Az amerikai álom itthon teljesül be – Kammerer Ágnes harminc év után tért haza

Mikor és milyen indíttatásból vándoroltál ki Amerikába? Milyen országot hagytál itt akkor?

1982-ben ismerkedtem meg azzal az orvostanhallgató fiatalemberrel, aki később a férjem lett: dr. Kovács Ákossal. Három évvel később azzal a feltétellel kérte meg a kezem, hogy ő az élete további részét Amerikában képzeli el, és ha vállalom, hogy vele megyek, akkor elvesz feleségül, de ha nem, ő akkor is elmegy. Nem érezte jól magát az akkori szocialista Magyarországon, sem a politikai rendszer, sem az egészségügy állapota miatt. Amerikába egyrészt a szabadság vonzotta, másrészt az, hogy ott már kezdő orvosként is tudta, mire számíthat: nagyon nehéz vizsgák után önálló, professzionális életre. Erre vágyott, és meg is szerezte.

Én pedig azt mondtam neki akkor, hogy „veled akár még Moszkvába is elmegyek”, annyira tudtam, hogy mellette a helyem egy életen át. Így kötöttünk ki New Yorkban.

Magyarországot akkor másképp ítéltük meg, mint mai szemmel visszanézve. Akkor kilátástalanságérzés volt bennünk, önálló lakásra semmi lehetőség nem adódott. Utazni sem tudtunk, mert az a fiatal, aki világot szeretett volna látni, csak minden harmadik évben kapott nyugatra útlevelet, de pénzt hozzá már nem volt szabad váltani. Külföldön munkát vállalni szintén nem volt megengedett, itthon pedig elég szűkösnek bizonyultak a lehetőségek. Nekem kivételezett helyzetem volt, mert angol–spanyol szakra jártam először a Külkereskedelmi Főiskolára, utána az ELTE-re, és nagyon jó állást kaptam Budapesten, azonnal felvettek egy amerikai cég magyar képviseletére, utána pedig az argentin nagykövetségre. Nagyon jó fizetésem volt itthon is (pont háromszor annyi, mint a kezdő orvos férjemnek). Ha egyedül lettem volna, biztosan nem vágok neki a nagy, ismeretlen útnak, de kettesben már szívesen mentem.

Hogyan kezdődött az amerikai életetek? Voltak ismerősök, akik segítettek munkát találni, beilleszkedni?

A mi történetünk, mint később megtudtuk, nagyon is tipikus volt. Megérkezik két kofferrel és nagy reményekkel a fiatal pár, és akikre számítottak, azok nem segítenek. Valószínűleg megijednek, hogy a nyakukon maradunk, ezért pár nap után elbúcsúztatnak sok szerencsét kívánva. És akkor jön valaki más, akire nem is számítunk, és sínre tesz. Velünk is így történt. Kalandos kezdet után kikötöttünk egy családnál, ahol az édesapa magyar, a feleség belga, és volt két nagyobbacska gyermekük, valamint két kutya és egy macska. Mivel a szülők sokat utaztak, a gyerekek iskolába jártak, a házba már többször betörtek, épp kerestek valakit, aki állandóan ott lakik, őrzi a házat, vigyáz az állatokra – és még munkát is találtak nekem egy szomszéd faluban. Egy háztartást kellett vezetnem, mert az édesanya a három gyermek születése után visszament tanulni, az apa a Wall Streeten kereste a pénzt, és én lettem a mindenes. Vittem a gyerekeket iskolába, tanultam velük délután, közben főzés, takarítás, vasalás, kutyasétáltatás.... Nagyszerű bevezetés egy 25 éves nőnek az amerikai életbe. Akkor láttam életemben először bankkártyát, megtanultam az ottani élet rejtélyeit. Közben a férjem éjjel-nappal tanult egy egész éven át, készült az orvosi honosítási vizsgára, amit végül sikerrel le is tett.

Kép

Kammerer Ágnes férjével

Engem pedig egy évvel később felhívtak a New-York-i argentin konzulátusról, hogy van egy üresedés, szeretnék-e ott dolgozni. Röpültem – és így az Amerikában töltött éveim alatt végig argentin kötelékben dolgoztam. Kiderült, hogy a budapesti főnököm az én tudtom nélkül beajánlott az ottani kollégának, így vettek föl. Férjem pedig, mivel a bevándorlási papírokat csak nagy nehézségek árán tudtuk megszerezni, először egy gyógyszergyárnál kapott helyet, utána kezdhette meg a kórházi rezidensi programot.

