Milyen gyakran találkozol azzal a kifogással, hogy „kicsi a fizetésem, én nem tudok félretenni, biztosítást fizetni”?

Gyakran hallom, és erre azt szoktam mondani, hogy minél kisebb valakinek a fizetése, annál nagyobb szüksége van biztosításra. „Szinte fillérekből” – akár napi fél kávé árából – olyan szolgáltatást tudunk vásárolni magunknak, amely segítségével anyagi biztonságban leszünk olyankor is, ha váratlanul megbetegszünk, eltörik a karunk vagy a lábunk. A biztonság ebben az esetben azt jelenti, hogy megfelelő ellátásban részesülhetünk, és azt is, hogy a táppénz és a kieső jövedelem egyaránt rendelkezésünkre áll az adott időszakban. Hallottam olyanról, aki azért ment be koronavírus-fertőzéssel dolgozni a munkahelyére, mert a táppénzből nem tudta volna fizetni a kiadásait. És persze olyanról is, aki betegen küldi be a gyermekét óvodába, iskolába, mert nem tudja megoldani a betegszabadságot. Ezért kell előregondolkodni, és abból a piciből is egy kicsit lecsípni – mert ez tényleg pár ezer forintos költséget jelent havi szinten. Ha azonban nem gondoskodunk magunkról, kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetünk.

A pénz elképesztő szorongást vált ki sok emberből, és ezt a szorongást generációról generációra átörökítve adjuk át a gyerekeinknek. Hogyan lehet ezt egy kicsit enyhíteni, finomítani?

Az első és legfontosabb lépés, hogy tisztában legyünk azzal, mennyi a kiadásunk, és mennyi a bevételünk.

Régi, de nagyon bevált módszer a nagymama kockás füzete, de persze ma már inkább appokat és Excel-táblákat használunk. Minden kiadást írjunk föl, majd nézzük végig a tételeket, hogy megállapíthassuk, melyek azok a költségek, amik ahhoz kellenek, hogy az életünket alapszinten finanszírozni tudjuk. Mekkora az az összeg, amelybe már bizonyos jóléti szolgáltatások is beleférnek, mint az étterem, a mozi, a színház, az utazás akár. Ennél a pontnál láthatjuk azt is, hogy mik a felesleges kiadásaink, amelyek nélkül könnyedén meg tudnánk élni.

Fontos azzal is tisztában lennünk, hogy mekkora az a bevétel, amelyre minden hónapban biztonsággal számíthatunk. Ugyanis a kettő viszonya határozza meg, hogy mennyire gazdálkodunk jól a rendelkezésre álló erőforrásainkkal. Vallom, és mindig mindenkinek elmondom, hogy legalább három, de igazából hathavi tartalékkal kell rendelkeznünk. Ha bármi történik velünk – megbetegszünk, elveszítjük a munkánkat, beüt valami a családban – hat hónapot kapunk arra, hogy mindezt megoldjuk, megszervezzük, elrendezzük.

Ha van a számlánkon hat hónapnyi tartalék, az olyan lelki nyugalmat ad, ami kiegyensúlyozhatja a család életét.

Ahhoz azonban, hogy hathavi tartalékunk legyen, már most el kell kezdeni a tartalékképzést, hogy egy-két éven belül ez az összeg rendelkezésre álljon.

Az egészségbiztosítással kapcsolatban mik az alapvetéseid?

Először is végig kell gondolnunk, mekkora nehézséget okozna a családnak, ha valamelyik kereső jövedelme kiesne egy baleset vagy betegség következtében. Mire gondolok? A gyógyszerek, műtéti beavatkozások, gyógykezelések költségeire. De a fizetésünk és a táppénz összege közötti különbség is jelentős lehet a betegség, illetve a rehabilitáció időszaka alatt. Mi történik akkor, mennyibe kerül az egészségügyi ellátás, ha mondjuk a hosszú várólisták miatt egy magánszolgáltatót veszünk igénybe? Vagy esetleg a társadalombiztosítás nem fedezi egy gyógyszer árát. Az egészség- és balesetbiztosítások hasznossága pont abban rejlik, hogy ezekben az esetekben jelentős összegű anyagi támogatást nyújtanak, amelyből finanszírozni tudjuk a beavatkozásokat. Nemzetközi adatok mutatják, hogy a családi bevételek 5-10 százalékát kellene erre a célra fordítanunk.

Én öt évvel ezelőtt néztem szembe a mellrák rémével. Az első beszélgetésnél mondta az onkológus, hogy erre a típusú mellrákra van egy célzott biológiai terápia, aminél 820 ezer forintba kerül egy ampulla – és ebből kb. ötre lesz szükség. Viszont nem finanszírozza a társadalombiztosítás. Először majd leestem a székről ilyen számokat hallva, de a második gondolatom az volt, hogy van kritikus betegségekre szóló kiegészítő egészségbiztosításom, és a kifizetett biztosítási összeg ezt fedezni fogja, így nem kell hozzányúlni a tartalékokhoz. Hiszen akkor még azt sem lehetett tudni, hogy képes leszek-e egyáltalán dolgozni, s ha igen, mikortól és milyen intenzitással. Arról nem beszélve, hogy ebbe a betegségbe akár bele is lehetett volna halni... Ha egy ilyen helyzetben hozzá kell nyúlni a tartalékokhoz, az további stresszt jelent, ami csökkenti a gyógyulási esélyeket.

Számomra tehát a betegségbiztosításom lehetővé tette, hogy mindent megadjak a testemnek és a lelkemnek ahhoz, hogy meggyógyuljak.

Régebben az ilyen típusú biztosítások gondolatát mindenki eltolta magától, hogy „ó, ha nem történik velem semmi, akkor kidobott pénz az ablakon”. Szerencsére ma már egyre többen gondolkodnak másként: az élet váratlan eseményeire inkább készüljünk fel előre, és 10–15 év múlva mi leszünk a legboldogabbak, ha a biztosításra kifizetett összeg ablakon kidobott pénz lesz…

Beszéljünk a szenior korosztályról, hiszen az ő esetükben gyakori az az elképzelés, hogy már nem köthetnek biztosítást, nem vehetnek fel hitelt.

A korábbi évtizedekben 65 éves kor után már nem lehetett valós biztosítást kötni Magyarországon. A biztosítótársaságoknak azonban alkalmazkodniuk kell ahhoz, hogy már tovább élnek az emberek. Ma már 80 éves korig szerződhetnek, a kritikus betegségbiztosítások pedig nagyon sok társaságnál 70 éves korig köthetők. Én mindig úgy szoktam mondani, hogy a biztosítás nem más, mint a „szeretetkockázat megoldása”. Ez azt jelenti, hogy amikor mondjuk egy haláleseti biztosítást kötünk, akkor igazából nem magunkról gondoskodunk, hanem azoknak az embereknek az anyagi biztonságáról, akiket szeretünk. Akkor is, amikor mi már nem leszünk...

Van egy másik korosztály is, akikről beszélnünk kell: Magyarországon hihetetlen módon el vannak adósodva a fiatal családok, komoly hitelek mellett vesznek új lakásokat, házakat.

Egyetlen kérésem van a családfenntartókhoz: legalább akkora kockázati biztosítással rendelkezzenek, amekkora a hitelük.

Ha baj történik, akkor ez a biztosítás lehetővé teszi, hogy a család kifizesse a hitelt, és marad egy saját, hitelmentes ingatlanjuk. A fiataloknál egy 10–20 millió forint értékű biztosítás havi szinten három-négyezer forintba kerül. Ez egy fagyizás vagy egy mozizás ára, ugyanakkor hihetetlen nagy jelentősége lehet, ha baj történik.

Azt olvastam, hogy a szegénységtudat egyik alapja, hogy a pénzt akarja megtakarítani az illető, az idő számára másodlagos. A gazdagságtudatnak pedig az az alapja, hogy az idő fontosabb, mint a pénz.

Egyetértek. Ha ezt most kivetítjük a pénzügyeinkre, akkor a megtakarítás növelésének egyik módja, hogy spórolunk, a másik módja viszont, hogy a tudásunkat fejlesztjük, lépkedünk előre a ranglétrán, többet keresünk. A havi jövedelmünk tíz százalékát kellene félretenni hosszú távon. Ha előrelépünk, növekszik a jövedelmünk, a megtakarításra fordított részt is növelni kell, éppen azért, hogy a megnövekedett életszínvonalunknak megfelelő megtakarításokkal rendelkezzünk. Hiszen ahogy Woody Allen is mondja: „a gazdagság jobb a szegénységnél, már csak anyagi megfontolásból is…”

Ha mélyen magamba nézek, belátom, nehezen zárom a szívembe azokat a jómadarakat, akikkel a haveri sörözés hajnalig elnyúlik. Még kevésbé örülök, ha az illető kapcsolati válságban van, vagy megrögzött agglegény, és a kedvenc szlogenei között olyanok szerepelnek, mint: „sose bízz a nőkben”, „ne hagyd, hogy átvegyék az uralmat”, „inkább a szabadság”. Ellenben nagyon kedvelem azokat az úriembereket, akik felmutatható jeleit adják az érettségnek, például nappali fénynél is láttam már őket, legalább egyszer képesek voltak már bemutatni húsz évnél idősebb és negyven kilónál fajsúlyosabb lányt az oldalukon, van rendes munkájuk, és női társaság jelenlétében sem esik nehezükre jól érezni magukat.

Tudom én, hogy a rendes férfiembernek is kijár egy kis ereszd el a hajamat, és nálunk is működnek a szigorúan nem koedukált csajos esték kontra férfisörözés, de a páros programoknál nem bírom a férfiklubot, pláne ha eközben valami Marsról jött menyecskét sóznak rám.

No persze tovább szűkül a kör, ha azokat a párokat is kizárjuk, ahol meg mi csajok vagyunk összhangban, ám ha a férfiakat kettesben hagyjuk, olyan kínos csend támad, ami mellett a légy zümmögése is harsánynak hat. Aztán ott van még az utódokkal rendelkezők problematikája, ami ellen elvben persze semmi kifogásunk, ám a gyerkőcök némileg komplikálják a napirend összeegyeztethetőségét. Meg aztán, eljön még a mi időnk, amikor az etetünk, altatunk, pelenkázunk, biliztetünk, nyolckor kilőjük a pizsamát, de még tízkor is mesét olvasunk rituáléja tölti majd ki úgyis a mindennapjainkat.

A kör tehát egyre szűkül, végül kompromisszumos megoldás születik: több párt is összeverbuválunk a közös programra, hogy mindenki találjon sors-és beszélgetőtársra, így a társaság színesedik, és kiderül, hogy sok jó ember között még a számomra feketelistás himpellérek és butuska barinőik is elférnek. Ezzel azonban közel sincs kimerítve a téma, hiszen a rokonok még hátra vannak. Drága uram áldott jó természetét a családjából hozza, diszkrét, visszafogott, mégis nyitott, (vendég)szerető háttérből jött.

Az én rokonságom már keményebb dió, bár vendégszeretetből és nyitottságból szintén nincs hiány, a közösségi összejövetelek részben a családtagok számának, részben temperamentumának köszönhetően, olyan decibellel zajlanak, ami mellett a gyakorlatlan vendég simán halláskárosodást szenved.

