A korszak filmtörténete akár cenzúratörténetként is értelmezhető. Művészeink a politikai ellenszélben csak azért is egetverő tetteket vittek végbe, így az Aczél György-i „tűrt, tiltott, támogatott” acélsablonon is átnyomakodott jó néhány nagyobb formátumú darab, amelyek külföldi megmérettetéseken magas rangú díjakat nyertek. Nevetséges adalék ma már, hogy a szocialista blokknak ebből a kis szegletéből nem csak az volt emberfeletti küzdelem, hogy a minimális költségvetésből őszinte és értékes alkotásokat hozzanak létre és nevezzenek be egy-egy fesztiválra, s azokon díjazást érjenek el. Itt még mindig nem írhatjuk ki a „vége” szót.

Külön mutatvány volt ugyanis tudomást szerezni magáról a nevezésről, kiutazni a díjkiosztóra, és átvenni a megnyert díjat. Különleges és humoros történetek övezik a magyar alkotók megjelenését – vagy többnyire hiányát – a kádári időszak külföldi filmfesztiváljain. Történetek olyan magyarokról, akiknek a Malév-gépe még a bankett előtt hazaindult (Szerencsi Éva), vagy olyan helyettesítő díjátvevőről, akire éjszaka rontottak rá a rendőrök, hogy visszavegyék tőle a jogtalanul elbitorolt szobrocskát…

Szerelem, 1970

Az alkotást Makk Károly rendezte, Törőcsik Mari, Darvas Iván és Darvas Lili játsszák benne a főszerepet. Az 1971-es cannes-i filmfesztiválon a film elnyerte a zsűri díját, a két női főszereplő pedig a zsűri külön dicséretében részesült. A történethez hozzátartozik, hogy a film alapjául szolgáló novellát író Déry Tibort 1957-ben letartóztatták és kilenc év börtönbüntetésre ítélték, később épp ezen élmények alapján született a forgatókönyv. A férfi főszerepet játszó Darvas Iván a forradalom után 22 hónapig volt börtönben, ő is a saját élményeire támaszkodott a szerep megformálásakor. A filmben egy férfi szabadul a börtönből, aminek datálását a rendező 1953-ra tette, tehát nem 1956 utáni megtorlásként jeleníti meg a börtönbüntetés okát, hanem homályosan a koncepciós perekhez köti.

A hatalom azt hihette, hogy a Rákosi-korszakról van szó, Makk Károly azonban apró jelet hagyott a filmbéli padon a nézők számára: az Esti Hírlap egy példányát, amely csak 1957-től jelent meg…

A díjat a rendező átvette, de a hazafelé vezető úton akadhatott néhány nehéz gondolata.

Miheztartás végett, 1971

Dárday István és Szalai Györgyi alig negyedórás rövidfilmje érdekes rendezői szerkezettel operál. Különféle szónoklatok, élethelyzetek, szózatok, prédikációk mozaikszerű összeállítása a film egy kamaszlány unatkozó arcának visszhangtalan, unatkozó tükrében. Dárday István ezzel a főiskolás filmjével elnyerte az oberhauseni rövidfilmes filmszemle díját – de nem utazhatott el. Útlevele a főiskola párttitkárának a fiókjában hevert. Dárday István azzal válaszolt a rendszerabúzusra, hogy a mozikban nem vetíthető filmeket a kultúrházak felé irányította, amelyekre a tiltás nem vonatkozott.

A légy, 1980

Minden idők legnagyobb blamázsa az Oscar-díjkiosztók történetében a magyaroknak köszönhető. A kínos botrányba fulladó díjátadó szimbolikus ábrázolása lehetne a szocializmus elméletének és gyakorlatának egyaránt. A légy egy animációs rövidfilm sajátos technikával és világképpel, amelyben egy rovar szemével látjuk a világot, azonosulunk vele, osztozunk a sorsában. Rofusz Ferenc filmötletét 1976-ban nem hagyta jóvá a Művészeti Tanács. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a légy berepül az üldözője szemébe, és így apró lény létére hatástalanította volna a hatalmaskodót – ez nem tetszett a kultúrpolitika gyakorlóinak. A légynek alul kellett maradnia, azt kellett sugallani, hogy aki sokat zümmög, azt fejbe csapják. A film üzenete viszont azzal, hogy megváltozott az alapötlet, és a főszereplőt végül lecsapja az üldözője, nem változott: az elnyomó hatalom üldözöttjeiért való kiállás maradt.

Ki a légy, és ki annak üldözője? – érdeklődött a cenzor, és szavára a cselekmény megváltozott, a rovar néhaivá lett. A mondanivaló nem.

1981-ben Rofusz alkotása animációs film kategóriában elnyerte az Oscar-díjat, a rendező azonban nem lehetett ott a ceremónián, mert a hatalom nem engedte ki a díjkiosztóra. Ez az eljárásrend rajzfilmrendezők esetében általános volt, helyettük delegációvezetők és pártejtőernyősök sütkéreztek a dicsőség fényében. Jankovics Marcell a Küzdők című filmjével szintén így járt, az 1977-es cannes-i filmfesztivál díját Föld Ottó, a Mafilm vezérigazgatója vette át helyette.

Rofusz Ferenc Oscar-díja kalandos úton jutott el a rendezőhöz. A díjátadón elmondták, hogy az alkotó úti okmányok híján nem tudott eljönni az eseményre, és már folytatták volna a ceremóniát, amikor Dósai István, a magyar filmes delegáció vezetője fölment a színpadra és átvette a díjat, majd azzal sietősen távozott egy hátsó ajtón át. Tette ezt annak ellenére, hogy a szervezők többször is elutasították a díjátvételre vonatkozó kérését. A szervezők haladéktalanul értesítették a Los Angeles-i rendőrséget, akik még aznap éjszaka rátörték a hotelszoba ajtaját Dósaira, és visszavették az aranyszobrot.

Rofusz Ferenc a Szabad Európa Rádióból értesült a győzelemről. Később egyenesen Kádár Jánosnak írt, hogy engedjék ki a díjat átvenni. Másfél hét múlva kihozták az útlevelét, benne az amerikai vízummal, egyetlen szó nélkül. Saját pénzből fedezte az ott tartózkodása költségeit.

Mephisto, 1982

Szabó István filmje megkapta a legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscar-szobrot, s ezt a pillanatot emlékezetessé és különlegessé tette, hogy a rendező a főszereplő Klaus Maria Brandauerrel együtt vette át a díjat. Nem szimbolikus értelemben jártak örömtáncot a pódiumon, vidám emléket hagyva a magyarok öröméről. A magyar Sajtószolgálat szűkszavúan számolt be a sikerről, de az Oscar-díjról nem tettek említést.

Kádár János személyesen is fogadta Szabót: „Én nem akarok magától semmit. Gondolom, maga sem akar semmit. Megnéztem a filmjét… Hát, egy kicsit rólunk is szól”.

Egymásra nézve, 1982

Makk Károly filmjét orosz nyomásra és Kádár János személyes utálata miatt vonták vissza az Oscar-jelölések közül. A vasfüggöny mögül akkoriban nem állhattunk ki egy leszbikus románc történetével.

Jób lázadása, 1983

A Saul fia előtt 32 évvel már kaptunk Oscar-jelölést holokauszttémájú magyar filmre. A Gyöngyössy Imre és Kabay Barna által rendezett filmben Zenthe Ferenc, Temessy Hédi, Fehér Gábor és Rudolf Péter jeleníti meg a történetet, amelyben egy paraszti létben élő zsidó házaspár úgy lázad az 1942-es körülmények ellen, hogy örökbe fogad egy keresztény származású árva fiút, akire vagyonuk mellett emberségüket, hitüket és reményüket is szeretnék hátrahagyni. Ennek a filmnek méltó folytatása lehet az 1945 című, amelyben Rudolf Péter szintén szerepel.

Kabay Barna később úgy emlékezett vissza a forgatás időszakára, hogy az meglehetősen kalandos volt. Német finanszírozással kezdtek neki a munkának, de itthon már a forgatókönyvet is rögtön betiltották. Végül annyi engedményt kaptak, hogy levetíthették a filmet egy külföldi társaságnak a filmhéten, de programon kívül. A társaság felháborodott, hogy a film nem indul a programban, és ez a nyomás kellett ahhoz, hogy a Jób lázadása megkezdhesse sikertörténetét. Úgy került be az Oscar-jelölések közé, hogy itthonról nem támogatta senki – és nem is tudott róla szinte senki. Dárday István produceri szerepe nem szerepelt a főcímben, jobbnak látták, ha ő a háttérben marad.

Az Oscar-díjkiosztón az alkotók nem képviseltethették magukat, Rudolf Péter évekkel később azt nyilatkozta, hogy nem is emlékszik, egyáltalán hogyan értesült róla, pedig a film benne volt a legjobb ötben.

Napló gyermekeimnek, 1984

Mészáros Márta filmje valójában már 1982-ben elkészült, de másfél évig nem vetítették a magyar mozik. A magyar kultúrpolitika bejáratott kézi vezérlése az volt, hogy csak miután a cannes-i fesztivál programjára tűzte az alkotást, és azon az elnyerte a zsűri nagydíját, kerülhetett a hazai nézők szeme elé.

A tanú, 1969

Hasonlóan járt sokunk nagy kedvence, a Bacsó Péter által rendezett A tanú is. A szatírába hajló keserédes film 10 évet hevert dobozban, amikor egy nyugati Betiltott Filmek Fesztiválja jelölte az alkotást.

