terjed. A rezgések képesek kapcsolódni a saját rezgéseinkhez, ennélfogva érzelmeket is képesek kiváltani belőlünk. Ha az ember egy megnyugtató zenét hallgat, garantáltan lassulni fog a pulzusa és megnyugszik. Nekem is volt korábban pánikrohamom, utólag tudom, hogy a fokozott izgulás indukálta. Ekkoriban még nem tudtam tudatosan bánni a légzésemmel, de aztán tanultam néhány technikát, köztük az Alexander-technikát, ami nagyon bevált, és a zavaró izgulás abbamaradt.

Kép

Várdai István

– Milyen az a Várdai István, aki épp nem koncertezik, tanít vagy zsűrizik? A hétköznapokon is öltönyt visel?
– A múlt évi Kaposfesten a harmadik napon eljutottam oda, hogy abban a pólóban mentem ki a színpadra, amiben próbáltam. Egyszerűen nem volt időm átöltözni. A hétköznapokon elég ritkán veszek fel inget, mert általában nem jók a méretek a magasságom miatt. Van pár darab, amit szabó készített, azokba legalább beleférek. Úgy gondolom, hogy a koncerteken azzal is meg lehet tisztelni a zenét, ha olyan fellépőruhát vesz fel az ember, amiben nem feszeng, s ami nem akadályozza a koncentrálást. Persze azért meg kell adni a módját.

– Egy éve született meg második gyermeke – a kisfia után egy kislánnyal bővült a család. Mit érzett, amikor először meglátta, kezébe fogta?
– Olyan ez, mintha kiteljesedne az univerzum, és a lét egy másik szintre emelkedne, ahol minden félelem és probléma okafogyottá válik.

– Engedékeny szülő?
– Nagyon. Abszolút le lehet venni a lábamról egy mosollyal. Egy pontig legalábbis.

– Feleségével milyen a családképük, úgy értem, milyen nevelési elvekben hisznek?
– Konkrét nevelési elvek nincsenek nálunk, inkább úgy fogalmaznék, hogy inspiráláson alapuló pedagógiát alkalmazunk. Következetességre, emberségre, egymás és mások iránti toleranciára tanítjuk őket, és próbáljuk távol tartani az egészségtelen egoizmustól. Nem erőltetjük rájuk a zenét, de ha majd úgy érzik, hogy szeretnének zenével foglalkozni, teljes mértékben, örömmel fogjuk támogatni a törekvéseiket.

– Nemsokára kezdődik Kaposvár legjelentősebb komolyzenei fesztiválja, a Kaposfest. Milyen érdekességeket emelne ki a rendezvények sorából?
– A klasszikuson belül a könnyedebb és fajsúlyosabb műfajok aránya mindennap megmutatkozik. Különleges hangszerek is helyet kaptak idén: először áll a Kaposfest színpadára Avi Avital, a világ legismertebb mandolinművésze, és első alkalommal játszik Magyarországon Ksenija Sidorova világhírű harmonikaművész. Több koncerten is fellép Matvey Demin fuvolaművész, a Csajkovszkij Verseny fúvós kategóriájának győztese, valamint Eldbjorg Hemsing norvég és Alexis Cárdenas venezuelai hegedűművész.  

– Baráti Kristóffal hét évvel ezelőtt vették át a fesztivál művészeti vezetését Kelemen Barnabástól és Kokas Katalintól. Mi motiválta önöket a kezdetekkor?
– A Kaposfest már akkor egy jól felépített és virágzó fesztivál volt, amikor átvettük a művészeti vezetését, de az mindenképpen motivált minket, hogy ezt a fantasztikus eseménysorozatot hogyan lehetne még magasabb szintre emelni. Nagyon tetszettek Kaposvár adottságai, többek között a Kossuth tér, a Csiky Gergely Színház és a Liszt Ferenc Zeneiskola Hangversenyterme. Mindemellett pedig minden fellépő művésznek nagy élmény a közönséggel együtt töltött minőségi egy hét.

Magyarországon minden második házasság válással végződik. Az esküvő döntés kérdése – vajon a válás is?
Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta szerint sokszor nem tudatos döntés születik a válás tekintetében – a felek ugyanis nem tesznek semmit a kapcsolatért, és közben azzal nyugtatják magukat, hogy ellene sem… Hagyják a dolgokat a maguk medrében folydogálni, míg belesodródnak a válásba.

Amikor a házaspár egy adott, együttélésüket tartósan megnehezítő problémával felkeresi a megfelelő szakembert, mi a mediátor szerepe? Vissza lehet-e fordítani a negatív folyamatot? „A mediátor célja, hogy békét teremtsen az adott kapcsolatban – vagy olyan módon, hogy a felek együtt maradnak, vagy úgy, hogy a végén békében különválnak.  Megkeresi az elakadás okát, segít a traumák feldolgozásában, együtt gondolkodni, elemezni. Semmiképp sem az igét hinti…” – vallja Nagy Zsóka mediátor, kiképző tréner, aki több évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkezik e területen. Az utóbbi időben azt kutatja, hogy a válás okozta trauma hogyan jelenik meg a gyermek későbbi párkapcsolatában.

Mik lehetnek az elakadás jelei és okai? Kozma-Vízkeleti Dániel az egyik fő problémát a szerepek elcsúszásában látja – pl. a feleség átveszi férje anyjának szerepét –, amelyeket helyre kell tenni. „A konfliktusaink felületeit mi választjuk – nem tudatosan. Olyan szerepekbe kényszerülünk, ami az identitásunkhoz nem illeszkedik” – véli a szakember. 

