Miközben a Magyarországon elkövetett bűncselekményekről és a hazai közbiztonságról keresgélek adatokat, egyre csak azokra az emberekre gondolok, akikkel összesodort az élet. A nőre, akitől a 9-es buszon lopták el a nyugdíját, a férfira, aki elaludt a villamoson, és a mobilja helyett csak egy üres üveget talált a kezében. A fiatalra, akit biztonsági őrök vertek össze a szórakozóhely előtt, a lányra, akit 14 évesen megerőszakoltak, a prostituáltra, akit az ügyfele fojtogatott, a rendőr pedig nem vett komolyan, a beginázott lányra, aki nem tudja, hogyan került haza, a bulizóra, akinek olyan drogot adott a díler, amibe majdnem belehalt. A szociális munkás szavaira, amikor arról beszélt, hogyan menekítenek nőket az erőszakos „párjuk” elől védett házakba, a nyomozó tekintetére, amikor elmondta, hogy testvérpárt is kellett már kiszabadítaniuk a szexuális ragadozó szülők karmai közül.  Szita Bence nagybátyjának meggyötört hangjára, amelynek hatására bennem is összetört a lélek pályakezdő szerkesztőként, és elfogytak a könnyeim.  

A sok áldozatra és túlélőre, akiknek hangot akarok adni, és akiknek a nevében úgy érzem, hogy nekem is meg kell szólalnom. 

Nézem a színes infógrafikákat, a bűn megannyi távolságtartó megnevezési formáját, és közben érzem a beléjük fojtott érzelmeket. A „csalás” az Excelben csak egy rubrika, de én hallom azoknak a szitkozódását, akik azért spóroltak, hogy egy vágyott tárgyat megrendeljenek, de csak üres dobozokat kaptak, és érzem azoknak a nagyszülőknek a kétségbeesését, akikkel elhitették, hogy balesetet szenvedett valaki, akit a világon mindennél jobban szeretnek. Látom a járdaszélen üldögélő, magába roskadt lányt, aki megvette élete első autóját, de már nincs ott, ahol hagyta. Érzem a megerőszakoltak rettegését, amikor még nem tudnak a fájdalomra és megalázottságra gondolni, csak arra, hogy talán az elkövető szaga az utolsó, amit magukba szívhatnak az életben, és meglehet, hogy esélyt sem kapnak arra, hogy valaha is beszéljenek arról, mit tettek velük. Látom magam előtt azoknak a könnyeit, akiket átvertek, azoknak a lila foltjait, akiket megvertek, a szúrt sebeket, zúzódásokat, a bizonytalanságot, amíg eljut az ember odáig, hogy feljelentést tesz. És érzem a gyerekek félelmét is, akiknek végig kell nézniük, ahogy az anyjuk az asztal alatt próbál menedéket találni a kapcsolati erőszak elől. 

Amikor ezeket a sorokat írom, a barátnőmre gondolok, aki nemrég adott mélyen megrendítő választ arra az egyszerű kérdésre, hogy „Hogy vagy?”. „Elég nehéz hónapon vagyok túl.” – felelte. És azt hittem, arról fog majd mesélni, hogy megint nyakába szakadt a munka, alig tud pihenni, de ehelyett elmondta, hogyan fajult el a (volt) barátjával a veszekedésük odáig, hogy tele lett zúzódásokkal, a szája felrepedt, hogy azóta rémálmai vannak, és egy tanúsítványa arról, hogy poszttraumás stressz szindrómája van.   

És annyi minden van még a betűk és számok mögött. Például az ő félelme és fájdalma is statisztikai adattá tömörül. Meg a másik undorító reakciója, hogy ő provokálta az egészet.  

Meg az én könnyeim, hogy találkoztam a sráccal, de olyan rendesnek tűnt, hogy nem vettem észre, hogy nem tudtam megvédeni, hogy nem is gondoltam arra, hogy tartsa távol magát tőle, hiszen pont olyannak tűnt, akinek örül az ember, ha a barátnőjével randizik. Tíz éve írok bűnökről és bűnösökről, és még mindig arcon rúg, amikor szemtől szembe találkozom a szenvedéssel, mert ezt nem lehet megszokni, erőt meríteni belőle viszont fontos az áldozatokért és túlélőkért folytatott harchoz.  

De van még más is a statisztika mögött. A kihallgatást végző nyomozó emberi hozzáállása. Az ügyvéd biztatása, hogy mindent meg fog tenni az igazságért. És ott van még sajnos a kognitív torzításba kapaszkodás is, az áldozathibáztató kommentek sokasága arról, „ha észrevette volna a jeleket”, „ha jobban választ”, „ha nem ment volna oda”, „ha nem azt a ruhát veszi fel”. Az a sokféle okoskodó „ha”.  Meg ott a fogalomtorzítás is: „ha nem csalja meg, nem hagyja el, akkor ő szerelemféltésből nem tette volna azt”. Szerelemféltés… na, persze. Szóösszetétel, amelynek se a „szerelemhez” se a „féltéshez” nincs köze. 

Nekünk, a társadalomnak a „haval” a „lennével” és a „volnával” nincs dolgunk, csak azzal, hogy az áldozatok és az igazság mellé álljunk életükben és haláluk után is.  