A film tiltott volta lényegében igazolta volna a hazai viszonyok valós ábrázolását, ezért a fából úgy varázsoltak vaskarikát, hogy levették a filmet a tiltólistáról, így a nevezés okafogyottá vált.

Viszont itthon ezek után vetíteni kellett. Igaz, a magyarok nagy része jugoszláv csatornán már látta a filmet, amit magyar hanggal, feliratozva adtak le a szomszédunkban.

– Eddig javarészt a német kultúrát közvetítetted magyarok számára, először egyetemi oktatóként, majd a Goethe Intézet kulturális osztályának élén. Mikor szerettél bele a német kultúrába? 
– Az egyetemen, magyar-történelem szakos hallgatóként hamar ráébredtem, hogy a német hatás milyen meghatározó a magyar eszmeiségben. Egy évig egy nürnbergi családnál tanultam németül, majd visszatérve a szegedi egyetemre, felvettem a német szakot.

– Ki volt az első, aki mélyen hatott rád a német kultúrából?
– Eckhart mester. A doktori dolgozatomat is róla írtam. Két világ határán, a klasszikus és népi műveltség között mozgott, és ez a közvetítő szerepe fogott meg leginkább. Egyszerre tanított szerzeteseket latinul és kezdett el népnyelven prédikálni; ez 1300 táján igencsak forradalmi tett volt, nem is nézte mindenki jó szemmel. Ez érdekelt: miféle modern gondolkodás, beszédmód és nyelvi készség szükséges ahhoz, hogy valaki közvetíteni tudjon két ennyire különböző világ között.

– Ő két nyelvi és kulturális közeg között közvetített. Te előbb a német kultúra és a tanítványaid között, majd a német kultúra és Budapest közötti távolságot igyekeztél csökkenteni, most pedig a német fővárosban egyengeted a magyar kultúra útját.
– A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a Goethe Intézetben is több mint tíz évet töltöttem. Mindkét helyen nagy lehetőségeket kaptam, komoly felelősséggel. A váltások arra a természetesen felvetődő kérdésre válaszoltak, hogy hol tudom a legjobban használni és aktívan bővíteni a tudásomat. Az előttem járó generáció, ha talált egy jó munkahelyet, élete végéig ott maradt. Az én nemzedékemben a továbblépés annyit jelent, hogy nem félek nemet mondani, ha a megszerzett tudással és tapasztalattal egy új helyen többet tudok adni. Tübingenben írtam a doktori dolgozatomat, majd Vizkelety András hívott, hogy tanítsak régi német irodalmat a Pázmány újonnan létrejött Germanisztikai Intézetében. Ez egyrészt hatalmas megtiszteltetés volt, másrészt számos olyan feladattal járt, amit kezdő tanár nem szokott megkapni: tanmenetet írtunk, oktatási profilt formáltunk, speciális képzéseket hoztunk létre. Igazi „szerelemgyerek” volt a Pragmatikus művelődéstudomány képzés. Rangos vendégelőadókat hívtunk, és gyakorlati példákkal segítettük a diákjainkat, hogy a szakon megszerzett tudással túlléphessenek a multik kínálta távlatokon.

Jó összefutni az utcán hajdani tanítványommal, aki kedvenc tanáraként mutat be a családjának, és ­visszaad mondatokat, amelyektől ő máshogy kezdett gondolkodni. Ez fontos jelzés, hogy sikerült a tananyagnál valami mélyebbet továbbadni.

– A Goethe Intézetben a kulturális osztály vezetőjeként a legmagasabb funkcióban voltál, amelyet magyar munkatárs betölthet. Ott is sikerült ezt megvalósítani?
– Izgalmas kérdés, miként képezhetők le konkrét témákban és projektekben a német és magyar kultúra közös pontjai. Időbe telt, míg a mindenkori igazgatóval és a németországi kollégákkal megértettük egymást, ezt követően azonban ez kiválóan működött és a kultúra minden területén sikerült szerteágazó kapcsolathálót kialakítanom.
A változásokat, amelyeket egy új vezető színrelépése indukál, Berlinben is tapasztaltam, pedig ott 1924-ben már létrejött a Collegium Hungaricum, azzal a kimondott céllal, hogy a háború súlyos veszteségeit tudományos hálózatépítéssel pótolják. Nekem inkább közvetlen elődeimre, Can Togay és Kopek Gábor intézetvezetői tevékenységére kellett reflektálnom, amely már a 2007-ben átadott új épülethez kötődik. Igyekeztem megérteni, mit miért tettek, ebből mi az, ami számomra megőrizhető, és miben tudok újat hozni. Folytatjuk például az Input Impact improvizációs fesztivált – az „echtzeitmusik” a berlini zenei élet egyik meghatározó műfaja –, miközben a szintén izgalmas, ám kevésbé magyar vonatkozású Montag Modus-performanszoknak új helyszínt kerestünk. Kiemelt témánk lett a műfordítás, ennek három év után érik be a gyümölcse: ősszel a CHB lesz a legkiemelkedőbb német szakmai partnerekkel együtt megvalósuló első európai műfordító fesztivál, a Translatione helyszíne. Végső soron persze a világjárvány volt az az esemény, ami minden korábbi tervet felülírt.

Kép

Fotókiállítás a Collegium Hungaricum Berlinben, kép: CHB/Antal Barbara

– Melyik volt nehezebb? Megtalálni az egyensúlyt a hagyomány és az újítás között, vagy reflektálni egy rajtad teljesen kívülálló történésre?
– Nagyon más a kettő. Hogy az adott keretek között itt és most mit kell csinálni, az intézetvezetőként az én feladatom és felelősségem. A pandémia ezzel szemben szétfeszítette a megszokott struktúrákat, mindent újra kellett keretezni. Az első sokk után leültem munkatársaimmal, és közösen néztünk szembe azzal, hogy hirtelen megszűnt, amire addig építettünk. Feltérképeztük a csapat rejtett tartalékait, és nagyon hamar elkezdtünk a virtuális térre és épületünk adottságaira fókuszálni. Mindenkinek lettek új feladatai, szívügyei, megszületett az új időszak projektjeit átfogó CHB to go védjegy.

– Tudatos döntés, hogy vezetőként közösséget formálva gondolkodsz az előrelépésben?
– Nem jellemző rám a merev tekintélyelvűség, de nyilván az is belejátszik, hogy nagyon fiatalon kezdtem tanítani. Még élénken élt bennem a vizsgadrukk emléke, miközben már a legnevesebb professzorokkal dolgozhattam együtt, akik egyenrangú partnerként kezeltek. Így volt ez Szegeden, Tübingenben és Piliscsabán is.

– Sok női alkotónak adtok teret a CHB-ben, ennek milyen fogadtatása van?
– Ez itt természetes. Berlinben nem találsz olyan rendezvényt, ahol női részvétel nélkül tárgyalnák meg a világ dolgait. A 2019-es lipcsei könyvvásáron is a női irodalmat állítottuk a fókuszba, nagy sikerrel.

– Berlinre reflektálnod kell neked is és az intézménynek is. Mit lehet ennek a sokszínű városnak adni?
– Ez a hatalmas város csordultig kultúra. Ugyanakkor nekünk is megvan a saját világunk, az egyedülálló kínálatunk, ami képes akár több száz embert is bevonzani hozzánk a Berlinale vagy egy nemzetközi irodalmi fesztivál idején.

Berlin kellős közepén vagyunk, egy markáns, minden ízében modernséget sugárzó épületben, amely Bauhaus-esztétikájával a magyar-német kulturális kapcsolatok egyik meghatározó időszakát idézi, hatalmas panorámaablakának vetítései pedig a járvány idején is megállítják az arra járókat.

– Azon gondolkodom, hogy mi lehet fontosabb: fogyaszthatóvá tenni a kultúrát, vagy kultúra-­fogyasztóvá nevelni azt a közeget, amiben létezünk?
– Jól ötvözhető a kettő. Vonzóvá kell tenni a kultúrát, olyan erőforrásként bemutatni, amely segít, feltölt és utat mutat. Jó példa erre Terék Anna német nyelvű verseskötete vagy Farkas Anna tervezőgrafikus Lipcsei Könyvvásárra készült standja. Kísérleti zenei programjaink a fiatalokat is megszólítják. A pandémia utáni első eseményünk, a Sounds of home négy kortárs zenei installációval dolgozza fel a drámai átalakulást, amely közvetlen környezetünk hangzó világában és emberi kapcsolatainkban következett be 2020 tavaszán. Online filmklubunk kínálata egész Németországban fogható, Nyitnikék címmel nyíló tavaszi kiállításunkat kivetítjük az utcára. Virtuális kiállítóterünkben Galambos Eszter fotói és Lugosi Lugo László Budapest-graffitijei láthatók, valós kiállítótermünk őszi programja pedig Szilágyi Lenke és Lothar Wolleh közös tárlata, a közelmúlt magyar és német művészvilága között teremt párbeszédet.

– A tudományos munkától sem szakadtál el, a Magyar Goethe Társaság elnökeként mi foglalkoztat leginkább?
– A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárával most digitalizáljuk az akadémia nemzetközileg is jelentős Goethe-gyűjteményét. Goethe ma ismét „trendi”. A természettudománytól az érckitermelésen át a színelméletig mindennel foglalkozott, egyszerre volt költő, tudós, államférfi, menedzser: egy igazi uomo universale.
Ami engem illet, a tudomány, különösen a filológia iránti vonzalom állandó kísérőtársam maradt. Évekig kutattam a Londonba emigrált filozófus-költő, Reinhold Alfréd irodalmi hagyatékát, akit fiatalon szoros barátság fűzött Radnóti Miklóshoz. E munka eredményeként a teljes hagyatékot sikerült hazatelepítenünk, így ma már a PIM-ben található.