Miért választjuk a válást? Boldogtalanok vagyunk? Mit jelent a „boldogság-csapda”? Az elköteleződés egyenlő a boldogsággal vagy „börtön”-e a házasság? 

A házasságukat gyakran nem ápolják eléggé a felek; idejük zömét vagy a gyerekekkel kapcsolatos teendők vagy munkájuk, egyéb tevékenységek kötik le.

„A házasság hasonlítható egy autóhoz: törődni kell vele, szervízbe szükséges vinni, vigyázni kell rá” – mutat rá Kozma-Vízkeleti Dániel.

Meddig érdemes küzdeni az együttmaradásért? Hogyan dolgozhatunk a kapcsolatunkon, és miért elengedhetetlen az önismeret?
Nem elhanyagolható a felelősségvállalás kérdésköre sem. Mindenkinek elsősorban magának kell dolgoznia a házasságán, amely komoly erőfeszítést jelent. A fő kérdés az, hogy van-e szándék arra, hogy a felek tegyenek a kapcsolatukért. Ha a szerelem el is múlt, tisztelni és becsülni tudják-e még egymást? „Az elköteleződés és a válás is felelősség. Aki felelősséget vállal, az erős. Kapcsolatban élni erőt ad” – mondja Nagy Zsóka, aki szerint fontos, hogy az értékekre koncentráljunk és ne a hibákra.

Mindenképp cél, hogy megtartsuk a házasságot? Mit élhet át egy gyerek a válás kapcsán, aki nem kapja meg a szükséges figyelmet? A családi minta mennyiben meghatározó a gyermek jövőjét illetően? Létezik-e „szép válás”?  Ezekről, a szexualitás szerepéről, önmagunk és a másik elfogadásáról, a szenvedély, az intimitás kérdéseiről is szó lesz a Spiritusz jelenlegi adásában.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezetők, egymást váltva: Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a Képmás magazin újságírója és Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

„A nagy nép olyan,
mint a nagy ember: 
Ha hibát követ el, felismeri, 
Ha felismert, beismeri. 
Ha beismert, orvosolja. 
És aki rámutat hibáira, legjóságosabb tanárának tekinti.”
(Lao-ce)

A hitelesség gyökere 

„Síkraszállhat-e az ember hitelesen és bizalomkeltően a társadalom megváltoztatásáért anélkül, hogy önmagával és a közvetlen környezetével kezdené?” (Friedemann Schulz von Thun) Ha a hitelesség nyomába szeretnék eredni, érdemes az önvizsgálatot saját magamon kezdenem. Családokkal, párokkal és gyermekneveléssel foglalkozó szakemberként hiteles maradhatok-e akkor, ha időnként türelmetlen vagyok a gyerekeimmel, ingerült a férjemmel, és én magam is küzdök a munka-magánélet kényes egyensúlyával? 
Törekszem rá, hogy az értékrendemmel összhangban éljem az életemet, de előfordul, hogy hibázok, és a tetteim nem mindig beszélnek azokról az értékekről, amelyeket mély meggyőződéssel vallok. 
Ennek az ambivalenciának a feloldása a reflektivitásban rejlik. A hitelességem záloga nem a tökéletes, hibázás nélküli élet, hanem a szembenézés azzal, ami történik.

Akkor tudok hiteles maradni, ha képes vagyok elemezni és értékelni a tetteimet, az ezekhez kapcsolódó érzéseimet, és igyekszem feltárni a mélyben meghúzódó motivációmat is.

Akkor vagyok hiteles, ha alázatos tudok maradni, az elkövetett ballépéseimért felelősséget vállalok, és azon dolgozom, hogy kijavítsam, amit elrontottam, illetve mindent megteszek azért, hogy a jövőben ne kövessem el újra ugyanazt a hibát. 
A tökéletlenség felvállalása azonban nem könnyű, mert magában hordozza annak a veszélyét, hogy elveszítjük a bizalmat és a tiszteletet. Elliot Aronson és Carol Tavris a Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) című könyvükben főként orvosi és politikai példákon keresztül mutatják be, hogy a tévedéseink felvállalása valójában pontosan az ellenkező hatást váltja ki: megerősíti a bizalmat. A szerzőpáros leírja, hogy a hibáink felvállalása nemcsak minket segít a megtisztulás és felszabadulás útján, hanem a kapcsolatainkat is megerősíti. Magam is számtalan példát láttam arra, amikor a családterápiás ülésen a családtagok felhagytak a mentségek keresésével és őszintén beismerték a hibájukat, a kapcsolat pedig kizökkent abból a negatív spirálból, amibe belekerült.

Nap mint nap tapasztalom, hogy a kapcsolatokban tanúsított önreflexió segíti a múlt fájdalmainak feldolgozását.

Gyógyító erővel bíró mondatok lehetnek: „Ezt alaposan elrontottam. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ez többé ne forduljon elő.” / „Nagyon igyekeztem jól csinálni, de magam is szükséget szenvedő ember voltam. Bocsáss meg, hogy nem figyeltem eléggé az érzelmi szükségleteidre!” / „Igazad volt, tévedtem. Igyekezni fogok, hogy kijavítsam, amit elrontottam.”

Kép

Kép: Unsplash

Ami a szívemen, az a számon? 

„Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté evangéliuma 5,16) 
Ha végiggondolom a számomra hiteles emberek sorát, közös bennük, hogy szenvedélyes elkötelezettséggel élték az életüket, mélyen hittek abban, amit tettek. Ehhez elengedhetetlen az önismeret és önazonosság, hogy önmagunkkal összhangban legyünk. Ez azonban semmi esetre sem jelent mindentudást, vagy a belső kételyek, esetleg az ellenvélemények elnyomását. A hiteles ember fel meri tenni az igazán nehéz kérdéseket, és miközben igyekszik világosan megfogalmazni a saját válaszait, képes a párbeszédre, illetve van bátorsága az eltérő válaszok meghallgatására. 
A jól csengő szavaknál fontosabb a személyes példamutatás. Többek között ezért is szeretem a családterápiás munkát, amely során kettős vezetéssel, terapeutatárssal dolgozunk. A kettőnk munkamódja és kommunikációja indirekt módon hat a családra, és mintát ad az egyeztetési folyamatra, egymás tiszteletére, az eltérő vélemények kezelésére és az együttműködésre is. 
Paul Watzlawick családterapeuta és kommunikációs szakember 1967-ben megjelent munkájában fogalmazta meg, hogy minden kommunikációnak van tartalmi és relációs szintje, és úgy gondolta, hogy akkor vagyunk kongruensek, ha ezek összhangban vannak egymással.

Amikor az idegességtől remegve magunkra erőltetjük az elfogadó mosolyunkat, akkor lehetetlenné tesszük az őszinte, mély és hiteles kapcsolódást.

Ehelyett a saját érzelmeink tisztázása után érdemes kifejezni, hogy mi zajlik bennünk, miközben tekintettel vagyunk a másik emberre és a helyzetre is. Friedemann Schulz von Thun szavaival élve: „Koherencián nemcsak az értendő, hogy a kommunikációm összhangban van a saját lelkiállapotommal, céljaimmal és értékeimmel, hanem része az is, hogy ez az összhang a partnerem lelkiállapotára és a »helyzet igazságára« is kiterjed.” Vagyis amikor remegek az idegességtől, akkor sem kezdek el dühösen ordítani, hanem a saját érzelmeim megfigyelése és tudatosítása után a helyzethez és a másikhoz igazítom a mondanivalómat. 

A cikk szerzője a Mathias Corvinus Collegium Mindset-Pszichológia Iskola Család Műhelyének kutatótanára.

Szabad hibázni 

A hibáink felvállalása azért is nehéz, mert egyikünk sem szeretne ostoba fajankónak tűnni, és a „rögzült szemléletmód” annyira beágyazódott a kultúránkba, hogy veszélyesnek tűnik a beismerés, hogy hibát vétettünk.

Kép

Kép: Unsplash

A „rögzült szemléletmód” mélyén az a meggyőződés húzódik meg, hogy azok, akik kudarcot vallanak, menthetetlen lúzerek. Ideje felismernünk a „fejlődési szemléletmód” üzenetét, amely szerint a tévedés és a hiba nélkülözhetetlen eleme a tanulási folyamatnak, hiszen nem tudhatunk mindent, és kész megoldásaink sincsenek az összes felmerülő problémára, amivel a jövőben találkozni fogunk.

Carol S. Dweck pszichológus kutatásai egyértelműen bizonyították, hogy ebben úgy támogathatjuk a gyermekeinket, ha nem a velük született képességeikért, hanem az erőfeszítéseikért dicsérjük őket.

Ez a hozzáállás enyhíti a hibázáshoz kapcsolódó disszonanciát („Okos vagyok, mégis elrontottam.”), és hozzásegíti őket ahhoz, hogy felnőttkorukban felelősséget vállaljanak a tévedéseikért, hiszen azok nem megváltoztathatatlan személyes kudarcok, amelyek leplezéséhez vagy megmagyarázásához az önigazolás fegyveréhez kell nyúlni, hanem a fejlődési folyamat természetes velejárói. Ez az üzenet nemcsak a gyermeknevelés során lehet segítségünkre, hanem saját magunk, sőt a körülöttünk élők tetteinek meg/elítélése helyett is bátran alkalmazhatjuk. 
Nem az a baj tehát, ha kilyukad a suszter cipője, hiszen a cipők olykor tönkremennek. Nem érdemes azonban attól a susztertől cipőt venni, aki tudomást sem vesz a hibás lábbelijéről, és folyamatosan lyukas cipőjében jár. 

Források: 
Carol S. Dweck: Szemléletváltás – A siker új pszichológiája, HVG Könyvek, 2015. 
Elliot Aronson és Carol Tavris: Történtek hibák (de nem én tehetek róluk), Ab Ovo Kiadó, 2009. 
Friedemann Schulz von Thun: A kommunikáció zavarai és feloldásuk, Háttér Kiadó, 2019. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Tényleg ilyen líraian romantikus körülmények közt kezdődött a mi közös POKET-kalandunk. A kisbabámat vártam a szívem alatt, amikor a munkahelyemről hazafelé menet találkoztam Hasival (Vecsei H. Miklós, a POKET alapítója, színművész), aki éppen új csapatot épített a POKET-műhelybe. Azt mondta, most csupa jó emberrel szeretne és fog is együtt dolgozni, azóta tehát, hogy társul szegődtem mellé e munkában, (hál’Istennek) kénytelen vagyok ehhez az erkölcsi zsinórmértékhez tartani magamat és mindezzel együtt a köteteket is. Azóta persze igazán rendes, néha hajnalig italozó, néha csak egy kávéra összefutó, amolyan ügy-mániás barátok is lettünk, akiket az olvasás iránti szeretet könnyen szövetségessé kovácsolt.

