Áru a pult alatt, per a kirakatban – Furfang és félelem a Kádár-korban

 – Hallottam már valamennyit „az elmúlt negyven év” koncepciós pereiről, és a kirakatper szót is. Ezek ugyanazt jelentik?

 – Nem, ezeknek teljesen más az üzenete és a lebonyolítása is. A koncepciós per legtöbbször titokban vagy nagy hallgatások közepette zajlott, sokszor még az ítélet is titkos volt. A kirakatper viszont éppen ellenkezőleg, széles nyilvánosság előtt folyt, hogy megmutassa a népnek, milyen tettért milyen büntetés jár, sokszor úgy megrendezték, akár egy színházi darabot… Az enyém kirakatper volt.

– Te eredetileg egy község termelőszövetkezetének műszaki vezetője voltál, hogy kerültél ehhez a bizonyos nagyvárosi céghez?

 – Szólt egy barátom, hogy kilép a munkahelyéről, egy széles körben ismert autóipari trösztből. Én azt gondoltam, hogy a kinevezésemet pártvonalon nem fogják megerősíteni, mert nem voltam párttag…

 – Mégis kineveztek.

 – Behívtak a pártbizottságba: „Elvtárs, hol lakik?”. Mondom: egy szolgálati lakásban, Adonyban. „És hol szeretne?” Hát, Dunaújvárosban. „Jó, elintézzük! Elvtárs, a felesége hol dolgozik?” Az Adonyi Általános Iskolában. „És hol szeretne dolgozni?” Dunaújvárosban, a főiskola nyelvi lektorátusán. „Megoldjuk, elvtárs!” Három nap múlva minden el volt intézve. Magyarország egyetlen autószerelői hálózata volt a cég, abszolút monopólium, és kellett oda egy számukra megbízható káder.

Később persze jöttek, hogy elvtárs, ugye meg tudjátok csinálni az autót soron kívül? Szóval ezért adtak meg a pártbizottságnál minden segítséget.

 – Ebben az időszakban volt az, hogy te rájöttél, hogy ez már nem az éjjel-nappal dolgozós termelőszövetkezet, és megpróbáltad a férjedet bevonni a háztartásba? – kérdezem az asszonyt, és ő hamiskásan mosolyogva rábólint.

 – Azt mondta az asszony: te is dolgozol, én is dolgozom, szóval menjél, és mossad ki szépen a ruhákat. Én fogtam a kis Szokol rádiómat, bevonultam a fürdőszobába, és mostam a ruhákat. Ez kétszer történt meg összesen. Másnap elkezdtem érdeklődni, hogy milyen másodállási lehetőség van, amiből pénzt lehet csinálni, így lettem igazságügyi műszaki szakértő és műszaki vizsgáztató. Ebből vettem egy automata mosógépet protekcióval. Mi úgy voltunk egyenlők a háztartásban, hogy inkább többet dolgoztam a szakmámban, több pénzt adtam haza, csak megszabadulhassak a házi teendőktől.

– Én gépeltem le a baleseti jegyzőkönyveket egyébként… Erika táskaírógépünk volt, két papír között egy indigó. Négy példányt is vitt – teszi hozzá a feleség olyan arckifejezéssel, amely a büszkeség és a szarkazmus határvidékéről származik.

– Két évig tartott a békés időszak, akkor építkezni kezdtem, melóztam minden hétvégén péntektől vasárnapig. Többször volt olyan, hogy szóltak, most kell hozni a cementet, de nem ér rá a sofőr, ugorj ide! Én beültem a kocsiba, 10-re felértem Pestre, azután pakoltuk felfelé a cementeszsákokat. Este úgy mentem haza, hogy belekötött a cement az izzadt nyakamba.

 – Az építőiparban akkor áruhiány volt, jól tudom?

