„Miért nem szólt korábban Szilágyi Liliána?” – A bántalmazott túlélők küzdelme a hallgatással

Nehéz időket él meg az úszósport presztízse. Már csitulni látszott a Turi György-botrány, amikor karácsony után nem sokkal Szilágyi Liliána Facebook-posztban robbantotta a bombát. A közösségi médiában arról írt, hogy a szintén ismert úszó(edző) apja gyerekkorától fogva súlyosan bántalmazta.

A bejelentés felbolygatta a közvéleményt, sokan értetlenül állnak az előtt, hogy egy bántalmazott ember miért titkolózik sokáig. Pedig a hallgatásnak oka (és ára) van, a feldolgozás nem egyszerű, sokszor csak szakember bevonásával sikerülhet. 

„Pedig olyan kedves embernek ismertem meg”

Trauma hatására az agyunk túlélő üzemmódba kapcsol, ami mindenkinél másfajta reakciót eredményez. Van, akit hajt a bánat, a düh, az igazságérzet, és szinte azonnal elindul a feldolgozás útján – például felkeresi a hatóságokat vagy egy szakembert –, a legtöbben viszont mélyen hallgatnak, a némaságba burkolózás okai pedig rendkívül összetettek.

Fontos lehet például, hogy ki a bántalmazó, mert ha az ismerősök megbízható és kedves embernek írják le őt, az erősítheti a kételyeket a bántalmazottban azt illetően, hogy vajon hisznek-e majd neki.

„Különösen igaz ez, ha a bántalmazónak kiterjedt kapcsolatrendszere, hatalma van akár a tágabb közösségen belül. S ott van még a félelem, hiszen például egy bántalmazó kapcsolatból elmenekülni halálos veszélyt is jelenthet, ami az elköltözéssel sem feltétlenül szűnik meg. Az áldozat éveket tölthet a bántalmazó közegben. Egy ilyen alapállásból azt a támogató hátteret megtalálni és kiépíteni, ahol kimondhatóvá válik a trauma, időbe kerülhet. Emellett az elbizonytalanítás és az önbizalom csökkentése szintén a folyamat része, ezért a történet vállalásához erősödésre van szükség – magyarázza Borbély Lilla, a Be Balanced Pszichológiai Pont szakértője. 

A hallgatás egyben megküzdési stratégia is, hiszen amikor beszélünk a traumánkról, újra lejátsszuk magunkban a történteket, amit érthető okokból nem szeretnénk ismételten átélni, ezért megpróbáljuk inkább eltemetni magunkban. Szakértők szerint azonban ez az út az esetek többségében nem járható, életünk drámai pillanatait úgysem tudjuk meg nem történtté tenni, feldolgozatlan traumáink csak tovább nehezíthetik az életünket.

Ha beszélünk a történtekről, azzal kilépünk az elszigeteltségből

Az előbújást a társadalmi megítéléstől való félelem is hátráltathatja. A komoly károkat okozó áldozathibáztatás hátterében azonban nem feltétlenül rosszindulat vagy érzéketlenség húzódik meg, hanem az úgynevezett „kognitív torzítás”.

Magyarul hajlamosak vagyunk hinni abban, hogy a világ egy igazságos hely, ahol a dolgoknak egyenes következménye van, és mindenki azt kapja, amit érdemel.

„Így, ha én jól cselekszem, nem érhet rossz, de ha valakivel valami borzalmas történik, biztosan ő is hibázott. Ilyenkor átélhetjük a kontroll érzését, hogy befolyással lehetünk arra, mi történik velünk. Pontosan ezt fenyegeti egy traumatikus történet – s ha elfogadom igazságnak, hogy az bárkivel megtörténhet, elveszítem az irányítást. Ezért tulajdonképpen az áldozathibáztatást felfoghatjuk egyfajta pszichés védekezésnek, távolításnak is” — hangsúlyozza Borbély Lilla.

