Idegesen toporognak a várakozók a XIV. kerületi posta ajtajában. Egy asszony szitkozódva bajlódik a bejáratnál elhelyezett géppel. Némi hezitálás után rábök egy pontra a képernyőn, majd letépi a kinyomtatott sorszámot. Hol a pultok fölött terpeszkedő vetítőkre, hol a cetlire téved a tekintete, aztán egy nőhöz lép, akit arra kér, hogy szóljon neki, ha ő következik. Az ifjú hölgy értetlenkedve áll az olvasni nem tudó asszony előtt, de azért bólint, majd egymás mellé telepednek le a többi várakozó közé.
Szakértők az írástudatlanságot három csoportra osztják. Az elsődleges analfabetizmus esetében az érintett soha nem tudott se írni, se olvasni. A másodlagos analfabéta megtanulta ugyan a betűket, de használatukat nem gyakorolta, így elvesztette a tudását, funkcionális analfabetizmusról pedig akkor beszélünk, amikor valaki képes írni és olvasni, de nem tudja a szöveget befogadni, annak tartalmát megérteni.
Az írástudatlanság elleni küzdelem nemzetközi napjáról az UNESCO 1965-ben tartott teheráni világkongresszusán döntöttek. Az indoklásban az szerepel, hogy emberek százmilliói élnek analfabétaként a világban, ezért minden eszközt be kell vetni, hogy minél többen megtanuljanak írni és olvasni. Az UNESCO 2018-as adatai szerint Nigerben és Maliban a legmagasabb az írástudatlanok aránya (ebben a két országban a lakosság 35%-a írástudó, a 65 év feletti nigeriek esetében pedig ez az arány mindössze 14%), a legműveltebb nemzetekként pedig az észak-európai országokat emlegetik.
A gazdagabb európai államokba ugyanakkor egyre nagyobb számban vándorolnak be olyanok, akik hazájukban nem fértek hozzá megfelelő oktatáshoz. Az analfabéták integrációja a legnehezebb, a beilleszkedést megkönnyítő nyelvi programokat ugyanis általában olyan bevándorlóknak szervezik, akik legalább az anyanyelvükön képesek írni és olvasni.
Az írástudatlanság felszámolását emellett az is lassítja az Európai Unióban, hogy a több hullámban pusztító világjárvány miatt az iskolákat be kellett zárni, és sok gyerek nem tudott részt venni a távoktatásban, aminek következtében jelentős lemaradást halmozott fel.
Az UNESCO azt szeretné elérni, hogy 2030-ra minden fiatalnak hozzáférést biztosítson a megfelelő oktatáshoz, és nagymértékben csökkenti akarja az analfabéták és számolni nem tudók arányát. Sok szegény országban azonban hiányoznak a tömeges iskoláztatás alapfeltételei.

Napjainkban mintegy 250 millió gyerek nem látogat semmilyen oktatási intézményt, sokuk azért, mert háborús övezetekben él. Aránytalanság figyelhető meg továbbá a nők és a férfiak írástudása között, mert sok országban a kislányok nem kapnak hozzájárulást a családjuktól ahhoz, hogy tanuljanak. 

Az UNESCO minden évben alfabetizációs díjakat hirdet: az egyik a King Sejong-díj, amely az anyanyelvi oktatásra és képzésre helyezi a hangsúlyt, a Konfuciusz-díj pedig az elmaradott térségekben élő felnőttek és beiskolázatlan fiatalok – ezen belül kiemelten a nők és lányok – körében végzett tevékenységet díjazza. A Kin Sejong-díj egyik nyertese tavaly az idősek jogaiért küzdő Ageing Nepal nevű szervezet volt, akik írni, olvasni és számolni tanítják a helyi öregeket. A Konfuciusz-díjak egyikét a Just Commit Foundationnek ítélték oda, akik történetekkel motiválják és ötletekkel segítik Ghánában a fiatal vállalkozókat. A kínai filozófusról elnevezett elismerést az afrikai civileken kívül egy, az egyetemistákat általános iskolákkal összekötő mexikói és egy menekülteket oktató jemeni szervezetnek ítélték oda. 

Van, akinek egy jelentkezési lap kitöltése is gondot okoz

A legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatok szerint a magyar fővárosban a lakosság 0,8 százaléka analfabéta, a többi megyében pedig a társadalom 1-1,5 százaléka nem tud írni és olvasni. Aggasztóbb adat, hogy becslések szerint hazánkban minden negyedik gyerek funkcionális analfabéta – erről Csapó Benő, a Szegedi Tudományegyetem Neveléstudományi Intézetének egyetemi tanára beszélt nemrég az InfoRádiónak.

Ez azt jelenti, hogy sok honfitársunk 15 éves korára nem képes felfogni az olvasott szöveg tartalmát, és ez a hétköznapi életében is nehézségeket okoz neki. Például nem tud ügyeket intézni, értelmezni a vásárlás után kapott blokkot, és gyakran olyan egyszerűnek tűnő logikai feladványokat sem képesek megoldani, amelyek arra vonatkoznak, hogy két feltüntetett útvonal közül melyik a rövidebb.

A funkcionálisan analfabéta személyek az elsődleges analfabétákhoz hasonlóan nehezen illeszkednek be a társadalomba. Önálló egzisztenciájuk kiépítése, a munkavállalás akadályokba ütközhet, ráadásul információ híján a közügyekből is jobban kiszorulnak, és kevésbé élhetnek a demokrácia adta lehetőségekkel, mint írni-olvasni tudó társaik.
A jelenség visszaszorítását az is nehezíti, hogy a funkcionális analfabéták egy része felülbecsüli saját képességeit. Sokszor jónak tartják írott nyelvi kompetenciájukat, pedig a kutatásokból az derül ki, hogy a saját megítélésükhöz képest sokkal rosszabb a teljesítményük. A helyzet javítására európai uniós szintű és helyi kezdeményezések is vannak, amelyek célja a foglalkoztatási esélyek növelése és a társadalmi helyzet javítása.

Kép

Kép: Wikipédia

„Poszt-helyesírás” és „emotikon-stilisztika”

Az online térben a szöveges tartalmakat egyre inkább kiszorítják a képek és videók. A frappáns válaszokat mókás gifek, cinikus mémek vagy emotikonok váltják fel. Az első arckifejezést utánzó jelet Scott E. Fahlman, a Carnegie Mellon Egyetem professzora küldte 1982-ben. A cél az volt, hogy ne legyen félreértés abból, hogy az ironikusnak vagy humorosnak szánt üzenetek nincsenek megkülönböztetve a komolyaktól. Azóta hangulatjelek, mozgóképek széles választéka jelent meg a csetprogramokban, amelyből kedvére válogathat a netező, hogy minél személyesebbé, érzelmesebbé tegye a beszélgetést. A kutatók érdekesnek tartják, hogy nem csupán az arckifejezéseket ábrázoló hangulatjelekre reagálunk, hanem a tárgyakat, szimbólumokat, jeleket – az ősi képírások logikáját idézve – is felismerjük, és beépítjük a kommunikációba. 
Az internetes hozzászólások áradatát látva sokan azt hihetik, hogy a népesség szövegértési és szövegalkotási képességei sokat romlottak a közösségi média elterjedése óta, de a szakértők szerint inkább arról van szó, hogy ami korábban a színfalak mögött zajlott, most nyilvánosan történik. 
„A kommunikáció történetében először nyilatkoznak meg tömegével írásban az emberek: a korábbiak során az írásos nyilvános kifejezés egy szűk, írástudó, az írással professzionálisan foglalkozó réteghez kötődött (a papi, jogász, illetve az újságírói és a szépírói foglalkozásokhoz); ezzel szemben ma a közösségi média felületein bárki megnyilvánulhat írásos formában, és ezek a szövegek – a Facebook, a Twitter, az Instagram sajátosságaiból adódóan – akár nagyobb nyilvánosságot is kaphatnak” – magyarázza dr. Veszelszki Ágnes.

A Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi docense arra hívja fel a figyelmet, hogy a kommenteket olvasva nem mondhatjuk azt, hogy sokkal „rosszabbul” írnak vagy fejezik ki magukat az emberek, mint régen: arról van csak szó, hogy ez mostanáig rejtve maradt.

„Annyi azonban kijelenthető, hogy mindezek mellett a közösségi média gyorsaságra késztető jellege és a kommentek szinte arctalansága miatt feltehetőleg több a nem átgondolt, kevésbé megszerkesztett, sőt, akár a másik, ismeretlen személyt emiatt támadó üzenet is” – teszi hozzá a szakértő.
Amikor Veszelszki Ágnes először dokumentálta a hálókommunikáció nyelvi sajátosságait, elsősorban a rövidítések túlsúlyát figyelte meg az SMS-ekben és csetüzenetekben, de ezek jelentősége az SMS technológiájának háttérbe szorulásával csökkent. A kutató hangsúlyozza, hogy hasonlóképpen erőteljes – és jelenleg is érvényes tendencia – a képiség jelenléte, gondolhatunk itt a szöveget kiegészítő vagy helyettesítő emotikonokra, emojikra, de arra is, hogy a szöveg bizonyos esetekben (például az Instagramon, hashtagként, vagyis címkeként) már csak a kép(ek) – akár el is hagyható – kísérője. A szakértő úgy véli, hogy a csetelés és kommentelés hatása a helyesírási szabályok lazábban történő kezelésében, a mondatvégi írásjelek (különösen a pont) elhagyásában, a vessző enterrel, sortöréssel történő helyettesítésében, az ékezetek, illetve a nagybetűzés következetlen használatában jelenik meg. „Az elmúlt 15-20 évben végzett vizsgálataim kimutatták, hogy a digitális kommunikációban használt írásgyakorlat egyértelműen hatással van más, nem digitális szövegformák (jegyzetek, írott üzenetek, sőt akár diákdolgozatok) írásmódjára is, bár egyre kevesebb szöveget írunk manapság kézzel, tehát egyre nehezebb a digitális szövegalkotás hatását kézzel írott szövegeken vizsgálni” – fűzi hozzá a nyelvész. 
Veszelszki Ágnes szerint annak ellenére, hogy általában sokkal megengedőbbek vagyunk a posztolás közben vétett helyesírási hibákkal szemben, a minél pontosabb, minél helytállóbb, a befogadó megértési szándékát is figyelembe vevő fogalmazás és szövegalkotás a cél. „A posztolók és csetelők sokszor a legfontosabb tényezőt felejtik el, miközben egy szöveget megírnak: az olvasót. A kitűzött célnak annak kellene lennie, hogy a befogadó megértési, értelmezési nehézségek, félreértési lehetőségek nélkül, minél könnyebben megértse a szöveg tartalmát – és ha ehhez még élvezetes nyelvi forma is járul, az külön örvendetes tud lenni” – hangsúlyozza a kutató.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az iskolai zaklatás minden formája elfogadhatatlan, és a lehető leghatározottabban fel kell lépni ellene – ezzel az állítással a cikkünkben megszólaló valamennyi szakértő egyetért. Mivel azonban a francia tervezet rendhagyó, továbbgondolandó, hogy az elzárás, illetve a pénzbírság a leghatékonyabb útja-e a szankcionálásnak – főleg, ha az elkövető is gyermek.

