A kevésbé közismert Zsellérek volt az egyik fő műve, amelyért fia – a szintén író, ma az USA-ban élő, 89 éves ifjabb Fekete István – visszaemlékezése szerint az édesapja csaknem az életével fizetett. Az életével, amely a századfordulón, 1900-ban indult a Somogy megyei Göllén, ahová az ő édesapja még kántor-tanítónak érkezett. Fekete Árpád szigorú szülő volt, a fiát állítólag csak egyszer ölelte meg: mielőtt az felvette a katonai szolgálatot. A természethez viszont ő vitte közel, miután maga is madarakat figyelt meg, s erről a híres Herman Ottóval levelezett. István annyira szerette a vidéki életet, hogy később, Kaposvárra költözve nehezen illeszkedett be városon. Legjobb barátját, Walter Karcsit sajnos már kiskamaszként elveszítette, ekkor szembesült először az élet múlandóságával.

Ütközések a történelemmel

17 évesen hadiérettségit tett, majd nyolc éven át hivatásos katona volt, mert kellett neki a pénz a továbbtanulásra. Volt, hogy a Lenin-fiúk golyóitól mentették meg őt mások, s volt, hogy ő mentette meg magát és a barátját, miután két szabotőr az őrszolgálatban rájuk támadt, s István végzett velük. Az események tanulságát évek múlva ’56-os forradalmár fiának így összegezte: „Akármit csináltál, az Úristen majd elfeledteti veled.” A katonaság után Fekete a Mailáth grófoknál lett irodai segédtiszt – mellette a szabadidejében vadászott – Bakócán, ahol gróf Széchenyi Zsigmondot, majd leendő feleségét, Editet is megismerte („látom, egyedül te értesz itt a vadászathoz”, mondta neki állítólag Széchenyi). Fekete ezután – immár akadémiai oklevéllel a kezében – Ajkára került gazdatisztnek, a holland származású Nirnsee család birtokára. 1932-től írt a Nimród Vadászújságba, Kittenberger Kálmán főszerkesztő és Csathó Kálmán író szinte a fiukká fogadták.

Ahogy íróként, úgy gazdatisztként is maximalista volt: merinó juhokat tartott, gabonát nemesített, vadászkutyákat tenyésztett. Kevesen tudják, de ő fejlesztette ki a népszerű camembertfélét, a Bakony sajtot is.

„Azokat az alakokat rajzoltam meg, akik már nincsenek, de voltak. Vagy ha nem voltak, kellene, hogy legyenek” – mondta A koppányi aga testamentuma című első – mindjárt pályázatnyertes – regényéről. Az 1939-ben megjelent Zsellérekben pedig megírta a Tanácsköztársaság túlkapásait, amik emberéleteket követeltek. A könyvet 1944-ig minden évben kiadták, ám a háború utáni új rezsim már agyonhallgatta. Az addigra filmforgatókönyveket is jegyző Feketét pedig 1948-ban kis híján agyonverték. Egyszer csak nem ment haza, öt nappal később értesítették a családját, hogy a János kórházban megoperálták. A látogatóba érkező feleségét és fiát két civil ruhás férfi megfenyegette: ha nem rablótámadásként kezelik a történteket, annak a családra nézve súlyos következményei lesznek. A fia szerint egyértelmű, hogy ÁVH-sok voltak. 1956-ig az eset családon belül is tabunak számított, azt pedig ránézésre nem lehetett észrevenni az írón, hogy a „balesetben” a fél szemére megvakult.

Szépen tudott meghalni

Aligha véletlen egybeesés, hogy 1949 és 1955 között csak felekezeti lapokban publikálhatott, illetve Vertse Albert, a Magyar Madártani Intézet vezetője adott neki kisebb megbízásokat, ám könyvei nem jelenhettek meg. A Zselléreket már csak az antikváriusok pultjai alól lehetett beszerezni. Lánya, Edit 18 évesen Bécsbe ment szerzetesnővérnek a Sacré Coeur rendbe, ezt a döntését egyedül édesapjával osztotta meg, akivel a mély vallásosságban is közel álltak egymáshoz (a család többi tagját egy hátrahagyott levélben tájékoztatta). Édesapja, amikor csak tudott, kijárt hozzá Bécsbe, ahol Edit később rendfőnök lett, és az ausztriai oktatásügyben is tevékenykedett miniszteri tanácsadóként. Ifjabb István pedig 1956-ban kényszerült elhagyni az országot, miután a forradalomban való aktív részvételéért halálra ítélhették volna. Az édesapja közben mellőzött irodalmárként halászmestereket tanított vidéken.

Kép

A bereki ember - Kép: Szupermodern Studió

A Kis-Balatont úgy ismerte meg, hogy egyvégtében nyolc napig horgászott ott egy barátjával, majd egyedül is visszajárt. Innen kapta az ihletet a Tüskevárhoz.

Mindig is megrendítő tisztelettel írt az idős mesterekről, így Matula bácsiról. Írásai nem mesék, hanem állatokról szóló regények lettek, hőseik a fajtársaikkal szót értenek, az emberekkel nem. A Kelében a magára hagyott, sebesült madár alakjában az író önmagát örökítette meg. „Kell, hogy az erdők egy-egy vadja felett az elérhetetlenség köde szálljon, mert ha mindent elérnénk, miért járnánk az erdőket? Miről szőnénk álmainkat, és mit mesélnénk el fiainknak?” – vallotta a vadászatról. Sokkal kevesebb vadat ejtett el, mint a többiek.

Utolsó éveit keserűen töltötte, az ifjúsági író skatulyából élete során nem sikerült kitörnie. Nem vett részt az irodalmi életben, noha az irodalom volt a legnagyobb boldogsága. A Tüskevár forgatására sem ment el. Amikor a felesége megkérdezte, miért fogalmaz olyan egyszerűen a műveiben, előbb a fejére, majd a szívére mutatva ennyit felelt: „Mert én nem ezzel írok, hanem ezzel”. Alig két nappal a hetvenedik születésnapja előtt kicsordultak a könnyei a nevetéstől a fia egyik novelláján, s örömmel nyugtázta, hogy a gyermeke is megtalálta az útját. Pár órával később Fekete Istvánt infarktus vitte el. A Farkasréti temetőbe temették, majd 2004-ben a hamvait Göllén helyezték el, ahol életében is a legjobban szeretett tartózkodni. A fia szerint „szépen tudott meghalni, az Úristen szépen vitte el”.

A bereki ember

Az író életéből A bereki ember címmel készült dokumentumfilm, a napokban mutatták be.

„Olyan megszólalókat kerestünk, akik az életét, a munkásságát vagy személyesen őt jól ismerték” – mondja Ugron Zsolna forgatókönyvíró. „Az élete jellemző helyzeteit bemutató fikciós jeleneteket pedig úgy írtam meg, hogy a szófordulatok szintjén is támaszkodtam az önéletrajzi írásaira és a regényeire. Sokat dolgoztam Fekete-szövegekkel, szerettem volna, ha egy kicsit ő is velem írja a forgatókönyvet.” A filmben az írót megformáló Szabó Sipos Barnabás úgy véli: „Mindaz, ami a láthatatlan világban van, megfigyelhető a természetben is. Az ember maga is művészi teremtő erők gyümölcse, ezért a természet megfigyelésével magunkról is többet tudunk meg. Valahol ez a fontos a Fekete-életműben is.” A Kittenbergert alakító Bodrogi Gyula így fogalmaz: „Az ember észre sem veszi, és már abban a közegben van, amelyről Fekete ír. Gyerekként a Csível kezdtem, most a Zselléreket olvasom újra.” 

Bertha Lívia rendező dolgát nem könnyítette meg, hogy Fekete Istvánhoz mindenki kötődik, így a film is mindenkihez kellett, hogy szóljon. Úgy, hogy közben történelmi kontextusba is helyezi az író tevékenységét. „A sikerünk a fiának is köszönhető, aki öt órán át boldogan mesélt az édesapjáról. Megtudtuk, hogy az író asztalán a haláláig ott volt egy távirat. Az ajkai földbirtokostól kapta, amikor az megneszelte, hogy elhagyja a birtokát, és gyorsan megelőzte. Kirúgta egy táviratban, amit Fekete István megőrzött, hogy ha valaha a fejébe szállna a dicsőség, tudja: ő csak egy kirúgott gazdatiszt. Forgattunk a Börzsönyben, a rózsakunyhós jelenetet ott vettük fel, ahová Fekete és Kittenberger a kommunizmus éveiben valóban eljártak. A kis-balatoni képeket a Diás-szigeten rögzítettük, ahol a Tüskevár könyv játszódik. Autóval nehéz bemenni az ingoványos területre, ahol az író idejében még lehetett csónakázni és horgászni, ma már nem. Ő csónakkal járt onnan a vörsi misére, így mi is rögzítettük, ahogy csónakázik a Kis-Balatonon. A hely szelleme mindenütt magával ragadott.”

Érdekességek Fekete Istvánról
Nem szerette a társasági életet, csak néhány jó barátja volt, például Páger Antal színművész.
Fia szerint gyorsan, szinte javítások nélkül írt. Pár hét alatt elkészült egy 300 oldalas könyvvel.
Felesége volt a fő kritikusa. „Ha azt mondta, ez jó, arra mérget lehetett venni” – mondta az író.
Edit a házasságuk nagy része alatt depresszióval küzdött, de a nehézségekben is számíthatott férjére.
Utolsó kutyájuk az intelligens puli, Bogáncs volt, kedvéért az író gyakrabban mozdult ki a lakásból.
Kittenberger és Fekete kölcsönösen ugratták egymást. Volt, hogy „Kitti” céltáblát vett az írónak, hogy az végre megtanuljon lőni.
István fizikailag erős ember volt, két gyermekét még nagyobb korukban is megtartotta a két karján. Egyszer egy kocsmában fogadást kötöttek az emberek, hogy egy katonai szíjat a mellkasára kötve szét tud-e feszíteni csak a mellizmával, és a legenda szerint sikerült neki.
Fekete István könyveinek tekintélyes részét Janikovszky Éva szerkesztette.

