– Sokszor halljuk az SNI-s, fogyatékossággal élő, sérült vagy fejlődési zavaros kifejezéseket, de nem mindig értjük pontosan őket. Mi segíthet egy laikusnak eligazodni e kategóriák útvesztőjében?

– A folyton változó kategorizálással a gyógypedagógián belül is külön elméleti tudományág foglalkozik. Vannak tipikus és atipikus fejlődésű gyerekek. Utóbbiak esetében a tipikustól való eltérésnek különböző oka és mértéke lehetséges. A gyógypedagógia azokkal a gyerekekkel foglalkozik, akik a mozgás, a beszéd, az érzékszervek, a szocializáció vagy a kognitív működés területén az átlagostól eltérően fejlődnek. Köztük két csoportot érdemes megkülönböztetni: azokat, akik nehézséggel küzdenek, az ő helyzetük inkább átmeneti állapot, jellemzően egy kis rásegítéssel újra közelíteni tudnak a tipikus fejlődési menethez. A második csoportba tartoznak azok, akiknek valamiféle zavara van, és ez alapvetően változtatja meg a fejlődési útjukat, amely így minőségileg tér el a tipikustól. Az ő fejlesztésük is azt szolgálja, hogy a saját határaikon belül eljuttassuk őket a lehető legtovább.

Az ép és a fogyatékkal élő gyerekeknél egyaránt az a cél, hogy az oktatás segítsen kibontakoztatni a bennük rejlő lehetőségeket – ehhez a fogyatékossággal élő gyermekeknél speciális módszerekre, a gyógypedagógia eszköztárára van szükség. A fogyatékossággal élő gyerekeket megtanítjuk az akadályozottságuk, zavaruk kompenzálására. Tehát egy látássérült gyermeket, aki vizuális úton csak részben vagy egyáltalán nem képes információt befogadni, arra tanítunk, hogy hogyan teheti ezt meg taktilis-haptikus (tapintás útján történő) vagy auditív (hangzó) ingerek révén, hogyan tud a leghatékonyabban információt gyűjteni, feldolgozni, illetve választ adni a környezetére.

– Hogyan kerülhető el például az a fásultság, ami akár szülőkkel is azt tudja mondatni, hogy: „Neki úgyis mindegy”?

– Mindig van olyan pont, ahol még lehet előrelépni, mindig van, ami fejleszthető. Gyógypedagógusként engem ez tart meg a hivatásomban: abban hiszek, hogy minden állapotban lehet találni olyan területet, ahol még lehet előrelépést tenni. Lehet, hogy ez egy nagyon-nagyon pici, a tipikus fejlődési úton fel sem tűnő változás, mégis meg lehet támogatni, és mindig érdemes is ilyet keresni. De éppen ennyire fontos az elfogadó hozzáállás is: elfogadni azt, hogy az adott fogyatékkal élő fiatalnak hol vannak a határai, ő hogyan érzi jól magát a bőrében, hogyan tud működni. És előfordul, hogy ez a számára bevált működés egészen más, mint amit én a magam fejével elképzelek arról, hogy milyen a „jó” működés. A szülők fásultságában sokszor egy nagy adag realitás is ott van. Arról, ami kívülállók szemében kézenfekvő vagy jó ötletnek tűnik, ők a gyermeküket ismerve már tudják, hogy ez nem válna a javára. Talán én nem úgy képzelek el egy ideális napot, hogy egész nap kisautókat tologatok, de ha az autista gyermekemet ez teszi kiegyensúlyozottá és boldoggá, akkor nem kényszerítem bele ehelyett ilyen-olyan egyéb tevékenységbe, programba. A mindig van fejleszthető terület és az elfogadni őt magát viszonyulásokat kell tehát egyensúlyba hozni, és ez nagy művészet. Segíthet, ha a fejlesztési, előrelépési lehetőségek vizsgálatánál azt a kérdést is feltesszük, hogy ez az előrelépés valójában kinek fontos.

– Könnyebb-e elfogadni a gyerekünk korlátait, ha azok látványosak?

– Azt gondolom, hogy egy látványos sérülés a szülőnek borzasztó fájdalmas, nagyon mellbevágó, ugyanakkor nehezebben is tagadható, és hamarabb lehet szembesülni azzal, hogy az állapottal meg kell tanulni együtt élni. Egy nem látványos nehézséget vagy zavart – például diszlexi­át vagy ADHD-t – könnyebb elodázni, tagadni is olyan panelekkel, hogy „Jaj, hát ő egy picit lassabb”, „A nagyapja is ilyen volt”, „Jövőre másik tanárnál majd jobban megy”. A tagadással azonban rengeteg értékes időt és fejlesztési lehetőséget szalasztunk el.

– Sérült gyerekekkel először találkozók részéről gyakori reakció a félelem, a távolságtartás. Mi az, ami okkal kelthet idegenkedést, és mi az, ami inkább túlzó előítélet?

– Az előítéleteknek, tévhiteknek nagyon sokszor van alapjuk. Esetünkben talán az, hogy egy nem tipikus úton fejlődő gyermek nem tipikusan fog reagálni, jelen lenni adott helyzetekben. Ehhez pedig nem könnyű viszonyulni. Azok, akiknek az ismeretlen egyébként sem vonzó, felfedezésre csábító terület, talán jobban szeretnének a komfortzónájukon belül maradni egy ilyen találkozásnál. A sérült gyerekek megismeréséhez, a velük való jól eltöltött időhöz sokkal több figyelem és energiabefektetés szükséges a felnőttek részéről, mint az ép gyerekeknél, és ezt nem mindenki teszi bele szívesen. Ha a társadalomban, a mindennapok során többször találkoznánk fogyatékos, sérült emberekkel, akkor több benyomásunk lenne a reakcióikról, és bátrabban lépnénk kapcsolatba velük. Ezt szolgálják a különböző integrációs törekvések, érzékenyítő programok.

Kép

Süvegesné Rudan Margit

– Az integrált oktatás megoldás lehet?

– Ezt egyedül a ráfordított pénz és energia szabja meg. Ehhez a fogadóintézményekben olyan feltételeket – munkaerő létszáma és képzettsége, épített környezet, költségkeret, eszközök – kell teremteni, hogy ezt a komplex feladatot el tudják látni. Az integrált nevelés csak attól függ, hogy az állam és a helyzetben lévők mennyi erőforrást szabadítanak erre föl.

– Hol jobb egy fogyatékos gyermeknek: ha otthoni környezetben nevelkedik, vagy ha szakképzett személyzet gondjaiban, intézményi keretek között?

– Minden út más típusú támogatást, kihívást és fejlődési lehetőséget hordoz magában, és egyik sem tudja a másikat teljes egészében pótolni. Egy halmozottan sérült gyermek is profitálni fog abból, ha nemcsak a megszokott nevelési környezetében tartjuk őt, hanem engedjük másféle ingerekkel is találkozni. Az otthoni és az intézményi nevelés nem egymást kizáró, hanem komplementer, egymást támogató színterek. Fontos szempont az is, hogy minden szereplőnek javára válik az, ha a szerepek jól elválaszthatók egymástól, tehát ha az anya az anyja tud lenni a gyermekének, és nem kényszerül rá, hogy a fejlesztője, a trénere és a logopédusa is legyen. Hadd lehessen „csak” anyuka, akihez haza lehet szaladni, oda lehet bújni egy nehéz nap után: ha kicsit meggyötörte a gyermeket a fejlesztő, ő lehessen a biztonságos, meleg hely, ahol a gyermek meg tudja találni a megnyugvást, elfogadást, biztatást. Illetve jó lenne, ha az intézményrendszer valójában támogatni, tehermentesíteni is tudná a szülőket – mert egy fogyatékos gyermek gondozása, nevelése hihetetlen kimerítő, embert próbáló feladat.

– Mi a legnagyobb nehézség a fogyatékossággal élő gyerekek nevelésében?

– Egy fogyatékos gyermek érkezésekor vagy az állapota kiderülésekor a család komoly gyászfolyamaton megy keresztül. Ráadásul joggal érezhetik, hogy a kitaposatlan úton járnak: merre, hányszor, hová vigyük, és hová ne, mi az, amit jó szülőként meg kell tenni, és mi az, amit már nem muszáj. A tipikus fejlődésű gyerekeknél is ugyanezek merülnek fel, de ott sokkal könnyebben enged el olyan kérdéseket egy szülő, hogy például járassa-e angolra az ovis gyermekét, vagy belefér, hogy ezt most kihagyják. Egy atipikus fejlődésű gyermek szülei számára ez sokkal nehezebb, és rettentően magukra vannak hagyva az olyan döntéseikkel, hogy mi az, ami a gyermekük számára még előrevivő, a fejlődése szempontjából kritikus, vagy mi elhagyható. Amiről úgy döntenek, hogy szükséges, az pedig sokszor nehezen elérhető és drága, és itt kezdődik a logisztikai és pénzügyi mutatvány.

– Hogyan hat a gyerekekre, ha van egy fogyatékkal élő társuk a közösségben?

– Ez leginkább azon múlik, hogy a csoportban jelenlévő felnőttek hogyan interpretálják a helyzetet. Olyan hozzáállás kialakulása a cél, hogy mindannyiunknak vannak erősségei és nehézségei, és ebben alapvetően nem különbözünk egymástól. Ilyenre van szükség ahhoz, hogy egy atipikus fejlődésű gyerek a közösségben megtalálja a helyét, és ott elfogadott legyen. Ha a közösség úgy tekint a tagjaira, mint akik erősségből és segítségre szorultságból vannak összegyúrva, akkor azt tudják az atipikus fejlődésű gyereknek is visszajelezni, hogy ő is ezekből áll, és ebben hangsúlyosan kell hogy megjelenjen az, hogy mi az ő egyéni tehetsége, erőssége, amivel gazdagítja a közösséget.

