Hat évvel ezelőtt nyitottad meg éttermedet a Liszt Ferenc téren, amelynek jelszavai: gondoskodás, törődés, szeretet. Mondhatjuk, hogy ezzel régi álmod vált valóra?

Egyáltalán nem terveztem éttermet nyitni, az egész egy görbe estének köszönhető: a hajdani Best of zenekarommal gyakran léptünk fel egy kis kocsmában, és az ottani üzletvezető folyton kérdezgette, miért nem csinálok már egy éttermet. Erre én minden alkalommal azt feleltem, hogy azért, mert nem értek hozzá. Az említett koncert és jó néhány fröccs után mégis olyannyira elmerültünk az étteremtémában, hogy reggelre kész volt a teljes üzleti terv.

Minden hétköznap hajnali fél ötkor kelsz, reggeli műsort vezetsz Sebestyén Balázs és Vadon Jani mellett a Rádió 1-nél. Utána mit szoktál csinálni?

Adás után megbeszéljük a másnapi műsortervet, aztán mindenki megy a maga dolgára. Én például benézek az éttermembe, ügyeket intézek, és van, hogy este ismét az étteremben kötök ki.

Otthon te sütsz-főzöl a családnak?

Igen, én vagyok otthon a konyhatündér. Örömmel tölt el, ha alkothatok, és az is, ha mások tíz perc alatt felfalják, amit elébük teszek. A párom, Judith – vagy, ahogy én hívom: Béka – is jól főz, de nem igazán szeret, és ezzel nekem az égvilágon semmi gondom nincs. Nagyon hiszek abban, hogy fel kell osztani egymás között az otthoni feladatokat, mert az a berendezkedés, amely 10-20 évvel ezelőtt még működött, vagyis, hogy az apuka elment dolgozni, hazajött és meccset nézett, az anyuka meg otthon gürizett egész nap, ma kivitelezhetetlen. Ha otthon vagyok, szívesen viszem a gyerekeimet edzésre, bevásárolok, megfőzök, elmosogatok.

Ahhoz mindig ragaszkodom, hogy a vacsorát együtt, a gyermekeinkkel költsük el, és teljesen egyetértek apósommal, amikor azt mondja: „Az asztal tartja össze a családot”.

Habár néha szomorúan konstatálom, hogy az együtt evés manapság kiveszőben van, csakúgy, mint sok más jó dolog.

Mikre gondolsz?

Például arra, hogy már nem foglalkozunk úgy az ünnepekkel, mint 20-30 évvel ezelőtt. A karácsony sokaknál – tisztelet a kivételeknek – kötelezően teljesítendő projekt lett, és ahelyett, hogy eltöprengenénk azon, minek örülne a másik, rendelünk valamit hasraütésszerűen az interneten. A nő-férfi szerepek körül is óriási viták vannak, ahogy az előbb már érintettük. Szerintem attól, hogy egy férfi mosogat vagy főz, egyáltalán nem lesz kevésbé férfi, s attól, hogy egy nő jó cégvezető, és több pénzt keres, mint a férje, nem lesz kevésbé nő. Ha Béka nálam magasabbra törne szakmailag és anyagilag, őszintén boldog lennék, és megélném az ő sikerét férfiként, emberként is.

Kép

Kép: Rákóczi Feri

És szerinted hagyná még neked, hogy kinyisd előtte az ajtót?

Persze. Én igenis ki fogom nyitni a nők előtt az ajtót, és nem azért, mert azt feltételezem róluk, hogy képtelenek maguktól lenyomni a kilincset. Ezzel én nem megsértem, hanem megtisztelem őket.

Felnézek rájuk, mert szépek, mert okosak, mert gyerekeket hoznak a világra.

A gyerekekkel melyikőtök a szigorúbb?

Lehet, hogy én. Panna épp a kamaszkorát éli, vannak olyan dolgok, amelyekben keményebb vagyok, mint Béka. Nem engedtem meg nekik például, hogy fent legyenek közösségi oldalakon, nem játszhatnak bizonyos videójátékokkal, és azt sem szeretem, ha csak azért kivételeznek velük – pozitív értelemben – mert én vagyok az apjuk. Ugyanis így az rögzülne beléjük, hogy bármerre mennek a világban, nekik minden eleve jár. A párommal azt valljuk, hogy ők azért születtek mellénk, hogy egyengessük az útjukat a tisztesség és a becsület mentén, valamint, hogy számos dolgot megmutassunk nekik a világból. Aztán ők majd eldöntik, amikor idősebbek lesznek, hogy mi a legszimpatikusabb nekik abból, amit eléjük tártunk.

Még egy kicsit a rádiózásra visszatérve: a szakmát Békéscsabán kezdted, aztán fokozatosan lépkedtél egyre feljebb a ranglétrán a Rádió Bridge-től a Class FM-en és a Danubiuson át a Rádió 1-ig. Lehet ezt a hivatást úgy is jól csinálni, hogy az ember kihagy néhány lépcsőfokot? Úgy értem, elég lehet a műsorvezetőséghez, ha valakinek jó a dumája, a humora, tájékozott a világ dolgairól és jól improvizál?

Őszinte leszek: egyáltalán nem tudom, mi kell ma, ahhoz, hogy egy rádióhoz bekerülj, de nem is nagyon látok-hallok olyan srácokat – szakmai berkeken kívül –, akikre azt tudnám mondani, hogy na, belőle vagy belőle jó műsorvezető lehetne.

Mit szólnál egy olyan világhoz, amelyben mesterséges intelligenciát alkalmaznának műsorszerkesztésre, hírolvasásra és vágási feladatok ellátására?

Azt, hogy én nem akarok ilyen világban élni.

Sem rádiósként, sem vendéglátósként. Irtóznék attól, hogy világító szemmel pislogó robotpincérek szolgáljanak ki. Magam is használom a technikát, de ha átesünk a ló túloldalára, az az emberi kapcsolatok rovására mehet.

Közelednek az ünnepek, így adódik a kérdés: hogyan zajlik nálatok a karácsony?

Hat éve kialakult nálunk egyfajta hagyomány december 24-ére: bőségesen megreggelizünk, pihenünk, majd elkészítem ebédre mindannyiunk nagy kedvencét, a fokhagymás-olívás spagettit. A szentestét az összes rokonnal együtt anyósoméknál töltjük. Idén tokaji aszúban áztatott libamáj terrine-t tervezek előételnek. Másnap jön hozzánk a nővérem, átmegyünk anyukámhoz, aki szintén Velencén él, hozzánk nagyon közel. Itt is lesz minden, mi szem-szájnak ingere: sült pulyka, kacsa, töltött káposzta, halászlé.

Kép

Kép: Rákóczi Feri

Van különösen emlékezetes karácsonyi élményed a gyerekkorodból?

Meg fogsz lepődni: nincsen!

Az apukám nem nagyon tudott velünk, gyerekekkel mit kezdeni, ami talán abból fakadt, hogy ő maga nem ismerte az édesapját, mert korán meghalt.

Nagyon szeretett bennünket, rengeteget dolgozott, és mindent megadott nekünk, ugyanakkor elég kevés közös élményről van emlékem vele. A karácsonyt mindig úgy éltem meg, hogy jó, jó, kapunk ajándékot, meg minden, de nemigen beszélgettünk az asztalnál. Ezt a hiányt próbálom most kompenzálni azzal, hogy minőségi időt töltök a gyermekeimmel.

Ha egy nap úgy ébrednél, hogy elveszítenéd az éttermedet és a rádiós munkádat, hogyan reagálnál?

Ha összedőlne a világ, megölelném a családomat, és azt mondanám, hogy kezdjünk valami újba. Talán szerényebben élnénk, de élnénk. A kétkezi munkától sem ijedek meg – amikor Szegeden laktam, vagonkirakodásból éltem.  A legtöbben hajszolják a vagyont, s közben nem veszik észre, hogy elmennek a saját életük mellett. Tény, hogy fontos a pénz, de én nem akarok 15 év múlva úgy ülni a párom mellett, hogy ledaráltunk egy életet, megvan mindenünk, de nem értünk rá megismerni egymást. Éppen ezért tudatosan igyekszünk néha félretenni a sóvárgásainkat egy nagyobb autó vagy egy vidéki ház iránt. Majd lesz minden, ha lennie kell. Addig is kirándulunk, nagyokat játszunk és beszélgetünk négyesben.

Kié a cici?

Az elefánt ormánya nagyon sok mindenre jó: lehet vele füvet tépdesni, gyümölcsöt szedni, zuhanyozni vagy porfürdőt venni, különféle tárgyakat felemelni vagy hajigálni, viaskodni vagy barátságosan „kezet fogni” – az elefánt még az ivóvizet is az ormányába szívja fel, és onnét fröcsköli a szájába. Egy dolgot nem lehet vele csinálni: szopni. Az elefántborjú kurta kis ormányát félrehajtva, a szájával cumizza a tejet anyja emlőjéből, amely nem a hátsó lábai közt található, mint a tehén tőgye, hanem a mellkasán, mint az emberé. Arun az első napokban időnként féltékenyen bedugdosta az ormányát Angele hóna alatt, miközben öccse szopott, sőt, még az is előfordult, hogy megpróbálta eltolni a kicsit az anyja mellől, és kettejük közé furakodni, de Angele éles trombitálással rendre utasította. Ettől eltekintve igazán jó testvérnek mondható: kezdettől fogva kedvesen tapogatta ormányával kistestvérét, akivel most már egyre jobban lehet játszani is.

Kép

Kép: Bagosi Zoltán

Családi fürdőzés

A kicsi ugyanis, aki a közönség szavazatai alapján a Samu nevet kapta, egyre bátrabban bocsátkozik újabb kalandokba. Már ismerkedik a szilárd táplálékkal is, és játékos birkózásával szinte már kifárasztja bátyját. Szeret pancsolni a medencében is, melybe azért a biztonság kedvéért még csak kis vizet töltenek a gondozók – Arun nagy bánatára, akinek számára a tavaly nyár legszebb pillanatai voltak a nagy fürdőzések az apjával.