„Dr. Kovács Tamás egykori legfőbb ügyész – aki sajnos nemrég hagyott itt minket – vallotta, hogy ő nem híve az erős felindulásból elkövetett jogalkotásnak. Ez azzal együtt igaz, hogy a jognak reagálnia kell az aktualitásokra. Például a Császár Előd-ügy miatt került be a Btk.-ba a »járművezetés bódult állapotban« nevű tényállás, a veronai buszbaleset hatására pedig a jogellenesen átalakított személyszállító jármű vezetése, amely súlyosabb, ha iskolabusszal követik el. Körültekintően kell egy új tényállást megfogalmazni, mert a büntetőjogot nevelőeszközök kell, hogy megelőzzék. Ha egy tanár a diákjának azt mondja, hogy kevés ilyen tehetségtelen gyereket láttam, és a diák utána leugrik a Szabadság hídról, felelős-e az öngyilkosságáért a tanár? Ha valakit kirúgnak a munkahelyéről nyugdíj előtt, és az illető öngyilkos lesz, felelősségre vonható-e a főnöke? Csak arra utalok, hogy az ok-okozati összefüggés bizonyítása rendkívül nehéz azokban az esetekben, amikor valaki más cselekedetére tekintettel követ el valamit. Egyéni ingerküszöb kérdése, kinek mi a zaklatás. A Pál utcai fiúk is hasonlóról szól, Ottlik Gézától az Iskola a határon pedig konkrétan erről mesél” – vélekedik dr. Borbély Zoltán büntetőjogász, akit azzal a kérdéssel kerestünk meg, hogy vajon helye lehet-e reálisan az iskolai zaklatásnak a büntetőjogban.

Az ügyvéd kiemeli: azért is nehéz a büntetőjog eszközeivel hatékonyan fellépni a társaikat zaklató diákok ellen, mert a büntetőjog a bűncselekmény eredményeit, és nem a következményeit értékeli. Ezeket úgy lehet elhatárolni, hogy ha például kirabolnak egy idős bácsit, akkor az elkövető rablásért kerül börtönbe, de ha a bácsi a rablást nem tudja lelkileg feldolgozni, és belehal, emberölésért már nincs felelősségre vonás. A bullyingnak pedig olyan sok összetevője van, hogy igen komplikált lehet a magatartást és annak eredményét, pláne a kettő közti ok-okozati összefüggést bizonyítani.

Annak érzékeltetésére viszont, hogy hová vezethet, ha nem vesszük elég komolyan a jelenséget, dr. Borbély Zoltán két megtörtént esetre emlékeztet.

„Az egyik ügyben egy roma fiút a származása miatt addig piszkáltak, amíg az bokszolóként az iskola előtt ütéssorozatot nem mért az egyik diáktársára. A srác, aki egyetlen gyereke volt a szüleinek, hazament, és agyi bevérzés miatt meghalt. Az ítélet felfüggesztett szabadságvesztés lett. A másik Kocsis Franciska ügye, ahol a kislányt a társai addig zaklatták, amíg meg nem ölték. És ami még fontos: Magyarországon az uniós joghoz igazodva gyerekhez hozzányúlni tilos. Nincs tanári vagy atyai pofon, elfenekelés sem, mert testi sértésért még a szülő is feljelenthető.”

Milyen megoldást javasol a zaklatásokra specializálódott szakértő?

„A képzésben, a megelőzésben hiszek, nem a büntetésben” – mondja dr. Sebestyén Andrea, a terület kutatója, a zaklatasmentes.hu portál jogi szakértője. „A jogszabályok persze alkothatnak elrettentő keretrendszert, jó néha paragrafusokra hivatkozni, hiszen súlya van annak, amit a jog is szankcionál. De azt hinni, hogy ez a megoldás, tévút.  

Ha feltétlenül jogi eszközökkel operálnánk, írjuk inkább elő, milyen tudatosító programokat kell lefolytatni az iskolákban, és azok megtörténtét kérjük számon.  

Legyen ennek hozzáértő felelőse, módszertana, szigorú elvárásrendszere. A büntetőjog csak az ultima ratio, a végső megoldás lehet, a bullying nem biztos, hogy a Btk-ba való. Sokkal hatékonyabb lehet egy pozitív, előíró jog, megelőzve a tűzoltó megoldásokat. A büntetés a könnyebb oldaláról fogja meg a kérdést, és a leegyszerűsítés veszélyes. A zaklatás egy iskolai közösségben nemcsak az egyén problémája, nem csupán deviáns emberek magánakciója, hanem az egész közeg, környezet ügye.”

A szakértő szerint fontos figyelembe venni azt is, hogy mindenkinek van egy „pakkja”, amit cipel, amelybe kisgyerekkorától fogva a tapasztalatait csomagolja. Sokkal inkább ezekkel a csomagokkal érdemes dolgozni csoportban, biztonságos közegben, ahol megnyílik a lehetősége a fiataloknak tanulni magukról és másokról, letenni, megérteni, szélesebb kontextusba helyezni a csomagjukat, illetve hasznos tudást szerezni a kapcsolódásról. „Mindenkinek van képletesen egy saját térképe, és az alapján tud viselkedni, ami a térképén van. A zaklató gyereknek az adott helyzetben valamiért ez a megoldás szerepel a lelki térképén, ezzel ő is valamilyen szükségletét elégíti ki. A motiváció csak az ő fejében létezik, amíg ki nem bontjuk. A megelőző programok alapból együtt dolgoztatnák ezeket a közösségeket, kialakítva csoportnormákat arra, hogy mit szabad egymással szemben megengedni magunknak. Hogy hogyan vehetjük észre, ha megsértettük a másik határait. Olyan készségek sajátíthatók így el, amelyek ellehetetlenítik, hogy később a közösségben zaklatás történjen. Ez folyamatos munka tárgya, nem oldható meg egy büntetőjogi tényállással. Ráadásul az a kérdés is felvetődik, hogy a terrorizált gyereknek vajon jobb lesz-e attól, ha a társa mondjuk börtönbe kerül.”

Kép

Kép: Pexels / Mikhail Nilov

Való igaz, a javítóintézet vagy börtön a büntetett előélettel együtt az illető személyiségét (még inkább) megtörheti ahelyett, hogy jó útra terelné. De nem kerülhető meg a jelzőrendszer fontossága sem, hogy legyen kihez fordulnia az áldozatnak baj esetén, ahogy munkahelyi zaklatásnál is az első fórum a munkáltató, amely felé az érintettnek jeleznie kell. Akinek jelzünk, az pedig nyilván hatékonyabban reagál, ha korábban kommunikált a közösségen belül arról, mi az, ami még elfogadható, és mi az, ami már nem.  

Ami még elrettentő lehet: megmutatni a zaklatónak, hogy a tette mit vált ki a másik emberből.  

Beleléptetni finoman a másik cipőjébe, persze biztonságos környezetben, szintén csoportmunkában. A gyerekek a felnőtteknél is nyitottabban állhatnak ehhez. „Akár bátoríthatjuk is arra a diákokat, hogy ha szem- vagy fültanúivá válnak egy zaklatásnak, lépjenek közbe, avatkozzanak be, amennyiben a helyzet megengedi. Akinek a pakkja ezt elbírja, az úgyis meg fogja tenni, és a többiek még vagánynak is tarthatják emiatt” – véli dr. Sebestyén Andrea.

Mivel Franciaországban sincs még elfogadott büntetőjogi tényállása az iskolai zaklatásnak, sok múlik majd a pontos megfogalmazáson.  

A fenti gondolatindító talán közelebb vihet annak eldöntéséhez: itthon ki melyik megközelítést – az egyedi elkövetők kiemelését és szankcionálását, vagy a közösség tudatos felkészítését, netán a kettőt együtt – tartaná a legcélravezetőbb útnak.  

Mert a cél, ahogy az elején jeleztük, nem kérdés. A kérdés legfeljebb az, hogy az eléréséhez csattannia kell-e az ostornak.