A családi murikon való részvétel azonban egy szicíliai klán szigorával van számon tartva, és mivel az ünneplésre talált alkalmaknak nem vagyunk híján, így ha párom családja egy-két kósza, nyugalomban töltött vasárnapi ebéden túl is igényt tart az együttlétre, kénytelenek az én rokonságom szeánszaiba bekapcsolódni. Az eredmény olyan cifra és mozgalmas társasági élet, hogy mérnököm jelenleg lakatlan szigetekre szóló last minute utakra vadászik a neten, ahol kettesben kipihenhetjük élménydús szabadidős programjainkat.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Amióta csak írni tudok, jegyzetelek, naplót vezetek, például felírtam, hogy „ma, 2001. január 28-án anyuék átrendezték a hálószobát”. Volt, hogy csak azt körmölgettem egymás után, hogy „elmúlik, elmúlik, elmúlik”. A jelen tünékenysége már fiatal lányként megérintett. Megrázott, hogy a pillanat, amelyben boldog voltam, egyszer csak volt, nincs. Foglalkoztatott a kérdés, hogy mit tehetek azért, hogy ne felejtsek, hogy emlékezzek.

Különös vágyként élt bennem, hogy megőrizzem a jelent, hogy megfogjam az időt, hogy valahogy „eltehessem” holnapra, az öröklétbe.

Figyelek és fényképezek, hogy tisztán lássak. Nem sajnálom az időt arra, hogy hosszan elnézzek valamit, hogy megálljak valami előtt, ha szép, ha furcsa, ha megható, ha látok egy kislányt teli szájjal mosolyogni, vagy vadludakat szállni a lemenő nap fényében…

Sokáig írónő akartam lenni, mert szeretem a történeteket, nemcsak hallgatni, kitalálni is. Megindul a képzeletem egy romos, omladozó, de valaha életeket látott épület vagy egy sorban álló nő láttán, aki percenként pillant az órájára, és a tárgyaktól is, amelyek letűnt korokról mesélnek. A múlt iránti tiszteletemet anyukámtól kaptam, aki régész volt, az őskorral foglalkozott. Ő tanított meg arra, hogy a múlttal foglalkozni kell, meg kell őrizni. Rendszeresen jártam vele kiállításokra, múzeumokba, ásatásokra. 7 ezer éves házak nyomait kutatták úgy, hogy a föld színéből állapították meg az oszlopok helyét, hogy hogyan is nézhetett ki valaha az a ház. A mi házunk antik bútorokkal volt tele, ami miatt a karácsonyaink olyanok voltak, mint egy húszas évekbeli képeslap. Anyukám értette és érezte a régi korok hangulatát.

Huszonkét éves koromig Budapesten éltem. A belvárosba jártam egyetemre, de a nyarakat, sőt sok hétvégét is a nagymamám Nógrád megyei víkendházában, Kisecseten töltöttem, amely idővel jóval több lett, mint egy víkendház. Nagymamám elkezdte művelni a földet, majd nem volt rest segítséget kérni a falusiaktól, Jani bácsitól, hogy ha tud, jöjjön segíteni lekaszálni a gazt az elhanyagolt kiskertben. Hamarosan Bözsi néni is csatlakozott, aki a szőlőmetszésben segédkezett, és így egyszer csak bekapcsolódtunk a falu életébe. Én már beleszülettem ebbe a létformába. A faluban engem tősgyökeres kisecsetinek is gondolnak.

Kép

Mohos Zsófia gyerekkorában és most

Nagyapám tragikus hirtelenséggel és igen korán távozott az élők sorából, majd anyukám egyetemre ment, így azt hiszem, mamika az egyedüllét elől menekült bele az új házba, az új közegbe. Így alakult, hogy az első barátom Zsuzsika néni lett, egy népviseletes, bő szoknyás néni. Ahova ő ment, oda mentem én is. Állatokat etettünk, bárányokat legeltettünk. Ő nem csinált abból faksznit, hogy ott van mellette egy óvodás, és vele játszani kell. Kézen fogott, vagy még azt sem, és vitt magával. Amíg ő szénát szedett, én mellette szaladgáltam a mezőn.

Az otthon melegét Kisecset adta, a parasztház, ahol se víz, se gáz nincs bevezetve, ahol harminc éve ugyanabból a narancssárga lavórból fürdünk.

Ahol a tisztaszoba olyan, mint egy múzeum, ahol a ház rései recsegnek-ropognak, ahol az ablakból látni a fukszialila muskátlikat, ahol a kályha közelében libabőrös leszek, ha átfut rajtam a tűz lágy melege. Hozzám ez az élet áll közel, nem a város, ahol „egyszerűbben” is élhetek. Kisecseten a legnagyobb gondom az, hogy hozzak-e még be fát a kamrából, vagy elég lesz estére az, ami már bent van. Kitisztul az elmém, és az élet leegyszerűsödik. Rájövök, hogy megvan mindenem, nincs szükségem semmi többre. Számomra ez maga a béke.

Itt, Kisecseten kezdtem el fényképezni tizenhét évesen az első fényképezőgépemmel. Mindkét nagyapám, sőt apukám is fényképezett, igaz, csak kedvtelésből, de az akkori viszonyokhoz képest egész komolyan vették a fotózást. Így családi támogatással, de főleg édesapám nagy egyetértésével indultam el az úton. Elkezdtem járni a falu és a környék lakosait, hogy meghallgassam a történeteiket. A második-harmadik találkozásnál kezdtem el fotózni őket, amikor már nem álltak meg mondat közben, ha felemeltem a fényképezőgépet.

Zsuzsika néni volt az első, akit mindenhová elkísértem a fényképezőgépemmel. Az első képek róla a juhok legeltetésekor készültek – szeretem, ahogyan arca rezdülései mesélnek a munkával és küzdelemmel teli életéről, a reményről. Nemsokára nyolcvanéves lesz, de nem lehet olyan korán kelni, hogy ne azt lássam, ő már mosott, kiteregetett, szoknyái és kötényei a szélben lengedeznek. Megtudtam, hogy Zsuzsika néni még a Hősök terén sem járt sosem, pedig tavaly augusztusban a róla készült fotóim közül több is látható volt a Műcsarnokban. Ezért útra keltem vele, és elhoztam őt Budapestre. De nem ő volt az egyetlen, aki sosem tette ki a lábát a faluból. A 96 éves János bácsi, aki a földnek és az állatoknak élt, mesélte, hogy egyszer elvitték őt Pestre, ahol kaphatott volna jobban fizető állást, de ő még aznap visszajött. „Nem tudtam volna ott élni.” Kérdeztem tőle, hogy „soha nem vágyott máshova?”.

Kép

Zsuzsika néni a Hősök terén - Fotó: Mohos Zsófia

„Itt születtem, itt is halok meg” – mondta határozott természetességgel, boldogan. Elgondolkodtat, hogy ma megtehetünk bármit, kezdhetjük a napot Párizsban, az estét folytathatjuk Rómában, és mégsem vagyunk nála boldogabbak.

Érettséginél már pszichológia szakra készültem, de nem voltam elhivatott. Egyik hazafelé tartó úton, a HÉV-en a kémiatanárnőm mondta, hogy milyen sokat segít a kisunokáján a gyógytorna. A beszélgetés után beírtam a felvételiző papírom utolsó rubrikájába, hogy gyógytornász szakirány. Nem volt átgondolt a döntésem. Az érettségi előtt néhány nappal, amikor már mindenből felkészültem, ami a pszichológiához kellhet, közöltem, hogy gyógytornász leszek. Az is lettem, de nem találtam meg benne önmagam. Végül TSMT-vel, gyerekek fejlesztésével kezdtem el foglalkozni. Ez egy olyan terápia, amely során a mozgáson keresztül, többféle csatornán át adott ingerekkel tudunk hatni a gyerekek fejlődésére. A diplomám megszerzésével párhuzamban végeztem fotográfusként is. Sokszor kérdezik, hogyan fér meg ez a kettő egymás mellett, de úgy gondolom, a fotográfia is egyfajta terápia.

Kisecset százötven fős lakossága között híre kelt a fotóimnak, hogy van egy huszonéves, különös, kíváncsi lány, aki betér nénikhez, bácsikhoz, beszélget, hallgat, figyel és fotóz. Így a 2015-ös kisecseti falunapra az önkormányzat elkért tőlem néhány fotót, kinyomtatták A4-es papírra, és felragasztották fatáblákra, hadd lássa mindenki, aki arra jár. A képek alatt először láttam a kiírást: Mohos Zsófia, Görbeország. Boldog voltam. Ez volt életem első „kiállítása”.

Görbeország – a kifejezést Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem, ő nevezte így szülőföldjét, Palócföldet, a vidéket, ahol nemcsak őrzik, hanem még élik is az eltűnőben lévő hagyományokat, egy elmúlt élet maradványait. Hiszem, hogy aki egyszer ellátogat ide, annak szívét rabul ejtik a görbe dombok, a csendes házikók, a halovány fények, a fejkendőbe bugyolált ősz hajú, kedves emberek. A szegénység és a munkanélküliség mellett ez egy mesebeli, zárt, összetartó világ, ahol még közösségben élnek, ahol tudják, hogy kinek mi fáj, hogy ki mit élt át, hogy most kire kell egy kicsit jobban odafigyelni…

Összetartoznak. És nekem ez a közösségélmény nagyon tud hiányozni, mert ez az érzés megtart, gyökereket ad.

Nekem soha nem volt fotós példaképem, akinek a képeit etalonként tartottam volna számon. De van egy fotográfus, a 84 éves Korniss Péter, aki a hatvanas években kezdte el fotózni az eltűnőben lévő paraszti világot Erdélyben, majd egész Magyarországon. Az ő könyveit nézve azt éreztem, hasonlók vagyunk. Minden sorával egyetértettem. Hónapokig azon morfondíroztam, hogyan találkozhatnék vele. Amikor először beszéltünk, kiderült, hogy ő is szeretett volna megkeresni, egy megjelent rimóci máriás lány fotóm után… Péter adta meg azt a visszajelzést számomra, hogy jó az út, amin járok. Éreztem, hogy a véletlen mögül Isten arca mosolyog rám.

Kép

Mogyorod, búcsú - Fotó: Mohos Zsófia

Amikor 2020 februárjában először olvastam a Magyar Művészeti Akadémia kiírását a művészeti ösztöndíjra, mindenképpen valamilyen palócokhoz köthető témát szerettem volna keresni. Még a járvány kezdete előtt beültettem a 15 hónapos kisfiamat a kocsiba, és elindultam vele Nógrád megyébe. Előtte végeztem egy kis kutatómunkát. Felvettem a kapcsolatot önkormányzatokkal, művelődési házak vezetőivel. Több falut is végigjártam: Terénytől Bujákon át Rimócig. Rimóc érintetlen szépsége, a faluba vezető egyetlen műútja és néma utcái magával ragadtak. A vállamon fotóstáskával, kezemben jegyzetfüzettel és a fotókönyvemmel érkeztem meg a nénik kapujaihoz. Olyan lehettem, mint egy tanulni vágyó diáklány. A kapuk többnyire gyorsan és szeretettel nyíltak ki előttem. Lapozgatva a fotókönyvemet, hamar megtaláltuk a közös hangot, a közös kapcsot: Nógrádot, Palócföldet és Görbeországot. Ahogy alakult a koncepció, elém került Kupuszina, a legdélebbi szerb palóc falu neve is. Elvarázsolt az a tény, hogy Nógrádtól több száz kilométerrel távolabb él egy olyan közösség, akik beszédükben, hagyományaikban, viseletükben magukban hordozzák a palóc gyökereiket.

