Kós Károly 1883-ben Temesváron született egy postatiszt fiaként. Gimnáziumi tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte. Pesten mérnöknek tanult, hamarosan azonban átiratkozott az építész karra. Mint műépítész 1907-ben diplomázott, majd egymást követően több építészeti irodánál dolgozott, többek között Pogány Móric, a neves épületszobrász, Maróti Géza és György Dénes mellett. Ebben az időben született meg első komolyabb írása, a régi Kalotaszeg világát bemutató tanulmánya, ekkor készültek első, az erdélyi népi építészet stílusjegyeit, kalotaszegi motívumokat magukon viselő épülettervei, ekkoriban épült az óbudai református parókia, a zebegényi katolikus templom, később a kalotaszegi Sztánán épített nyaraló, a Varjúvár, amely aztán sokáig otthona is volt. Nevét megörökítette a budapesti állatkert több épülete, például a jellegzetes főbejárat, az elefánt- és zsiráfház. 1917-től állami ösztöndíjjal 2 éven át ismerkedhetett Konstantinápoly építészetével, művészetével, de számos más építészeti stílus jegyei is felismerhetők a következő évtizedekben készült munkáin, amelyek közé tartozik a városmajori iskola épülete, a Wekerle-telep bejárata és főépülete, a sztánai görögkatolikus templom, a kolozsvári kakasos templom és műcsarnok, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a marosvásárhelyi gázgyár.

Egy református lelkész lányát, Balázs Idát vezette oltárhoz, négy gyermekük született, a fiúk apjuk egy-egy mesterségét örökölték vagy ahhoz közeli hivatást választottak.

Balázs mezőgazdasági szakíró, szerkesztő lett, András szobrász, Károly néprajztudós, a lány, Zsófia színésznő lett. Kós Károly már a 10-es évek elejétől többnyire Sztánán élt, Trianon után pedig székely népével közösséget vállalva a Román Királyság polgáraként Erdélyben maradt. A székely nemzet kulturális és politikai-közéleti szolgálatát feladatának tekintve 1912-ben adta ki a Kalotaszeg című lapot, 1919-ben pedig megalapította a romantikus, ám kérészéletű Kalotaszegi Köztársaságot. Később alapítója, majd igazgatója lett egészen 1944-es megszűnéséig az Erdélyi Szépmíves Céhnek, szerkesztett, kiadványokat tervezett. Életre hívója volt a Helikon-közösségnek, szerkesztője a fontos irodalmi és kulturális folyóiratnak, az Erdélyi Helikonnak, a Világosságot pedig a háború után, 1948–49-ben szerkesztette.

1921-ben szerzője volt a Kiáltó szó című, a székelyek ügyében szót emelő röpiratnak. 1921-től tagja volt az Erdélyi Néppártnak, szerkesztette a Vasárnap című politikai újságot, idővel elvállalta a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnökségét, közben pedig szoros kapcsolatban maradt az anyaországgal, annak irodalmi, kulturális, sőt politikai életével is. A II. világháború után – bár sztánai házát, a Varjúvárat 1944-ben a románok kirabolták, neki pedig Kolozsvárra kellett menekülnie – nagy reményekkel tekintett az átmenetileg Romániában is meginduló demokratizálódási folyamatra, amelytől a kisebbségi lét jobbra fordulását remélte. Ennek jegyében 1946 és 48 között nemzetgyűlési képviselőséget vállalt.

A háború alatt tanított a Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán, amelynek 1945-ben dékánja lett, a tanítást pedig csak 1953-ban hagyta abba. Közben néhány tanulmányt is írt agrárgazdasági témákról, a régi székely földműveskultúráról, értekezik a gazdasági célú építészet témáiról.

Kós Károly fiatalkorától író, a székely népi kultúra és néphagyomány őrzője, Kalotaszeg szerelmese is volt.

„De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyekről, hogy láncos rabjai legyenek hitnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok” – írja a Régi Kalotaszeg című művében. Fontos, pátriája históriáját feldolgozó írása volt az 1929-es Erdély, eredeti felismerésekkel, új meglátásokkal. Írásainak nagy része művészeti és építészettörténeti témájú (A régi Kalotaszeg, A lakóház művészete, Erdély kövei, Erdély népi építészete, a Sztambul pedig törökországi élményeinek foglalata). Emellett szépíró is volt, elsőként egy verses elbeszélést adott közre Attila hun királyról. Első regénye, a Varjú nemzetség, egy 17. századi családtörténet, a kisemberek sorsába betekintő sajátos krónika. Ezt követte a Gálok, egy balladai hangvételű kisregény, a székely sorsok drámaian szűkszavú ábrázolása, a Kalotaszegi krónika című elbeszélésgyűjtemény és A havasok című összeállítás. Az Országépítő című regénye Szent István életét írja le, ezt később színdarabbá is átdolgozta, de a 15. századi parasztfelkelés vezéréről, Budai Nagy Antalról is írt drámát. A felkelés ötszázadik évfordulóján színpadra is került a pesti Vígszínházban, a fiatal Greguss Zoltán főszereplésével. A bemutató nagy sikert aratott, három előadás után azonban a hatóságok által kényesnek ítélt társadalmi mondandója miatt levették a műsorról.

1938-ban Baumgarten-díjat, Erdélyért végzett tevékenységéért pedig Corvin Koszorút kapott. De már a háború után, visszavonultsága idején is jutottak neki elismerések: 1958-ban elnyerte a román Munka Érdemrendet, 1973-ban az Augusztus 23. érdemrendet és a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét. Hosszú, szép öregség után, tisztelettől övezve, 1977 augusztusában távozott az élők sorából. Kolozsváron temették, a híres nemzeti emlékhelyen, a Házsongárdi temetőben. 2010-ben az építész szakma posztumusz Ybl-díjjal ismerte el munkáját, nevét itthon és Erdélyben szobrok, emléktáblák őrzik.

Nevét viseli a Városligetben a gyönyörű sétány, egy tér, egy iskola és egy rá emlékező díj.

„Megtanultam megelégedni azzal, amit a sors számomra juttatott: az egészséget, a családomat és az Úristennek azt a sok szépségét, amit az emberek nem tudnak elrontani és megcsúfolni, s ami ingyen ajándékként jut minden embernek, csak a szemét kell kinyitnia a látásra, a fülét a hallásra, és a lelkét a befogadásra” – olvashatjuk hitvallását Sas Péter róla szóló írásában. 

Milyen jó, hogy a kövek beszélni tudnak! Milyen jó, hogy az a halott, örökhideg anyag, amit az Ember Istentől való teremtő lelke élővé, némából beszélővé és örökkévalóvá tett, csak igazat tud mondani. Hogy azt nem lehet megvesztegetni, hogy azt nem lehet lerészegíteni, hogy az nem fél; hogy annak nincsenek vágyai és céljai és nem éhes örökké... A kőben halott maradt minden, ami az élőt hazuggá teszi. De él minden benne, ami az életben szép és jó, mert igaz! – részlet Kós Károly Beszélnek Erdély kövei is című írásából

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Felvenni a kapcsolatot a pedagógussal: ez a legfontosabb teendő, amikor tudomásunkra jut, hogy a gyermekünket bántják az iskolában a társai. Nem jó ötlet az ismerős szülőtársaknak szólni, és az sem megoldás, ha az áldozatra bízzuk a helyzet kezelését. A legtöbb esetben ugyanis a dolog nem róla szól, és nem tud egyedül túljutni a traumán. Dr. Jármi Éva szerint minden eset egyedi, de szaktudással orvosolható. A legegyszerűbb és legjobb ugyanakkor a megelőzés, és erre hazánkban számos program rendelkezésünkre áll.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője. A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

A Jóisten fanyar humora következtében azonban a valóság ettől kissé eltérően alakult. Bár Emma még nem tud beszélni, jelenleg mindannyiunk között ő a leghangosabb, talán mert eleve így szocializálódott. Élete első féléve az én életem eddigi legkeményebb próbatétele volt. Fanni rekordot döntött a sírások, hisztik és hangos dühkitörések terén, amit én ideig-óráig tudtam higgadtan kezelni, aztán én is mennydörögni kezdtem. Emmácska ekkor még csendes, rugalmas, alkalmazkodó gyermeknek tűnt, de ha ordított sem igen tudtunk odafigyelni rá a zajos perpatvarok közepette. Aztán ahogy Fanninál csillapult a testvérféltékenység és a dackorszak ördögi elegye, úgy simultak ki az én idegeim is, és rendeződött normális szintre az általános hangerő. Emmánk viszont ezzel fordított arányban kezdett megbátorodni.

Első értelmes szava az „anya” lett, amin el is érzékenyülhetnék normális körülmények között, de hallani kéne azt az erélyes, rikácsoló, követelő hangfekvést, amiben megszólít.