Az öttonnás elefántbika úgy hancúrozott fiával a medencében, mint egy gyerek, hol teljesen alábukva, hogy csak az ormánya emelkedett légzőpipaként a felszínre, hol felszívva a vizet, és bő sugárban zuhanyként fecskendezve mindkettejük (sőt, ha Angele is velük tartott éppen, akkor hármójuk) fejére.

Most pedig se nagy víz, se apa, hiszen amíg Samu ilyen kicsike, addig Assam, a bika külön lakosztályban tölti a napjait.

Játék apával

Emberi szemmel talán nehezen érthető, miért kell az apát elválasztani a családtól, ám a természetben az elefántbikák nem élnek együtt a csordával, hanem magányosan barangolnak, és csak a párzási időszakban keresik fel a teheneket, akik nőivarú rokonaikkal és borjaikkal alkotnak közösséget. A budapesti állatkert szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen jó kapcsolat jött létre apa és fia között: egyáltalán nem törvényszerű, hogy az állatkerti elefántbikákat összeeresztik a borjaikkal. Assam azonban valósággal mintaapának mondható: látható örömmel, emellett nagy gonddal és türelemmel játszik a fiával, elnézően hátrálva, ha csemetéje homlokával nekifeszül a térdének, és megpróbálja eltolni hegyomlásnyi apukáját. De mivel az elefántbika arra azért nincs beprogramozva, hogy egy alig mázsás kis vakarcs szaladgáljon a lábai között, hát akár véletlenül is kárt tehetne a kicsiben, ezért ahogy előzőleg Arun, most Samu is másfél éves koráig csak a rácsos kapun át ismerkedhet az apjával.

Agyarán szólva

Három és fél éves korára Arun súlya megközelíti az egy tonnát, és már kezd kiserkenni az agyara is, bár ha az apjára üt, akkor látványos agyarakkal ő sem fog büszkélkedni majd. Míg ugyanis az afrikai elefántok közt a tehenek is agyart viselnek, addig az ázsiaiaknál a bikák sem mindig. Állatkertben az agyar hiánya inkább előnynek mondható, még ha az agyaras bikák mutatósabbak is. A budapesti állatkert előző elefántbikája, Arun – akinek emlékére a most cseperedő ifjú bika is a nevét kapta –, jókora agyarakkal rendelkezett, ám fogászati kezelése sok bonyodalommal járt. Így talán nem is baj, hogy Assam nélkülözi ezt a harci díszt – bár valójában neki is, sőt Angele-nek, a tehénnek is van agyara, csak olyan apró, hogy nem látszik ki a szájából, legföljebb akkor, ha felemelt ormánnyal szedegeti a szénát a mennyezetre akasztott kosárból.

Kép

Kép: Vörös Eszter

Elefántiskola

A szénát az elefántok azért kapják a mennyezetre akasztva, hogy elfoglalják magukat a kosárból való kiszedegetésével, így nem unatkoznak. További előny, hogy a kosárból annyit szednek ki, amennyit épp elfogyasztanak, így a maradékot nem tapossák szét, vagy potyogtatják tele trágyával – hiszen napi 100-150 kg takarmány elfogyasztása komoly mennyiségű trágya termelésével jár.

További unaloműzőként gondozóik mindennap gyakorlatoznak is az elefántokkal, akik egy-egy almáért cserébe szívesen végrehajtják a feladatokat.

Rendszeresen eljátsszák velük az állatorvosi vizsgálat mozzanatait is, a fogak és a lábak vizsgálatától egészen a vérvételig. Samu, a kiselefánt még alig született meg, és máris iskolába jár – de ahhoz még sokat kell nőnie, hogy ő is elérje a szénát a mennyezeten logó kosárban. 

Az ázsiai elefánt agyara inkább csak harci dísz és párbajfegyver, az afrikaié viszont evőeszköz is, hiszen a száraz szavannán gyakran a baobabfák kérgét kell megcsapolnia, lehántania vele. Ezért nemcsak a bikának, hanem a tehénnek is szüksége van rá. 

A közhiedelem szerint az elefánt dübörgő léptekkel jár, ez azonban nem igaz. Lábujjainak csak a hegye érinti a talajt, mögötte pedig nagy zsírpárna helyezkedik el, erre lép, így szinte semmi hangot nem ad.

Az elefántok kommunikációjukhoz felhasználnak az emberi érzékeléstartománynál jóval mélyebb, ún. infrahangokat, valamint a talaj rezgéseit is. Így akár kilométerekről is tudnak üzeneteket küldeni egymásnak.

Az elefánt növényevő, de nem kérődző, nincs összetett gyomra, emésztése ezért nem túl hatékony. Ürülékében rengeteg félig emésztett növényi rost marad, ezért nagyon értékes trágya. Az emésztőrendszerén áthaladt magvak könnyebben kicsíráznak, így részt vesz számos növény terjesztésében.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Ismertem fiatalokat, akik éppen ezért az abortuszt választották, de tudtam, hogy én nem tehetem, noha szégyelltem magam. Anyám három napon át, ahányszor meglátott, elsírta magát, és kérte, hogy szabaduljak meg a problémától. Apám pedig azt, hogy minden eshetőséget gondoljak át, mielőtt döntenék. Katolikus iskolába jártam, ahol nem maradhattam, miután kezdett látszani a várandósság, átkerültem a hajadon anyák iskolájába, ahol én voltam a legidősebb… 13 év volt az átlagéletkor. Olyanokkal is beszéltem, akik elvetették, és olyanokkal is, akik megtartották a babájukat. Olyat nem találtam, aki örökbe adta volna. Egyik nap, amikor már nem volt kihez forduljak, elsírtam Istennek a bánatomat. Ahogy épp jöttem lefelé egy dombról, Ő megszólított, és egy bibliai történetet mesélt nekem, amelyet még nem ismertem. Hannáét. Ezzel adott erőt, bemutatva, hogyan szentelte neki Hanna a kisbabáját, Sámuelt, amikor Éli papnak adta, hogy az nevelje fel őt. Akkor már tudtam, hogy örökbefogadás útján én is Istennek és általa más szülőknek ajándékozom a kisbabámat, hogy a sajátjukként nevelhessék. Úgy éreztem, bízhatok az Úrban, ő segíthet megfelelő szülőket találni, mert én még nem álltam készen felnevelni egy gyermeket.

Komfortot és biztonságot kívántam neki.

Az itallal és a droggal azonnal leálltam, meg is szakítottam a kapcsolatot az addigi társaságommal, és a családommal töltöttem a legtöbb időt. Új esélyt kaptam az Úrtól, felébresztett ez addigi életemből.

Nyílt örökbe adásra nem volt lehetőségem az akkori törvények szerint Michiganben, így csak a profilját választhattam ki a lányom leendő örökbefogadó szüleinek. Tudtam, hogy az anyukája háztartásbeli lesz, aki a párjával már egy hat évvel idősebb fiút is örökbefogadott. Őket választottam, onnantól fogva csodás várandósságom volt. Imádtam érezni belül a kislányomat, mindig beszéltem hozzá, leveleket írtam neki. Naplót vezettem a jó és a rossz érzéseimről. Nem volt könnyű kimaradni az összes közösségi eseményből, amelyeken a diáktársaim részt vettek, az életem mégis akkoriban került egyenesbe. Akkor hagytam végleg magam mögött a múltam, amelynek sajnos egy kiskori szexuális zaklatás, egy nemi erőszak is a része volt, amely a tágabb családunkban ért engem. Ezzel a titokkal éltem, miközben a szüleim szerettek, de egy fenyegetés miatt nem mertem beszélni nekik az esetről. Előrenéztem, csak akkor ijedtem meg, amikor fejlődési rendellenességet állapítottak meg a kicsinél, de aztán kiderült, hogy nincs szó mentális betegségről, csak elmaradt a növekedésben. Ha valami komolyabb baja lett volna, megtartom, akkor nem várhattam volna el mástól, hogy felnevelje.

A kislányom apukája végig érdeklődött, de nem engedhettem túl közel magamhoz, mert vele együtt a régi életmódom is visszatért volna. Egészen az örökbe adási papírok aláírásáig tartottam egy kicsit attól, hogy az utolsó pillanatban majd a magáénak követeli a gyermeket, holott én sokkal jobb körülményeket szántam neki. Miután megszületett, nem akarta a környezetem, hogy lássam a babát, mondván, az fájhatna nekem, de két nap múlva betöltöttem a tizennyolcat, így magam dönthettem. Nagyon kicsike volt még, alig több mint két kiló, és 17 napon át minden nap a kezemben tarthattam, szoptattam, imádkoztam felette. Fotókat készítettem, gondoskodtam róla, amíg el nem vitték.

Nehéz volt elengedni, nehéz volt mit kezdeni utána az üres karjaimmal…

Aztán visszamentem az iskolába, és elmeséltem a többieknek, mit hogyan éltem meg, mutattam a naplómat és a fotókat. Elmondtam, hogy nem azért adtam örökbe, mert nem akartam őt, hanem azért, mert a legjobbat akartam neki.    

Kép

June Blanshan

Az elmúlt harminc évben felneveltem a hat évvel később született második lányomat, ő tudta, hogy van egy nővére, akit örökbe adtam. Tizenegy éven át teljesítettem nemzetközi küldetést Dél-Afrikában az életvédelem jegyében, megosztva másokkal is a történetemet. Az egyik tréning során rájöttem, hogy én magam is életet adó vagyok, hiszen az életet választottam a gyermekemnek, akivel mindig is szerettem volna felvenni a kapcsolatot, csak nem akartam zavarni az életét. Végül megtaláltam a hivatalos útját, hogyan juttassak el egy levelet neki, amelyben tudattam, hogy nem az én akaratom ellenére jött világra, hanem igenis akartam őt. És láss csodát, a levél hatására 32 évvel az után, hogy a kórházban el kellett válnom tőle, találkozhattunk szemtől szemben. Mert válaszolt a levelemre, és amikor visszatértem Afrikából az Államokba, találkoztam vele, a férjével és az egyéves unokámmal.