– Megint a közvetítés...
– Talán több is annál. Eckhart mester sokat írt a vita activa és a vita passiva kettősségéről. Melyiket kövessük, értékesebb-e az egyik a másiknál? Én akkor érzem magam jól, ha sikerül megtalálnom az elmélkedő, kontemplatív állapot és az aktív cselekvés közötti harmóniát. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Lehet, nem sokan gondolnák rólunk, gyakorló keresztényekről, hogy a legtöbben nehezen kérünk segítséget. Szeretjük a problémáinkat, ügyes-bajos dolgainkat minél csendesebben és privátabban intézni, miközben szépen lassan elemésztenek belülről a gondok. Kapaszkodunk utolsó erőnkkel is a Jóistenbe, az egyetlen entitásba, aki előtt nem szégyelljük esendőségünket, önmagunkat, múltbeli hibáink, tetteink következményeit, és mégsem biztos, hogy egyre jobban leszünk.  

A bizdramagad.hu hiánypótló, egyedi, tematikus ajánlásgyűjtemény mentális vagy szociális segítséget nyújtó szervezetekről, szakemberekről.  

Az oldalon az emberi életút sokféle kihívásával kapcsolatban találhatunk valós, gyakorlati segítséget, legyen szó gyermekvállalásról, gyereknevelésről, párkapcsolatról, függőségekről, időskorú/beteg hozzátartozó gondozásáról, pszichológiai, érzelmi elakadásokról vagy bármilyen személyes nehézségről. 

Jelenleg több mint száz, elsősorban katolikus segítő szervezetet, „jó gyakorlatot” mutat be a weboldal. Aki már tudja, mit keres – hogy lelkivezetőre, pszichológusra vagy önsegítő körre van szüksége, esetleg csak hosszú egyedüllét után ismerkedni szeretne –, az itt célt érhet. Ám azok is iránymutatásra találhatnak, akiknek még fogalmuk sincs, hogy merre induljanak, érzik, hogy kellene valami vagy valaki, aki lendítene az életükön, de nem tudják pontosan, kit és merrefelé kellene keresniük. 

Az egyház által is ajánlva 

Jáki Zsuzsanna klinikai szakpszichológus, a bizdramagad.hu egyik alapítója is sokszor tapasztalja az elbizonytalanodást a segítségkérők körében, már azután is, hogy megszületik az elhatározás: segítségért folyamodok. „Az a tapasztalatom magánemberként és szakemberként is a hozzánk bejelentkező kliensek útját látva, hogy nagyon nehéz megtalálni azt a fajta segítséget, amely igazán előrevisz. Sokszor már megvan valakiben az elszántság, hogy segítségért forduljon, de a neheze mégis csak ezután jön: nem tudja, hova lehet fordulni, és kihez érdemes. Nagyon sokféle irányzat, módszer áll rendelkezésre a piacon. Egyfelől jellemző egyfajta túlkínálat, de egyfajta alulkínálat is. A magyarországi civil társadalom még mindig nem épült fel arra a szintre, hogy minden társadalmi nehézségre, problémára létre tudná hozni az adott élethelyzetre specifikus szerveződést, amelybe gondok esetén magától értetődően kapaszkodhatnánk.” 

„A Bízd Rá Magad! nagyon beleillik ebbe a törekvésbe – folytatja Soósné Erdő Klára, a projekt egyik vezetője és a honlap szerkesztője. 

A weboldalunkon olyan tapasztalt világi és egyházi szakértők, szervezetek szerepelnek, akik hosszú évek óta segítik és gyógyítják azokat, akik hozzájuk fordulnak lelki terheikkel, aggodalmaikkal. 

Tanácsot adnak, irányt mutatnak, megerősítenek, meghallgatnak és adott esetben meggyógyítanak. A bizdramagad.hu oldalon ajánlott jó gyakorlatokat, szervezeteket a Magyar Katolikus Egyház is bizalommal ajánlja.” 

A platform igyekszik megoldást kínálni egy másik gyakran jelentkező problémára is, amely szintén meg tudja akasztani a segítségért fordulás folyamatát: tény, hogy az emberek nagy részének nincs pénze heti szinten fizetni ezeket a szakembereket. Soósné Erdő Klára elárulta, a kezdeményezés nem titkolt célja volt, hogy minél több, az oldalon fent lévő szolgáltatás és szakember ingyenesen vagy kedvezményes áron legyen elérhető. Természetesen az árak a szolgáltatások profiljától függően változhatnak, de a jelölésből kiderül, melyik a fizetős szolgáltatás.  

A hiányzó kapcsolati háló a világhálón 

„A lelki segítségnyújtás nem működik bizalom nélkül” – mondja Jáki Zsuzsanna. „Ezért van az, hogy ha valaki megbetegszik, azonnal a kapcsolati hálóját próbálja mozgósítani, ismerősi, baráti körben kezd tájékozódni, melyik orvost érdemes az ő problémájával felkeresni. A pszichológiai és mentálhigiénés segítségnyújtásra hatványozottan igaz, hogy nagyon sok múlik a bizalmi kapcsolaton. 

A hatásvizsgálatok is azt mutatják, hogy a segítségnyújtás eredményessége nagy arányban múlik azon, milyen kapcsolat tud kialakulni segítő és segítséget kérő között. A kapcsolat alapja és az érzések elmélyülésének forrása minden esetben a bizalom. 

A kapcsolati háló is a bizalom elvén működik, ilyen szempontból nagyon nem mindegy, hogy létezik-e egy gyűjtemény, egy bárki számára hozzáférhető kapcsolati háló, ahol hasonló szemléletű, gondolkodású szervezetek kaptak helyet. 

Kép

Jáki Zsuzsanna

Sokan segítőkész barátok, ismerősök híján, vagy mert nem is osztják meg senkivel a gondjaikat, elakadásaikat, végső kétségbeesésükben a papjukhoz fordulnak. Ezért az oldal a papok, plébánosok számára is segítséget szeretne nyújtani – fűzi hozzá Soósné Erdő Klára. – Mostantól, ha úgy ítélik meg egy gyónás, lelki beszélgetés során, hogy a feltárulkozó probléma túlnő rajtuk, ajánlhatják az oldalt a hozzájuk fordulóknak.”  

A segítségkérés érték 

Több dolog függvénye, hogy képesek lehetünk-e egyedül is megküzdeni egy adott problémával. A megküzdéshez lehet az egyik legfontosabb erőforrás a hit. Jáki Zsuzsanna is sok olyan megindító történettel találkozik, amikor az Istennel való kapcsolat valóban természetfeletti erőt, kapaszkodót, reményt ad annak, aki épp valamilyen komoly nehézséggel küzd. De egy krízisben ebben a tekintetben is összezavarodhat az ember. Hányszor eszünkbe jut, ha rossz dolog ér minket vagy a szeretteinket, hogy ezt mégis miért engedi meg az Isten. 

„Egy biztos – mondja a pszichológus –, nem ugyanazt lehet megkapni az imádságban, amit mondjuk a sorstársakkal való találkozás során, például amikor downos gyermeket nevelő édesanyák osztják meg egymással a tapasztalataikat. Egy fizikai betegségnél furcsállnánk, ha az lenne az alapértelmezett, hogy nem veszünk be gyógyszert, mert majd a Jóisten úgyis meggyógyít, de a lelki betegségeknél, a depressziónál, a pánikbetegségnél a függőségek különböző megnyilvánulásainál sokszor még most is mintha az Istentől várnánk a csodát.

Csodák persze lelki és fizikai bajok esetén is bármikor bekövetkezhetnek, de az én dolgom hívő emberként, hogy tegyek is a gyógyulásomért, nem pedig az, hogy csak passzívan várakozzak a természetfelettire.

Hiába van erős istenkapcsolata valakinek, ugyanazok a lélektani törvényszerűségek vonatkoznak rá is a tekintetben, hogy mit tesz az emberrel, ha halmozott veszteségek érik, vagy ha olyan mértékű stresszben él, amely az ő ellenállóképességét meghaladja. Érdemes magunkkal szemben is elfogadónak, türelmesnek lenni: ha ez most sok egyedül, akkor itt az idő megélni annak az erejét, hogy nem kell mindent egyedül vinnünk az életben” – hangsúlyozza a szakember. 

A jövő 

Az oldal egy éve indult el, és a forgalmi adatok azt mutatják, hogy egyre többen használják. Nem titkolt cél, hogy szeretnék minél több keresztény értékrendű, vidéki szervezettel bővíteni a választékot. Az ajánlás menüpontban biztatják is a honlap látogatóit, hogy ha tudnak ilyen szervezetről, bátran ajánlják őket. A tervek szerint félévente bővül majd az oldal. Emellett  olvashatók rajta olyan cikkek és tanúságtételek, amelyekben a választható segítőszervezetek munkáját és aktuális programjait mutatják be.  

2014-ben Erdő Péter bíboros kezdeményezésére jött létre a 72 Tanítvány Mozgalom, amelynek fő feladata, hogy a katolikus értékrendű, elkötelezett szervezeteket és csoportokat támogassa, munkájukat összehangolja, értékeiket, céljaikat közösen képviselje és megjelenítse, illetve, hogy kiépítsen egy szakmai hálózatot, és működtesse azt. A mozgalom család munkacsoportjában 4-5 éve merült fel az igény a bizdramagad.hu létrehozására. A honlap a NEK eredetileg tervezett időpontjában, tavaly elindult, és az idén megrendezett világeseményen Erdő Péter a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus tartós gyümölcsének nevezte az oldalt.  