Többnyire olyankor, amikor éhes, álmos, kakis, vagy csak egyszerűen nyűgösre unatkozza magát. Az apjukat egyre gyakrabban kapom rajta, hogy apró fülhallgatóval a fülében ül a gép előtt, az én cseppet sem csendes Fannimat pedig egyre gyakrabban látom füleire tapasztott kezekkel közlekedni. Miközben őt sem kell félteni, mert neki meg rengeteg a mesélnivalója. Minden mondata úgy kezdődik, hogy „Aanyaaa, képzeld el…”, vagy pedig „Aapaaa, képzeld el…”, és ha rövidesen nem hegyezzük a fülünket és próbáljuk elképzelni, akkor nagyobb hangerőre vált, mintha a hallásunkkal volna probléma. Utcán, boltban, bölcsiben is képes hosszan és hangosan mesélni bárkinek, aki netán megszólítja vagy csak balszerencséjére rámosolyog. Nem mintha nem volna rendkívül bájos, csak épp nehéz tőle szabadulni. Régebben én voltam a beszédes, szerettem hosszan, részletekbe veszve mesélni a férjemnek amúgy abszolút női témákról, hogy kivel mi van és miért van úgy, és miért is nincsenek véletlenek.

Másik kedvenc témám kettőnk kapcsolatának elemzése volt, a harmadik meg a gyerekek felett érzett aggodalom és fáradtság.

Utóbb azonban kezdek teljesen visszavonulni, mert este kilenc előtt, amikorra mindkét lány ágyban van, esélyem sincs, hogy szóhoz jussak, utána meg annyira fáradt vagyok, hogy a férjemhez hasonlóan én is csak nézek ki a fejemből.

Az autóban való utazásaink a legkritikusabbak. Fanni ilyenkor szereti emelt hangon énekelve, mondókázva elütni az időt, és ha kifogyna a repertoárból, maga költötte opuszokba fog. Legutóbb a Budapest–Gyula közötti háromórás autóutat kántálta végig, gyakorlatilag csak lélegzetvételnyi szüneteket tartva. Ezalatt Emma, jó esetben próbál éneklő hangon Fannihoz kapcsolódni, rosszabb esetben hangosan nyűgösködik, mert utálja az autósülést. A legrosszabb, ha esik az eső, mert akkor apának be kell kapcsolnia az ablaktörlőt, amitől Emma valami rejtélyes oknál fogva retteg, és ordító sírásban tör ki.

Otthon töltött estéinket sem a csendes idill jellemzi. Mindkét lány komoly zenekedvelő, és az sem zavarja őket, ha szimultán többféle dallam csendül fel. Az alap, hogy Fanni bekapcsolja a gyerekdalok CD-t, felveszi a pörgős szoknyát meg a kopogós cipőt – utóbbit balettcipőre kellett cserélni az alsó szomszéd nálunk tett látogatását követően – és nekiáll énekelve táncolni. Emma azonnal részt kíván venni a mókában, és ülve vagy kapaszkodó állásban ringatja magát jobbra-balra hangos kurjantások közepette.

Fanninak hamarosan eszébe jutnak a hangszerei, be is hozza mindegyiket: gitárt, dobot, furulyát, xilofont, harmonikát, valamint egy szintetizátort, és valamelyiket kiválasztva kíséri a zenét. Emma kommandós kúszásban megindul a szabadon maradt prédákért, szintén birtokba veszi valamelyiket, s ekkor a CD-lejátszóból hallatszó zenét már kettejük játéka kíséri. Van, hogy Fanni úgy dönt, Emma még túl kicsi a hangszerekhez, és nem tud rájuk vigyázni, ekkor marad számára a hat különböző dallamot játszó zenélő vonat nyomogatása.

Talán felesleges említenem, hogy nem mi vettük neki…

Egy darabig próbáltunk a férjemmel váltani pár szót a gyerekek jelenlétében, de mostanra már jobbára csak összenézünk, és hangulatunktól függően vagy szenvedő-együttérző pillantásokat váltunk, vagy humorra vesszük a dolgot és halk nevetgélésbe fojtjuk a lányok feletti döbbenetünket.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Augusztusban megjelent a harmadik Kuflik mozifilm, A kuflik és az Akármi. Miben más ez, mint az első kettő? 
J. K.: Az előző két film 11-11 teljesen különálló epizódból áll. Az epizodikus jelleget most is megőriztük, de ezúttal van két hosszabb történet, amelyeket két összefüggő epizód mesél el, így ezeknél lehetőségünk volt a cselekményt jobban kifejteni. A kuflik és az Akármi egy kicsit az egész estés film irányába mozdult el. A kuflik persze ugyanazok a fura és szerethető alakok, mint eddig voltak, legfeljebb erősödtek a karakterek jegyei. Például az egyik történetben váratlanul a korábban háttérbe húzódó Fityirc veszi kezébe a dolgok irányítását, és ötleteivel ő viszi előre a történetet. 

– Kristóf, a cselekmények alakításában mennyire kaptál szabad kezet? 
J. K.: A KEDD csapatával arra törekedtünk, hogy minél karakteresebbek legyenek az egyes szereplők, és hangsúlyozzuk a köztük lévő különbségeket. Az új filmbe is sok geget belecsempésztünk, ám ezeknél mindig figyelni kell, passzolnak-e az adott karakterhez, valóban viselkedhet-e úgy abban a szituációban. Az egyik epizód például azzal kezdődik, hogy Titusz fütyörészik a kupac tetején. Arra gondoltam, poénosabb lenne, ha úgy tenné, hogy nem tud fütyülni, és csak próbálkozik vele. Ismerek olyat, akinek ez sosem ment az oviban, és most is biztosan vannak ilyen gyerekek, Titusz azt üzeni nekik, hogy ez egyáltalán nem ciki, és sose adják fel! 

– Az első két filmet M. Tóth Gézával együtt jegyzitek, a harmadikat már egyedül rendezted. Ennek mi az oka? 
J. K.: Ez egy folyamat része volt. Gézával régóta dolgozunk együtt, így mivel neki más elfoglaltságai akadtak, rám merte bízni az új produkciót. Egyébként a mai napig gyakran konzultálunk. Minden rendezőnek megvan a saját világa: ez olyan, akár egy mag, aminek ki kell csíráznia. Ugyanakkor egy filmsorozat esetében nem nőhet túl sok irányba, mert akkor elveszti az önazonosságát. 

– Mire utal a címben a sejtelmes Akármi elnevezés? Az előzetesből csupán annyi derült ki, hogy Titusz másmilyennek képzelte el… 

D. A.: A film azonos című epizódja a legemblematikusabb rész, amiben talán ott van a kuflik filozófiája is. Eszerint az elhagyatott rét maga a képzeletünk, ahol bármi megtörténhet, és annak az ellenkezője is.

Ahányszor ránézünk erre a bizonyos Akármire, mindig – és mindannyian – másmilyennek látjuk, akárcsak magát a világot. Ahogy egy kisgyerek képes beleképzelni szinte bármit a legegyszerűbb dolgokba is, miközben bámulatos könnyedséggel jár ki-be képzelet és valóság között – úgy, hogy számára mindkettő egyformán érvényes marad. Lehet egyszerre indián és az óvodás kisfiú a körte csoportból – és mindkettőt teljesen komolyan veszi. Mert a játék csak komolyan véve játék, úgy nem lehet élvezni, ha nem veszünk részt benne teljes valónkkal. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Alkotóként mennyire fontos számotokra ez a gyermeki látásmód? 
D. A.: Ez nem egy tudatos elhatározás, nem egy megvalósítandó „koncepció”, mert akkor valami hiteltelen dolog születne belőle, hanem zsigerből jön. Bennünk maradt valami, ami miatt képesek vagyunk úgy látni a világot, mint egy kisgyerek. De ez egyáltalán nem baj, sőt büszkék vagyunk rá! 

– Milyen a mai gyerekközönség, és hogyan lehet őket megszólítani? 
J. K.: A gyerekek a legszigorúbb zsűri: ha a film nem tetszik nekik, felállnak és elmennek, ezért nagy kihívás nekik alkotni.

Mivel sokkal több inger éri őket, mint a száz évvel ezelőtti gyerekeket, nehezebb lekötni a figyelmüket. Hogy ez sikerüljön, a filmjeinknek pörgősnek és vizuálisan nagyon gazdagnak kell lenniük, úgy – és ez a kuflik-filmeknél az egyik legfontosabb szempont –, hogy nincs bennük erőszak. 