Ne hibáztassuk a szenvedőket, ne gyártsunk a nyomozók helyett elméleteket, és ne hozzunk a bíróság helyett ítéleteket! Csak legyünk ott. Legyünk ott, amikor mindenki elfordítja a fejét, és hívjunk segítséget a bajba jutottakhoz, ha egyedül kevesek vagyunk! Járjunk nyitott szemmel, és ne csukjuk be akkor se, ha úgy alakul, hogy olyat látunk, amit nem akarunk! Ne kapaszkodjunk a „csak”-ba! „Mit van úgy oda, CSAK egy kicsit ráijesztettek, más rosszabbul jár”. Az gondolja így, aki nem tudja, hogy a fenyegető helyzetben milyen nagy a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a kontrollvesztés, amikor az a néhány perc, amíg nem tudod, mi lesz a vége, óráknak tűnik, a szerzett lelki sebek pedig egy életre veled maradnak.  

Lássuk meg az áldozatok és a túlélők sorsát a hírfolyamban, és álljunk melléjük, amikor szükségük van ránk! Mert mindig van a környezetünkben valaki, akinek szüksége van ránk. 

Hová fordulhatunk, ha baj van? 

Az éjjel-nappal ingyenesen hívható Áldozatsegítő Vonal 2011 óta a 06 (80) 225-225-ös telefonszám, amelyen tájékozódhatunk az áldozatsegítő szolgáltatásokról. 

A bántalmazottak kérhetnek segítséget az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálattól (OKIT) is a nap 24 órájában ingyen hívható telefonszámon: 06 (80) 20-55-20. 

Adél, amikor beszélgetés közben kicsúszik a számon, hogy a klienseitek „alkoholisták”, sosem hagyod szó nélkül. Mennyiben befolyásolja a kifejezés a szemléletet, és milyen viselkedést hív elő az, hogy miképpen nevezzük a függést az alkoholtól?

Az, hogy a közbeszédben milyen szavakat használunk, minden témában meghatározhatja a kérdéshez való hozzáállást. Az alkoholbetegséggel kapcsolatban még mindig számos fals hiedelem él a társadalomban, amit tovább erősít, ha nem megfelelő fogalmakat használunk. Ezeket a szavakat tetten lehet érni, ahogy rombolnak, ahogy akaratgyengeséget, jellemhibát sugallnak, ahogyan vélt erkölcsi fölényhelyzetből szólnak.

Az alkoholbeteg kifejezéssel mi azért tudunk jobban dolgozni, mert a függőségre úgy tekint, mint betegségre, tehát nem teszi morális mérlegelés tárgyává az állapotot.

A „betegség” szónak viszont nincs meg az a vonzata – főleg a hozzátartozók gondolataiban –, hogy akkor a függő családtag egy teljesen vétlen áldozat, a genetika sorsüldözöttje, vagy valamilyen trauma következtében sérült a lelki merevlemeze?

Ez egy komplex kérdés. Az alkoholbetegségnél valamilyen szintű genetikai halmozódás szinte mindig megfigyelhető, a felmenők között gyakorta megtalálható valamilyen függőség, esetleg egyéb családi diszfunkció. A terápia szempontjából nem elsődleges kérdés, hogy a függőség hátterében genetikai vagy szocializációs meghatározottság jelenik-e meg nagyobb százalékban. Az viszont igen, hogy ez a mintázat továbbadható, és sajnos generációról generációra tovább is adódik.

Vagyis pont akkor nyílik szabad út a gyógyulás felé, amikor sikerül belátni, hogy ez betegség? Hogy nem a mentális gyengeségem okozza? Hogy nem én irányítom?

Így, ahogy mondod. Mi a tizenkét lépéses Minnesota-modellt alkalmazzuk, ahogy az anonim önsegítő csoportok is. Annak a beismerése, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben, és az életünk irányíthatatlanná vált – az első lépés a tizenkettőből, és önmagában meghatározó mérföldkő lehet. Az viszont, hogy „ha betegségként kezeljük a függőséget, az mennyire menti fel az illetőt a tettei következménye alól”, nagyon trükkös kérdés. Úgy mondanám, hogy ez a címke, mint számos egyéb szomatikus vagy pszichés betegségnél, a függőség esetében is inkább magyarázattal szolgál, mintsem mentséggel. Aztán ahogy az illető halad előre a józanodásban, egyre több tudás és eszköz lesz a birtokában, és onnantól aztán tényleg teljesen az ő felelőssége, hogy él-e ezekkel vagy sem.

Minél több a tudása arról, hogy mi történt vele, és miért történt, annál nagyobb a felelőssége a döntéseiben…

Igen, mert innentől kezdve valóban nála van a kontroll, és a választás lehetősége mindig felelősséggel jár. Ezen a téren viszont óriási hiányosságok vannak társadalmi szinten is. Én éppen ezért talán azt tartom a legfontosabb mondanivalónak a témában, hogy annak ellenére, hogy az alkoholbetegség széles körben fellelhető, és társadalmilag gyakorlatilag elfogadott, még nem kell, hogy teljesen kiszolgáltatva legyünk neki. Meg lehet és meg is kell törni a kört, függőknek és hozzátartozóknak egyaránt, hiszen ez rendszerszintű probléma, az egész család érintett benne, nem csak maga a „tünethordozó“.

Tudnál számokat mondani, hogy láthatóvá váljon a probléma nagyságrendje?

Nagyjából 800 ezer alkoholbeteg ember van Magyarországon, és ez nem a legfrissebb adat.

Ez azt jelenti, hogy Magyarországon szinte mindenki tágabb családjában van alkoholbeteg, és akkor még nem beszéltünk az egyéb kémiai vagy viselkedéses függőségekről.

