Mínusz egyről a kettőre – Vecsei Miklós miniszterelnöki biztossal Tarnabodra látogattunk
„A csillogás a szemükben – mondja Maca –, onnan tudom, hogy melyik gyerek akar egyről a kettőre jutni. Vagyis inkább a mínusz egyről az egyre.” Vörösné Bangó Melinda 2016 óta helyi segítő, mentor a tarnabodi tanodában. Kilencéves volt, amikor megismerkedett a településre érkező Máltai Szeretetszolgálat munkatársaival. Nemrég, az esküvője alkalmával levelet írt Vecsei Miklósnak, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnökének, a Felzárkózó Települések program miniszterelnöki biztosának, amelyben felidézte ezt az első találkozást „Miklós bácsival”, aki az utcára mezítláb kiszaladó kislánynak egy pár rózsaszínű cipőt ajándékozott. Azóta 16 év telt el, Maca az egyik legkarakteresebb támasza, motorja lett a tarnabodi fejlesztő munkának.
Tarnabodra utazunk, hogy a máltai munkatársak megmutassák, hova lehet szívós munkával eljutni a Felzárkózó Települések programmal. A máltaiak csaknem két évtizede dolgoznak a Jelenlét program keretei között Magyarország legrászorulóbb településein, Tarnabodon is. A program lényege, hogy először mindenhol megteremtik a jelenlétet, egy közösségi házat, ahol szakavatott munkatársak türelmes munkával diagnózist állítanak fel a helyi közösségről, és a diagnózis alapján, egyedi megoldások mentén folytatják a fejlesztő munkát. A nagy ívű kormányzati program a máltaiak módszertanán alapulva hazánk 300 legszegényebb települését próbálja a felzárkózás útján elindítani… „Az integrációt éppen fordítva kell kezdeni: elsőként nekünk kell integrálódnunk ezekbe a közösségekbe, megértenünk a gondolkodásmódot, a mozgatórugókat, a belső erőviszonyokat, vagyis a közösség működését. Utána tudunk segíteni, utána tudunk jól segíteni” – mondja a miniszterelnöki biztos az autóban.
A több évtizedes, empirikus tapasztalattal bíró és elkötelezett Vecsei vezetésével zajló program jelentősége, hogy egyszerre rendszerszintű és egyéni diagnózisokon alapuló. A programba különféle statisztikai adatok alapján bekerült 300 településből eddig 118-nak van gazdája, ennyi helyen indulhatott meg a program. Ezekre a településekre egy-egy civil szervezet munkatársai telepednek le, létrehozzák a központot, és elkezdik szisztematikus munkával felállítani a diagnózist. A máltaiakon kívül a Református Szeretetszolgálat, a Katolikus Karitász, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet és a Baptista Szeretetszolgálat adja a program gerincét, de a görögkatolikusok, a bencések, a szaléziak, a jezsuiták és néhány nem egyházi kötődésű, civil szervezet is vállalt egy-két települést.
A megoldandó feladatok összetettek, sokfélék, és olykor a lehetetlennel határos megoldani őket. A legtöbb helyen rendezetlenek az ingatlanok tulajdonviszonyai, ugyanakkor hatalmas jelzálogok vannak rájuk terhelve. Sokszor hiányoznak az alapvető ellátáshoz szükséges közművek, ahol vannak, ott viszont vigyázni kell rájuk, mert nagy a kísértés a „szabálytalan” csatlakozásra. Egész járásokban nincsenek munkahelyek, nem megoldott az utaztatás a munkába vagy az iskolákba, mindenhol megjelennek a legszegényebbeket kihasználó uzsorások és ügyeskedők is.
Az itt élők egy része a túlélésre koncentrál, és amikor a túlélőösztön diktál, az felülír mindent: emberi kapcsolatokat, értékrendet, távlati célokat, méltóságot.
„Ez különbözteti meg a nyomort a szegénységtől – mondja a miniszterelnöki biztos –, különösen az úgynevezett tisztes szegénységtől. Nem könnyű azt elképzelni, hogy milyen állapotban vannak azok a családok, akiknek már tényleg nincsen sem fizikai, sem mentális energiájuk arra, hogy mondjuk felássák az udvart és veteményezzenek. Különösen nehéz ezt azoknak megérteni, akik szegénységként élték meg az életük egyes periódusait, és abban tisztességgel helyt álltak.”