– Ha kívülállóként kerülünk kapcsolatba a fogyatékossággal élő gyerekekkel, mire figyeljünk?

– Eddig sok szó esett arról, hogyan viszonyuljunk az atipikus fejlődésű gyerekhez, de ne feledjük, ott áll mögötte egy család, aki kezeli ezt a helyzetet. Ha tudok nyitott és jó fej módon viszonyulni a fogyatékos gyermekéhez, az már ajándék egy szülőnek, de ha az egész családhoz kapcsolódom így, az még nagyobb segítség. Fontos, hogy képesek legyünk az anyukát nemcsak mint „az atipikus gyermek anyukáját”, hanem mint személyt is meglátni – hogy a család ne szoruljon be abba az egyetlen értelmezésbe, hogy ők azok, akiknek a Pistikéje ilyen-olyan-amolyan. Ők egy család, nagyon sokféle értékkel és jellemzővel, amik közül az egyik, hogy Pistikének ebben és abban nehézsége van. Gyógyító, ha a gyermeket és a családot is a maga gazdagságában és sokszínűségében érzékeljük. 

A cikk a Szerencsejáték Zrt. szakmai támogatásával készült. 

Bárhol éljenek és dolgozzanak, a nőkben közös, hogy magánéletük és munkájuk összeszervezése komoly kihívás. Ahhoz, hogy karrierjüknek ne lássa kárát a család, többnyire segítségre, támogatásra van szükségük, függetlenül attól, hogy milyen munkakörben dolgoznak. És itt nemcsak közvetlen segítségre – például amikor a nagymama vagy a szomszéd néni vigyáz a gyerekekre – kell gondolni, hanem a közösség erejére is. Jó példák erre azok az online csoportok, amelyeknek helyi anyukák a tagjai. Az ilyen közösségekben egymást személyesen nem ismerő, de azonos lakóhelyen élő nők segítik egymást tanácsokkal, tippekkel például olyan esetekben, amikor valaki megbízható mesterembert keres vagy például fájó dereka miatt szeretne olyan masszőrt, aki az adott helyen házhoz megy. A helyi csoportokban rengeteg olyan felhívás is van, amelyben kinőtt vagy alig használt gyerekruhát kínálnak ingyen vagy jelképes áron. Itt sem az anyagi haszonszerzés a cél, hanem az, hogy ami valahol felesleg, az máshol hasznosulhasson.

Segítség a közösségnek

A női szolidaritást jól mutatja az is, hogy az anyukacsoportok olyan jellegű felhívásaira, amelyekben például babakocsit vagy futóbiciklit keresnek minél olcsóbban, pár perc alatt érkeznek olyan hozzászólások, amelyekben ingyen adnának ilyen eszközöket – a képek alapján nagyon szépeket. „Nálunk az iskolában indult egy remek kezdeményezés is, még a járvány alatt. A lányom néhány osztálytársa képtelen volt tartani a lépést a többiekkel, szüleik sem tudtak nekik segíteni, nem engedhették meg maguknak a magántanárt sem. Ekkor jelentkezett egy építész anyuka, aki fölajánlotta, hogy matekból segít azoknak, akik erre rászorulnak. Tanári végzettsége nincs, de az kiderült, hogy még egyetemista korában tartott diákoknak felvételi felkészítőket, így egészítve ki az ösztöndíját. Szóval még ha nem is friss, de gyakorlata már volt, a gyerekekkel pedig remekül boldogult. Az ingyenes segítségét – amit munkája mellett végzett – idén is fölajánlotta, és már vannak, akik jelezték, most igényt tartanak rá” – meséli Ági, aki egy Budapest környéki településen él családjával.

Iskolájukban egy szomorú történet kapcsán is összefogtak már az anyukák: pár éve derült ki, hogy az egyik édesanya rákbeteg, komoly kezeléseken esett át. Férje, amiben tudta, segítette, de a nagyszülők már nem éltek, az apa lehetőségei pedig korlátozottak voltak amiatt, mert a kezelések idején egyedül tartotta el három gyereküket. Az anyukák felváltva vonták be a kicsiket saját családi programjaikba, és segítettek a nehéz helyzetbe került házaspárnak mindenben, amiben csak tudtak. Bár komoly küzdelem árán, de az édesanya mára fölépült, a barátnői kapcsolatok viszont megmaradtak.

Zsonglőrködés az idővel

Az ilyen jellegű segítség egészségügyi problémák nélkül is hasznos, nem véletlen, hogy sok helyen az anyukák felváltva vigyáznak egymás gyerekeire, ahogy munkájuk éppen engedi. Ezzel a megoldással fizetett segítség nélkül tudják megoldani, hogy gyerekek nélkül juthassanak el nagyobb bevásárlásokra, nyugodtabban tudják intézni hivatalos ügyeiket. Ez a támogatás különösen az egyedülálló, nagyszülői segítséget is nélkülöző nőknél számít rengeteget. Hogy a nők helyzete a férfiakénál mennyivel nehezebb, hogy mennyire muszáj zsonglőrködniük az idővel, jól mutatja az a tavalyi felmérés is, amely a visegrádi országokban vizsgálta azt, hogy a nők életében milyen egyensúlyban van a család és a munka kérdésköre. Kiderült belőle, hogy a gyermekes családokban a nők jelentős része – 21 százaléka – már csak logisztikai okokból is olyan munkahelyet választ, amely a lakóhelyéhez közel van. Az is előfordul, hogy az anyukák nem a végzettségüknek megfelelően vállalnak állást, hanem inkább azt nézik, hogy munkáltatójuk kellően rugalmas legyen. Noha erre nincs mindenhol lehetőség, a részmunkaidő is népszerű körükben, erre rengeteg kutatás rávilágít.

Sajnos a karrierépítés a nők esetében szinte mindig háttérbe szorul, csak 10 százalékuk gondolja úgy, hogy családja mellett erre van lehetősége. Mindez főleg a 30 és 50 év közöttiekre jellemző, a fiatalabbakra és idősebbekre kevésbé. Mindez azzal lehet összefüggésben, hogy a gyerekvállalás és gyereknevelés időszakában különösen nehéz bűvészkedni az idővel, energiával. A közös, kölcsönös kötelesség- és segítségvállalás emiatt is kulcsfontosságú esetükben. 

Együtt könnyebb
Az emberi szolidaritást vállalati szinten is lehet erősíteni, jó példa erre a Tesco Angyal Alapítvány, amely a személyes nehézségekkel küzdő munkatársakat igyekszik támogatni. Az alapítvány Magyarországon 2019 óta működik, és itthon az elmúlt két évben több mint 32 millió forinttal támogatta a nehéz élethelyzetben lévő munkatársakat. Ennek alapját a kollégák önkéntes adományai adták, akiknek minden egyes befizetett forintját megduplázta a munkáltató. A támogatandó kollégákról az alapítvány kuratóriuma havonta dönt az alapján, hogy kinek milyen személyes nehézségei vannak. A Tesco Angyal azt követően indult, hogy a vállalat munkatársai maguk fogtak össze annak érdekében, hogy bajba jutott kollégáiknak segítsenek. Az alapítvány indulása óta számos megható történet került elő. Eddig a legnagyobb összeggel azt a részmunkaidős édesanyát támogatták, aki egyedül neveli fogyatékkal élő, folyamatosan ápolásra szoruló gyermekét. Ő egy olyan eszközre vágyott, amivel kisfia mozgáskoordinációját, agyi működését fejlesztheti. A kezdeményezés egyébként közép-európai szinten is működik a Tescónál, régiós szinten már 500 kollégának nyújtott segítséget kollégáival összefogva az áruházlánc.

Támogatott tartalom. 

Mi indította el az ötlet megvalósítását?

Péter Gábor: Édesapám fiatalon veszítette el a látását. Amikor születtem, már nem látott, én ebben nőttem fel, mindenben segítettem, hogy több információhoz jusson. Például, ha szeretett volna megnézni egy videót az interneten, én segítettem leírni, körülírni vagy elmesélni, hogy mi látható benne, milyen szereplők vannak, mi a konkrét történés. Arra gondoltunk, miért ne digitalizálhatnánk ezt oly módon, hogy másoknak is elérhetők legyenek az információk egy-egy adott videóról, hiszen ez sokaknak a hasznára lehet. Informatikus vagyok, a tudástechnikai háttér adott volt, ebből indult el a kezdeményezés, a fejlesztés.

Zsigmond, az ön számára mi jelentette a legnagyobb nehézséget az elmúlt évtizedekben?

Péter Zsigmond: Egyértelműen a hozzáférés az információkhoz. Amikor 13 évesen megvakultam, azt sajnáltam a legjobban, hogy nem tudok annyit olvasni, amennyit szeretnék. Az idők során ez javult, hiszen a képernyőolvasó szoftverek most már fel tudják olvasni a szöveges tartalmakat, ezekből rengeteget tanulhattam. Az utóbbi tíz évben egyre több információ jelent meg videófilmek formájában, ami sokkal teljesebb élményt nyújt, mint egy leírt anyag. Itt azonban újabb probléma merült fel. A videófilmek nem akadálymentesek, egy-egy anyagnak csak mintegy 20-30 százalékát fogom fel. Mivel egyre több ilyen videó került elém, a feleségemet és Gábort kérdezgettem mindig, mit látnak. Hallás útján sok mindent nem vagyok képes megérteni.

Akkor tudatosult bennem, mekkora élményt jelent, ha leírják nekem a videók tartalmát. Érzelmileg a fény, a színek, a mozdulatok, a tájak felidézése óriási töltést ad, a gyakorlati leírások pedig új ismereteket.