Milyen zaklatásokat szankcionál a jog itthon?
Magyarországon a Büntető Törvénykönyv (Btk.) zaklatás tényállása a magánéletbe beavatkozás céljából történő rendszeres háborgatást jelenti. Tipikusan azok az esetek tartoznak ide, amikor valaki szinte ellehetetleníti a másik magánéletét azzal, hogy „nem száll le róla”, például egy szakítás után zavaró, megfélemlítő megkeresésekkel bombázza. Súlyosabb esetben erőszakos vagy közveszélyt okozó bűncselekménnyel meg is fenyegeti. Mindezt azért kellett beemelni a Btk.-ba, mert olyan szintre jutottak a „még a családodat is kiirtom” jellegű személyes támadások, hogy már nem lehetett pusztán szabálysértésként tekinteni rájuk, hiszen valódi félelem, akár tragédia követhette az ilyen fenyegetéseket.
Az egyenlő bánásmódról szóló törvény ezzel párhuzamosan az emberi méltóságot sértő, szexuális vagy egyéb természetű magatartást határozza meg zaklatásként, amely az érintett személyt valamely védett tulajdonságával – például nemével, nőiségével – összefüggésben éri, és támadó vagy épp megszégyenítő környezetet alakít ki körülötte, jellemzően a munkahelyén. A Btk-s zaklatás akár 1–3 év szabadságvesztéssel is büntethető, míg az egyenlő bánásmód követelményét sértő zaklatásért az a felett szemet hunyó munkáltató ellen indítható eljárás.
Az iskolai zaklatásnak magyar törvényben szabályozott külön tényállása nincsen, míg Franciaország nemzetközi szinten is az eddigi legszigorúbb fellépést tervezi ellene. A törvényjavaslat benyújtásához öngyilkossággal végződött eset is vezetett.

A szerző jogász végzettségű újságíró.

Amikor feltöltődésről van szó, az ember szívesen ábrándozik egzotikus tájakról, tengerparti nyaralásokról, és arról, hogy megismeri távoli népek szokásait. Ám ha kicsit körbenézünk, könnyen kiderülhet számunka, hogy Magyarország is sok olyan kincset rejt, amelyet még nem fedeztünk fel.

Ilyen hely lehet a Baranya megyei Mohács is, amely a turisták körében a farsangi időszakban különösen népszerű. Kislányunk még gondolatban sem létezett, amikor néhány éve kitaláltuk a (most már) férjemmel, hogy évtizedes halogatás után végre mi is részt veszünk a busójáráson, és Mohácson ejtjük meg az első randik egyikét. Amikor elérkezett az utazás ideje, belevetettük magunkat a helyi forgatagba, talpunk alatt vékony hóréteg ropogott, mélyeket szippantottunk a bájos utcácskákat betöltő ínycsiklandó illatokból, és vidáman táncoltunk a népviseletbe öltözött felvonulókkal.

A hagyomány szerint a busókra „nem vonatkoznak a hétköznapokban megszokott morális szabályok”, így azon sem csodálkoztunk, hogy a körülöttünk ugrándozó, kerepelő, kolompoló alakok minket is bevontak a játékba, és a többi turistával is rakoncátlankodtak. 

Amikor megálltunk egy árusnál, és az arcom elé helyeztem egy ikonikus vicsorgó, szarvas álarcot (Gagyi Zoltán maszkfaragó népi iparművész munkáját, amely azóta is otthonunk éke) ránézésre senki sem mondta volna meg, hogy turistaként érkeztem, annak ellenére, hogy sem bocskor, sem birkabőr nem volt rajtam, csupán a kiegészítők – maszkok, kolompok, buzogányok és kereplők – közül válogattam. Idén az a tervem, hogy visszatérő vendégként a női mivoltomhoz jobban illő „szép busó” létet próbálom ki, és fátyolos álarcot húzok úgy, ahogy a sokác asszonyoktól láttam.

Tobzódás és szertelenkedés

A hagyományt, amelynek időpontját a tavaszi napfordulót követő első holdtölte határozza meg, ugyanis ez említett horvát etnikai csoport hozta magával Mohácsra a 18. században. Az eseménysorozatról – amelyet számos más program, koncert, kiállítás, bemutató kísér – minden évben részletesen beszámolnak a busójárás hivatalos honlapján. „A program a Koló térről indul. A beöltözött busók, jankelék, maskarák itt gyülekeznek. Itt találkoznak a Dunán csónakokkal átkelt busók az ágyús, az ördögkerekes, a szekeres, a kürtös, a teknős és más busó csoportokkal. Ezután ágyúdörrenésre átrajzanak a város főterére, ahol megindul a farsangolás, dínomdánom (irgalmatlan nagy zajt csapnak szerte a Duna-parton). Amikor esteledni kezd, visszatérnek a főtérre, máglyát raknak, meg is gyújtják, körbetáncolják (ugrálják) és szertelenkednek, tobzódnak. Ez a farsangvasárnap, ám Mohácson van ráadás is: kedden újabb máglyát raknak, de most a gyújtós egy koporsó, ezzel üzennek a télnek, hogy ideje eltakarodni, és átadni a helyét a tavasznak” – írják a szervezők.

A programsorozatot az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára 2009-ben vették fel, három évvel később pedig a hungarikumok közé is bekerült, ami elsősorban a helyi civil társadalom, a busó csoportok, a maszkfaragók és jelmezkészítők sikere.

A busójárást pároknak, baráti társaságoknak és családoknak egyaránt ajánljuk, hiszen Mohácson minden korosztály megtalálhatja a hozzá illő programot. A jelmezes forgatag tavaly a koronavírus-járvány miatt elmaradt, idén viszont megtartják, február 24-től március 1-ig tart majd. Bár a korlátozások idén nem jelentenek akadályt (cikkünk írásakor legalábbis nincsenek ilyen jellegű korlátozások), a pandémia még tart, ezért a szabadtéri programokon is érdemes körültekintőnek lenni.

Kép

Kép: Profimédia - Red Dot

Sakálvonyítás és patakcsobogás a házban

Mohácsot és környékét persze nem csak a busójárás miatt érdemes meglátogatni, hiszen páratlan kirándulóhelyek vannak a közelben, gondoljunk csak a Duna-Dráva Nemzeti Park mesés tanösvényeire, túraútvonalaira, ahol hódokat, vidrákat, fekete gólyákat is láthatunk, és ha szerencsénk van, akár az aranysakál vonyítása is megütheti a fülünket.

Ha a természet helyett inkább az épített örökségre vagyunk kíváncsiak, vár minket Mohács belvárosa (de Pécs és Baja is elérhető távolságban van)! A városnézés kisgyerekekkel nem mindig könnyű, a busójárásról ismert településen azonban két olyan múzeum is található, amelyben a kicsik sem fognak unatkozni. A Busóudvar Múzeum az év minden napján várja a látogatókat interaktív programokkal, tárlatvezetéssel és látványműhellyel, ahol a kézműves mesterségek kulisszatitkaiba avatják be az érdeklődőket.

A Csele-patakról legtöbbünknek II. Lajos rejtélyes halála jut eszébe, aki a legenda szerint a vesztes mohácsi csata után fulladt vízbe.

Azt viszont kevesen tudják, hogy a pataknak régen huszonnégy malma volt, amelyek közül a Szent Miklós Vízi- és Taposómalom az egyetlen, amelyik ma is működőképes és látogatható.

A műemléképületnek számos különleges tulajdonsága van, például az, hogy emberi erővel hajtott gépezet, a zárt kerékháznak köszönhetően pedig a víz gyakorlatilag a házban folyik. A bejelentkezést követően a helyszínen ki lehet próbálni többek között a papírmerítést és a kemencés lepénysütést, valamint meg lehet csodálni az őrlés-, malomtörténeti és zsákkiállítást is. A malom a Mohács és Somberek közötti főútról közelíthető meg.

Mohácson a történelem kedvelői sem maradnak látnivaló nélkül, a híres csatában küzdő magyar katonák előtt leróhatjuk tiszteletüket a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen, illetve a Mohácsi Csatatéri Emlékkápolnában.

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.

Madeleine – 1. recept

Hozzávalók: 5 tojás, 250 g cukor, 5 g vanília, 60 g méz, 1,2 dl tej, 400 g liszt, 20 g élesztő, 400 g felmelegített vaj

A hozzávalókat összekeverjük ebben a sorrendben, formába töltjük, és 8-10 percig sütjük.

Madeleine – 2. recept

Hozzávalók: 8 dkg vaj, 10 dkg liszt, 10 dkg cukor, 2 tojás, csipet só, 1/2 citrom reszelt héja

A sütőt 200 fokra melegítem elő. A vajat megolvasztom. A tojásokat a cukorral habos-fehérre keverem, majd hozzáteszem a citromhéjat. Óvatosan beleforgatom a lisztet, majd a kihűlt olvasztott vajat.

Néhány percre hűtőbe teszem dermedni, majd mikor már kanalazható állagú, kivajazott madeleine-formába simítom. Kb.10-12 perc alatt sül arany színűre.

Earl Grey teás madeleine

Hozzávalók: 5 ek vaj (a forma kikenéséhez is kell egy kevés), 2 ek Earl Grey teafű, 12 dkg liszt, 1/2 tk sütőpor, 2 tojás, 7 dkg cukor 2 ek méz, 2 rúd vanília kikapart belseje, 1/2 citrom reszelt héja

A vajat megolvasztjuk, és hozzákeverjük a mozsárban porrá tört teafüvet. A lisztet egy edénybe szitáljuk, és hozzáadjuk a sütőport. Mixerrel kikeverjük a tojást a cukorral, majd hozzáadjuk a mézet, a vaníliát és a citromhéjat. Óvatosan beleforgatjuk a lisztet, hozzákeverjük az átszűrt vajat, és 3 órára hűtőbe tesszük. A sütőt előmelegítjük 190 fokra. A tésztát kivajazott és lisztezett madeleine formákba töltjük, és 10 perc alatt megsütjük.

Nagyobb áruházakban kiváló minőségű madeleine formákat lehet kapni.. A madeleine tetszés szerinti ízekben készíthető. Készíthetünk fahéjasat, narancsosat, citromosat.

A cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Laci bácsi büszkén mesél a családjáról, és mindenkiről kerít fényképet. Kati lányáék Szentendrén élnek, és három gyermekük egyike a színésznő, sanzonénekes Bori, akit kiskorában, székely viseletben Raksányi Gellért is megcsodált. Eszti lányáék szinte a szomszédban laknak, ők hívták vissza a cserkészekkel együtt elzártságából, a közeli faluból. „Minden héten jön valaki a családból, van, amikor egyszerre, azért is jó ez a lakás” – újságolja. A sors az egyik ágát Athénba sodorta, ahol két görög unokája született. Egyetlen dédunokája kislány, de szakasztott mása Cuky bácsi kiskori fényképének.