Honnan ez a szenvedély és lelkesedés a török kultúra iránt?

1988-ban jártam először Anatóliában gyűjtőúton, és azóta, ha lehetőség volt, minden évben mentem. Vonzott ez a világ, és a szülőföldem, a Nagykunság is jó útravalót adott. Amikor a Györffy Istvánról elnevezett Nagykun Múzeumba kerültem munkatársként, szinte mutatta magát az „út” a keleti kultúra felé. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor én törökül tanultam, még nem nagyon lehetett utazni, főleg Közép-Ázsiába nem, viszont Törökország nyitottabb volt, és a tudományos kapcsolatok is kiépültek már a 20. század elején. Három alkalommal Kazahsztánban és Kirgizisztánban is jártam, ami nagyon hasznos volt a munkám során, és a gondolkodásomat, a világlátásomat is jócskán alakította.

A kunsági folklór keleti kapcsolataival foglalkozik. Melyik felfedezésére a legbüszkébb?

Az én eredményeim talán abban mutatkoznak meg, hogy feltártam a kunsági folklórnak azon sajátosságait, amelyek gyökereit Keleten kell keresni, és ha egymáshoz rendeljük őket, majdnem teljes pompájában kibontakozik előttünk egy szokássor. Ilyen például a juhfej rituális szokása, amely a kunsági lakodalmas szokásrendben őrződött meg. Vagy ott vannak a lakodalmakban a nőrablás jelképeként használt „felkendőzött” lovak, illetve a halottkultuszban a lila gyász, de említhetném a díszítőművészetet is. A legbüszkébb arra vagyok, hogy a 16 megjelent kötetemből hat a török kultúráról szól, és arra, hogy az egyik szakmai vezetője lehettem a 2016-ban lezajlott török-magyar néprajzkutató programnak, amelyet az UNESCO támogatott, és amelynek két kötetéből egy Ankarában jelent meg. Ez megnyitotta számomra az utat a török konferenciák és a török, illetve angol nyelvű publikációk felé.

A török kultúra végtelenül gazdag, és ennek a kultúrának a kifejező eszköze a nyelv. Én egy éve tanulok törökül, és bár roppant logikus nyelv, mégiscsak egy külön világ minden egyes szó, főleg, ha a kiejtést nézzük. Épp ezért lassan is haladok. Ön könnyen elsajátította a török nyelvet?

A török nyelv nagyon szép, toldalékoló nyelv, és szerintem nekünk, magyaroknak könnyebb megtanulni, mint a más nyelveket beszélő nemzetek fiainak. Amikor én kezdtem, nem lehetett nappali tagozaton tanulni az ELTE Török Filológiai Tanszékén, de volt még egy csodálatos lehetőség, a Kőrösi Csoma Sándor Keleti Nyelvek Kollégiuma, ahol ugyanazok az egyetemi tanárok nyitogatták előttünk a könyvet, mint a nappali tagozatos hallgatók előtt. Horváth Judit és Ágoston Gábor voltak a mestereim, de nagyon hálás vagyok Kakuk Zsuzsának is, akitől rengeteg biztatást kaptam.

Hogy mennyi idő kell a nyelv elsajátításához? Egy élet kevés.

Három év alatt a nyelv alapjait meg lehet tanulni, aztán minden a gyakorláson, az olvasáson múlik, és az is hasznos, ha az ember török nyelvi közegben mozog néha.

Megfordult valaha a fejében, hogy elhagyja Magyarországot, és Törökországban telepszik le?

A hazámtól sosem tudtam, sosem tudnék teljesen elszakadni, de szeretem a török világot.  Nekem való. Bár már túl vagyok azon a koron, amikor házasságra gondol az ember, de igen, el tudnám képzelni az életemet úgy, hogy az év néhány hónapját Törökországban élem, hogy legyen ott egy házam, ahova jönnének a gyerekeim, barátaim és mindenki, akit érdekel ez a színes, kicsit hangos keleti kultúra. A törökök kedvesek, nagycsaládos szervezetben élnek. Mindig számíthatnak egymásra, tudnak is mindent egymás életéről. Valahogy ott még a helyükön vannak a dolgok, s bár természetesen tanulhatnak a nők, valahogy nem szállnak el az „önmegvalósítás” útján. Megmaradnak nőnek, anyának, feleségnek. Persze szélsőség náluk is van, mert azért valljuk be, hogy az a világ (is) a férfiaknak lett kiépítve, de sok nő is építhet karriert, kiváltképp az egyetemet végzett nők. 

Kép

Haci Bayram Veli türbéje, Törökország (2014) - Kép: Dr. Bartha Júlia

Bármennyire otthonosnak is érzi a török közeget, bizonyára volt/van olyan hagyomány vagy gesztus, amely a kultúrával való ismerkedés során igencsak meglepte önt.

Igen, és ez a vendégszeretetük.

Mi magyarok is szeretjük a vendéget, de amit a törökök művelnek velünk, az minden képzeletet felülmúl.

Kiváltképp a fehér asztal körül mutatkozik ez meg, és nagyon nehéz visszautasítani a nyolcadik fogást. Az is elképesztő, ahogyan a nagyobb ünnepeiket megélik: együtt a család, a rokonok, az utcaközösségek. Az iftár, vagyis a ramadáni böjttörés idején van, hogy az utcán terítenek meg hosszú asztalokat.

Ha nem ismerném önt, és egyszer elsétálna mellettem Budapesten a Váci utcában, az öltözéke és a kiegészítők láttán azt feltételezném, hogy török származású.

Jaj, az ékszerek a gyengéim! Meg a kasmírsálak és a selyemkendők. Egy rendes török asszonynak van vagy negyven kendője, de én túlteszek rajtuk. (nevet) Jártam egyszer egy Ankarához közeli faluban, Beypazariban, ott a mesterek fele ötvös. Arannyal és ezüsttel dolgoznak, és lélegzetelállítóan szép munkákat lehet tőlük venni. Emellett a réztárgyakat és a kütahyai kézzel festett kerámiát is nagyon szeretem. A lakásom ilyenekkel van tele, na meg hangszerekkel.

Keleti hangulatúra rendezte be az otthonát?

Igen, de nemcsak a vízipipától és a török kávé illatától van nálam keleti hangulat, hanem úgy alapból. Az én „szentélyemnek” minden sarka ezt a szeretett világot idézi.

Törökországban különösen vidéken, de a nagyvárosokban is erősen érezhető már a visszatérés a keményvonalas iszlám tradíciókhoz. Ez vajon milyen következményekkel járhat? Csökkenhet a társadalom „európaisága”?

Bár Törökország a 20. századi Atatürk köztársasága óta Európához igazodik – vagyis a jogrendszer, a honvédelem, az iskolarendszer, a tudományos kutatás intézményrendszere is innen veszi a példát –, azt hiszem, teljesen sohasem vált, és nem is fog „európaivá” válni. És ne is tegye!

Maradjon meg a karaktere, mert egy nép kultúráját át lehet színezni valamennyire, de a természetét nem.

A törökök tele vannak érzelemmel, és igazán hagyománytisztelő emberek. Ebben benne van a vallási hagyományok tisztelete is. A törökországi iszlám nem keményvonalas. A politika persze szeretné annak feltüntetni… Tény, hogy erősödött a vallási réteg a társadalomban, és ez leginkább a külsőségekben mutatkozik (fejkendős viselet a nőknél), de nem gondolnám, hogy a nemzet megosztottságát eredményezné. A politika az, amely felerősíti olykor a konfliktusokat, és az is igaz, hogy ha gazdasági problémák vannak, kapóra jön a vallásra fogni a problémákat. Én nem értek a politikához, de nekem nem tűnik riasztónak a törökországi vallási élet, épp ellenkezőleg: nagyon érdekes. Kiváltképp, ha nem vallásfilozófiai, hanem vallásökológiai aspektusból nézzük.

Dr. Bartha Júlia

Ha egy keresztény magyar nő úgy dönt, hogy hozzámegy egy török férfihoz, akkor mindenképpen át kell térnie az iszlámra?

Nem kell áttérnie, ha polgári házasságot köt. Ha viszont egyházi közösségbe is bejegyezteti magát, akkor igen. Az áttérés önkéntes hitvalláson alapul. A menyasszony elmondja a hitvallást, és fogadalmat tesz arra vonatkozóan, hogy a hit öt alappillérét betartja. Tehát naponta ötször imádkozik, segíti az elesetteket, egyházadót fizet, tartja a ramadáni böjtöt, és zarándokútra megy. Van, akinek utóbbira nincs lehetősége, ő kiválthatja rövidebb utakkal, esetleg egy-egy szent sír meglátogatásával. Nem kötelező vallásosnak lenni, de nemigen tudja az ember kivonni magát a vallás hatása alól. Már eleve azzal indul a nap, hogy szól a müezzin.

Van-e, amit érdemes különös figyelemmel kísérnünk az iszlám világában, esetleg tanulhatunk-e valamit az életszemléletükből, kultúrájukból?

Igen, sok ilyen dolog van. Először is meg kellene ismerni a vallást, mármint nem a tanait kéne betéve tudni, hanem azt, hogy miként működik a különböző országokban, s hogyan keretezi és szövi át a népi kultúrát.

Le kellene fejteni róla azt a sok szörnyűséget, ami a félreértelmezés, a műveletlenség és a rosszindulat miatt rárakódott. Nem a vallás az ellenség, hanem az ökológiai körülmények és a gazdasági haszonszerzés miatt indított háborúk.