 – Olyankor szóltam az apósomnak, aki egy borgazdaságnak volt a kereskedelmi igazgatója, hogy baj van, áll az építkezés, nincs anyag. Feljött két láda borral, és elmentünk a barátjához, aki meg a Tüzép egyik vezetője volt, és akivel mindig együtt iszogatott a pinceborászatban. Szevasz, Pistám, a vejemnek egy kis problémája akadt, nem baj, lássuk, mit tehetünk. A borosládák csöndben gazdát cseréltek, ő meg kiszólt a sameszának: Pista barátom vejének kellene cement. Mondja a samesz, de hát egy szem sincs, tudod. Ezért mondom, hogy már ebben is politika volt, a rendszer szerves része volt, hogy az informális kapcsolati hálózat kellett a működtetéséhez.

A raktárban hátul volt egy függöny, és mögötte pihent a cement. Akár egy színházi díszlet…

– Tehát volt a trösztben egy felelősségteljes munkád, mellette a budapesti építkezésed, egy igazságügyi szakértői munkád a mosás elől menekülve, és izzítottad az informális utakat a „keresztapákkal”, meg működtetted az építkezési kalákát. Közben az asszony vitte a hátteret.

 – Amikor bejelentettem neki, hogy van lehetőség Budapesten építkezni, ő azt mondta sírva, hogy nem megy bele. Hogy akkor megint évekig zsíros kenyér lesz… Megmutattam neki, hogy néz majd ki a lakás, és szép lassan beleédesgettem a gondolatba…

– A szüleink meg mind azt gondolták, hogy az én sznobságom hozott fel minket Budapestre! – emlékezik vissza a feleség. – Vidéki lány voltam eredetileg, persze hogy vágyódtam Pestre, a színházakra, a barátokra. Csak a hozzávezető utat én túl gyorsnak találtam.

 – Milyen frizurád volt akkor?

 – Sasson-vágás. Ezt tincsenként vágták, szinte hajszálanként, kívülről befelé haladva, komoly divatja volt.

Kép

Kép: Csongor Andrea

 – Úgy szereztünk az építkezéshez elég időt, hogy volt 15 nap szabadságom, meg ott volt a marxizmus-leninizmus szeminárium – mi foximaxinak hívtuk –, ami hároméves volt, és még főiskolai végzettséget is adott. Erre adtak 40 nap szabadságot. A feleségem szépen átvette az anyagot, kidolgozta a tételeket, én meg építettem a házat, a kidolgozott tételeket átnéztem, azután levizsgáztam.

 – Sosem hallottam még ilyen gyönyörű összjátékot, a konspiráció hátterében magával Marxszal… A gyerekek mennyi idősek voltak ekkor?

 – Egy felsős, egy alsós és egy ovis. ’79-től ’81-ig épült a ház. Ebben is volt egy tipikusan szocialista buktató: a pesti építkezéshez pesti munkahely vagy lakóhely kellett, és nekünk egyik sem volt. Feleségem nagynénjének a háztömb-megbízottját győztük meg némi hozzájárulással, hogy hozzá bejelentkezhessünk.

 – Hogyan kezdődtek a megpróbáltatások?

 – Mi garanciális javításokat is csináltunk, és sokszor olyan cserék is bekerültek a tételek közé, amelyek nem voltak jogszerűek. Ez köztudott volt. De ez nem szervezeti szinten folyt, hanem a munkások saját boltjaként. Ha kellett egy olyan alkatrész a kocsiba, amit a gyár csak garanciális javításhoz gyártott, csináltak egy munkalapot ehhez, és megigényelték az alkatrészt, az autótulajdonos meg fizetett a szerelő zsebébe. Zaporozsec, Moszkvics, Volga, Lada… Ezek álltak ott az udvaron, néha hónapokig, ha nem volt alkatrész.

Az egész országban, minden autószerelő műhelyben ez folyt, és mindenki tudta is. Volt egy érthető közfelháborodás a szerelők ellen.

– Ezt a közfelháborodást szerették volna lecsitítani, kielégíteni a bosszúvágyat?  