Ebbe a műhelymunkába, a kicsinyke, de annál kreatívabb kulisszánkba szeretnénk meghívni olvasóinkat és leendő olvasóinkat. Hogy megmutassuk, a zseb mögött milyen szív is dobog.

♥

Lackfi Jánossal a nagyon találóan elnevezett „folyosószemináriumokon” találkoztam először. Az egyetem boltíves árkádjai alatt, a kreatív írásórák kiterjesztett szüneteiben jött-ment, mindenkihez egy-két jó szót szólva, megtestesítve az „élő költőt”. Körülötte a bölcsészet leendő felkent papjai és papnői – mindez a Makovecz-egyetem Roxfortot idéző díszletei közt zajlott, amelyek így együtt egészen varázslatos miliőt keltettek.

Tulajdonképpen épp ez az élő-költő „jelenség” hívta életre Lackfi János Versgyár című kötetét is, amely most a POKET lapjai közé landolt az online térből a háromdimenziós világba.

A kötet keletkezéstörténete ízig-vérig 21. századi; a költő előszavából idézve: „Mikor a kétezres évek közepe táján összeraktam egy honlapot magamnak, gondolkodóba estem. Hát hiszen ez éppúgy lehetne egy holt költő oldala is, nem? Annak ugyanígy vannak fotói, szövegei, interjúi... Honnan tudható, hogy ez a költő, aki én vagyok (még éppen) él? Rögvest kitaláltam hát a Versgyár-rovatot, mely dübörögve üzemelni kezdett.” A költemények tehát az online tér hatékony közvetítő közegében, az író és olvasó bitsebességes interakciójában – olvasói témafelütés és az arra készült vers-válasz – készültek, a költemények azonban végül mégis átkívánkoztak korábbi lakhelyükre, a papirosra. E manapság ritka, modern felől a hagyományos felé tartó vándorlás azonban mit sem vett el Lackfi János projektjének  újszerűségéből, vagányságából. Sőt!

Nagyon büszkék vagyunk, hogy a magyar irodalom első közösségi kötete POKET-szárnyak alatt, zsebre vágható küllemben jelenhetett meg. És nemcsak azért, mert a „közösségi” most mindenben szupertrendi, hanem mert Lackfi János Dupla medve című versgyár-kötete tényleg nagyon beletrafál a küldetésünkbe. Lackfi ars poétikája ugyanis, miszerint az irodalomról húzzuk le az iskolákban ráaggatott kényszerzubbonyt, az elefántcsonttoronyból szálljunk alá, és végre újra vegyük figyelembe az olvasókat, meg úgy egyébként is az irodalom újra legyen mindenkié – ez maga a POKET-misszió.

Kép

Kép: poketonline.hu

A kötet bemutatóján, Vigántpetenden járva maga Lackfi avatott be pár „Versgyári” kulissza-titokba, egyenesen a kötet vegykonyhájából.

♥

– Nagyon jófej olvasóid lehetnek, ugyanis mindegyik témafelvetés, amit vers-ötletként kaptál, kifejezetten szórakoztató, kreatív vagy megindító. Ettől függetlenül biztos volt olyan sztori, tárgykör, amire jobban tudtál rezonálni. Melyeket emelnéd ki?
– Nyilván azokat, amiket magamtól sosem mertem volna megírni. Amikor például valaki a kemoterápiás kezelését ajánlotta fel témaként. Ez annyira brutális anyagában, hogy erről felszabadultan és pofátlanul csak az beszélhet, aki átélte, mert különben azt mondanánk a verselőről, hogy egy szemét, érzéketlen disznó. Ebből lett a Szent László Kórház rap, ami bevezette a magyar költészetbe a „kemoterápiás rap” fogalmát. Szerettem nagyon az olvasóim olyan témafelvetéseit is, amikről azt gondolom, hogy sokunkban felmerülnek, de senki nem jár a végükre; onnantól kezdve, hogy miért marad fenn a hajó a vízen, egészen addig, hogy miért és hogyan nyírják kockásra a focipályákat. Wisława Szymborska lengyel Nobel-díjas költőnő mondja: az élet annak a helye, hogy valamit folyamatosan ne tudjunk, így hát e végtelenített tudni vágyó kérdésekhez rögtön tudtam, hogy Villon-féle balladaforma illik, hiszen a trubadúrlíra nemcsak hogy eltűri, de meg is kívánja a rituális ismétléseket.

Összességében olyan jó témák érkeztek, hogy úgy éreztem, olvasóim a kihelyezett ügynökeim, akik a jobbnál jobb versötleteket szállítják.

– A POKET-csapatban gyakran töprengünk azon, hogy vajon a köteteinkkel sikerül-e új embereket megszólítani, vagy azok vesznek POKET-et, akik már amúgy is olvasnak. Mit gondolsz, a Versgyárral sikerült új olvasóközönséget teremtened, egyáltalán hogy lehet kitörni saját filterbuborékunkból?
– Kimondtad szerintem a kulcsfogalmat, ami a megszólítás. Megszólítani: ez az ember–ember közöttit jelenti. Nekem az a tapasztalatom, hogy amint ebbe a tartományba kerül vissza az irodalom, onnantól kezdve gyakorlatilag nyert ügyünk van. Ha valaki rájön, hogy őt itt megszólítják, és ezen a platformon ő is megszólíthat, ha az irodalom kommunikációvá, beszélgetéssé alakul, akkor az üzenet már átmegy. Erről eszembe jut egy kedves barátom, Imreh András, kitűnő költő, aki kapott egy ösztöndíjat Mexikóba, ami azzal járt együtt, hogy falujárásra is elvitték. Ott az irodalmi est nem úgy zajlott, hogy valaki mondja az okosságait, mások meg hallgatják leesett állal, hanem miután a költő fél óráig verselt, és hozzáfűzte, amit gondolt, szépen sorban felálltak a falubeliek, és ők is elmondták, hogy az én életem ilyen meg olyan volt, meghalt a férjem, megkapáltam a kukoricát. Egyszóval sztorikat cseréltek.