A család már nem teljes, mert felesége nemrég örök búcsút vett tőle. Akkoriban mindketten betegeskedtek. Cuky bácsi súlyos agyvérzéssel feküdt kórházban, és kétséges volt, hogy megmarad-e. „Teljesen lemondtak rólam az orvosok, három hónapig nem tudtam beszélni. Azóta keverem az évszámokat, és nehezebben tájékozódom az időben, ez maradt vissza.

Isten segítségével épültem fel, és nem szégyellem kimondani, hogy Mária a kötényében hordozott.

Sokáig nem is gondoltam, hogy így vigyáznak rám, de kénytelen voltam belátni.”

Kicsit elidőzünk felesége utolsó fényképe előtt. „Gerincműtétje volt, utána nem jött helyre teljesen. Bottal ment, úgy-ahogy. Demenciával is küzdött, így éltem vele. Bár számítottunk a halálára” – akadnak el a szavai – „számítottunk?” – hagyja befejezetlenül a gondolatát, és fellapozza egyik kötetét. „Szelíd mosolygással, békén, megnyugodva, a fény felé csoszogunk, egymás kezét fogva” – idézi kedvese alakját, kettejük kapcsolatát. „Minden van ebben” – teszi hozzá – „kaland, világjárás, zene és sörök, sorsok, szerelmek.”

Ezután nagyot lépünk az időben visszafelé. „Szüleim egyszerű emberek voltak. Édesanyám a varrónői mesterséget tanulta ki Pesten. Wilhelm doktor, akinél nagyanyám szakácsnőként dolgozott, úgy szerette, mint a saját lányát. Pesten fonódtak össze a szüleim szálai. Apám cukrászatot tanult. Maximalistaként minden ágából mestervizsgát tett: a csokoládéöntésből, a cukorkakészítésből, a mézeskalácsból. Emellett mindenhez értett.

Ha ácsolni kellett, ácsmester lett. Ha cipőt kellett talpalni, akkor cipész. Különösen szerette az asztalosmunkát. Az erdélyi származású nagyapámtól örökölte a tehetségét.

Heten voltunk testvérek, három lány és négy fiú. Teljesen hasonlítottunk egymásra. Középsőként nehéz, eleven fiú voltam, de nagyanyám mégis engem szeretett a legjobban” – jegyzi meg huncut mosollyal.

Kezdetben Tiszafüreden élt a család, ahová nyaranta visszajárt keresztszüleihez. Az első cukrászdájuk, amit béreltek, vályogból épült. Jól ment az üzlet, de az 1939-es árvíz elöntötte a várost. Összedőlt a cukrászda, és tönkrementek a Stühmer cégtől hitelbe vásárolt édességek. Eladták a házukat, hogy kifizethessék az adósságot, és eljöttek Egerbe szerencsét próbálni. Akkoriban Sárvári Kálmán számított Eger legjobb cukrászának (ma is működik a Sárvári fagyizó), de hamarosan a Demeter név másodikként felzárkózott mellé. Cuky – így hívta mindenki őt és testvéreit is, mert cukrászattal foglalkozott az édesapjuk. Laci bácsi a Líceumba járt elemibe, utána a ciszterci gimnáziumba, amíg nem államosították. Olyan barátságok szövődtek itt, amelyek még most is tartanak, bár a barátai már nincsenek jó állapotban.

„A cukrászdánk a Bajcsy-Zsilinszky utcában volt. A háború idején vele szemben, az üvegesboltra esett egy bomba. Az óriási fagylaltgépet szilánkok érték, de szerencsére meg lehetett javítani. Harminc méterre a házunktól is becsapódott egy bomba. Egy hónapig tartózkodtunk a pincében, és utána nem volt hová mennünk. Anyám a szervitákhoz akart menekülni, én viszont erősködtem, hogy a ciszterek felé induljunk. A felrobbantott hidakon keresztül vezetett oda az út. Mégis elmentünk, és befogadtak minket. Erről az élményről szól az »Angyal a görög-teremben« című novellám. A görög-teremben voltunk elszállásolva, több család, lepedővel leválasztott részeken, hogy némileg el legyünk szigetelve. Ott töltöttük a karácsonyt is.

Apám összekotort kristálycukrot, lefőzte, szaloncukornak kiöntötte, és egy kisdoboznyit behozott karácsony délutánján. Mindenkinek adott belőle. Egy fenyőgallyat is szerzett, gyertyát gyújtottunk rá.

Lerajzoltam a családomat, a két távollévő bátyámat is katonaruhában és a nagymamámat. Fölé pedig egy angyalt. A rajzomat Homérosz és a Laokoón-csoport közé tettem. A novella megírásakor úgy éreztem, hogy az az angyal, aki egész idő alatt őrködött felettünk, most is ott van a görög-teremben. Nagyon szomorúak voltunk akkor. Szerencsére maradt disznóvágásból hús, ötliteres befőttesüvegekbe raktuk el zsírral. Másoknak is adtunk, mert éheztek az emberek. És apám mindig tudott valamit szerezni. Később, amikor üvegezni kellett a középületeket, eljárt az orosz parancsnokságra, mert szerszáma is volt, csak az ablaküveget kellett beszerezni. Ő üvegezte be a Városházát. A ruszkiknak mondta, hogy hét gyereke van, és adtak szalonnát. A háború után, ‘49-ben elvették a cukrászdánkat. Teljesen megszűnt, államosították a cukorkaüzemmel együtt. Feri bátyám az egri múzeumnak adta a berendezést.”

Mivel Cuky bácsi „maszek gyerek” volt, „kizsákmányoló szülők gyereke”, így nem mehetett továbbtanulni. Hiába próbálkozott, hiába volt tehetsége több mindenhez. Elsősorban filmrendező szeretett volna lenni. Tizenévesként már megismerkedett a világirodalom gyöngyszemeivel, falta a könyveket. Tizennégy éven át néptáncolt, balettot tanult, rögtönzött, és színészettel foglalkozott. A vár 400. évfordulóján szerepelt az Egri csillagokban mint Dobó apródja. A főiskolára nagy nehezen bekerült, társadalmi munka alapján, mert állami ünnepségeken szavalt, de egy évnél tovább nem maradhatott. Ezután dekoratőr lett, végül az egri Finomszerelvénygyár reklámfőnöke. Nyugdíjaskorától kezdett hódolni a festészetnek.

A lányokra derűvel emlékszik vissza. „Debrecenhez fűződött egy kisdiákszerelem. A Svetitsbe járt a lány, talán most is megvan a meghívó a ballagására. Nem mentem el, megharagudtam, mert három éven át nem hallatott magáról, hiába könyörögtem, írtam a leveleket tucatszám.”

„Az elején megmondta, hogy első dolog a tanulás, de megőriz engem, amíg nem végez. Nem bírtam kivárni. Azóta is lelkiismeret-furdalásom van emiatt.”

A legtréfásabb kaland, amit megismerek, egy igazi lányrablás. „Az anyósom áldását adta ránk, de apósom nem egyezett bele a házasságba. A feleségem érettségi után még otthon volt Váraszón, a Mátra és a Bükk találkozásánál. A mozinál dolgoztam akkor, és a mozivállalat igazgatója kínálkozott autójával a lánykérésre. Összejött a rokonság ennek hírére, hiszen még villany se volt a faluban, nem még autó. Az igazgató hiába ment leendő apósomért, nem jött haza a mezőről. Ő azt hallotta, még rendes neve sincs a kérőnek, valami Cukinak hívják, ő ehhez nem adja a lányát. A nejem akkor eljött velem otthonról, apósom pedig később megbékült. Eljött az esküvőre, de ebéd közben váratlanul felállt, és kijelentette: »Nekem menni kell a következő busszal, mer’ az állatokat meg kell etetni«. És elment. Az anyósom más volt. Művelt parasztasszony, aki hat elemivel olvasott. Egy gyermekfejnagyságú daganatot találtak a mellkasában, amely nyomta a szívét, a tüdejét. Fél évet adtak neki az orvosok. Szomolyára költöztünk kétgenerációs, tágas, kertes házba, ahol még tíz évig élt velünk. Nemcsak unokáim rajongtak az anekdotázó dédiért, hanem a tanár vőm is napokat töltött nála természetbúvár barátjával.

Szomolyán természeti környezetben éltem. A kert végében volt egy pinceház kamrával, búbos kemencével, az udvarát benőtte a dudva. Fokozatosan, harminc év alatt alakítottam ki egy csodás miliőt, egy más világot. Kőből raktam tűzhelyet, és minden évben oda hívtam a cserkészeket. Elkvaterkáztunk, régi erdész- és bányászdalokat énekeltünk, főztünk. A cserkészet jelentett nekem mindent: a kikapcsolódást, az élményeket, a kalandokat. Ott ismerkedtem meg a Bükk csodás tájaival.” Zárásképp Cuky bácsi Bánkúton járt az ősz című verséből idéz:

„Éreztem dobbanni az őszi Bükk szívét, s tudtam, meglelem az öregkor derűjét.”

Elbukni is abban érdemes, amit szeretünk

A kanadai születésű sztár azzal a félelemmel nőtt fel, hogy hamar elveszítheti szüleit, erős dohányos édesanyja ugyanis naphosszat az egészségére panaszkodott. „Bezárkóztam a fürdőbe, és csak sírtam, mert azt hittem, meg fognak halni. Ők meg ütötték az ajtót, hogy jöjjek ki. Nem tudom, valaha is túljutottam-e ezen” – árulta el a The Hollywood Reporternek. De még ez a nyugtalan légkör is segítette a művészi kibontakozását: próbálta az édesanyját felvidítani, ezért produkálta magát. Illetve azért is, mert látta, az édesapja humora milyen jó hatással van az emberekre, és ugyanezt ő is szerette volna elérni. Ennek érdekében „a falakon is pattogtam volna, volt, hogy le is bukfenceztem a lépcsőn” – mesélte a 60 Minutes című tévéműsorban. 2013-ban, amikor gyerekkönyvet írt, kiderült, hogy az írásra is a kiskori élmények motiválták: „Mindig el akartam mondani, hogy a gyerekeknek milyen mély érzéseik, kérdéseik vannak, mennyit gondolkodnak életről és halálról.”