– Hogyan tettétek agressziómentes övezetté az elhagyatott rétet? 
J. K.: Elsősorban úgy, hogy nincs egy klasszikus gonosz karakter. Ugyan a szereplők gyakran ugratják egymást, és történnek velük kisebb balesetek, úgy instruáljuk az animátorokat, hogy ezek a jelenetek ne ijesszék meg a nézőket. Kerülöm például, hogy a kufliknak dühös tekintetük legyen, ami egyébként sem áll jól nekik – Zödön is kedvesen mérges, amikor elveszíti a foltját. Vagy amikor a tappangy lepottyan a fáról, csattanás helyett hóropogást hallunk, mintha puha felületre érkezett volna. 

– András, korábban azt nyilatkoztad, nem jósoltál ekkora sikert a hét furcsa lénynek. Tizenhét könyv, három mozifilm, egy lassan háromévados rajzfilmsorozat és 72 kuflis termék után hogy látjátok, mi a titok? 
D. A.: A kufli-mesék groteszk történeteikkel, ironikus nyelvezetükkel szándékosan eltérnek a hagyományos, jó-rossz ellentétre épülő meséktől, ugyanakkor kerülik a direkt tanulságokat is. Az első könyv írásakor úgy gondoltam, legyünk kicsit lazábbak, és a mesék önmagukért szórakoztassák a gyerekeket. Meg kicsit a felnőtteket is, mert a történetek imitt-amott kikacsintanak rájuk. Saját tapasztalatból tudom, hogy sokkal élvezetesebb a szülőknek olyan szöveget olvasni, amin ők is tudnak nevetni. Magyarországon az animációt még mindig alapvetőn gyerekműfajnak tartjuk, de a Simpson családon és South Parkon szocializálódott fiataloknak már természetes, hogy felnőtteknek is szólhat. 
J. K.: Ami a szereplőket illeti, azért is állnak közel az emberekhez, mert hétköznapi figurák – mindenkinek vannak olyan ismerősei, mint Zödön vagy Pofánka. A legszürkébb kuflit, Fityircet ugyan nehéz lenne egy jelzővel definiálni, de talán pont a különcsége miatt lett ő a legkedveltebb a rajongók körében. 

– Az elhagyatott rét lakói külsőre nem tipikus mesehősök: a kuflik alakja olyan, akár egy krumpli, a csigának lába van, a tappangynak három feje… 
D. A.: Ebbe a groteszk világba nem illett volna egy csini hercegnő. Ahogy Titusz mondaná, nincs cukizás az elhagyatott réten. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ha már hercegnők: a hét kufli közül csupán kettő női karakter. Nem tartottál tőle, hogy így kevésbé lesz PC a mese? 
D. A.: Ezt a kérdést már mástól is megkaptam, és leszögezném, nem szándékosan alakult így, semmi bajom a nőkkel, akkor sem, ha kuflik! Valószínűleg az az oka, hogy a groteszk karakterek egyszerűbben jobban állnak a férfi szereplőknek. Ha megfigyeljük, ez a vígjátékokban is így van: egy szereplő viccességéhez hozzátartozik az elrajzoltság, és ezt kevésbé érezzük bántónak egy férfi figura esetében. Miközben azért a két kufli lány is egyfajta karikatúra. Például Pofánka, bár kufli mértékkel mérve kifejezetten csinos, mégsem egy cuki királylány, hanem egy olykor hisztis, beszólogatós karakter. 

– Napjainkban a legtöbb kasszasiker animációs film 3D-ben készül, a Kuflikat viszont 2D-ben csináltátok. Miért ezt a technikát választottátok? 
J. K.: A könyvek illusztrációit András kézzel rajzolta, és ezt a manuális hatást akartuk visszaadni. A film azonban valójában 2,5D-ben készült, ami a 2D és a 3D ötvözete. A Kuflik új térélményt nyújtanak: az elhagyatott rét olyan, mint egy színpad, a szereplők pedig kiszaladnak a nézőhöz az előtérbe, és reflektálnak rá, hogy egy filmben vannak. 

– A vizuális poénok és a vicces beszólások mellett a sok-sok hanghatás is gyakori humorforrás. Most is ezt a receptet használtátok? 
J. K.: A kuflik hangzásvilága egy hatalmas játszótér. A figurák gyakran teljesen más hangon szólalnak meg, mint amire a megjelenésük alapján számítanánk: az ormányos flömd például egy nagy elefánt, de sokkal viccesebbnek találtam, ha vékony orrhangon beszél. A szereplőket ezúttal is egyetlen színész, Scherer Péter szinkronizálja. Ezzel a meseolvasás intimitását kívántuk megidézni, csak éppen Pepe nem az anyát vagy az apát, hanem a vicces nagybácsit testesíti meg. 
D. A.: Alpár Balázs zeneszerző remekül ráérzett a történetek ízére, és a vicces hanghatások megteremtésén kívül fantasztikus zenéket is írt a filmhez. Az első rajzfilmből kiderült, hogy a kufliknak nagyon jól áll, amikor ügyetlenül elkezdenek rappelni, így most ismét mikrofont ragadnak: a Csitt-csatt, csitt-csatt, kötöget a bálna című szerzemény Titusz és Fityirc előadásában csendül fel. A következő lépés egy Broadway-musical! 

– És mi vár a kuflikra és rátok ezután? 
J. K.: Még egy rajzfilm biztosan készül, de valószínűleg további részekre is számíthat a közönség. Amikor elkezdtem dolgozni az első filmen, egy olyan világba csöppentem, ami nagyon megtetszett, jobbat nem is kívánhatnék. Az biztos, hogy hasonló rajzfilmeket készítenék a jövőben is, de egyelőre nem látok túl a kuflikupacon. 
D.A.: Szerintem az elhagyatott rétről fogunk nyugdíjba menni. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Amikor először egyeztettünk az interjúról, azt mondtad, nem tudod pontosan, mikor tudjuk összehozni, mert Mia most nagyon rossz állapotban van. Mit jelent az ő esetében?

Az történt, hogy egy számunkra teljesen új rohamtípus (fokális roham) jelentkezett, ráadásul napi szinten, ami Miára nem jellemző, sokszor pedig nagyroham lett belőle. Napról napra egyre gyengébb volt, ennek az lett a vége, hogy befeküdtünk a kórházba, kivizsgálták, s most új gyógyszereket és adagokat építünk fel neki. Lehetnek epilepsziás rohamai akár egy betegség kapcsán, a lázra például nagyon érzékeny. Illetve lehetnek gyógyszermellékhatások is: nemegyszer történt, hogy akár tíz napra is kiütötte őt egy új gyógyszer, vagy olyan is volt, hogy épp a megvonás miatt lettek rohamai.

Mi a Dravet-szindróma? Kinőhető ez a betegség?

Ez egy genetikai betegség, amit nem lehet kinőni. Az SCN1A gén mutációjáról van szó, amit kb. hét hónapos korában állapítottak meg. Azóta gyakori, sokszor akár napi szintű orvosi kontrollra van szükség.

Ez egy gyógyszerrezisztens betegség. Megfelelő gyógyszerkombináció mellett átmenetileg lehetnek nyugodtabb időszakok rohamok nélkül, de örökre sosem szűnnek meg a tünetek.

Emellett a fejlődés is lelassul, általában felnőttkorukra sem tudnak teljes életet élni a Dravet-szindrómás személyek.

Melyek voltak az első jelek, mikor érezted, hogy ő más, mint a többi kisgyerek?

Öt hónaposan oltás után lázgörcs jelentkezett, majd két hónap után még egy. Rá pár napra a semmiből lett egy görcse, akkor azonnal bevittük késő este a kórházba, és másnap meg is kaptuk a diagnózist. Egészen addig a napig minden teljesen rendben volt vele, egészséges volt, szépen fejlődött. Derült égből villámcsapásként ért mindez. Hatalmas sokkot kaptam, hiszen addig egy teljesen egészséges, hét hónapos babám volt. Hirtelen borzalmas jövőképpel álltunk szemben, ami az élet minden területét érintette.

Hogyan tanultatok meg együtt élni ezzel?

Igazából meg is tanultunk, meg nem is. Egyrészt megtanultunk, hiszen elsajátítottuk az ezzel járó feladatokat: minden nap gyógyszerek, életmentő szerek jönnek velünk mindenhová. Megtanultuk a triggereket (kiváltó okok – a szerk.), amelyektől Miának biztosan rohama lesz, és megpróbáljuk azokat elkerülni. Például a napsütést, a meleg fürdővizet, nyáron a meleget. Valamint folyamatosan fejlesztésekre járunk, keressük mindazt, ami tényleg segíthet. Másrészt egy év után is vannak napok, amikor egyszerűen nem hiszem el, hogy ez velem történik. Hogy mennyire egyszerű életünk volt egészen eddig, és hogy mostantól életem végéig rohamokkal, kórházi befekvéssel, gyógyszerekkel és fejlesztésekkel telnek majd a napok. De azt is megtanultam, hogy nem érdemes előre tervezni, minden egyes napot értékelni kell, amely megadatik, és ha vannak nyugis időszakok, azokat maximálisan ki kell élvezni. Ez egy folyamat, fel kell nőni a feladathoz.