A férfiak abuzív alkoholfogyasztását (az uralkodó normáktól eltérő szerhasználatát - a szerk.) a társadalom jobban tolerálja, a női alkoholbetegek nagy része inkább zugivó, és esetükben különösen aggasztóan nő a gyógyszerfüggők aránya is. Ráadásul ez egy kicsit szürke zóna, hiszen a gyógyszert az orvos írja fel, de ettől még a nyugtatóval, altatóval való visszaélés is drogfogyasztás, csak legális. Nők esetén talán ezzel kapcsolatban nagyobb a társadalmi tolerancia.

Az elkeseredettség érzése vagy a kilátástalanság lehet kiváltó ok?

A szerhasználat mindig egy menekülőút, fájdalomcsillapítás, ami egy ideig még működik is, azután „felitatja” a személyiséget, és a kezdeti enyhülés után sokkal rosszabb helyzetbe viszi a fogyasztót, mint amilyenben az eredeti problémájával volt. Gyakori, hogy valamilyen pszichiátriai zavarra iszik rá az illető: hangulatzavar, szorongás, személyiségzavar is állhat a háttérben. Ezt hívjuk kettős diagnózisnak. Az oldószer pedig kéznél van, elérhető és legális. Aztán a kezdeti „jó barát“ idővel elsődleges problémává válik, és amíg a függést nem kezeljük, nem is tudunk hozzáférni az alapproblémához.

Így a terápia során el lehet érni egyfajta senki földjére, ahol a függőség már nem menedék, de a valódi probléma kezelése még nem kezdődik el? 

A mi terápiánk során azon van az elsődleges fókusz, hogy az alkoholbeteg azoknak az eszközöknek a birtokába kerüljön, amelyekkel józan tud maradni, de ha szükséges, akkor később az alapproblémával is foglalkozni kell. Ilyenkor szokott a pszichoterápia ideje eljönni, de ahhoz kell egy fix, hosszú ideje fennálló józanság.

Kép

Kép: Félút Centrum

A hozzátok kerülés feltétele, hogy saját elhatározás álljon a kérés mögött, vagy vannak olyanok is, akiket a család vagy a munkahely küld?

Alkoholbetegnek lenni nem egy kellemes identitás. Ezt többnyire csak akkor vállalja valaki, ha már minden kört lefutott a tagadás pályáján. Akkor szoktak segítséget kérni, amikor már eleget vesztettek, amikor elérik a mélypontot. Ez egy szakmai kifejezés, ami korántsem teljesen negatív – olyasmi, mint a medence alja, nagyon lenn van, de onnan jól el lehet rugaszkodni. A terápia szempontjából ígéretes, ha valaki tényleg saját elhatározásból, belső motiváció mentén érkezik. De jönnek hozzánk olyanok is, akik családi, munkahelyi nyomás miatt választják a terápiát, hiszen a család is el tud jutni arra a pontra, amikor már nem tartható fenn tovább a helyzet. Ha külső nyomásra talál meg minket a kliens, akkor a tapasztalat szerint vagy korán kipörög, vagy – ideális esetben – folyamat közben belsővé válik a motivációja.

Kinek mi jelent mélypontot?

Van, akinek a jogosítvány elvesztése olyan vészcsengő, hogy rögtön szakember segítségét keresi. Másokat a munka, párkapcsolat, gyerekek, unokák elvesztése ijeszt meg, vagy egy csúnya laborlelet.

Olyannal is találkoztam, akinek a házát kellett elárverezni ahhoz, hogy mélypontra kerüljön, vagy már többször újraélesztették a kórházban, esetleg utcára került. Vannak látványos felépüléstörténetek, de létezik sajnos az a pont is, ahonnan már nem nagyon van visszaút.

Útját állhatják az anyagi lehetőségek a józanodásnak?

A térítési díj nálunk jövedelemarányos, ez tehát nem lehet akadálya a változtatásnak. Az AA csoportokon való részvétel, ami fontos eleme a terápiás programunknak, teljesen ingyenes.

Mi az általatok használt Minnesota-módszer lényege?

Ez egy személyiségfejlesztő program, amelynek a józanság felépítése, majd megtartása a célja, ami egy egész életen át tartó munka. Mi a kezdő lépésekhez adunk intenzív segítséget, figyelmet és kereteket. Hangsúlyt helyezünk a betegséggel szembeni tehetetlenség elfogadására, a felelősségvállalásra, a spiritualitásra, az AA-ba való integrációra. Ez utóbbi esetében én mindig csodálattal nézem, hogy ez a közösség tényleg önsegítő és önfenntartó. Alapvető, hogy a segítséget, amelyet ott kap valaki, később vissza is forgatja, és már mint idős józan segíti az akkori kezdőket.

Bevonjátok a folyamatba a családot is?

Sőt, kifejezetten kiemelt szerepe van a hozzátartozókkal folytatott munkának, hiszen az alkoholbetegség egy rendszerprobléma, mindenki érintett benne. A hozzátartozóknak ugyanúgy szükségük van segítségre a saját jóllétük szempontjából, de a függő kliensnek is segít a családtagok bevonása.

A hozzátartozói terápia során a családtag is elkezdi látni a történetben játszott saját szerepét, esetleges társfüggőségét, a játszmát fenntartó működését. Ez egy olyan egyenlet, amelynek átdolgozása sokkal eredményesebb, ha mindkét oldal változik.