Amikor először újra megérinthettem az arcát, esküszöm, ugyanaz az érzés töltött el, mint régen.

Odaadtam neki is a naplómat és a csecsemőkori fotóalbumot, így végignézhette a kórházban együtt töltött időnket, majd néhány héttel később megismerhettem az őt felnevelő családot is. Az anyukát sajnos már nem, ő a lányom 13 éves korában elhunyt. Az apukája fotókat mutatott nekem arról, hogyan nőtt fel, beszélgettünk, miért adtam örökbe őt. Azóta, körülbelül hat éve újra egymás életének részei vagyunk, a lányom anyának szólít, az esküvőjén és a második gyermeke – az első kislánya – születésénél, azaz felnőtt élete fontos eseményeinél már én is jelen lehettem. Visszanézve nem bántam meg, ami és ahogyan történt, mert tudom, hogy a lányomnak így volt a legjobb, és bíztam az Úrban, hogy megfelelően gondoskodik róla. Az évek során sokat aggódtam, imádkoztam, gondoltam rá, olyan üresek voltak a karjaim… És amikor megkaptam a levelét, amelyben tudatta, hogy jól van, hogy van valakije, aki szereti, sőt már egy gyermeke is, nos, aznap én… Leírhatatlan, amit éreztem.

Vallásosan neveltek, de sok hibát követtem el, ennek tudatában is voltam. Csak 30 éves korom körül ismertem meg igazán Jézust, de minden azzal a pillanattal kezdődött, amikor várandósan kisírhattam magam az Istennek.

Akkor Hanna történetén keresztül megértette velem a feladatomat, éreztem a békéjét, amely mindenen átsegített. Később megírhattam és elmondhattam a lányomnak, hogy én választottam ki a szüleit, akik úgy nevelték fel, ahogy én akkoriban nem lettem volna rá képes, de végig szerettem, a szívemben vele voltam. Isten a lányomon keresztül mentette meg az életem. Ha akkor nem kerülök áldott állapotba, nem is tudom, ma hol lennék. Sokan azt hiszik, azért adja örökbe egy anya a gyermekét, mert nem szereti eléggé, holott sok esetben éppen az ellenkezője az igaz. Remélem, elfogadják az emberek, hogy az örökbe adás is lehet a szeretet megnyilvánulása – azzal együtt, hogy ilyenkor olyasvalakit ajándékozol meg egy kis élettel, aki másként nem válhatna anyává.

June Blanshan ma a LIFE International amerikai életvédő szervezet nemzetközi irodáinak igazgatója. Az általa elmesélt történetet lejegyezte: dr. Szász Adrián.

A LIFE International magyarországi partnerszervezetének elérhetőségei:
Kiáltás az Életért Egyesület
www.kialtasazeletert.org
www.terhessegkozpont.hu
24 órás segély- és infóvonal:
+36-70-225-2525

A Szent István Intézet, az Alapjogokért Központ és a Batthyány Lajos Alapítvány közös gyermekvédelmi konferenciáján politikusokkal, szakértőkkel és külföldi előadókkal járta körbe napjaink égető kérdését, hogy miképpen óvhatjuk meg gyermekeinket a hazánkban is egyre jobban terjedő gender-ideológiától, amely súlyos károkat okozhat szexuális fejlődésükben.

Az észak-amerikai kontinensen és Nyugat-Európában már az óvodákban és az iskolákban is teret kapott a gender-ideológiára alapozott LMBTQ-propaganda, amely a fiúk és a lányok közötti különbséget igyekszik elmosni, és a születési nemet cserélhető változóként állítja a gyermekek elé. Mesekönyveken, előadásokon keresztül próbálják „érzékenyíteni” a legkisebbeket, legvédtelenebbek, valójában „saját világnézetüket, ideológiájukat akarják ráerőltetni a társadalomra és annak minden egyes tagjára” ennek az ideológiának a hívei – mondta előadásában Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója. Véleménye szerint céljuk az „Isten haza, család relativizálása, a zsidó-keresztény kultúra eltörlése, a nemzeti szuverenitás lerombolása és a család mint a társadalom alapegységének újradefiniálása”.

Varga Judit igazságügyi miniszter beszédében kifejtette, olyan világban élünk, amelyben szuverenitásunkat támadják, de „Magyarország akkor is meg fogja védeni kultúráját és identitását, ha ránk küldik az egész Rajnát.” Felhívta a figyelmet arra, hogy az oly sokat támadott gyermekvédelmi törvény a gyermekek védelméről, a szülők jogának biztosításáról szól, és a kormány az alkotmányos identitást védi, a jogszabály semmiféle diszkriminációt nem tartalmaz:

„A törvény a nagykorú állampolgárokra nem vonatkozik, Magyarországon mindenki szabad ember, úgy él, ahogy szeretne, és a szexuális kisebbségek jogai is védve vannak.”

Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató előadásában arról beszélt, miképpen védhetjük meg a számukra káros hatásoktól gyermekeinket a nevelés által. A világos értéklátásra hívta fel a figyelmet, amelynek alapja az önnevelés és az életkorhoz igazodó, korlátokon belüli szabadság megteremtése. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy „az életnek vannak törvényei, amelyekkel fontos együttműködnünk. Nem választhatom meg, hogy reggel van vagy este, azt sem, mekkora legyen az IQ-m vagy a lábam mérete, és nem annyi éves vagyok, ahánynak érzem magam, csak úgy, mint azt sem, hogy férfi vagy nő vagyok-e”.  

Prof. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus előadásában a gyermek fejlődésének útját járta végig a születéstől kezdve a felnőtté válásig, áttekintette, mikor mire kell ügyelni, hogy „az emberpalántából egészséges, életküldetését megvalósítani képes felnőtt váljon”. Beszédében kitért korábban oly sokszor támadott kijelentésére is, miszerint „a nemi orientáció viselkedési eltérései toleráns elfogadásának megtanulására nem ez az életkori szakasz (kisgyermekkor – szerk.) alkalmas, hanem a késő kamaszkor. Ekkor nincs semmiféle érzékenyítésnek helye és ideje, ezt mint epigenetikai törvényt szükséges elfogadni, és az ettől eltérő vélekedésnek nem szabad helyt adnunk, nincs mese.” 

Papp Miklós görögkatolikus pap keresztény nézőpontból járta körbe a szexuális nevelés kérdését. Hangsúlyozta: „Annak van joga nevelni, aki az életadás misztériumában és a terhekben is részt vesz.” Beszédében kitért a II. Vatikáni Zsinat megfogalmazására is, miszerint a szülőség isteni hivatás, a szülő Isten teremtő szeretetének munkatársa. 

Kép

Papp Miklós - Kép: Szent István Intézet

A konferencia nemzetközi kitekintést is adott a témában. Paul D. Sullins szociológiaprofesszor, aki Amerikából online kapcsolódott be a konferenciába, az azonos nemű szülők és a gyermekek jólléte közötti összefüggést elemezte.

Több kutatást hozott példaként, amelyek arra világítottak rá, hogy a házas biológiai szülőktől indulva az élettársi kapcsolatban élő biológiai szülők, az elvált, az újraházasodott biológiai szülőkön át az azonos nemű párokig haladva egyre romlik a gyermekek jólléte.

Vagyis egy gyermeknek saját biológiai szüleire van leginkább szüksége ahhoz, hogy jól éljen, egészségesen fejlődjön, ettől minél inkább eltávolodunk, annál nagyobb eséllyel lesznek a gyermeknek nehézségei, mentális problémái. „Ha mindezt empirikus kutatások bizonyítják, akkor miért támogat egy állam olyan folyamatot, amelyben részben elzárják a gyermeket attól a lehetőségtől, hogy biológiai szülei neveljék?” – tette fel a kérdést a professzor.
Sullins az előadásában az azonos nemű párkapcsolatok instabilitására és a leszbikus párok között fellépő konfliktusokra is kitért. Ugyanis a biológiai anya és a gyermek között erősebb kötődés alakul ki, a másik nő marginalizálva érzi magát, és féltékeny lesz, amely aztán sokszor a kapcsolat felbomlásához vezet.

Roger Kiska, a Christian Concern jogi tanácsadója az Egyesült Királyságból hozott példákkal illusztrálta, milyen következményei vannak, ha egy nemzet enged az LMBTQ-propagandának. Ott ugyanis már az LMBTQ-elemekkel tarkított szexuális nevelést beleszőtték a nemzeti tantervbe. Előfordul, hogy 5–10 éves gyerekeket kényszerítenek arra, hogy LMBTQ Pride felvonuláson vegyenek részt, a lányok és fiúk cseréljék ki egymás között ruháikat, vagy melegjogokról olvasnak nekik. Ha a szülő ezzel nem ért egyet, homofóbnak nevezik, és olykor még a gyermeket is megbüntetik, mondván, nem tiszteli a közösséget. Mindezt annak ellenére teszik, hogy elvileg ott is joga van a szülőknek meggyőződésük és hitük alapján nevelni a gyermeküket.

„Fontos, hogy elismerjük és elfogadjuk, hogy egy pluralista társadalomban sokfélék vagyunk, de nagy különbség van a között, hogy elfogadunk és tolerálunk, és a között, hogy ünnepeljük és megerősítjük a homoszexuális társadalmat, hiszen az már indoktrináció”

 – hívta fel a figyelmet Roger Kiska.