Azoknak a vakoknak, akik valaha láttak, ez óriási dolog, de még azoknak is, akik soha nem láttak, így ők is többet megérthetnek a látók világából. Ez a gondolkodásunkban is változást hozhat, ugyanis egy vak ember kicsit másként gondolkodik. A közlekedésnél például elindulok egyenesen, jobbra-balra érzek mondjuk kerítést vagy házfalakat, de igazából nem tudom, a térben mi van körülöttem. Ugyanez a helyzet a vizuális anyagokkal: nem látjuk az ábrákat, a táblázatokat, így nem tudjuk őket teljes értékűen feldolgozni. Az összetett gondolkodás nehezebb nekünk. Viszont, ha ilyen impulzusokat kapunk a látó világból, ahol nagy terek, távlatok vannak, az szélesítheti a látókörünket.

Technikailag hogyan kell elképzelni a projektet? Milyen részekből áll össze?

Gábor: Két fő része van. Az egyik platformot a látássérültek tudják használni, ez jelenleg interneten elérhető, és egy mobilalkalmazás formájában szintén letölthető lesz. Ha egy látássérült személy megnyitja az alkalmazást, egyből kap egy bemutatóanyagot, hogy merre tud elindulni, miket talál a platformon, de a központi elemet a videóleírások jelentik. A legutóbbiakat egyszerű listázni. Például, ha elkészült a Holdról szóló videóról egy leírás, ebbe belépve feljönnek különböző lehetőségek, például egyenként megnézhetjük a karaktereket, elolvashatjuk a szöveget a képernyőolvasó szoftverekkel. Ne úgy képzeljük el, mint az audiónarrációt, amit a tévékben, színházakban, mozielőadások alatt hallhatunk, az más megközelítés. Ott a dialógusok közé próbálják besűríteni az információt, itt viszont megáll a videó addig, amíg a leírást valaki elolvassa. Ha valakit egy konkrét videó érdekel, beküldi a címét az alkalmazáson keresztül, az bekerül a rendszerbe, innentől jön egy olyan webalapú szoftver, portál, ahol az önkéntesek látják a videókéréseket, és elkészítik őket. Külön szeretnénk gondolni a siket és vak emberekre, ahogy Apu is annak számít, hallókészüléket visel. A siket-vak emberek itt Braille-jelzővel tudják olvasni a leírásokat.

Amikor leírásról beszélünk egy-egy videó kapcsán, azt pontosan hogyan kell elképzelni? Mi az, ami információként megjelenik?

Zsigmond: A karakterek nemcsak személyek lehetnek, hanem például állatok is. Ilyen értelemben a külső leírásuk például személy esetében az arc, a test, a haj leírását jelenti. Vannak, akik úgy gondolják, ez minél objektívebb, annál jobb.

Én annak örülök, amikor arról is olvashatok, hogy az illető a mozdulataival, a tekintetével milyen érzéseket közvetít, s milyen információt nyújt ez a szereplőről, a helyszínről, ahol játszódnak az események.

A nagyobb részletektől a kisebbek felé megyünk, de nem célunk túl részletesnek lenni. Mondok egy példát: a Vakok Kertjében volt vendég Agárdi Szilvia látássérült televíziós műsorvezető, aki pingpongozott valakivel. A karakter leírása így hangzik: „Szilvia haja sötét színű, teljes hosszában francia fonással összefogva. Szilvia egy fekete nadrágot, fekete csizmát és világos, szinte fehér, homokszínű, puha és nagyon divatos szabású őszi kabátot visel, melynek ujjai könyéktől feketék, a szegése is fekete, a zsebei szegése is fekete, és a derekán is fekete, puha, anyagában illő övvel van összefogva. Széles gallérján a felvételhez rácsíptetett mikrofon is látható. Nyakában fehér alapon szürke, diszkrét mintás sál, fülében elegáns fülbevaló, arcán elegáns natúr smink. Barna szemei barnás-feketés, füstös hatással kiemelve, száján őszi borpiros rúzs. Fülében apró fülbevaló.” Azért van jelentősége a leírásnak, mert mi, vakok nem látjuk az emberek közti testhelyzeteket és azok üzeneteit. Gondolnunk kell arra, hogy nem mindegy, milyen ruhát veszünk fel, milyen a megjelenésünk, a hajviseletünk. Nem lehet azt mondani, hogy ne a külsőt nézzék a látók, hanem a belső értékeinket. Sajnos olyan szélsőségek is vannak, amikor egy vak ember abszolút nem törődik a külsejével, és akár értelmi fogyatékosnak is nézhetik, holott intelligens ember, de a megjelenése már kialakít körülötte egy falat.

Mi a távlati cél, mi lesz a következő lépés, hogyan lehet hozzájutni vagy kapcsolódni ehhez a projekthez?

Gábor: A videoforblind.com, illetve a videoavakoknak.hu oldalakon lehet információkat szerezni a projektről. Minden le van írva: hol lehet elérni a látássérülteknek szóló applikációt, a portálon a leírásokat és minden fontos útmutatót. Az elsődleges célunk, hogy minél több önkéntes csatlakozzon, akik ezekben a leírásokban segíteni tudnak. Közben technikailag is fejlesztjük a platformot még több látássérült ember bevonásával, hogy az igényeket folyamatosan felmérhessük. A távlati cél, hogy ez egy nemzetközileg is használt közösségi platform legyen, amelyen két csoportot kötünk össze. Szeretnénk elérni, hogy egymással kommunikáljanak. A nyomtatott sajtó kihalófélben van, sok szerepet átvesznek a videók. A célunk, hogy ez a platform felkészült legyen a megfelelő csapattal arra is, hogy a megváltozott világban speciális szükségleteket szolgáljon ki, és a látássérült személyek továbbra is egyre több információhoz jussanak.

Míg az épeknek nem jelent problémát egy lift nélküli, kétszintes épület vagy egy utcán heverő közösségi roller, addig a fogyatékkal élő emberek számára ez olykor megoldhatatlan nehézség. Ők ilyen helyzetekben segítségre szorulnak, és nem mindig tudják ezt kérni. Míg egy kerekesszékes képes jelezni, hogy az emeletre nem tud feljutni, vagy megkérhet másokat arra, hogy vonszolják el az útjából a rollert – amit szűk járda esetén kikerülni nem lehet –, addig egy vaknak erre esélye sincs. Ha nem figyelmeztetik, jó esetben csak megbotlik, rosszabb esetben elesik. A fogyatékkal élő emberek hétköznapjait ilyen jellegű problémák tarkítják, pedig ezek jelentős részét akadálymentesítéssel, figyelmességgel és kellő empátiával meg lehetne szüntetni.

„Én szerencsés voltam, mert a szüleim számára magától értetődő volt, hogy integráltan nevelnek: hagyományos bölcsibe jártam, utána pedig teljesen átlagos óvodába és általános iskolába, így jól boldogulok a világban” – mondja Kis Adri, aki kezdetben nem volt súlyosan mozgáskorlátozott: ugyan nyitott gerinccel született, de még ha bicebócán is, megtanult járni, sokáig segédeszközre sem volt szüksége. Járókeretet 12 évesen kezdett el használni, 15-16 éves korától pedig már mankóra volt szüksége. Kerekesszékes 20 éves korában lett, de otthon, illetve kisebb távokon még nem volt rá szüksége. Amikor végleg bele kellett ülnie, már huszonnyolc éves volt. Akkor már szerkesztő-újságíróként dolgozott, ma egy könyvkiadót vezet.

„Soha nem bánkódtam, hanem megoldást próbáltam találni, és ez a mai napig megmaradt bennem: a barátaim most is nagyokat nevetnek azon, hogy mekkora logisztikus vagyok. Mert fogom magam, és a felső polcról leverem a vázát a kanapéra, mert nem bírom ki addig, amíg megérkezik valaki és leveszi. És hogy miért rakom a vázát a felső polcra? Mert ott néz jól ki, és ez fontosabb, mint a hasznosság” – mondja.

Mindenki jól jár vele

Adri meggyőződéssel állítja, hogy az integrált lét, az integrált oktatás és munka bizonyos szintig a fogyatékkal élő embereknek és az egészségeseknek is hasznára válik. Biztos abban is, hogy aki vele valaha egy közösségben volt – legyen az munkahely, lakóhely vagy iskolai környezet –, az sokkal érzékenyebb a világra. Ezt példázza az a történet is, ami pár éve, a húszéves általános iskolai találkozóján történt. „Sokan mankósként találkoztak velem utoljára, de erre az eseményre már kerekesszékkel mentem. Kiderült, hogy a rendezvény helyszínén sok lépcső van, én pedig elfelejtettem szólni a szervezőknek, hogy az nekem problémát okoz. Magamban el is kezdtem drámázni, de azok, akikkel a kapcsolatot az általános iskola óta is tartom, nyugtatgattak, hogy majd meglátom, megoldják a többiek. És tényleg ez történt: odaértünk a helyszínre, ők pedig fölkaptak, és fölvittek a lépcsőn” – emlékszik vissza Adri. Később elmesélte egyiküknek, hogy mennyire félt a helyzettől, de a volt osztálytárs csak értetlenül nézett, majd közölte: ne legyen hülye, ők mindig tudták, hogy neki segítségre van szüksége, náluk alapvetés, hogy bármit megoldanak. Ez a történet tökéletes példája annak, hogy miért jó az integrált nevelés.