Ezzel azt mondod, hogy egy szerfüggő ember mellett általában találunk egy társfüggő partnert is, és így feláll egy önmagát fenntartó rendszer, amelyből mindkét fél kiveszi a vélt nyereséget?

Amíg van benne… Ez a diszfunkciós játszma már a társkeresés időszakában szűrőként működhet, anélkül, hogy az bármelyik szereplőben tudatos lenne. Társfüggő személyeknél többnyire találunk a családban egy szerhasználót, aki mellett megtanulta a klasszikus megmentő/üldöző/áldozat szerepet, amit később bevisz a kapcsolataiba, akár a gyermekével való kapcsolatába is. Ezeket a dinamikákat is meg kell törni, épp úgy, mint a szerfüggés öröklődését.

Kép

Félút Centrum

Volt olyan eset, ami nagyon megérintett?

A mi munkánk nem kifejezetten hálás. Első próbálkozás után a józansági arány nagyjából húsz százalék körül mozog a kutatások szerint. A visszaesésekről általában tudomást szerzünk, és ilyenkor nekünk is meg kell küzdeni a tehetetlenséggel. Engem az visel meg főként, amikor látszik, hogy óriási nagy lesz a baj, ha elmegy egy-egy kliens, mégis kimegy az ajtón. Amit bármikor megtehet, hiszen a program önkéntes. Közülük is azokat a fiatalokat hordozom leginkább, akiknél ez tragédiákhoz vezetett. Az alkoholbetegségről azt hisszük, hogy rossz esetben maximum lassú halállal jár, de azt is látni kell, hogy egy módosult tudatállapotban lévő ember nagyon ki van téve a baleset és az öngyilkosság veszélyének. A leállás utáni első nagy ivás is lehet tragikus kimenetelű, főleg gyógyszerrel együtt. Ilyenkor bennünk is sok fájdalmas kérdés marad.

Téged mi tart ezen a kemény területen? És mivel tudsz töltekezni?

Pszichológusként rengeteget tanultam az emberekről, rendszerekről és rendszerproblémákról. Fiatalon lettem intézményvezető, és azt érzem, hogy itt hatékony tudok lenni. Aztán majd kiderül, merre megyek tovább, de nehezen képzelem el, hogy ne ebbe a sok sebből vérző segítői rendszerbe tegyem az energiámat. A szűk szakmámtól függetlenül egy-egy számomra fontos társadalmi ügy kapcsán több időt töltöttem mostanában a serdülő és fiatal felnőtt korosztállyal, és nagyon szuper megélni, hogy a fiatalok milyen hajlékony befogadók. Náluk még kisebb erőbefektetéssel is nagyobb hatást lehet elérni, mint a már rögzült, merev sémákkal rendelkező felnőtteknél. Van reményem abban, hogy jó irányba megyünk.

Akármennyire haladó is a világ, amelyben élünk, gyakran még mindig tabuként tekintünk a mentális problémákra, nehezen beszélünk efféle gondjainkról. Inkább eltitkoljuk lelki és mentális nehézségeinket, mintsem nyíltan vállalnánk, sőt még hivatkozási alapként is tekintenénk rájuk például egy kis pihenő kikérése kapcsán.

Az, hogy fizikai megbetegedés esetén szabadságra megyünk, természetes, ám az, hogy mit teszünk és tehetünk, ha a mentális egészségünk kerül veszélybe, még ma sem egyértelmű.

Jó pár évvel ezelőtt, amikor még egy könyvelési osztályon dolgoztam, mentális szabadságot vettem ki, habár fizikai tünetekre hivatkoztam. Annyira kimerültem érzelmileg egy magánéleti válság kapcsán, hogy képtelen lettem volna bemenni, koncentráltan végezni a munkám, kedvesen viselkedni a munkatársaimmal, sőt egyáltalán emberek között lenni. Amikor telefonon jeleztem, hogy (testileg) lerobbantam, gyakorlatilag nem is kellett magyarázkodnom a kollégáimnak és az orvosomnak, a hangomon hallatszott, hogy tényleg nem vagyok jól. Ritkán érnek nagy krízisek, de időnként előfordul, hogy úgy érzem, be kell csuknom magam mögött az ajtót, hogy testileg, lelkileg és mentálisan is feltöltődhessek. Amióta szabadúszóként dolgozom, már könnyebben ki tudok szállni a mókuskerékből, ha szünetre van szükségem, és általában magamon kívül – ami azért tud nehéz feladat lenni – senki másnak nem kell magyarázkodnom. Jól tudom, nem mindenki van ilyen könnyű helyzetben, mégis fontos lenne, hogy kiálljunk a saját mentális egészségünk mellett, akár erre, akár arra hivatkozva.

Ha az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által meghatározott fogalmakat nézzük, azt látjuk, hogy az egészség nem csupán a testi, de a lelki és szociális jóllétre is kiterjed. Ha a mentális egészség definícióját vizsgáljuk, kiderül, hogy az a mentálisan egészséges személy, aki felismeri a saját képességeit, meg tud birkózni az élet általános kihívásaival, eredményesen tud dolgozni, és hozzájárul saját közösségéhez. Mindezek arra is rávilágítanak, mennyire fontos a testi, a lelki és a mentális problémáinkat egy lapon említeni, és persze kezelni.

Mikor lehet szükségünk pihenőre?