Könnyű dolga az iskolában sem volt. Kevesen barátkoztak vele, a tanárok is panaszkodtak rá, mert az órákon a humorán keresztül igyekezett kapcsolódni a többiekhez, hangos beszólásokkal zavarva az oktatást.

Egyedül egy Lucy nevű tanárnő tudta kezelni, aki abban egyezett meg vele, hogy ha egész órán csendben figyel, akkor a végén tarthat egy vidám előadást a társainak.

Otthon gyakran ült a tükör előtt, és a tükörképével beszélgetett. „A szobám maga volt a mennyország, verseket írtam és rajzoltam ott, szerettem egyedül lenni” – emlékezett egy motivációs előadásában. A családra aztán nehéz idők jöttek: Jim 12 éves korában a könyvelő édesapa elveszítette a munkáját, így jó ideig egy Volkswagen furgonban éltek, mivel nem tudtak lakbért fizetni. „Úgy fogtam fel, mintha kempingezni mentünk volna Kanadában” – oldotta később e drámai helyzetet is humorral. Végül apjával és bátyjával együtt a tanulás mellett ő is napi nyolc órát dolgozott egy gumiabroncsgyárban, ami oda vezetett, hogy 16 évesen kimaradt az iskolából, addig bírta a kettős életet.

Édesapjára továbbra is példaképként tekintett: „Apám nagyszerű komikus lehetett volna, de nem hitte el, hogy sikerülhet neki. Ezért lett belőle átlagos könyvelő” – nyilatkozta az ABC News-nak. Azt is elmondta, hogy az apai példa megtanította őt másként tekinteni a kudarcra, hiszen azt bizonyította, hogy egy biztonságosnak hitt életpályán is el lehet bukni. Akkor pedig már sokkal jobb olyasmiben elbukni, amit valóban szeretsz csinálni, vélte. Ezért merte vállalni a színészmesterséget, amelyben elért kiugró sikereit a szülei már nem érték meg: édesanyja 1991-ben, édesapja 1994-ben távozott. Utóbbi mindig is támogatta fia stand-upos próbálkozásait.

A filmekkel több sikere volt, mint a nőkkel

Carrey 15 évesen egy torontói klubban az édesanyja által varrt öltönyben (később a Maszk című filmben is ilyet viselt) fellépve nagyot bukott, két évvel később ugyanott kócos hajjal, laza viseletben, önmagát adva sikert aratott. 19 évesen Los Angeles-i színpadokra is eljutott, ott fedezte fel a filmszakma, pedig olyan pocsék produkciója is akadt, amely során a közönség székekkel dobálta meg. Csak akkor tapsoltak, amikor végre elhagyta a színpadot, akkor azonban átült a zongorához, és azt kezdte énekelni, hogy „Utállak titeket”. Erre a 250 nézőből csak öt maradt a teremben. „Majd beültem a kocsiba, és hazáig sírtam, mert én nem akartam boldogtalanná tenni az embereket” – vallotta a félresikerült estről később a The Hollywood Reporternek.

Amikor az álomgyár még nem kínálta szerepekkel, minden este felhajtott a Los Angeles-i Mulholland Drive tetejére, ahonnan lenézve a városra ezt mantrázta: „Mindenki velem akar dolgozni. Nagyon jó színész vagyok. Remek filmajánlataim vannak”.

„Vizualizáltam mindazt, amit el szerettem volna érni, pedig nem volt semmim. Hazafelé autózva azt gondoltam, ezek megvannak, csak még nem birtoklom őket”, idézte fel. Majd úgy döntött, hogy fizikai formába is önti a vágyait, és ebben korántsem a pénz volt a fontos. 1992-ben írt magának egy 10 millió dolláros csekket, az 1995-ös hálaadás napjára keltezve, azzal a megjegyzéssel, hogy „színészi szolgálatokért”. Ezt onnantól kezdve a pénztárcájában őrizte, és a jóslat többszörösen be is teljesedett az 1994-95-ös kasszasikereivel. A csekket ekkor édesapja sírjára helyezte, tisztelegve az álmait tápláló férfi előtt.

Kép

Jim Carrey - Kép: Profimédia - Red Dot

A komikus – miközben a Truman showért Golden Globe-díjat kapott, de a Hanta Boyban vagy Az igenemberben is milliókat szórakoztatott – a magánéletében vonzotta a kudarcot. A CBS News-nak nyilatkozta, hogy az egyik legmélyebb filmje, az Egy makulátlan elme örök ragyogása – amelyben egy már véget ért szerelmet képtelen elengedni – áll a személyes élményeihez a legközelebb, valójában üzenni akart vele. A műsorvezető kérdésére sem árulta el, kinek, csak ennyit felelt: „Sokan vannak, akikkel kapcsolatban így éreztem.” Például Melissa Womer (tőle született Carrey lánya, Jane), Lauren Holly, Renée Zellwegger és Jenny McCarthy színésznők. Valamint Cathriona White sminkes, aki 2015-ben gyógyszer-túladagolással vetett véget az életének, miután Jimmel szakított. „Kedves és finom ír virág volt, túl érzékeny ehhez a talajhoz” – mondta róla a BBC-nek Carrey, akit a lány családja a haláleset után beperelt, amiért ilyen mélyre juttatta Cathrionát, de később visszavonták a keresetet.

Színek, Jézus, halálközeli élmény 

Egy Jim Carrey-t jól ismerő forrás a People magazinnak azt mondta, a művész azért nehéz eset, mert „hol tűzforró, hol jéghideg. Égetően szüksége van valakire, aztán ugyanolyan nagy szüksége arra, hogy egyedül legyen. De nagyon szerető és együttérző is tud lenni.” A szakítások utáni depressziót a művészetébe forgatta, de nem a filmvásznon: a festés, illetve agyagszobrok készítése segített neki gyógyulni. „Annyira megszállott lettem, hogy mozdulni sem tudtam az otthonomban. Körülvettek a festmények, azokon is ettem” – mondta az I Needed Color (Színekre volt szükségem) című rövidfilmben. 2017-ben Las Vegasban ki is állította a műveit. Gyakran filmforgatásokon is megszállottként viselkedett, különösen az Ember a holdon felvételekor, amelyben Andy Kaufman komikus bőrébe bújt – szinte szó szerint.

Annyira eggyé vált a szereppel, hogy kísértetiesen jól alakított, de az igazi Jim Carrey el is veszett egy időre, amit a környezete nehezen viselt. Még ő maga is megrettent, hogy „ha Jim Carrey négy hónapra csak így félretehető, akkor ki is az a Jim Carrey?”. 

Hangulatváltozásokkal küzdött, de miután letette a gyógyszereket, az alkoholt, sőt a kávét is, azt mondta, eljutott arra a pontra, amikor „néha már boldog is”. Hitvallását sokféleképp fejtegette, a 60 Minutes-nek ezt mondta: „Buddhista vagyok, muszlim vagyok, keresztény vagyok. Amilyennek látni akarsz. Hiszen minden ugyanarra vezethető vissza: szeretettel teli helyen élsz, vagy sem.” Saját Jézus-festményét így kommentálta: „A Jézust körülvevő energia hihetetlenül izgalmas. Azzal, hogy lefestettem, keresztény tudatosságot akartam közvetíteni. Azt akartam, ha belenézünk a szemébe, azt érezzük, hogy ő elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Mert minden népcsoportot megtalálhatunk Jézus arcában, szerintem mindenki így képzeli el őt, a saját képére formálva.”

Carrey 2018-ban Hawaii-on halálközeli élményt élt át, amikor a Twitteren 38 percen át téves riasztás terjedt egy rakéta közelgő becsapódásáról, tömegpánikot okozva. A művész erről részletesebben a Memoirs and Misinformation című könyvében írt. Éppen a szigeten tartózkodott, amikor az asszisztense sírva hívta, hogy tíz percük van a rakéta becsapódásáig. Hogy mit érzett akkor? „Furcsának találtam, hogy ez a vége. Aztán leültem, és elhatalmasodott a béke érzése. Elkezdtem számba venni a hálámat az életemért, mindenért, ami velem történt. Behunytam a szemem…” Majd jött a rendőrségi infó, hogy az egész tévedés, ami fura módon feldühítette. Azóta tudja, milyen az utolsó perceket átélni: „Egyedi hely, ahol hátradőlhetünk. Valójában nagyon is nyugodt állapot.”

A karrierjéről így elmélkedik: „Mind világítótornyok vagyunk, az én dolgom a fényemet a lehető legfényesebben a sötétség felé irányítani. Különben is: a hivatásod választ téged. Általában olyan fickókat játszottam, akik nem aggodalmaskodtak, ezért akik néztek engem, azok válláról is levettem a gondokat.”

10 érdekesség Jim Carrey-ről
Apai ágon francia-kanadai, anyai ágon skót-ír gyökerei vannak, az eredeti családnevük: Carré.
Csak 2004 óta amerikai állampolgár.
Gyerekként néha kopogós cipőben aludt, hátha az éj közepén egy tánccal fel kell vidítania a szüleit.
Hét sikerfilmjében is olyan szerencsétlen flótást alakít, aki sikerre és elismertségre vágyik.
Magyarországon kevésbé ismert filmje a magyar származású Frank Darabont rendezte Mi lenne ha?.
Négy fontos szerepe is kapcsolódott a zöld színhez.
Három szerepet is Johnny Depp vitt el előle: Cry-Baby, A Karib-tenger kalózai, Charlie és a csokigyár.
Egy alkalommal együtt énekelte a Rocket Man című dalt Elton Johnnal a színpadon.
Nicole Kidman a legjobb férfi barátjának tartja.
Jack Nicholson egyszer „a következő generáció Jack Nicholsonjának” nevezte.