Amiről itt szó van, az a Magyarország előtt álló legnagyobb, biztonságos megoldókulccsal nem rendelkező probléma. Ezen a háromszáz településen annyian laknak, mint Komárom-Esztergom megyében, de a komfort nélküli lakások száma ötször, a nyilvántartott álláskeresők száma hatszor akkora, mint máshol, miközben a születések száma csaknem kétszerese az országos átlagnak. Ha egymás mellé tesszük a háromszáz legszegényebb települést és a roma népesség területi megoszlását mutató térképeket, jól látszik az átfedés. Ha figyelembe vesszük a születési adatokat, beleértve a szülő nők életkorát, a reprodukciós sebességet, kiszámolható, hogy egy húszéves idősávban a lakosság 8-10%-a fog ezekben a falvakban megszületni.
„Nagyon nagy a tét” – teszi hozzá Vecsei Miklós.
„Itt dől el Magyarország sorsa, nem ott, ahol mi szeretnénk. Nemcsak szociális, hanem súlyos gazdasági kérdés, hogy ezeken a településeken mi történik, mi lesz ezekkel a gyerekekkel. Vajon húsz év múlva ők eltartók vagy eltartottak lesznek, adófizetők vagy segélyezettek? Ezek nemcsak őket, hanem valamennyiünket érintő kérdések.”
Tarnabodon a sok összedőlt ház és a szegénység számos szomorú nyoma ellenére jó hangulatú, nyüzsgő élet zajlik. Nyírfalvi Melinda intézményvezető sorra mutatja nekünk a gyermekek tanítására, nevelésére, fejlesztésére alakult máltai intézményeket, amelyekben végigkísérik a gyermekeket a fogantatásuktól egészen a középiskolás korig, lehetőség szerint ezt követően is. „Az emberi élet első ezer napjára koncentrálunk” – részletezi a programot, –, „nemcsak Tarnabodon, hanem az egész programban, mert azalatt minden eldől.” Ez azt jelenti, hogy odafigyelnek már a kismamagondozásra is, például a dohányfüstmentes várandósságra, majd a csecsemő-, és a koragyerekkor összes fejlesztési területén igyekeznek minden lehetőséget megadni az egészséges fizikai, mentális és érzelmi fejlődéshez, a tornától a neurofeedbackig. Engem különösen lenyűgözött, hogy valamennyi intézményben mozgásfejlesztés is zajlik: speciális eszközök segítségével a kicsiknek, sport- és társas tánc foglalkozásokon a nagyoknak. Megtudtuk, hogy a roma kismamák, akik sokszor nagyon fiatalok, nem szívesen adják ki a kezükből a kisbabájukat. A jelenség mögött nemcsak az anyai féltés áll, hanem inkább a körülményekkel függ össze: sok házban nincs hová letenni a gyermeket (nincs kiságy, a padló nem alkalmas rá). A kézben tartott gyermek viszont nem tanul meg időben mászni, amiből később rengeteg hátránya származik. A tarnabodi Biztos Kezdet Gyermekházakban az anyukákat is megtanítják arra, mit gyakoroljanak a gyerekeikkel. Az anyukáknak szóló egyéb ajánlatok – mint például a manikűr vagy a fodrász – azt a célt szolgálják, hogy a gyermekkel együtt eljöjjenek az intézménybe.
„A Jelenlét program azon a reményen alapszik, hogy öt-hat év eltelte után már a helyiek közül találunk munkatársakat. Már sok segítő munkatársunk van, aki maga is ezekből a programokból nőtt ki. A lányok vonzónak látják a gyermekgondozással összefüggő foglalkozásokat, mert nekik maguknak is jó élményük volt gyermekként. Apránként minden településen nő az intézményekben foglalkoztatottak száma. Aki innen nő ki, azt kevesebb gyanakvással fogadják a helyiek, jobban is érti a közösségi mintázatokat, a számunkra rejtett vagy különös viszonyrendszereket. Nálunk sokszor eredményesebbek tudnak lenni, mondjuk egy-egy fiatal iskoláztatásában, a szülők meggyőzésében. Ők a biztosítékai a program hosszú távú működésének. Mi már rég nem leszünk Tarnabodon, de Maca még mindig itt lesz” – fejti ki Vecsei Miklós.
Azok a gyerekek, akiknek már a korai fejlesztésére is sikerült odafigyelni, és utána gondos óvodai, iskolai és tanodai nevelést kaptak, nagyobb eséllyel válnak aktív, önellátó és nem utolsósorban elégedett, önbecsüléssel bíró tagjaivá a társadalomnak.