Dr. Ashley Hampton pszichológus a Healthline cikkében adott javaslatokat azzal kapcsolatban, hogy milyen esetekben érdemes lelki pihenőre mennünk:

– ha annyira túlterheltnek és stresszesnek érezzük magunkat, hogy nehezen tudunk koncentrálni a munkánkra és az otthoni teendőinkre;

– ha azt vesszük észre, az életünk egy feszesen beosztott táblázat, amelynek egyes részei zsúfolásig teltek, viszont hiányoznak belőle azok a dolgok, amiket igazán szeretünk csinálni.

Persze hajlamosak lehetünk lebeszélni magunkat a pihenőkről, azt gondolhatjuk, hogy mindent elbírunk, és különben is, egy kis lelki vagy mentális zűr még nem ok arra, hogy a háttérbe vonuljunk, sőt a munka jót tesz, hiszen eltereli a gondolatainkat, segít továbblendülni. Sajnos ha így gondolkodunk, és nem hagyunk teret a valódi regenerálódásnak, például a mindennapokban, hétköznap esténként és hétvégenként, akárcsak egy a testünket érintő betegség esetén, komolyabb következményekkel is számolnunk kell. Ezért, ha úgy érezzük, hogy elveszítettük az életünk felett a kontrollt, ha már nem ismerünk magunkra, osszuk meg gondolatainkat egy hozzánk közel álló személlyel, vagy keressünk fel szakembert, aki segíthet az egyensúly visszaállításában.

Amit pedig akár megelőzésképpen is megtehetünk, az az, hogy figyelünk a saját jelzéseinkre, hallgatunk a belső megérzéseinkre, és nem vállalunk el mindent.

Na, de mit mondjunk a főnökünknek?

Hampton szerint mivel a legtöbb cégnél még ma sincsenek érvényes irányelvek a mentális szabadságot illetően, a legjobb, ha betegszabadságra megyünk, amikor szükségesnek érezzük a pihenőt. Noha valóban célravezető lehet egy ilyen indoklás, mint azt a személyes példám is mutatja, vannak, akik inkább az őszinteséget választják, ha a mentális egészségükről van szó.

Madalyn Parker esete néhány évvel ezelőtt bejárta az internetet, valószínűleg azért, mert olyan úttörő módon állt ki a saját mentális egészsége mellett, ahogyan ritkán teszik emberek. A michigani nő mentális egészségének megőrzésére hivatkozott, amikor pár nap szabadságot vett ki, mindezt e-mailben közölte csapatával és vezetőjével.

Merészsége megértést eredményezett, a munkavállaló főnöke ugyanis megköszönte az egyenes levelet, amit példaértékűnek titulált.

Válaszában pedig kiemelte, hogy a betegszabadságot ilyen esetekben is lehet használni, főként, ha szeretnénk, hogy végre leomoljanak a falak, és hátrányos megkülönböztetés nélkül lehessen felmentést kérni a munka alól ilyen ügyekben is. A fiatal nő története a közösségi médiában is elindított egy hullámot, ahol sokan megosztották saját élményeiket, ami a cégek vezetőinek is fontos üzenet lehet, hiszen megmutatja, milyen kulcsfontosságú támogatni, sőt ösztönözni a munkavállalókat a lelki egészségükkel való foglalkozásra.

Követendő példák

A koronavírus-járvány tömegesen idézte elő a mentális nehézségeket és a kiégésközeli állapotot, emiatt számtalan vállalatnál történtek pozitív lépések a munkavállalók segítését illetően. A Nike például tavaly a központi irodájában dolgozókat egy hét pihenéssel lepte meg, hogy a munkát félretéve kikapcsolódjanak, töltekezzenek, stresszmentesítsék magukat, és együtt legyenek a szeretteikkel. Ezzel a Bumble nevű társkereső-alkalmazást működtető vállalatot követték, amely nemcsak kollektív szabadságot biztosított, de rendszeresítette is azt, és azóta évi kétszeri állandó juttatásként adja munkavállalóinak. Őket megelőzve a LinkedIn több ezer alkalmazottjának is lehetősége nyílt egy teljes hetet pihenni 2021-ben. A kiégés megelőzése és a kezdeti tünetek enyhítése egyre nagyobb hangsúlyt kap napjainkban, a témával előbb vagy utóbb minden munkaadónak foglalkoznia kell, ha a jövőben is jó teljesítményt és mentálisan egészséges munkavállalókat szeretne.

Szabadság bűntudat és megbélyegzés nélkül?

Általában akkor és azért veszünk ki szabadságot, hogy pihenni, vakációzni menjünk, ráadásul ezt előre lefixált időpontban tesszük. Felvetődik a kérdés, hogy ha a lelki és mentális állapotunkra hivatkozva fújunk pár napos visszavonulót, ezt meg tudjuk-e tenni lelkiismeret-furdalás nélkül, és ha a munkahelyünkön is pontosan tudják a távollét okát, mennyire érezzük magunkat megbélyegezve?

Bár világszerte egyre több vállalat rendelkezik a mentális egészséggel és a személyes okokból történő szabadságkivétellel kapcsolatos szabályzattal, még mindig nincs könnyű dolgunk, ha élni is szeretnénk a lehetőséggel.

Ha visszagondolok az iskolai évekre, jól emlékszem, hogy minden félévben rendelkezésünkre állt néhány olyan nap, amelyen szülői igazolással különösebb indokolás nélkül távol maradhattunk az oktatástól. Ez egy remek és fenntartható módszer lehetne, amit visszaélés nélkül felnőttként is alkalmazhatnánk a munkahelyünkön, ha valóban szükségét érezzük a távolmaradásnak.