Vak elszántsággal és mély akarattal írtam meg a munkatervemet: Rimóc és Kupuszina életét szeretném követni és bemutatni a következő három évben, az ösztöndíj ideje alatt.

Az esélytelenek nyugalmával pályáztam, de megkaptam a lehetőséget.

Rózsika néni mondta mindig, eres, dolgos kezeivel megfogva a vállam, hogy nyomatékosítsa mondandóját: „Zsófikám, csak a hit, a remény és a szeretet van, na meg az akarat! És az akarat az, ami visz!”

Sok olyan asszonyi sorsot láttam, akik elrendezett házasságban élték le az életüket. Volt, aki a nyolcvan éve alatt senkinek sem mondhatta el, hogy bántalmazták, hogy amikor megverte a férje, és ő elment az anyósához, hogy „nézd, mit tett velem a fiad”, azt a választ kapta: „Ez a te szégyened. Menj haza, és két hétig ki se gyere hazulról, mert ezt nem láthatja senki.” De olyanok is vannak, akik már vagy húsz-harminc éve özvegyek, mégis minden áldott reggel felhúzzák a megdagadt ujjukra a jegygyűrűt, és a férjük fényképe mellett térnek nyugovóra.

Terka nénihez délben érkeztem meg. Éppen imádkozott. Zavarban volt, látszott rajta, hogy szépen szeretne fogadni, de közben imádkoznia kell, mert delet ütött az óra. Dilemmázott pár percig, majd azt mondta: „Hát, most akkor én még az Úrangyalát elimádkozom. Úgyhogy lehet csatlakozni”. És ő teljes természetességgel összekulcsolta a kezét, és folytatta a félbeszakított imát. Bözsi nénit is megszerettem. Ő most októberben halt meg, de még utolsó alkalommal átölelt. Pedig nem szokásuk az érintés. Ő egész napokat töltött a nyári konyhájában, nem szeretett a házban lenni, azt mondta, ott mindenről emlékek jutnak eszébe. Ott voltam a temetésén, és eszembe jutottak a szavai: „A temető legfelső sarkában lesz a sírhelyem. Kérdezték is tőlem, miért pont azt a félreesőt választottam. Hát, megmondtam nekik. Ott a szélén rám fog először sütni a nap. Az egész temetőben először engem fog érni a napfény.” És így lett.

Kép

Kupuszina viselet - Fotó: Mohos Zsófia

Ha azt kérdezed, ki vagyok, ma már határozottan tudom, és ebben az önismeretben ők, akik megélték a második világháborút, sokat segítettek.

Amikor látsz olyan embereket, mint például Zsuzsika néni, aki minden napfelkelténél, nyolcvan év után is, újra és újra rácsodálkozik a saját faluja szépségére, vagy látod Bözsi nénit, ahogy külön-külön megsimogatja a virágait, mondván, hogy azoknak is lelkük van…

Változol. Tanulsz és fejlődsz. Olyan ember vagyok, akinek a lelke egy része a múltban él, míg a másik fele a jelent csodálja, a jelenben küzd az álmaiért, mert akar. Tudom, hogy mit akarok. Küldetésem van. És ezért a küldetésért mindent vállalok.

A történetet Mohos Zsófia dokumentarista fotográfus emlékei alapján írta Kosztin Emese.

Az írás podcast formájában is meghallgatható, Parti Nóra előadásában:

Fogadok, hogy amikor az iskolában kötelező jelentésre került sor, te voltál az egyetlen, aki komolyan vette és élvezte...

Meg fogsz lepődni, mert gyerekként egyáltalán nem szerettem kiállni és szerepelni!

Pont ezért akartam inkább katonai meteorológus lenni, vagyis katonaként a Magyar Honvédségnél elhelyezkedni.

Hogyhogy mégis a televíziózáshoz vezetett az utad?

Amíg 2015 januárjáig nem érkezett meg az a bizonyos e-mail az M1-től, hogy frissen végzett meteorológusokat keresnek, teljesen kizártnak tartottam, hogy időjárás-jelentő legyek. Még az első castingra is ebben a tudatban mentem el. Aztán amikor elkezdtem belelátni a munkafolyamatokba, annyira megtetszett a dolog, hogy eldöntöttem, mégiscsak kipróbálnám magam a kamerák előtt.

Első végzettségedet tekintve fizikus vagy. Dolgoztál is abban a szakmában?

Nem, mert sajnos pont abban az évben veszítettem el édesapámat, amikor lediplomáztam fizika szakon. Egy évre hazaköltöztem Bakonyszentlászlóra, és nézegettem ugyan állásokat, de alig találtam valamit, amit pedig találtam, az nem volt túl kecsegtető. Fizika szakra azért is jelentkeztem, mert tudtam, hogy ilyen alappal sokkal könnyebb lesz felvételizni meteorológiára.

Hogyan képzeljük el egy napodat a munkahelyeden? Milyen feladataid vannak még azon kívül, hogy az időjárás-jelentés blokkban napról napra helyt állsz?

A felvételek veszik igénybe a legkevesebb időmet.

Rengeteget ülök a gép előtt, műhold-felvételeket és programfuttatásokat nézek, megfigyelem, hogy ha például Németország felett áthalad egy front, akkor az mit fog eredményezni nálunk, Magyarországon.

Mindig a legpontosabb meghatározásra törekszem, ezért is töltök sok időt a felkészüléssel.

Az időjárás kiapadhatatlan beszédtémát kínál, talán nincs is olyan ember, akit ne érdekelne, milyen lesz az idő holnap, holnapután, vagy egy hét múlva. Milyen gyakran kérdezik meg tőled, hogy milyen időjárás várható?

Mindennap. Van, hogy már csak viccből, köszönés helyett is ezt kérdezik, de engem egyáltalán nem zavar.

Hét éve erősíted az M1 csatorna csapatát. Gyorsan beilleszkedtél? 

Elég közvetlen vagyok, így a beilleszkedéssel szerencsére nem volt problémám, bő fél évbe telt azonban, hogy az izgalmamat teljesen le tudjam küzdeni. Eleinte sok kritika ért, hiszen volt, hogy rontottam, de idővel megtanultam félretenni az idegen emberek véleményét, és azokra hallgattam, akikről tudtam, hogy jót akarnak nekem az építő kritikáikkal.

Volt olyan bakid, amit talán sosem felejtesz el?

Egyetlen óriási bakim volt, három éve nyáron. Aznap nagyon sokat dolgoztam, dekoncentrálttá váltam a kánikulától, és sokat is élőztem a felvételek mellett, ahol vagy tucatszor mondtam el, hogy „fogyasszanak elegendő folyadékot, és kerüljék a cukor- és alkoholtartalmú italokat!”. Este a Híradóban kellett élőznöm, ahol véletlenül azt sikerült mondanom az eredeti szöveg helyett, hogy „fogyasszanak elegendő alkoholt!”. Nekem ez fel sem tűnt, csak később mondta a mikroportos, hogy alkoholfogyasztásra buzdítottam a nézőket. Ezt aztán jól fel is kapták a neten, születtek rólam mémek is.

Viszonylag hamar túl tudtam lépni a bakin, de egy életre megtanultam, hogy ebben a szakmában nem fordulhat elő, hogy nem vagyok százszázalékosan koncentrált.

A ruhákat, amelyekben adásról adásra láthatunk, te választod ki?

Olyan stylistokkal van lehetőségünk együtt dolgozni, akik az esetek nagy részében igyekeznek figyelembe venni azt a stílust, ami hozzánk a leginkább passzol.

Gondolkodtál már azon, mihez kezdenél, ha nem meteorológus lennél?

Amennyire nem akartam tévés karriert annak idején, most annál inkább érdekel a dolog. Két éve nyáron kaptam meg a Nyaralj itthon! című turisztikai műsort. Imádtam csinálni, mert egy ilyen jellegű műsorban még jobban kibontakozhatok. Ha nem tévés terepről beszélünk, akkor biztos, hogy valami olyan hivatást űznék, ahol a kreativitásomra van szükség. Nemrégiben vettem részt egy mézeskalács-díszítő workshopon, amit nagyon élveztem, de gyöngyözéssel is hosszú órákat tudok eltölteni, ha egyszer nekiülök.

Fontos szerepet tölt be az életedben a sport is: rúdtáncolsz. Bevallom, sosem tudtam elképzelni, hogyan képesek egyesek akrobatikus és erőelemeket végezni a rúdnál úgy, hogy közben még kecsesek is. Bizonyára nagyon fárasztó sportág ez.

Mindig mindenben ahhoz húzok, ami egy kicsit különc vagy egyedi.

A rúdedzések előtt 14 éven keresztül ugróköteleztem, ami szintén nem túl ismert sport itthon. Egyetemistaként láttam először rúdtáncvideót, és tetszett, hogy olyan mozgásformákat ötvöz, mint például a balett, a kortárs táncok vagy a jóga.

Utánanéztem, van-e lehetőség gyakorolni Budapesten. Találtam egy remek tanárt, de teljes titoktartás mellett kezdtem el órákra járni, hiszen annyi sztereotípia tapad a rúdtánchoz, hogy nem mertem senkinek beszélni róla. Ráadásul Magyarországon jóval később kapta meg a sportág minősítést, mint például Amerikában. Amikor már képes lettem egy-egy olyan elemet megcsinálni a rúdon, amelyeket a kezdetekkor kinéztem magamnak, elkezdtem büszke lenni arra, hogy van erőm és ügyességem hozzá. Ekkortól kezdtem el felvállalni a dolgot, de persze értek miatta támadások.

Szerencsére már túl van azon a világ, hogy a sztriptízbárok látványosságaként azonosítsa a rúdtáncot. Bárki el tudja sajátítani ezt az edzésformát?

Bárki meg tudja tanulni. Akinek sportmúltja volt, annak nyilván könnyebb dolga van, de a nulláról is el lehet kezdeni ezt a saját testsúlyos edzést. A tanárom a fokozatosság elvét követte: először könnyű, majd egyre nehezebb gyakorlatokat tanultam meg, így sikerült elkerülnöm az esetleges sérülések kockázatát.

Instagram-oldaladon láttam, hogy egy szépséges kutyus gazdája vagy. Róla mit lehet tudni, hogyan került hozzád?

A kutyusomnak a Tabu nevet adtam, mivel tacskó és bulldog keveréke.