Jelen cikk forrásául A bereki ember című dokumentumfilm, az ahhoz készült, Fekete István életét bemutató ismertetőfüzet és az alkotók nyilatkozatai szolgáltak.  

– Igaz, hogy a zene védőszentje után kapta a Cecília nevet?

– Igen, mivel a zene mindig fontos volt a családunkban. Édesapám kántortanító volt. A szocializmusban választás elé állították, s bár remek pedagógus is volt, ő a kántori hivatás mellett döntött. Énekkart is vezetett, abszolút hallása volt. Ez a pálya nem jelentett nagy karriert, ő azonban több mint negyven évig hű maradt hozzá. A hűség szó az, amely leginkább jellemezte. Jó orgonista volt, de tudta, hogy az a többlet nincs meg benne, amely egy orgonaművészi pályához kell. Ismerte a saját értékeit és a határait. Nyugalom és béke áradt belőle. Emlékszem, csodálatos szentestéket varázsolt nekünk: otthon volt egy pianínónk, karácsonykor leült mellé, mi köréje gyűltünk, s akkor csak nekünk játszotta és énekelte a karácsonyi dalokat.

– Az édesanyja mivel foglalkozott?

– Abban az időben nem volt hálás szerep kántornénak lenni. Több munkahelye is volt. A közeg, amelyben dolgozott, nem támogatta a vallásos embereket. Apukám egyszer mondta is, hogy kettejük közül édesanyánknak a nehezebb. Öten vagyunk testvérek. A nagycsalád sem volt akkoriban elfogadott, édesanyánkat le is sajnálták „ennyi” gyerek miatt. De nem hallottam sem őt, sem édesapámat soha panaszkodni. Úgy tekintettek ránk, mint ajándékra. Apám mindig mondta: „Ahová a Jóisten ad báránykát, oda ad legelőt is, s a Jóisten megáldja a nagy fazekakat.” A szüleink szigorúak voltak és következetesek, de nagyon szerettek bennünket.

– Hol nőtt fel?

– Tolna megyében, Tolnán. Ma már város, de akkoriban még nem volt az, mégis sok lehetőség megvolt ott. A testvéreimmel mindannyian tanultunk zenét. Szerettem kézilabdázni, színjátszószakkörbe járni, tagja voltam az énekkarnak, jártam hittanra. Jól mentek a nyelvek, az oroszt is szerettem.

– Mi indította az orvosi pályára?

– Mindig éreztem egyfajta vágyat a segítő hivatásra. Tinédzserkoromban rajongtam Albert Schweitzerért, Teréz anyáért.

A családom mégis csodálkozott a döntésemen, hiszen mindenki azt gondolta, hogy nyelvekkel megyek tovább. A Pécsi Leőwey Klára Gimnázium német nemzetiségi tagozatán érettségiztem. Nagy szeretettel gondolok vissza erre az iskolára. Mire elballagtunk, mindenki megszerezte németből a nyelvvizsgát. Ez akkor még nem volt természetes. Ketten mentünk orvosi egyetemre, az osztálytársam gyermekorvos lett.

Kép

Müller Cecília - Kép: Jónás Jácint

– Hogyan alakult tovább az élete, a pályája?

– A férjemmel, aki szintén orvos, az egyetemen ismertük meg egymást. Jövőre lesz negyven éve, hogy házasok vagyunk. Azt hiszem, most már elmondhatjuk, hogy a kapcsolatunk kiállta az idő próbáját (nevet). A pályánk elején megszületett a lányunk, aztán a fiunk. Anyukám sokat vigyázott a gyerekekre, de a többi testvéremnél is születtek unokái, mindenhol elkélt a segítsége. Ezért olyan lehetőséget kerestem, ahol nem kell ügyelnem, vagyis nem szorulok folyamatos nagymamai támaszra. Így üzemorvostanból szereztem meg az első szakvizsgámat. S bár kezdetben én magam sem tudtam, hogy mibe vágom a fejszémet, végül az egész pályámat meghatározta ez a döntés.

– Milyen módon?

– Nagyon sokféle kihívással találkoztam. Egy hatalmas termelőszövetkezetet bíztak rám Mezőfalván, amelyhez tartozott egy szarvasmarhatelep, egy gépműhely, de működött itt halgazdaság, és növénytermesztéssel is foglalkoztak. A toxikológiát például itt tanultam meg igazán.

Itt került először a látóterembe a prevenció is, amely átalakította a szemléletemet, hiszen nemcsak a páciensnek, hanem az ellátórendszernek is jobb, ha a betegséget megelőzzük.

Később a közegészségtan-járványtan, a megelőző orvostan és népegészségtan területén is letettem a szakvizsgákat. De a gyógyítás is mindig fontos maradt, hiszen nagyon szeretem a személyes kapcsolatot a betegekkel, és azt, hogy kapok rögtön visszacsatolást. Ez az orvos jutalma, ami olyan, mint a színésznek a taps. A megelőzés területén nincs ilyen gyors és közvetlen reflexió, viszont szélesebb körben tud az ember jót tenni. S bár nem gyógyít, de az orvoslás legkülönfélébb területeit szintetizálja.

– Hogyan élte meg az utóbbi másfél évet?

– A járványkezelés nem egyszemélyes feladat. Szinte megállás nélkül dolgoztunk a munkatársakkal, éppen úgy, ahogyan az orvos sem hagyja abba a műtétet, mert lejárt a munkaideje. Volt időszak, amikor dőltek be a minták a laboratóriumba, egy centi hely sem volt, mindenki dolgozott, hogy gyorsan legyen diagnózis, és lehessen intézkedni a területeken. Rengeteg segítséget kaptunk a rendvédelmi szervektől is. Mindig tudtuk azt, hogy merre halad a tudomány, de amíg nem volt bizonyított valami, addig azzal óvatosan bántunk. Sokat tanultam a más területről jött kollégáktól, bízom abban, hogy ők is tőlem. Figyeltük a magyar adatokat, a vírus mozgását, a variánsokat, hogy prediktív módon tudjunk közelíteni a helyzethez.

Igyekeztünk helyükre tenni az interneten terjedő téves információkat, csillapítani a riogatás okozta pánikot. Ezek nagyon ellenünk dolgoztak.

– Ilyen szempontból sem volt könnyű dolguk…

– Nemrég jelent meg magyarul Adam Kucharski matematikus és epidemiológus könyve, A ragály szabályai.  Felkértek, hogy írjak hozzá ajánlást. Ferenc pápától idéztem a következőt: „A világjárvány mindannyiunkat válságba sodort, de ne feledjétek, a válságból nem lehet kikerülni ugyanúgy. Vagy jobbakként, vagy rosszabbakként kerülünk ki belőle, és a döntés a miénk.” Ezért is dolgoztunk minden erőnkkel azon, hogy jobb emberként kerüljünk ki ebből a nehéz helyzetből, s tudom, hogy az ország számos pontján sokan tették ugyanezt, amiért nagyon hálás vagyok.

Kép

Müller Cecília - Kép: Jónás Jácint

– Beszélhetünk-e múlt időben a járványról?

– Nem, mert itt állunk a negyedik hullám küszöbén. De ekkora átoltottság után én bizakodó vagyok. Az oltás százszázalékos védelmet ugyan nem ad, de könnyebben átvészelhető vele a betegség. A hatvan év felettieknek javaslom a harmadik oltást. A krónikus betegeknek, immunhiányosoknak és azoknak, akik olyan területen dolgoznak, ahol könnyen megfertőződhetnek, szintén. A tizenkét év feletti fiatalok oltását is javaslom, ritka ugyan a betegség okozta szövődményes eset köztük, viszont át tudják adni azt. Természetesen továbbra is fontos a higiéniai szabályok betartása.

– Sokszor elmondta, hogy a betegségek elleni küzdelemben is fontos a pihenés, a feltöltődés. Ön miből töltekezik?

– Sok erőt ad a hitem, amit a szüleimtől kaptam, de az életem folyamán alakult, változott és beépült a személyiségembe. Ma már közhelynek számít, de nagyon mélynek és igaznak érzem azt a mondatot, amely szerint: „Tégy azért, amin tudsz változtatni, és fogadd el azt, amin nem.” Igyekszem eszerint élni. Sokat jelent, hogy rengetegen mondták, mondják, hogy imádkoznak értem. Ezért nagyon hálás vagyok. Mindig volt és van annyi erőm, amennyi kell.

Sokat számít, hogy igazán jó munkatársak vesznek körül, és van egy fészek, ahová hazatérhetek.

– A „fészek”, vagyis a családja hogyan viszonyult az elmúlt időszakhoz?

– A férjem mindig stabil hátteret biztosított nekem. Ő egy higgadt, nagytudású ember. Az elmúlt időszakban otthon a háztartásban is helytállt, de főleg lelkileg volt nagy támaszom. Nagyvenyimi háziorvosként pedig sok embert beoltott. Ő és egy munkatársnőm is segített összegyűjteni a megszólalásaimhoz, hogy mi érdekli az embereket a járvánnyal kapcsolatban. A lányom is orvos, intenzív aneszteziológusként látta el a súlyos betegeket. A húgom is háziorvos. A szűkebb-tágabb család kivette a részét a járványkezelésből. Egymást segítettük. Egy-egy nap végén a gyerekeimtől olykor érkezett egy-egy dicsérő üzenet is (nevet).

Kép

Müller Cecília - Kép: Jónás Jácint

– Melyek a legfontosabb tapasztalatai?