Felhasznált források: healthline.com, portfolio.hu, cnbc.com, cnn.com

– Tényleg megvan bennem mind a kettő: a kiszámíthatatlanság és a maximalizmus is. Azért készültem két napig, hogy le tudjam tenni Zsolnát, és nemcsak szervezésben, hanem lelkileg is. Mostanában száz százalékosan felé fordulok, ezért nehéz kihúznom magamban azokat a fiókokat, amelyekben más is van. Most különösen nehéz napjaink voltak, kicsit megbetegedtem, le kellett mondanom a Strand Fesztivált, vasárnap is lesz egy koncertünk, de nem tudunk próbálni a fiúkkal, mert gégediétán vagyok. Most valahogy minden kicsit megakasztja azt a folyamatot, hogy kihúzzam azokat a fiókokat, de lehet, hogy tudat alatt én magam akasztom meg…

– A döntés, hogy visszamész koncertezni, könnyű volt?
– A döntés igen, a frusztráció, ami vele járt, az volt nehéz. Mostanában csak gyakorlatias dolgokat csinálok, leszámítva a gondolataimat.

Nem tudtam elképzelni azt az embert a színpadon, aki elmosogatott előtte és Zsolnát tanította, figyelve, hogy ne telepedjen rá, adjon neki elég teret, de azért jól koordinálja – úgy szoktam mondani, hogy „rendet csinálok a betűlevesben”.

Az első koncertet a Művészetek Völgyében tartottuk, Zsolna is ott volt, és kinyitott bennem valami derűt, pedig nem vagyok egy derűs „matiné lady”. De amikor megláttam, hogy ott tapsol, olyan boldogsággal énekeltem az Árnyékokat, ami nem biztos, hogy benne van abban a dalban.

– Az anyaság a színpadon is megváltoztatott?
– Nem hiszem, hogy megváltozna a stílusom, mert ezek a dalok vagy belőlem nőttek ki, vagy átjártak engem; egyébként nagyobb hangterjedelmem lett és erősebb hangom. Ugyanakkor, ha nem tudom eléggé elvonatkoztatni magam, úgy járhatok, mint az esztergomi koncerten, ahol lement 16 fokra a hőmérséklet, Zsolna az apukáján, Lórin volt hordozóban, én meg féltem, hogy fáznak a lábacskái. Néha éneklés közben eszembe jutott, hogy nem kellene-e odamenni a roadunkhoz, hogy szóljon Lórinak, tegyen valamit a lányunk lábára. Alkudoztam kicsit magammal… Amikor vége lett a koncertnek, Lóri mondta, hogy végig dörzsölgette a lábacskáját, nem fázott meg.

– Hogy emlékszel arra, aki a lányod születése előtt voltál?
– A harmincas éveimre megtanultam, hogy megszeressem azt az embert, aki vagyok. Amire ma újra és újra rácsodálkozom, az a mérhetetlen szabadság, hogy például mindenhová biciklivel mentem, előfordult, hogy alig aludtam heteken keresztül, koncert után elmentem hajnalban úszni… Mostanában pedig mindennap azon gondolkodom, hogy van egy picike ember, akit nagyon szeretsz, és mégis minden egyes nap jobban szereted. Nem is tudom, hová tud ez a határtalan szeretet kilyukadni... Két embertípust ismerek, akinek mindig könnyes lesz a szeme: az egyik, aki saját magától elérzékenyül, a másik pedig, akinek nyitott a szíve és sebezhető – ők az anyák. Én régen azért szerettem színpadon lenni, mert ott tudtam legjobban fókuszálni, élveztem, hogy mindent kontroll alatt tartok, érzékelek, reagálok rá. Ez most 24 órában így van.

– Akkor most már mást vársz a színpadtól is?
– Ezt még nem fejtettem meg, még tanulom. De úgy érzem, minden, amit az életben radikálisan csinálunk, előbb vagy utóbb visszakeresi a saját helyét az egyensúlyban.

– Vannak dolgok, amelyek mostanra lényegtelenné váltak számodra?
– A dominancia kérdése biztosan. Ami persze egy letakart dolog, hiszen az ember sosem vállalja föl, hogy ez húzódik meg a tettei, mondatai mögött, de most egészen biztos, hogy egyáltalán nem izgat, nem is tudnék bele energiát tenni. 
Vagy az, hogy mit mutatunk kifelé. Ez mindig nagyon érdekelt, hiszen előadó vagyok, aki a Magashegyi Underground színpadképét sokszor képzőművészeti alkotásként fogtam föl, és nemcsak a hangomat, hanem a mozdulataimat is folyamatosan monitoroztam. Ez bizonyos iskolák szerint modorosság, mások szerint jó, de ma már nincs is kedvem ezzel foglalkozni, spontán működtetem.

– A félelmeid is változtak?
– Felerősödtek, és sokat kell munkálkodnom, hogy ne nyomjam el őket, és jóban legyek velük.

Kép

Kép: Emmer László

– A te változásod a körülötted lévőkben is tükröződik? Hogyan hatott a kapcsolataidra az anyaság?
– A pandémia is és a kislányom születése is egyfajta távolságtartást hozott. Mindenki nagyon szépen érdeklődik, de van egyfajta távolságtartás a gyerektémától. Én sem kezdeményezem annyira a találkozásokat, hisz úgyis mindig Zsolnára kell figyelnem, hogy hová totyog éppen, betesz-e valamit a szájába. Én annyit mentem, annyit koncerteztem, annyi emberrel találkoztam, annyira nyitottan éltem, hogy most izgalmas számomra ez a puritán létezés. A játszótéren egy nagyon befogadó közösségre találtunk, kicsit a miénk is ez a nagy zöld tér.