Kallódó életek

A fény küszködve tör utat magának a VI. kerület kipufogógáztól megkopott házfalai között. Az Izabella utcai megállóban ácsorgók még alig törölték ki szemükből az álmot, arcukat maszk fedi, tekintetüket mereven telefonjuk kijelzőjére szegezik, amíg a troli nyikorogva lefékez a piros pinceajtó előtt. Ketten lézengenek a bejárat körül, arcuk nyúzott, egyikük cigarettát sodor, a másik a falnak támaszkodva pihenget, vállát rafiatáska nyomja, amiben az egész életét magával cipeli. „Csak Egyet Szolgálat” – hirdeti a kiírás. Megkerülöm a hajléktalanokat, behúzom a nyakamat és lemászom a lépcsőn, amelynek alsó fokáról egyenesen a konyhába látok, ahol a korai időpont ellenére már sokan sürögnek. 
Számítottak az érkezésemre, így egy gyors bemutatkozó kör után odaállok a konyhapulton tornyosuló kövér veknik mellé. A szendvicseket két olasz pap keni a viaszosvászonnal leterített konyhaasztalon, velük szemben önkéntes egyetemista lány szeleteli a reggelihez járó uborkát. 
A kész szendvicseket ketten szalvétázzuk Alessandro atyával. A kisebb darabokat félretesszük, hogy később összecsomagoljuk, a nagyobbakat betakarjuk és tálcára tesszük.

A missziós papot, aki akcentussal, de folyékony magyarsággal mesél nekem, az az elv vezette Milánótól a belvárosi pincehelyiségig, hogy a hitnek nemcsak szavakban, hanem tettekben is meg kell nyilvánulnia. 

Miután előkészítjük a reggelit, ami szendvicsből, uborkából és teából, kávéból áll, Gyula vesz a szárnyai alá, aki a regisztrációs pultba állít, ahol az érkezők adatait rögzítjük. Az lesz a feladatom, hogy elsőként köszöntsem őket, majd vitamint, papír zsebkendőt, sebészi maszkot kínáljak a rászorulóknak. A közös ima előtt kimegyünk a levegőre, beszélgetünk kicsit. Gyula elmondja, hogy állami gondozásban nőtt fel, aztán évekig hajléktalanként tengette az életét, mára azonban az intézmény nélkülözhetetlen munkatársává vált, aki jó példaként szolgál a közösségben. Nincs idő sokáig faggatni, a reggeliztetést nem könnyű levezényelni, és a vendégek már hosszú sorba rendeződve várják, hogy nyíljon az ajtó. 
Körbeállunk. Ágnes nővér imát, Alessandro atya pedig áldást mond, mielőtt mindenki a helyére megy. Az első vendég egy udvarias öregúr, aki remegő kézzel veszi el a vitamint, aztán kedvesen megköszöni, amit kap. A második még csak nem is köszön, tekintetét a földre szegezi, miközben koszos maszkjába dünnyögi a nevét, aztán magához ragadja a zsebkendőket, és reggelizni igyekszik. Egymást követik az elnyűtt ingekbe, kabátokba bújtatott kopott sorsok. Sokan jókedvűen érkeznek, még viccelődnek is velem, bókjaikba olykor belepirulok. Van, aki a hajnali időpont ellenére alkoholszagot áraszt, másnak a többévnyi herbálozás von ködfátylat a tekintetére, de akadnak olyanok is, akiknek teljesen hétköznapi a külsejük. Ha az utcán pillantanám meg őket, azt gondolnám, hogy dolgozni sietnek. 
„Van wifi?” – kérdezi egy izmos fiatal srác. Beszédbe elegyedek vele. A férfi – nevezzük Robinak – a Kazincbarcikától négy kilométerre, a Sajó völgyében megbújó Múcsonyból származik.

Állami gondozásban nőtt fel, aztán javítóintézetbe, majd börtönbe került „balhézásért” – ahogy ő fogalmaz – ami főleg rablást és kábítószerrel kapcsolatos jogsértéseket takar. Elmondása szerint amióta legutoljára kiszabadult, szakított korábbi életmódjával, nem drogozik és nem „balhézik”.

Éppen a védettségi igazolványára vár, hogy kimehessen Bécsbe, ahol jobb életkörülményeket remél magának és a barátnőjének, aki kint várja. „Ez mit jelent?” – bökök rá a kezén látható ACAB feliratra. „All cops are bastards (minden rendőr szemétláda)”. „És ez?” – mutatok egy apró kéklő pontra. „Arra emlékeztet, hogy csak egy életem van. Ezt én csináltam a börtönben” – És a csuklódon? – folytatom a faggatást. „A szüleim születési és halálozási dátuma. Megölték magukat, ugyanabban az évben” – mondja Robi. Némán bámulom a felkarján elterülő látványos Szűz Mária-tetoválást, miközben arra gondolok, vajon hogyan alakult volna az élete, ha ez az erős, nagydumás, ápolt megjelenésű srác nevelőszülőkhöz kerül az intézet helyett, vagy másképp cselekszik, amikor döntési helyzetbe kerül.
Mielőtt Robi továbbáll, még odaint egy harmincas évei végén járó nőnek – nevezzük Ritának. Rita Nógrád megyéből jött, még csak másfél éve hajléktalan, és Robi felajánlotta, hogy védelmezi őt az utcán. Három gyermeke él állami gondozásban, a legidősebbnek nemrég volt a születésnapja. Rita megígérte, hogy ott lesz az ünnepségen, de végül nem tudta megvenni a vonatjegyet, így újra csalódást okozott, és úgy gondolja, hogy a gyerekei sose fognak neki megbocsátani. Abban bízik, hogy felveszik éttermi mosogatónak, és lesz némi jövedelme, de azért nem erőlködik nagyon, elmondása szerint egész jól el lehet lenni hajléktalanként, vannak barátai, és az atrocitásoktól sem fél. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

Lelkeket mentenek

A Csak Egyet Szolgálat egyházi fenntartású szociális intézmény, amely „Isten gondviselése alapján és elhivatott emberek lelkesedése által működik”. Fenntartója az egyházi jogi személyiséggel rendelkező Új Jeruzsálem Katolikus Közösség, amelynek 1996 óta zajló missziós szolgálata mindig is számos hajléktalan és szegény embert vonzott. 
„2007-ben született az ötlet a Budapesti Városmisszión, amikor otthonról elszakadva az öt gyerektől bejutottam a bazilikába.

Miközben mentem be a tömött templomba, lépkedtem át az utcán a hajléktalanokat, és rám tört az összeférhetetlenség érzése: lépem át az utcán fekvő embert, és közben megyek imádkozni.

Addig is jártam köztük, adtam nekik, amit tudtam, mégis úgy éreztem, hogy sorsukra hagyom őket. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy missziós központ, ahol biztonságban érezhetik magukat, ahol megismerhetjük őket, és ők is elmondhatnak mindent, ami velük történt” – magyarázza Kunszabóné Pataki Anna, az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség Csak Egyet Szolgálatának alapító vezetője. 
Anna arról is beszél, hogy a vendégek között sok a drogos, alkoholista, prostituált, a betegségtudat nélküli pszichiátriai beteg, az évtizedekig börtönben lakott ember, az állami gondozott, de sokan vannak olyan is, akiknek van jövedelmük, de arra már nincs pénzük, hogy az élelmezésüket is fizessék. 
Az alapító számára az az egyik legérdekesebb a hivatásában, ahogy azt látja, hogyan alakul ki egy emberben az a személyiség, aki lehetett volna, ha nem kapja meg az életében azt a sok nehézséget. Anna hiszi, hogy mindenkinek van egy olyan személyisége, ami a szeretettel – főként Isten szeretetével – való találkozáskor jelenik meg.
„A nyitás napjaiban ide telefonált a szomszéd nappali melegedő, hogy figyelmeztessen, ne engedjük be azt az embert, akit így és így hívnak, és így és így néz ki, mert szétverte náluk a berendezést, és most mentek el a rendőrök. Amikor felnéztem, pont ott állt az illető előttem, és be kellett engednem, hiszen nálunk nem csinált semmi rosszat. Őt gyönyörűség volt megszelídíteni! Az elején uralni akarta a helyet, és fokozatosan kellett leállítani, igazi türelemjáték volt. Fegyelmezni is kellett, az elején minden nap le kellett ülni vele beszélgetni, aztán hetente, aztán havonta, idén pedig csak kétszer volt erre szükség. Három éve vettük fel a munkatársak közé. Az ő története is bizonyítja, milyen fontos, hogy minden nap itt legyünk velük! Mi más dimenzióból nézzük a segítést, lelkeket menteni vagyunk jelen, és egyébként szociálisan is segítünk, de elsősorban az embert akarjuk felemelni” – hangsúlyozza az alapító, majd belekezd egy újabb történetbe.
A Szolgálat egykori vendége – nevezzük Rolinak – huszonhárom éves volt, amikor rátalált a nappali menedékre.

Nyolc általánost végzett, aztán a gimnázium alatt a haverokkal csellengett. Édesapja volt a példaképe, aki hamar meghalt, édesanyja pedig mentálisan labilis volt, talán pszichés beteg is.

Roli abból élt, hogy hétvégi házakat rabolt ki Ózd környékén, és leitta magát. Mire a Szolgálatnál kopogtatott, már háromszor járta meg a börtönt, és amikor legutoljára kijött és hazament, már se az anyját, se a húgát nem találta otthon. Amikor felment Pestre, és először találkozott Annáékkal, az volt a benyomása, hogy „ezek nem normálisak, egy tróger vagyok, mit örülnek úgy nekem?”. A Szolgálatot alapító házaspár éppen akkoriban indított Alpha Kurzust (olyan tanfolyam, amelynek elsődleges célja, hogy a keresztény hit alapjainak megismerésében segítsen), aminek a végén van egy imádság, ahol elmondása szerint Roli találkozott Istennel.
„Megkérte a férjemet, hogy hadd keresztelkedjen meg, ő lett a keresztapja, így a családunk tagjává vált. Gyula és ő látták felnőni a gyerekeinket, ha elutaztunk, ők vigyáztak a házra, a járványig a szentestéket is velünk töltötték. Amíg ismerkedtünk, észrevettem, hogy Roli elképesztően okos.