 – Példát akartak mutatni az embereknek, hogy látjátok, ezeket megbüntetjük, mert disznólkodtak, ahelyett, hogy a szerelőket érdekeltté tették volna a munkában, vagy gyártottak volna elég alkatrészt. A csapda az volt ebben, hogy a gyakorlat valóban megszegte a jogszabályt, viszont törvényesen meg megoldhatatlan volt a feladat… Hagylak én téged törvénytúlsónak lenni, amíg jó fiú vagy, de ha nem akarom, nem hagylak – ez volt az üzenet. Úgyse tudsz eleget tenni a jogi elvárásnak, mert csalnod kell ahhoz, hogy hozd a tervet.

 – Hogyan választották ki, hogy melyik műhely kerüljön a kirakatperbe?

 – Olyat kerestek, ahol belső feszültség volt. Nálunk a párttitkárom, aki a délutáni műszak műszakvezetője volt, másodállást is vitt, és amikor én elhagytam az üzemet, utána ő is elszivárgott. Egyszer visszamentem ellenőrizni, és sehol a műszakvezető. Nagy nehezen elbőgte magát valaki, hogy kinn autóvezetést oktat a hatos úton, én meg adtam neki egy írásbeli figyelmeztetőt. Ez kiverte a biztosítékot a pártbizottságban, behívattak, én meg elmondtam, hogy muszáj volt figyelmeztetnem, mert vezetőként elhagyta a munkaállomását. Csak azt hajtogatták, hogy írásbeli figyelmeztetést nem adhatok egy funkcionáriusnak. Ezt nem értettem. A pesti igazgató is lebaltázott, én pedig nem fogtam fel, hogyan tartsak fegyelmet, ha nem inthetem meg azt, aki súlyos vétséget követ el. Egy ideig rendben mentek a dolgok, azután ez a csinovnyik kezdte újra az egészet. Én újra figyelmeztetőt adtam. Nemsokára szóltak nekem, hogy a szemben lévő házból a rendőrség lesi a műhelyt, jegyzetelnek. Bűnszövetkezetben elkövetett államellenes lopás lett a vád.

A rendőrségi szakaszban rögtön a kiabálás, fenyegetődzés ment, de érzelmileg az volt rettenetesen megterhelő, hogy a kihallgatótiszt teljesen felzaklatva kirohangált a kihallgatószobából, és másfél órákig nem jött vissza.

Pipa volt, hogy nem akarok bűnös lenni. „Elismeri, elismeri?” – ezt hajtogatta.

Nem ismertem el, így elsőre ad acta tették az ügyet. Jóval később mégis ügyészi szakba került.

 – Hogyan értesültél erről?

– Addigra felköltöztünk a felépült házunkba, ám egyszer csak jött egy idézés. Azt gondoltam, hogy egy jó ügyvéd simán megment, ő viszont azt mondta, hogy kettőtől hét évig terjedő börtönbüntetésre lehet számítani. Első fokon tényleg egy év hat hónapot kaptam, egy olyan „bűnszövetkezet” tagjaként, amelyre tizenegy év börtönt szabtak ki összesen, holott a jogtalan garanciális cserék összes értéke 23 ezer forint volt, ami körülbelül egy ember négy-öt havi fizetése lehetett akkoriban… Ezután három évig jártam a tárgyalásokra, elfoszlott ezalatt az Eszterházy-kockás érettségi öltönyöm is, amelyikben udvaroltam a feleségemnek… Álmatlan éjszakáim voltak, és azon morfondíroztam, hogy mi fog történni velem a börtönben. Meg hogy elveszítem a diplomámat, és mehetek kazánfűtőnek, ott majd jól megtanulok angolul. Ez volt a vízióm a jövőre.

 – Voltak feszültségeink – szól hozzá Nagymama. – A férjem aludt két órát nyugodtan, azután jött a belső ébresztő a fejében, és már a tárgyaláson ült lélekben, és ez így ment órákig. Mi a gyerekeket kímélni akartuk, titkoltuk a pert. Miután lefektettük őket, kiültünk a konyhába „konspirálni”.

