Az anya, aki „a világ legcsúnyább nője” volt, és cirkuszi világszám lett a szégyenéből

Phineas Taylor Barnum tudta, hogyan kell pénzt csinálni. Már évtizedekkel az előtt, hogy 1871-ben létrehozta világhírű cirkuszát, teljesen gátlástalanul használta ki a közönsége kíváncsiságát és hiszékenységét.

Szórakoztatóipari karrierje eső merész vállalkozása az volt, hogy 1835-ben fillérekért megvásárolt egy idős, fekete rabszolganőt, majd elhíresztelte róla, hogy ő volt annak idején George Washington nevelőnője.

Ha bárki utánaszámolt, rájöhetett, hogy amennyiben mindez igaz, a hölgynek legalább százhatvan évesnek kell lennie, de Barnum már akkor tudta, hogy a valóság soha nem kelhet versenyre egy jól kitalált sztorival.

Hirdetéseket adott föl, majd népes közönség előtt tartott előadásokat, amelyeken a „nevelőnő” jellegzetes afroamerikai akcentussal történeteket mesélt az első amerikai elnök gyermekkoráról. Barnum szépen megszedte magát, de egy év sikeres turnézás után a sok pénzt termelő rabszolganő meghalt. Barnum menteni akarta, ami menthető volt, ezért 1500 darab 50 centes jegyet adott el a halott nyilvános boncolására. Kiderült ugyan, hogy a nő körülbelül 80 éves lehetett, ez nem csökkentette sem a nézők érdeklődését, sem a vállalkozó bevételét.

„Kerestetik a legcsúnyább nő”

A Barnum és Bailey cirkusz a század végére komoly bevételgyárrá nőtte ki magát, nem kis mértékben az általuk mutogatott „szörnyszülöttek” révén. Jó pénzért 40 évig mutogatták például az alig egy méter magas Hüvelyk Matyi tábornokot, az ő alkalmazottjuk volt Csang és Eng, a rabszolgatartó sziámi ikerpár, nekik dolgozott a világ valaha élt „legjövedelmezőbb szakállas nője” és Randian Herceg, a Hernyóember, aki végtagok nélkül jött a világra. A folyamatos bevételek érdekében a cirkusznak állandó „szörnyszülött-ellátásra” volt szüksége, ezért jól fizetett ügynökeik járták a világot a legjobb alanyok szerződtetése érdekében.

1920-ban az egyik ilyen ügynök, Claude Bartram hosszas, fárasztó és teljesen eredménytelen európai körút után elkeseredetten érkezett meg Angliába. Utolsó lehetőségként feladott egy hirdetést.

„Kerestetik a legcsúnyább nő. Semmi undorító, csonka vagy deformált. Jó fizetség garantálva, a sikeres jelentkezőt hosszú távon alkalmazzuk. Friss fényképet küldjenek.”

Kétszázötven jelentkező közül végül egyetlenegy nyerte el a tetszését. Mint később elmondta, ez a nő „nem volt visszataszító. Olyan arca volt, amit óriásoknál láthatunk: erőteljes, férfias állkapocs, vaskos arccsontok, orr és homlok, de nem ragyahelyes, viszont egészséges és erős.”

A jelentkezőt Mary Ann Bevannek hívták, és 46 éves korára kilátástalan helyzetbe került. Utolsó, elkeseredett próbálkozásként küldte el a fényképét a hirdetésre. Mary egy nyolcgyermekes munkásházaspár egyetlen lányaként még ígéretes jövő elé nézhetett. Mivel sok szájat kellett etetni, a szülők a nagyobb gyerekeket elküldték dolgozni. Ő ápolónőnek tanult, majd el is helyezkedett. Kifejezetten csinos, szép arcú fiatal nő lett belőle, aki 29 évesen férjhez is ment.

A házaspár két keresetből elfogadható megélhetést teremtett, és a következő években Mary négy gyereket hozott a világra. Minden haladhatott volna a maga útján, ha nem kezdi el egy furcsa betegség tüneteit felfedezni magán. Az évek során egyre nagyobbra nőtt a lába, a keze, megvastagodtak az ujjai, formátlanná duzzadt az orra, a füle. Arca egyre jobban kiszélesedett, és férfiassá vált. Megduzzadt a nyelve, a gégéje vaskosabb lett, a hangja férfiassá mélyült. Minden ízülete fájt, a gerince meggörbült.

A betegséget akkoriban is ismerték, neve akromegália, és enyhe formában nagyon sok emberben jelentkezik.

Az agyalapi mirigyben termelődő növekedési hormon zavara okozza, és súlyosabb esetei a Mary Bevanéhoz hasonló, ijesztően látványos tünetegyüttessel jár. Az akromegália ma már jó eséllyel gyógyítható, de száz évvel ezelőtt nem volt remény a felépülésre.