Éjszakánként a metróépítésen dolgozott, hajléktalanszállón lakott, és szabadidejében szó szerint kijegyzetelte a nálunk talált történelmi és filozófiai könyveket, Dosztojevszkijt kaptam tőle karácsonyra. 

Aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy körözik egy korábbi tette miatt. Letöltötte a maradék büntetését, kilenc éve nem hajléktalan már, egy nyomdában dolgozik, ahol megbecsülik, és egyre feljebb lép a ranglétrán” – meséli Anna. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

Elérhető célokat kell megfogalmazni!

A szolgálatvezető is hallotta már azokat a hangokat, amelyek azt mondják, hogy a hajléktalanok maguk tehetnek a sorsukról, és csak egy feladatuk lenne, hogy elmenjenek dolgozni. Anna azonban azt tapasztalja, hogy ezeknek az embereknek sokszor az állapotuk egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy minden nap dolgozzanak. „Van főiskolát végzett angoltanár vendégünk is, akinek szép háza volt, gyerekei, felesége. Aztán huszonhét éves korában skizofrénia jött ki nála. Annyira súlyos személyiségzavara lett, hogy a család már nem tudott vele együtt élni. Van szkle­ró­zisosunk is, aki szociálpolitikusnak tanult az egyetemen, de mára annyi pszichiátriai problémája lett, hogy szörnyű állapotba került. Volt egy fiatal értelmiségi lány, aki együtt lakott az édesanyjával és a nagynénjével, akik aztán elfekvőbe kerültek, ő pedig semmit nem tudott fizetni, és hajléktalan lett. Amikor elkezdtem ezt a szolgálatot, akkor is ismertem már több hajléktalant, ezt tanultam az iskolában, és még így is azt hittem, hogy sokkal többen tehetnek arról, hogy ilyen helyen vannak, aztán bebizonyosodott, hogy rosszul gondoltam. És aki tehet róla, annak is esélyt kell adni” – magyarázza Anna. 
Az alapító szerint fontos lenne, hogy a társadalom jobban megismerje a hajléktalan sorsra jutó emberek történeteit, ezért is adták ki 2018-ban a Senki Gyermekei – Huszonhat sors az utcáról című könyvet, amelyen keresztül közelebbről is megismerhetjük azokat az okokat, amelyek a hajléktalansághoz vezethetnek. 

Minden történetből kiolvasható, hogy a hajléktalanság problémájának origója – csakúgy, mint a prostitúció, a bűnözés és a függőségek esetében is – a megtartó háttér hiánya, és a gyermekkori elhanyagoltság.

Éppen ezért fontos lenne, hogy a kormányok felismerjék, a gyermekvédelem a társadalom egyik legfontosabb tartóoszlopa, amely ha megfelelően működik és jól képzett, megfizetett szakemberekkel dolgozik, képes létrehozni azt a védőhálót, amit a család feladata lenne biztosítani. Emellett a hajléktalanság problémáját az is súlyosbítja hazánkban, hogy a pszichiátriai ágyak számának drasztikus csökkenése és a szükséges utógondozó hálózat hiánya miatt pszichiátriai betegek nagy számban kerülnek az utcára. Nekik az önálló életvezetés örökre álom marad, számukra az egyetlen esélyt az életben maradásra a Csak Egyet Szolgálathoz hasonló karitatív szervezetek jelentik. Az évtizedek óta a segítő szakmában dolgozó Anna azonban óva int mindenkit attól, hogy önállóan, egyenként segítsen a rászorulókon. Szerinte ha valaki karitatív tevékenységben gondolkodik, érdemes olyan szervezeteket, szakértőket felkeresni, akiknek már van tapasztalatuk ezen a területen. A Szolgálat örömmel fogad minden önkéntes felajánlást – legyen az személyes jelenlét, imádság, tárgyi adomány, ill. egyszeri vagy rendszeres anyagi támogatást a Csak Egyet Szolgálat Alapítvány részére. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Az erdei kirándulások során gyakran a földre szegezzük a tekintetüket, abban reménykedve, hogy így megtudhatjuk, hogy milyen állatok nyomában járunk az ösvényen. Korábban azért, hogy medvére, farkasra vagy hiúzra utaló jeleket találjunk Erdélyig, vagy a Felvidékig kellett utaznunk, ma viszont akár a Zemplénben, a Bükkben, vagy a Börzsönyben sétálva is ragadozók lábnyomaira bukkanhatunk. Dévaványa közelében túrázva akár túzokot is láthatunk, amelynek jó szövetségese a vele egy területen táplálékot kereső őz. Ha megpillantjuk őket vigyázzunk, hogy ne csapjunk zajt, mert jelzik egymásnak, ha veszély közeleg!

A tavasz beköszöntével azon sem érdemes meglepődni, ha a talicska nyikorgására emlékeztető, fülsértő hangot hallunk este a városban sétálgatva. A zajt valószínűleg nem túlórázó építőmunkások okozzák, hanem egy közelben gubbasztó fülesbagoly.

Környezetvédelmi témákkal általában a problémás ügyek mentén foglalkozunk: eszünkbe jut a fogyasztói társadalom pusztító hatása, a levegőszennyezés és a szeméthegyek ellen folytatott sziszüphoszi küzdelem. Pedig nem mindenben vagyunk tehetetlenek! A magyar természetvédelem számos eredményt tud felmutatni, többek között ezeket a sikertörténeteket mutatja be az ifj. Vitray Tamás által szerkesztett Természet_Védelem_Itthon című album, amely az Aktív-és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ gondozásában jelent meg nemrég. 

A kötet kiadásához inspirációt adott az, hogy az Aktív-és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ tavaly közös cikksorozatot indított a National Geographic magazinnal, amely a hazai természetvédelem eredményeiről számolt be. Nem csak a magyar, de a tengerentúli közönség is lelkesedéssel fogadta a rovatot, a Kiskunság és állatvilága című cikk még az amerikai szerkesztőség Best edit- díját is megkapta.

A világhírű természettudós, Jane Goodall asszony Nálatok vannak még állatok? című könyve arról szól, hogy néhány kihalóban lévő faj megmentéséért milyen izgalmas és sikeres programokat indítottak elkötelezett természetvédők. Ez adta az ötletet, hogy Magyarországon is készítsünk egy könyvet arról, hogy minek köszönhető, hogy itthon újra vannak hódok, farkasok, sakálok, kócsagok a természetben – írja Révész Máriusz a kötet előszavában.

Kép

Kép: Shutterstock

Az ötletgazda arra is felhívja a figyelmet a könyv elején, hogy a Természet_Védelem_Itthon segíthet megérteni, hogy van értelme óvni a természetet, és olyan eredményeket lehet elérni, amelyeknek köszönhetően a mi életünk is jobbá, boldogabbá válik.

Az albumot a gyönyörű fotók mellett Kókay Szabolcs lenyűgöző természetrajzai és Winkler Róbert személyes hangvételű beszámolói teszik teljessé. A kötetben sok érdekességet is olvashatunk. Megtudhatjuk például, hogy egy terjedelmesebb gólyafészek akár 250 kilogrammot is nyomhat, a kaszpi haragossikló 40 km/h-ás sebességgel csap le áldozataira, és még az is kiderül, hogy ha csendben leülünk a fűbe és várunk, a Przewalski ló akár oda is jöhet hozzánk barátkozni, annyira szeret új kötődéseket kialakítani.

Aki tehát arra számít, hogy egy száraz, tudományos disszertációkon alapuló szakkönyvet tart a kezében, az csalódni fog. A Természet_Védelem_Itthon ugyanis rendkívül olvasmányos, sokféle személyes nézőpontot mutat be, legyen szó a „gemenci valóságshowról” vagy Petiről, Vándorról és Hópehelyről, a fehérgólya fiókákról, úgy kapunk információkat a bennünket körülvevő teremtett világról, hogy közben azt érezzük, hogy egy történet részesei vagyunk, amelybe mi magunk is írhatunk fejezeteket. 

A Természet_Védelem_Itthon akár a környezetismeret órákon is jó segédanyag lehet, de a felnőttek számára is legalább annyira élvezetes olvasmány.  A kötet megvásárolható az Aktív Magyarország webshopjában.

Támogatott tartalom. 

Biztosan nagyon jóleső érzés önnek, ha egy produkción érződik a saját látásmódja, az egyéni stílusa, s ha be tudják azonosítani egy konkrét mozgáskultúrával, vagy saját formanyelvvel.

Az biztos, hogy kétszer ugyanazt a kreációt sosem alkalmazom. Mindig törekszem az újra. Állandóan tanulok, fejlesztem magam, és nem tudok – de nem is akarok – kibújni a maximalizmusom alól. Imádom az életet és azt, amit csinálok, emellett nagyon szeretem a társművészeteket, úgy a zenét, a képzőművészetet, mint az irodalmat vagy a filmet. Mindig a legnagyobb tisztelettel viseltettem a rendezők, koreográfusok iránt, és kihívásként éltem meg a közös munkákat. Volt, aki a dinamikus Ladányi Andreát, volt, aki a lírait szerette volna kihozni belőlem. Sosem próbáltam őket meggyőzni a saját elképzeléseimről. Olyan persze előfordult, hogy amikor már összeállt a projekt, még belecsempésztem valami kis saját motívumot, de sosem volt ellene kifogása senkinek.