Kép

Kép: Bérczes Judy

Miben van elmaradva Mia a kortársaitól?

Húsz hónapos, és még nem tud járni. Jelenleg ez a legnagyobb kihívásunk, ezt gyakoroljuk a fejlesztéseken is.

A beszédfejlődése is lelassult, de a járáson kívül másban még nem annyira egyértelmű a lemaradása.

Mielőtt családod lett, sokat utaztál. Három kisgyerekkel, egy ikerpárral és egy Dravet-szindrómás kislánnyal ez fokozottan nehéz. Miért indultok neki mégis újra meg újra?

Egyéves koromban Svédországba költöztem a szüleimmel, két testvérem is ott született, majd hét év múlva hazajöttünk. 17 évesen egyedül újra kiköltöztem egyetemet végezni, s mellette háromszor nyertem svéd országos röplabdabajnokságot. Tíz évig játszottam külföldön négy különböző országban, így sokat utaztunk a csapattal is, nyáron pedig amellett, hogy hazalátogattam, mindig felkerestem újabb úti célokat.

A férjemmel is folytattuk az utazgatást, amit nem szerettünk volna abbahagyni az után sem, hogy babánk születik. A sors úgy hozta, hogy egyből ikreink lettek, és kilenc hónapos korukban elmentünk velük három hétre Thaiföldre. Az ikrek kétéves korában megszületett a harmadik baba, Mia, így gyakorlatilag két év alatt született három gyerekünk. 

Hogy miért utazgatunk velük is? Miért ne utaznánk?

Valamiért az emberek szeretik kritizálni a babával való utazást, negatívan állnak hozzá, ezért indítottam az utazóanya blogomat is, hogy megmutassam: igenis lehet, sőt kifejezetten élvezetes babával utazni.

Kiknek szólnak az @utazoanya bejegyzések, beszámolók?

Amikor a kilenc hónapos ikrekkel Thaiföldre készültünk, nagyon sok rosszalló megjegyzés érkezett a környezetünkből. Mi ezekre nem hallgatva útra keltünk, és szuperül éreztük magunkat. Utána jutott eszembe, hogy mi van azokkal a szegény anyukákkal, akik a környezetük miatt végül nem mernek elindulni? Létrehoztam az oldalt elsősorban olyan szülőknek, akik szeretnek utazni, de félnek babával útra kelni, hogy lássák, ez lehetséges. Tippeket és trükköket osztok meg, inspirálom őket. Tudniuk kell: nem érdemes mások kritikájára hallgatni, hanem csak magukra, mert ha szeretnek utazni, akkor akár három picivel – láss minket az ikrekkel és a Dravet-szindrómás kislánnyal – is szuper kalandokban lehet részük! A posztjaim most már bárkinek szólnak, aki szeret utazni, hiszen az élményeinkről is beszámolok, ami nem csak szülőknek lehet izgalmas, persze továbbra is igyekszem kitérni a babás és kisgyerekes utazás részleteire. Nagyon pozitív volt a fogadtatás, látszik, hogy óriási igény van erre. Az anyukák is ugyanúgy vágynak rá, hogy világot lássanak, mint más, a gyerek nem kellene, hogy akadályt jelentsen ebben. Sőt!

Kép

Kép: Bérczes Judy

Sugárzik a bejegyzéseidből az életszeretet és a pozitív életfelfogás. Hogyan tudod elengedni az aggódást az utazások alatt?

Számomra feltöltődést jelent az utazás, érdekelnek más kultúrák, szeretem az emberek szokásait megismerni.

A szürke hétköznapok során – amelyek most már gyógyszerezésből, kórházi látogatásokból, fejlesztésekből állnak – ebből tudok erőt meríteni: a különleges élményekből, amelyeket átélünk közösen a férjemmel és a picikkel.

Nagyon szeretek írni és fotózni, abban tudok kiteljesedni, hogy rendszeresen megosztom a tapasztalataimat a blogomon és az Instagramon. Egy ilyen helyzetben még fontosabb, hogy magamra is gondoljak, hogy maximálisan el tudjam látni a gyerekeket. Boldog anya, boldog baba!
A gyerekek is imádnak utazni. Mia kivirul, enni is nagyon szeret: Mexikóban boldogan falta az utcán vásárolt tacost, Grúziában a khinkalit, Máltán a nyúlpörköltet, Bulgáriában a banitsát, Szerbiában a pljeskavicát. A fiúk pedig itthon is kérdezik, mikor repülünk legközelebb, illetve emlegetik az országokat, ahol eddig jártunk. Mivel minden olyan szert magunkkal viszünk, ami otthon is megvan, Mia ugyanolyan ellátásban részesül külföldön is, mintha itthon történne valami. Rohamai így is, úgy is lesznek, ezért inkább azt választom, hogy szép helyen legyünk. Nagyjából tudjuk a rohamok lehetséges okait, ezeket utazás közben is elkerüljük. Nem aggódom jobban utazás alatt, mint otthon.

Mi történik, ha mégis rosszul lesz külföldön?

Eddig tíz országban járt, ebből hat országban már úgy, hogy tudtuk a diagnózisát. Ha rosszul lesz, nálunk van minden, el tudjuk látni. Arra az esetre, ha kórházba kellene menni vele, van biztosításunk. Sosem mehet napfényre, nem melegedhet túl, nem bírja a kánikulát, ezért hűvösebb úti célokat keresünk.  Fontos neki az alvás, erre nagyon odafigyelünk, mert ha fáradt, könnyebben lesz rohama.

Ezek szerint soha nem gondolkodtál azon, hogy könnyebb lenne a megszokott környezetben – vagy csak belföldön – maradni...

Nem. Ezek annyira különleges pillanatok az életünkben, hogy semmiért sem hagynám ki őket. Három picivel nincsenek nyugis napok itthon sem. Amióta Mia beteg, és nem tudjuk, mi lesz vele, még jobban előjött bennem az érzés, hogy egyszer élünk, igyekezzük kihozni a legtöbbet belőle: gyűjtsük a közös élményeket, azokat senki sem veheti el tőlünk. Én mindig is vonzódtam az izgalmakhoz, kerestem a kihívásokat, bár erre, ami most történik, még én sem számítottam.

Szeretném a piciknek is megmutatni azt a változatos világot, amelyben élünk. Ez nagyon jól formálja a személyiséget, nyitottságra nevel, és Miát sem akarom otthon tartani egy „szindróma” miatt, miközben látom rajta, mekkora kalandorbaba.

Mik a tervek 2022-re, mi lesz az első úticél?

A mai világban megszoktam, hogy csak akkor biztos valami, ha már megtörtént. Annyit elárulok, hogy február elejére beterveztünk egy rövid kiruccanást. Nagyon várom már!

Ha témának, jelenségnek, problémának nevezzük a fizikai agressziót, akkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy az ütés bizony fáj, megaláz, megszégyenít, kiszolgáltatottá teszi az elszenvedőjét, és ami a legszomorúbb, hogy olyan sérülést idéz elő a gyermeki bizalomban, amelyet nagyon nehéz később meggyógyítani.

Az erőszak megengedhetetlen, nem lehet hátat fordítani neki, és remélni, hogy a gyerekeink majd csak túlélik az általános iskolát.

Milyen válaszokat látunk ma az iskolai csúfolódásra, verésre?

A gyerek bántására a leggyakoribb reakciók: egyéni megoldások, igazságszolgáltatások, kreatívnál kreatívabb szülői kiállások a gyerekért a rendszer megkerülésével, vagy sok esetben a bántalmazott gyerek iskolaváltása. A bántalmazó tanuló egyértelműen házirendet sért, a szülői közösség pedig érthető módon ilyenkor nyomás alá helyezi az iskolát. Az iskola válasza hatékony megoldási stratégia hiányában többnyire arra irányul, hogy a problémát a közösségen kívül oldja meg: az agresszív gyermeket egyéni tanrendbe, másik oktatási intézménybe kényszeríti, erre presszionálja a verekedő gyerek szüleit, sokszor még akkor is, ha a probléma mögött valójában tanulási zavar áll, amely nagyfokú szorongást, félelmet, haragot idéz elő a gyerekben. Vagy akár az éhség is lehet a háttérben, üres kalóriák, csak édesség… Ezen is érdemes elgondolkodni.

A tanárok 40-60 százaléka nem avatkozik be a tanulók közötti történésekbe (nemzetközi kutatás, 2006, a WHO együttműködésével).