Otthon is mindig volt kutyusunk és sünijeim, 16 éves koromra pedig kaptam egy kis szőnyegcirkáló szobakutyát. Ő három éve pusztult el daganatos betegségben, és nagyon megviselt a betegsége, majd a hiánya. El is döntöttem, hogy soha többé nem szeretnék semmilyen állatot. De idővel elkezdett hiányozni, hogy négylábú legyen körülöttem, és másfél évvel ezelőtt éjszakába nyúlóan nézegettem a menhelyes hirdetéseket a neten. Amikor megláttam Tabu fotóit, azonnal írtam a hirdetőnek, hogy nekem ő kell. Elmentem érte, és azóta együtt élünk szeretetben, sokat játszunk és sétálunk.

Thomas Cochrane születésétől fogva a brit hadsereg vonzásában élt. Skót nemesi származású családja férfi tagjai mindkét ágról magas rangú katonák voltak. A kis Thomast az apja már 1780-ban, ötéves korában nyilvántartásba vétette mint egy hadihajó legénységének tagját, mert minél több szolgálati évet tudott valaki felmutatni, annál hamarabb léphetett előre később a katonai ranglétrán.

Tizenhét éves korától kezdve ténylegesen is munkába állt egy hadihajón, és származásának köszönhetően gyorsan emelkedett a csillaga. Jellemének árnyoldala azonban nagyon hamar megmutatkozott. Öt évet bírt ki komolyabb konfliktus nélkül, majd hadbíróság elé állították, és megrovásban részesítették a feljebbvalójával szemben tanúsított tiszteletlen magatartása miatt. Végül huszonöt évesen kinevezték egy hajó kapitányának, de mivel nemcsak nagyon fiatal, hanem problémás személyiség is volt, csak a haditengerészet egyik legkisebb egységét, egy szerény, kétárbocos szlúpot kapott.

Ekkor kezdődött az az évtizedes sikersorozat, amit Cochrane minden külső körülménytől teljesen függetlenül véghezvitt. Ahogy a saját feletteseit, éppen úgy az ellenséget sem tisztelte: minden hagyománytól s megkötéstől mentesen hadakozott. Kedvenc módszere volt például, hogy a brit zászló helyett dán vagy amerikai színeket tűzött ki a hajójára, és így támadta meg az ellenfeleit, esetleg így menekült el egy szorult helyzetből. Egy éjszakai üldözés alkalmával vízre bocsátott egy hordót, amelyre világító hajóslámpát rögzített, ő és legénysége pedig a sötét hajóról figyelték, amint a becsapott ellenség a hordó után hajózik.

Mindezt valószínűtlen vakmerőséggel, ellenségeit megdöbbentő szemtelenséggel ötvözte.

Előfordult, hogy idegen zászló alatt egy nála nagyságrendekkel nagyobb és erősebb spanyol hadihajó mellé kormányozta a sajátját, majd közvetlen közelről nyitott rá ágyútüzet. Az ellenfél – akármennyivel több és nagyobb ágyúja volt – nem tudott védekezni, mert a saját ágyúi egyszerűen ellőttek Cochrane fedélzete fölött. A spanyolok hatszoros túlerőben voltak, mégis az arcátlan brit foglalta el a hajójukat.

Az elkövetkezendő egyetlen év alatt Cochrane ötvenhárom hajót semmisített meg vagy foglalt el, így hamar hírnevet szerzett a honfitársai és ellenségei körében. Végül három francia hajó együttes hadműveletére volt szükség ahhoz, hogy legyőzzék és foglyul ejtsék. Amikor rabtartói elé kísérték, azok megkülönböztetett udvariassággal bántak fele, elegáns étkezéseken látták vendégül, majd hamarosan kicserélték egy francia fogolyra. Cochrane hazatért, és önbizalma mind nagyobbra nőtt. Egyre kötekedőbb lett, a legkevésbé sem fogta vissza magát a véleménynyilvánításban. Egy tengeri csata után – amit egyébként megnyert – hadbíróság elé citált egy flottatengernagyot, mivel szerinte nem adta ki a megfelelő parancsokat. Máskor azért keveredett párbajba, mert egy elegáns bálon – kifejezetten polgárpukkasztásból – egyszerű matróznak öltözött. Amikor egy francia tiszt ennek megfelelően lekezelően bánt vele, Cochrane párbajra hívta, és egy pisztolylövéssel meg is sebesítette.

Még a saját korának radikális politikusait is elrettentette a fékezhetetlensége. Egy Sir Francis Burdett nevű bárót a Tower börtönébe akart záratni a brit kormány, mivel olyan „elfogadhatatlan” követeléseket próbált mindenáron elfogadtatni, mint a férfiak általános szavazójoga és a titkos szavazás. Burdett megmakacsolta és elbarikádozta magát a házában. Cochrane azonnal kapott az alkalmon, hogy beleköthet a hatalomba, és felajánlotta neki a segítségét. Hamar kiderült, hogy katonai taktikákkal, fegyveresen szándékozott megvédeni a báró házát a kormány ellen, ami azt eredményezte, hogy a megszeppent Burdett visszavonulót fújt, és inkább megadta magát a sorsának.

Cochrane néhány év leforgása alatt olyan sok és olyan nagy hatalmú ellenséget szerzett magának a saját országában, hogy teljesen ellehetetlenült a helyzete.

Mindezt azzal tetézte, hogy belekeveredett az 1814-es tőzsdecsalási botrányba. Egy brit katonatisztnek öltözött férfi érkezett hajón Doverbe, és állítólagos kapcsolataira hivatkozva elterjesztette azt a hírt, hogy Napóleont megölték. A tőzsde pánikszerűen reagált, néhányan pedig tökéletes időzítéssel alaposan megszedték magukat. A haszonélvezők egyike Cochrane volt. A büntetőper során bűnösnek találták, ezer fontra bírságolták, eltávolították a haditengerészettől, és örökletes parlamenti székétől is megfosztották. Ráadásul halmazati büntetésként egy órát kellett volna eltöltenie egy kalodában a Királyi Tőzsde előtt. Ez utóbbit végül nem merték végrehajtani rajta, mert féltek az esetleges zavargásoktól.

Kép

Sir Thomas Cochrane - korabeli metszet

Hiába volt tökéletes a katonai mérlege, hiába vált szinte nemzeti hőssé a sok győzelme miatt, mennie kellett. De mivel a becsvágya továbbra sem hagyta nyugodni, más irányú karrierlehetőségeket keresett. Feladott egy hirdetést, amelyben vállalta, hogy szükség esetén az éppen szabadságharcukat vívó latin-amerikai országok szolgálatába áll. A hírneve olyan nagy volt, hogy azonnal akadt jelentkező. A spanyol gyarmatosítók utolsó maradékaival küzdő chilei lázadók kértek segítséget, hogy végleg felszabadítsák az országukat. Cochrane – feleségével és két gyerekével – Chilébe utazott, ahol azonnal állampolgárságot kapott, és kinevezték a hadiflotta vezetőjévé. Cochrane késedelem nélkül átszervezte az egész haditengerészetet, brit tiszteket helyezett a vezető pozíciókba, bevezette az angol nyelvet, és megkezdte a harcokat.

1820-ban végrehajtotta azt a hadműveletet, amelyik még saját magához mérten is őrült módon merész és valószínűtlen volt.

Chile nyugati partján még tartotta magát Valdivia: hét hatalmas, kőből épült, bevehetetlennek hitt gyarmati erődítmény kétezer spanyol katonával. Cochrane három hajóval és háromszázötven emberrel vágott neki a küldetésnek. A vezérhajója ráadásul megsérült, a puskapora jó része elázott. Ezért ahelyett, hogy a tenger felől, ágyútűzzel próbálkozott volna, éjszaka a partra tette az embereit. Az egyik oldalról nagy zajt csapva, a maradék puskaporukat eldurrogtatva támadást színlelt egy kisebb csapat, míg a katonái másik csoportja hátulról támadt a mit sem sejtő védőkre. Egyetlen agresszív rohammal bevették az erődöt, és pánikszerű menekülésre kényszerítették a spanyolokat. Azok rettegve rohantak a szomszédos erődbe, ahol az ottani védők kinyitották nekik a kaput. A résen őrjöngve rontottak be a menekülőket üldöző chileiek, és ezt az erődöt is mindössze szuronyok segítségével, kegyetlen mészárlás közepette foglalták el. A spanyolok innen is elfutottak, a harmadik erőd pedig ugyanígy elesett a támadók szuronyai alatt. A negyediket szabályos rohammal foglalták el, a maradék három egyszerűen megadta magát. Chile ezzel elnyerte a valódi függetlenséget.

Cochrane ezek után a szomszédos Peru partjaihoz hajózott, mivel ennek az országnak a szabadságát is stratégiai fontosságúnak gondolta Chile szempontjából.

Innen is kiverte a spanyolokat, majd új megbízást kapott, ezúttal a portugál uralom utolsó maradványaival küzdő Brazília részéről.

Az ottani császár a portugál király lázadó fia, I. Péter volt, aki önhatalmúlag felszabadította Brazíliát az apja uralma alól, és most a saját országa gyarmati hadserege ellen küzdött. Cochrane – a jól bevált rutin szerint – itt is átvette az uralmat a haditengerészet fölött, és megint a megtévesztés eszközével élt. Először Maranhão tartományban, majd Belém városában játszotta el ugyanazt a komédiát. Személyesen találkozott a helyi katonai vezetőkkel, és előadott nekik egy meggyőző történetet egy feltartóztathatatlanul közeledő, győzhetetlen brazil hadiflottáról, amely ellen minden ellenállás hiábavaló. Annak ellenére, hogy semmiféle ilyen flotta nem létezett, mindkét helyőrség megadta magát. Brazília ennek következtében megszabadult az utolsó gyarmatosító seregektől is, és elérte a végső függetlenséget.

Miután azonban látványosan megdicsőült, itt is azonnal botrányt kavart.

Arra hivatkozva, hogy nem kapta meg a neki járó részt a zsákmányolt javakból, ellopott egy neki tetsző összeget a brazil közpénzekből, majd kirabolt néhány kereskedőhajót is, és egyszerűen visszahajózott Angliába.

A következő években tett még egy kísérletet egy nemzet dicsőséges felszabadítására. A görög szabadságharcban is részt vett, de ezúttal súlyos kudarcot vallott, és természetesen összeveszett minden görög katonával és politikussal, akivel csak kapcsolatba került. Mire végleg megállapodott, és letelepedett a saját hazájában, elcsitultak körülötte a botrányok. Egy olyan hatalmas szervezet, mint a brit birodalom jobban becsüli a kiemelkedő katonai eredményeket, mint amennyire neheztel az esetleges szabályszegések és botrányok miatt. Végül Sir Thomas Cochrane is megdicsőült. Viktória királynő kitüntette őt az egyik legmagasabb brit lovagi méltósággal, és számtalan kinevezést kapott különböző jogcímeken. A nevét besározó tőzsdebotrány vádjait hivatalosan is törölték, visszakapta a parlamenti helyét, majd valóságos legendaként, elégedetten, nyolcvanöt éves korában halt meg 1860-ban.

Tíz év trombita, majd basszusgitár és dob után 18 évesen váltottál szaxofonra, amely azóta is életed fontos része. Ennyi évtized után, amikor az ember már úgy nyúl a hangszerhez nap mint nap, mintha az egy testrésze lenne, jelenthet-e még újdonságot egy-egy felbukkanó zenei gondolat, vagy inkább régi ötleteket dolgozol fel?