Források:
grunge.com, imdb.com, looper.com, medium.com, nickiswift.com, people.com, youniversitytv.com, Jim Carrey előadásai, I Needed Color című rövidfilmje, Memoirs and Misinformation című könyve

Nevét az ország először lélekgyógyászként, a hazai tanatológia úttörőjeként ismerte meg. Az Asszony a fronton című, 1991-ben megjelent műve a szépírói sikert is elhozta számára. Megkapó közvetlenséggel megírt vallomásai, naplói mai is töretlen népszerűségnek örvendenek.

Alaine és Ibolya

Francia keresztnevét különc és hóbortos apjától, Polcz Rudolftól kapta. Gyermekkori pajtásai azonban – főként faluhelyen – Ibolyának hívták, bár a két névnek nincs köze egymáshoz. Szávai Géza, a Mészöly–Polcz házaspár egyik barátja így írt erről: „Később belenőtt a nevébe. Nem volt tőle identitászavara. Végül is szép, emelkedett, elegáns név az Alaine. Öntudatosodó fiatal nőként már úgy viselte, mint a kamaszlányok a magas sarkú (netán tűsarkú) cipőt.” A kétféle megszólítás végigkísérte életét. Hiszen az erdélyi barátnők, mint például Bíró Berta, akinek alakját egyik könyvében meg is örökítette, haláláig Ibolyának hívták őt.

Ibolya volt és maradt benne az a lány, aki a könyveiben színesen mesélt, aki szerette az erdélyi falusi életet, az egyszerű magyar és román embereket, mindazt, amit évszázadok hagyományai rostáltak örökérvényűvé. Alaine volt benne a kolozsvári kisasszony, a későbbi budapesti pszichológushallgató, a lélekgyógyász, az írófeleség, a művészkörökben otthonosan mozgó, tudományos pályát művelő nő. Személyiségének és sokrétű tehetségének gazdagságát minden bizonnyal e két identitás is adta. Talán ennek köszönhetjük azt is, hogy annyiféle emberhez tudott szólni.

A szépíró és a magánember

Polcz Alaine élete – vallomásos, naplószerű műveivel – szó szerint nyitott könyvvé vált. Holott neves író férje – Mészöly Miklós – mellett sokáig inkább csak szunnyadt benne a szépíró. Mészöly nem ösztönözte írásra a feleségét, sőt gyakorta kritizálta, kijavította a mondatait. Igaz, az ő hírhedt szigorúsága a kor ifjú íróit sem kímélte. Ugyanakkor az is tény, hogy a férj hűvös „csöndhöz és hallgatáshoz közel álló prózája” teljességgel ellenétes volt az érzelmeivel alkotó, az olvasó szívét is megszólítani igyekvő feleség írásaitól. Bár Mészölynek néhány szempontból igaza volt, azt azonban elvitatni nem lehet, hogy Polcz Alaine az Asszony a fronton című regényével remekművet alkotott. Ráadásul témáját tekintve olyan könyvet írt, amelyre addig nem volt példa a magyar irodalomban. A szerző a mű megjelenésének idején hatvankilenc éves volt.

Az önéletrajzi írásban húszéves nőként látjuk, amint belekerül a II. világháború poklába, amelyben nemcsak őt, hanem több, szinte még gyereklányt, valamint első férje idős édesanyját is többször megerőszakolják és megverik az orosz katonák.

Polcz Alaine olyan megaláztatásokról számol be ebben a könyvben, amelyekről a nők a szégyen és a fájdalom miatt addig és később se mertek beszélni. Ő azonban nemcsak irodalmi művé, hanem traumafeldolgozássá is formálta a szenvedést, így fogva meg számtalan néma sorstársa kezét. Megnyitotta az őszinteség, az áldozattá válás bevallásának, a nők ellen elkövetett háborús bűnök kimondásának ajtaját.

Naplói, vallomásai a kilencvenes években és a kétezres évek elején sorra jelentek meg. Például a Kit szerettem, mit szerettem?, a Kit siratok? Mit siratok?, az Életed, Bíró Berta, a Befejezhetetlen könyv a szerelemről, az Ideje az öregségnek. Művei bár máig nagyon népszerűek, szépirodalmi szempontból – a szigorú író férj talán ezt láthatta meg – egyenetlen alkotások. Könyveiben megférnek egymás mellett a lektűr könnyedebb témái és megfogalmazásai, valamint a szépírói igényességgel bölcs mondatokká formált kristálytiszta gondolatok. Háziasszonyok és fiatal lányok forgatják ma is híres szakácskönyvét, amely gyakorlatias, egyszerű és világos. A macskaszerető emberek pedig nem lehetnek eléggé hálásak neki bájos és megható Macskaregényéért, amelyet 1995 óta többször is kiadtak, annyira népszerű. „Olyan, mint egy amatőr focista, aki a legtermészetesebb módon visz végig egy olyan cselt, amit a profi csak irigykedve néz” – így jellemezte Kukorelly Endre író Polcz Alaine írói képességeit.

Anekdotázó kedvvel mesélt a kor számos művészéről, mint például Weöres Sándorról és feleségéről, Károlyi Amyról. Gyakran említi Nádas Pétert, Esterházy Pétert, Nemes Nagy Ágnest. Olykor intim közlések is ezek az ismert és elismert művészekről. Ugyanakkor saját harcait, fájdalmait sem hallgatta el.

Kép

Polcz Alaine - Kép: Wosinsky Mór Megyei Múzeum

A leginkább elgondolkodtató a Mészöly–Polcz házaspár 2018-ban, jóval kettejük halála után megjelent levelezése, amely A bilincs a szabadság legyen címet kapta. A levelek által kirajzolódik a magyar történelem fél évszázada és egy hosszú, sem veled, sem nélküled-házasság, amelyben a háborús testi traumák miatt a feleség nem szülhetett gyermeket, a férj pedig képtelen volt a hűségre. Ugyanakkor egyikőjük sem akarta a másikat elengedni.

Örkény István a valaha látott legszebb emberpárnak nevezte őket.

Nádas Péter pedig így írt szerelmükről: „Egy talpig racionális, föld jegyében született, görcsösségig kemény és csontos lény vonzódott egy levegő jegyében született, betegségeitől törékeny lényhez. És viszont. Szerintem ez így rendjén való volt, még ha ennyire ellentétes alkatok viszonyát a külvilág általában nem is érti.” Valóban, a külső szemlélő számára még leveleik elolvasása után sem válik érthetőbbé kettőjük kapcsolata, amelynek bonyolultságáért könnyű, de igazságtalan volna csak a makacs és hűtlen férjet, vagy csak a testi betegségekkel küzdő, olykor érzelmi zsarolásokkal is élő feleséget hibáztatni. A könyvet lapozva az sem válik biztosabbá, hogy két ember magánügye – évtizedekig tartó „héja-násza” – vajon a külvilágra tartozik-e. Egy tanulság azonban még így is leszűrhető. Mégpedig az a közhelyszerű igazság, hogy olykor nincs erősebb annál a köteléknél, amely egy férfit és egy nőt összeköt. Bár a kötelék szó itt a legkevésbé sem romantikus felhanggal értendő.

Kép

Mészöly Miklós és Polcz Alaine az 1950-es években - Kép: Irodalom Háza - Mészöly Miklós Emlékház

A pszichológus és tanatológus

Ma talán többen vannak azok, akik a fent említett könyvei miatt ismerik Polcz Alaine-t. Neve azonban a kilencvenes évek előtt is ismert volt pszichológusként, illetve tanatológusként. Ő volt a halál és a gyász kutatásának első hazai úttörője, valamint a Magyar Hospice Mozgalom és alapítvány létrehozója. Célja az volt: visszaadni az embereknek a haldoklás és a halál méltóságát. Az, hogy pszichológusként e téma felé fordult, nem volt véletlen. A háborúban elszenvedett erőszak miatt a teste sajnos meddővé vált. Ugyanakkor épp a szenvedéssel és a halállal való szembenézése révén élete szellemileg, lelkileg és szakmailag igazán termékennyé lett.

Az 1970-es években elsőként kezdett foglalkozni a súlyosan beteg gyermekek félelmeivel és a gyógyíthatatlan kicsik lelki gondozásával.

Abban az időben nagy ellenállásba ütközött. Hajdani munkatársa, Pilling János pszichiáter így idézte fel a kezdeteket: „Egykori munkahelyén, a II. számú Gyermekklinikán a szülők hetente csak egyszer, egy órára látogathatták meg a beteg gyermekeiket. Nagy megütközést keltett Alaine javaslata, hogy a szülők ennél gyakrabban is bejöhessenek a klinikára. Végül, nagy viták árán engedélyezték, hogy legalább a gyermekonkológiai részlegre naponta egy órára bejöhessenek… Alaine megnyitotta az ajtókat – s képletesen ezt tette később is, újra és újra. Megjelentek első írásai a gyermekek haláltudatáról (micsoda ellenállás árán: eleinte a lapok sorra utasították el az írásait!).”

Hivatásában nem volt többé tabu sem a fájdalom, sem a halál. A Magyar Hospice Alapítványt 1991-ben hozta létre. Egy a Magyar Narancsnak adott, 1993-as interjújában így vallott a mozgalom filozófiájáról. „Sem húzni, sem sürgetni nem kell a halált. A halál az élet természetes része, el kell fogadni, ebben kell segíteni a beteget és a családot. A legrettenetesebb, amikor a beteg fél, és kérdez, mi pedig hazudunk neki, azt mondjuk, hogy »meg fogsz gyógyulni«, és egyedül marad a haldoklás rendkívüli tusájával. Régebben ez olyan szertartás volt, ami szerepet kényszerített a haldoklóra. Körülvették a barátok, rokonok, odavitték a csecsemőket, szomszédok jöttek – óriási történés volt. Egy jó haldoklás félig kárpótolt egy rossz életért. A beteg hagyatkozott, megbocsátott, bocsánatot kért, közösen részt vettek egy szentáldozáson – ez eltűnt. Egy kórházban nem tudjuk, hogy lehet meghalni. Csövek között csak hallgatni vagy üvölteni lehet.”