Hallgatunk arról, hogy az iskolában nincs általános, működő protokoll a bullying visszaszorítására, a tanárképzés pedig nem is tartalmaz olyan szakmai tudást a témáról, amelyet a pedagógusok használhatnának az adott helyzetekben. A gyermekvédelmi jelzőrendszer lassan és nehézkesen mozdul, és mire érdemben történne valami, a bántalmazott gyermek (és többnyire a veszélyeztetett, elhanyagolt élethelyzetben lévő bántalmazó is) olyan lelki sérüléseket szerez, amelyek meghatározhatják a további életüket, beilleszkedésüket, párkapcsolataikat… És a majdani nevelési elveiket is. Hordozhatjuk, továbbadhatjuk a bántalmazó-áldozat modellt generációkon át. Mind az erőszakos, mind az áldozati séma bevésődhet a személyiségbe, és minél mélyebb a véset, annál nehezebb később elsimítani.

A bölcs tanácsok többsége az óvodáskornál, vagy legalábbis a tíz év alatti életkornál lezárul. Az irányelvek ebben az életkorban még kidolgozottak és hatékonyak: csökkentsük az internetes tartalomfogyasztást, töltsünk minőségi időt a gyerekkel, minden agresszív megnyilvánulásra azonnal és következetesen válaszoljunk. Sok kisgyerekes szülőnek szóló cikk ad jól követhető nevelési irányelvet az agresszív megnyilvánulások kezelésére, de arról nagyon kevés szó esik, hogy mit tegyünk a már kialakult agresszív alapviselkedéssel szemben. Mit tegyünk, ha a gyermekünket verik, megfélemlítik az iskolában? Mit tegyünk, ha a mi gyerekünk üti a másikat?

Ki segít? Kihez forduljunk, és annak milyen eszközei vannak?

Szóljunk a tanárnak, vagy rögtön az igazgatónak, az iskolai pszichológusnak, a rendőrségnek, az iskolaőrnek, a családsegítőnek vagy a gyámhatóságnak? Vagy rontson be az apuka az iskolába, és ott ordítsa le az illető gyerek fejét? Üssön vissza a gyerek? Keressük a kapcsolatot a bántalmazó gyerek szüleivel, és próbáljunk megállapodni velük, vagy hívjuk meg a verekedős gyereket „egy kis közös játékra”, és rémítsük meg még jobban a sajátunkat?

A pszichológus, iskolai szociális segítő vagy egyéb szakember bevonása segítség lehet, ám nem elég a feloldáshoz. Minél később történik meg a beavatkozás, annál nehezebb a kezelés, annál több tudást igényel a szakembertől. Ne felejtsük el, hogy minden szakterület a maga eszközkészletével fog hozzányúlni a problémához – és a probléma alatt véraláfutásokat, kitépett hajat, kitört fogat értek.

A sérelmet elszenvedő gyermek szülője többnyire vagy az önbíráskodás irányába mozdul el, vagy az ártatlan gyermeket emeli ki az iskolából, és viszi át egy másik tanintézménybe, erősítve benne azt a tapasztalatot, hogy a menekülés a megfelelő válasz.

A büntető típusú válaszokkal az a probléma, hogy a nem kívánt viselkedés után következnek be, abban a hiszemben, hogy az elrettentéssel csökkenteni fogják a további agressziót. Ezzel szemben a tapasztalat az, hogy ha a büntetés nem kelt óriási félelmet a gyerekben, akkor annyira megnöveli a frusztráltságot és dühöt, hogy az erőszak hosszú távon csak növekedni fog, zárt színtérre, rejtett sarkokba vonul. Szomorú tény, hogy sok agresszív gyerek ebben a helyzetben érzi magát otthonosan, ez az ismerős számára, így újra meg újra kénytelen előidézni.
A büntetés a múltra irányul, nem idéz elő hosszú távú viselkedési változást a jövőre egy már berögződött agresszív magatartási mintázatra. A rendészeti eszközök rövid távon hozhatnak eredményt, de a hosszú távú hatásuk kétséges.

A tanár, amikor egyedül próbálkozik valami jóindulatú saját megoldással, majdnem biztosan kudarcra van ítélve, és a tanárképzésből alig hoz valami használható tudást ahhoz, hogy mérlegeljen a lehetőségek között. Képzése csak arra készítette föl, hogy a tantárgyi anyagot szakavatott pedagógiai eszközökkel adja át. Az egyre fogyó és idősödő pedagógustársadalom kiégés általi veszélyeztetettsége erős: nem mindig csak a gyerekek frusztráltak…

Kép

Kép: Pexels / Mikhail Nilov

Az iskola pedagógiai eszközöket használ, és ha ezek csődöt mondanak, más lehetőség híján igyekszik a közösségből valamiképpen kiszűrni az agresszív gyereket, erre fegyelmi intézkedések hosszú sora áll rendelkezésre. Az érdek az, hogy a közösség felszabaduljon a szabályszegő diák által diktált kontroll alól.

Az iskolának nincs kész válasza a kirobbanó konfliktusokra, egyéni esetként kezeli őket, és többnyire esetleges megoldások születnek hosszú vajúdások után.

A gyermekvédelem a bántalmazó és bántalmazott gyermek veszélyeztetettségét tudja vizsgálni családsegítő bevonásával (ők általában humán diplomás nők), és kezdeményezheti, hogy megelőzési célú programokat szervezzenek a körzetében. A családlátogatás és a segítő típusú beszélgetések ebben az esetben elszigetelik a problémát attól a közösségtől, ahol a bántalmazás létrejött, egyéni színtérre visznek egy közösségi problémát.

A gyermekorvos és a védőnő megbecsülheti, hogy milyen fokú a veszélyeztetettség, javasolhatja, hogy vegyék igénybe szakorvos, pszichiáter, családterapeuta vagy a rendőrség segítségét, tehát az iskola nem lesz érintett a folyamatban.

Minden szakterület a maga protokolljával reagál, és legtöbb esetben a rendszer egyik válasza sem illik a problémához, mert mindegyik csak az adott gyerekre fókuszál, holott a probléma közösségi szintű.

Csakis széles körű társadalmi párbeszéd, erre a területre kiemelt figyelmet fordító tanárképzés, a gyermekek iskolai személyiségfejlesztése, a diákok foglalkoztatása a szünetben lehet a megoldás felé vezető út az iskolai agresszióval szemben.

Az általános iskola több száz, teljesen más hátterű, eltérő szükségletű és igényű diák gyűjtőhelye, építészeti tér, ahol hosszú órákon át kell nagyon különböző helyzetekben egymáshoz igazodni, alkalmazkodni, legyen ez akár ebédlői sorban állás vagy labdajáték a szabad sportfoglalkozás alatt. A tanulók számára az is nehezítő körülmény, hogy az iskola egész nap meglehetősen passzív állapotot vár el tőlük, szinte határtalan befogadást szinte zéró meghallgatás mellett. Hogy mit éreznek, és mit gondolnak, az ritkán képezi az órai munka tárgyát. A gyerekek az iskolai oktatás jellegénél fogva inkább tárgyként, mint alanyként jelennek meg…

Az iskolai agresszió különböző tudományok határterülete, és semmiképp nem egyedi probléma

A bántalmazás az egész közösséget érintő probléma, amin csakis az egész intézmény légkörének megváltoztatásával lehet túljutni. Az iskola gyermektársadalma ugyanis a maga kialakulatlan módján létrehoz egyfajta farkastörvényeken alapuló modellt, és ezt a hibás rendszert működteti. Ilyen farkastörvény például az, hogy bántalmazás esetén a szemtanúk nem lépnek ki a szemlélődő szerepből, mert ez nem lenne nyereséges magatartás.

Az iskolai bántalmazás megoldása az lehet, hogy a közösséget az iskola építi fel, erre időt és energiát szánva, és nem hagyja magukra a gyerekeinket ezzel a feladattal.

A közösségépítés átvétele a gyerekektől, az iskolai légkör átalakítása kell, hogy a feladatunk legyen a jövőben.

Intézményi szinten lehet csak változtatni a helyzeten – hogy gyerekeink ne csak túléljék az iskolát, hanem arról szerezzenek tapasztalatot a felnőttektől, hogy rend van a világban. Ilyen modell Magyarországon pl. a Békés Iskolák program. Fontos lenne továbbá, hogy a tantervbe olyan kompetenciák fejlesztése is bekerüljön, amelyek a modern világban nélkülözhetetlenek. Vannak olyan országok, például Dánia, ahol az empátiát tantárgyként vezették be az oktatásba.