„Ennek ellenére azt gondolom: nem lehet mindenkit integráltan nevelni, mindig meg kell nézni, hogy egy adott csoport hány fogyatékost tud elvinni a hátán. Illetve azt is, hogy a fogyaték milyen és mennyire súlyos. Például, ha egy 20 fős csoportban van két óvónő, és az egészséges gyerekek mellé betesznek két fizikálisan súlyosan sérült kicsit, akkor ők az egyik óvó nénit teljesen lekötik, a többieknek pedig nem lesz elég egyetlen gondozó” – hívja fel a figyelmet Adri. Az ő történetét nem lehet kivetíteni például az értelmi fogyatékosságra és a súlyos autizmusra sem, mert az ezekkel élők többségét a mai oktatási rendszer végképp nem tudja kezelni. Ők jellemzően családban nőnek föl, az viszont komoly kérdés, hogy mi lesz velük, ha egyedül maradnak. „Emiatt lenne fontos olyan otthonokat kialakítani, ahol valamilyen segítséggel, de önállóan tudnak élni. Írországban például működnek ilyenek, nemrég pedig én is részt vettem egy kampányban, amely azt célozza, hogy itthon is elérhető legyen ilyen lehetőség.”

Neki saját közegében soha nem kell segítséget kérnie, de máshol igen. A boltokban például sok dolgot nem tud levenni a polcról, és a mai napig el kell gondolkodnia azon, hogy ilyenkor kihez forduljon. Gond számára az is, ha épp nincs autója, és taxiba kell szállni a kerekes­székből. Ez ugyanis más, mint amikor saját kocsijába ül be, majd behúzza maga után az összecsukott széket zavarba ejtő tempóban és ügyességgel. Éttermi asztalfoglalásnál is külön jeleznie kell, hogy könnyen megközelíthető helyet szeretne, ezzel tudja ugyanis elkerülni, hogy hatalmas kalamajkával kelljen bejutni a helyiség közepére. Eleinte az ilyen jellegű kéréseket még kellemetlennek érezte, de idővel megtanult kérni. Arra pedig maga is keresi a lehetőséget, hogy a környezetet érzékenyítse, hogy ne túlozva, de a saját személyiségén keresztül megmutassa, mi más, mi nehéz a fogyatékkal élő emberek esetében. Emiatt kezdett el podcastokat is készíteni olyan témákról, amelyek az átlagembert is érintik, például a munka világáról, a sportolásról, az utazásról. Az akadálymentesítés és a segítségnyújtás ezeken a területeken kulcskérdés. 

Fejben dől el

A fogyatékossággal járó problémákat nem lehet általánosítani, mert egyrészt sokféle – látható és láthatatlan – fogyatékosság van, másrészt nagy különbségek lehetnek attól függően is, hogy valaki szerzetten vagy veleszületetten fogyatékos. „Előbbi néha segítség, de néha éppen hogy hátrány, mert kötődhet hozzá konkrét trauma, amit fel kell dolgozni. Ilyenkor a változást meg kell szokni, az új helyzetet el kell fogadni, ami gyakran évek munkája. Ez veleszületett fogyatéknál nem így van, de ott a társadalom tart tükröt, mert olyankor a lehetőségek nem ugyanazok, mint az épeknél” – mondja Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus, krízisterapeuta, aki több paralimpikon mentális felkészülését is segítette már. Azt tapasztalja, hogy a pszichés munka a fogyatékkal élő embereknél is ugyanolyan, mint az épeknél, a többség nem is szeretné, hogy máshogy kezeljék. Gyakori viszont, hogy ők könnyebben ráállnak egy-egy útra, iszonyatos akaraterő van bennük – mert megtanulták, hogy az életük kicsit mindig nehezebb. Ez így van az élethelyzetekkel is: számukra is trauma, ha például nem találnak párt vagy nem lehet gyerekük, de nem nagyobb, mint egy ép embernél. Segítséget a fogyatékkal élő emberek is kérhetnek pszichológusoktól, illetve olyan alapítványoktól, amelyek problémáikra szakosodtak. A terapeuták részéről inkább a fizikai akadályok okozhatnak gondot – például, ha egy mozgáskorlátozott nem tud fölmenni az emeleti rendelőbe –, a lelki tényezők kevésbé. De erre is van megoldás, hiszen sok pszichológus szívesen lemegy egy parkba, vagy végső esetben online foglalkozik páciensével.

Ami a teljes élethez kellene
Az olyan kerekesszékek nagyon drágák, amelyek lehetővé teszik, hogy a mozgáskorlátozott emberek szabadon közlekedjenek, autójukból könnyen ki- és beszálljanak. Ilyenkor ugyanis szempont, hogy a szék könnyű és pillanatok alatt összecsukható legyen, a kocsiba csak így emelheti be segítség nélkül a sofőr. Az 1-1,5 millió forintos eszközökre kérhető támogatás, bár kissé nehézkes ezek megpályázása – ahogyan az autóké is. Ezek nélkül sokak számára gyakorlatilag megoldhatatlan, hogy betölthessenek egy-egy munkakört, eljárjanak sportolni, ne jelentsen számukra gondot a társasági élet.
Ahhoz, hogy a fogyatékkal élő emberek – legyenek azok mozgáskorlátozottak, vakok vagy siketek – azonos eséllyel tanulhassanak a felsőoktatási intézményekben, és így szabadon választhassanak maguknak pályát, a jelenleginél sokkal komolyabb akadálymentesítésre lenne szükség. Nekik már az is gond, ha az adott főiskola és egyetem nem a lakóhelyükön van, és nem tartozik hozzá akadálymentesített kollégium, nincs akadálymentes elektronikus tanulmányi rendszer és honlap, hiányzik a megfelelő digitális tananyag (például az ábrák leírása a vak hallgatóknak vagy szövegmagyarázatok a siket diákoknak).
Az akadálymentesítés kulturális területen is fontos, nélküle a fogyatékkal élő emberek nem tudnak színházba és múzeumokba járni, olyan szabadidős tevékenységeket folytatni, amelyek az épeknek nem okoznak gondot. Már vannak is színházak, ahol például a siket embereket jelnyelvi tolmácsolással segítik, vagy ahol tartanak jelnyelvvel tolmácsolt előadásokat is. Templomokban is segíthetik a hallókészüléket viselőket külön kiépített akusztikai rendszerekkel, amelyek lehetővé teszik, hogy a hangokat saját hallókészülékükön keresztül felerősítve hallják.
Szükség lenne arra is, hogy az uszodákban, strandokon – beleértve az élővizek mellettieket is – legyenek speciális beemelő szerkezetek vagy épített betonrámpák, amin a kerekesszékesek a kicsit mélyebb vízig is be tudnak gurulni (ilyenkor a kerék picit vízbe is ér), majd onnan át tudnak ülni egy matracra.
Elengedhetetlen lenne az is, hogy az egyes helyszíneken legyenek akadálymentesített mellékhelyiségek is annak érdekében, hogy a fogyatékkal élő emberek minden tekintetben tudjanak boldogulni.
A kerekesszékesek számára fontos lenne, hogy az akadálymentesítés tényleg akadálymentesítés legyen, ne csak a „rámpaépítés” kipipálása. Ha ugyanis annak dőlésszöge olyan, amin egy ereje teljében lévő férfi is alig tud föltolni egy nehezebb kerekesszéket, aligha várható, hogy egy mozgáskorlátozott képes legyen önállóan használni.

A cikk a Szerencsejáték Zrt. szakmai támogatásával készült. 

Létezik-e női és férfiagy, mi dolgunk a kommunizmus örökségével, hogyan válunk észrevétlenül termékké a neten? Ezekre a kérdésekre is választ keres az októberi magazin. A lapban a sikeres nagycsaládos hegedűművész házaspár vallomását is olvashatjuk hat magzatuk elvesztéséről, és mellékletet találunk arról, hogyan élhetnek teljes életet a fogyatékkal élő emberek. 

Fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus szerint teljesen természetes, hogy időnként erős érzelmek, indulatok, harag vagy düh keletkeznek bennünk egy párkapcsolatban, vagy családon belül. Emiatt nem kell bűntudatot éreznünk, abban viszont igenis felelősségünk van, hogy indulatainkat milyen módon fejezzük ki egymás felé. Ha tudunk bánni az indulatunkkal, számos kínos pillanattól kímélhetjük meg magunkat, és még motiváló erő is lehet. De ha kikerül az irányításunk alól, romboló következményekkel bírhat, problémát okozva munkában, kapcsolatokban – és általában az egész életminőséget tekintve.

„Tegyük fel, hogy a párunk elfelejtette betenni a mosógépbe a szennyest. Ilyenkor választhatom azt, hogy nyomdafestéket nem tűrő szavakkal és vállalhatatlan stílusban, kiabálva elmondom, hogy ez nem szép dolog, vagy átkapcsolok önmagamat szemlélő üzemmódba, és ezt mondom: »Jé, milyen erős indulataim vannak! Vajon honnan jönnek, mi táplálja őket? Mi a fontosabb nekem: a párkapcsolatom, vagy az, hogy a ruhák ki legyenek mosva?« Ez a pár pillanatig tartó szemlélődés utat nyit ahhoz, hogy lehiggadjak, nyugodtabban kommunikáljam a problémáimat a párom felé, és azt mondjam: »Jaj, hát nem mostad ki a ruhákat? Ez bánt, mert holnap nem tudom felvenni a kedvenc blúzomat, de kérlek, tedd be most a szennyest, hátha még reggelre megszárad!« Természetesen léteznek olyan helyzetek, amikor valami fontosabb, mint a párkapcsolatom, például, ha a párom nem megy el időben az óvodába a gyerekért. Ekkor is kezdhetem kiabálással és hisztériával a dolgot, de talán célszerűbb ismét hátrébb lépni, hogy eldönthessem, milyen módon akarom kifejezésre juttatni az indulataimat.”

„Először észlelem az indulatot, »rápillantok«, majd megnézem, mi az, ami ebből most nekem fontos.”

„Egyértelműen az, hogy a gyerekemet biztonságban tudhassam, és elhozzuk az oviból. A legjobb, ha ilyenkor veszek egy mély levegőt, megállok egy pillanatra (ez körülbelül három másodperc), és valami ilyesmit mondok a páromnak: »Haragszom rád, hiszen ott hagytad a gyereket az óvodában, de most üljünk gyorsan autóba, és menjünk el érte!« Ez a saját magam megnyugtatásának képessége, amely abszolút fejleszthető. Hasonlít a manapság divatos tudatos jelenléthez, a mindfullness alapú technikákhoz” – mondja a pszichológus. 