– A Versgyár költeményeit a kétezres évek első felében írtad, az elkészült 170 műből mi most 68-at tudtunk megjelentetni. Az előszóban is emlegetett „élő-költő” jelenséget miként próbálod azóta is képviselni, milyen módon lehet kiszakadni a „holt költők társaságából”?
– Pont a napokban mondtam ki önkéntelenül valamit, amit Gryllus Dani felkapott, és azt mondta, hogy jé, ez milyen fontos, írjuk ki a kapolcsi Kaláka versudvar fölé, ahol kilenc napig szolgáltam most júliusban megint. Szóval azt találtam mondani, hogy „itt éljük az irodalmat”. Ahogy például a versműhelyen 100–150 emberrel együtt írunk költeményeket. Nyilván én vagyok a rendőr bácsi, hogy egyfelé haladjon a forgalom, és ne gabalyodjon bele egyik sor a másikba. De közben el tudjuk felejteni azt a borzasztóságot, ami az irodalom kapcsán azonnal feltolul bennünk, hogy az év végi jegybe beleszámít-e, amit mondunk, vagy sem.

Helyette egy kicsit tényleg próbálunk más szemmel nézni az irodalomra, mégpedig úgy, hogy ott van a végén a másik ember.

Descartes mondta: a filozófia arról szól, hogy minden idők legokosabb embereivel tudunk társalkodni. No, az irodalomnak is valami ilyesmiről kellene szólnia. Ha nem is feltétlen a legokosabb, de a legérzékenyebb emberekkel folytathatunk párbeszédet. Amitől egy kicsit magunkra ismerünk, amitől egy kicsit meglátjuk, hogy a másik mitől más, és egyszerre csak rájövünk: irodalmi kocsma az egész világ!

A gyümölcs egyes fajtái, mint például a Boldogasszony szilvája, a veres, a máramarosi és a gömöri nyakas, a cukorszilva és a nyári aszalószilva, augusztusban elkezdenek érni, de sok szeptemberben szedhető változata van. Ilyen a tojásdad alakú, zöldessárga, bőlevű, édes, magvaváló gyümölcsű kirke és a magas cukortartalma miatt lekvárfőzéshez ajánlott azseni. Vagy a lédús, ezért pálinkának való fehér besztercei, a muskotályos-bazsalikomos aromájú besztercei muskotályszilva, az aranysárga színű, bőlevű debreceni muskotály és a nem magvaváló, de bő termésű penyigei.

Édes ötletek

A legnépszerűbbel, a gombóccal kezdem. Szakácskönyveink nem kényeztetnek el pontos mértékegységekkel, ami a tésztát illeti, de Németh Zsuzsána 1858-as receptje kárpótol minket egy remek ötlettel: zsemlemorzsa helyett túróba is hempergethetjük a kifőtt gombócokat. Azért, hogy ne legyen túl száraz, forró vajjal locsoljuk meg aztán. Folytassuk az édességek sorát, egy hat évvel később lejegyzett rétesfajtával, annak is a tölteléke érdekes. Ehhez először vékony karikákra kell vágnunk a kimagozott szilvákat. Ezt mandulával, cukorral, zsemlemorzsával kell elkeverni, majd hozzáadhatunk annyi olvasztott vajat, hogy töltelék állagot kapjunk. Fűszerként fahéjat és citromot használjunk hozzá.

Ünnepi fogás szilvával

Persze nemcsak desszert, főétel is készülhet a gyümölcsből. Az előbb említett 1864-es Magyar Gazdasszonyban egy egészen különleges húsételt találunk, amely napjainkban is megállná a helyét egy ünnepi asztalon. Annak ellenére, hogy lassan készül el, nem sok munka van vele. Kiindulásként sertésfelsált és sonkát tűzdeljünk meg szalonnával, majd sózzuk, borsozzuk, szegfűszeggel ízesítsük. Az így előkészített húst vízzel, vörösborral és egy kevés ecettel tegyük fel főni, valamint adjunk hozzá kisebb hagymákat, szeletekre vágott sárga- és fehérrépát, zellert, kakukkfüvet, bazsalikomot, citromhéjat, egész borsot, egy darabka gyömbért és egy marék aszalt szilvát. Lassú tűzön, közel öt óra hosszat kell főzni, míg az ízek eléggé összeérnek és a hús is megpuhul. Tálaláskor a húst különszedjük és az átszűrt lével meglocsoljuk.