A Tóth Gáborral készült interjú itt tekinthető meg: 

„Budapest, nov. 19. A jazzhegedűs mint epilepsziás vonaglik. A parketten a pesti művészvilág ismert tagjai charlestonba ojtják forró vágyukat és az elegáns körúti cukrászda életét megirigyelhetné bármelyik párisi kollégája. Az egyik páholyban egymás mellett a legérdekesebb társaság szorong. Ott ül Titkos Ilona, Gaál Franci, gróf C—y, a legősibb családfával büszkélkedő magyar főúr, Forró Pál, Színi Gyula, Tyonauer István írók, Baja Benedek festőművész, táncosnők, fiatalemberek... A páholy közepén fiatal, éjszemű lány ül. Szemében elmúlt századok fojtott tüze és eljövendő esztendők titkolt remegései ölelkeznek. Ez a fiatal leány: Silbiger Bora, ma a legérdekesebb magyar nő, akinek híre még Amerikát is bejárta” – írta a Pécsi Napló 1927. november 20-i tudósítása.

Szertefoszlott álmok

Az említett éjszemű lány, Silbiger Borbála 1894-ben született Miskolcon. Édesapja jómódú posztókereskedő volt, és édesanyja is vállalkozócsaládból származott. Ifjúkoráról keveset tudni – annyi bizonyos, hogy a Budapesten cseperedő leányka labilis lelkialkat volt, megjárta a pozsonyi idegszanatóriumot is. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárban őrzött – meglehetősen hiányos – hagyatékában nem találni a tanulmányaira vonatkozó iratokat, de az első róla szóló újságcikkek „ifjú medikaként” hivatkoznak rá. Valószínűsíthető, hogy orvosi tanulmányokat is folytatott, azonban családja nem tudta tovább finanszírozni az iskoláit, miután a családfő tönkrement, és önkezével vetett véget életének. Ha nem történik meg ez a tragédia, talán egy világhírű ideggyógyásszal vagy pszichiáterrel lenne gazdagabb a híres magyarok arcképcsarnoka – így azonban a 20. század legismertebb és legelismertebb jósnője vált a fiatal lányból.

Viharos, bizonytalan időkben különösen éhezik az emberek az útmutatást. Minél abszurdabbak a történések, annál inkább hajlamosak furcsa, kétes helyeken keresni a megoldást. A húszas-harmincas évek Magyarországán is jósok, jövendőmondók, okkultisták hada dolgozott.

Silbiger Boriska az ő koronázatlan királynőjük volt, aki lenyűgöző kreativitással és gátlástalansággal építette ki és tartotta fenn ügyfélkörét, illetve szabadult ki újra meg újra az ellene csalás és okkultizmus vádjával gyakran indított perekből.

A Magyar Hírlap 1930. június 12-i száma például az alábbi párbeszédről számol be, amely közte és az ügyész között zajlott, a jelenlévők feltehetőleg nem kis mulatságára: „Kisasszony, menjen szépen férjhez, és neveljen gyerekeket. Nagyon szép mama lesz magából.” „Nagyon szívesen, csak tessék férjhez adni!” Valójában persze sosem kívánta a neki szánt, konvencionális életet, és roppant ügyesen építette fel a saját mítoszát, napirendjét, kliensbázisát.

Nem jóslás, hanem karakterelemzés

Silbiger Boriska minden egyes felelősségre vonáskor tagadta, hogy pénzért jósolt volna. Saját bevallása szerint ő csak grafológiai szempontú karakterelemzéseket végzett, és közben – erősen intuitív alkat lévén – néha megsejdített valamit a múltból vagy a jövendőből. Azt nem tette hozzá, hogy ebben a megsejtésben a különleges érzékenységén és a páratlanul logikus gondolkodásán túl sokat segítettek neki titkárai és titkárnői, akik kihallgatták az audienciára várakozók történeteit, illetve kiváló sajtómegjelenéseket biztosítottak neki. Gyakran hívta fel magára a figyelmet: 1927 áprilisában például egy fogfájós éjszakája torkollott botrányba, amikor a gyógyszertárba igyekezve két részeg, monoklis úriember ugrott fel a konflisára, ami ellen ő zokogva, kiabálva tiltakozott. A ricsajra három kávéházból futottak ki az emberek a Teréz körútra, akik két biciklis rendőrrel együtt üldözőbe vették az időközben kereket oldott támadókat, és utánuk eredt a kocsis is – a hangosan jajveszékelő Boriskával együtt. A kis közjáték majdnem lincselésbe fulladt, de, ahogy a sértett később nyilatkozta, „az izgalmak hatására ki is állt a fogából a fájás”.

A titokzatos jósnőnek voltak furcsa hóbortjai. Közismerten rettegett a technikai vívmányoktól, például az autóktól, ezért kizárólag konflissal volt hajlandó közlekedni – persze ebből is rendre botrány kerekedett, mert időről időre nézeteltérése támadt a kocsissal a viteldíjról és annak kifizetéséről. Mindennek ellenére jól informált volt az autókkal kapcsolatban is: 1936-ban például az Autó Motor újságnak adott interjút az autóipar és versenysport jövőjéről.

„A pesti próféta alvilág”

Elsődleges vadászterülete az előkelő körök mellett a színházi világ volt, ahol sikereket, bukásokat, románcokat jósolt a hozzá fordulóknak.

Egyik méltatója, Fedor Ágnes írta róla, hogy a színpad és az öltöző közötti világhoz tartozott, számos titkot tudott, amelyeket hűségesen meg is őrzött. Kiemelkedően jó memóriája révén elképesztően sok ember életére látott rá – saját bevallása szerint közel százezer ember sorsát ismerte és követte nyomon húszezer kliense kapcsán. Eleinte a Lipótváros egyik körúti találkahelyén, a Szalay cukrászdában fogadta a hozzá érkezőket, akik szerelmi kérdéseiket tárták fel előtte, aztán – hogy a hatóságok előtti lebukást elkerülje – változatos helyszínekre szervezte szigorúan ellenőrzött, éjjeli szeánszait. Voltak bizonyos elvei. Többször előfordult, hogy a megcsalt feleség és a szerető is hozzá fordult tanácsért, ő – szigorú házasságpárti lévén – rettentő dörgedelmekkel tudta illetni a betolakodót.

1939 áprilisában a rendőrség nagyszabású akciót indított „a pesti próféta alvilág” ellen. Lekapcsolták az Izabella téri jósnőt, valamint Haar Pált, a „röntgenszemű embert” és az óbudai fehér asszonyként elhíresült jósnőt is, de a legnagyobb fogás Silbiger Boriska volt, aki ellen végül közveszélyes munkakerülés miatt indult közigazgatási eljárás. Elfogásának hírére sokan hagytak fel illegális tevékenységükkel.

Életeket mentett tanácsaival

Ahogy közeledett a második világháború és vele a zsidókat fenyegető végveszély, sok energiát fordított arra, hogy klienseit mihamarabb menekülésre bírja. Sokan köszönhették neki az életüket. Nem tudni, hogy ő maga hol vészelte át a vészkorszakot.

Sejthető, hogy befolyásos támogatói biztosítottak neki menedéket, de az is lehet, hogy sikerült kivándorolnia Amerikába – Török Sophie naplója ezt adja meg magyarázatként.

Persze úgy is történhetett, ahogyan azt Fedor Ágnes Karola és kora című regénye meséli, amelyben a Silbiger Boriskáról mintázott főhőst egy gyilkosságért ártatlanul elítélt, szegény kegytárgyárus nő menti meg, átadva neki arra az időre a „hivatalát”.

Kép

Wireless Weekly, 1941

Annyi tudható, hogy a házat, ahol lakott, 1944. június 2-án bombatalálat érte, így sokan halottnak hitték és híresztelték, azonban 1946-ban már biztosan Budapesten volt: visszakapta a Szociális Testvérek Társaságánál őrzött nyakláncát, és csípős stílusban zavarta el a nála alkalmatlankodó újságírót, kijelentve, hogy mostantól Istennek szenteli az életét. Akár így is történhetett volna, és sokan el is hitték volna, hiszen a továbbiakban inkább visszafogott, csendes életet élt, de a tanácsra vágyó kliensei így is rendre megtalálták. Szüts Miklós festőművész 2020-ban megjelent életrajzi kötetében arról számol be, hogy Boriska az ötvenes évek első felében a családjuk albérlője volt. A későbbi sorsáról keveset tudunk – annyi azért kiderül a hozzáférhető hagyatékából, hogy az ötvenes-hatvanas években külföldi tőzsdézésből realizált bevételt és tartotta fenn magát, illetve a megbízható klienseinek továbbra is adott befektetési és életvezetési tanácsokat.

A reményt adó jósnő emlékezete

Halálával kapcsolatban is többféle dolgot mesélnek. Egyesek szerint hetvenhat éves korában, 1970 tavaszán hunyt el a Mazsihisz Szeretetkórházában, megbomlott elmével.