Nem könnyű az élete egy akromegáliában szenvedőnek

Mindezek a kellemetlen tünetek ráadásul azzal jártak, hogy az emberek egyre inkább elfordultak Marytől. Ahogy egyre csúnyább lett, egyre több megjegyzés és gúnyolódás érte az utcán, majd elérkezett az a nap, amikor a munkahelyén sajnálattal közölték vele, hogy elbocsátják. Ilyen külsővel nem voltak hajlandók tovább ápolónőként alkalmazni, mert állítólag megrémítette a betegeket.

A bajt aztán tragédia tetézte: 1914-ben a férje, Thomas Bevan hirtelen meghalt. Mary egyedül maradt négy gyerekkel, bevétel nélkül, hanyatló egészséggel és egyre visszataszítóbb külsővel. Ha egyáltalán talált munkát, az is csak alkalmi cselédkedés volt, és egy idő után mindig elküldték. Ebben a kilátástalan helyzetben látta meg a Barnum cirkusz hirdetését. Számot vetett a lehetőségeivel, és meghozta élete legfontosabb döntését.

Hajlandó volt feláldozni az önbecsülése utolsó maradékait is, és cirkuszi látványosságot csinálni a saját szégyenéből, mert minden áron tisztességes neveltetést akart biztosítani a gyerekeinek.

Rajongtak a világ legcsúnyább nőjéért

Claude Bartram őt választotta. Alkalmazásba vette, és turnéra indult vele Angliában. A siker felülmúlta a várakozásait. A csúnyaságon kívül is lehetett valami ebben a nőben, mert a nézőközönség imádta, és hamar szenzáció lett belőle. Mary hamar elkezdhette élvezni ennek a kétes dicsőségnek az eredményeit, mert a cirkusz szörnyszülöttjeként havonta 10 fontot keresett. Ráadásul ezt az összeget további prémiumokkal egészíthette ki, mivel Bartram átengedte neki a saját magáról készült, nagy számban árusított képes levelezőlapok teljes bevételét.

A sikeren felbuzdulva a menedzser felajánlotta neki, hogy utazzon velük Amerikába, a Barnum és Bailey cirkusz fő műsorába. Mary nem akarta magára hagyni a négy gyereket, de végül a biztos és tisztességes bevétel megtette a hatását. Bartrammal együtt áthajózott New Yorkba, a két fiút és két lányt pedig egy jó nevű angol bentlakásos iskolába íratta. „A világ legcsúnyább nője”, ahogy plakátokon és újságokban hirdették, Amerikában is zajos sikert aratott.

A nézők minden előadáson ámuldoztak rajta, kinevették, csúfolták, megtapsolták, Mary pedig beletörődő nyugalommal állta a szörnyülködő tekinteteket és a bántó bekiabálásokat.

Az elkövetkező években rengeteg pénzt keresett, mai értéken mérve körülbelül 150 millió forintot.

1925-ben szerveztek neki egy párizsi turnét, ahol megint megmutatta magát az európai úri közönségnek, de aztán hamar visszavitték Amerikába, mert a valódi, folyamatos bevételt ott termelte a cirkusznak és saját magának is. Kezelőorvosa, Harvey Cushing nem örült ennek a kétes hírnévnek. Felháborodásában nyílt levelet írt a Time magazinnak, amely nem sokkal korábban lelkes hangnemben írt a világ legcsúnyább nőjéről. Mint kifejtette: „Ez az egykor életteli és csinos fiatal nő egy akromegália nevű betegség áldozata lett. Orvosként nem örülök neki, hogy a Time ennyire közönséges tud lenni a betegség tragédiájával kapcsolatban.”

Feláldozta magát a gyerekei jövőjéért

Mary Bevannak nagyon hiányoztak a gyerekei, és állandóan szenvedett, amiért magukra hagyta őket. Folyamatosan levelezett velük, és megpróbált vigaszt találni abban a tudatban, hogy az élet kegyetlen tréfája ellenére is biztosította a jövőjüket.

Ennek persze nagy ára volt: a saját boldogságát kénytelen volt feláldozni, miközben női és emberi mivoltában is szinte megsemmisült.

A betegsége is egyre súlyosbodott, kezelés híján nem számíthatott hosszú életre. Bevételei nagy részét hazaküldte a gyerekeinek, a maradékot pedig megpróbálta befektetni. Ezek a próbálkozások azonban teljesen sikertelenek voltak. Élete utolsó évtizedében szinte minden vagyonát elvesztette, és egyre súlyosabb alkoholizmusba süllyedt. 1933-ban, 59 évesen halt meg. Utolsó kívánsága szerint a holttestét hazavitték Angliába, és ott temették el.

A Barnum és Bailey cirkusz több tulajdonosváltás után továbbra is sikeresen működött. A szokatlan kinézetű emberek mutogatását egy idő után abbahagyták, helyettük maradtak az állatokkal végrehajtott mutatványok. 2017-ben azonban kiderült, hogy velük rosszabbul bántak, mint korábban a „szörnyszülötteikkel”. A 2010-es években hosszas pereskedésbe bonyolódtak különböző állatvédő szervezetekkel, miután olyan filmfelvételek kerültek elő, amelyeken kegyetlenül ütötték a tigriseket és az elefántokat. 2017-ben végül – a kieső bevételekre hivatkozva – lehúzták a rolót.