– Szakmai szempontból az, hogy nem lehet mindenre felkészülni, de késznek kell lenni. Mindig van katasztrófatervünk, de soha semmi nem alakul aszerint. Mégis nagyon fontos, hogy legyen egy elgondolás, amelyhez, ha módosítva is, de hozzá lehet nyúlni, ha baj van. A pandémia arra is felhívta a figyelmet, hogy az eddiginél is szorosabb együttműködés szükséges a világ járványügyi szervezetei között. Tudomásul kell venni azt is, hogy megváltoztak az emberek szokásai, hiszen soha ennyit nem utaztunk a Földön, mint az utóbbi években. Megváltozott a klíma, ezért más állat- és növényfajok jelennek meg a környezetünkben, amelyek hordozhatnak olyan betegségeket, amelyekkel addig nem találkoztunk.

Az elmúlt időszak emberi tapasztalata pedig az, hogy sokan a maguk környezetében csodálatra méltóan helytálltak.

Számos család súlyos veszteségeket és fájdalmakat élt át, s azok, akik elhunytak, pótolhatatlanok. De az, aki segítő szándékkal állt a másik ember vagy egy egész család mellé, már sokat tett. Ha valaki csak egy tányér húslevest vitt át a szomszédnak, azzal a mi munkánkat is segítette. Tudom, hogy sokan cselekedtek így. Mindezt személy szerint is köszönöm.

Számomra az önmegvalósítás a megbékélés. A bennem lévő folyamatos bizonyítási vágy, teljesítéskényszer elhalása vagy legalább halkulása. Mondd, hova akarunk még bizonyítani? Meg úgy egyáltalán kinek? Ez egy korbács, amit saját magunkra vetünk. Mert abban a tévhitben élünk, hogy mindenféleképpen valami nagy dolgot kell elérnünk. Csak akkor számítunk. Mert a hősök nem lehetnek átlagosak. De ez egy tévhit, egy délibáb – amit én is kergetek, egy hatalmas hajtóerő, amely közben sosem hagy nyugtot. Pedig elégedett vagyok az életemmel, sokszor és sokat érzek hálát, mégis ott van bennem az a komisz kis hang: hogyan lehetne még több? Még jobb. Vajon létezik az elég jó? 

Anyai nagymamám maga volt nekem a szeretet, a gondoskodás, akinél egy szűkös, de puha, kihúzható ágyon aludtam, amelynek lakkozott fa oldalán reggelente félálomban tükröződni láttam, ahogy csendesen, sutyorogva beszél nagyapával a konyhában, hogy engem fel ne ébresszenek.  

Anyám helyett anyám volt. A védelmező, ölelő karok biztonságát adta. Aki mindkettőnket megtartott, sőt „felemelt”, amikor hazatértünk Magyarországra anyámmal. 

Édesanyám énekesnő volt Budapest egyik legfelkapottabb, legelegánsabb szállodájában, ahol egyik este a bárban, a csillárok alatt megismerkedett egy nagyvilági, jóképű angol utazómérnökkel. Ha létezik ilyen, azt mondanám, klasszikus, nagy szerelem volt az övék, túlfűtött indulatokkal. Ebből a szerelemből születtem én. Hat hónapos lehettem, amikor úgy döntöttek: „Angliába költözünk!”, és egészen hétéves koromig ott is éltünk. Az a bizonyos hét év az én szüleimet is kikezdte. Elváltak útjaik. Én pedig anyukámmal maradtam kettesben, egy unalmas angol kisvárosban. Anyukám képtelen volt beilleszkedni az őt körülvevő környezetbe, a közösségbe. Mardosó honvágy kínozta. Egy idő után olyannyira, hogy egyértelművé vált, hazamegyünk. De akkoriban ez sem volt olyan egyszerű. Abban a rendszerben azt hitték, azért akarunk hazaköltözni, hogy kémkedjünk. Így ahhoz, hogy hazatérhessünk, le kellett mondanunk a brit állampolgárságunkról. Sok év múlva, felnőttfejjel jöttem rá, hogy mekkora traumaként ért gyerekként a hatalmas, hirtelen jövő változás: más környezet, más nyelv, más kultúra, és apu sincs többé. „Érzelmi immunrendszert” építettem fel magamban: ha valami fáj, akkor azt mint egy bástyát, lezárom. Ez nem volt jó megoldás, de kisfiúként megmentett.  

Kép

McMenemy Márk

Haza. Hol is van az nekem? És mostantól akkor magyarul fogok beszélni? Sokáig kevertem a betűket, a kiejtést. Az igazgató helyett például izgató nénit mondtam. Semmi sem várt minket itthon, az első években Budapesten belül is egyik helyről a másikra költöztünk. Egy biztos pont volt az életemben: a hétvégék, nagyi és nagyapa. Dühös voltam anyámra, és ez a düh a lényem részévé vált. Mert gyermeki fejjel anyut hibáztattam azért, amiért elváltak, és nem lehettem apámmal. A kettőnk viszonya fájdalmasan megsínylette ezeket a viszontagságokat, ezért egészen fiatalon, tizenhat évesen elköltöztem otthonról, és önálló életet kezdtem. Sodródtam. Akkoriban mindent akartam: űrhajósnak, állatorvosnak, üzletembernek és tengerbiológusnak lenni – ez utóbbit bánom is, hogy nem teljesítettem, de most, negyvenévesen elkezdtem búvárkodni. Akkoriban sokkal zártabb világban éltünk, és teljesen abszurdnak tűnt, hogy én tengerbiológus legyek. Nincs is tengerünk! A minap a fiunk kapcsán beszélgettem a párommal arról, hogy nyilván vannak olyan emberek, akik egészen fiatalon tudják, hogy mivel akarnak foglalkozni, de szerintünk ez az arány rettentően kicsi.  

Én például huszonöt éves koromig egyáltalán nem ismertem önmagam, azt, hogy ki vagyok és mit szeretnék kezdeni az életemmel.  

A konyhánk ránézett a nappalinkra, ezzel együtt a szoba közepén álló televízióra, amely előtt én órákat ültem, ha a BBC csatornán David Attenborough filmjei voltak műsoron – az ő dokumentumfilmjein nőttem fel. Szerettem a dzsungelt, a hatalmas levelű, friss zöld, páfrányos erdőket. És Anglia tiszta, gyönyörű kertjeit, az angol cottage stílusú épületeket nádfedeles háztetőkkel, virágoskertekkel, a régi malomból átalakított óriási belmagasságú házakat. Inspirálóan hatottak rám, akaratlanul is alakították bennem a szépérzéket. Amikor tizenkilenc évvel ezelőtt Pilisszántón megtaláltuk a kedvesemmel ezt a kis eldugott, akkor még romos házat a hosszú, meredek, kopár kertjével, életre kelt bennem a vágy, az érzés, hogy tudom, mivel kell foglalkoznom: a természettel, a kerttel. Nálunk anyai és apai ágon egyaránt minden férfi mérnök volt, én vagyok az első fekete bárány, aki nem az. Sőt, akinek egyetemi végzettsége sincs. Érettségim van. A kertészetet sem iskolában tanultam, csak és kizárólag autodidakta módon. Ahogyan minden mást is, amivel valaha foglalkoztam.

Kép

McMenemy Márk és Kosztin Emese - Kép: Bogár Hanna

Egy ismerősön keresztül kerültem be az Intercom céghez gyártásvezetőnek. A munka fő kritériuma az volt, hogy beszélj jól angolul. És ebben az egyben anyanyelvi szinten teljesítettem, de a szervezetlenségem miatt, ha valaki alkalmatlan volt erre a szerepkörre, az én voltam. Ennek ellenére másfél évig dolgoztak velem együtt. Elnézték a hibáimat. Megkedveltek. Majd itt ismerkedtem meg egy új, segítő emberrel, aki felvett kreatív szövegírónak a reklámügynökségéhez, ami után három évig Görög Zitával vezettem a Cinematrix moziajánló műsorát. Mindenre kapható voltam. Mindenre, ami játék, ami hülyeség. Én voltam, aki viccet mesélt, aki produkálta magát, akire számíthattak, ha beállt a csend, a „társaság fénypontja”.  Tizenkilenc éves, önálló, meggondolatlan, heves, ambiciózus srác voltam – aki, mert gyerekként nem kapta meg a vágyott figyelmet, ezt a hiányt, ezt a mély sóvárgást a környezetétől próbálta elnyerni...  

De ez a figyelem nem az a figyelem volt, amely betöltötte volna az űrt a szívemben. Felszínes volt. A párom, akivel bár sosem házasodtunk össze, huszonhárom éve a társam, adta meg azt a biztonságot, otthont, amiben sosem volt részem. Annyi vándorlás után hazatértem. Ő és Pilisszántó, a meredek, kincsekkel teleültetett kert az otthonom.  

Azt hisszük, a megszokott unalmas, pedig nem. Stabilitást ad, ha mélyen ismersz valakit, ha kiismersz valamit. Ha tudod, hogy van hova, van kihez hazatérned. Nekem a kert is ilyen.  

Tizenhét évvel ezelőtt egy televíziós barátomnak meséltem először az ötletemről, egy olyan kertészeti műsorról, amely nemcsak az idősebb generációt tudja megszólítani, hanem a hozzám hasonló, frissebb kerttulajdonosokat is. „Most indul egy új csatorna, ami kertépítéssel, házalakítással fog foglalkozni. Nincs kedved pályázni?” – kérdezte. Így indult útjára a Zöldfül című műsor, ahol én a teljesen amatőröket képviseltem egy kertész, Tauner Tibor mellett, akivel együtt építettük a műsorban a különböző kertterveket.  