Az önreflexió fejleszthető, az indulatok korrigálhatók

 „Senki nem állítja, hogy a belső munka könnyű. Magunkon dolgozni épp annyi erőfeszítésbe kerül, mint megtanulni egy idegen nyelvet, de kapcsolatunk és önmagunk kiegyensúlyozása érdekében érdemes elsajátítani” – mondja Kozma-Vízkeleti, aki szerint minden ember indulatai korrigálhatók, még akkor is, ha valaki nem rendelkezik megfelelő vagy kellően széles indulatkezelési eszköztárral.

Kép

Kép: Freepik

 „Aki nem ura a saját dühének, annak egyszerűen »csak« nincs meg a megfelelő eszköztára. Példaképp elmesélném, hogy egyszer eljött hozzám egy házaspár, és elpanaszolták, hogy nem bírnak a 16 éves fiukkal. Megkérdeztem tőlük, hogy mit próbáltak ki eddig.”

„Elmondták, hogy kiabáltak a fiúval, meg is verték, de egyik sem használt. Megkérdeztem, hogy még mit próbáltak bevetni? Erre néztek rám csodálkozva, hogy ezek szerint van más módszer is, mint a kiabálás és a verés?”

„Ez jól mutatja, hogy vannak, akiknek igencsak szűkös az eszközkészletük. Ilyenkor a terapeuta feladata az, hogy a szülőkkel közösen kiegészítse a palettát működőképes, kevésbé agresszív technikákkal. Ilyen lehet, amikor felidézzük egy-egy példaképünket vagy bárkit, akitől el lehet lesni némi »leckét« a türelemről és az önreflexióról.”

Én-üzenet: ne a párunkat minősítsük, hanem mondjuk el, hogy minket mi bánt!

A szakember még egy technikát ajánl a düh korrigálására. Amikor épp az agyunkra megy a párunk viselkedése, gyakran esünk abba a hibába, hogy az ő viselkedését minősítjük, ítéljük el, őt hibáztatjuk vagy utasítjuk (olyan vagy, mint…, rád ennyit se lehet bízni…) Ezzel akaratlanul is arra sarkalljuk, hogy védekezzen. Ha viszont őszintén és tényszerűen közlöm a saját érzéseimet, és nem a páromról, hanem magamról beszélek (nekem ez nem esik jól; fáradt vagyok, kérlek, légy rám tekintettel), akkor – mivel ezzel szemben nem kell sem védekezni, sem támadni – a párunk sokkal nagyobb valószínűséggel hallja meg a mondanivalónkat, és fogadja el a helyzetet. Ily módon esélyt adunk neki, hogy megértse, mi zajlik bennünk.

Különbség a dühkezelési problémák és az érzelmileg instabil személyiségzavar között

Nem szabad összetéveszteni az indulatkezelési problémával küzdő személyt az érzelmileg instabil személyiségzavarral küzdővel. Utóbbi egy diagnosztikus jegy. Az ilyen személyeknek nem feltétlenül csak az indulatkezelési eszköztára szűkös, hanem a hangulatuk is kiszámíthatatlan, az érzelmek gyorsan keletkeznek és lohadnak le bennük. Ha reggel felkelnek, és rosszat álmodtak, mindenkire kivetítik a rosszkedvüket. Majd éri őket egy jó hír, és mindenkivel kedvesek lesznek. Ha valaki érzelmileg instabil személyiségzavarral küzdő személlyel szeretne párkapcsolatot kialakítani, akkor végtelen türelemre lesz szüksége, nagyobb, mint azokkal szemben, akik „csak” indulatkezelési problémával küzdenek.

Jelenleg olyan kultúrában élünk, ahol a késleltetés, az önuralom és a várakozás nem számítanak értéknek

„Ma minden és mindenki arra biztat, hogy ha valamit akarsz, akkor azonnal akard: ha kinéztél valamit, gyorsan vegyél fel rá hitelt, nehogy már három hónapig gyűjtögess. Fizess elő a széles sávú netre, nehogy már 16 másodpercet kelljen várnod, amikor 4 másodperc alatt is letölthetsz valamit. Vagyis a kultúránk nem segíti a késleltetést, illetve azt, hogy saját magunk önuralmát gyakoroljuk.”

„Szerintem igenis van annak értéke, ha várunk egy kicsit, amíg az elme lecsendesedik, majd a fent javasoltak szerint megfogalmazzuk, mi az indulat forrása, mi a fontos, mit kell tennünk és mondanunk.”

„Nincsenek csodafegyverek, nem biztos, hogy mindig azonnal pozitív reakciót kapunk, ha a fentebb említett javaslatokat megfogadjuk, de azt mindenképp fontos szem előtt tartani, hogy csakis a mi saját felelősségünk, hogy az érzelmeinket fogyasztható módon tárjuk embertársaink elé” – zárja a szakember.

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) idén júliusban a felnőtt magyarok nemzeti identitását vizsgálta. Reprezentatív kutatásuk során ezer főt kérdeztek arról, mennyire büszkék magyarságukra és a nemzeti eredményekre, amelyek mértékét a válaszadóknak egy 1-től 10-ig terjedő skálán kellett értékelniük. Elemzésük szerint a 7 feletti értéket választók erős nemzeti identitással rendelkeznek. A megkérdezettek 85 százaléka büszkén vállalja magyarságát, és 7-es vagy ennél nagyobb, 63 százalékuk pedig a skála legmagasabb, 10-es értékét jelölte meg a válaszadáskor.

A válaszadók közül a nagycsaládosok, a kiskorú gyermeket nevelők, valamint a legidősebb korosztály magyarságtudata a legerősebb. A 65 év felettiek 90 százaléka nagyon büszke magyarságára, de ez a többi korosztály több mint 80 százalékáról is elmondható. Érdekes módon a fiatalok között vannak a legtöbben, akik büszkék a magyar eredményekre. Ez azért is fontos, mert aki büszke származására, az nagyobb eséllyel marad Magyarországon, és alapít családot a hazájában.

Magyar példaképek

A megkérdezettek 85 százaléka büszke a magyar tudományos eredményekre – az elmúlt években például Dr. Csókay András és Dr. Karikó Katalin szakmai teljesítménye is nagy elisme­rést váltott ki. „Számomra a tudósaink helytállása jelenti a legfőbb értéket, akik csendben végzik a dolgukat, önzetlenül segítve a rászorulóknak, miközben őrzik és tovább­adják a tudást és a hagyományokat” – vallja az általam megkérdezettek közül Éva.

A válaszadók 79 százalékát büszkeséggel tölti el a magyar sportolók teljesítménye is. A világversenyek összehozzák az embereket, és a nemzeti színekben játszó sportolók országunkra irányítják a figyelmet. A 2020-as, ez év nyarán megrendezett XXXII. Nyári Olimpiai Játékokon Tokióban húsz érmet szereztek hazánk versenyzői. Amikor az idei olimpián elsőként Szilágyi Áron egyéni kardvívás versenyszámban a dobogó legfelső fokára állt – immár egymás utáni olimpiákon harmadszorra –, elképesztő pozitív energiákat lehetett tapasztalni országszerte. Ugyanezt tapasztalhattuk az augusztus második felében kezdődött XVI. Nyári Paralimpiai Játékok alatt, és a júniusi–júliusi futball Európa-bajnokság idején is. „Sokszor vagyok büszke a magyarságomra, legutóbb akkor, amikor Illés Fanninak szólt a Himnusz” – mondja Klára.

A magyarok 77 százaléka nagyra tartja Magyarország történelmét is. A ma élő generációk sokat tanulhatnak bölcs uralkodóinktól vagy azoktól a névtelen hősöktől, akik életüket adták a hazáért és a magyar szabadságért. Zsolt a legendás Attila fejedelem és I. Szent István király neve mellett több évszámot is említ: „Büszkeséggel gondolok a 907-es pozsonyi csata, az 1456-os nándorfehérvári diadal, 1848 és 1956 eseményeire” – sorolja.

Forrás: KINCS

Hasonlóan sokan (76 százalék) tekintenek elismerően a kulturális életben elért magyar sikerekre is. „Költőink, íróink hírét vitték, viszik csodás magyar nyelvünknek, és akár évszázadok múltán is tanítanak bennünket. Néptáncosaink, zenészeink pedig megmutatják a világnak a magyar virtust, és ápolják hagyományainkat” – fogalmaz Tímea.

Vélhetően sokan gondolkodnak úgy, hogy nemcsak az ismert sportolókat, tudósokat, szerzőket vagy történelmünk kiemelkedő alakjait tartják nagyra. Barnabás számára példaértékű a paraszti világ gondolkodása, életmódja. „Ebben a társadalmi rétegben mindig újjászületett a magyarság és megőrződött a régi tudás, ahogyan apáról fiúra szállt a zene, a tánc, a dal.” Tímea az anyaországon kívül élő magyarokra is büszke, akik akár az őket érő szinte mindennapos támadások ellenére is vállalják és őrzik magyarságukat.

Nemzeti eredményeinkre büszkébbek vagyunk, mint az EU teljesítményére

A KINCS arra is rákérdezett, hogy a magyarok hogyan viszonyulnak az Európai Unióhoz, illetve országunk uniós tagságához. Míg a válaszadók 62 százaléka büszke arra, hogy Magyarország az Európai Unió tagja, addig annak eredményeivel, működésével tízből csak minden negyedik magyar (42%) elégedett.