Az iszlám vallás az öt világvallás egyik legjelentősebbike: 1 milliárd 500 millió ember követi. S hogy mit lehetne tanulni a törökök életszemléletéből? Például az életigenlést és a családcentrikusságot. A vallási ünnepeiket is közösségi élményként élik meg. Emellett a rászorulók megsegítése minden családban gyakorlat. Korábban a ramadánvégi áldozatünnepen minden család áldozati állatot vágott, és a saját szükségleteik feletti részt a szomszédoknak vagy más rászorulónak adták. Ez ma is így van faluhelyen és a kisvárosokban. A nagyvárosokban, ahol bajos lenne nemhogy marhát, de még juhot vágni is, élelmiszerjegyeket váltanak, és azt adják oda a támogatandó családoknak.

Aztán a szent helyek tiszteletét is eltanulhatnánk. Az anatóliai törökök hatszáznál is több szentet tisztelnek. Türbéik, szent fáik mindenhol megtalálhatók. Az ankarai Haci Bayram Veli az a 15. században élt iskolaalapító volt, aki kiváltképp a matematika oktatását tartotta fontosnak, és ingyenkonyháján állandóan leblebi levest (csicseriborsó-leves) tartott arra az esetre, ha betérne egy éhes vándor. A türbéje zarándokhely, hozzá fohászkodnak zarándokút előtt, vagy ha valamilyen nehéz teher nyomja az ember vállát. Az ehhez hasonló kegyhelyek átszövik a tájat, kötődést jelentenek az embereknek, a szakrális tér ilyen módon egyfajta biztonságot ad az ott élőknek.

A Külön falka kislány főszereplője, Niki (Horváth Zorka) társadalmon kívül rekedt figura: elvesztette édesanyját, börtönviselt apjával pedig megszakadt a kapcsolata. Nagymamája tartja el egyedül, akinek a férje súlyos beteg, a film során mindig ágyban fekve pillanthatjuk meg. Szegénységük miatt Niki a középosztályból is „kilóg”: vágyik egy cipő megvásárlására, amit nem engedhet meg magának, így érzékenyen érinti, amikor jól szituált barátnője abban lép be másnap az osztályterem ajtaján. Niki mindemellett született csavargó is: otthonosan mozog Budapest utcáin, sokszor éjszaka is elcsatangol, és egy benzinkútra jár pénzt koldulni, amíg az ott dolgozók el nem zavarják (ez szemléletes szimbóluma kitaszítottságának a társadalomból).

A film cselekménye csaknem egy az egyben követi az amerikai romantikus melodrámák fordulatait a megismerkedéstől kezdve az összeveszésen át a kibékülésig.

Apró motívumok pedig az Akik maradtak című, Oscar-esélyes magyar film plátói szerelemmel átszőtt (nevelő)apa–lánya kapcsolatát idézik fel a nézőben. Az apa, Tibi (Dietz Gusztáv) biztonsági őrként dolgozik, és mikor egy elegáns étterembe hívják felügyelni, kiöltözve, szmokingban megy el Nikiért az iskolába, mintha első randevújukra invitálná őt; Niki pedig egy későbbi alkalommal elhunyt édesanyja fülbevalójával ékesíti fel magát az apjával való találkozás előtt. A film egy pontján Tibi balhés természete miatt felmerül bennük, hogy autóval ketten megszökjenek Magyarországról. Az apahiányban szenvedő kislány ábrázolása ebben a filmben mindvégig realista marad, nem válik idealizálttá, mint az Akik maradtak kislányfigurája, akit a film végére az apának elérhetetlenként kell elengednie. Kis Hajni filmjében az apa válik eszményivé, mondhatni bálvánnyá. Természetesen nem erkölcsössége és kulturáltsága folytán: sokkal zsigeribb álomapaként jelenik meg, akinek nagy termete, rendkívül izmos fizikuma a védelmező apatigris toposzának már-már karikatúraszerű megjelenítése is lehetne. Niki nem is késlekedik azzal, hogy apját bevonja saját életének konfliktusaiba, hogy védelmezőjeként azokat megoldja. Tibit lököttsége és szerethető gyarlóságai egy mókás, derűvel teli álomapává is teszik. A kamera sokszor elidőzik (Niki tekintetével együtt) azon, ahogy az apa habzsolja az ételt, és közben csámcsog; néha még közeli képet is kapunk a szájáról. Érdekes ez a motívum, nem válik sem poénossá, sem undort keltővé, Nikit mintha lenyűgözné és elvarázsolná ez a kissé állatias, ám erőt és életszeretetet sugárzó viselkedés.

A Külön falka az apahiány pontos megfogalmazása: az apakép egy távoli, vágyott és valódi biztonságot ígérő idealisztikus figurában ölt testet – épp olyan, amilyenre egy ilyen helyzetben lévő kislány vágyhat.

Másképp fogalmazva: Tibi pont azokkal a tulajdonságokkal bír, amelyek alkalmasak a lány konfliktusainak megoldására, hiányainak betöltésére. Ám bűnös előélete útjában áll annak, hogy az új élet esélyét megadja Nikinek. Mégis, a megtalált „tökéletes” apa így is betölti feladatát: elvezeti lányát egy új kilátásokkal teli világ kapujához, a küszöbig, amelyen azonban már Nikinek kell átlépnie.

A filmet 2021. szeptember 30-tól játsszák a mozik.

Kislánytípusok a filmekben
A vagány, talpraesett „apja lánya” karakter nem ritka a nyugati filmkultúrában. Elsőre talán a Leon, a profi Mathildája juthat eszünkbe, aki zavarbaejtően összetett kapcsolatot alakít ki egy nála legalább húsz évvel idősebb bérgyilkossal. De felidézhetjük a 2019-es az Akik maradtak különleges, egymásban támaszt találó, már-már szerelmes rajongásig eljutó nevelőapa–lánya kapcsolatát is. Mindkét film kislányszereplője felvesz jellemvonásokat a (film noir műfajból ismert) „végzet asszonya” figuráktól, amelyekkel képesek könnyedén az ujjuk köré csavarni a felnőtt férfi főszereplőt.
Ennek a vagány kislánytípusnak olyan eltúlzott, már-már képregényes változataival is találkozhatunk a bűnügyi-akciófilmes vonalon, mint a Hanna – Gyilkos természet, amelynek címszereplője az apja által kiképzett kiskorú bérgyilkos, vagy a Ha/ver apja társaságában gyilkoló Hit Girlje. De ifjúsági filmekből is ismerünk vagány „apja lánya” figurákat: az Emil és a detektívek horgászsapkás kislányát, az Apád-anyád idejöjjön csínytevő ikerpárját, vagy akár Harisnyás Pippi kalandjaiból, főképp a Déltengeren c. epizódból a földöntúli erővel bíró lányt, aki édesapjával együtt száll szembe egy kalózhaddal.
A Külön falka rájátszik a „manic pixie dream girl” (őrült tündéri álomlány) toposzra is. Ezek a fiatal lányfigurák is másmilyenek, mint átlagos lánytársaik. Feladatuk a cselekmény során az, hogy a fásult, életunt és kissé félénk férfi főszereplő előtt kinyissák az élménydús kalandokat kínáló világot. Ide sorolhatók pl. az Egy makulátlan elme örök ragyogása és a Scott Pilgrim a világ ellen hősnői.

Az első jó hírem az, hogy ha megtörtént az első kalapácsütés, túl vagy a legnehezebb időszakon. Az éjjeli számolgatásokon és mérlegeléseken, hogy mi fér bele, biztos-e, hogy épp most van itt az ideje, mi lesz, ha nem végeznek időben, kik lehetnek a szövetségeseid, kik a meggyőzendő családtagok és a leszerelendő aggodalmaskodók. Megszervezted már a vállalkozói és mester-castingokat, eldöntötted, kinek, miben, mennyiért osztasz szerepet a projekten belül (bár mindez csak ahhoz elég, hogy be merd vállalni, mert szinte semmi sem úgy alakul majd). Ez a döntési időszak számomra például sokkolóbb volt, mint amikor később egyik napról a másikra „eltűnt” a lakásunk a falak közül. (Az a férjemet és a nagylányomat fagyasztotta le, érzelmes videókat küldözgettek a családi csoportba.) Ekkor túl vagy az életed bedobozolásán, ami kiváló alkalom a selejtezésre és a családtagokkal való vérre menő vitákra arról, kinek mi a szemét, a kacat, az emlék, a használati tárgy. (De azért ne hidd, hogy a kipakolásnál ez nem fog újra műsorra kerülni.)

Jellemző rémálmok: elfogy a pénz, és már nem marad a fűtésre, amikor majd december táján beköltözhettek; kiderül, hogy kidobtad a férjed kedvenc sakk-készletét; amikor lezártad az utolsó könyvesdobozt, az anyósod megjelenik egy ötvenkötetes magyar klasszikusok vászonkötésben sorozattal, amelyből már mindegyik kötet megvan 2-3 példányban; a visszautasított árajánlatok készítői kartellbe tömörülve tiltakoznak az ajtód előtt, illetve helyén, mert azt már elbontották.

Hol verjünk tanyát?