Sokféle információt hallottam arról, hogyan vélekednek a magyarokról Amerikában. A pozitív szélsőség, hogy a magyarok fantasztikusan tehetségesek és különlegesek, a negatív pedig az, hogy barbár ázsiai nép lennénk. Te, aki hosszú ideig éltél kint, milyen tapasztalatokat szereztél e téren?

Soha nem volt rossz tapasztalatom, felénk mindig pozitív érdeklődéssel fordultak.

A kevésbé tanultak nem tudják, hol van Magyarország, a jobban informáltak viszont sokszor jártak is már nálunk, és nagy elragadtatással beszéltek a hazánkról. Mint európaira inkább elismeréssel tekintenek, mint hogy barbár népségnek gondolnának. Ez utóbbit inkább a nyugat-európai utazásaim során tapasztaltam, az embernek Ausztriában, Svájcban támadt régebben kisebbségi érzése, Amerikában soha.

Szereztetek amerikai barátokat is? Azt tudom, hogy az Amerikában élő híres magyar filozófussal, Molnár Tamással szoros barátságot kötöttetek, hiszen úgy ismertelek meg, hogy te gépelted le és küldted el nekem az ő munkáit. Vele hogyan ismerkedtél meg?

Sajnos az amerikai emberi kapcsolatokat is meghatározó „politikai korrektség” szinte lehetetlenné teszi az őszinte és mély beszélgetéseket. Egyszerűen nincs más téma, mint a közlekedés és az időjárás, ami nekünk nagyon unalmas és fárasztó volt. Ezért aztán nem is voltak amerikai barátaink, csak ismerőseink. Barátság a mi értelmezésünk szerint ott nem létezik. Mindenki nagyon kedves, segítőkész, de egy határon túl nem engednek közel. Szerencsére New Yorkban nagyon sok a más nemzetiségű, így az európaiakkal és a munkám révén az argentinokkal éltünk társadalmi életet. Az ottani magyar közösségben találtuk meg a barátokat és a méltó emberi kapcsolatokat.

Molnár Tamással is a magyar közösségben ismerkedtünk meg, rögtön az első alkalommal kiderült, milyen különleges emberről van szó. A társadalmi összefüggéseket, politikai eseményeket világosan elemezte, de nem napi pletykaszinten, hanem a legmagasabban szárnyaló gondolkodás szintjén. Óriási élmény volt a közelében lenni, szellemi és lelki táplálék volt minden találkozás. Kedves és közvetlen úriember volt, feleségével, Ildikóval gyakran meghívtak vacsorára, teljesen befogadtak a családba. Saját gyermeke nem volt, de Ildikó előző házasságából született gyermekeit a sajátjainak érezte. Nagyon jó érzés volt, hogy rám is családtagként tekintettek.

Kép

Kammerer Ágnes

Amikor fizikai állapota már nem engedte meg, hogy gép elé üljön és dolgozzon, de szellemileg még mindig a csúcson volt, akkor találtuk ki, hogy fölveszem a beszélgetéseket, és otthon leírom, utána ő átolvassa, és így küldjük neked.... Emlékezetes, hosszú esték voltak ezek, és élvezettel írtam le a magvas gondolatokat. Ő egy konzervatív értékrendszerrel bíró katolikus filozófus volt, és az élet minden kérdéséhez ebből a szemszögből közelített.

Mindig nagy szeretettel beszélt Magyarországról, és természetes volt számára, hogy ő magyar. Semmilyen akcentust nem lehetett érezni a beszédén még annyi év után sem.

Szerette a fogadott hazáját, Amerikát?

Ebben a témában nagyon egyetértettünk.

Nem hiszem, hogy ezt szeretetnek lehet nevezni, inkább elfogadásnak és egyfajta csodálatnak, hogy így is lehet dolgozni, együtt élni.

Ma persze már Amerika is más... De akkoriban a munkaerkölcs példaértékű volt, nagyon egyszerű volt ügyeket intézni, üzletben, bankban, orvosnál, autószerelőnél, kőművesnél… Mindenki készséges volt és megbízható, igyekezett a problémát megoldani. Szóval működött a rendszer, és ezt könnyű volt megszokni.