Összességében az látható, hogy a magyar emberek büszkék a magyarságukra és országunk eredményeire is. Az európai uniós eredmények ennél kisebb mértékben, de szintén fontosak a számunkra. Nemzeti önazonosságunk igen erős, miközben az európai identitásunk is jelentős.

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével.

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) családtudományi és demográfiai kutatóintézetként a családügyi és családvédelmi intézkedések megalapozása érdekében tevékenykedik azzal a céllal, hogy hazánkban megszülessenek a vágyott gyermekek, javuljon a népesedési helyzet, s a családok erősödjenek és gyarapodjanak.
A KINCS-ről itt olvashat:
www.koppmariaintezet.hu
www.facebook.com/koppmariaintezet

Az ország hat borrégiójáról általában kevesebb szó esik, mint a turisztikai térségekről, pedig ezek is olyan élményekkel és turisztikai kínálattal rendelkeznek, amelyeket érdemes felfedezni. A szüreti rendezvényeken, dűlőtúrákon, borkóstolókon kívül számos egyéb programot is találunk minden régióban, így a baráti társaságok vagy családok minden tagja életre szóló élményekkel gazdagodhat.

A régiók megismeréséhez és az utazás tervezéséhez tökéletes kiindulópont a megújult bor.hu weboldal. A Magyar Turisztikai Ügynökség hivatalos borturisztikai honlapja részletesen bemutatja mind a hat borrégiót egy-, két- vagy háromnapos célzott túraajánlókkal, aktuális programokkal, de megismerkedhetünk a weboldal segítségével az országban termesztett szőlőfajtákkal, a különböző bortípusokkal, a borászokkal vagy a magyar bor történetével is.

Tengernyi bor

A Balaton borrégió borvidékei évtizedekig Janus-arcot mutattak a világ felé. A vulkáni talajban gazdag borvidékei – Badacsonyi borvidék, Balaton-felvidéki borvidék, Nagy-Somlói borvidék, Balatonfüred-Csopaki borvidék – rendre magasra értékelt fehérborokat adtak, míg a déli part termőhelyeinek – Balatonboglári borvidék, Zalai borvidék – egy-egy kiemelkedő tételét inkább a véletlen számlájára írták a szakértők. Ez az elmúlt években szerencsésen megváltozott, a legnagyobb tavunkat körbe­ölelő szőlőkből nagyon izgalmas tételekre számíthatunk, bármelyik borvidéket is vesszük célba. A régióra jellemző különleges fajták a kéknyelű és a juhfark, ezeket mindenképpen kóstoljuk meg.

A boron túl: A Kis-Balatonnál nemcsak az őszi madárvonulás zsibongását figyelhetjük meg, a nádasok közül a tanúhegyekre is tökéletes panoráma nyílik. A Hévízi-tóban vagy Zalakaros medencéiben két dűlőtúra között lubickolhatunk, a boglári Gömbkilátóból pedig szinte a teljes borrégióra látunk rá. Csopakon, Füreden, Zánkán vagy Köveskálon ősszel is nyitva tartó, remek éttermeket találunk, és a szürethez kapcsolódó rendezvények egyre híresebbek a kifinomult gasztronómiai kínálatukról is.

A sokoldalú

A Budapesttől Sopronig terjedő Felső-Pannon borrégió borvidékeit – Etyek-Budai, Móri, Neszmélyi, Pannonhalmi, Soproni – elsősorban az északi elhelyezkedésnek megfelelő hűvösebb klíma köti össze, amely lendületes, savasabb borokat eredményez. Éppen ezért (Sopron kivételével) zömmel fehér szőlőket termesztenek a borvidékeken, a karakteres fehérborok mellett pedig újjáélednek a pezsgőkészítés hagyományai is, aminek az Etyek-Budai borvidéken már nagy múltja van. Különleges mikroklímájának köszönhetően Pannonhalma komoly vörösborokkal is megajándékozza a borrajongókat.

Kép

Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

A boron túl: Felső-Pannónia ókori nyomait Sopronban figyelhetjük meg, a Pannonhalmi Apátság és az Esztergomi Bazilika pedig az ezeréves Kárpát-medencei kereszténységet vigyázza a Duna-menti tájban. Kesztölc sziklái, a Budai-hegyek, a Fertő nádasai a természet rajongóinak kínálnak élményeket. A kulináris kalandozók pedig Tatán, Móron, Sopronban, Kőszegen vagy Budapesten keressék a legfinomabb borkorcsolyákat.

A legnagyobb

A legnagyobb kiterjedésű és egyben a legismeretlenebb a Duna borrégió, amely az Alföld borvidékeit – Csongrádi, Hajós-Bajai, Kunsági – fogja markáns egységbe. Az alföldi jelző nem feltétlen a minőséget juttatja eszünkbe, ha borról van szó, azonban ezen a szemléleten a régió termelői gyökeresen változtatni szeretnének. A Duna–Tisza-köze három borvidéke önmagában a teljes hazai termés harmadát-negyedét adja, időjárástól függően. A homokos talajon gazdagon termő ültetvények zamatos, gyümölcsös tájborokat adnak, a könnyű gépi művelhetőségnek köszönhetően a régió világviszonylatban is tényező lehetne. A déli vidékeken a talaj változatosabb összetételű, Hajós környékéről például a minőségi kadarka már elindult világhódító útjára.

A boron túl: A Budapesttől a szerb határig húzódó nagy területen rengeteg a turisztikai látnivaló, például a ráckevei ortodox templom, a kecskeméti Cifrapalota, a csongrádi Tisza-part, Szeged belvárosa, Európa legnagyobb pincefaluja Hajós mellett, Kalocsán az érseki palota. Borongós októberi napokon pedig az Alföld kitűnő termálfürdőiben pihenhetünk. A régióban dönthetjük el igazán, hogy a bajai vagy a szegedi stílusú halászlé ízlik-e jobban, mellé pedig fogyasszunk a helyi szőlőfajtákból készült borokat: izsáki sárfehéret, kövidinkát, ezerjót, kadarkát.

A legmagasabb

A Felső-Magyarország borrégió köti össze a magas hegységeink lábaira telepített ültetvényeket. A Mátrai, az Egri és a Bükki borvidékek közös jellemzői a felettük őrködő, közel ezer méter magas hegyek, amelyek védik a szőlőket az északról betörő hűvös szelektől, déli irányból pedig az Alföld tükrözi vissza a napsugarakat a tőkékre. Az ültetvényeket általában 200-300 méteres magasságban találjuk, az egri Nagy-Eged-hegy kivételével, ahol 500 méter környékén az ország legmagasabbra telepített szőlőit találhatjuk. A klíma a legtöbb szőlőfajtának kedvez, így például Eger mind fehér-, mind vörösborokban remekel, Gyöngyöspata környékén pedig fiatal borászok dolgoznak a mátrai borok hírnevének fényesítésén az elmúlt években.

A boron túl: A régió a gyalogtúrázók talán legkedveltebb területe, a hirtelen beköszöntő tél pedig a téli sportok rajongóinak is kedvezhet a Mátra és a Bükk pályáin. Az egri vár bástyáiról két borvidéket is pásztáz­hatunk egyszerre, a közeli Demjénben, Egerszalókon vagy Lillafüreden termálvizes medencékben lubickol­hatunk, de a Tisza-tó is csak egy ugrás ide, ha tókerülő tekergésre vagy evezésre vágyunk. Magas hegyeink a vadhúsok, erdei gombák és a pisztráng hazája, így kényes ínyencek sem kívánhatnak jobb, helyben beszerezhető ételpárosításokat a borokhoz.

A mediterrán

A Balaton és a Duna–Dráva határolta országrész négy borvidéket – Pécsi, Szekszárdi, Tolnai, Villányi – foglal magába Pannon borrégió elnevezéssel. A terület közel egységes dombvidék, ahol jellemző a sok napsütés és az erőteljesen mediterrán mezoklíma. A különleges időjárás kedvező a vörös fajtáknak, ezért a régió a nagy testű, gyümölcsökben, tanninokban gazdag vörösborok igazi hazája. A Villányi borvidéken inkább az ismert nemzetközi fajtákat (cabernet franc, cabernet sauvignon, portugieser, merlot) termelik elsősorban, Szekszárdon viszont a kékfrankos és a kadarka érzi magát a legjobban.

Kép

Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

A boron túl: A dombvidék a Mária Terézia korában betelepült svábok kedvenc terepe volt, sok, ma is élő borászcsalád ebben az időszakban építette első pincéjét. Jellegzetes sváb falu például Feked, Nagyszékely, Szálka. Pécs világörökségi ókeresztény romjai vagy a török időkből származó épített öröksége is egyedülálló, kirándulni pedig a dűlőkön kívül a Mecsekben is lehet, de felfedezhetjük az Ormánság értékes népi hagyományait vagy Gemenc ártéri erdejét is. A vidék gasztronómiáját is érdemes megismernünk, Pécsen kívül Villányban, Hosszúhetényen vagy Szálkán találunk remek éttermeket.

A legrégibb és leghíresebb

Tokaj a világ első zárt borvidéke 1737 óta, egyben a természetesen édes borok világhírű hazája, ezért egyáltalán nem túlzás, hogy külön régió önmagában. Az UNESCO világörökségi címmel tüntette ki 2002-ben. Tokaj és a környező 26 település alkotja a borrégiót, amelynek természetes határai a Sátor-hegy, a Kopasz-hegy, a Tisza és a Bodrog. Rendkívül változatos, vulkanikus eredetű kőzeten helyezkednek el a dűlők mintegy 100-300 méteres tengerszint feletti magasságban. A termőhely egyediségét csak fokozzák a Zemplén védő bércei és a közeli Bodrog és Tisza mocsaras területei. Ezek együttesen kedveznek annak, hogy a botritisz gomba a már érett fürtökön megtelepedjen. Ezt hívjuk nemes rothadásnak, amelynek az aszúborokat köszönhetjük.