Mellékszerepben

A szilvából savanyúságot és salátát is csinálhatunk. Podruzsik Béla 1928-ban megjelent Legújabb szakácskönyvében olvasható az ecetes szilva puritán készítési módja. Forraljunk borecetet cukorral (minden literhez 40 dkg) és fűszerezzük citromhéjjal, fahéjjal, szegfűszeggel. Az így kapott levet forrón öntsük a megmosott szilvákra, majd az üveget dunsztoljuk ki. A saláta még ennél is egyszerűbb. Czifray István 1816-ban kiadott munkájában azt olvassuk, ehhez nem kell mást tennünk, mint a szilvákat borral felfőzni, majd miután leszűrtük róla a levet, cukrozzuk meg és citromhéjjal hintsük meg. Melegen és hidegen is fogyasztható, főételek mellé. Ehhez hasonló egy másik receptje, mely szerint a kimagozott szilvát vajban és borban kell megpárolnunk, fahéjjal fűszereznünk, majd ha megpuhult, pépesítenünk.

Télire

Ha sem nyersen, sem megfőzve nem fogyott el a gyümölcsünk, tartósíthatjuk azt télire. Kapitán Mária 1936-ban megjelent receptjét követve ez gyerekjáték. Öt kiló szilvát mossunk meg és rétegezzük egy jó nagy üvegbe cukorral. (Ekkora mennyiséghez ő másfél kiló kockacukrot írt.) Ha ez megvan, az egészet öntsük le négy deciliter rummal. Aszalhatjuk is a gyümölcsöt. Németh Zsuzsána itt szintén vitt egy kis csavart a receptbe: a kettévágott és kimagozott szilvát ő mandulával, dióval vagy ánizsmaggal töltötte, s csak ezután aszalta meg kemencében – mi tehetjük ezt alacsony hőfokra állított sütőben. Az így készült gyümölcsöt egyébként liszt, bor és cukor keverékébe (palacsintatészta állagú legyen) mártva vajon kisüthetjük. Végezetül Czifray István ötletét idézem. Ő még az előzőeknél is gyorsabb tartósítási módot javasol, bár a kivitelezése korántsem olyan egyszerű: „Jól készült edénybe, melybe a víz be nem mehet, tévén a friss szilvákat, és az edény száját szurokkal bé csepegtetvén s egy kútba kötélen leeresztvén vagy felakasztván sokáig eltarthatod” – írja.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„Mi lesz a cigányokkal?” 

Kíváncsi voltam, mi inspirál egy szerzetesnővért, aki teológiáról, spiritualitásról, kiégésről írja a könyveit, hogy meseírásba fogjon. „Az Eucharisztikus Kongresszus kapcsán egy rádióbeszélgetésben elmondtam, hogy ez a rendezvény mindenkinek szól, erre megkérdezte tőlem a szerkesztő, hogy és mi az, amit mindenkinek adni tudunk. Dolgozni kezdett bennem ez a kérdés” – kezdi Beáta nővér. „Nem sokkal ezután egy cigánypasztorációs konferencián vettem részt, egymás után következtek a komoly előadók. Amikor jött a szünet, a cigány testvérek felálltak a gitárjaikkal és elkezdtek zenélni. Az jutott eszembe, hogy mi ilyen felszabadult örömmel nem tudunk ünnepelni. Hazafelé felhívtam Székely János atyát, aki a cigánypasztorációs püspök, hogy szeretnék valamit tenni a mélyszegénységben élő cigányokért, de igazából nem tudom mit, mert én csak írni tudok. Azt felelte, »Jó, de ne olyat, amilyet szoktál, valami egyszerűbbet!« Még befejeztem az Élet-forrás könyvet, de újra és újra megtalált a kérdés, hogy mi lesz a cigányokkal? Akkoriban Hoffmanné Toldi Ildikó drámapedagógussal volt egy közös munkánk, és miközben épp arra vártam, hogy kapjak valami világos megerősítést, érkezett tőle egy sms, hogy szívesen dolgozna még velem. Aztán jött a következő kétely, hogy én írni tudok, ők viszont nemigen olvasnak. Ildi azt válaszolta, hogy játszani szeretnek, írd meg, és én eljátszom velük. Tulajdonképpen ő volt a bábaasszony a meseírói születésemnél.” Az új feladat Beáta nővér szerint nemcsak szellemi leegyszerűsödést hozott – hisz úgy kellett írnia, hogy mindenki értse –, hanem szellemi tágasságot is.

Nevetve mondja, hogy míg a doktori dolgozatát elolvasták „mondjuk…hát, hárman biztosan”, az Életforrást többszázan, a képregényt, ami később a Punyából készült, közel 10 ezren.

„Fontos volt, hogy teológiailag rendben legyen. Akár mint egy 21. században megfogalmazott evangélium. Felfedezhetőek legyenek a szentmise bibliai alapjai és dinamikája is. Ugyanakkor valós emberi történeteket szerettem volna ábrázolni marginális élethelyzetben. A legfontosabb célom az volt, hogy hidak épüljenek látszólag távoli világok között, hogy kölcsönösen adjunk egymásnak. Persze, van egy fejlesztő énem, de nyilvánvaló, hogy én is fejlődtem közben.” A szerzetesnővér tudta, hogy képekkel együtt könnyebb a szöveget befogadni azoknak, akiknek nehezen megy az olvasás, ezért elkezdett ismerkedni a cigány festőművészek munkáival. És akkor Gyöngyi festményén meglátta egyik főhősét, Cinkát… 

Kép

Versegi Beáta, kép: Páczai Tamás

Nekem voltak szavaim, neki voltak képei 

Ráczné Kalányos Gyöngyi gyerekkorában a komlói Kossuth-aknai cigánytelepen élt négy testvérével, s mivel ő volt a legidősebb, abba kellett hagynia az iskolát, hogy támogassa a családot, tejüzemben, vágóhídon, bányában dolgozott. Már gyerekként észrevették tehetségét, de csak ötgyerekes anyaként kezdett újra festeni. Amikor elkezdte a középiskolát munka és család mellett, a legnagyobb lánya segített neki a tanulásban, aki akkor két évvel járt fölötte, harmadikos volt. Ezután munka és nagycsalád mellett elvégezte a főiskolát is csecsemő- és kisgyermeknevelő-gondozó szakon.

