Ki lopta el a Mona Lisát? – Egy döbbenetes bűntény részletei

A Louvre labirintusában

1911-ben a Louvre már több mint száztíz éve múzeumként működött. Hatalmas mennyiségű rablott, vásárolt és örökölt műkincset tartottak és állítottak itt ki, olyan óriási területen, hogy nem sokan voltak, akik az egészet átlátták. Az egész épületegyüttes alapterülete hatvanezer-hatszáz négyzetméter, ami négyszerese a budaörsi TESCO hipermarketnek raktárakkal és irodákkal együtt. A több száz termen és szobán kívül számtalan kisebb helyiség, rakodótér, kamra, sufni bújik meg a régi falak között, valószínűleg akkoriban senki sem tudta pontosan, hány.

Az egyik kis gardróbszerű fülkében például azokat az eszközöket tartották, amiket festőművészek és tanoncaik használtak a nagy alkotások másolására. Más szokások voltak akkoriban: a lelkes rajongók előre egyeztetett időpontokban másolatokat készíthettek a leghíresebb művekről. A feltétel csak annyi volt, hogy a másolat nem lehetett azonos méretű az eredetivel. A későbbi rendőrségi vizsgálat alatt tett tanúvallomása szerint ebben a kis helyiségben bújt el záráskor Vincenzo Peruggia 1911. augusztus 20-án, vasárnap.

A fiatalember kiválóan ismerte a Louvre-t és napirendjét, mivel korábban karbantartóként ott dolgozott. Tudta, hogyan lehet a látogatási idő végén észrevétlenül eltűnni, és azzal is tisztában volt, hogyan zajlik minden hétfőn a zárt kapus karbantartás.

A festőállványok, drapériák és seprűk között töltött kényelmetlen éjszaka után, kora reggel kisurrant a kamrából, és a Salon Carréba, azaz a Négyszögletes Terembe sietett. Itt lógott négy egyszerű kampón a Mona Lisa. Leemelni a falról azonban egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Már maga a festmény sem könnyű, körülbelül tíz kilogramm súlyú, mivel nem vászonra, hanem egy három részből összerótt nyárfatáblára készült. De ez a súly eltörpült a vaskos, reneszánsz keret, valamint a festmény köré szerkesztett, üvegezett védőszerkezethez képest. Ez utóbbit maga Peruggia szerkesztette évekkel korábban. Összességében körülbelül száz kilót nyomott az egész alkotmány – ezért sokan nem is hiszik el, hogy az elkövető egyedül volt.

A nagy képlopás részletei

Peruggia azt vallotta, hogy ő maga emelte le a falról a képet, aztán egy kamrába vitte, majd gyorsan megszabadította minden díszétől és védő függelékétől. A hetvenhétszer ötvenhárom centiméteres, tizenhárom milliméter vastag fatáblát már könnyedén elrejtette a laza munkásköpenye alá, majd a legközelebbi hátsó lépcsőn elindult lefelé, a kijárat irányába. Amikor a bezárt földszinti ajtóhoz ért, elővett a zsebéből egy gondosan odakészített kulcsmásolatot. Csakhogy itt hiba csúszott a számításaiba, ugyanis a kulcs nem nyitotta a zárat. Peruggia egy ideig elkeseredetten próbálkozott – sikertelenül. Ráadásul lépteket hallott: a lépcsőn egy őr közeledett. A tolvaj kínjában improvizálni kényszerült. A nála lévő csavarhúzóval gyorsan leszerelte az ajtó antik kilincsét, majd amikor az őr odaért, a gyakorlott bennfentes hangján panaszolta el neki, hogy nem tud kijutni. Az őr segítőkészen elment fogóért, majd visszatérve kinyitotta az ajtót. Peruggia megköszönte a szívességet, aztán további folyosókon és termeken keresztül a főbejárathoz ment. Itt megint szerencséje volt. A szolgálatot teljesító egyetlen őr nem tartózkodott a helyén: pár perccel korábban elment egy vödör vízért, hogy a kapu előterét felmoshassa. A tolvaj akadály nélkül kijutott az utcára, a kilincset pedig eldobta. Ezek után buszra szállt, de idegességében rossz irányba ment, ezért leszállt, és taxival ment tovább. A Szent Lajos Kórház utca 5. számú házba vitette magát, ahol belépett a lakásába, és a festményt egy láda hamis feneke alá, egy rekeszbe tette, majd betolta az ágya alá. 
A hétfői karbantartás rendben megkezdődött, és a felelős vezető – egy bizonyos Picquet – végigjárta a múzeumot. Mindent rendben talált.