Az aszún túl: Tokaj-Hegyalján későn szüretelnek, ezért október–novemberben a szüret kellős közepén látogathatunk el a borvidékre. Ha ez mégsem elég, akkor a sátor­aljaújhelyi Zemplén kalandparkban fizessünk be adrenalinfröccsökre, szelídebbek látogassák meg a Megyer-hegyi Tengerszemet, kiránduljunk a Zemplén ösvényein, vagy látogassunk el a füzéri várhoz. A vidék (és az ország) egyik legjobb éttermét Encsen találjuk, de Mádra is érdemes korgó gyomorral ellátogatni. 

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.

Mi az intézet küldetése? 

Vállaltan kereszténydemokrata szellemiségű intézet vagyunk. Közösségünket olyan szülőkorú értelmiségiek alkotják, akik felekezettől függetlenül a keresztény társadalmi tanítások mentén keresnek válaszokat a ma kérdéseire. Ez – valljuk be – nem is annyira egyszerű feladat, hiszen mára a legalapvetőbb értékek – az élet kezdete, méltósága, az identitás stb. – is megkérdőjelezhetők. Szeretnénk a hozzánk hasonlóan gondolkodóknak segítséget nyújtani abban, hogyan érdemes hozzáállni bizonyos kérdésekhez – legyen az az abortusz, a gendertéma vagy a szexuális nevelés –, illetve hogyan tudják hitük szerint vezetni a gyermekeiket úgy, hogy egy radikálisan átalakuló világban is teljes életet élhessenek, ne sérüljenek.  

Miért éppen Szent Istvánról neveztétek el az intézetet? 

Szent István a kereszténység felvételével megszilárdította az államiságot, és olyan pályára állította az országot, amely a történelem legkülönfélébb viharait is kiállta. Ma, amikor újra mélyreható társadalmi változások történnek, és globális méretű kihívások közepette élünk, érdemes visszanyúlnunk a Szent István-i értékekhez, és azok mentén, a keresztény erkölcsiség talaján megfogalmaznunk álláspontunkat a társadalmat feszítő kérdésekben, amelyek a gyermekeinket sem kerülik ki.

Amit első királyunk ezer éve ránk hagyott, az ma is követendő példa, csupán a kor kihívásaihoz kell szabni.

Olyan erényeket ajánlott fia számára az Intelmekben, mint az igazság és a hit védelme, a becsületesség, az igazságosság, az alázat, a mértékletesség vagy a szemérmesség. Ezek első hallásra poros kifejezéseknek tűnhetnek, de a hiányuk ma rengeteg társadalmi feszültséghez, egyéni boldogtalansághoz vezet. Ezért is adtuk gyermekvédelemmel, gyermekneveléssel foglalkozó videósorozatunknak címként azt, hogy Intelmek ‘21.  

Az első videók, amelyekben a magzati korú gyermekek védelmével foglalkoztok, már láthatók is a Facebook-oldalatokon, illetve a YouTube-csatornátokon. Ezek kapcsán kezdeményezést is indítottatok. Mesélnél erről? 

Bármilyen furcsán hangzik is, a gyermekek az anyaméhben vannak a legnagyobb veszélyben – legalábbis akkor, ha valamiért nem jókor toppannak be egy család életébe. 2020-ban is több mint 20 ezer édesanya döntött úgy Magyarországon, hogy nem szüli meg a gyermekét. Ezért azt gondoljuk – anélkül, hogy bárki felett ítéletet mondanánk –, üdvös volna felkínálni valamilyen támogató lehetőséget azok számára, akiket a terhességi teszten megjelenő kettős csík nem boldogsággal, hanem kétségbeeséssel, aggodalommal tölt el. Ugyan sok olyan civil szervezet létezik, amelyek próbálnak segíteni a bajba jutott kismamáknak, hogy az élet mellett dönthessenek, de állami szintű, rendszerszerű támogatás egyelőre nem létezik. Szeretnénk elérni, hogy a terhességi teszt dobozában legyen egy információs levél egy telefonszámmal, ahová a krízisben lévő kismamák fordulhatnak, hogy – a bántalmazott nőkhöz, lelki válságban lévőkhöz hasonlóan – nekik is rendelkezésre álljon egy éjjel-nappal hívható segélyvonal. Egy kismama kerülhet anyagi, párkapcsolati, egészségügyi krízisbe, vagy csak elbizonytalanodhat, hogy kész-e az anyaságra, képes-e felnevelni gyermekét.

A felsorolt esetek mindegyikében nagy segítség lenne ilyenkor egy higgadt, külső hang, amely hozzáértő módon, az anonimitást megőrizve lelki támaszt nyújt és segítséget kínál. Nem mondhatjuk, hogy az életről szóló döntés csupán a nő ügye lenne. Mindig van egy édesapa, egy család, egy baráti vagy egyéb közösség is, akik mind-mind felelősséggel tartoznak azért, hogy az új élet megszülethessen, és örömöt jelentsen. Kezdeményezésünk ezért nemcsak a krízisben lévő anyának nyújtana segítséget, hanem szimbolikusan is kifejezné a közös felelősségvállalásunkat.  

Mik a további terveitek? 

Már elkezdtünk videókat forgatni a szexuális nevelésről. Erős téma, sokat is beszélünk róla mostanában, és nagyon bizarr dolgokat hallunk Nyugat-Európából, Amerikából arról, hogy milyen hazugságokat akarnak elhitetni a gyerekekkel. Például azt, hogy megoldható, hogy ne a született nemükben éljenek, azt lecserélhetik, és a testüket ehhez kedvük szerint hozzáigazíthatják. Ezek olyan emberellenes nézetek, amelyekkel kapcsolatban fontos, hogy határozott véleményt formáljunk, és elmondjuk, mennyire károsak a gyermekeinkre nézve, miképpen veszélyeztetik a boldogságukat.

Meggyőződésünk, hogy az ember arra hivatott, hogy részese legyen a teremtésnek azzal is, hogy kisfiúnak vagy kislánynak születik, az élet továbbadásának lehetőségét hordozza. Ezt erőszakos nemátalakítással megváltoztatni életre szóló problémát, kiheverhetetlen traumát okozhat a gyermeknek. Erőszakos ideológiai nyomás alatt áll a világ, ezért gondot jelent az is, hogy elbizonytalanítjuk ebben a kérdésben a gyerekeket, mondván: teljesen bevett opció, hogy egy lány egy osztálytárs lányhoz nem barátnőként, hanem más módon közeledik.  

Döbbenetes számokkal találkozhatunk: Nagy-Britanniában az 1500-szorosára (!) nőtt azon kamaszok száma, akik azon gondolkodnak, hogy megváltoztatják a születési nemüket.  

Ezek nagyon aggasztó jelenségek, csoporthatások következményei, nem azon kevesek számát tükrözik, akiknek valóban tapintatos segítségre és a méltóságuk mindenkori tiszteletben tartására van szükségük, identitásuk törése miatt. Aggasztó, hogy a világ számos országában olyan jogszabályokat fogadnak el, amelyek immár a szülők beleszólási jogát is elvonják a kérdésben. A következőkben foglalkozunk majd a pornófogyasztás hatásaival, a digitális világból fakadó kihívásokkal, az önértékelési zavarok okaival. Amellett, hogy e kérdésekről a nyilvánossággal beszélgetünk, komoly kutatómunka zajlik a háttérben, tervezünk kerekasztal-beszélgetéseket, vitákat is. 

Nehezebb helyzetben vannak ma a szülők, mint egy-két generációval korábban? 

Bizonyos szempontból könnyebb lett az életünk, elég, ha a minket körülvevő háztartási eszközökre gondolunk. Viszont annyira sok információ zúdul ránk, és olyan tempóban, hogy azok a szülők, akik már egy viszonylag szilárd értékrend szerint élnek, sem tudnak mit kezdeni velük. Minket is letaglóz a változás. Hiába próbálunk családként ellenállni bizonyos káros hatásoknak, és igyekszünk megóvni gyermekeinket, újra és újra megbizonyosodunk arról, hogy egyedül nem megy. Fontos lenne, hogy szülőként együtt hallassuk a hangunkat, és társadalmi szinten is válaszokat keressünk.  

Nemrégiben A következő ezer évért! címmel konferenciát szerveztetek a kereszténység európai jövőjéről. Mi volt a konferencia konklúziója? 

A legfontosabb: élő istenkapcsolatra van szükségünk ahhoz, hogy hitelesen tudjunk beszélni a keresztény értékekről.  

A lelki-szellemi megújuláshoz olyan életet szükséges élni, amelyben mindig ott a törekvés, hogy Isten kezét el ne engedjük.  

Alázatot kell tanulnunk, miközben sosem szabad elfelejteni, hogy a felebaráti szeretet nem azt jelenti, hogy mindent kritikátlanul elfogadunk. Határozott, higgadt, a másik ember tiszteletén alapuló, vitakész kiállásra van szükség.  

Nincs már túl sok intézet? Nem vesznek el a konzervatív érdeklődők a különféle intézetek és feladataik nyomon követésében? 

Nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban – kicsit lassú ébredéssel ugyan, de – gomba módjára nőttek ki az ilyen kezdeményezések. Egy olyan világban, amelyben ilyen erőteljes, az Istent az értékrendből száműző ideológiai nyomás nehezedik ránk, ez természetes. Hozzátéve, hogy az új ideológiák már rég intézményesültek. A józanság kis körei ezek. Hiszek abban, hogy ha nem is holnap, de meglesz a munkánk gyümölcse, és a kereszténységben, Európában tisztázó erejű megújulás következik be.  

Az intézet „arcaként”, kommunikációs vezetőként olyan kérdésekkel foglalkozol, amelyek korábban is a szívügyeid voltak. Jól látom, hogy nagyon is testhezálló az új feladat? 