„Cinka története különösen megfogott. A történet vége felé Jézust és Cinka fiát is keresztre feszítik, az én fiam is meghalt” – mondja a könyv utolsó oldalain (Leitner Veronika interjújában). 

Ekkor már Gyöngyi történetét is vitte tovább a mesekönyv. Beáta nővér úgy fogalmaz, hogy amikor találkozott vele, tudta, hogy együtt fogják csinálni, Gyöngyi a kommunikációs keret, ő tart neki tükröt: 
„Például rájöttem, hogy nem ugrálhatok az idősíkok között, nem írhattam hosszú mondatokat. Nekem voltak szavaim, Gyöngyinek voltak képei, zsigeri megélésekkel. Amikor Cinkát, a cigányasszonyt középre festette, az én ájtatos apácaénem azt mondta, hogy ez lehetetlen, hiszen Jézus van középen. És abban a pillanatban rájöttem, hogy de hiszen értünk jött, csak miattunk. A keresztút képén is kicsit megbotránkoztam, ahol a cigányasszony támogatja Máriát. Hogy szorulhatna ő rá egy gyenge ember támogatására? Gyöngyi pedig olyan természetesen mondta, hogy de hiszen mindketten anyák, akik elveszítették a fiaikat.” 
A könyvből pár hónap múlva képregény is lett, amelyhez digitális fejlesztőjátékok kapcsolódnak, hogy a pedagógusok használni tudják. Ezt Dobovicsné Buzás Andrea játékfejlesztő álmodta meg, a munkába Fekete Zsombor játékfejlesztő is bekapcsolódott (akitől egyébként a különleges mesekönyv utóéletéről először hallottam). Aztán, hogy a pedagógusokat is képezzék, „gyorsan összeraktak” Leitner Veronikával és Hoffmanné Toldi Ildikóval egy módszertani fejlesztést, ma már több mint száz pedagógus vesz részt ebben.

Az olvasókör a mesekönyvet használja, a cigány hitoktatók a képregénnyel dolgoznak, s végül idén márciusban a pandémia miatt elakadó eredeti terv, a drámafeldolgozás is megvalósulhat.

Közben pedig Versegi Beáta tanulmányt ír egy SOTE-konferenciára az organikusan kialakuló interdiszciplináris és összművészeti programról, erről modellprogramot is készítenek. A szerzetesnővér megjegyzi, hogy ez a könyv mindenkit az identitásában erősített meg, a pedagógusokat a sajátjukban, a cigányokat a sajátjukban, majd hozzáteszi: „Én ebben a történetben egyre kisebbedek, és ez így van rendjén.” 

„Néma csend volt és hullottak a könnyek” 

A Punya történetei a kadarkúti és csökölyi Mesélő anyukák csoportban igazi kis csodákat indítottak el. Kiss Barbara gyógypedagógus és magyartanár, aki a pécsi JPTE oktatója és a Máltai Szeretetszolgálat koragyermekkori szakértője, mélyszegénységben élő anyáknak tart beszélgetős olvasókört. A program eredeti célja az volt, hogy a kisgyermekek nyelvi fejlődését támogassák, azt remélték, ha a mese hazaér a gyerekekhez is, szókincset, figyelmet, érzelmi intelligenciát fejleszt. Kiderült, hogy az anyukák is nagyon igénylik a közösségélményt, a beszélgetést. 

Kép

Mesélő anyukák csoportfoglalkozás, Kadarkút, kép: Reisz Dániel

„Ahogy ők egyre differenciáltabban tudják megfogalmazni az érzéseiket, a gyerekeiket is egyre árnyaltabban látják, és jobban tudják őket segíteni” – magyarázza Barbara. „A foglalkozások része egy mese felolvasása, mindig azt keressük, hogy a szöveg és az életük között milyen hasonlóságok vannak. A könyv elején Cinka a Jézust megszülő Máriát támogatja, és az anyák elmondták, hogy ők teljesen egyedül maradnak hasonló helyzetekben, sem a családjuktól, sem egy barátnőtől, sem egy szomszédtól nem kaptak egy tál meleg levest. Aztán egyikük épp a múlt héten mesélte, hogy kisbaba született a családjukban, és ő jár főzni meg takarítani hozzájuk. Az összefogás lassan kialakult köztük. Egyikük, akinek a férje külföldön dolgozott, elmesélte, hogy éjszaka zaklatja valaki, tehetetlen, kialvatlan és rémült volt. És az anyák összefogtak és lefülelték a tettest.

A legmegrázóbb Lola prostituálódásának története volt. Ahogy olvastuk, néma csönd volt, és hullottak a könnyek. Ismerős volt számukra a történet, minden családban volt valaki, aki érintett.