Amikor a Mona Lisa üresen hagyott helyét meglátta, arra gondolt, hogy biztosan a Louvre fotósa vitte el, hogy megint felvételeket készítsen róla, esetleg a hatóságok távolíttatták el ideiglenesen, nehogy valaki ellopja.

Sok ember ment el a négy üres kampó mellett, de senki sem gondolt semmi rosszra. A dolgos nap véget ért, majd eljött a keddi nyitás. 
Az első aggodalmas hang egy Louis Béroud nevű műkedvelő festőművészé volt, aki egyeztetett időpontra érkezett, hogy lemásolja a Mona Lisát. Értetlenkedve panaszkodott, hogy nem tudja elkezdeni a munkát. Addig méltatlankodott, amíg a teremőr kelletlenül felkereste a múzeum fényképészét, hogy hozza vissza a festményt. A fotósnak azonban fogalma sem volt, hol lehet. A pánik, majd az azt követő botrány csak ekkor tört ki. 

Kép

Kép: PxHere

A festmény előélete 

A Mona Lisa, eredeti nevén La Gioconda az 1860-as években kezdett ismertté és népszerűvé válni. A huszadik század elején ugyan még nem volt olyan ikonikus alkotás, mint ma, de azt senki nem tudta képzelni, hogy valaki egyszerűen besétál, és ellopja. A világ leghíresebb festőjének alkotásaként évszázadok óta békében és nyugalomban töltötte a napjait Franciaországban. Egyre többen találgatták, ki volt a modellje, az emberek ámuldoztak a titokzatos mosolyon, és megpróbálták megfejteni a titkát. Nem lehetett tudni, hogy Leonardo tényleg a gazdag firenzei selyemkereskedő, Francesco del Giocondo Lisa nevű feleségét örökítette-e meg. Azóta is rengeteg elmélet született a modell kilétéről. Van, aki szerint Leonardo az édesanyját festette meg, mások szerint a művész a saját feminin énjét ábrázolta egy furcsa önarckép formájában. Még az sem biztos, hogy egyetlen Mona Lisa létezett, mivel fennáll a lehetősége, hogy Leonardo legalább még egy változatot készített. 
Leonardo da Vinci valószínűleg 1503-ban kezdte el festeni és 1517-ben, Párizsban fejezte be – ha egyáltalán tényleg befejezte. Amikor 1516-ban, I. Ferenc francia király meghívására végleg elhagyta Itáliát, az akkor még félkész festményt is vitte magával, majd további évekig javítgatta. Halála után a Mona Lisa a francia királyság tulajdona lett. XIV. Lajos először Fontainebleau-ba, majd a frissen megépült Versailles-be vitette. A festmény nem esett áldozatul a történelem viharainak, a francia forradalom is megkímélte, és miután eltöltött néhány évet Napóleon hálószobájában, gyakorlatilag tökéletes állapotban vészelte át az elmúlt kétszáz évet is. 

A hazafias tolvaj verziója 

A kép eltűnése után megindult a pánikszerű kutatás. Minden Párizsból kivezető utat lezártak, rendőrök árasztották el az utcákat, kihallgatásokat és házkutatásokat tartottak, de semmi nem vezetett eredményre.

A Louvre egy hétre bezárt, aztán amikor újra kinyitott, több látogató tekintette meg a Mona Lisa hűlt helyét, mint korábban magát a festményt.