 – Az első tárgyaláson az ügyésznő felolvasta a vádiratot, én felszólaltam, kértem, hogy mondja meg, pontosan mi a vád, és az a fiatal bíró olyan ordenáré ordítozásba kezdett, olyan megalázó módon lebarmolt, hogy teljesen elvesztettem az értelmes tárgyalásba vetett hitemet. Szünetben minden ügyvéd odajött, és mondták, hogy nem szólalhatok meg, ne csináljam ezt. Mindenkinek külön ügyvédje volt, az egész „bűnszövetkezetnek”. „Uram, ne csinálja!” – mondta az enyém, és éreztem, hogy bármi megtörténhet, ki vagyok szolgáltatva teljesen.

 – Nem az volt köztünk a feszültség forrása, hogy a férjem valóban bűnt követett volna el – mondja az asszony. – Ingerültek voltunk mindketten a félelem miatt, és ebben a légkörben jártak a gyerekeink iskolába.

Később azt mondták, jobb lett volna, ha tudják az okot. Évekig éltünk feszültségben, ezt a levegőt lélegezte be az egész család.

 – Találtak néhány gyanús munkalapot, és pár embert le is ültettek. Rólam azt kellett volna bizonyítaniuk, hogy mindenről tudtam, de én nem tudtam semmiről, és nem ismertem be semmit. Amikor a másodfokon voltunk, írtam a Kádár János titkárságára egy levelet. A régi KISZ-es barátok bekerültek addigra a titkárságra, és egy szép kis episztolát alkottunk az ártatlanságomról. Akkor megváltozott körülöttünk a légkör, következő héten már nem ordítottak velem, hanem azt bizonygatták, hogy mindent meghallgatnak, amit mondani szeretnék. Visszatették első fokra az eljárást. Maradt addigra egy négyezer forintos tétel, amit be kellett volna ismernem, okirathamisításért, mert aláírtam a munkalapot. Az ügyvédem azt mondta, ez jó, ezt már fogadjuk el. Ez volt az a pillanat, ahol döntenem kellett arról, hogy ki vagyok, milyen ember vagyok, milyen anyagból gyúrtak… És eggyé váltam a döntésemmel. Nem fogadtam el, mert akkor ugyan már csak négyezer forint büntetés nézett ki nekem, de az is priusz lett volna. Ezt nem vállalhattam.

 – A feleséged tudott erről az ajánlatról?

 – Persze. Én azt mondtam: „Ha ártatlan vagy, ne fogadd el!”. De nagy kockázat volt, súlyosbítás is lehetett volna. Féltettem magunkat, mi lesz, ha börtönbe megy.

 – Már csak én egyedül mentem tovább újra a másodfokra. Az egyetlen tanú ott azt mondta, neki nincs miről beszámolnia, így lezárták a tárgyalást. Meghívtam az ügyvédemet ebédelni, és ott mondta el nekem, hogy erre a felmentésre ő sem számított. Ez már a gulyáskommunizmus ideje volt, a hatalom már nem volt annyira erős, én éreztem, hogy nem szabad beismerni semmit. Nem akartam az erkölcsi bizonyítványomat elveszíteni, ez komoly tét volt számomra. A közvéleményt pedig már az is kielégítette, hogy vizsgálatot indítottak, ez a napilapokban megjelent, és az ítéletet ezek az olvasók már nem követték nyomon.

A hatalom megtette a kötelességét, megvédte a polgárait – mondták, de utána is minden ugyanúgy ment tovább. A szisztémában semmi nem változott.

 – Mi történt, amikor hazajöttél a jó hírrel?

 – Elmentünk sörözni a barátainkkal, akkor mondtam el nekik az egészet. Később az elsők között voltam, aki magánvállalkozásba kezdett.

 – Zöld spriccelt bevonatú egyszemélyes heverőink voltak, összetolva, én ültem a szélén és bőgtem, hogy annyi pénzt hozott haza, ebből biztos börtön lesz – szól hozzá a feleség, és én látom magam előtt azt a zöld heverőt, amin a gyerekeim – az ő unokáik – ugrálták szét ezt a korszakot és a zöld szövetbe ivódott félelmet.

 – Nagypapa, te Kiváló dolgozó is voltál akkoriban. Lefényképezhetem az érmedet?

És tényleg eltette, én pedig lefényképezem.

Kép

Kép: Csongor Andrea