Ugyanakkor ez tabusított téma, családon belül sem beszélnek róla. Az egyik édesanya, aki többször behozta a közösségbe, hogy ő agresszív és elutasító a lányaival, ki tudta mondani, hogy azért, mert félti őket, hogy erre a sorsra jutnak. Azt is látta Lola történetéből, hogy mennyire fontos, hogy a lányok minél tovább maradjanak a családban, és hogy beszélgetni kell velük toleránsan, elfogadóan. Egy másik asszony húga Ausztriában lett prostituált, azóta sem volt otthon, a családja elutasította. Az asszony csak haragot érzett a testvére iránt, és Lola történetéből értette meg, hogy a nővére is áldozat, és a főhőssel együtt őt is megsiratta. Azért szép ez a Punya történet, mert oda ér, ahova kell” – fejezi be az igaz meséket Kiss Barbara. 

„Állítólag az Egyház szívében vagyunk, de ezt a bőrömön még nem éreztem” 

„Megkérdeztem a gyerekektől, el tudják-e képzelni, hogy ott, a karavánban akár az ő rokonuk, ősük is utazhatott? Többen azt mondták: Á, dehogy! Adtam nekik egy napot a gondolkozásra, kértem, hogy kérdezzék meg a szüleiket is erről. Másnap kivetítettük a születés történetét. Sok ragyogó és csodálkozó szempárt láttam. Aztán el is játszották ők maguk a jeleneteket, belehelyezkedtek a történet szereplőinek helyébe, ez volt a legnagyobb ajándék számukra. Ez a történet új teret teremtett nekik és közelebb vittük az identitásukon keresztül is őket a kis Jézus születésének történetéhez” – ezt már Bálint Csabáné Erzsó, a Vonyarci Ceferino Ház cigány származású vezetője meséli, aki részt vett a Punya online pedagógus-továbbképzésén.

Azt a kérdést is feltette a gyerekeknek, vajon Jézus lehetett-e cigány? Erre egyértelműen mondták, hogy cigány biztos nem volt.

Erzsó elmagyarázta nekik, hogy zsidó volt, a zsidók pedig hasonlóan sokat szenvedtek, mint a cigányok. „Amikor a történetet olvastam, úgy éreztem, ezzel megérkeztünk az egyház szívéhez, mert ebben a történetben Jézus közelében mi nem mellékszereplők vagyunk” – mondja Erzsó. „A cigányság történetében fellelhető szenvedés, megvetettség, kitaszítottság tapasztalata a Punya története által közelebb vihető az evangéliumhoz, és könnyebben beemelhető a jézusi szenvedés kontextusába. Amikor kivetítettük a Jézus születése képet, és elhelyezhették magukat rajta, volt, aki azt mondta, hogy a karavánnal utazik, mert még keresi Jézust, volt, aki már lesátorozott.” 

Kép

A Punya próbája a Keret Alkotó Csoport szervezésében, Pécsett, kép: Ruprecht Judit

„Olyan volt, mint egy szövetségkötés” 

„Pécsett vagyunk, Baranyában, ahol nagyon magas a romák aránya. Illúziónak tartottam, hogy otthon valaki felolvassa a meséket, a család meg körbeüli, de egy falusi rendezvényen a színpadon nagyon is elképzelhető, hogy a különböző generációk ugyanarra figyelnek” – kezdi Hoffmanné Toldi Ildikó drámapedagógus. A próbák márciusban végre elkezdődhettek. A Keret Alkotó Csoport Színházi nevelési társulat meghirdette, hogy cigány szereplőket keres a Punyához. „Sokan jelentkeztek minden korosztályból. A közösségi színháznak valójában két fontos célja van: hogy egymást segítő közösséggé váljunk, és közben létrehozzunk egy produkciót. Színházi eszközökkel olyan biztonságos közeget teremtettünk, amelyben nagyon gyorsan feloldódtak a határok a cigányok és nem cigányok között. Utóbbiak többségükben hittudományi főiskolások, van köztük, aki például társasjátékot szeretne fejleszteni a Punyából, és személyesen akarta megélni, hogyan hatnak a történetek. A kiválasztott szereplők között különböző életszakaszban lévő cigány emberek vannak: érettségizők, építési vállalkozó, szociális munkás, takarítónőként dolgozó asszony, aki rengeteg áldozatot hoz azért, hogy részt vegyen a próbákon. A Pécsi Egyházmegye támogatásával megkaptuk a Dóm Kőtárát, ahol kétezer éves kövekkel a lábunk alatt készülünk egy Jézus-történetre, miközben a saját élettörténetünkből dolgozunk. Amikor például Cinka megy Keresztelő János elé, mi is megkerestük a magunk életében azokat a pontokat, amikor bántottak és bántottunk. Ez meg is jelenik majd a darabban, de a szereplőkben is dolgozik tovább. A próbák alatt fontos dolgok történnek.

Egy egyetemista a második alkalommal megkérdezte, mi az a punya, és a 18 éves cigány lány behozott a következő próbára egy meleg punyát, amit a társulatnak sütött. Hálát adtunk, és megtörtük… olyan volt, mint egy szövetségkötés.

A darabot május 16-án Nepomuki Szent János napján szeretnénk bemutatni, aki a hidak védőszentje, mert ez a színház arról szól, hogy hidak épüljenek köztünk.” 
„Van-e helye a Szentföld kétezer évvel ezelőtti nemzetiségi statisztikáiban egy cigánykaravánnak? Az okosak könnyen azt felelhetik erre: nincs, az elképzelhetetlen. De van-e helye ennek a karavánnak az Isten szívében?” – folytatja a könyv előszavában a teológus. 
Van-e, lesz-e helye a miénkben? 
Az utolsó mondat után rákattintottam az online játékra. Most úgy érzem, újrakezdhetném írni az egészet. De valami maradjon a kedves Olvasóra is. 

www.punya.hu

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>