Különböző párizsi művészeti folyóiratok egymással és a rendőrséggel rivalizálva egyre nagyobb összegű jutalmakat ajánlottak a nyomravezetőnek. Néhány napra még a híres költőt, Guillaume Apollinaire-t is letartóztatták, aki a fiatal Pablo Picassóra terelte a gyanút, így őt is bevitték kihallgatásra. Kiderült, hogy négy évvel korábban Apollinaire elemelt néhány ibériai eredetű kőszobrocskát a Louvre raktárából, amelyeket aztán Picasso vásárolt meg. Végül mindketten szabadon távoztak. Eközben a Gioconda nem egészen egy kilométerre a Louvre-tól, egy ágy alatt pihent. 
Két év és négy hónap eredménytelen keresés után Peruggia felbukkant Firenzében. Hamar eljutott az Uffizi Képtár igazgatójáig, és bejelentette, hogy nála van a festmény. Ötszázezer líra jutalom ellenében felajánlotta a Mona Lisát az olasz államnak. Biztosította az igazgatót, hogy az eredeti alkotással van dolga, hiszen ő maga lopta el. Indokként azt hozta fel, hogy a rabló napóleoni hordák által ellopott festményt – puszta hazafiasságból – vissza akarja juttatni az eredeti helyére. A valódi történelmi tényekről nem esett szó. Az igazgató gratulált neki a nemzeti érzületéhez, majd elmentek Peruggia szállodájába. Itt a láda fenekéről – egy ócska kalap, egy köpeny, egy fogó és egy mandolin alól – előkerült a piros selyembe bugyolált Gioconda. Az eredetiségéről hamar megbizonyosodtak, a tolvaj pedig a biztos bevétel reményében engedte ki az ajtón az igazgatót. Néhány perc múlva azonban kopogtattak az ajtaján. A rendőrség érkezett meg, és Vincenzo Peruggiát letartóztatták. 

A tárgyaláson egy percig sem tagadta, hogy ő volt az elkövető, mindent magára vállalt. A felmerülő fizikai nehézségekre nem is reagálva azt állította, hogy a rablást egyedül követte el.

A valódi indíték tulajdonképpen nem derült ki. A hosszan elhúzódó tárgyalássorozat végén hét hónap börtönbüntetésre ítélték, amit azonban az előzetes letartóztatás ideje alatt már letöltött, így azonnal szabadon engedték. Sok olasz szemében hőssé vált, rajongói lettek, lelkes lányok és asszonyok süteményt és bort küldözgettek neki. 

Plusz hat Mona Lisa? 

Tizenkilenc évvel később megdöbbentő cikk jelent meg a Saturday Evening Post című amerikai folyóiratban. Egy Karl Decker nevű újságíró azt a hírt közölte, hogy kiterjedt összeesküvésről van tudomása a Gioconda elrablásával kapcsolatban. Mint írta, még 1911-ben megkereste őt egy bizonyos Eduardo, más néven Valfierno márki, és azt állította, hogy ő maga rendelte meg a festmény elrablását. A tolvaj természetesen Peruggia volt, de nem hazafias hevületből lopta el a képet, hanem egy ravasz tervet szolgált. 
Eszerint Valfierno még 1911-ben hat másolatot készíttetett a Mona Lisáról egy Yves Chaudron nevű hamisítóval. Ezeket egyesével, teljesen legális módon bevitték az Egyesült Államokba, és elrejtették. Ezután felkerestek hat gazdag üzletembert, akik hajlandóak voltak több millió dollárt fizetni az eredeti Mona Lisáért. Egyikük sem tudott persze a többiekről, mindannyian azt hitték, övék lesz a főnyeremény. Augusztusban Peruggia – Decker szerint két bűntársa segítségével – ellopta a festményt, a világsajtó pedig szinte megőrült a hír hallatán. Amikor a hat üzletember is tudomást szerzett a lopásról, Valfierno egyesével felkereste őket, és titokban eladott nekik egy-egy hamisítványt. 

Bízhatott benne, hogy amint kiderül a turpisság, a lóvá tett, hiszékeny emberek nem mennek a rendőrségre, hiszen nem akarják bajba keverni magukat. Azzal büszkélkedett Deckernek, hogy ezzel a zseniális tervvel a tökéletes bűncselekményt követte el.

Egy magányos elkövető ugyan kissé nehezen kivitelezhette volna a rablást, és Peruggia vallomásában is voltak homályos pontok, de sajnos erre a fantasztikus és regényes történetre sincs semmi bizonyíték. Decker az egyetlen tanú Valfierno beszámolójára, sem magának a márkinak, sem a hamisítónak a létezése nem bizonyítható. A történet viszont nagyon ötletes: regényeket és filmeket ihletett az elmúlt évtizedekben, és hozzájárult a Gioconda hatalmas hírnevéhez. Ma már minden képzeletet felülmúló biztonsági intézkedésekkel védik. Minden repedését, minden négyzetmilliméterét nyilván tartják, és golyóálló üveg alatt tartják, miközben a látogatók maximum harminc másodpercig csodálhatják. Lehet, hogy Vincenzo Peruggia szemtelen tette nélkül a Mona Lisa nem is lenne ennyire népszerű? Még az is megeshet, hogy egyszer valahonnan előkerül a hat elrejtett másolata. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>