Nagyon szép ez a kép, amit most megjelenítettél, tényleg az életem része a hangszer. Kis túlzással a hangszereimmel alszom, hiszen, ha ér egy új benyomás, amely megidéz bennem valamit, akkor hajnalig alkotok. Ha jön egy új ötlet, dallam, azt nem szabad elengedni, mert még egyszer nem kapom meg. Az új zenei mondatok mellett vannak feldolgozások is, olykor átdolgozom egy-egy saját szerzeményemet, amely így másik köntöst kap a közönség örömére. Mindig fontos volt számomra az, hogy szakrális körben is megteremtsem azt az egyedi és megismételhetetlen teret, amely csak arra a koncertre jön létre. Legyenek benne imádságok, olyan fohász, amit én írtam, vagy akár gyors, ütemes dalok. A közönség szívvel-lélekkel örül, feláll, táncol. Gyönyörű pillanatok ezek.

A versek, a költészet is fontos része az életednek. Mikor kerültél először kapcsolatba a versírással?

13 éves korom óta intenzíven foglalkoztatott a versek elemzése, a versolvasás, -értelmezés és versformálás. Olykor azonban összetűzésbe kerültem az irodalomtanárommal, főként a műértelmezéseim miatt. Azt mondta akkor, ha nem azt írom le a dolgozatban a versek értelmezéseként, ami az irodalomkönyvben van, megnézhetem az eredményét.

Valóban, jó néhányszor egyesre értékelte a verselemzésemet. Különleges élmény volt évekkel később találkozni vele, és dicséretet kapni tőle a verseskötetem elolvasása után.

Tizenévesen már írtam verseket, de azokat ajándékba adtam. Az elsők között voltak a szerelmes verseim, benne azok, amelyeket feleségemnek, Ildikónak írtam. Kamaszként fricskákat, köszöntőt, vidám sorokat írtam a barátaimnak. Később a fiam is kapott tőlem verset, a legemlékezetesebbet a 18. születésnapjára. Egy 18 versszakos költeményt, benne a nagy mérföldkövekkel, az én tapasztalataimmal meg azokkal az instrukciókkal, amelyek neki szóltak a felnőttkor küszöbén. Az első verseskötetem az első lemezemmel majdnem egy időben jelent meg. Az egyik barátom a verseimet olvasva kért, hogy hadd foglalja kötetbe ezeket a verseket, és én örömmel elfogadtam. Ez egy kis könyvecske volt, amit az ember betesz a belső zsebébe, és bárhol, akár buszon, utazás közben is tudja olvasni. Győrfi Andris festőművész barátom illusztrálta a kötetet izgalmas grafikákkal, a saját hangulati élményei alapján. A legutóbbi kötetemet pedig Stipsits Ibolya fotóművész képei díszítik. Ez a kötet is önálló egység, ahogyan a többi, egy-egy szűk keresztmetszet az életemből.

Ami most foglalkoztat téged a világból, az életedből, a művészetedből, a zenéből, azzal kapcsolatban várakozik-e új kötet is arra, hogy egyszer leülj és összeállítsd?

Sosem kötetben gondolkozom, hanem események, benyomások hozzák létre a verseket. Egy film is lehet rám ilyen hatással, egyetlen mondat, vagy korábbról valami visszaköszön, és jó, ha ilyen formán megmarad.

Tetszenek a különleges kifejezések, a különböző tájegységekben fellelhető tájszólások és kifejezések, amiket néha a versben, néha a címében jelenítek meg. Ilyen volt most a „csöndülj el némán”.

Hónapról hónapra gyűjtögetem ezeket, s ha egyszer kötet formájában is napvilágot látnak, annak csak örülök.

Kép

St. Martin alkotásai

2012 óta létezik és aktívan működik az a nemzetközi művésztelep, amelyet te hoztál létre, és amely számos művésznek adott már lehetőséget az alkotásra. Milyen elképzeléseid vannak 10 év után az alkotói közösséggel és a térrel?

25 éve követem azokat a most már barátaimnak is mondható festőművészeket, akiknek csodáltam a munkáját. Örülök, hogy egykor kiállításokat nyithattam meg, és zenélhettem művésztelepeken, hiszen így a részeikké váltam, olyannyira, hogy saját magam is szervezni kezdtem ilyesfajta alkotói teret. Rengeteg buktatója van, de azt gondolom, megéri az együtt töltött idő. Én négy művésztelepet szervezek, de az elmúlt évben olyan meghívásnak is eleget tettem, ahol én is egy alkotó voltam a többi közül, a tállyai művésztelepen. Egy-egy festménnyel én is előrukkoltam, a zenémmel pedig inspirációt adtam az ott dolgozóknak. Számomra a művészetben, főleg a képzőművészetben a nézői szubjektivitás a lényeg. Nem lehet és nem is érdemes arról vitatkozni, kinek milyen iskola tetszik: naiv, konstruktív, tasizmus stb. Nem vagyok képzőművész, tehát megengedhetem magamnak, hogy egyszer-egyszer kitekintsek az irányzatokból. Ha mégis meg kellene határoznom, stílusomnak a geometrikus lírai absztraktot mondanám, de vannak áthajlások egyik hangulatból a másikba – ami éppen a pillanatnyi érzéseimet idézi. Van Gogh azt mondta, ha hallasz belül egy hangot, ami azt súgja, hogy nem tudsz festeni, akkor okvetlenül állj neki festeni! Az életünkben az az egyik legszebb dolog, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani. Valahogy így vagyok én is a zenével, a művészettel.

Belecsöppentem egy alkotási sorozatba, párhuzamokat tudok vonni az életem más területeivel, improvizálhatok, ami színessé teszi az életem.

Vannak új terveid most, hogy talán fellélegezhetünk lassan a járvány szorításából?

Nagyon aktuális a kérdés, a napokban kezdtem újra koncerteket és a művésztelepek aktivitásait szervezni. Például az aggteleki előadásommal párhuzamosan újraindítom a rudabányai és a vargói művésztelepet, szép számmal járnak oda kiváló alkotók. Tavaly már elindulhatott a tállyai művésztelep is, amely idén is vár mindenkit, sőt reményeim szerint Újlengyel is, ahol mesés helyszín fogadja az alkotókat. Itt például nemcsak festeni fogok, de előadást is tartok, sőt koncertezem is.

Mi az, ami most megihlet a festészetben?

Nagyon tetszik az a különleges tusfestés, amelyet a japán zen szerzetesek az 1860-as években készítettek. Ha nem is ezzel a technikával, de ennek a hangulatából indulok ki a zene és a képzőművészet területén. A szerzetesek szívesen festettek ködös tájakat, rejtélyes helyeket, de nem negatívumként aposztrofálták ezeket, sokkal inkább a lélek harmonizálásaként. A dalok, amelyeket ilyenkor, alkotás közben hallgatok, főként a klasszikus zenei világból kerülnek elő, mint például a keringők. Ezek úgy színezik most az életemet, mint én a festővásznat.

Számos versedet olvastam, sok képedet láttam, szembetűnő az a mély lelkiség, spiritualitás, ami ezekből az alkotásokból árad. Afféle beszélgetések ezek is, mint ahogy a szaxofon kapcsán megfogalmaztad…

Valóban, így érzem én is. Egyértelműbb, világosabb, amikor az ember megjeleníti a vásznon, a versben, a zenében a mondanivalóját. Sokkal több minden kiderül belőle, mint a szavakból. A művészet olyan, mint a meditáció.

A lélek nem rozsdásodik be, megőrzi a világból azt, ami már elveszni látszik.

S ha egy versből, egy képből, egy dallamból kiderülhet, hogy az tőlem származik, ha felismerhetővé válok az alkotásaim révén, az a legteljesebb öröm, ami elképzelhető egy ember számára.

„Nem tart meg a lábam” – a mitokondriális myopathia

Ezzel a nehezen kimondható betegséggel él együtt Arany-Kovács Rozália, vagy ahogy mindenki hívja, Rozika. Két éve, negyvenöt évesen kapott diagnózist, de már gyerekkorában tapasztalta, hogy valami nincs rendben. „Hatéves koromtól mondtam mindenkinek, hogy valami nem stimmel, mert nem kapok levegőt, száz méter után elfáradok. 14 évesen már a reumatológián ültem. A felsőlégúti betegségeimet asztmának titulálták, az izomfájdalmaimra azt mondták, menjek el úszni” – meséli. Végül 2019 végén került be a Ritka Betegségek Intézetébe a Semmelweis Egyetemen, ahol már komolyan vették a tüneteit, és megkapta a diagnózist.

Körülbelül háromezren szenvednek mitokondriális betegségben Magyarországon, a betegség lényege, hogy a szervezetben azoknak a sejteknek, amelyek az energiaháztartásért felelősek (a mitokondriumok) DNS-e hibás valahol. A betegségnek nagyjából kétszáz típusa van. „Nekem mitokondriális myopathiám van, ami az izmaimat érinti. A szemizmomtól elkezdve a kislábujjamig minden izmot, ezek a meghibásodás miatt nem tudnak megfelelő mennyiségű energiát termelni. Jóval kevesebb energiával kell léteznem, így jóval kevesebb dolgot tudok csinálni” – mondja. „Van, amikor nem bírok megfogni egy kanalat sem, járni most már csak rollátorral, vagyis négykerekű járókerettel tudok, mert nem tart meg a lábam. Ha mégis lábra tudok állni, akkor meg kell az oxigéngenerátor” – sorolja.

Kép

Arany-Kovács Rozália

Rozika szerint a legrosszabb a bizonytalanság.

„Teljesen kiszámíthatatlan az állapotom, maximum egy-két órára tudom előre, hogy képes leszek-e valamire: kimenni a lakásból, bevásárolni. Régebben elsétáltam a piacra, de most már a 30 méterre lévő közértbe sem megyek le.”

Rokkantnyugdíjasként él, miközben egy rollátor, amellyel közlekedik, jó esetben használtan 8 ezer forintba kerül, és nem, vagy csak részben TB-támogatott. Szerinte a háziorvosi protokollba be kellene vezetni, hogy ha negatív leletek után sem javul egy beteg állapota, akkor kaphasson beutalót a ritka betegségekkel foglalkozó klinikára, és ne kelljen évtizedekig orvostól orvosig járnia. 

Gyermekek ritka betegséggel

Debrecen közelében él szüleivel a másfél éves Bíborka, aki lizoszomális tárolási betegséggel született. Ez körülbelül 100–200 ezer gyerekből egyet érint, a várható élettartam mindössze 1–3 év. Jelenleg még nincs gyógymódja, viszont külföldi gyógyszer klinikai kutatására van lehetőség. A teljes projekt költsége 200 millió forint, a munkafolyamatok elindításához első körben 70 millió forint szükséges. Ezért a kislány szülei gyűjtésbe kezdtek.