Az első fontos kérdés, hogy milyen távolságban szeretnénk eltölteni a felújítás idejét a cselekmény helyszínétől. Mielőtt ennek csupán helyrajzi jelentőséget tulajdonítanánk, szeretném leszögezni, hogy ez alapvető döntés a felújításhoz való hozzáállás szempontjából is. Persze a mesterek szeretik, ha nem lábatlankodunk aggályainkkal, ötleteinkkel vagy kérdéseinkkel… De azt azért szívesen veszik, ha egy kávéfőzésnyi távolságban vagyunk, és bármilyen apró probléma felmerülésekor elszaladunk a fatelepre, a csavarboltba, elzárjuk a vizet vagy az áramot, adunk egy kis mosogatószert, vödröt, festőszárat, sőt kalapácsot (mert olyan is akad, aki a nélkül érkezik falat bontani). Persze, kivétel nélkül azt javasolják, költözzünk ki a lakásból, mert az munkaterület, és való igaz, hogy csak edzett idegzetűeknek való. Ugyanakkor, ha arra járunk, nagy eséllyel érnek apró meglepetések, mint például, hogy lemázolták a rézkilincsek címkéit, a radiátorok új csövei a nappali falán kígyózva a távfűtő művek látványát idézik. Ilyenkor pedig ezt a mondatot kapjuk érdeklődésünkre: „Ezért jó, ha itt van a megrendelő,” vagy „Hát, ez ízlés kérdése” (valóban…).

A mi esetünkben jó megoldásnak tűnt, hogy a szomszédos 30 négyzetméteren húztuk meg magunkat a férjemmel. A közelség jól is jött, amikor megcsákányozták a vízcsövet, és én épp szabadságomat töltöttem kényszerszállásunk romantikájában, mert a teljes strangot kellett elzárni a pincében.

Az elzáró felkutatása a pincében, a földszinten sikítozó fodrász hangjával súlyosbítva (a festék a vendége haján épp lemosásra várt), felért egy szabadulószoba adrenalinlöketével.  

A 38 fokban ez a szerelő vérnyomását is hatékonyan megemelte, aznap már nem is kért kávét, bár a sokk hatására a munkát is befejezte kettőkor. Többet nem is láttuk.

Mindamellett saját lakásunk szomszédjaként teljes összetettségében élvezhettük a lakásfelújítás örömeit. Humán elszívóként csökkentettük a porszintet, megismerhettük a különféle csiszolók, fúrók, kalapácsok, hegesztők, flexek népes táborának akusztikai sokszínűségét, és aktív részesei lehettünk minden váratlanul felvetődő probléma felfedezésének. Így viszont nekünk is járt a szomszédok számára a lépcsőházba kikészített zajszintcsökkentő csokikból.

Ebben a közelségben jól kiismertük a különböző szakágak képviselőinek személyiségét. Tudtuk, hogy a villanyszerelő felérve a lépcsőn mindig rákezd az „elképesztően felmentek az anyagárak” szólamra, sőt pár nap múlva már egész jól belőttük, hogy akkor mennyivel is lesz több. Már nem rohantunk oda azonnal, a vízszerelő „hogyazaa…!” (ez a nyomdaképes verzió) felkiáltására, megtanultuk, hogy ez nála csupán a következő munkafázis kötelező bevezetője, amikor színpadra való képességeit megcsillogtatva szembesül az előző kollégák munkájával.

Kép

Kép: Pexels / Meruyert Gonullu

Jellemző rémálmok: a falból folyik a víz, a csapból nem folyik, a radiátorból folyik, a lefolyón nem folyik le, a pénz állandóan folyik el.

Mikor és mennyi?

Ez a két kérdés, amelyekre mi is leginkább szeretnénk tudni a választ, amelyeket mégis egyre kevésbé merünk feltenni, miközben mindenki más is kérdezi tőlünk, aki érdeklődőnek akar mutatkozni: „Mikor lesz kész? Mennyibe fog kerülni?”. Pedig ez legalább annyira tapintatlan kérdés, mintha egy 41. hétben lévő kismamától azt kérdeznénk, mikor születik már meg az a baba. Az első szakaszban nagyvonalúan és empatikusan fogadjuk a nehézségeket, hisz tudat alatt készültünk erre, aztán kezdünk kétségbeesni, hogy telnek a hetek, hónapok, majd lassan mi is belátjuk, hogy erre a két kérdésre nem is létezik egzakt válasz.

Mert az elején még egészen mást gondoltunk a kész fogalmáról, aztán már csak azt szeretnénk, hogy ismét birtokon belül lehessünk az otthonunkban, hogy ne legyenek ott munkások, szerszámok, dobozok.

Inkább majd kijavítjuk a festést, ahol meghúzták a parkettások a falat, kifugázzuk a tükröt, kiszilózzuk a vécét, elvégre kiváló online oktatóvideók vannak… Az árat pedig végül mi magunk sem nagyon szeretnénk összeszámolni.

Persze, mindenkinek az életében közbejöhetnek nem várt események, de tapasztalataim szerint temetés, betegség, váratlan keresztelő, esküvő, külföldi családi és jogi ügyek tekintetében a mesteremberek adhatják ki az össznépességre eső esetek jelentős százalékát. És persze, ha mondjuk a váratlan esemény a vízszerelővel esik meg, akkor újra kell ütemezni a gipszkartonozókat, a burkolót, a festőt és a parkettást. Sőt visszafelé is elindulhat a dominósor, ha kiderül, hogy vissza kell bontani az aljzatot, mert túl magasan van a WC lefolyója, nem fér el a külső lefolyó alá a burkolat. Szóval, lassan kiderül, hogy mindent érdemes ellenőrizni, lemérni, átszámolni, újra rákérdezni, a legjobb taktika eljátszani a hülyét (ezt a nőktől többnyire szívesen is veszik), mert ugye a szakiknak is van önérzetük.

Jellemző rémálmok: a többszörösen leegyeztetett méretű elszívó nem fér be a konyhaszekrénybe, és a kivezető csövét a gépészek elfelejtették betenni a már lefestett falba – ja, ez nem is álom volt…

Bizarr jelenetek

Aki átment egy vagy több lakásfelújításon, rádöbben, hogy a groteszk nem csupán művészi ábrázolásmód, hanem maga a tapintható valóság.

Megérkezik mondjuk három markos, nagydarab munkásember a színre, hogy lebontson egy válaszfalat. Számolnak, mérnek, megszorozzák a becsült munkaórákkal, majd a létszámukkal, és kikalkulálják, hogy mennyi a bontás, a lehordás az emeletről, az elszállítás.

Megegyeztek, majd megkérdezik, nincs-e egy kalapácsotok, mert csak egy fúrót hoztak, annak is kopott a feje. Aztán kérnek egy tízest, hogy elmennek kalapácsot venni, és már indulnának is – mindhárman.

Igen, az egy darab kalapácsért. Hitetlenkedő kérdésedre végül egyikük ott marad. Amíg távol vannak, a következő egy órában (az ismert szerelőáruház 5 percre van tőlünk) a szomszédod kalapácsával és fúrójával az ott maradt szakember (ez az első napja a cégnél, nem tudja még, mi a dörgés) meggondolatlanul lebontja a falat. Végszóra érkezik a két kolléga is, igyekeznek csitítani a heves újoncot, majd az utcáról elkezdik méregetni az ablakotokat, és beállnak a teherautójukkal alá. A férjed gyanút fog, és miután érdeklődik a terveik iránt, kiderül, az ablakból tervezik lepottyantani az Ytong téglákat. Miután ezt nem díjazzátok, és nem átallod megfenyegetni őket a közteresekkel is, durcásan lehordják a sittet.

Vagy az épített zuhany története… A lefolyó behelyezésekor, az aljzatkiegyenlítéskor, a zuhanyfal beépítésekor és a burkoláskor is minden szakembertől többször megkérdezed, le fog-e folyni az épített zuhanyban a víz, és mindannyian fölényes mosollyal biztosítanak, hogy persze. Ezek után levonul a csapat, jönnek szerelvényezni, és az a fránya víz nem furfangosan megkerüli a gyönyörű zuhanyfalat? Erre a munkások főnöke együttérzően sóhajt, és azt mondja neked: „Hát, Katalin, ezt sajnos bevonzotta”.

Mégis hogyan lehet derűvel túlélni? Például csinál az ember egy Insta-sorozatot „Van élet a lakásfelújítás alatt” hashtaggel. Ez segít tudatosítani, hogy tényleg van. S miközben e sorokat már a felújított lakásban írom, és egyik kolléganőm épp hív, hogy hogy is volt nekünk a későn érkező fürdőszobaajtónk helyére ideiglenes ajtó, megérkezik a netkábel-karbantartó, és belépve ezt mondja: „De szép lakásuk van!”.

És én nem kezdem el sorolni – szokásomhoz híven –, hogy még javítani kell a fugát, és a zuhanykapcsoló meg a mázolás… Hanem egyszerűen csak boldog vagyok. És hálás. Mert tényleg.

És talán lassan azt is megengedjük, hogy büszkék legyünk magunkra. Mert megcsináltuuuuuk!

Gyermekfalvakban világszinten több mint 84 000 gyermek nevelkedik. Magyarországon jelenleg 46 településen 400 olyan gyereknek nyújtanak szerető, biztonságos otthont, akikről szüleik nem tudnak gondoskodni. Többségük elhanyagolás, bántalmazás, a szülők szenvedélybetegsége, betegsége, halála miatt került az SOS-be. Családmegerősítő programjukkal igyekeznek a nehéz helyzetbe került szülőket is segíteni, hogy megelőzzék a gyerekek kiemelését a családból. Gazdasági, szakmai és pszichés támogatást is nyújtanak a krízishelyzetbe kerülő családoknak. 
A nevelőszülők és az SOS szakemberei, fejlesztő pedagógusok, pszichológusok közösen dolgoznak azon, hogy a gyerekek behozzák hátrányaikat. A nevelőszülők sajátjukként törődnek a rábízott gyermekekkel, és később sem engedik el a kezüket.

Az intézetből kikerülő fiatalok általában óriási hátránnyal indulnak a felnőtt életben. Nem áll mögöttük stabil család, szociális védőháló, nincsenek személyiségükben és tudásukban sem felkészítve az életre. Az SOS-ben erre is külön program épül.