Fizikailag és szellemileg rendkívül igénybe veszi az embert ez a hivatás, még akkor is, ha örömből, szívvel-lélekkel csinálják. Öntől milyen életvezetést kíván meg? Gondolok itt például a táplálkozásra.

Míg a Balettintézetben a társaim nyolcvan százalékának oda kellett figyelnie az étkezésére, én szinte mindent ehettem, és ez a mai napig nem változott. Az érettségimre csináltattam egy ruhát, a mai napig jó rám. Én ezt a testet szoktam meg, ezzel dolgozom.

A sok mozgás a mindennapjaim része, amióta az eszemet tudom, a tánc pedig a létezésem alapja. Ebben fogalmazom meg a viszonyulásomat a világhoz, annak történéseihez.

A nyolcvanas években a Markó Iván vezette Győri Balett szólótáncosa volt, aztán Amerikába, majd Finnországba költözött, a világ valamennyi komolyabb táncszínpadán és fesztiválján megfordult, megalapította saját együttesét, az LA Dance Companyt. A Színművészeti Egyetemen is tanított, s pályafutása során minden, a szakmában fontos díjat elnyert, köztük a Kossuth-díjat és az érdemes művész címet. Hogyan fér meg a karrier mellett a magánélet?

Ha az ember olyan partnerre talál, akit hasonló célok, karizma és vágyak mozgatnak, akkor nem kérdés, hogy működik-e a karrier mellett a magánélet. Nekem a férjem, Borlai Gergő ilyen, mindemellett zseniális dobos-zeneszerző, akivel közös projektjeink is vannak. Néha nevetünk azon, milyen elvetemültek vagyunk a hivatásunkat illetően. Elő szokott fordulni, hogy munka közben nem veszem fel a telefont. Így volt ez akkor is, amikor Zsótér Sándorral próbáltam Az öreg hölgy látogatása című darabot. Nagyon kellett összpontosítanom, szöveget is kellett tanulnom, szóval, ha akkor elkezdtem volna keverni a magánéletet és a munkát, akkor nem tudtam volna száz százalékon teljesíteni. Márpedig én sosem adom alább.

Mennyiben más táncművésznek lenni külföldön, mint itthon?

A koronavírus-járvány előtt közel öt évig éltünk Los Angelesben, most az európai bázisunk Barcelonában van. Magyarországon építem fel a karrieremet, itt ismernek, így folyton hazajárok zsűrizni, fellépni és koreografálni. Külföldön óriási különbség van profizmus és kedvtelés között. A nyugati társadalomban az a profizmus elsődleges mércéje, hogy mi adható el, mi piacképes. Teljesen mindegy, hogy operáról, táncról vagy filmről van szó. A táncosok rövid idő alatt szinte mindent el akarnak sajátítani a tanártól, és arra törekednek, hogy a legtöbbet hozzák ki magukból. Spanyolországban az a fajta maximalizmus és professzionalizmus, amit én képviselek, nemigen van meg – az emberek nagyrészt a saját örömükre táncolnak, és nem feltétlenül azért, hogy profi táncosok legyenek.

A koronavírus-járvány idején táncolt az egészségügyi dolgozókért, az erről készült felvételeket a közösségimédia-oldalakon is megosztotta. Milyen érzés volt Barcelonában 5,5 millió ember tapsa közben improvizálni?

Egyszerre volt hátborzongató és csodálatos érzés.

Spanyolországban nagyon komolyan vették a kijárási korlátozást és tilalmat: Gergővel 83 napot töltöttünk a lakásban, ebből 47 estén keresztül hallatszott a taps.

Minden este kisminkeltem magam, felöltöztem és performáltam. A világnak – és senkinek. Az egyperces performance-okat átküldtem a szintén Barcelonában élő Bánki Ákos festőművésznek, aki videófestést készít hozzájuk – az anyagból dokumentumfilmet készítünk.

Kép

Ladányi Andrea

Most egy forgatás miatt tartózkodik Budapesten: Kristóf György októberben kezdte el forgatni második nagyjátékfilmjét, a Bunkert, s ennek a zenés-táncos alkotásnak ön a főszereplője.

Évekkel ezelőtt az egyik közösségi portálon szembejött velem egy táncosmeghallgatás, amelyre elmentem. A casting végén Kristóf György rendezővel beszélgetni kezdtünk, és később barátok lettünk. Nonverbális alkotás készül; mozdulatokon, színészi játékon alapuló film. Az elmúlt három évben is konzultáltam Gyurival – főleg külföldi táncosokat ajánlottam és koreográfusokat a világ különböző pontjairól, akikről úgy gondoltam, hogy meg tudják formálni azt nyelvet, amelyet ő keres. Nagy öröm, hogy ilyen módon is számítottak a véleményemre időnként Muhi Zsófia castingdirektorral. A történetről dióhéjban annyit, hogy egy csomó ember él a föld alatt összezárva, és még soha nem látták a felszínt. Szerepem szerint én vagyok az egyedüli, aki korábban részese volt a bunker feletti életnek. Egyszer megjelenik egy fény, és reményt ad arra, hogy ki lehet jutni…

Mi még a célja az életben, avagy mi az, amit szeretne még elérni? Ha lehet az eddigieket fokozni…

Mostanában a már említett dokumentumfilmen dolgozom, majd a férjem által szerzett zenékhez forgatok klipeket, aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Az én célom az alkotás és a reflexió a jelenre.

Azt szoktam mondani, hogy a jelen élése az én tervem a jövőre.

Szeretnék egyfolytában újabb és újabb dolgokat létrehozni, reflektálni korunk irányzataira, ízlésére, technikai fejlődésére, és nagyon örülök, ha továbbra is hívnak produkciókba, vagy zsűrizni.

Nagy vitát váltott ki pár éve David Kyle Johnson, a Pennsylvania-i Wilkes-Barre-i King's College filozófiaprofesszorának könyve, a The Myths that Stole Christmas (magyarra fordítva: A mítoszok, amelyek ellopták a karácsonyt). A kötetben többek között arról ír, a szülők átverik a gyerekeket, amikor azt mondják nekik, a Mikulás hozza az ajándékot, az igazság kiderülésével pedig csökken a gyermekek beléjük vetett bizalma.

Szerinte azért is káros ennek a hiedelemnek a közvetítése, mert gátolja a fiatalok racionális gondolkodásának kialakulását. Érvelésként meglehetősen drasztikus példákat hoz fel.

„A szülők ezzel a mesével hitre akarnak nevelni, még ha az ellent is mond a bizonyítékoknak. Ugyanezt teszik az iszlám fundamentalisták is, akik szerint istenük akarata, hogy embereket öljenek, vagy a hinduisták, akik meg vannak róla győződve, hogy a Gangesz folyó nem szennyezett, mert egy istennő. Hinni a Mikulásban nem ilyen ártalmas, ám ugyanaz a fajta hiedelem” – fejtegeti könyvében.

Bojti Andrea gyermekpszichológus úgy véli, sokan tévesen felnőtt fejjel gondolkodnak a kérdésről. „Piaget fejlődéselmélete szerint az óvodás korosztályt még az úgynevezett mágikus gondolkodás jellemzi, emiatt valóságosnak hiszik az irracionális dolgokat. A Mikulás és a karácsony köré szőtt mese tehát teljesen illeszkedik képzeletvilágukba” – mondja. A racionális magyarázatoknak épp ezért ebben a korban még nincs relevanciája. A szakértő a logikus győzködés helyett azt tanácsolja a szülőknek, ők is helyezkedjenek bele a gyerekek mesevilágába. Az óvodások kommunikációs eszköztárának két fontos eleme a játék és a mese, ezek használatával könnyebben célba ér az üzenet vagy tanulság, amit át akarunk nekik adni.

A meséknek ezen túl számos egyéb pozitív hatása van a gyermekekre: többek között bővítik szókincsüket, csökkentik a szorongást és elmélyítik a szülőkkel való kapcsolatukat. A Mikulás és a kis Jézus várása pedig mind a gyerekek, mind a szülők számára varázslatosabbá teszi az advent időszakát.

Hazugság?

Több szülő aggodalma, hogy az igazság kiderülésével a gyerek azt fogja érezni, átverték.

Bojti Andrea szerint a mesékkel nem hazudnak, hiszen azok mögött nincs ártó szándék, a szülő–gyermek kapcsolat sérülését pedig nem tartja valószínűnek, legfeljebb, ha a felnőtt is így áll hozzá. Livi egy 2,5 éves gyermek anyukája, idén először ünneplik meg vele a Mikulást. „Mi »hazudni« is fogunk meg nem is. Elmeséltük neki, hogy létezik a finn Mikulás – ezzel igazat is mondtunk –, de mivel nagyon elfoglalt, ezért velünk, az ő segédjeivel küldi el az ajándékot” – osztja meg. Ugyanez a terv karácsonykor, a kis Jézust illetően is, így nem kell logisztikázniuk, hogy meglátja-e a gyerek a meglepetést, a fenyőt pedig együtt tudják feldíszíteni.

Kép

Kép: Pexels / Cottonbro

David Kyle Johnson fent említett könyvében azt is írja, a Mikulás-mítosz gyengíti a keresztény gyerekek Istenbe vetett hitét is. A szerző egy lány szavait idézi, aki realizálta, hogy azért nem kapott meg mindent a Mikulástól, amit kért, mert az nem létezik. Amikor Istenhez intézett imái sem váltak valóra, a Teremtő létezését is kétségbe vonta. A váci, katolikus Szent Család óvodában Mikulás napján Szent Miklósról emlékeznek meg, aki valós személy volt. Ilyenkor a Mikulás meglátogatja a gyerekeket, és ugyan ajándékokat is hoz magával, de püspöki jelmezben, görbe bottal, krampuszi kíséret nélkül érkezik hozzájuk. „Intézményünkben fontosnak tartjuk, hogy az óvodások megismerjék a szentek, például Szent Márton és Szent Erzsébet életét, ebbe a sorba illeszkedik Szent Miklós is. Véleményem szerint misztériuma nem csorbítja a hitüket, ezt inkább olyan traumák okozhatják, mint a szülők válása vagy egyikük elvesztése” – mondja Kisbajcsi Éva, az intézmény óvodapedagógusa.