– Írsz dalokat?
– Nem. Most nem. Majd.

– Ennek a fiatal anyukák egy felé fókuszálása, enyhe csőlátása az oka?
– Abszolút. Szép tőled, hogy nem evolúciós elbutulásnak nevezed. Nem tudok most a kreatív spirálban benne lenni, de a fiúknak rengeteg ötlete van. Mi most inkább Zsolna-zenét hallgatunk.

– Az milyen?
– Nagy Gryllus-rajongók vagyunk. Ennek van előzménye is: egyszer, amikor a koncertünk előtt léptek fel, megkönnyeztem azt, ahogy ezek a „nagy gyerekek” játszottak a színpadon. Nagyon szeretem őket, és Zsolna is már egyévesen kérte, hogy „kákáká”, vagyis a „kár, kár, kár”-t – A cinege cipőjét – hallgassuk, de nekem is vannak kedvenceim, például a Csigahéj – ezt a dalt mindig jólesik hallani.

– A nő, akit harmincéves korára megszerettél, nem igényel törődést? 
– Megtanultam az ötperces zuhanyozást és a háromperces sminkelést. Régen mindenféle rituáléra jutott időm, de most épp az az izgalmas, hogy nem magammal vagyok elfoglalva. Kikerekedett az élet.

Én mindig azt hittem, hogy hálásnak lenni egy gerjesztett dolog, most ez mégis állandóan jelen van bennem.

Hogy velünk van ez a kedves, okos, érzékeny, játékos, nagyon érdekes logikával megáldott leányka, hogy köré tudunk fonódni Lórival, akit már a férjemnek tudok szólítani, és hogy ebben a lassulásban és tudatoságban olyan töltet van, ami nekem most izgalmasabb, mint az előző életem. Zsolnával néha nagyon egyivásúnak érzem magam. Például jókat tudok olyanokon röhögni, hogy megfog egy almát, és azt mondja „aa”, vagyis alma, aztán ledobja, és azt mondja, „dada”, vagyis labda. Ez nekem nagyon vicces.

Kép

Kép: Emmer László

Közben persze azért ezer csáppal figyelem a világot, de bevallom, nem vagyok felkészülve arra, amit az interneten kontrollálatlanul és akaratlanul, ömlesztve látok, ez számomra megemészthetetlen. Tegnap azon rágódtam, hogy mindenki az ismert énekesnőről posztol – akihez nem fűz közelebbi viszony, tiszteljük egymás munkáját –, és azt látom, hogy ebben az online térben, ami az életünkkel párhuzamosan él és mozog, mérhetetlen gonoszság van, ízléstelen, visszafoghatatlan, gátlástalan, túltolt véleményáradat. Alig néhányan gondolják úgy, hogy itt, ebben a térben is léteznie kellene etikának, jóérzésnek, szabadságnak, hogy mindenki tehesse azt, ami tovább viszi az útján, vagy hadd szerezzen tapasztalati tudást. Hogy legyünk türelmesek, nyitottak egymás felé, élje meg az életét mindenki úgy, ahogy csak ő tudja. Számomra teljesen érthető, egyértelmű, ha valakinek anyaként vagy fejlődő lélekként nagyobb igénye van az istenkapcsolatra. A hit olyan, mint egy védőburok, az ember ezt szeretné átadni a gyermekének is.

Szerintem nem kellene folyamatosan önkinyilatkoztatásban élni, mindenre reagálni, mindent kommentálni. A vélemény önmagában nem baj, de a ténnyé emelt vélemény hamis világot teremt.

– Emlékszel az első istenélményedre?
– Én nagyon sok vallást megismertem, megszerettem, de a kereszténységbe születtem bele. Talán a nagymamám halálakor… vagy inkább már a Csernobil miatti gyermekkori betegségem volt az első transzcendens élményem. Amikor egyedül kellett megértenem az élet-halál kérdést. 1985-86-ban sokat feküdtem az ágyban, hallgattam és szorongtam, hogy vajon tudok-e transzformálódni az élethez vagy meghalok. Akkor kezdett munkálkodni bennem valami, ami még nem a vallás volt, hisz ’82-ben születtem, abban az életkorban még nem beszélhetünk vallásról. Mondjuk egy székely ember nagyon hamar megtanítja imádkozni gyerekét, én is hamar megtanultam. Nekünk most is van otthon egy Káldról kapott kis Mária- és egy kis Szent József-szobor. Kicsit modern, kicsit keresztény giccs, nagyon eklektikus. Zsolna először babának hívta, majd együtt Babbának neveztük. Ez már egyfajta kezdetleges vallásos nevelés, azt hiszem.

– A legtöbb szülő a gyermekét csodálatosnak látja, én is. Szerinted vajon tudat alatt az ideálképéhez alakítja őt, vagy az ideálját alakítja a gyermekéhez?
– Ezen én is sokat gondolkodom. Amúgy is olyan típus vagyok, aki, ha rálép a fűre, szépen visszapofozgatja, hogy legyen meg a természetes autonómiája, törvénye. Igyekszem megengedni Zsolnának, hogy megmaradjon az eredendő lelkülete, de biztos, hogy anya-apa és a környezete is beleszivárog.