Szintén egy nagyon ritka betegséggel, 1-es típusú lissencephaliával él a kétéves Krisztián, aki talán az egyedüli vagy a nagyon kevés ilyen eset egyike Magyarországon. „A magzati kor 12. hete körül kezd barázdásodni az agy, vagyis kezd kialakulni az idegrendszer, a lissencephalia esetében viszont ez nem történik meg. Komplex fejlődési zavart okoz, tehát a mozgási és az értelmi fejlődés is nagymértékben elmarad. A betegek nem tudnak rágni és darabos ételt enni, illetve nyelési problémákkal is küzdenek, ezért általában szondán keresztül, vagy csak teljesen pépesítve etethetők” – tudom meg az édesanyjától, Kőnig Zsuzsannától. Az átlagéletkor 6 év, de fejlesztésekkel javítható az életminőség. Gyógymód sajnos nincs a betegségre.
„Az út, amelyen haladunk, lassú, de biztos. Krisztián kezelőorvosa eredetileg azt mondta, sosem fog tudni járni és beszélni. Ehhez képest mond szavakat, pár másodpercig tud egyedül ülni, és járni is tanítják. Sőt rág, és darabos ételt is eszik” – meséli az édesanya. Minden hétköznap valamilyen fejlesztésre járnak, ez kemény és fárasztó a kisfiúnak is, de megvan az eredménye.

Kép

Krisztián

„Bárhogy is alakul, bárhol lesz a vége, ha azt látom, hogy a maga kis világában boldog, és mindig ugyanúgy mosolyog, ahogy most, akkor örülni fogok” – zárja Zsuzsanna.

„Nincs benne semmi szégyellnivaló”

„Nem akarunk terhet jelenteni, de egy kis állami segítséggel, kezelések, gyógyszerek, vény nélküli vitaminok támogatásával sokan vissza tudnának menni munkába. Jó lenne, ha nem anyukának, apukának kellene kifizetni több százezer forintot arra, ami alapból is járhatna” – ezt már ismét Rozika hangsúlyozza. „Szoktam mondani a sorstársaknak, hogy nincs a ritka betegségekben semmi szégyellnivaló, nem kétszázzal mentél, nem drogot fogyasztottál vagy alkoholt ittál, nem káros szokás miatt alakult ez ki. Ahhoz, hogy elérjük az emberek gondolkodását, szívét, muszáj megmutatni, hogy min megyünk keresztül.”

A hazai ritka betegek szövetsége többek közt a diagnózishoz jutás felgyorsítását szeretné elérni. Európában ritka betegségnek az számít, ami kétezer emberből maximum egyet, ultraritkának az, ami 100 ezer betegből maximum egyet érint. „Paradoxon, hogy ugyan ritkának hívjuk, mert egy ilyen betegségben valóban kevesen szenvednek, de kb. hétezerféle betegség tartozik ebbe a körbe.

A ritka betegségekkel foglalkozó nemzetközi kutató konzorcium statisztikái alapján elmondható, hogy majdnem minden munkanapon leírnak egy új betegséget.

Ezek az állapotok eddig is léteztek, csak nem volt megfelelő tudásunk ahhoz, hogy külön betegségként lássuk őket” – magyarázza dr. Pogány Gábor, a Ritka és Veleszületett Rendellenességgel Élők Országos Szövetségének (RIROSZ) elnöke.

Magyarországon 700–800 ezer ritka kórképpel rendelkező beteg él, ezzel ők együtt az egyik legnagyobb betegcsoportot alkotják, ráadásul ez az egyik legnagyobb fogyatékossággal élő csoport is. Európában 30 millióan, világszinten pedig finom becslés szerint is 300 millióan vannak, azaz a harmadik legnépesebb országot alkotnák a földön. Ugyanakkor érdekesség, hogy területileg változik, mi tekinthető ritka betegségnek, például Európában ritkának számít a thalassemia, amely egy vérképzőrendszeri betegség, ám ez a mediterrán országokban kifejezetten gyakori.

Láthatatlanok az érintettek

A ritka betegségek közül soknak nincs úgynevezett BNO-kódja (a betegségek nemzetközi osztályozására szolgáló kódrendszer). Az Európában jelenleg használatos BNO-10-es verzióban körülbelül 500 betegség rendelkezik kóddal, miközben van belőlük kb. 7 ezer. Tehát több ezer láthatatlan a statisztikáink számára. „Sem a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK), sem a Nemzeti Népegészségügyi Központ (NNK) nem látja ezeket a betegségeket, ezért rendkívül nehéz az ilyen betegek ellátását megtervezni” – emeli ki a RIROSZ elnöke. Ugyanakkor idén júniustól várhatóan az Európai Unióban kötelező lesz áttérni a BNO-11-re, amelyben több ezer ritka betegség fog szerepelni, így remélhetőleg elkezdődhet a valódi adatok gyűjtése, és az érintettek láthatóvá válhatnak.

Gyógyítható vagy szinten tartható?

A ritka betegségek 80 százaléka genetikai eredetű, és kb. 20 százalékukat okozzák környezeti tényezők, mérgezések, fertőzések.

A genetika fejlődésének köszönhetően villámgyorsan jelennek meg újabb és újabb megoldási lehetőségek. A monogénes betegségek, amelyeket egyetlen gén elváltozása okoz, néhány éven belül gyógyíthatók lesznek.

A poligéneseknél, ahol egy-egy nagyobb génszakaszon történik elváltozás, kisebb erre az esély. Jelenleg a ritka betegségek mindössze 6 százalékának van valós, az okot is megszüntető terápiája. Ilyen például az SMA, a gerincvelői izomsorvadás. Az elmúlt években több SMA-s kisgyerek története bejárta a magyar sajtót, a terápiához már államilag finanszírozott formában is hozzá lehet jutni.

„A súlyos ritka betegségek sajnos az esetek többségében azzal járnak, hogy szétesnek a családok. Legtöbbször az apuka lép ki a család életéből. Ott marad az anyuka egyedül, bolyong a gyerekkel orvostól orvosig, fejlesztésről fejlesztésre. El is veszítheti az állását, és súlyos anyagi nehézségekkel kell szembenéznie, ezért ezek a családok nem tudnak máshogy fennmaradni, csak ha a szociális, oktatási és családügyi rendszer összefogva támogatja őket” – hangsúlyozza az elnök.

Célok a világnapra és azon túl

Évekkel ezelőtt szinte minden európai ország létrehozta a saját Ritka Betegségek Nemzeti Tervét. A magyar Nemzeti Terv 2020-ban lejárt, így meg kell újítani. A szövetség fontos célja a diagnózishoz jutás felgyorsítása. „Akár évtizedekig nem kap valaki helyes diagnózist, ez alatt káros kezeléseken, felesleges sebészeti beavatkozásokon eshet át.

Arra is van példa, hogy pszichiátriai kezelést kap, holott csak egy újabb betegség tüneteit mutatja, amelyet még nem ismernek. De abba valóban bele lehet őrülni, ha a beteg hosszú időn át azt tapasztalja, hogy senki nem hisz neki” – magyarázza.

Épp ezért a kezelési lehetőségekre szeretnék a hangsúlyt helyezni, de arra a 94 százalékra is, ahol még nincs gyógymód, csak tüneti kezelés. Velük is törődnie kell az államnak, hogy kapjanak az életminőségüket javító szolgáltatásokat, például megfelelő otthoni ápolást. Ám a tüneti kezelés is lehet jó, például a cisztás fibrózisba tíz éve még gyermekkorukban belehaltak a betegek, ma viszont már megérik a felnőttkort.

„Szeretnénk elérni az integrált szemléletű, holisztikus ellátást. A ritka betegeknek arra van szükségük, hogy a különböző területek segítsék egymást: a szociális, a családügy, az oktatás és a munkaügy. Mert hiába kapja meg valaki a legkorszerűbb genetikai kezelést, ha szociális oldalról nem kap segítséget” – mondja dr. Pogány Gábor.

Magyarországon a négy egyetemi központban (Budapest, Pécs, Szeged, Debrecen) alakultak meg a szakértői központok, itt juthatnak az érintettek leggyakrabban diagnózishoz és kezeléshez. A szövetség célja, hogy ezek mellett kialakítsanak egy más országokban már bevált erőforrás-központot, amely segít eligazodni a családnak, a szakembernek, a döntéshozónak a különböző ágazatok labirintusaiban. Egyetlen ország sem képes az összes ritka betegséggel foglalkozni, mert kevés az érintett, és így kevés az orvosi tapasztalat, ezért minimum kontinensszintű összefogásra van szükség.

Aki többet szeretne megtudni a ritka betegségekről és a világnapról, itt megteheti:
https://www.rirosz.hu/

Még csak tegnap tört ki a háború Ukrajnában, de a családod már befogadott menekülteket. Hogyan zajlott a folyamat?

A lányom Marosvásárhelyen jár egyetemre, ott is él, de a közösségi médiát nyilván figyeli. Ő mondta, hogy „Anya, olyan sokan kitették, hogy befogadnak embereket, nem gondolkodtál azon, hogy ti is befogadhatnátok valakit a vendégházba?” Mondtam, hogy persze, gondolkodtam rajta. Aztán kiírtam a Facebookra, hogy mi is tudunk segíteni.

Mi motivált erre?

Felnőttkori megtért keresztény vagyok. Jézusnak van egy mondása, hogy „azt cselekedjétek másokkal, amit szeretnétek, hogy ők cselekedjenek veletek”. Alaptézissé vált ez az életemben. Éppen szentmisén voltam reggel, csörgött a telefonom, visszahívtam a számot, és az egyik ismerősöm hívott, hogy ismer egy családot, akik ma hajnalban érkeztek Tatabányára, és keresnek szállást. 

Mennyi idő telt el a posztolás és a beköltözés között?

Tegnap este tettem ki a posztot, és ma reggel nyolckor már megvolt a kapcsolat. A család egyébként „elveszett” egy időre, mert rosszul lett az apuka, annyira megviselték az események. Annyira felment a vérnyomása, hogy be kellett vinni a kórházba. Ott kellett hagyniuk mindent, és pillanatok alatt kellett dönteniük arról, hogy jönnek. Dél körül érkeztek meg hozzánk.

Melyik volt az a pillanat, amikor világossá vált számukra, hogy nem maradhatnak ott?

Az édesanya elmondta, hogy azért jött, mert nem akarta, hogy a fiát elvigyék, és bár a fia még csak 17 éves, de már behívták orvosi vizsgálatra, hogy kiderüljön, megfelel-e katonának. Az utcákon autókból ugráltak ki a katonák, és terelték be a fiatal férfiakat az autóba. Nagyon megrendítette ez a látvány, ekkor döntöttek úgy, hogy jönnek. Nem hoztak magukkal semmit, csak magukat. Már akkor 7-8 órát álltak az emberek a határnál, és át kellett érniük, mielőtt lezárják előttük az utat.

Érzelmileg nagyon erős pillanat lehetett a találkozás…

Amikor megláttam a családot, egyből nagyon szimpatikusak voltak, mindenkinek olyan tiszta volt a tekintete. Kiderült, hogy vallásos emberek, gondoltam, hogy biztosan jól kijövünk majd egymással, ami elég fontos, hiszen mi is itt lakunk a vendégháznál, és folyamatos lesz a kapcsolat. Reggel mentem mise után vásárolni, gondoltam, hogy éhesek lesznek, és tényleg azok voltak, jó ideje nem ettek és nem aludtak. Az édesanya sírdogált, mondta, hogy ez nagyon nehéz volt neki, de úgy érezte, hogy el kell jönniük. Arról is beszélt, hogy el sem tudjuk képzelni, mi van kint, milyen sokan menekülnek. Nagyon ijesztő lehet, tényleg nem tudjuk elképzelni.