Más azonban úgy emlékszik, hogy a Szent István parkban sétáltatta riasztó külsejű, fekete kuvaszát, aki még akkor is hűségesen őrizte a sokak által ismert, mégis mélységesen magányos asszony holttestét, amikor az iránta aggódók rátörték a lakása ajtaját.

Április 2-án temették az Új Köztemetőben.

Fedor Ágnes 1972-ben adta közre a már említett Karola és kora című regényt, amely kaleidoszkópszerűen mutatja be a harmincas-negyvenes évek cseppet sem kiegyensúlyozott társadalmát. A kötetet a televízió is bemutatta: a Nyitott könyv sorozat egyik adásában Béres Ilona alakította Karolát, azaz Silbiger Boriskát. Alakja legutóbb 2019-ben, Deák Kristóf A foglyok című filmjében tűnt fel.

Kincset érő emlékkönyvek

A hagyaték feldolgozásakor Scheiber Sándor publikálta az ÉS-ben a jósnő egyik vendégkönyvének legizgalmasabb bejegyzéseit, közöttük József Attila sorait, vagy Várnai Zseni versét. József Attila ezt jegyezte be az emlékkönyvbe 1930. január 17-én, hajnali háromnegyed hatkor: „Olyanokat mondott, hogy tetszik, tehát hiszek benne és így megcsinálom!” Landeszmann György is foglalkozott a kötetek elemzésével: az Új Tükör 1982. augusztus 15-i számában közreadta a legnevezetesebb bejegyzéseket, közöttük Ignotus Pál, József Attila, Karinthy Frigyes, Kelen Hugó, Marczali Henrik, Mezey Mária, Rátkai Márton, Salamon Béla, Szinetár Ernő, Színi Gyula, Váradi Aránka, Várnai Zseni, Vázsonyi János és Vidor Ferike sorait.

Mindvégig „orvos” is maradt

A legnagyobb kihívás Silbiger Boriskával kapcsolatban az, hogy az élettörténetében lévő hézagok túl sokféleképpen tölthetők ki. Beszélhetünk róla mint pszicho-parafenoménről, aki több alkalommal is nyomra vezette a rendőröket gyilkossági ügyekben, illetve 1935 elején „megjósolta” a még abban az évben kitört olasz–abesszin háborút. Láthatjuk őt úgy is, mint megszállott grafológust, a betűk szerelmesét, aki szentül hitte, hogy bizonyos monogramok meghatározzák az életünket, és aki ezen a téren kora ismert és elismert szakembere volt.

1929-ben például az első női igazságügyi írásszakértőként vett részt egy büntetőügyben – de nem bújt ki a bőréből: megjósolta a vádlottnak, hogy fel fogják menteni.

Mindezek mellett zseniális szélhámos is volt, aki bátran és gátlástalanul hagyta figyelmen kívül a vonatkozó törvényi előírásokat és mindazt, amit a társadalom elvárt volna tőle. Végső soron pedig még jósnőként is orvos maradt, aki tudta: gyógyít azzal, ha meghallgatja a hozzá érkezőket. Silbiger Boriska az emberi lélek és a korszellem nagy és megszólítható ismerője volt abban a korban, amikor sokan éheztek a meghallgatásra, a reményre. Kár, hogy nekünk csak a mesék (de szép mesék) maradtak belőle.

A történet

Thomas Vinterberg filmje, a Még egy kört mindenkinek című dán filmdráma főszereplője négy, átlagos férfi, mindannyian középiskolai tanárok és régi, öreg cimborák. Martin régen vagány volt, energikus és törekvő, doktori disszertációja megírására készült, és még a tánchoz is konyított valamennyit, mára viszont elbizonytalanodott, unalmassá és magába fordulóvá vált, a feleségével folytatott interakciók hossza pedig átlagosan napi pár percre redukálódott. Tommy elkedvetlenedett tornatanár, nincs mellette más, csak az öreg, rokkant kutyája, akinek még a járás is nehezére esik. Nikolaj épp most tölti a negyvenet, életerős, humoros, tettre kész férfi benyomását kelti, ám jobban megnézve roskadozik a háromgyermekes apaság súlya alatt, és apránként őt is kikezdi a mindennapok egyformasága. Peter zenetanár, finom lelkű művész, aki nagyon szeretne családot és saját gyermekeket, hogy nyomot hagyjon a világban, de valahogy mindig megfutamodik a nők elől.
Mondhatnánk, hogy mindegyikük az életközepi válság különböző pontján rekedt, és időszerű lenne professzionális segítséget – például terápiát – igénybe venniük, ám a négy jó barát egészen más megoldással rukkol elő.

Finn Skårderud tanulmánya szerint ugyanis egy-két pohár bor után olyannyira klassznak élhetjük meg az életet, hogy azt gondolhatjuk, talán pont ez a félezreléknyi alkoholszint az, ami hiányzik a teljességhez.

Több sem kell Martinéknak, belefognak abba a kísérletbe, hogy folyamatosan fenntartják a félezrelékes véralkoholszintet, a tapasztalataikat pedig egy tudományos munkában kívánják összefoglalni. Elvégre ők mégiscsak értelmes, akadémikus emberek, nem igaz?

Kezdetben egészen jól mennek a dolgok, szó szerint felpezsdül az életük, fokozódik a munkahelyi teljesítmény, utat tör magának a kreativitás, ám hosszú távon megmutatkoznak az apró rések a pajzson. A kísérletezés és a függőség között nagyjából olyan vékony a határvonal, mint a zsenialitás és az őrület között. Nagyon-nagyon vékony. Lehet ezt még fokozni? Egyre több és több kell, miközben az addig elnyomott problémák, az elfojtott érzelmek és a ki nem mondott szavak súlya alatt minden összeomlik. Fékezés nélkül hajtanak lefelé egy képzeletbeli lejtőn, és sajnos nem mindenki ússza meg épp bőrrel a kalandot.

A függőség története

Az alkohol nyugtató és szorongásoldó hatású. Először az ítélőképességért és a gátlásokért felelős idegrendszeri területek működését támadja meg, ezért a belső kontroll gyengül. Ennek köszönhető, hogy néhány korty hatására a főszereplőink felszabadultnak és ellazultnak érzik magukat, felülemelkednek a szorongásaikon, és elfelejtik a problémáikat. Nézőként persze gyanakszunk, de a képernyőn látott felszabadult boldogság és siker olyannyira beszippant, hogy szinte elhisszük: nem is olyan nagy probléma a pohár után nyúlni, hiszen mértékkel adagolva az alkohollal hatékonyan enyhíthetjük a szorongásainkat, és produktívabbak, barátságosabbak, illetve szociálisabbak lehetünk. A függőség gyakran a való életben is éppen így, lassan, lépésről lépésre alakul ki. A történet viszont nem áll meg ezen a ponton, hanem kijózanító tükröt tart elénk. A poharak számának növekedésével az alkohol alattomosan emészti fel az életet, miközben a kevésbé kívánt hatások is szép sorban megjelennek: romló ítélőképesség és motoros készségek, zavaros gondolkozás és beszéd, kontollvesztés, valamint tönkrement kapcsolatok. Egyre több és több szeszre van szükség, hogy ugyanazt a hatást elérjék. 
A fentiek ellenére a film mégsem egy szájbarágós tanmese arról, hogy az alkohol rossz. Sokkal inkább azt a kérdést boncolgatja, hogy az ital mennyire segíti vagy nem segíti a fogyasztóinak az életét. Nem kapunk könnyen emészthető, leegyszerűsítő választ, mindazonáltal az alkoholfogyasztás szórakoztató pillanatait és poklát egyaránt láthatjuk.

Szép lassan kibontakozik, hogy az italozás nem segít, ha arra akarjuk használni, amire egyáltalán nem való: gyógyírként a lélekben tátongó üresség betöltésére, a fájdalom tompítására vagy megszüntetésére. 