A pszichológus rávilágít arra, hogy a trauma gyakran feledésbe merül. Nem ritka, hogy a túlélők jóval később felvillanó emlékfoszlányokról számolnak be, és így áll nekik össze a kép a múltbeli bántalmazásról. Minél több adrenalint termelünk, általában annál pontosabb emlékünk van egy helyzetről. Ez azonban csak egy pontig igaz, ugyanis a különösen sokkoló események túlterhelhetik a rendszert. Ekkor nem koherens történetekként, hanem érzetekként és érzelmekként tárolódnak, amelyek később újraaktiválódhatnak hasonló ingerek, például hangok vagy érintések hatására.

A szakértő szerint a hallgatás szempontjából az sem mindegy, hogy melyik életszakaszban történik az abúzus, és mennyi ideig tart. „Ha például a családban a fizikai és verbális bántalmazás a hétköznapi élet része, a gyermek sem feltétlenül tudatosítja az erőszakot.

Előfordul, hogy csak felnőttkorban bukkan fel egy régen eltemetett emlék, illetve kap az áldozat egy olyan új összehasonlítási alapot a környezetétől, amely segít újraértelmezni a vele történteket.

Erre jellemzően akkor nyílik lehetőség, ha már eléri a serdülő- vagy a fiatal felnőttkort, és a zárt családon kívül másokhoz is kapcsolódik” – fűzi hozzá a pszichológus.

Hagyjuk meg a traumát átélt szabadságát

Egy bántalmazott ember belső működésére az is jellemző, hogy beszűkül a világa, az önbizalma, önbecsülése csökken, a közérzete pedig egyre rosszabb. Vannak, akik ebben a szakaszban kezdenek aktívan tenni a gyógyulásukért, aminek első lépése, hogy nem temetik el többé magukban a szörnyűségeket.

A szakértő rávilágít: a történtek megosztása azért is fontos lépés a gyógyulás útján, mert onnantól nem kell egyedül lennünk a helyzetben. Amikor beszélünk róla, egyúttal elkezdünk újrakapcsolódni a környezetünkhöz is.

Borbély Lilla szerint fontos lenne, hogy megfelelő tudást, ismereteket szerezzünk társadalmi szinten a bántalmazás dinamikájáról, az egészséges kapcsolati működésről, mert ez a felismerést és az áldozatokhoz való viszonyulást is megkönnyítené. „Egyéni szinten az elfogadó légkör biztosítása a legcélravezetőbb. Hagyjuk meg a traumát átélt szabadságát, hogy akkor beszélhessen az átéltekről, amikor ő szeretne, persze tudathatjuk vele, hogy számíthat ránk.

Kerüljük az ítélkezést és a bagatellizálást, és akár a tetteinkkel is fejezzük ki a támogatásunkat!

Egy-egy érintésnél vagy ölelésnél azonban érdemes megkérdeznünk, hogy jólesne-e, mert esetenként triggerelően hathat a testi kontaktus, vagyis nem kívánt reakciót válthat ki. Próbáljuk követni a másik igényeit, ezzel is elősegítve azt, hogy megélhesse: van kontrollja az események felett. Mi magunk is utánanézhetünk a traumák lélektanának, így könnyebben ráhangolódhatunk arra, ami a másikban lejátszódik. Jó, ha kapcsolódásra bátorítjuk, legyen szó akár vonatkozó csoportról, barátokról vagy szakemberről, mindez segítheti az újrakapcsolódást” – zárja gondolatmenetét a pszichológus.

FRISSÍTÉS: A Magyar Úszó Szövetség (MÚSZ) külön vizsgálóbizottságának márciusi megállapítása szerint megfelelnek a valóságnak Szilágyi Liliána bántalmazásról szóló állításai. A szövetség emiatt Szilágyi Zoltánt „nemkívánatos személynek” nyilvánította a rendezvényein, a további intézkedésekről később döntenek. A Nemzeti Sport beszámolója szerint az eset miatt tartott sajtótájékoztatón Papp Gábor ügyvéd elmondta, a bizottság tagjai elfogulatlanok voltak az ügy szereplőivel szemben – az előttük megjelentek pedig részletesen beszéltek mindarról, amit az ügy kapcsán tudtak. A bizottság tíz embert hallgatott meg, köztük edzőket, Szilágyi Liliána korábbi pszichológusát és sportolókat is.