Kínáljunk nekik új alternatívákat!

Az is gyakori félelem, hogy a gyermekek felvilágosítása nagy törést fog nekik okozni. A családi elbeszélésekből tudom, hogy nővérem sírva fakadt, amikor bevallották neki, hogy nem létezik a Mikulás. A szakértő ennek elkerülése érdekében azt javasolja, a szülők ne egyik napról a másikra szüntessék meg az ünnepekhez kapcsolódó hagyományokat – később is meglephetik például a gyerekeket mikuláscsomaggal – illetve vezessenek be új családi szokásokat. A kicsik számára hasonlóan örömteli lesz, ha ezentúl közösen készítenek ajándékokat, vagy ha karácsonykor együtt díszítik fel a fát.

A nagyobbakat emellett bevonhatjuk a kistestvérek ajándékozásába is, így folytatódhat számukra a játék.

A gyerekeknek ugyanakkor mások is megsúghatják az igazságot, például idősebb óvodás társaik, ahogyan a tévében, interneten látott videók vagy a boltok polcain sorakozó mikuláscsokoládék is gyanakodásra adhatnak okot. Utóbbit nehezebb kikerülni, az interneten viszont érdemes használni szűrőket, mint a Google Chrome Blitzn nevű programja, hogy véletlenül se kerüljön eléjük olyan tartalom, amiben lerántják a leplet (vagy a szakállt) a Mikulásról. És ha már szakáll: szándékuk ellenére a családtagok is lebuktathatják a Mikulást. „Nálunk édesapám szokott beöltözni Mikulásnak, a két nagyobb gyerekemnek viszont gyanússá vált, hogy nagyon hasonlít a papára.  Ilyenkor azt szoktuk nekik mondani, ez azért lehet így, mert a Mikulást mindenki olyannak látja, mint valakit, akit nagyon szeret” – meséli egy másik anya, Gabi.

Az amerikai hagyományok terjedése szintén összezavarhatja a gyerekeket. A tengerentúlon karácsonykor a Mikulás hozza a fát, ahogyan azt sok hollywoodi filmben is láthatják. A nagycsaládos Erzsébet gyerekei nem értették a dolgot, aki ezt azzal magyarázta meg, hogy a Mikulás a Jézuska jó barátja, ezért segít neki.

Az árulkodó jelektől egyébként nem szükséges tartani – körülbelül ötéves korukig még a szülők véleménye a mérvadó a gyermekek számára. „Amikor annak idején a testvéremnek egy osztálytársa elmondta az igazat a Mikulásról, édesapám azzal nyugtatta meg, aki hisz benne, annak a Mikulás hozza az ajándékot. Ezzel sikerült is meggyőznie” – idéz fel egy családi emléket Bojti Andrea gyerekpszichológus.

A szülők részéről azért is felesleges az aggodalom, mert a gyerekek 7-8 éves koruk táján általában maguk jönnek rá az igazságra.

Az iskolaérettség kialakulásával a mágikus gondolkodást realisztikus gondolkodás váltja fel. A gyerekek képessé válnak a világ materiális dolgainak felfogására, és fokozatosan összeáll bennük a kép az ünnepeket kísérő mesékről is. Rádöbbennek például, hogy fizikai képtelenség, hogy a Mikulás egy repülő szánnal bejárja az egész világot. A meséktől való elszakadás azonban egy hosszabb folyamat, és egy átmeneti időszakban még győzködik magukat azok valós voltáról.

Minden megszólaló, éljen bár boldog vagy törött családban, egyedül vagy sok gyerek mellett, képes „hegyeket megmozgatni” a maga életterében. Energikus, alkotó, tettre kész emberek beszámolóit olvashatjuk. A másik közös az ötven írásban, hogy valamennyi – a hiányokról, sérülésekről szólók is – rávilágítanak a család pótolhatatlanságára.

Hogy mennyire nem szirupos rózsaszín a családok életéről festett kép, arra álljon itt néhány példa. „A társadalom jelenleg még nem képes megnyugtató és emberséges megoldásokat felajánlani valamennyi tartós segítségre szoruló embernek és családnak” – mondja ki Czeizel Barbara, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ vezetője. Bagi Iván, a népszerű humorista életútja is azt példázza, mennyire nem tud valódi segítséget nyújtani a társadalom ma még a biológiai családjából kieső gyerekeknek ahhoz, hogy kevesebb sérüléssel érjék el a felnőttkort. Velkey György, a Bethesda Gyermekkórház igazgatója érezteti, mennyire nem magától értetődő az orvosi szakma számára a családi erőforrások támogatása, pedig szakmai evidencia, hogy a szeretetteljes és gondoskodó család gyorsítja és eredményesebbé teszi a gyógyítást. „Családbarát egészségügyi ellátás: a »felkent szakmai szentélyekben« nem kevesen legyintenek erre. Azt sejtetik, hogy ez csak kommunikációs fogás” – írja. A jól működő családok belső dilemmái is felszínre kerülnek: „Elveszem időmet és jelenlétemet az enyéimtől, nem adom nekik oda teljesen magamat. Mentségem van persze, épp azért keresek pénzt, hogy eltartsam a családom. Viszont mit ér, ha odaadom a pénzemet, a munkámra szánt időt, de magamat nem adom oda?” – osztja meg az olvasókkal kétségeit a hatgyermekes Lackfi János költő, író.

Ugyanakkor minden kudarc, még Bagi Iván árvasága, az emberi kapcsolatokért folytatott harcai is csak még kiáltóbban tanúskodnak a jó család pótolhatatlansága mellett.

A könyv további érdekessége, hogy Novák Katalin családokért felelős miniszter emberi arcát jobban megismerjük az ismert emberek írásai elé tett felvezetőiből, mint bármelyik vele készült interjúból. „Egy váratlan gerincműtét után, ágyhoz kötve végre volt sok időm olvasni” – írja például. Megtudjuk, hogy vegyes érzelmei vannak a tévés tehetségkutató versenyekkel kapcsolatban, hogy az ő tágabb gyerekkori családjában is volt világnézeti vita, és kimondja, mennyire keményen áthatja a politika világát a szakmai féltékenység, a versengés. Büszkén szerepelteti édesapját, Prof. Dr. Novák Zoltánt is a megszólalók sorában. Különösen érzékenyen reagál a karrier és család összeegyeztetésének nehézségeire a diplomás nők életében. Schanda (Farkas) Anikó volt kabinetfőnök életútjáról írja például: „Anikó néhány év alatt törekvő, kemény fiatal vezetőből sugárzó, türelmes, szeretettel teli nagycsaládos édesanya lett. Aki láthatóan nem bánta, hogy a vezetői döntéseket felváltották a miért-sír-a-gyerek típusú dilemmák.” Nem kérdés, hogy Novák Katalin hisz a karrier és család összeegyeztethetőségében, ám fiatalkorban egyértelműen a családalapítás előtérbe helyezését tartja helyes döntésnek. 

Nehéz a sok jó írás közül bármelyiket kiemelni, idézni.

Kocsis Fülöp görögkatolikus püspök például azt írja, „csöppnyi büszkeséggel, de még inkább nagy hálával gondolok arra, hogy egy fölmérés szerint Magyarországon a görögkatolikus családokban a legnagyobb a gyermekek száma”, még ha csak tizedes jegyekben is mérhető ez a többlet. Az okok keresése pedig annyira olvasmányos és érdekes, mintha egy kis történelem-, lélektan- és vallástörténet-óra esszenciája lenne. Ha az ellenséges ideológiai záporban valaki elfárad a család értékeinek védelmezése közben, elég, ha elolvassa Bagdy Emőke szenvedélyes szakmai hitvallását vagy Schmidt Mária szókimondó történelmi áttekintését és kiállását a hagyományos család mellett, és újra feltöltődik energiával és érvekkel. A fogyatékkal született gyermeket nevelő, elváltan új családot építő, sok nehézséggel küzdő családok megismerésével pedig még nagyobb és vágyottabb értékké válik, hogy valaki felnőttként így tudja értékelni gyerekkori családját: „Amikor a családra gondolok, akkor az élet összes pozitív érzése fut át rajtam, ami számomra a feltétel nélküli elfogadást, szeretetet, támogatást, meghittséget, őszinteséget, összetartást, felelősséget, és gondoskodást jelenti.” (Hegedüs Éva közgazdász, bankár)

Sok jó érzést és értékes gondolatot viszek magammal ebből a könyvből, a legemlékezetesebb közülük mégis Czeizel Barbara gyógypedagógus egyik felvetése. Azt mindenki tudja, hogy egy férfi és egy nő életet tud adni egy gyermeknek, ám azt kevéssé vesszük figyelembe, hogy „hogyan ad életet egyetlen gyermek két szülőnek. Mert a születés pillanatában a nő anyává, a férfi apává válik, és két új, alapvető identitás kialakulása veszi kezdetét”.