A függőség mélyén 

A mai rohanó világban elvesztettük a kapcsolatot önmagunkkal, az érzéseinkkel és a testünkkel. Kütyük, guruk és tanácsadók mondják meg, hogy mennyit és hogyan kéne ennünk, innunk, mozognunk, vagy mit kéne tennünk, ha lehangoltak, magányosak és elveszettek vagyunk. A megoldást kívülről várjuk: az okosóra jelzésétől, a tanácsadó útmutatásától, néhány szem gyógyszertől vagy éppen egy jól beállított alkoholszinttől. 
A függőség mélyén a lélek hiánya van, ám az alkohol nem gyógyír a fájdalomra, és nem alkalmas a bennünk tátongó ürességérzet kitöltésére sem. Sajnos igen gyakori, hogy akik súlyos érzelmi hiányokkal élik az életüket, általában nem kaptak megfelelő mintát arra, hogy mit is lehetne kezdeni a nehéz érzésekkel. 
Nem egyszerű ezzel az ürességgel és a fájdalommal szembenézni, legszívesebben eltagadnánk vagy elfednénk valamivel. A kultúránk is erre biztat, amikor azt tanácsolja, hogy hagyjuk figyelmen kívül a negatív érzéseinket, és koncentráljunk inkább a dolgok pozitív oldalára. Ha mégis rosszul érezzük magunkat, tegyünk gyorsan valamit, ami boldoggá tesz. A toxikus pozitivitás ára, hogy amikor nehéz érzéseket élünk át, azt gondoljuk, hogy valami nincs rendben velünk. „Mindenem megvan, hálásnak és boldognak kellene lennem, mégis szomorú vagyok. Valami nagy baj lehet velem.”

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Érdemes tudatosítani, hogy mindannyian sebezhető emberek vagyunk, akiknek lehetnek problémái, lehetünk szomorúak és csalódottak, sőt, érezhetjük magunkat akár közönyösnek is. A tagadás, a bagatellizálás és az elfojtás irányába mutató praktikák nem fogják ezt megoldani, ezért a cél nem a kellemetlen érzéseink és gondolataink eltüntetése vagy megváltoztatása, hiszen ezek az élet természetes velejárói. Sokkal fontosabb, hogy ne olvadjunk össze az érzéseinkkel és a gondolatainkkal, hanem ezekkel együtt azt tegyük, ami összhangban van a személyes értékeinkkel. 

Nincsenek gyors megoldások: a szorongás, a depresszió, a kiégés és a kilátástalanság érzése nem tüntethető el felszínes megoldásokkal, de a korai felismerés, a megfelelő mértékű társas támogatás, illetve a célzott mentális megsegítés segíthet kilábalni a nehéz helyzetekből, és új alapokra helyezni az életet. 

Tudatosítás 
Mit gondolsz az életed értelméről? Mik a számodra legfontosabb értékek? Mik a céljaid? Mi az, ami segít neked abban, hogy elérd ezeket a célokat, és mi az, ami az utadban áll? Mit kezdesz az óhatatlanul felbukkanó nehéz érzésekkel? 
Mi az, amitől igazán jól érzed magad? 

Az emberi lét drámája 

A film négy középkorú férfi életközepi válságát meséli el, mégsem csak az ő történetük ez. Bármelyikünk lehetne Martin és Tommy, sőt, egy kicsit mindannyian ők vagyunk, éppen ezért fontos megértenünk, hogy az egzisztenciális válság, a saját életünk értelmének megkérdőjelezése és újrafelfedezése szinte megkerülhetetlen. 
A pszichológia szerint az élet értelmességének élménye fontos pszichológiai erőforrás, és alapvető a testi-lelki egészségünk szempontjából.

A hiány és beteljesületlenség egzisztenciális frusztrációhoz vezet, amelyet optimális esetben kereséssel, illetve az ebből fakadó fejlődéssel igyekszünk feloldani, míg kedvezőtlen esetben olyan viselkedésformákhoz menekülünk, amik átmenetileg ugyan megkönnyebbülést hoznak és megszabadítanak a nyomasztó felelősségtől, de végső soron nem jelentenek valódi előrelépést. 

Zábó Virág és Vargha András tanulmánya alapján az élet értelmességének megélése és az életcéljaink, a hitünk, a kötődéseink, illetve a mentális egészségünk között összefüggés van. 
Életcél: A célok értelmet adnak az életnek. A kutatások szerint a rajtunk kívül álló életcélok nagyobb fokú értelmességérzéssel járnak együtt, mintha csak a hírnévért, gazdagságért vagy sikerért küzdenénk. 
Hit és spiritualitás: A hit az értéktelített és kiteljesedett élet lehetőségén keresztül pozitív összefüggésben van a mentális egészséggel, az önmagunkon túlmutató életcélokkal, illetve az élet értelmességének megélésével. 
Kötődés: A tartalmas társas kapcsolatok alapvető fontosságúak a mentális jóllét szempontjából, és hozzájárulnak ahhoz, hogy az életünket értelmesnek és jelentéstelinek éljük meg. 
Mentális egészség: A bio-pszicho-szocio-spirituális jóllét és az élet értelmessége között szoros összefüggés van, amelynek részét képezi az érzelemszabályozás, a reziliencia, illetve az érzelmi, a figyelmi és a tudati működés feletti kontroll. 
Ne csak a kihívások és a boldogság hajszolásában legyünk hát bátrak, hanem merjünk szembenézni az egzisztenciális frusztrációval, a saját belső vívódásainkkal, valamint a nehéz érzéseinkkel, és ha szükséges, akkor kérjünk szakavatott segítséget!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A reggeli müzli elfogyott, és naná, hogy csak most veszem észre, amikor kopog a szemem az éhségtől, a férjem pedig bevágta a pástétomot. A ruha, amit fel akartam venni, a szennyesben van, és amikor már amúgy is késében vagyok, kiderül, hogy nincs meg a lakáskulcsom. Biztos, hogy ő keverte el valahová, mert folyton összecseréli a sajátjával, és különben is – nem igaz, hogy egyszer nem juthat neki is eszébe, hogy megvegye azt a fránya müzlit. A munkahelyi viszontagságok, és a hasonló állapotú kollégákkal való ütközések nem teszik boldogabbá a napot, és este, amikor kifacsarva hazaérek, már ketyeg a bomba a bensőmben. Ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy még mindig nem foglaltuk le a régóta tervezett hosszú hétvégés programunkat, pedig már mióta tervezzük, és én már százszor elmondtam, hogy egy házasság működtetéséhez szükség van a wellness kikapcsolódásra. Ő érzékelve a határhelyzetet, gyorsan gép elé ül, és elkezd ajánlatokat sorolni. De persze csupa érdektelen dolgot talál.

Ugyan minek mennénk pont Bükkfürdőre? Nincs ott semmi, csak az a fránya fürdő! Aztán elkalandozik a figyelmem, és nini, milyen kupleráj van: ugyanazok a ruhák száradnak három napja a fregolin, és miért van az, hogy ez csak engem zavar?

Naná, hogy az ágy alatt megint találok fél pár zoknit, és jesszus, milyen mocskos az ablak, hát mindenre nekem kell odafigyelni?

Látványos mártíromsággal nekiállok a rögtönzött nagytakarításnak. Szegény uram ekkor próbál „csatornát váltani”, és megkérdi, mit segítsen. Én nyűglődök: ezt is kéne, meg azt is, de úgysem tudod, hogy kell. Tudod, mit? Hagyjad, inkább megcsinálom én… Ő, értelmes ember révén dekódolja az üzenetet, és visszaül az íróasztalához, gondolván, hogy úgyis szólok, ha mégis szükség lesz rá. De már akkor ez mindennek a teteje, hogy így magamra hagy, és különben is, mikor beszélgettünk egy jót utoljára? A házasság egyik alapköve a kommunikáció, és hogy minőségi időt töltsünk együtt. Ezt egy míves monológ formájában elő is adom neki, utalásokat téve az anno a jegyesoktatáson tanultakra, valamint párkapcsolati és pszichológiai szakkönyvekből idézve, és kilátásba helyezve, milyen sivár jövő áll előttünk, ha ezen nem változtatunk azonnal.

Na már most ezen a ponton háromféle ismert reakciója létezik emberemnek. Az egyik a menekülés: például pont ekkor jut eszébe, hogy haza kell ugrania a szüleihez valamit segíteni. A másik a dacreakció: válasz nélkül, vagy érthetetlen mormogás közben idegesen felugrik, és távozik a lakás valamely biztonságosabb és nyugalmasabb zónájába. A harmadik (és ez a leggyakoribb az én legnagyobb szerencsémre), az egymondatos lefegyverzés.

Nagyot sóhajt, rám néz, és némi iróniával a hangjában megkérdi. „Na, most akkor mi is a problémád, szerelmem?”

Az első két esetben persze robbanni tudnék, de bármekkorára is nő bennem a feszültség, előbb-utóbb be kell látnom: épp az ellenkezőjét értem el annak, amit szerettem volna: duzzoghatok magamban, még pocsékabbá téve a napomat és elrontva a másikét is. A harmadik esetben viszont pontosan tudom, hogy miközben megszereztem a figyelmét, enyém a felelősség is, hogy értelmes választ adjak a kérdésre… Például, hogy rossz napom van, és egyszerűen csak kényeztetésre vágyom. Mert miért is akar az ember lánya épp abba belekötni, aki egy ilyen borongós hétköznap a vigasza is lehetne?!

A cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>