Kép

McMenemy Márk - Kép: Bogár Hanna

Nálunk, Pilisszántón adott volt a műveletlen, nagy földterület. Jól emlékszem az első adásra, amelyben egy sziklakertet építettünk. Az egész kertünk a műsorterv szerint fejlődött. Itt egy sziklakert, ott egy japánkert. Azóta ismét önállósodtam. Ma már egyedül forgatom a videóimat, amelyekből saját magazinműsort, csatornát hoztam létre az interneten, KertTv – A boldogság a kertben terem címmel. Ebben például arról tudhatsz meg információkat, hogy milyen is egy gyermekbarát kert, vagy hogyan raktározd el télire a fűszernövényeket, milyen praktikákkal marad szép a gyeped, hova ültesd az egynyáriakat, miért használj szerves trágyát… Kimeríthetetlen témaköröket tudnék felsorakoztatni a kerttel kapcsolatban, amelyben egy olyan helyre tudok visszavonulni, mint meditáció közben: saját magamba. 
„Van benned valaki, aki halhatatlan. És derűs. És erős. Nem lehet vele elbánni. És ha földre rogysz, fölemel a grabancodnál fogva, és talpra segít. És ha már úgy érzed, nem bírod tovább, olyan energiát ad, hogy széttöröd gyávaságod és önsajnálatod börtönének rácsát, és szabaddá tesz.” (Müller Péter)  

Mert van egy hely benned, ami erős. Amiben bízhatsz, ahol feloldódhatsz.  

Engem még arra neveltek, hogy egy férfi nem sír. A legnagyobb hazugság. Akkor van baj, ha nem tudsz sírni. A fiamat arra nevelem, hogy merje megélni az érzéseit. Mert ahogyan egy nem odaillő szár is megfojthatja a frissen ültetett paradicsomot, úgy az elfojtott érzelmek is belülről marják szét a lelkünket. Ne hagyd! Gondozd a lelked – és a kerted! Mindkettő meghálálja.   

A történetet a „KertTv – A boldogság a kertben terem" népszerű producerének, McMenemy Márknak az emlékei alapján írta Kosztin Emese.  

Miben más ez a könyv, mint a korábbi apatörténetek?

Az elmúlt évben olyan apai alapelvek létezését kutattam, amelyeket mindannyian, függetlenül a családi és élethelyzetünktől, bármilyen korú és létszámú gyerekkel tudunk használni. Olyan sarokpontokat, amelyekhez mindannyian igazíthatjuk a saját apaságunkat. Ez azért is fontos, mert sokféleképpen vagyunk apák. Mivel a statisztikák szerint ma minden második házasság felbomlik Magyarországon, ezért nagyjából minden második apa sajátos vagy másféle módon kapcsolódik a gyermekéhez. Hiába mondom annak az apának, aki hetente egyszer látja a gyermekét, hogy mindennap töltsön vele időt. Ebből csak azt fogja leszűrni, hogy nem működik jól. Az Apakulccsal azt a célt tűztem ki, hogy reményt adjak minden apának: igen, képesek vagyunk jobb apák lenni. Nem jó apák szeretnénk lenni, mert nulláról százra ugrani egy pillanat alatt nem lehet. A cél az, hogy egy kicsivel jobb apa legyek ma, mint tegnap voltam, mondjuk 32-ről 33-ra lépjek a héten.

A gyereknevelés főszereplői általában az anyák. Az apák hogyan találhatják meg a helyüket a családban?

Ez a könyv apa és gyermeke kapcsolódásáról szól. Abban segít, hogy a kettőnk közötti viszony, a találkozások kölcsönösen építőek legyenek. Ez bármiféle fegyelmezésnél, teljesítményelvárásnál, noszogatásnál és minden egyébnél fontosabb. Épp ezért az egyik legnagyobb kihívás. A férfiakat mozgató vágyak legmélyén a kapcsolódást találjuk. Amikor apákat kérdezek coachként, trénerként arról, hogy mit szeretnének, mi maradjon meg a gyerekükben emlékként róluk, akkor csupa ilyesmit mondanak: amikor elmentünk vonatozni; amikor feldobtam a levegőbe és elkaptam; amikor meglepetésként ajándékot hoztam neki, és ennek nagyon örült; amikor összemosolyogtunk az asztal fölött. Tehát sosem arról van szó, hogy milyen márkájú autóban ültünk, milyen ruhát viseltem, vagy hány ezer forintot hagytunk az étteremben. Az számít, hogy vannak-e élményeink egymással és egymásról. Amikor a gyerekeket kérdezem, ők is ugyanezt mondják. Sosem az a válasz, hogy de jó, tizenötezer forintot költöttünk az étteremben, vagy ilyen-olyan szuper autónk volt. Ha szuper autónk volt, az akkor is az együtt átélt élmény miatt maradandó. Fogalmunk sincs a ruhánk színéről 15 év elteltével, de arra emlékszünk, hogy együtt birkóztunk a padlón, beszívtam apa illatát, és ez ma is az orromban van.

Kapcsolódni akarunk egymáshoz. Ennek pedig három alapelve, azaz apakulcsa van: a tudás kulcsa, a jóakarat kulcsa és a szövetség kulcsa.

Én mindháromhoz javaslok négy-négy kihívást, amelyek segítenek gyakorlottabban használni a kulcsokat, így elmozdulni a kapcsolódás felé.

A másik megismeréséhez önismeretre is szükség van. A férfiak nem félnek szembenézni önmagukkal?

Lehet, hogy sokak számára nehezebb az önreflexió. Igen, azt hiszem, saját magamat is kell ismernem, szeretnem és támogatnom ahhoz, hogy a gyermekemet képes legyek ismerni, szeretni és támogatni. Fontos az önszeretet abban az értelemben, hogy ne zsigereljem ki magam, beosszam az energiámat, és tartalékoljak a fontos feladataimra, tehát a jóakarat kulcsát is használjam magammal szemben. A szövetség kulcsa, a támogatás pedig saját magamra nézve azt jelenti, hogy akarjak fejlődni, olvassak minőségi szakirodalmat, reflektáljak arra, ahogyan apaként működöm. Azt mondanám, hogy az önismeret is fontos, de ugyanilyen fontos a megfelelő mértékű önszeretet és öntámogatás is. Az ismerd-szeresd-támogasd hívószavakat nemcsak a gyermekünkre érdemes vonatkoztatni, hanem saját magunkra is.

Valahol hallottam, hogy az anyák szeretete feltétel nélküli, az apáké pedig feltételhez kötött. Ha nem értünk egyet valamiben, hogy fejezhetjük ki jól a szeretetünket?

Nagy bajban vagyunk, ha egy apa csak feltételekhez kötötten képes vagy hajlandó szeretni a gyermekét. A feltétel nélküli szeretet apának, anyának egyaránt alapfeladata. Az más kérdés, hogy megfogalmazunk a gyermekünkkel kapcsolatban feladatokat, elvárásokat, de a szeretetemet nem köthetem az elvárások teljesítéséhez. Nem azt mondom, hogy akkor foglak szeretni, ha ez meg az megtörténik, ha ilyen lesz a bizonyítványod, ha nem lesz nagyon koszos a gatyád, amikor hazajössz a játszótérről. Szeretném, hogy a bizonyítványod ilyen legyen, szeretném, hogy a képességeidet használd, szeretném, hogy erőfeszítést tegyél azért, hogy jobb legyél, de nem emiatt foglak szeretni. A szeretetnek ehhez semmi köze. Ha egy lusta disznó vagy, én akkor is szeretlek téged, mert az édesapád vagyok, te meg a gyermekem vagy.

Hajlamosak vagyunk a szeretetet csak érzelemnek tekinteni, de ha ez így lenne, akkor nagyon hamar bajba kerülnénk.

Arra kaptam meghívást apaként, hogy a gyerekemet mindig szeressem. Akkor is, amikor ez nehéz. Amikor hullafáradt, ideges és türelmetlen vagyok. Amikor felbosszant.

És ez nem azt jelenti, hogy mindent eltűrök, elnézek, elviselek. De sokszor kell, hogy a fellobbanó szeretet helyébe a kitartó szeretet lépjen.

Kép

Süveges Gergő és könyve

Gyakran azt hisszük, a szeretet, a jó szándék önmagában megoldás, holott a másik felfedezése és támogatása nélkül mit sem ér.

Az apakulcsok valóban egymásra épülnek, mindig eggyel tovább lépnek a másikhoz képest. Ugyanakkor csak együtt működnek jól és harmonikusan. A tudás kulcsa arra hív, hogy ismerjem a gyermekemet, tudjak róla minél többet: mitől fél, mit szeret, minek örül. Ugyanakkor hagyom, hogy ő is megismerjen engem; engedem, hogy belelásson az életembe. A jóakarat kulcsa ennél eggyel tovább lép. Nemcsak ismerni akarom a gyermekemet, hanem szeretni is: jót akarok neki. A reflektor saját magamról átkerül őrá, mert vannak pillanatok, amikor ő fontosabb, mint én vagyok. A szövetség kulcsa, a támogatás pedig fejlődésre, növekedésre ösztönöz. Abban akarom őt segíteni, hogy képes legyen kibontakoztatni a képességeit.

Milyen visszajelzést adhatnak az apa-gyermek kapcsolódásról a kérdőívek?

A könyvben található egy rövid Apakulcs-teszt, amelynek teljes változata ingyenesen kitölthető az apakulcs.hu oldalon. A következő hetekben, hónapokban újabb teszteket fogok megnyitni a weboldalon. Hamarosan a gyermekemnek és a társamnak is lehetősége lesz arra, hogy tükröt tartson elém. Ha aztán ezt a három szemszöget egymás mellé teszem, abból kirajzolódhat az az út, amelyen érdemes elindulnom, apró lépéseket tennem azért, hogy apaként fejlődni tudjak. És persze kirajzolódik az is, hogy melyik területen működöm jól. Emellett hajlamosak vagyunk szó nélkül elmenni. Javaslom, hogy álljunk meg egy pillanatra, és ünnepeljük meg az erősségeinket. Ezekre építkezve tudunk továbblépni és fejlődni azokon a területeken, ahol még dolgunk van.