Mit mesélt még az ottani helyzetről?

Annyit mondott, hogy az utcákon már sok a tank, és hogy gyűjtik be az embereket, akik emiatt félnek. Ott maradt az anyukája és a testvére is.

Biztosan nagyon aggódnak értük…

Az interneten figyelik az eseményeket. Mutatott egy magyarlakta falut, ahol a településvezető beszédet mondott, és nyugalomra intett mindenkit, tehát próbálják megnyugtatni egymást. Nagyon megható volt látni, ahogy összegyűlnek az emberek a sátorban, a hóesésben, és imádkoznak Istenhez.

És most mi lesz, hogyan történik majd például az ellátásuk?

Én nem fogom tudni sokáig ellátni őket egyedül, de írtam a barátaimnak, hogy a család biztosan elfogad ételadományokat.

Képünk illusztráció

Sérült bobok

A Pierre de Coubertin-érem nevű fair play-díjat a Nemzetközi Olimpia Bizottság évről évre azoknak adományozza, akik sportemberként a legtöbbet tették az olimpiai eszméért. 1964-ben az elsők között részesült ebben az elismerésben az olasz bobversenyző, Eugenio Monti, azért, amit az innsbrucki téli olimpián cselekedett. Korábban Monti az 1956-os Cortina d’Ampezzó-i téli játékokat ezüstérmekkel zárta, 1960-ban pedig elmaradtak az olimpiai bobversenyek. 1964-ban újra bizonyíthatott volna, ám amikor megtudta, hogy brit riválisai, Tony Nash és Robin Dixon eltörtek egy alkatrészt a kettős bobjukon, kölcsönadta nekik a hiányzó cserealkatrészt a saját járművéből. A britek végül aranyérmet nyertek, Monti a csapattársával csak bronzot szerzett, majd sportszerűen azt nyilatkozta: „Nash nem azért nyert, mert én adtam neki az alkatrészt, hanem azért, mert ő volt a leggyorsabb.” A négyes versenyen aztán a történelem ismételte önmagát: ezúttal a kanadai csapat bobja sérült meg, az ő segítségükre is Monti és szerelői siettek. Az eredmény pedig ugyanaz: a kanadaiaknak arany, az olaszoknak bronz. A sors az önzetlen Eugenio Montit 4 évre rá kárpótolta: 1968-ban Grenoble-ban kettes és négyes bobban is aranyérmet akasztottak a nyakába.

Szakadt úszódressz

Ugrás az időben és az évszakokban: a 2008-as pekingi nyári olimpián az amerikai veterán úszónő, Dara Torres 41 esztendősen(!) vett részt az 50 méteres gyorsúszás előfutamában, immár az ötödik olimpiáján  állva a rajthoz. Az előfutamra készülve azonban az egyik versenyzőtársának, a svéd Therese Alshammarnak elszakadt az úszóruhája. Torres próbált segíteni neki, de a szakadást nem tudták a helyszínen javítani, ezért a svédnek úszódresszcserére volt szüksége. Az amerikai ekkor kérte a többi versenyzőt, ne sorakozzanak fel a rajtkőre, a szervezőket pedig arra, hogy halasszák el a rajtot, hogy Therese ruhát cserélhessen. Miután ez megtörtént, Dara megveregette a visszatérő Therese vállát, majd megnyerte az elődöntőt, sőt a döntőt is másodikként fejezte be. Magatartását sokan afféle „anyai” gondoskodásnak vélték az ifjabb versenyzőtárs felett. Torres végül 12 olimpiai éremmel zárta pályafutását, mindegyik színűből négyet-négyet szerzett.

Tartalék tollascipő

Magyar érintettségű történet: a tollaslabdázó Sárosi Laura 2018-ban a legsportszerűbb cselekedetért járó Zsófia királyné-díjat vehette át a spanyol Év sportolója díjátadón. A fiatal sportolónő még 2016 tavaszán a La-Roche-Sur-Yon-i Európa-bajnokságon 1–0-s vezetésnél odaadta a saját tartalékcipőjét a lábbelijét elszakító német ellenfelének, aki így a szabályok szerinti biztos vereség helyett a pályán maradhatott, s végül le is győzte Sárosit, aki ezzel lemaradt az olimpiai kvótáról. A sztori végül happy enddel zárult: a magyar lány világranglistás helyezésével mégis részt vehetett a riói, majd a tokiói olimpián is. Tavaly 21 felnőtt magyar bajnoki címmel a tarsolyában vonult vissza az aktív sporttól.

Testvéri összefogás

Még pikánsabb helyzet, amikor családtagok indulnak egy futamban a győzelemért. Jonny Brownlee brit triatlonista 2016-ban a triatlon-világbajnokság utolsó, mexikói állomásán a cél előtt 700 méterrel – miután úszva másfél, biciklivel 40 kilométert már megtett, futásban pedig a 10-et készült befejezni – az élen haladva majdnem összeesett. A forró, párás időben ugyanis teljesen kiszáradt. Közvetlenül mögötte érkezett azonban a bátyja, Alistair Brownlee, aki ekkor megragadta őt, és az utolsó pár száz métert már egymásba kapaszkodva teljesítették. Alistair végül saját maga előtt szó szerint átlökte a célvonalon az öccsét, akinek a futamgyőzelme sajnos így is odalett, mert egy rivális mindkettőjüket megelőzte, de másodikként, illetve harmadikként befutottak. Jonny az összetett világbajnoki címről is lemaradt ezzel (ahhoz Mexikóban nyernie kellett volna), de szerencsére korábbról már volt ilyen sikere. A célban a földre rogyott, majd kórházba került, ahonnan igen megviselt állapotban már így tréfálkozott a közösségi oldalán a fotója alatt: „Általában az néz ki így, aki túl sokat ivott. Velem pont az ellenkezője történt.” Bátyja azt mondta, hasonló helyzetben másnak is ugyanígy segített volna, a világbajnok Mario Mola pedig kijelentette: nem így szeretett volna első lenni (a fivéreket a futamban nem ő előzte meg, de az összetett bajnok ő lett). Jonny később Tokióban, vegyes váltóban olimpiai bajnoki címet szerzett, míg Alistairnek Londonból és Rióból van két egyéni olimpiai bajnoki címe.

Szakadt combizom

Nem klasszikus fair play-sztori, de rendhagyó eset volt Derek Redmondé is, aki nem testvéri, hanem szülői segítséggel ért célba élete nagy versenyén, igaz, érmet vagy helyezést nem kapott érte – nemzetközi (el)ismertséget annál inkább. A brit rövidtávfutó nagy tehetségnek indult, ám ígéretes karrierjét sérülések hátráltatták, az 1988-as szöuli olimpiát például Achilles-ín-probléma miatt kellett feladnia. Egy világ- és egy Európa-bajnoki címig így is eljutott a 4x400 méteres váltó tagjaként, ám a koronát pályafutására az 1992-es barcelonai olimpián tehette volna fel, 400 méteres síkfutásban. A negyeddöntőt kitűnő formával nyerte, esélyesnek tartották, ám az elődöntőben a verseny felénél elszakadt a combizma. A földre térdelt fájdalmában, de az érkező orvosi stábot elküldte, mert nem akarta hordágyon befejezni a futamot. Fél lábára sántítva indult tovább, amikor a nézőtérről egyszer csak berohant a pályára az édesapja, aki előbb vigasztalni próbálta, majd – az őt megállítani akaró biztonsági emberekkel is hadakozva – átkarolta és a célig támogatta a fiát. 65 ezer ember tapsa közepette értek be. „Büszkébb vagyok a fiamra, mintha megnyerte volna az olimpiát”, mondta utólag Jim Redmond, az apa, aki később a 2012-es londoni olimpia fáklyavivője lett. Dereket ezzel együtt sajnos kizárták a barcelonai versenyből, miután a külső segítség igénybevétele nem volt megengedett (Brownlee-ék esetében versenyző segített versenyzőt, ami nem ütközött szabályba).

Megengedett gól

A labdarúgás világában is sorjáznak az esetek, amikor egy-egy futballista vagy csapat inkább felvállalt egy számára hátrányosabb helyzetet, mint hogy szabályos, de érdemtelen előnyhöz jusson. 2012-ben a norvég bajnokságban a Brann nevű csapat egyik játékosa sportszerűen vissza akarta passzolni a labdát az ellenfél Lillestrom kapusának, miután ők sérülés miatt kirúgták a pályáról, hogy a társukat ápolni lehessen. A labdát azonban Erik Mjelde olyan jól eltalálta, hogy az a hálóőrt megtréfálva a Lillestrom kapujába hullott… Mivel nem így szerette volna kétgólosra növelni az előnyét a Brann, a játékosai úgy döntöttek, a mérkőzés folytatásakor hagyják, hogy az ellenfél végigvezesse a labdát a térfelükön, és a kapujukba találjon, így visszaálljon az „eredeti” állapot. Érdekesség, hogy a kapusuk nem vette az adást, és próbált védeni, de nem sikerült neki. A meccset a Brann végül 4–3-ra nyerte.

Megtévesztő sípszó

2003-ban az Irán–Dánia válogatott mérkőzésen az egyik iráni játékos azért vette fel a labdát a saját 16-osán belül a kezébe, mert a közönség soraiból valaki megtévesztőleg sípolt egyet, és ő azt hitte, a játékvezető állította meg a játékot. A bíró viszont a kezezés miatt – jogosan – 11-est ítélt Dániának. A dánok szövetségi kapitánya, Morten Olsen azonban utasította a büntetőt elvégző játékosát, Morten Wieghorstot, hogy szándékosan rúgja mellé a 11-est. Ő így is tett, fair play-díjas megmozdulása pedig vastapsot kapott. A dánok ugyanakkor az így elmulasztott góllal 1–0-ra elveszítették a mérkőzést.

Lenyelt nyelv

Volt olyan is, aki életet mentett a pályán, méghozzá az ellenfél játékosáét: 2014-ben Jaba Kankava, az ukrán Dnipro futballistája amint meglátta, hogy a Dinamo Kijevből Oleg Gusev egy ütközés után eszméletét vesztve elterül a földön, rögtön odaugrott hozzá, és a szájába nyúlva kihúzta a nyelvét, amit lenyelt. Gusev aztán megához tért, csak Kankava fájlalta a kezén a sporttárs fogainak nyomát…

Vigasztaló ellenfél

Arra pedig, hogy a sportszerűség nem ér véget egy mérkőzés (verseny) lefújásával, emblematikus példa a 2001-es Bajnokok Ligája-döntő, amikor is Santiago Canizares, a spanyol Valencia kapusa a füvön siratta az elveszített finálét, mire a győztes Bayern München kapusa, Oliver Kahn ünneplés helyett odasétált megvigasztalni. A megható pillanat UEFA Fair Play-díjat ért a német klasszisnak.