Öröksége

Polcz Alaine ismerte a lelki és a testi fájdalmat, és tudta, hogy mi az elhagyatottság. De azt is tudta, mi az, ami a szenvedésre enyhülést adhat. „Csak az önzőnek nincs vigasztalása. Vagyis csak az magányos, aki nem tud másokkal törődni, akinek nincs ideje másokra figyelni” – fogalmazta meg tapasztalatát.

Ez a mély humánum az, amellyel a haldoklókhoz is viszonyult, amellyel igyekezett visszaadni társadalmunknak egy valaha létezett, de a XX. században elveszített fontos tudást. Pszichológusként pedig nemcsak a haldoklókat, hanem a gyászolókat is kísérte, gyakorta hangsúlyozva, hogy nem pusztán a halál indíthat el gyászfolyamatot a lélekben, hiszen sokféle traumával, kényszerű elengedéssel jár az életünk.

Polcz Alaine a saját fájdalmát és veszteségeit nem az önsajnálat vagy a bosszú késévé köszörülte, hanem olyan (köz)kinccsé csiszolta, amely által számtalan embernek nyújtott vigaszt.  

„A hospice nem arról szól, hogy véget ér az élet, hanem arról, hogy még tart.” Ez áll a Magyar Hospice Alapítvány honlapján. És ez az egyszerű mondat az, amely összefoglalja Polcz Alaine írói, pszichológusi és magánemberi ars poeticáját, amely a szenvedés közepette és a halál kapujában is az élet mérhetetlen gazdagságát hirdette, és amely az emberi méltóságot tartotta mindenkor szem előtt.

Források:
https://multikult.transindex.ro/?cikk=28960&8222annyi_nevem_volt_eletemben8221__reszlet__szavai_geza_az_eleted_polcz_alaine_cimu_kotetebol
https://litera.hu/magazin/tudositas/polcz-alaine-az-irofeleseg.html
https://kharon.hu/lapszam/XI_2007-1-2/nekrolog
https://magyarnarancs.hu/narancs30/a-korhazi-a-legrosszabb-kollektiv-halal-125466
https://hospicehaz.hu/

„Egy jó nevű vidéki gimnáziumba jártam. Negyvenegyen voltunk, lányok-fiúk majdnem egyenlő arányban. A magas osztálylétszám ellenére nagyon összetartó, jó energiájú közösséggé formálódtunk, amely nemcsak a szerencsés csillagzatnak köszönhető, hanem minden egyes osztálytársnak, osztályfőnöknek és a minket tanító tanároknak. Mindig szeretettel fordultunk egymáshoz, ha valakinek problémája volt, együtt igyekeztünk megoldani, amiben tudtuk, segítettük egymást. Nagyon sokféle személyiség járt az osztályba, voltak csendesebbek, visszahúzódók, akik sokszor csak kívülről szemlélték az eseményeket, nem jöttek minden programra. Aztán voltak nyitottabbak és hangadók, akik ki nem hagytak volna egyetlen bulit sem, amelyből volt bőven a négy év alatt, és amelyre mindig mindenki hivatalos volt. Délutánonként együtt lógtunk, sok házibulit tartottunk, így egymás családját is jól megismertük. Az iskolában is jó hírünk volt, bármilyen ünnepséget, programot mi szerveztünk, az valamilyen oknál fogva emlékezetes maradt. A gimnáziumi évek alatt voltak nagy összeveszések, kibékülések, születtek éltre szóló barátságok, hosszabb, rövidebb kapcsolatok, sőt házasság is. Az érettségi után aztán szétszéledtünk, bár többen szoros kapcsolatban maradtak.

Az első, ötéves osztálytalálkozóra szinte az egész osztály eljött.

Az az erős szál, amely minket négy évig összekötött, ugyanúgy érezhető volt. Olyan volt, mintha csak nyári szünetről tértünk volna vissza az iskolapadba, ugyanott folytattuk a beszélgetést, a viccelődést, egymás cukkolását. Jórészt egyetemisták voltunk még, vagy épp akkor végeztünk, tele voltunk nagy tervekkel, világmegváltó gondolatokkal, lelkesedéssel, humorral. Öt évvel később néhányan már nem jöttek el, voltak, akik külföldre költöztek. Ekkorra már mindenki befejezte tanulmányait. Néhányan már családot is alapítottak, egy-két gyermekük is született. Itt már felszínre törtek a különbségek, egzisztenciálisan ment egy kis jópofa fitogtatás, ki milyen pozícióba jutott, mit ért el, mije van.

A következő osztálytalálkozókon már éreztük, hogy az a kötelék, amely sokunkat a mai napig összetart, egyeseknél már kezd elvékonyodni: eltávolodtak és érdektelenné váltak. „Lehet, hogy nekik nem is jelentett annyit ez a közösség?” – tettük fel a kérdést.

A 25 éves érettségi találkozóra több osztálytársunk nem jött el, hiába hívtuk őket, küzdöttünk értük. Ez a találkozás más volt, mint az összes többi előtte.

Sokunk életében történtek nagy változások, rossz dolgok: szülők elvesztése, válás, magánéleti, szakmai kudarcok, amelyek többekben maradandó nyomot hagytak, és nem szívesen beszéltek magukról, csak úgy óvatosan, sokat sejtetően, majd elsiettek.  Érezni lehetett azt az erőt, amit mindig, amikor együtt vagyunk, de már nem volt olyan, mint régen. Nem mindenkinél működött már az az egymás felé fordulás. Az élet nehézségei sokakban tompították azt az életigenlést, amely az egész osztályra jellemző volt, de azért jó érzés volt együtt lenni, felidézni a régi történeteket, és saját példánkkal egymást bátorítani.

Aztán az elkövetkezendő években még nagyobb gyomrosokat kaptunk. Van, aki elvesztette a hitét, önmagát, más a munkáját, van, aki komoly betegségen esett át, és még többen elváltak. A személyes tragédiákra a Covid rátett még egy lapáttal, és a bezártság, a kilátástalanság sokak életét teljesen beárnyékolta, sokaknak kedvét szegte. Majd közös veszteség is ért bennünket: meghalt egy osztálytársnőnk, az osztály egyik tartópillére. Ezután még nehezebb volt összerántani a társaságot, mint előtte. Magam is megdöbbentem, milyen válaszokat kaptam a megkeresések során: „Nem akarok eljönni! Nem állok rá készen! Nincs mit mondanom! Válságban vagyok! Nem vagyok kíváncsi az osztálytársakra! Nem akarok szembesülni a saját szerencsétlenségemmel! Magányos vagyok, miről beszéljek!? Csődtömeg vagyok, nem tudok semmit felmutatni!” Legalább őszinték voltak, nem mismásoltak – ha ezt pozitívumként lehet felfogni. Fájdalmas volt tapasztalni, milyenné váltak azok a tervekkel, életvidámsággal teli osztálytársak, akiket harminc éve ismerek. Felszabadultságuk, nyitottságuk helyére gátlásosság, megfelelési kényszer költözött.  Leginkább a találkozó osztályfőnöki órájától tartottak, amikor is körbe megyünk, és mindenki magáról beszél. Úgy érezték, nincs miről mesélniük, nincs semmi jó és izgalmas az életükben. Hiába mondtam, hogy arról beszélsz, amiről akarsz, vagy azt is mondhatod, hogy mindenki tehet egy szívességet! „Előttünk lehetsz őszinte, hiszen harminc éve ismerünk!” – győzködtem többeket. Sokan így is hajthatatlanok voltak.

Még az utolsó napokban is kétséges volt, hányan leszünk, aztán csodák csodájára több mint harmincan ott voltunk.

Bementünk az iskolába, a volt osztályunkba. Máshogy találtuk a padjainkat, mint régen, egyből visszarendeztük, és mindenki leült a helyére, és kezdetét vette az osztályfőnöki óra. Mentünk sorba, és senki nem arról beszélt, amiről ilyenkor általában szoktak az emberek. Hanem életünk azon részéről kezdtünk beszélni, amelyet inkább titokban szeretnénk tartani, amit inkább elfedünk, elzárunk mások elől. Nem tudom, hogy osztálytársnőnk elvesztése, a Covid-járvány vagy az életközepi válság, vagy mindegyik együttvéve hozta ki ezt mindannyiunkból, de akkor, ott úgy éreztük, nem maradt más, csak az őszinteség, a színtiszta igazság. Már senki semmit nem akart fitogtatni, mást mutatni, mint ami. Mindenki betette a közösbe a nehézségeit, és egymástól vártuk a megoldást. „Elváltam, magányos vagyok! Elegem van mindenből! Küzdök a kamasz gyerekeimmel, nehéz nevelni, mondjátok, hogyan kell! Elvesztettem a munkám, de nem baj! Problémás a gyerekem! Beteg vagyok! Sokszor elegem van a munkámból, nem ad annyi varázslatot! Megfáradtam! Szeretek egyedül lenni, befelé fordulni! Kirepültek a gyerekek, nem találom a helyem, de újra randizunk a férjemmel! Nem sikerült a karrierem, de az élet szép! Nem ezt a munkát kellene csinálnom, váltanék, de nem tudom, hova!”  

Mindenki mondta a baját, de összességében megállapítottuk, hogy mindezek ellenére jól vagyunk, és a gyermekeinkre mind büszkék vagyunk! Mindeközben jókat röhögtünk, és előkerültek a régi emlékek, sztorik: „Miért nem súgtál? Szerelmes voltam beléd, de nem vetted észre!” stb.

Egész este mindenki mosolygott, és boldog volt azzal a sok nehézséggel, ami kijutott neki. Igazi őszinte beszélgetések zajlottak némi sírással hajnali kettőig. 