Ha a gondozott gyerekeik elérik a 18 éves kort, az alapítvány által fenntartott lakásba költözhetnek, ahol már önállóan gazdálkodva, nevelő nélkül, de még mindig az SOS szakembereinek mindennapi támogatásával élnek. Ez a felnőtté válásuk utolsó állomása, hogy megtanulják az önállóságot és felkészülten lépjenek ki az életbe. 
Egy kommunikációs szakembernek, aki nem mellesleg három kisgyerek anyukája, szinte sorsszerű, hogy összetalálkozzon ezzel a munkával. De nem volt ilyen egyenes az út. Ágival először Földessy Margit színitanodájában találkoztam. Gyerekként mindketten színpadra vágytunk és szerepek, szövegkönyvek sűrűjében, legalább egy nagyszekrénnyi Oscar-díjjal képzeltük el az életünket. Ekkoriban alakult ki benne a vágy, hogy úgy képviseljen egy ügyet, hogy arra minél többen odafigyeljenek. „Nem is biztos, hogy jó színész lettem volna, mert nagyon nehezen viselem, ha megmondják, hogy mit kell csinálni. A kommunikációs szakma elvezetett egy olyan területre, ahova sose képzeltem magam, mégis itt vagyok a legjobb helyen” – meséli. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

Egy darabig a Westel munkatársa volt, de sehogy sem találta azt a területet, ahol örömmel dolgozna. Így regénybe illően váratlanul lelépett Angliába babysitternek, majd feketén dolgozó mosogatólány és pultos lett egy kocsmában. Miközben napi 12 órákat takarított, mosogatott, felszolgált, lassan rájött, mit is akar kezdeni az életével. Hazajött, és nyakába vette a cégeket, hogy kommunikációs munkát találjon. 
Először egy kis PR-ügynökségnél dolgozott, aztán jött egy nemzetközi cég, egyre nagyobb ügyfelek, majd a Red Bull kommunikációs menedzseri széke.

Aztán megszületett az első gyermeke, és elkezdett vágyni arra, hogy a munkájának is köze legyen a gyerekekhez.

Nem sokkal később az UNICEF adománygyűjtési és kommunikációs igazgatót keresett az SOS Gyermekfalvakhoz, Ági pedig családbarát munkahelyet, ahol az immár két kisgyerekével töltött időt és a munkát össze tudja hangolni. Megismerte Gyurkó Szilvia gyerekjogi aktivistát, és rájött, hogy itt van igazán szükség rá, és biztos benne, hogy ez a követező öt évben sem fog elmúlni. Már öt éve dolgozik a szervezetnél. „Sokszor éreztem, hogy nem kell tudnom és túlakarnom, hogy merre lépjek tovább. Ha megvan a jófajta vágy és elképzelés, akkor csak hagynom kell, hogy az élet vigyen az úton. És mindig jó felé vitt” – meséli. 
Azt mondja, állandó kihívás számára a csapatába tartozó tíz embert koordinálni és keresni az új utakat. „A járványhelyzet hatalmas krízis, ugyanakkor a hatására megnő a segítő és adományozó szándék az emberekben, ezért nekem voltak sikerélményeim a munkámban az elmúlt időszakban. Az, amit az SOS-ben látok, hallok, megélek, a személyes életemet is befolyásolja. Sokat változtatott az anyaságomon is, és azon, ahogyan nevelem a gyerekeimet. Onnantól kezdve, hogy mennyit és hogyan szerepeltetem őket a közösségi oldalamon, egészen addig, hogy milyen nevelési eszközöket használok, vagy hogy milyen drasztikusan tudok fellépni azzal szemben, ha valaki szóban vagy tettel bántja a gyerekét.

Itt tanultam meg azt is, hogy mennyire fontos a gyerekeimnek, hogy én lelkileg jól legyek. Mert akkor lesznek ők is jól. Ez fontos kiválasztási szempont a nevelőszülőinknél is, komolyan vizsgálják a pszichológusaink, hogy a jelentkező lelkileg mennyire egészséges, mennyire tudja magát feltölteni, mennyire stabil.”

Ági otthonra talált a gyerekekért végzett munkában. A segítségével pedig az SOS is otthont tud adni azoknak a gyerekeknek, akiknek még hosszú az útja a teljes életig. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Biztos jobb volt?

A szomszéd nénik és nagyszülők szeretnek elmerengeni a múlton. A jelennel többnyire elégedetlenek, a jövőről pedig végképp lesújtó véleményük van. Az idősebbek pesszimista mondókáját azzal magyarázzuk, hogy az életkor előrehaladtával az ember visszavágyik abba az időbe, amikor még fiatal és egészséges emberként előtte állt az élet. Hiszen mi volt olyan jó az 1950-1960-as években, amikor például a mai idős nyugdíjasok felnőttek? Talán a jegyrendszer, a kitelepítések, az éjjeli „csengőfrász”? Az egyetemi tanulmányok ellehetetlenítése egy X miatt, az elhallgatások, a félelem? A jövő sötétre festése pedig talán azt a célt szolgálja, hogy az ember „lebeszélje magát” arról, ami esetleg már elérhetetlen számára.

A nosztalgia erejét már a reklámipar, sőt a pártpropaganda is felismerte.

Bizonyára fülünkbe cseng a politikai célzatú kisfilm, amely a „régen minden jobb volt” szlogenre apellálva igyekezett szavazókat szerezni. És ismerős a nagypapa a reklámból, aki ábrándozva emeli a csipszet a szájához: igen, ez olyan, mint régen. (Nálunk a rendszerváltás előtt nem árultak ilyesmit, de úgy látszik, ez senkit nem zavar.) Mostanában megfigyelhető, hogy a bevásárlóközpontokban mindenütt a nyolcvanas-kilencvenes évek popzenéje szól. De kinek is? A célközönség a potenciális vásárló, a negyvenes-ötvenes korosztály, akik számára a dallamok iskolai bulikat és az első szerelmet idézik. Lehet, hogy nemcsak az idős nénikék nosztalgiáznak szívesen? Hiszen mi is jobban szeretjük a túró rudit, mint az újabb nyugati csokicsodákat, csodáljuk a nálunk idősebb nagy színésznőket, miközben a fiatalabbaknak még a nevét sem tudjuk megjegyezni, és nagy örömmel kotorjuk elő a szekrényből azt a ruhadarabot, amely, lám, most – tizenöt év után! – végre ismét divatos.

Amikor én még kissrác voltam

Dirk Smeesters, a Rotterdami Egyetem munkatársa szerint az ember ízlése tizenéves korában alakul ki, ezért ragaszkodik későbbi élete során is azokhoz a termékekhez, amelyek erre az életszakaszára emlékeztetik.

A mostanában divatos „retro termékek” a valahová tartozás, a hazaérkezés érzésével ajándékozzák meg a vásárlót.

Az utóbbi években nemcsak az idősek, hanem a fiatalabb korosztályok is egyre jobban szeretnek nosztalgiázni. Walter Leimgruber, svájci kutató szerint az emberek a háború utáni időszakban bíztak egy jobb jövőben, a technikai fejlődés nyújtotta lehetőségekben, de mára, főként az idősebb generációk inkább szkeptikusan viszonyulnak az egyre gyorsabb és gyorsabb változásokhoz. „Minél gyorsabban változik a körülöttünk lévő világ, annál inkább vágyunk valami biztos pontra”– mondja a kultúrakutató Leimgruber.

Csak a szépre emlékezem

Clay Routledge szociálpszichológus és csapata érdekes vizsgálatot végzett a témában. A résztvevőket két csoportra osztották. Az első csoportba tartozóknak egy szép emlékükről kellett fogalmazást írniuk, a másikban lévőknek egy hétköznapi helyzetről. Azután összekeverték a két csoport tagjait, és két újabb csoportot hoztak belőlük létre. Egyik részüknek a saját halálukról kellett összegyűjteni a gondolataikat, a másiknak egy rosszul sikerült vizsgára kellett visszaemlékezniük. A harmadik feladatnál azt szerették volna megtudni, hogyan viszonyulnak a résztvevők a halálhoz, hogyan hat rájuk ez a téma. Ehhez a résztvevőknek szavakat kellett kiegészíteniük. A „hal”-ból például lehet halál, de lehet hallás vagy halas is. Minél deprimáltabb egy ember, annál többször asszociál a halál témakörébe tartozó szavakra. A kutatók azt várták, hogy azoknak a tesztalanyoknak, akiknek a vizsgálat első felében a saját halálukról kellett fogalmazást írniuk, a harmadik részben is többször jut majd eszébe olyan szó, amely ezzel a témakörrel kapcsolatos, ellentétben a rosszul sikerült vizsgáról írókkal, akiket nem „hangoltak rá” erre a témára. Az eredmény azonban nem várt meglepetést tartogatott: a teszt első részében szép emlékekről írók „immunisnak” bizonyultak a halállal szemben! Az utolsó feladatnál éppen olyan széles körből merítettek asszociációikhoz, mint azok, akiket nem kértek arra korábban, hogy a saját halálukról írjanak.

Nosztalgiázni tehát jó.