Források: bbc.com, brightside.me, essentiallysports.com, fairplayinternational.org, realbuzz.com

Barnabás: Megannyi újságcikkben írtak már rólunk, a gyermekeinkről, a karrierünkről, jövőbeli terveinkről, de az életünkhöz mindig is hozzátartozott a küzdelem, a gyász és a veszteségélmények feldolgozása is. 
Katalin: Amikor a magzataim „meggondolták magukat és visszafordultak”, úgy éreztem, hogy fájdalmammal egyedül vagyok az egész világon. Végtelen ürességet és magányt éreztem, pedig a családom támogatott, és volt néhány barátom, akikkel beszélgethettem az érzéseimről. Szerettem volna írásokat is találni, vigaszra lelni a lelki társak történeteiben, de rá kellett jönnöm, hogy ez tabutéma. Minél több asszonytárssal beszélek erről, annál megdöbbentőbb számomra a felfedezés, hogy milyen sokan vagyunk „egyedül”. Ebben a lapban, úgy érzem, beszélhetünk erről a témáról nyíltan. 
Barnabás: Első gyermekünk, Hanna születése nem volt zökkenőmentes.
A babaváró időszak még csodálatos volt. Huszonnégy évesek voltunk, felhőtlen boldogságban éltünk. Karrierünk csúcspontján voltunk épp, hiszen ekkor egy hét leforgása alatt mindketten megnyertünk egy-egy versenyt: én az Indianapolisi Nemzetközi Hegedűversenyt, Kati pedig a Szigeti József Nemzetközi Hegedűversenyt Budapesten. A családjaink azt gondolták, hogy a következő éveket a karrierépítésnek akarjuk szentelni, de mi egyértelműen családot szerettünk volna.
Katalin: Otthonszületést terveztünk Geréb Ágnessel, akiben feltétel nélkül hittünk, és a mai napig baráti kapcsolatban vagyunk. Azonban az élet nem így hozta: a magzatvíz négy héttel korábban folyt el. Kórházba kellett mennem, ahol irányítani akartak.

Én hiába vágytam a lehető legtermészetesebben szülni, esélyem sem volt az ösztöneimre hallgatni. Fájdalmat akartak csillapítani, és nem értették, hogy én a szülést meg akarom élni.

Majd végül izomba adtak oxitocint, amelyről már akkor is úgy tudtam, hogy légzési nehézségeket okozhat a gyereknek. Hanna végül nem lélegzett fel.
A szomszéd szobában majdnem egy perc küzdelem után hallottam meg a hangját, és elvitték tőlem messze, egy folyosó végén lévő inkubátorba. Utánamentem, de ezt ellenezték, mondván még gyenge vagyok. Ahogy ott feküdt, hozzáértem a kezéhez, Hanna kinyitotta a szemét, és mélyen a szemembe nézett. Azt hiszem, ekkor váltam felnőtté. Minden, amire vágytam, az ölembe hullt, és természetes volt számomra az élet nagylelkűsége. A Hanna születése körül történt komplikációk – és a későbbi vetélések – döbbentettek rá: vannak dolgok, amelyekért még jobban kell küzdenünk, mint eddig, és többet kell imádkoznunk is. 
Barnabás: Hanna már tündéri nagylány, színésznőnek készül, több kisfilm főszereplője, színpadon is találkozhat vele a közönség.

– Második gyermeketek, Gáspár születését megelőzte egy vetélés. Hogy emlékeztek vissza arra az időszakra?
Barnabás: Egy vírus következtében három és fél hónaposan elindult a vérzés. Még dobogott a szíve a kórházban. Szenteste hajnalán veszítettük el a magzatot.
Katalin: Ez a baba azért érkezett hozzánk, hogy tanítson minket. Egyszer csak ott volt a kezemben, kipottyant, és én csodálva néztem. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de valahogy azt éreztem, hogy részese lettem valami nagyon nagy titoknak. Friss falusi tojás illata volt. Aztán elkezdődött a horror: az orvos fájdalomcsillapítás nélkül ellenőrizte az állapotom. Kínzásnak éltem meg, és érthetetlen, értelmezhetetlen azóta is, hogy miért kellett azonnal az egészségügyi küret és miért így. Szentestére már hazamehettem. Melegséggel a szívemben, de könnyezve néztem Hannát. Nehéz volt nem zokogni. Nagy volt bennem az űr.

– De nem adtátok fel, újra próbálkoztatok, és megszületett Gáspár. 
Katalin: Ahogy Hannánál, úgy Gáspárnál is úgy alakult, hogy Barnabás nem volt Magyarországon, amikor a szülés három héttel a kiírt időpont előtt megindult. Reméltem, hogy talán bevárhatjuk, míg landol a gép, azonban Gazsi nem így gondolta. Öcsém vitt a kórházba. Csodálatos szülés volt. Örökké hálás maradok az akkori orvosomnak és szülésznőmnek, hogy hagytak mindent a természet rendje szerint haladni. Még aznap haza is engedtek minket.
Barnabás: Gazsi tizenhárom éves életvidám gyerek. Focizik, szeret iskolába járni, és hegedűsnek készül. A Zeneakadémián Perényi Eszter tanítványa. Fantasztikus érzés a fiammal együtt zenélni. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

– Gazsi születése után újabb két vetélés következett. Majd megszületett Olga. 
Barnabás: Végre apás szülés volt. Kérdeztem Katit, hogy hogyan segíthetek. Mondta, hogy aludjak egyet, majd szól, ha itt az idő. Egy szép fürdőkádas szobánk volt a Szent Imre Kórházban. Mindenki azt hitte, hogy bőven van idő. Én valóban aludtam hajnalig. Majd Kati szólt, hogy szerinte jön a baba. Én kirohantam a folyosóra, velem futott vissza a nővér, majd az orvos. Beléptünkkor Olga, mint egy üstökös, megszületett. 
Katalin: Olga után ismét babát vártam. Derült égből villámcsapás volt, amikor az orvosom a lehető legtapintatosabban közölte, hogy sajnos nem lát pulzálást, de várjunk még egy hetet, hátha fiatalabb, mint hisszük. Akkor már négy hete tudtam, hogy babát várok, és egyszer csak azt mondják, hogy nem dobog a szíve. Egy héttel később bebizonyosodott, hogy nem él az embrió.

A múltkori fájdalmas kaparás miatt rettegtem a kórházi vetéléstől.

Utaztam Moszkvától Németországon át sok-sok koncertre, és így játszottam. Több hét telt el, míg végül Kölnben elkezdődött a szülés. Az itthoni orvosom SMS-ben tanácsolta, hogy ha túl erős lenne a vérzés, menjek kórházba. De mi az a túl sok? Azt hogyan lehet mérni? Azóta már tudom, mi a legfontosabb jel, de ez a tapasztalat kis híján az életembe került. Tizennégy órán át tartott a folyamat, nagyon legyengültem, de semmim nem fájt, és nem is féltem. Ugyanakkor nem fogalmaztam meg sem magamnak, sem Barnabásnak azt, hogy mennyire szédülök, holott ez egyértelmű jele a túl nagy vérveszteségnek. Ösztönösen csak fekve, a lábaimat felpolcolva bírtam tartani magam, aztán egy érzés azt súgta, hogy túl vagyok rajta. Ez új erőt adott. Lezuhanyoztam, hajat mostam, és mentünk aludni. De hajnalban újabb görcs tört rám, és Barnabásnak (aki szerencsére felébredt) annyit mondtam, hogy most hívd a mentőt.
Barnabás: Kati holtsápadt volt. Ha akkor nem ébredek fel…

A kórházban megtudtuk, hogy az optimális 11 helyett 3,4 volt a hemoglobinszintje, és 4 alatt még nem regisztráltak önállóan lélegző embert ebben a tartományban.

Kati három napon át intenzív osztályon feküdt mozdulatlanul, három adag vérkészítményt kapott úgy, hogy nem is tudott róla.
Katalin: Különleges hangulat kerített hatalmába, amikor kértem Barnabást arra, hogy hívja a mentőket. Olyan érzésem volt, hogy az életem könnyű, mint egy tollpihe, amit bármikor elengedhetek. Normál állapotban ilyenkor valószínűleg arra gondoltam volna, hogy mi lesz a férjemmel, Hannával, Gazsival, Olgával és a szüleimmel nélkülem, de ez akkor bennem fel sem merült. Tökéletes béke és nyugalom honolt bennem. Jött a mentő, bocsánatot kértem a rendetlenségért, majd elvesztettem az eszméletemet. Négy nappal később azon kaptam magam, hogy újra beszéltem a méhemhez, kérve: még egy magzatot fogadjon be, hadd hordjak ki még egy babát.
Barnabás: Boldogok voltunk nagyon, amikor újra pozitív lett a teszt. A tizenkettedik hétig minden rendben volt, de aztán a leletek azt mutatták, hogy nem egészséges a babánk. Nincs orrcsontja, nem arányosak a végtagjai és ödémás. 
Katalin: Az orvosok azt javasolták, hogy vetessem el. De hogy jövök én ahhoz, hogy egy ember életéről döntsek? Az én gyermekem életéről? De ott van a három egészséges gyermekünk. Hogyan változik meg az ő életük, ha testvérüket végül nekik kell fölnevelniük, ha velünk és a szüleimmel bármi történne? Minden létező utat átgondoltunk, értékeltünk. Végül nem jutottunk semmire, csak imádkozni voltunk képesek. Amikor visszamentünk a vizsgálatra, a magzatnak már nem dobogott a szíve. Eldöntötte, hogy visszafordul. Hálásak voltunk, és megígértük neki, hogy visszavárjuk.

– Zsigmond fiatokkal lett teljes a család, aki nemsokára három hónapos lesz. Azt, hogy meglepetésként megfogant, csodaként éltétek meg. 
Barnabás: A járvány kezdetén az Őrségben, a veleméri templomban felvettük J. M. Leclair 12 két hegedűre írott szonátáját, és ezután megfogant a meglepetésbaba, Zsigmond Éliás. Mivel azt hittük, nem lehet már több gyermekünk, a csodát a varázslatos zenés imádkozásnak tulajdonítjuk. Zsigmond baba fél éven át hallgatta és megismerte Bartók mind a hat vonósnégyesét. 
Katalin: A születése pont olyan gyönyörű volt, ahogy azt megálmodtam. Tíznapos kora óta játszom újra, és ő ezt kiegyensúlyozott, boldog babaként támogatja. Éjjel alszik, halkan jelzi, ha enni szeretne, és mindketten vele alszunk, ölelkezve.

– Úgy vélem, bárhol is tart egy pár az életében, a házasságában, az említett krízisek minőségi változásokat hoznak. Kettőtök szerelme és egymás iránti szeretete hogyan változott? 
Barnabás: Szerintem akkor tud a változás pozitív irányú lenni, ha a felek nyitottak és közel maradnak egymáshoz, össze tudnak kapaszkodni, erőt tudnak meríteni a köztük lévő kötelékből. Köztünk ez történt. 
Katalin: Mindennap van valami tanulság az életben, amit érdemes észrevenni. Mi négy gyermeket nevelhetünk, hálásak vagyunk azért, hogy ez megadatott. Az élet olykor kiszámíthatatlan, de hiszünk a gondviselésben, és igyekszünk az élet vizének erős sodrásában abba az irányba evezni, amelyet huszonöt éve kijelöltünk magunknak.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>