Történészként és jogászként végeztem, kiskamaszkorom óta érdekel a közélet, a társadalom változása. Azzal, hogy közben a Jóisten kegyelméből négy gyermekünk születhetett, kitágult a perspektíva: ma már elsősorban az ő életük, jövőjük miatt foglalkozom e témákkal, hisz nem mindegy, milyen világot hagyunk rájuk. Sokszor egyszerűbbnek tűnne csöndben maradni, elkerülni a konfliktusokat, visszabújni a csigaházba. De ma értékrendek ütköznek össze, tektonikus erejű változások közepette élünk, és látjuk, hogy nem az általunk képviseltek felé lejt a pálya. Muszáj magunkat is legyőzve bátornak lenni, különben ki képviselné az utánunk jövők érdekeit?  

Tekintély és titkok

1918-ban egy fiatal amerikai katona táncra kérte a Montgomery Társaság egyik ünnepelt szépségét a helyi countryklub bálján. A fiatalember éppen egy szerelmi csalódáson volt túl, és azért jelentkezett önkéntesnek, hogy meghaljon Franciaországban. A lány egy helyi bíró lánya volt, és a rövid életű konföderáció egyik leggazdagabb és legtekintélyesebb családjához tartozott, szülei nagyszerű partit vártak tőle. A véletlen találkozás mindkettőjükre nagy hatással volt, és elkezdtek levelezni. Így kezdődött Francis Scott és Zelda Fitzgerald kapcsolata.

Zelda Sayre 1900-ban született Montgomeryben, Alabama államban. A legkisebb volt hat gyermek közül, szülei már elmúltak negyvenévesek, amikor megszületett. Később több pszichológus is a gyermekkorában kereste a választ a problémáira, azonban Mary V. Seeman tanulmányában leírja, hogy határozott és vidám gyermek volt. Tinédzserként népszerű diák és ünnepelt szépség volt, aki imádott táncolni, cigarettázott és levágatta a haját, amely nagy szenzációnak számított a konzervatív közösségben. A család gazdag volt, az édesapa bírói állása és régi családi neve tiszteletet parancsolt. Bármily nagy tekintélye is volt a nevüknek, súlyos titkot őriztek, a családban ugyanis gyakoriak voltak a mentális problémák.

Zelda nagymamája és nagynénje öngyilkos lett, a bátyja szintén. Lánytestvérei közül mindenki depresszióval küzdött.

Ellentmondásos kapcsolat

Anna Valdie Clemens Zeldáról szóló tanulmányában leírja, hogy amikor 1918-ban találkozott Scott Fitzgeralddal, mindössze tizennyolc esztendős volt, és azonnal nagy hatással volt rá a férfi megnyerő stílusa, nagyságról szőtt álmai. A lány szülei nem támogatták a kapcsolatot, mert attól tartottak, hogy az egyszerű sorból érkező Scott nem fogja tudni eltartani a feleségét. Néhány hónappal az esküvő előtt jelent meg az író első könyve, az Édentől messze, amelynek nagy sikere eloszlatta az aggodalmakat. New Yorkba költöztek, ahol a partihangulat megigézte őket, estélyről estélyre jártak. A szép és fiatal házaspár hírhedt lett a városban, sokat táncoltak és ittak, hírhedtségük vezetett Scott második regénye, az önéletrajzi ihletésű Gyönyörűek és átkozottak sikeréhez. Zelda életrajzírói mind megemlítik, hogy a férfi felhasználta a nő naplóit az első két regénye női karaktereihez.

A házaspárnak 1922-ben született meg egyetlen gyermeke, Scottie. A házasságuk kezdettől fogva tele volt konfliktussal, Zelda a kislányuk után nem szeretett volna több gyereket. Egyes tanulmányok szerint ekkoriban már kimutathatók voltak a fiatal nőn a mentális problémák, azonban furcsa megnyilvánulásai és zavaros mondatai nem keltettek gyanút a környezetében. A házaspár a húszas évek közepén Franciaországba költözött, ezt az időszakot leginkább Ernest Hemingway interpretációjában ismerjük, aki ekkor még ismeretlen, kezdő író volt, és jó barátságot kötött Scott-tal.

Hemingway A Moveable Feast című, saját naplói alapján írt művében ír Zeldáról, akit először nagyon kedvesnek és szépnek látott, majd furcsa viselkedése miatt meggyőződött arról, hogy a nő őrült.

Ugyanakkor nagy tehetségnek tartotta Fitzgeraldot, akinek a találkozásuk környékén jelent meg A nagy Gatsby című regénye. Hemingway könyvében leírja, hogy Zelda nemcsak szavakkal gyötörte a férjét, hanem furcsa rigolyái voltak, például nem engedte, hogy a nyitott tetejű autójukra tetőt szereljenek, így rendszeresen eláztak. Scott azt is elmesélte Hemingwaynek, hogy mialatt ő írta a regényét, a felesége beleszeretett egy francia férfiba. Az affér megviselte a férfit, aki egyre többet ivott, miközben Hemingway leírása szerint egyáltalán nem bírta az italt.

Kép

F. Scott Fitzgerald és Zelda Fitzgerald - Kép: Motor Magazine (1920) / Wikipedia

Zelda eseménydús élethez szokott, és amikor a férje írt, ő unatkozott. Hogy valamivel elüsse az idejét, huszonöt évesen elkezdett festeni, ez lett az új életcélja. A húszas évek második felében láthatóan romlani kezdett az állapota, több öngyilkossági kísérlete volt, egy alkalommal megpróbált lehajtani egy szikláról, amikor a férje és a kislányuk is a kocsiban volt. Clemens leírja, hogy legtöbb életrajzírójuk szerint ekkoriban az író igyekezett nagyon toleráns lenni a felesége iránt: támogatta a festészetét, leplezte rohamait. Hemingway leírása szerint a nő megölte a férje karrierjét, aki nem tudott írni, mert állandóan aggódott a felesége miatt. Hemingway szerint, amikor végre diagnosztizálták Zeldát, az volt az a pont, amikor Scott újra írni kezdett. Clemens tanulmánya szerint ennél összetettebb volt a helyzet, és a nőre is negatívan hatott a férje alkoholizmusa, valamint az állandó veszekedések.

Keserű végjáték

A mai napig idealizált és irigyelt életmódjuk keserűvé tette őket. Sokakban hamis kép él a húszas évek Amerikájáról, az emlékezet megszépítette ezt a rövid periódust, a két háború közti rövid jólét időszakát. Fitzgerald könyvei éppen arra utalnak, hogy az akkori nemzedék pezsgőbe és erkölcstelenségbe fojtotta saját kiábrándultságát. Ahogy első könyvében az Édentől messzében írta: „Arra nőttek fel, hogy minden isten halott, minden háború meg lett harcolva, és minden emberbe vetett hitt megrendült”.

Zelda elkeseredetten próbálta „újragondolni” magát, a festészet mellett ballettozni kezdett, azonban ezek a kreatív kitörések valószínűleg már szintén csak a betegsége megnyilvánulásai voltak. Eugen Bleuer, a kor neves pszichológusa 1930-ban skizofréniával diagnosztizálta a fiatal nőt, és az volt a véleménye, hogy Zelda már legalább öt éve szenvedett a betegségben. Ekkor a nőt szanatóriumba vitték. Clemens leírja, hogy eleinte úgy tűnt, jól halad a kezelés, váratlanul írni kezdett, és Scott beavatása nélkül elküldte a kéziratot a férje szerkesztőjének. Az elhallgatás nem volt véletlen, Zelda tudta, hogy a férje hasonló témájú művön dolgozik. A könyvet kiadták, de sem a közönség, sem a kritika nem fogadta kitörően. A feljegyzések szerint közösen is jártak pszichológushoz, ahol Scott kifakadt azzal kapcsolatban, hogy Zelda milyen tehetségtelen író.

A házaspár elindult a lejtőn, amelyen egyikük sem tudott megállni. Scottot „bukott írónak” titulálták, Zelda pedig mentális problémái miatt „pária” lett a társaságban.

Egy alkalommal Zelda interjút adott egy női magazinnak, de a főszerkesztő nem engedte, hogy lehozzák a cikket, mivel hallott róla, hogy a nő „őrült”. Scott sikertelensége miatt anyagilag is megroggyantak, és a nő egyre romló mentális állapota elviselhetetlenné tette a házasságukat. Amikor Zelda 1936-ban erőszakos kezdett lenni, újra elmegyógyintézetben helyezték el. Állapota itt is folyamatosan romlott, de a levelei alapján gyakran voltak tiszta pillanatai. Scott Hollywoodba ment, ahol forgatókönyveket javított, amit megalázónak érzett. A férfi, aki nagy terveivel szédítette el a fiatal Zeldát, csalódott és sikertelen emberré vált. Házasságuk utolsó éveiben nem éltek már együtt: Scott Kaliforniában volt, Zelda pedig a szanatóriumban. Scott Fitzgerald 1940-ben mindössze 44 évesen halt meg szívrohamban. Zelda élete hátralevő idejét szanatóriumban töltötte, nagyrészt elfeledve. 48 esztendősen halt meg, amikor a kórház, ahol kezelték, leégett. Kettejük alakja mára egy éra jelképévé vált, egy olyan elveszett generációé, amelynek tagjai szilárd alapoktól megfosztva élték le az életüket.

Források:
Adair, Everl: A Tincture of Madness: Zelda Fitzgerald and Modernist Art, 
Alexander, Paul: Revisiting the love story of F. Scott and Zelda Fitzgerald in their own words, The Washington Post,
Clemens Valdine, Anna: Zelda Fitzgerald: An Unromantic Revision, 
Hemingway, Ernest: The Moveable Feast
Seeman V, Mary: Gendering psychosis: the illness of Zelda Fitzgerald, Med Humanities, 2016