Ehhez fontos, hogy jó mintákat lássanak. A legszegényebb településekre született gyerekek zárt közösségben nőnek fel. Ha nincs jövőképük, azért nincs, mert nem látnak maguk előtt jó példákat, dolgozó, hasznos hivatással bíró felnőtteket. Ezért is nagy a jelentősége azoknak az elkötelezett és bátor vállalkozásoknak is, amelyek bekapcsolódnak valamelyik településen a munkába. Tarnabodon elektronikus hulladékfeldolgozó telep működik, de az azt üzemeltető vállalkozó, Bencsik Attila, már idehozott egy biotechnológiai labort is, és újabb lehetőségeken töri a fejét. A tanodában pedig Bangó Maca meséli, hogy amikor a Felzárkózó Települések program keretében szociális bérlakások mintaházait építették fel – ezek épp most válnak pályázhatóvá a helyi családok számára –, a gyerekek rögtön elkezdték mondani, hogy építészmérnökök vagy kőművesek, villanyszerelők akarnak lenni. Egy-egy olyan máltai munkatárs, mint Maca, aki nemcsak szakmát szerzett önerőből, de aztán estin leérettségizett, és ma már kétféle egyetemre jár, az életével szintén jó példakép a gyerekeknek. A környéknek ő az egyik CSOK-tanácsadója is, a segítségével számos fiatal család jut saját otthonhoz. Maca a Szimfónia program keretében hozzájuk érkezett zenészek között párt is talált magának. Ez a zenei program minimálisra csökkenti az elméleti tananyagot, a közös zenélés sikerélményét, örömét adja a gyerekeknek, a legtehetségesebbeknek pedig egy továbblépési, fejlődési lehetőséget is.
Az elkötelezettség, amivel a program munkatársai vezetnek be minket munkájuk apró részleteibe, örömökbe és elképesztő nehézségekbe egyaránt, hamar levesz minket is a lábunkról. Szokták mondani, hogy nem szabad a segítő foglalkozásokban érzelmileg bevonódni. Itt egy másik dimenziót ismerünk meg: nem távolságtartóak, de az érzelmeiket is tudatosan kezelik, és főleg segítik egymást ezek kezelésében. Jól érezhető a mentori kapcsolat kimondatlanul is vezető és munkatárs, tapasztaltabb kolléga és pályakezdő között. Ismerik, szeretik és támogatják egymást.
„A nagypapámtól tanultam a legtöbb dolgot az életről. Eredetileg cipészmester volt, de parasztemberként élte le az életét. Az ő lábai mellett nőttem fel, tőle tanultam azt a világos józanságot, hogy közel megyünk a feladathoz, megvizsgáljuk, megmérjük, és annak megfelelően cselekszünk. Ahogy a cipőt készítik. Ezt gyakoroljuk a Jelenlét programban is. A jó diagnózis mindennél fontosabb. Az, hogy ehhez most forrásokat is párosíthatunk, hogy a beazonosított feladatokra van kormányzati pénzünk, kegyelmi állapot. Ahogy az a lehetőség is, hogy rendszerszinten tudjunk egy kicsit javítani a helyzeten. Türelem és sok idő kell hozzá –, de az anyagi források éppen ezt az időt tudják lerövidíteni. Tarnabodon 17 éve vagyunk jelen, úgy érezzük, itt talán kezdenek átbillenni a dolgok, ez a település már jó úton van afelé, hogy önműködő legyen. De még addig is sok időnek kell eltelnie.”
Hallgatom a miniszterelnöki biztost, és szinte hallom, ahogy az olvasó velem együtt kérdezi: miben tudok segíteni?
Beszélgetőtársam pólóján a felirat: „Mid van, amit nem kaptál?” „Ahhoz, hogy jól segítsünk – mondja –, először ezt a kérdést kell jól megválaszolni. A talentumainkat, a lehetőségeinket, és az ezekből fakadó életkörülményeinket mind úgy kaptuk. Ha olyan talentumokat kaptam, amivel sokat tudok termelni, az a megtermelt sok talentum kié? Megtartom magamnak, építek belőle egy birodalmat, vagy odaadom azoknak, akiknek kevesebb van? Ha néha rá tudunk csodálkozni itt a jóléti erkélyünkön, hogy mennyi mindent kaptunk, és hálát tudunk ezért adni, akkor könnyen fogunk tudni adni is belőle. Adni persze okosan kell: a lelkesedésen és a jószándékon kívül számtalan ismeretre, tapasztalatra, összetett tudásra van szükségünk, és még így is rengeteg a kudarc. Akiben erős az elszántság, meg fogja találni a kapcsolódást azokhoz a jól működő szervezetekhez, amiknek megvan ez a tudásuk. Ilyenekkel dolgozunk mi is.”
A Képmás magazin egy új sorozatot indított Közkincs címmel, amelyben Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadóvezetője olyan elhivatott emberekkel beszélget, akiknek az eredményes munkája sokak számára érdekes lehet, és közkincs, ahogy a sorozat címe is mutatja: közös ügyünk, valami, amire vigyázni akarunk. A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja>>
Ez a cikk a Képmás magazin 2022. februári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció – Molnár-Bánffy Kata Instagram-posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.