A munkád mellett vasárnaponként cserkészfoglalkozásokat tartottál magyar származású gyerekeknek. Mennyire tudják és akarják megőrizni a magyarságukat a kivándoroltak?

Én eredetileg úgy képzeltem az amerikai életemet, hogy majd a „gazdag” orvos férjem eltartja a családot, én pedig nevelem a sok gyermeket, akikkel a Jóisten megajándékoz minket. De a Jóisten másképp tervezte az életemet, és nem adott gyermekeket. Az anyai ösztön ennek ellenére dolgozott bennem, ezért mindig kerestem a kapcsolatot a gyerekekkel. Így lettem az ottani cserkészház vezetője nyolc éven át. Akik odajártak, fontosnak tartották a hagyományok őrzését, a magyarság összetartását. Ugyanakkor voltak olyan magyarok is, akiket ez egyáltalán nem érdekelt, fontosabbnak tartották, hogy beolvadjanak.

Miért döntöttetek a hazatelepülés mellett?

Harminc évet töltöttünk Amerikában, New Yorkban és New Jerseyben laktunk, 2015 februárjában tértünk vissza Budapestre. Én szerettem volna nagyon hazajönni, elég volt a kinti létből. Jól éreztem magam ott, honvágyam nem volt, ezt többek között annak köszönhettem, hogy az argentin konzulátus után az argentin ENSZ- missziónál dolgoztam, tehát nem amerikai, hanem argentin közösségben, akiknek a mentalitása, az élethez való hozzáállása nagyon hasonít a miénkhez. Otthon éreztem magam köztük, mégis elég volt a harminc év távollét.

Kép

Argentin fogadáson

Férjem, aki megtalálta a számítását mint infektológus egy nagy New-York-i kórházban, elég nehezen jött el, hiszen tudta, hogy itthon egész más az egészségügyi rendszer, és nem nagyon fog tudni visszaszokni. Ez sajnos így is lett... Nekem viszont nagyon jó dolgom van itthon. Mondogatom neki, hogy én harminc évet töltöttem ott az ő kedvéért, most ő következik...

Itthon is megtaláltad azt a munkát, ahol gyerekekkel foglalkozhatsz, és fontos a magyarság megőrzése. Mit csinálsz pontosan a Csibész Alapítványnál?

A Csibész Alapítvány csíksomlyói központtal egy olyan erdélyi szervezet, amely elhagyott gyermekeket fogad be és nevel nagy szeretetben, nemcsak tizennyolc éves korukig, hanem ameddig szükségük van a támogatásra.

Az utóbbi években főleg csángó magyar gyermekekről van szó. Árva gyerekek manapság nem nagyon vannak, inkább olyanok kerülnek ide, akiknek a családi hátterük – alkoholizmus, munkanélküliség – miatt egy ilyen közösségben jobb dolguk van, mint otthon. Az elnök úrral, Gergely István „Tiszti”-vel még Amerikában találkoztam, és egyből barátságot kötöttünk. Amikor hazaköltöztünk, felkért az itteni alapítvány vezetésére. A gyermekek számára magyarországi körutakat szervezünk, ahol fellépnek néptánccal, műsorokkal. Évente többször gyűjtünk adományokat neves fellépők önzetlen segítségével. Célunk, hogy a gyermekek szebb gyermekkort élhessenek meg, nagyobb lehetőséget kaphassanak a méltóbb emberi életre. Azért lelkesedem, mert látom, hogy milyen nagy szükség van erre, és hogy ennél az alapítványnál minden beérkezett fillér valóban a gyermekekhez jut el.

Kalandos és tartalmas életet éltél eddig. Visszatekintve levontál-e tanulságokat, kikristályosodott-e a történtek mögöttes értelme?

Idén lettem hatvanéves. Miután a családanyaság, amelyre készültem, nem sikerült, tudatosan kerestem, hogy akkor mi is lehetne az életem értelme és célja. Így jutottam el olyan szervezetekhez, mint a cserkészet és a Csibészek, akiknél olyan önkéntes munkát végezhetek, amelyben hasznos lehetek. Ha megteszi az ember a jót, akkor megkapja azt a lelki békességet és kiegyensúlyozottságot, amelytől sokkal könnyebb és szebb lesz az élete.