Akkor este úgy éreztük magunkat, mint harminc évvel ezelőtt. Megtapasztaltuk azt az önfeledt boldogságot, ami annyira jellemző volt ránk. Az élet messzire sodort bennünket egymástól, de újra összehozott, és egymásba kapaszkodtunk.”

„Nagyszüleim egytől egyig fiút vártak, hiszen akkoriban, főleg a falvakban, csak a fiú számított gyermeknek. Ugye, mindenkinek ismerős a kérdés: »Gyermeked vagy lányod született?« Nagyapám, aki földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott, gyakran mondta anyukámnak és a nővérének, mennyivel jobb és könnyebb lenne az életük, ha legalább az egyikőjük fiúnak születik: többet segítene a földeken, és lenne, aki átveszi a gazdaságot. Anyukám meg akart felelni a szülei elvárásainak: ha már ő nem született fiúnak, majd megajándékozza őket fiúunokával, aki segít a munkában, és természetesen viszi tovább a családnevet, gondolta. Nem sikerült, csalódott is volt miatta.

Egyedül apukám örült, hogy kislánya született.

Soha senki nem mondta a szemembe, de megjegyzésekből, elejtett mondatokból már gyerekkoromban éreztem, jobban örülnének, büszkébbek lennének rám, ha fiúnak születek, és tulajdonképpen én is jobban jártam volna. Az sem lehetett véletlen, hogy fiús ruhákat adtak rám, rövidre vágták a hajam, és olyan elvárásokat támasztottak felém, mintha fiú lennék. Nyomasztott, hogy nem tudok megfelelni nekik. Úgy éreztem, nem vagyok elég jó, nem engem vártak, egészen odáig jutottam, hogy biztos nem is szeretnek annyira. Kisiskolás koromban aztán eldöntöttem, mindenkinek bebizonyítom, hogy lányként is vagyok olyan jó, mint egy fiú. Dacoltam a családdal, lányruhákért, szoknyákért könyörögtem, megnövesztettem a hajam, s elkezdtem versenyezni a fiúkkal. Azt gondoltam, egy lányt legyőzni nem nagy kunszt, de egy fiúnál bármiben is jobbnak lenni igazán nagy dolog, mindenki elismerését kiválthatom vele. Így nagyon fiús kislány voltam, fiúkkal bandáztam, és minden csínytevésben benne voltam.

Amikor megszületett az öcsém, és megkapta az István nevet, mindenki megnyugodott a családban, anyukámat is igazán büszkének láttam: végre van fiúgyermek, és a családnevet is továbbviszi valaki. A testvérem világra jötte azonban nem változtatott az attitűdömön: továbbra is fiúsan viselkedtem, kemény, törtető és érzelemmentes voltam, hogy elfogadjanak és szeressenek.

Mindmáig én vagyok kettőnk közül a fiúsabb, az öcsém sokkal lágyabb, érzelmesebb.

Kamaszkoromban aztán inkább próbáltam elrejteni a nőiességemet: újra rövidre vágattam a hajam, bő ruhákban jártam – nem a szépségemmel, hanem az eszemmel, a belevalóságommal akartam hódítani.

Később a munkahelyeimen is azzal szembesültem, hogy talán jobb lett volna, ha tényleg fiúnak születek, ugyanis nekik áll ez a világ, főleg a multinacionális cégeknél: többet keresnek, mint a nők, jobbak az előrelépési lehetőségeik, és ugyanazért a munkáért jobb értékelést, több dicséretet kapnak. Mindig úgy éreztem, háromszor annyit kell letennem az asztalra, mint egy férfinak, hogy elismerjenek és elfogadjanak, de nem voltam rest felvenni velük a versenyt, hiszen úgy nőttem fel, hogy az elvárásokon felül teljesítek. Mindenkinél jobb akartam lenni, akkor éreztem elégedettséget, ha a maximálisnál is jobb értékelést kaptam a vezetőimtől. De bármennyire jó voltam is, a férfiak rendre éreztették velem, hogy nem tekintenek egyenrangú félnek. Harmincévesen egy nyolcvanfős értékesítési csapat vezetésével bíztak meg, amelynek 90 százaléka nálam idősebb férfiakból állt. Komoly erőfeszítéseket kellett tennem, hogy bízzanak bennem, és elhiggyék, jó vezetőjük leszek mind szakmailag, mind emberileg. Nemegyszer szembesültem azzal, hogy nem vesznek komolyan. Mindmáig emlékszem életem egyik legkellemetlenebb tárgyalására, amikor az egyik idősebb beosztottammal mentem tárgyalni több millió forintról, és a szintén nálam idősebb ügyfél nem vette fel velem a szemkontaktust annak ellenére, hogy én voltam a döntéshozó.

Úgy beszélt a kollégámmal, akinek szintén kellemetlen volt a helyzet, mintha én ott sem lennék.

Egy évig bírtam ebben a pozícióban.

A következő munkahelyemen azt gondoltam, ha még keményebben tárgyalok, férfiasabban viselkedem, vállalom a szócsatákat, felveszem a kesztyűt, majd elismernek. Dicséret helyett azonban megkaptam, hogy túl kemény vagyok, nem tárgyalhatok így nőként, egy férfi beszélhet így, de egy nő nem. Akkor néztem először körbe, és tényleg azt tapasztaltam, hogy a nők teljesen máshogy viselkednek munkahelyi, tárgyalási szituációkban, mint én. Ekkor kezdtem el önmagammal foglalkozni. Pszichológus és kineziológus ébresztett rá, hogy nem kell ahhoz feltétlenül férfiként viselkednem a munkában, hogy elfogadjanak és szeressenek. Ideje szakítanom az elvárással, amely abból fakad, hogy nem fiúnak születtem. Próbáltam erről az anyukámmal is beszélni, de kinevetett, nem is értette, hogyan okozhatott bennem mindez ilyen nagy törést, hiszen szerinte ugyanúgy szerettek és elfogadtak lányként.

Komoly lelki munka volt, míg elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok, és engedtem a maximalizmusomból: ma már nem akarok a legjobb lenni, és másokkal sem akarok versenyezni, főleg nem férfiakkal. Mindazt, amit gyerekkoromban teherként éltem meg, ma már ajándéknak tekintem, és profitálok belőle. Örülök, hogy bizonyos helyzetekben, amikor határozottnak kell lenni, döntéseket kell hozni, bátran megteszem, és mindig kiállok magamért. A gyermekeim születése is sokat változtatott, lágyított rajtam. Amikor az első gyermekünket vártam a férjemmel, mindenképp lányt szerettem volna, bizonyítani akartam, hogy egy lányt is lehet ugyanannyira szeretni, mert ő is ugyanolyan jó, sőt cukibb is, mint egy fiú. Szakítani akartam a családban élő tradícióval, a fiú utáni vággyal. Lányunk lett, aztán fiunk. Velük együtt elengedtem a korábbi karriervágyaimat is, ma már inkább arra koncentrálok, hogy otthon és a munkámban is megálljam a helyem.

A lányomat pedig igyekszem arra nevelni, hogy úgy tökéletes, ahogy van, bármi lehet belőle, amit szeretne, egy nő is lehet okos, ügyes, ambiciózus.

Lehet jó állása, saját egzisztenciája, céljai anélkül, hogy férfiasan viselkedne bizonyos helyzetekben.”

Hát tehetek én arról, hogy már csecsemőkoromtól helytartónak neveltek? Hároméves se voltam, amikor rám bíztak egy óriási termet tele rabszolgával, nekem kellett felügyelnem, hogy tiszta legyen, meg kitalálnom a berendezést. Amikor kiserkent a bajszom, megtettek egy kisebb római kerület kormányzójává, de nem volt egy évem se beletanulni, mert fellázadtak apám ellen a rá bízott afrikai gyarmatállamban, és lefejezték, úgyhogy mehettem a helyére én. 

Nekem senki se panaszkodjon arról, hogy ő nem szabad, ugyanis a birodalom legutolsó rabszolgája is szabadabb, mint én.

Vagy dönthettem talán arról, hogy ebbe az Isten háta mögötti porfészekbe jöjjek, ahol tízféle vallás és népcsoport veszekszik egymással naphosszat az állandó kánikulában? Olyan ez a tartomány, mintha összezárnának tíz ragadozó állatot egy túlfűtött, szűk ketrecbe, és nekem itt kell rendet tartanom. Persze ettől még letérdeltem a császár elé, és ahogy kell, tisztelettudóan megköszöntem a küldetést. Próbáltam volna nemet mondani neki! Rögtön halálra ítélt volna, csak hogy példát statuáljon. Neki ez nem nagy ügy, küld valaki mást helyettem, a feleségemet meg eladja rabszolgának. 
Csak látszat, hogy szabadon dönthetnék bármiről is. Ide hozták ezt az embert például, hogy ítéljem el, pedig nyilvánvalóan ártatlan.

Tény, hogy őrült, hisz egyetlen mondatával megmenthetné magát: csak ki kéne mondania, hogy nem ő az Isten fia. Egyetlen mondatocska, és mehetne Isten hírével! Ennyit várnak tőle, de ez a szent bolond valami elvtől vezérelve nem hajlandó rá.

Hát tehetek én róla, hogy nincs ki a négy kereke? Ha szigorúan nézzük a törvényeket, el kellene engednem, hisz teljesen ártatlan. Viszont ha ezt teszem, az elfogói lázadást szítanak, a császár pedig a fejemet veszi. Márpedig megdögleni rohadtul nem akarok, nekem a túlélés az első. Ez az én igazságom. 
Értsd meg, hogy ha szabadon engedlek, akkor nekem is annyi, mert én sem vagyok szabad, ezt mondtam annak az embernek. Mélyen a szemembe nézett, de nem válaszolt semmit. Kimentem az elfogói elé, és kértem egy vízzel teli tálat. Ti ölitek meg, nem én, tiétek a felelősség, mondtam nekik, majd megmostam a kezemet, és kiadtam a parancsot a századosnak. 

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>