Egyik erénye a könyvnek, hogy nem lelkiismeret-furdalást ébreszt, hanem ösztönöz, távlatot ad.

Valóban nincsenek benne elvárások, tehát nem mondom azt, hogy hetente hány percet kell feltétlenül együtt tölteni a gyermekünkkel.

Egyszerűen arról van benne szó, hogy fedezzük fel a lehetőségeinket. Örüljünk azoknak a perceknek, amelyeket együtt tölthetünk, és ezeket igyekezzünk egy picivel tudatosabban megélni.

Ha bárki egy egészen kicsikét lép ma, akkor már jobb apává vált, mint amilyen tegnap volt. Azt hiszem, ez a legfontosabb üzenete a könyvnek a kapcsolódáson és a három apakulcson kívül: van remény, lehetünk jobbak, mint tegnap voltunk.

Mennyire kötöznek meg a negatív minták? Meg lehet tőlük szabadulni?

A weboldalon is hamarosan megjelenik az Apakulcs – Örökségteszt, amellyel a saját apamintámat tudom feltérképezni. Az apaság is olyan, mint az anyanyelv: otthonról hozzuk. Aztán menet közben látjuk a körülöttünk lévők mintáit, és alakítani tudjuk a sajátunkat. Az apaságunkat is egyrészt otthonról hozzuk, másrészt mintákból és a saját elhatározásainkból építjük. Épp ezért képesek lehetünk napról napra egyre tudatosabbá válni ezen az úton.

Szinte elvárás a férfiaktól, hogy keménynek látszódjanak, és ne mutassák ki az érzéseiket. Jó ez így?

Mindenféle csomagot hozunk magunkkal, és ezek repíthetnek bennünket, de akár meg is kötözhetnek. Apámat sosem láttam elérzékenyülni, tehát én sem érzékenyülhetek el. Apám sosem dicsért meg, tehát én sem dicsérem a gyermekemet. Apám sosem hagyott győzni, tehát én sem engedem a gyermekemet. Sok férfit egy életen keresztül szorítanak és fojtogatnak ezek a minták. De milyen felszabadító rádöbbenni arra, hogy nyugodtan lehetünk apaként is emberek.

Négy gyermeket nevelnek feleségével együtt. Vajon milyenek lennének a mindennapjai az apaság megélése nélkül?

Hálás vagyok azért, hogy családban élhetek, házasságban és apaként. Nagyon remélem, hogy ha nem így lenne, akkor is arra törekednék, hogy mindazt a jót, amit az engem Atyaként ismerő, szerető és támogató Istentől kapok, valamilyen módon továbbadjam.

A fogyatékkal élő emberek az elmúlt 50‑60 évben nagyrészt intézetekben éltek Magyarországon, a külvilágtól teljesen elzárva. Speciális óvodákba és iskolákba jártak, speciális munkahelyeken dolgoztak, illetve dolgoznak még ma is több tízezren. A társadalom vérkeringésébe nem tudtak bekapcsolódni, a többség nem is találkozik velük. Emiatt nem is lehet elvárás, hogy elsőre tudjuk, hogyan viselkedjünk velük, nem szabad magunkat rossz embernek érezni attól, ha nem egyértelmű, miként segíthetünk nekik. Honnan is tudnánk, ha kevés alkalmunk volt kapcsolatba lépni velük? Ezt meg kell tanulnunk, és teljesen normális, ha elsőre bizonytalanok vagyunk.

A legfontosabb dolog – és ez mindenféle fogyatékosságra vonatkozik –, hogy az érintettől mindig kérdezzük meg: tudunk-e bármiben segíteni, és ha igen, akkor hogyan.

„Ha nemleges választ kapunk, azt is fogadjuk el. Ilyenkor nem szabad megsértődni, bármit erőltetni. Nem kell meglepődni azon sem, ha a segítség módjára vonatkozóan egészen konkrét instrukciókat kapunk” – mondja Vég Katalin, a fogyatékos és megváltozott munkaképességű emberek esélyegyenlőségéért dolgozó Salva Vita Alapítvány vezetője. A kérdezés azért fontos, mert magabiztosságot ad a fogyatékkal élőnek is, jó, ha elmondhatja, mi jelent számára segítséget, és mi nem.

Mondhatom, hogy viszlát?

„Látássérültekkel kapcsolatban például mindig neuralgikus pont a kísérés, amiben sok ember bizonytalan. A fő szabály ilyenkor az, hogy a könyökünket ajánljuk fel, és ha az érintett elfogadja, akkor fél lépéssel előtte megyünk. Menet közben mondani kell mindent, jelezni, merre fordulunk, következik-e esetleg lépcső vagy rámpa” – mondja Vég Katalin. A szakember azt is kiemeli, hogy ha egy vak emberrel többen beszélgetünk, akkor fontos, hogy mindenkit név szerint bemutassunk, hozzátéve azt is, hogy az illető melyik oldalunkon áll. Így az irányok már ismertek, mindig egyértelmű, mikor ki beszél. Íratlan szabályok a vakvezető kutyákra is vonatkoznak, őket például nem szabad simogatni vagy etetni. Ilyenkor ugyanis az eb „szolgálatban van”, nem jó elvonni a figyelmét. Azt ugyanakkor meg lehet kérdezni, hogy az állatnak adhatunk-e vizet, de előzetes engedélykérés nélkül ezt még nyáron sem szabad megtenni. Egy vak ember jelzi, ha biztonságban érzi magát, mert például ül, kutyáját pedig nyugodtan meg lehet simogatni. Ilyenkor jellemzően a hámot is leveszi róla, hogy a kutya számára is egyértelmű legyen: nincs külön feladata, barátkozhat bátran. Amikor egy-egy találkozás véget ér és búcsúzkodunk, felmerülhet a kérdés, mondhatjuk-e egy vak embernek, hogy viszontlátásra, nem kínos-e. Egyáltalán nem, ők is ugyanezt a megszokott formulát használják, senki nem sértődik meg az ilyen elköszönés miatt.

Kiabálni tilos!

A siketekkel, hallássérültekkel folytatott kommunikációnak is külön szabályai vannak, velük például nem szabad kiabálni vagy a szájmozgásokat eltúlozni. „Náluk a helyzetet nehezíti, hogy a hallássérülés foka különböző lehet, és azt többféleképpen kompenzálhatják. Vannak például, akik szájról olvasnak, mások jelnyelvet használnak, ezt mindenképpen tisztázni kell. Utóbbi esetben jelnyelvi tolmácsszolgálattól lehet segítséget kérni, ehhez ma már nem szükséges a tolmács személyes jelenléte: ő egy tablet vagy telefon segítségével online tud segíteni mindkét félnek. Aki szájról olvas, azzal fontos szemben állni, és figyelni arra, hogy ne ablak vagy egyéb fényforrás elé helyezkedjünk. Ha ezt tesszük, pont sötétben lesz az arcunk. Szintén fontos, hogy beszélgetés közben ne együnk és igyunk, ne cigarettázzunk” – hangsúlyozza Vég Katalin. Nem szabad túlzottan artikulálni sem, mert az a kommunikációt csak rontja. A lényeg, hogy normális ütemben beszéljünk, időnként pedig visszakérdezzünk, hogy érthető-e, amit mondunk. Nem szabad kínosnak érezni azt sem, ha valamit esetleg meg kell ismételnünk. A hangerőt akkor sem jó megemelni, ha beszédfogyatékos emberrel kommunikálunk, emellett pedig figyelni kell arra, hogy beszédtempójából, beszédének szaggatottságából még véletlenül se akarjunk az intelligenciára következtetni.

Nem jó az érintett helyett a mondatokat sem befejezni, meg kell várni, míg végigmondja azokat. Másrészt, ha valamit nem értettünk jól, azt jeleznünk kell nekünk is.

Üljünk mellé!

Ha kerekesszékes emberrel beszélgetünk, érdemes mellé leülnünk, megelőzve ezzel azt, hogy folyamatosan felfelé kelljen néznie. Fontos az is, hogy eszközeikhez ne nyúljunk, legyen az akár maga a kerekesszék, akár egy járókeret vagy mankó. „Ezeket a nagyon személyes tárgyakat még segítő szándékkal se fogjuk meg, csak ha előre engedélyt kértünk. Aki mankót használ, és például egy üvegajtón szeretne kimenni, annak sem szabad reflexből, jót akarva kinyitni azt a másik oldalról. Mert ha már fogja, esetleg tolja is, akkor valamilyen szinten támaszkodik is rá, így ha hirtelen kinyitjuk, akkor azzal akár balesetet is okozhatunk. Az ilyen veszélyeket nem feltétlenül tudjuk egy adott helyzetben gyorsan felmérni, ezért is hasznos mindig megkérdezni, segíthetünk-e” – hangsúlyozza Vég Katalin.

Egyszerű mondatok

Az értelmi sérült és autista személyekkel való kommunikációra is figyelni kell, jó például, ha az ilyen beszélgetések során egyszerű mondatokban fogalmazunk, nem használunk idegen szavakat, szakzsargonokat. Fontos az is, hogy az érintettet előre biztosítsuk arról: nyugodtan visszakérdezhet, szólhat, ha valamit nem ért.

„Az autista személyekről az is tudni kell, hogy nem szeretnek közel kerülni idegenekhez, így ha beszélgetés közben két lépést hátralépnek, azon nem szabad megsértődni, ahogy azon sem, ha nem néznek a szemünkbe, mert számukra ez is problémát jelenthet” – mondja Vég Katalin. Jellemző az autizmussal élőkre az is, hogy szó szerint vesznek mindent, a metaforákat nehezen értelmezik. Emiatt lehet számukra meghökkentő, ha például azt mondjuk nekik: leesett az állunk.