A kötet szerzői:
Irodalom: Lackfi János, Schäffer Erzsébet, Ugron Zsolna, Bagi Iván. Egyház: Prof. Dr. Erdő Péter, Balog Zoltán, Kocsis Fülöp, Gáncs Péter, Köves Slomó, Marton Zsolt, Schanda Anikó. Sport: Lőrincz Tamás és Lőrincz Viktor, Polgár Judit, Görbicz Anita és Vincze Ottó, Dávid Kornél, Michelisz Norbert. Tudomány: Prof. Dr. Martonyi János, Prof. Dr. Bagdy Emőke, Dr. Sulyok Tamás, Prof. Dr. Schanda Balázs, Czeizel Barbara. Egészség: Prof. Dr. Csókay András, Dr. Velkey György János, Dr. Tóth-Heyn Péter, Prof. Dr. Novák Zoltán. Művészet: Miklósa Erika, Rófusz Ferenc, Vidnyánszky Attila, Zsuráfszkyné Vincze Zsuzsanna és Zsuráfszky Zoltán, Balázs János, Szalóki Ági, Oláh Gergő, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás. Családmozgalom: Kardosné Gyurkó Katalin, Skrabski Fruzsina, Székely András, Fűrész Tünde, Nagy Anna. Gazdaság: Hegedüs Éva, Hornung Ágnes, Laposa Zsófia. Közélet: Schmittné Makray Katalin, Zsigó Róbertné Rózsa és Zsigó Róbert, Dr. Schmidt Mária, Dr. Szili Katalin, Bányai Gábor. Média: Hozleiter Fanny – Mosolyka, Süveges Gergő, Keresztes Ilona, Vrábel Krisztina.

„...ami a miénk." Ötven írás a családról. Novák Katalin ajánlóival. Kiadja: Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS)
Felelős kiadó: a KINCS elnöke. Szerkesztő: Novák Katalin családokért felelős miniszter. A Kiadó kötetei (nyomtatott és e-könyv formátumban) megrendelhetők a KINCS könyvesboltjában: www.ekonyv.koppmariaintezet.hu

Kép

Szívemnek egyik legkedvesebb országrészében vagyok, a Balaton-felvidéken. A Badacsonyörs tábla előtt jobbra fordulva (ha Budapestről érkezünk) egy keskeny, kanyargós út vezet a parkolóhoz. Itt vár minket Folly Réka, az arborétum alapítójának dédunokája, aki ma megmutatja nekünk a kertet és legújabb terveiket. Gyönyörű idő van, atlaszcédrus, paratölgyek és ernyőfenyők alatt tudjuk meg, hogy Magyarország legszebb fekvésű parkolóját is fejlesztik: teraszos szerkezetű lesz, ültetett fákkal, kerékpártárolóval, elektromos autóknak és kerékpároknak töltési lehetőséggel.

Belépünk a kapun, ahol egy kedves jegypénztároson kívül több óriási fa fogad. Most már tudom, hogy ezek is atlaszcédrusok. Ezek azonban attól különlegesek, hogy egy-egy fészket építettek rájuk, ahova egy létra vezet.

Nagyon örülök, hogy már belépéskor van valami érdekes megfigyelni való, mert pár hét múlva nyolcéves keresztlányomat szeretném elhozni, aki nagyon szereti a Balatont, és szerencsére a természetet is. Arra gondolok, hogy már itt le fogom nyűgözni, mert bár szép az út idáig a Balaton mellett, mégis hosszú Budapestről, jó lesz megpihenni, körülnézni, és megérkezni lélekben is, mielőtt belevetjük magunkat a kert rejtelmeibe. A bejáratnál térképet vehetnék magamhoz, de őszintén bevallom, lelkiismeret-furdalásom lesz a papír miatt, amit csak pár órát használnék. Réka megoldja a dilemmámat, jelzi, hogy bárkitől lehet információt kérni, itt mindenki mindent tud, csak meg kell szólítani a kollégákat, akik a #follynlove feliratú ruházatukról különböztethetők meg.

Kép

Folly Arborétum, atlaszcédrus - Kép: Széll Bálint

Szürkebarát szőlősoron vonulunk feljebb a borászati épületig, amely előtt egy különleges „házőrzőt” kerítettek el: egy 50 éves olajfa érkezett nemrég Franciaországból. A Panoráma teraszon omlós reggeli süteményekkel és finom szörpökkel kínálnak. Alig tudok választani a fenyőrügy-, levendula-, citromfű-menta- és bodzaszörp között. Lemegyünk a nemrég kialakított pincébe is, hogy megnézzük a borászati üzemet. Itt készülnek a Folly-borok, negyvenötezer palack évente. És állítólag ez még fokozható. A környékre nem jellemzően, még vörösboruk is van. „Csak a kert magában nem elég” – mondja Réka. És valóban, ebben az arborétumban nemcsak különleges fák és növények vannak, hanem működik itt étterem, ahol például cseppnyi tárkonnyal megbolondított vadragulevest kérhetünk, amelyet a kertben termő fűszerekkel ízesítenek. Augusztus óta különleges sütikkel is elkápráztat minket egy cukrász, például az Arborétum Tortájával, amely egy mandulatészta alapra készített finomság sárgabarack csatnival, csokoládés mogyoró szufléval és naranccsal, hársfavirág mézzel ízesített túróhabbal, de megkóstolhatjuk a Folly krémest is, amelynek habja stílusosan fenyőmaggal készül.

Kép

Kép: Széll Bálint

Még ücsörögnénk a kávézóban vagy az étteremnek helyet adó százéves házban, de felkerekedünk, hisz a lényeg azért mégis csak kint van, és már nagyon kíváncsi vagyok, milyen újdonságot láthatok még. Lent a szőlők, fent a fenyők. Felfelé indulunk, egy vonzó pihenő irányába, amely hamarosan összeköttetésbe kerül a házzal, és szívesen választott helyszíne az örök hűséget fogadó pároknak. Támfalak mellett haladunk tovább. A Kisörsi-hegyen vagyunk, nem mondom, hogy mindenki számára könnyű terep, de jól kiépített, sőt, a második szintig nemsokára babakocsival is fel lehet jönni, így a legkisebbekkel érkező családok számára is elérhetővé válik tavasszal ez a kellemes séta. Az arborétum területén egyébként már most is több helyen szabadtéri játékokat találunk, de egy nagy beruházásnak köszönhetően még továbbiakkal bővítik majd ezeket: átadnak egy kötélcső-mászóalagutat, a domb tetején pedig egy hosszú kilengésű, nagy hintát. Lesznek még pihenő pavilonok, fából készült kreatív ülőbútorok, sőt, egy új pihenőponton kertmozizás és egyéb kulturális programok lehetőségét is látják. A botanikus kert ékességét, a 2014-ben épült kilátót is megerősítik, amelyet a kert legnépszerűbb fájának tobozáról mintáztak.

Számomra az egyik legérdekesebb terület a tengerparti mamutfenyők világa, ahol pallókon közlekedünk. Ezeket a fákat nemrég telepítették erre a területre, hogy jobban érezzék magukat.

A Wikipédia ezt írja a mammutfenyőkről: „Csapadék- és páraigényes. Fagyérzékeny; a Kárpát-medencében ültetni nem ajánlott.” A Folly Arborétum mégis megpróbálja. Dr. Debreczy Zsolt, a Nemzetközi Dendrológiai Kutatóintézet igazgatója és sok-sok önkéntes van ebben segítségükre. Ezek a fenyők őshazájukban, az USA-ban nagyon megbecsült egyedek, 17 nemzeti parkot hoztak létre a védelmükben. Drukkolok, hogy a közeljövőben teljes pompájukban láthassuk őket Magyarországon is.

Kép

Folly Arborétum - Kép: Széll Bálint

„A fenyő nem csak karácsonyfaforma, szeretnénk, ha ez jobban bekerülne a köztudatba” – mondja Folly Réka. Sokféle fenyő van itt, többek között andalúziai jegenyefenyő, a tréfás nevű, egyedülállóan húsos kolbászfenyő, a himalájai selyemfenyő vagy az óriástobozú fenyő. Érthető, hogy száz éve amolyan úri hóbortként kihívás volt betelepíteni a különleges, itthon ismeretlen növényeket. A kert minden szegletéhez kötődik egy történet vagy családi emlék. Mert ez nemcsak egy kert, hanem egy álom is, amit 117 éve egy orvos, Folly Gyula álmodott meg, hozott létre és tartott meg mindenáron. Így létezhet ma itthon ez az Európában is egyedülálló arborétum. Még Réka sem tud hasonlóan különleges fekvésűről, aki nem mellesleg a Magyar Arborétumok és Botanikus Kertek Szövetségének elnökségi tagja. Érdemes tehát a család történetét is megismerni, az „öreg ház” pincéjében hamarosan lesz is rá alkalom egy minikiállítás segítségével és egy digitális kalandozáson keresztül. Ez utóbbit akár a gyerekek is irányíthatják majd egy kabócáról. És hogy miért kabócáról? Mert tíz éve már ők is lakói a kertnek.

Kép

Folly Arborétum - Kép: Széll Bálint

Jó lenne egyszer a tobozszüretet is látni, jut eszembe a keresztlányom újra, de nem lehet mindent egyszerre, majd jövő novemberre ezt is betervezzük. Ide ugyanis az év bármelyik szakában el lehet jönni, mindig vannak programok, gondolnak a gyerekekre is, az iskolai szünetekre, és természetesen az ünnepekre, jeles napokra is. A legjobb, ha ajánlatot kérünk, mielőtt jövünk, így biztos a legideálisabb időtöltésben lesz részünk. A honlap szerint másfél–két óra bejárni a kertet, én úgy tervezem, hogy amikor visszajövünk, legalább egy fél napot rászánunk. Csúszdázunk majd, megpörgetjük magunkat a mókuskerékben, rácsodálkozunk a vadcitromfa tüskéire, átöleljük a tarka kérgű fenyő törzsét, megméricskéljük a különböző tűlevelek hosszát, beleszippantunk a mézillatot árasztó táskavirágok mellett a levegőbe, benézünk a fákon található odukba, hátha látunk búbos cinegét vagy piciny cinkéket, és utunk végén, bámulva a balatoni panorámát, elgondolkozunk a kerti székekben, hogy melyik fát fogadjuk örökbe. (x)

Kép

Folly Arborétum - Kép: Széll Bálint

Támogatott tartalom.