Nemcsak azért, mert merengéseink közben kellemesen érezhetjük magunkat, hanem azért is, mert utólag is profitálhatunk ebből a tevékenységből. Sonja Lyubomirsky amerikai pszichológus tanácsa: Ne arra koncentráljuk, hogy mindez a szép dolog már elmúlt, hanem arra, hogy milyen jól éreztük magunkat akkoriban. Segíthet az is, ha arra gondolunk, hogy ezek a szép emlékek mindig velünk maradnak.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A Marketing Summit Hungary új, szakmai tartalmakat kínáló felületén, a Lounge Group támogatásával létrehozott Summit Play-en a gazdaság különböző szektorainak legfontosabb szakértői tekintik át az elmúlt időszak tanulságait és a jövő lehetőségeit. A csak ezen a platformon szeptember 29-től látható, hét, több, mint 20 perces, exkluzív, zártkörű kerekasztal-beszélgetéseken terítékre kerülnek az FMCG-, a kereskedelmi szektor, a gyógyszer- és egészségipar, a pénzügyi, a közlekedési szektor kihívásai és lehetőségei, de az innováció és a marketing szerepének felértékelődéséről is elsőkézből informálódhatnak az érdeklődők. A hét beszélgetésen összesen 39 szakmai véleményvezér vett részt, közülük többen szerepelnek a frissen közzétett Marketing&Média TOP 50 legsikeresebb hazai marketingkommunikációs döntéshozó listáján. Az eszmecseréket Simon Krisztián vezette, aki évek óta a Marketing&Média szaklap főszerkesztőjeként tevékenykedik.

A gyorsan mozgó óriások

Szektortól függetlenül a legnagyobb vállalatokat hosszúra nyúló döntéshozási folyamataik miatt sokan egy lassan mozgó óriásnak képzelik el, azonban mostanra kijelenthetjük, hogy ez az analógia tévesnek bizonyult. A marketingszakemberek rámutattak, hogy a járványhelyzetből eredő kihívásokra rendkívül gyorsan és rugalmasan kellett reagálniuk. A lendületes döntéshozás eleinte a túlélést szolgálta, de később a szakemberek ezt a képességet bizonyos értelemben már versenyelőnnyé is tudták kovácsolni.

Környezettudatosabbak lettünk

Arra a kérdésre, miszerint a pandémia alakította-e az emberek energiafogyasztási szokásait Jákó Eszter, az MVM csoportszintű kommunikációs igazgatója meglepő választ adott: szerinte a járványhelyzet az emberekben összekapcsolódott a bolygó és az emberiség jövőjével, ami egy komoly attitűdváltást eredményezett. A kommunikációs igazgató szerint ennek köszönhetően erősödött a környezettudatosság és a fenntarthatóság az emberek fejében, ami kiemelten pozitív hozadéka a COVID-válságnak. Nem csak az energia, de a bankszektor képviselője számára is a klímavédelem növekvő szerepe volt az egyik fő tanulság, amely az iparágban az eddig még kevésbé láttatott zöld bankolás jelenségében képeződött le, sőt időközben a logisztikai üzletág alappillére és fő mozgatórugója is a fenntarthatóság lett.

A személyes kapcsolatos felértékelődtek

A kerekasztal beszélgetés szereplői az előzetes interjúk során kiemelten fontosra értékelték azokat az alapvető emberi értékeket, amelyek kritikusnak bizonyultak az elmúlt időszakban: nagyfokú bizalomra, empátiára és odafigyelésre volt szükség a dolgozói közösség minden szintjén. A munkatársak az otthoni munkavégzés ellenére is magas szintű szakmaiságot képviseltek a munkájuk során, azonban emberileg a legtöbb kolléga kifejezetten nehezen élte meg, hogy szinte egyik napról a másikra drasztikusan csökkentek a személyes interakciók és mindez nagyban kihatott a csapatkohézióra.

A hét tematikus kerekasztal egy-egy megszólalójával az interjúk már megtekinthetőek a Marketing Summit Play Magazin rovatában. Valamint a Marketing Summit Hungary-n, a Lounge Group exkluzív különtermében forgatott hét kerekasztalbeszélgetés teljes terjedelmében elérhető lesz a felületen szeptember 29-től.

Másfél éves kislányom egyelőre türelmesen játszik a mackójával az ölemben. Mellettem egy fiatal lány ül, előttem érkezett, és tippelni sem tudok, melyik gyerek tartozik hozzá. A lányomat nézi, majd felé biccent.

– Milyen szép gyerek – mondja kedvesen.

Bájos mosolya van, de ami igazán tetszik benne, az a kissé mandulavágású, barna szeme. Hosszú, sötét szempillái fekete keretbe foglalják a szemét, nincs szüksége sminkre. Persze, azért a vérvörös rúzs nem hiányozhat, mint ahogy a nagy aranyfülbevaló sem.

– Köszönöm – felelem zavartan. A romák errefelé nem szoktak szóba elegyedni a magyarokkal. Kizárólag egymással beszélnek, főleg cigányul, és mindig hangosan.

– Mindig ilyen szép gyerekre vágytam – mondja a lány, hihetetlen sóvárgással a hangjában. Mintha már legalább negyvenéves lenne, és életének utóbbi harminc évét ennek a gondolatnak szentelte volna, pedig nem lehet több huszonegy-két évesnél. – Az unokája? – érdeklődik, az én mosolyom pedig az arcomra fagy az izzasztó hőség ellenére. Az ember szeretné azt hinni, hogy másfél év gyes nem öregíti meg annyira, hogy a saját anyjának nézzék.

– Nem – mondom. – Ő a lányom.

– Hányadik gyerek?

– Első – felelem. Nem várom meg, hogy rákérdezzen, mondom magamtól a koromat. – Harmincegy vagyok. Huszonkilenc voltam, amikor férjhez mentem – teszem hozzá magyarázatképp.

Nehezen értelmezem a tekintetét: a döbbenet, a hitetlenkedés, az értetlenség és az ámulat zavaró egyvelegét látom az arcán.

– És mi' csinált addig?

– Tanultam. Egyetemre jártam.

Szinte szégyellem kimondani. Nem akarom, hogy felvágósnak nézzen.

– Az jó lehet – bólint. – Jó lehet tanulni, és nem egyből férjhez menni.

Látom rajta, hogy elgondolkodik.

– Te is megteheted – mondom, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Ő is látja, én is látom a sok kis Dzsenárót és Dzsenifert, akik a váró kövére leesett nápolyidarabokat majszolják koszos, gyűrött ruhában, sáros kézzel. Látjuk a jövőjét, és neki nem kell az én álmom. Legyint, és kinevet engem.

– Ugyan, én már most is vénlánynak számítok. Gyorsan férjhez kell mennem, különben így maradok.

– Hány éves vagy? – kérdem, újra elfeledve, hogy ő magáz engem, és eszébe sem jut majd visszategezni.

– Tizennyolc leszek – von vállat. – Nemsokára férjhez megyek én is, és gyerekeket szülök – mondja magától értetődően. Nem lelkesen, de nem is bánatosan. Talán várakozóan. Mert gyereket tényleg szeretne, látom rajta, ahogy az enyémet nézi. – Ilyet szeretnék, mint amilyen a lánya, egy ilyen szőke hajú, kék szemű babát.

Erre nehéz mit mondani. A lány igazi roma szépség: a bőre sötét, a haja szinte fekete, a szeme akár egy őzikéé. És nyilván így néz ki minden rokona. Meg az is, akihez hozzá fog menni. Ebből nehezen lesz kék szem és szőke haj, gondolom.

– Azt mondják, amikor terhes vagy, rá kell csodálkozni nagyon egy kék szemű gyerekre, és akkor a te gyereked is kék szemű lesz – súgja bizalmasan, belőlem pedig kibukik a nevetés. Mondjam, ne mondjam? Végül is, gondolom, hol tartsunk felvilágosítást az örökléstanról, ha nem épp egy rendelőintézet várótermében?

– Tudod, kék szemű gyerek csak ott születik, ahol mindkét oldalról örökölheti a gyerek a kék szemet.

Rám néz az óriási, barna szemével. Úgy mér végig, mint valami csodabogarat, de azért hisz nekem, mert én egyetemet végeztem.

– Tényleg? – kérdezi végül.

– Tényleg – bólintok. – Látod, nekem nem kék a szemem. A férjemnek sem. De az én egyik nagymamám kék szemű volt, és a férjem egyik nagyapja is. Ez nem jelenti azt, hogy a következő gyerekem is kék szemű lesz, de van rá esély.

– Akko' ahol nincs kék szem a családban, ott nem lesz később sem – állapítja meg. Én meg arra gondolok, hogy tanulhatna, tanulnia kellene.

– Így van – felelem, és az arcát fürkészem, de nem látok rajta csalódottságot. Sőt, a szája mosolyra húzódik.

– Ez jó – mondja elégedetten. – Nekem van kék szemű rokonom. Akko' csak olyan férjet kell keresnem, akinek van a családjában kék szem. Úgy nekem is lehet kék szemű gyerekem – mondja magabiztosan.

– Igen, úgy tűnik. Persze ez sosem biztos – figyel­meztetem.

– De lehet – vágja rá, én pedig annyiban hagyom. Csen­get­nek, felkapom a fejem, mi következünk. Mármint nem a rendelőben, hanem az ajtó elé állásban. Aki épp következik, az a vizsgáló ajtaja elé áll, nehogy bemenjen előtte valaki más.

– Nemsokára én is sorra kerülök – mondja nekem a lány. Ekkor jövök rá, hogy ő senkihez sem tartozik itt a váróban: ő maga jött a gyerekrendelésre. A következő csengetésnél bemegyek a vizsgálóba, és otthagyom őt a váróban.

Széles mosollyal néz utánunk. Tudja, hogy nem lesz olyan élete, mint az enyém. De boldog, mert most már biztosan tudja, hogy neki is lehet valamije, ami nekem van: kék szemű gyereke. Csak ki kell várnia.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>