Sokat segít, ha egyszerűen és egyértelműen kommunikálunk velük, és nem kell kikövetkeztetni a valódi mondanivalónkat.

Tudni kell azt is, hogy sokan közülük érzékenyebbek a különböző ingerekre, például a zajra, így jó a beszélgetéshez eleve csendes helyszínt keresni. Ha ezekre a szabályokra figyelünk, a kommunikáció egészen gördülékeny lehet. (x) 

A cikk a Szerencsejáték Zrt. szakmai támogatásával készült. 

Pályázni egyénileg lehet, egy gyerektől legfeljebb egy alkotást fogadunk el. A pályaműveket bármilyen technikával el lehet készíteni, bármilyen méretű papírra.
A rajzokat a gyerekek szülei/törvényes képviselői küldhetik el digitálisan saját e-mail-címükről, belegyező nyilatkozatukkal együtt a következő e-mail-címre: [email protected], a levél tárgyához írják be: „rajzpályázat”.

Az e-mailben a következő adatokat kérjük: pályázó gyermek neve, életkora, szülő/törvényes képviselő neve, e-mail-címe és lakhelye.

A pályaműveket két kategóriában értékeljük:

I. kategória: 6–10 évesek

II. kategória: 11–14 évesek

Díjak, nyeremények mindkét kategóriában:
I. helyezett: egyéves Képmás magazin-előfizetés, Képmás-hátizsák, Képmás-kulacs, Egyedi Vízimentős Puzzle, Vízimentő FUN póló
II. helyezett: féléves Képmás magazin-előfizetés, Képmás-hátizsák, Képmás-kulacs, Vízimentős kártya, Vízimentő FUN póló
III. helyezett: Képmás-hátizsák, Képmás-kulacs, Vízimentő FUN póló

A pályázat ideje: 2021. október 1. – november 15.

Eredményhirdetés 2021.november 30-án a vizimentok.hu-n és a „VMSZ–Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata és ÖTE” Facebook-oldalán, valamint a kepmas.hu-n és a Képmás magazin Facebook-oldalán. A nyerteseket e-mailben értesítjük.

A gyerekek inspirációt nyerhetnek a https://vizimentok.hu/hu/hirek2/ oldalon vagy olimpiai ezüstérmes sportolóinkkal készült kisfilmünkből: https://youtu.be/DNEz1wZIb8M

A játékszabályzatot itt olvashatják. 

– Mi a különbség az egyetemes, más néven befogadó és az akadálymentes játszóterek között?

– Az egyetemes tervezés (angolul: universal design) kifejezés a mindenkinek való megfelelőségre utal. Persze tökéletes megoldások nincsenek, de egyetemes tervezés esetén olyan megoldásokban gondolkodunk, amelyek a lehető legtágabb körben veszik figyelembe a különböző adottságokat, és ez nem feltétlenül csak a fogyatékosságot érinti. Egy játszótér tervezésekor a felnőttekre ugyanúgy gondolni kell, hiszen a kísérőszemélyek, anyukák, nagyszülők, pedagógusok szintén élhetnek akadályozottsággal. Figyelembe vesszük például az alacsony és a magas növésűek, az idősek, a babakocsival közlekedők, a kismamák igényeit, azokét, akik tartósan vagy átmenetileg valamiféle speciális igénnyel élnek.

Az akadálymentes és az egyetemesen tervezett létesítmények között az a fő különbség, hogy az akadálymentesség bizonyos speciális megoldásokat helyez előtérbe, az egyetemes tervezésnél viszont érvényesül egy proaktív szemlélet, előregondolkodás, ami azt jelenti, hogy eleve úgy tervezzük a teret, hogy nem létesítünk utólag elhárítandó akadályokat. Ha például egy forgó eszközt a padozatba süllyesztettünk, akkor azt rögtön mindenki tudja használni, nem kell később speciális szempontok alapján alakítani rajta.

– Hogyan segíti egy ilyen tér azt, hogy ép és sérült gyerekek ne csak egymás mellett, de egymással együtt is játsszanak?

– A játszóterek mindig ösztönzik az együttjátszást. Igaz, az egymás melletti és egymással történő játék részben életkori sajátosság is, az egész kicsi gyerekeknél van egy olyan periódus, amikor inkább párhuzamosan, egymást figyelve, de kevés interakcióval játszanak. A gyerekek, ha egy helyen vannak, nem tesznek különbséget, sokszor maguktól segítenek is, ha egy társuk nem tud járni, ha egy látássérült gyerekkel találkoznak, akkor megfogják a kezét, odavezetik valahová. Számukra ez sokkal természetesebb, mint a felnőtteknek. De ahhoz, hogy felnőttként is nyitottak legyenek, a gyerekeknek fontos, hogy felszabadult körülmények között találkozhassanak sérült társaikkal, legyenek közös élményeik, amiket ezek a játszóterek biztosíthatnak nekik.

Kép

Kép: Szerencsejáték Zrt.

– Inkább újragondolt formatervezésű hagyományos játékok, vagy új fejlesztésű, speciális játékeszközök találhatók a befogadó játszótereken?

– Mindkettő jellemző. A felméréseink szerint a fogyatékossággal élő gyermekeknek is mindig vonzóbbak a nagymozgásos eszközök, tehát a hintázás, a csúszdázás élményét szeretik leginkább. A csúszda tervezéskor ezért vagy alacsonyabb indulószintről indítjuk a csúszdát, vagy ha a geometria lehetővé teszi, akkor a területet rendezzük hozzá a meglévő domborzatot kihasználva. Kisebb játszótereknél a kombinált eszközök válnak be, itt például a csúszdaszintet nem mindenki éri el, vannak viszont olyan platformjai, amelyek bizonyos magasságról már megközelíthetők, akár kiülve, vagy rámpa segítségével.

– Hogyan képzeljünk el például egy kombinált homokozót?

– Van egy földön fekvő, hagyományos homokozó, ami lehet fából, fémből éppúgy, mint műanyagból. Ennek a kombinált része azt jelenti, hogy különböző magasságú tálcákat is elhelyezünk benne, amelyeknél a kisebb-nagyobb gyerekek ülve vagy állva, de akár kerekesszékből is kényelmesen játszhatnak. Különböző életkorú, méretű és manipulációs képességű gyerekeket egyaránt kiszolgál egy ilyen homokozó.

– A játszóterek nagyobb része tematikus, van már például Lúdas Matyiról, a magyar népmesék világáról, de a Csepel-sziget élővilágáról szóló játszótér is. A tematikus kialakítás része az egyetemes tervezésnek?

– Az, hogy tematikát adunk a játszótérnek, az a tér és az eszközök használatának megértését is segíti. A terek szervezése ad egy vonalat, mondjuk a mese cselekménye mentén, amit követve a gyerekek észrevétlenül tanulják meg a tér működését, elrendezését. Ez plusz játékélményt is ad nekik.

Kép

Kép: Szerencsejáték Zrt.

– Milyen visszajelzések érkeztek eddig a játszóterekről?

– A legjobb visszajelzés mindig az, amikor látjuk, hogyan játszanak a gyerekek a játszótereken, és jól érzik magukat. Látjuk, milyen nagy örömöt jelent, amikor egy kerekesszékes gyermek is tud trambulinozni, mennyire boldog attól, hogy ő is röpülhet kicsit – ha nem is fél métereket, de néhány centit tud „ugrani”. Vagy van például egy szócső nevű termékünk, aminek a két pontjáról lehet egymással beszélgetni, és ezeket a játszótér két végébe helyezzük el. Ezzel is nagyon szeretnek játszani. Az én gyermekeim ugyan lassan kinövik a játszótereket, de az ő egyik nagy kedvencük a 18. kerületi játszótéren található, nyolc gyerek által hajtható forgó volt.

A szülők és a pedagógusok részéről is fontosak a visszajelzések: a projekt során sokat segítettek pontosítani, jobbá tenni az elemeket, hiszen különböző típusú sérültséggel élnek a gyerekek, és ők közvetlenül rálátnak a speciális igényeikre. A helyi igényeket is alaposan mérlegelni kell. Ha az adott környéken lévő speciális intézményben az autizmussal élők, a látássérültek vagy épp a kerekesszékes gyerekek aránya a magasabb, akkor az ő szükségleteik felé érdemes eltolni a tervezés irányát. 

A befogadó játszóterek listája: https://rolunk.szerencsejatek.hu/hu/a-jatek-osszekot

A cikk a Szerencsejáték Zrt. szakmai támogatásával készült. 

A zurek egy széles körben elterjedt lengyel népi étel, amelynek tájegységenként számtalan többé-kevésbé eltérő változata van. Az általunk ismert krumplilevesnél jóval több, savanykás, kolbásszal, pirított szalonnával és főtt tojással gazdagított leves. Ha szeretjük az egytálételes megoldásokat, akkor rozscipóban tálaljuk, amitől nagyon laktató lesz.  

A pierogi talán az egyik legnépszerűbb és legismertebb lengyel étel. Egy tésztaféle, amelyet sósan és édesen is elkészítenek. Ízesítik gombával, káposztával, gyümölcsökkel, gyógyfüvekkel, néha sertéshússal vagy halakkal, esetleg vadhúsokkal. A helyben megtalálható alapanyagokat határtalan kreativitással és meglepő változatossággal kombinálják. De nemcsak ízében, hanem használatában is nagyon változatos étel: lehet főzni, sütni vagy akár levesbetétként elkészíteni. Aki Lengyelországban jár, annak a pierogi kihagyhatatlan fogás! 

A paczki, azaz a lengyel fánk az egyik legismertebb lengyel desszert szerte a világon. Tésztája különösen gazdag, búzalisztből, tojásból, tejből és vajból készítik. Kissé lapított golyókká formálják, és kelés után kisütik lehetőleg zsírban vagy növényi olajban. A fánkokat ízesítik, legtöbbször lekvárral töltik meg, a tetejét porcukorral vagy mázzal díszítik. Lengyelországban a fánkot különösen „zsíros csütörtökön” fogyasztják, azaz a hamvazószerda előtti csütörtökön, a nagyböjt kezdetén. A fánk készítésének hagyományos oka az volt, hogy nagyböjt előtt felhasználják az összes megmaradt zsírt, cukrot, tojást és gyümölcsöt.  

Kép

Pierogi - Kép: Freepik

Az oscypek a tátrai juhok tejéből készített tradicionális lengyel sajt. Hagyományos módon, kézzel készítik, ennek köszönhetően nyeri el a sajátos füstölt, sós ízét. Külsejét tekintve is érdekes, hiszen a tallér, hordócska vagy orsó alakúra formázott sajtot jellegzetes mintázattal díszítik. Különleges alkalmakra akár egyedi, például bárány formájú sajtot is készítenek. Általában magában vagy áfonyalekvárral fogyasztják, a grillpartik remek kiegészítője.  Zakopanéban, a Gubałówka-hegy alatti piacon egész évben árulják az oscypeket, valamint a kecske- és tehéntejből készült hasonló sajtokat széles választékban, illetve télen a lengyel karácsonyi vásárok elhagyhatatlan kelléke is ez a finomság. 

Lengyelország híres itala a vodka. Ez talán akkor a legszembetűnőbb, amikor lengyel élelmiszerboltokban járva látjuk, hogy az alkoholrészlegnél jóval nagyobb választék található vodkából, mint a többi italból. Az Euromonitor adatai szerint Oroszország után Lengyelországban a legmagasabb az egy főre jutó vodkafogyasztás. A lengyel vodkának két fontos kritériuma van: először is rozsból, búzából, tritikáléból, zabból, árpából vagy burgonyából kell készíteni, másodszor pedig Lengyelországban kell, hogy készüljön. Van tiszta és ízesített vodka is, például mentolos, cseresznyés, mogyorós... Felsorolni az összeset szinte lehetetlen. A lengyel lakodalmak elmaradhatatlan kelléke a citromos vodka, bár ezt gyakran spirituszból készítik, és nem lepárlással.  

A cikk megírását a A Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet támogatta.

Az asztala tele volt műszaki rajzokkal, a fiókjában lánya gyerekkori rajzait őrizte. Műhelye padlóján szerteszét hevertek az ezüstszínű esztergaforgácsok, középen még egy bokszzsáknak is jutott hely. Az egyik sarokban egy sokat használt marógép állt, a munkaasztalon pedig számos olyan eszköz – reszelő, tolómérő, menetfúró – sorakozott, amelyek a mai fiataloknak talán már semmit sem mondanak. Károly bácsi jövőre lesz 70 éves – tavaly végleg lehúzta műhelye redőnyét, s ezzel lezárult élete egyik legfontosabb korszaka. 

Egy kis faluban, Szentmártonkátán született és élt a családjával egészen 18 éves koráig.  Milyen volt ott az élet?  

Szüleink egyszerű munkásemberek voltak. Egyáltalán nem éltünk fényűzésben, elég, ha annyit mondok, hogy mind a négyen egyetlen szobában laktunk, a mellékhelyiség pedig kint volt a ház mellett. Kivételes alkalmakkor ettünk csokit, de azt a testvéremmel addig felezgettük igazságosan egymás közt, amíg el nem fogyott. Így van ez a mai napig. Szerencsére olyan erős kötelék van köztünk, hogy soha senki és semmi nem tudott minket egymás ellen fordítani.  

A szüleink olyan, manapság nem túl népszerű értékeket adtak át nekünk, mint a becsületesség, a szeretet, a kitartás és az igazságért való kiállás. 

Édesapám rengeteget dolgozott, hogy megéljünk, rendszerint este ért haza a gyárból, Pestről. Ekkorra édesanyám kikészítette neki a vacsorát, és ha csirkehús volt, akkor azt elosztotta négyfelé. Apám nem mind ette meg az ő részét – azt füllentette nekünk, hogy nem bír többet enni, csak hogy mi repetázhassunk.  
Egyébként a csirkehúsért mindig is odáig voltunk, különösen a bátyám. Néha azon gondolkodtunk, vajon mekkora lehet a világ legnagyobb csirkéje, s mi meg tudnánk-e enni egy ültő helyünkben. (nevet) Még édesapámra visszatérve, élete során egyetlen kérése volt felénk: végezzük el a gimnáziumot. Ez a hatvanas években nem sok fiatalra volt jellemző. Megfogadtuk a tanácsát. 

Aztán – akárcsak a bátyja – kitanulta a szerszámkészítő szakmát. Tudom, viccesen azt szokta mondani, hogy a két legősibb szakma közül az egyiket űzi.  

És szerencsére ez a szerszámkészítés! (nevet). Fiatal felnőttként összeszedtem a bátorságom, odaálltam apám elé és azt mondtam: „Édesapa, én vagy szerszámkészítő leszek, vagy semmi!”. 

Erre ő? 

Áldását adta. Azért akartam ebben a szakmában dolgozni, mert mindig is szerettem volna alkotni. Olyan volt ez nekem, mint másnak a szobrászat. Ha kaptam egy vasdarabot, már láttam is benne művem. A századmilliméteres pontosságra megmunkált, tömeggyártásra alkalmas szerszámot, ami lehetett például egy mobiltelefon, egy autó vagy egy laptop alkatrésze, vagy épp egy üdítősflakon.   

Kép

Időközben Budapestre költöztem – ahogy a bátyám és a szüleink is –, egyéni vállalkozó lettem, kialakítottam a magam műhelyét és kapcsolatrendszerét, majd családot alapítottam. De, aki azt hiszi, hogy ez olyan könnyű volt, ahogy elmesélem, annak csalódnia kell. Házmesteri lakásban kezdtük az életünket a feleségemmel, munka mellett takarítottuk a lépcsőházat, hordtuk a szemetet. Végül el tudtunk költözni egy saját lakásba, utána pedig megszületett a kislányunk.  

Amikor megtudta, hogy apa lesz, nem ijedt meg a felelősségtől? Vagy attól, hogy mi lesz, ha nem lesz elég a pénz? Elvégre egyéni vállalkozóként az élet akkoriban is kiszámíthatatlanabb volt, mint bejelentett alkalmazottként.  

Én az apaságdolgot nem töprengtem úgy túl, mint a mai fiatalok.  

Soha nem ijedtem meg, mert a világon a legjobb dolognak tartottam azt, hogy jön közénk egy új kis élet, aki majd bearanyozza a napjainkat. Ilyenkor az anyagiak nem számítanak. 

Csak arra tudsz gondolni, hogy minden nap elvégezd a feladataid, ezáltal megteremtsd, ami az ő életéhez szükséges. Egyébként nem is úgy indult, hogy kislányunk lesz – az utolsó percig azt mondták, fiú érkezik. Csak én sejtettem, tudtam, hogy nincs igazuk. Két órával a kislányom születése után már a kórházban voltam. Jött egy ápoló, aki odavezetett egy ablakhoz, amely mögött körülbelül húsz újszülött feküdt. Egy picurka integetett nekem. „Látja, ő a maga lánya!” – mondta az ápoló. 

Amikor a lányom nagyobb lett, ügyeltem rá, hogy ne a saját vágyaimat akarjam rajta keresztül megvalósítani. Mindig elmondtam a véleményemet és az érveimet egy adott dologról, de a döntés joga az övé (volt), minden jó és rossz következményével együtt. Örülök egyébként, hogy ő még olyan klasszikus meséken nőhetett fel, mint például a Vuk, az Öreg néne őzikéje, a Kipkopp karácsonya, a Micimackó vagy A kis herceg. Utóbbi az én személyes kedvencem is. Fontosnak tartottuk, hogy sokat olvassunk neki, hogy fejlesszük a képzelőerejét és az empatikus készségét, de kirándultunk, sportoltunk is együtt. Sajnálom, hogy manapság a tablet lett a babysitter.

Kép

Ön szerint boldogabb életük lenne tablet és telefon nélkül?  

Tudom, nem leszek népszerű a véleményemmel, de vállalom. Nyilván a digitális eszközök is kellenek az élethez, de én azt látom, hogy a mai gyerekek (és szüleik) – tisztelet a kivételnek – nem érzik az arany középutat, ha erről van szó. Azt egyenesen szánalmasnak tartom, amikor a gyerekek azt rögzítik telefonnal, ahogy a diáktársuk veri a tanárt vagy az osztálytársát. A buszmegállóban nem is beszélgetnek egymással, csak állnak egymás mellett telefonnal a kezükben. Az az ember érzése, mintha nem is ismernék egymást.  

Ez a kor nem A kis herceg mesének kedvez. Már csak kevesen akarják egymást igazán megismerni, „megszelídíteni”. Szerintem a mai „gyors” játékok és mesék hatására a gyerekek egyre türelmetlenebbé válnak.  

Némelyik 9-10 éves korára öntörvényű lesz, mindent azonnal akar, és így lesz ez felnőttként is, amikor nem akarják majd megmászni a ranglétrát a munkahelyen, hanem egyből a vezetői pozíciót pályázzák meg. Feje tetejére állított világban élünk, ahol 12 éves lányokat azért piszkálnak a kortársaik, mert még szüzek, és ahol a fiúk nőiesebben öltözködnek, mint a lányok. De, hogy valami derűsebbet is mondjak: több éve foglalkozom fiatal sportolókkal ökölvívóedzőként – velük kifejezetten jó tapasztalataim vannak, tehát nincs veszve a remény. 

Merthogy a szerszámkészítés mellett a másik nagy szenvedélye az ökölvívás. Ha jól tudom, versenyszerűen is űzte.  

1970-től nyolc éven át a Budapesti Honvéd ökölvívó egyesület első osztályú versenyzője voltam, ahol a „legnagyobbak” között sajátítottam el az ökölvívás „művészetét”. Számomra ez az egyik legkeményebb embernevelő sport. Fegyelmet, erőt, kitartást ad, taktikus gondolkodásra késztet. Mindig hangsúlyozom, hogy ezt a sportot nem azért kell megtanulni, hogy verekedjünk egyet a kocsmában! A versenyszerű sport után egyértelmű volt, hogy edzőként adom át a tudásomat és a sport iránti elkötelezettségemet a fiataloknak. Dolgoztam a Boksz Barátok Klubjánál, a Magyar Ifjúsági Válogatottnál, és az Erdei Zsolt nevével fémjelzett Madárfészek Ökölvívó Akadémián, ami életem talán legszebb időszaka volt.  

Kép

Már nem edzősködik?  

Egy bizonyos kor felett inkább visszavonul az ember, de a mai napig figyelemmel kísérem a hazai ökölvívás alakulását és az általam edzett gyerekek pályafutását. Most, a hetvenedik életévemhez közelítve a vállalkozásomat is felszámoltam, a kényszer hatására kellett abbahagynom. Eladtam a műhelyem, amely gyakorlatilag a második otthonom volt. Minden eszköz és gép a szívemhez nőtt, mindegyikhez fűződött egy-egy emlék. Harminckét év gyorsan elrepült. De ez érzékeny téma, nem is szeretnék mélyebben belemenni.  

A harminckét év alatt két infarktus érte. Azóta nem fél a haláltól?  

Vállalkozónak lenni mindig stresszes, mert az ember nem tudja, lesz-e holnap megrendelése, vagy hogy belekötnek-e a munkájába. Nyilván a sok stressz vezetett a két infarktushoz, az első 1995-ben volt.  

A kórházba bejött hozzám az akkor tizenhárom éves lányom, leült az ágyam szélére, és azt kérdezte: „Apu, ugye nem halsz meg?”. Megígértem neki, hogy soha nem halok meg. (kacsint)  

Egyébként a halál egyáltalán nem foglalkoztat. Az agyam tudomásul vette, hogy minden elmúlik egyszer. De azért persze szeretnék még sokat sétálgatni, fényképeket nézegetni, figyelni éjjel az autómra felmászó szemtelen kis nyesteket, és jó volna egyszer még újra Párizsban, a szeretett padomon üldögélni. Szeretném még szemlélni, jobban mondva élni az életet.  

Királyként uralkodni a középkorban a szemünk világa nélkül lehetetlennek tűnik, pedig II. Béla 10 éven át kifejezetten sikeresen uralkodott Magyarországon. Apja, Álmos herceg elkövette azt a hibát, hogy Könyves Kálmán király ellen lázadozott. Többször is kegyelmet kapott, de az uralkodó végül kisfiával együtt megvakíttatta, hogy alkalmatlanná tegye az uralkodásra.

A sors és a politika végül mégis úgy hozta, hogy 1131-ben Béla lett a király. Eltökéltségén kívül szerb felesége, Ilona segített neki – ők ketten nagyon hatékony párost alkottak. Az aradi országgyűlésen hatvannyolc nemesurat kaszaboltattak le, akik annak idején szerepet vállaltak Álmos és Béla megvakításában. Béla és a királyné aktív, agresszív politikát folytatott. Legyőzték Könyves Kálmán törvénytelen fiát, Boriszt, aki a könnyű győzelem reményében le akarta taszítani a trónjáról a vak királyt, majd Magyarországhoz csatolták a mai Boszniát, és Dalmácia egy részét is. Megalkották a kezdeményeit annak a királyi kancelláriának, amit teljes egészében csak Vak Béla unokája, III. Béla hozott létre. Mindehhez okosan és taktikusan használták fel a királyi tanácsadókat.

Ráadásul ők voltak azok, akik megmentették az Árpád-házat a korai kihalástól. Béla és Ilona négy fiúval és két lánnyal további százhetven évre biztosították az uralkodói vérvonal fennmaradását.

John Forbes Nash, a történelem egyik legnagyobb matematikusa, a paranoid skizofréniával küzdve töltötte élete szinte minden tevékeny évét. Tizenhét éves korától kezdve publikált szaklapokban, huszonkét évesen pedig megszerezte a PhD-fokozatot. A szakdolgozatát játékelméleti matematikából írta: olyan stratégiai gazdasági döntések mechanizmusairól, amelyekben a résztvevők tudnak a többiek lehetőségiről, de nem működnek együtt. 1958-ban, harmincévesen a világ egyik legjobb egyetemén, a Massachusettsi Műszaki Egyetemen kapott kutatótanári állást. Sajnos azonban ebben az évben már elhatalmasodtak rajta a betegség jelei. Egy kínos egyetemi előadása után lemondott az állásáról, és elmegyógyintézetbe került. Itt hosszas gyógyszeres kezelést kapott, amitől az állapota valamelyest javult, bár ő maga azt nyilatkozta, hogy egyszerűen megtanulta eljátszani a tőle elvárt szerepet.

A hatvanas évekre már begyakorolta a saját személyére szabott viselkedési stratégiát. Lassacskán visszakerült a tudományos élet vérkeringésébe, kapcsolatokat ápolt a matematikusok közösségével, akik aztán felterjesztették a közgazdasági Nobel-díjra. Ezt végül 1994-ben, hatvanhat évesen nyerte el, mégpedig a negyven évvel korábban folytatott játékelméleti kutatásaiért. Meg volt győződve róla, hogy ha egy egészséges ember logikája mentén gondolkodik, soha nem ért volna el ilyen sikert.

John Nash 2015-ben halt meg a feleségével együtt, amikor az őket szállító taxisofőr egy szalagkorlátnak hajtott. Hatvanas éveiben járó fiuk, John Charles Nash szintén skizofréniában szenved. Második keresztneve a betegség jelképe: apja arról az egyetemi szobatársáról és jó barátjáról nevezte el, aki csak az elméjében létezett.

Henri de Toulouse-Lautrec szülei dúsgazdag főnemesi családból származtak, ugyanakkor elsőfokú unokatestvérek voltak, amivel fokozott genetikai veszélyeknek tették ki a születendő utódjukat. Az 1864-ben született Henri – éppen úgy, mit a nagyapja, az apja és a nagybátyja – kiválóan rajzolt és festett. Azonban tizenhárom évesen eltört a jobb combcsontja, a következő évben pedig a bal. A törések nehezen gyógyultak, és a mai napig vitatott genetikai rendellenességek miatt a lábai nem nőttek tovább. Felnőttkorára egészséges méretű felsőtesttel és gyereklábakkal kellett élnie az életét. Mivel apja daliás, kisportolt lovas, híres nőcsábász volt, a százötven centis gyermek nem felelt meg az egészséges testű nemesi társaság elvárásainak. Toulouse-Lautrec tizennyolc évesen a művészetbe és a Mont Martre bohém forgatagába menekült. Annak ellenére, hogy otthonról rendszeres apanázst kapott, maga akarta megkeresni a megélhetése költségeit. Posztereket, plakátokat, litográfiákat készített, ezeknek jó részét a La Rire című magazin számára, illetve a frissen megnyitott Moulin Rouge reklámkampányához.

Jellegzetes alakja rendszeresen felbukkant a festőnegyedben, és sok gúny tárgyává tette. Élete jelentős részét bordélyházakban töltötte, az ott dolgozó lányok megértették őt, és ő is őket. Mint mondta, ők igazi modellek, nem csinos próbababák, leghíresebb képeit az ő kiábrándult, illúziót vesztett világukról festette. Az abszint és a szifilisz végül felemésztette az életerejét. Harminchat évesen halt meg.

Száz évvel ezelőtt kevés nő szállt szembe a társadalmi elvárásokkal. Az ausztrál Anette Kellermann viszont nem volt hajlandó elfogadni a számára kellemetlen megkötéseket.

Kislány korában, az 1880-as években kiderült, hogy a csontjai nem fejlődnek rendesen. Az angolkórnak is nevezett, kalcium- vagy D-vitamin-hiány okozta betegség miatt lábra sem tudott állni. Orvosi javaslatra fájdalmas kezelésre kényszerült: hatéves korától tizenhárom éves koráig acélsínek közé szorították a lábait. Ekkor az apja beíratta egy úszástanfolyamra, és ez a döntés mindent megváltoztatott az életében.

Rohamtempóban többszörös ifjúsági bajnokká, majd tizenhat éves korára világbajnokká edzette magát. Veszélyes bemutatókon vett részt: az egyiken harminc méter magasból ugrált a vízbe, máskor húsz méterről krokodilokkal teli medencébe. Innen aztán nem volt megállás. Huszonegy évesen már a szinkronúszást népszerűsítette, és közben megelégelte a kor pantallóból és úszóblúzból álló, ügyetlen szerelésit, ehelyett tervezett egy egyrészest. Ennek aztán olyan sikere lett, hogy saját márkát alapított, és ezrével adta el őket.

Mozikarrierbe is kezdett. A Déltengeri Vénusz című 1916-os film után az ausztrál sajtó megállapította, hogy ő a tökéletes nő. Könyvet írt a szépség megőrzéséről, az úszás helyes technikájáról, még mesekönyvet is kiadott. Idősebb korában egészségboltot nyitott, és az úszást élete végéig nem hagyta abba. 1975-ben, nyolcvankilenc évesen halt meg. 

A cikk a Szerencsejáték Zrt. szakmai támogatásával készült.