– A hálát, amiről beszéltél, főleg Zsolna miatt érzed?
– Ő a bekapcsolója volt, de nemcsak ő a tárgya, hanem a világunk, ami megvan, amelyben sem szükség, sem túl nagy bőség nincsen, se nem unalmas, se poshadtság nincs benne, de a valahová tartás sem hiányzik belőle. 

– Szerinted miről érdemes ma dalt írni?
– Általában pszichológiai spekulálásokról, amikből azért blőd módon is lehet építkezni. Szeretem úgy keverni az arányokat, hogy a tudatosság mellett mindig elvigye a dalt valami felfedezni vágyott dinamika, ami benne rejlik.

– A közönséged most már évtizedek óta követ, egészen közelről is ismerem egy rajongódat, az egyik lányomat. Szerinted mitől ennyire hűségesek?
– Nem is tudom, létezik-e még ilyen zenekar, aki mellett ennyire kitartott a közönsége, holott nincs energiánk mostanában az online kapcsolattartásra és marketingre. Nagyon hálás vagyok nekik. Hogy mit szeretnek bennünk? Talán, hogy van egy közös utazásunk, ami olyan, mint a hullámvasút, fel is visz, le is visz, meg is ijeszt, aztán meg is nyugtat, végül szépen letesz. Talán ennek a szépen letevésnek az ígérete vagy a folytonossága az, ami miatt velünk vannak…

– Ennek a szépen letevésnek mi a titka?
– Mindig úgy közeledni valamihez, hogy megérezd, mennyire közelítheted meg. Mert nem mindenről lehet azonnal beszélni. De érdemes megkörnyékezni a fontos dolgokat.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az emberek gyógyítói évszázadokig a szerzetesek voltak. Magyarországon elsőként a bencések foglalkoztak gyógyítással, de később bekapcsolódtak a munkába más rendek, akik közül leghíresebbek talán az ispotályosok voltak, ők nevükhöz hűen ispotályokat tartottak fenn a Szentföldre zarándoklóknak és a helyi lakosoknak. Ismertek voltak a lazariták, akik leprásokat vagy leprásnak hitt bőrbajokban szenvedőket gondoztak a Magyar Királyság több pontján, de gyógyítással foglalkoztak az antoniták, a klarisszák és más rendek is. A középkorban rendi ispotályok működtek szerte az országban, így például Pozsonyban, Csurgón, Nagyváradon, Nagyszebenben is. Tevékenységüket általában királyi támogatással végezték, kedvezményeket kaptak, birtokokat és fürdőt is adományoztak nekik.

Isten patikája

A szerzetes orvosok elsősorban gyógynövényeket használtak, módszereik alapját az ókori görög, arab ismeretek, valamint saját tapasztalataik adták. „Gyógyszereiket” saját maguk termesztették kolostorkertjeikben (pl. levendulát, zsályát, rozmaringot), valamint gyűjtötték az erdők, mezők kincseit. Ennek az orvosi gyakorlatnak köszönhetjük jelképünkké lett fűszerünket, a pirospaprikát is. Eleinte, a 16–17. században a főúri kertek dísznövénye volt, majd miután a ferences szerzetesek felfedezték gyógyhatásait a megfázásos betegségek ellen, elkezdték termeszteni és terjeszteni a parasztság körében. Így vált a magyar konyha nélkülözhetetlen fűszerévé. De bevett gyakorlat volt a gyógynövényes orvoslás még a 20. században is, ennek köszönhette eredményeit a lekéri plébános, Zelenyák János, aki ráadásul semmilyen fizetséget nem fogadott el a sokszor hosszú napok sorát kiváró betegektől, noha szaktudására kíváncsiak voltak a messzi Amerikában is. Isten patikáját kiegészítve, a szerzetes orvosok fontosnak tartották a speciális étrend előírását, a fürdők látogatását, vagy akár a ma már ijesztőnek ható érvágást is a gyógyításban. (Meglepő, de eleinte sebészi beavatkozásokat is végeztek, ám ezt kockázatos voltuk miatt később egyházi rendelkezések tiltották.) Ezen tudás mellett pedig nagyon fontos eleme volt ennek a régi gyógyászatnak, hogy spirituális „eszközökkel” is segítették a betegeket. Pontosan tudták, hogy az egészségnek fontos feltétele a test és lélek összhangja, ezek harmóniája egymással, a világgal, Istennel. Így a keresztény orvoslás – akárcsak a napjainkban éppen ezért a felfogásért nagy népszerűségnek örvendő keleti – mindkettő egészségén egyszerre munkálkodott. A test és a lélek kibékíthetetlensége a felvilágosodástól kezdve lett megkérdőjelezhetetlen, s éppen ez, az észt és hitet ugyancsak kettéválasztó felfogás az, amely révén a szerzetesek által még használt, természetközeli gyógymódok szintén szép lassan kiszorultak a gyakorlatból. Korábban mindez elképzelhetetlen volt, hiszen a gyógyulni vágyót testből és lélekből álló emberként kezelték – ahogy azt később a pszichoszomatikus betegségek kutatói ismét felfedezték.

Fű- és gyógyszer

Ezt a felfogást és a gyógynövényekkel gyógyítást a javasemberek őrizték meg. Első képviselőik a szerzetes orvosokkal párhuzamosan működtek, sőt némely területek mindvégig az ő hatáskörükbe tartoztak. Ilyen volt a szülés lebonyolítása, amely a bábák feladata volt, ám egykor ebből sem maradtak ki a papok, ők lelki vigasztalást, lelki támaszt adtak: külön áldás létezett a szülés megkönnyítésére, a szülő nő, a szülés utáni gyermekágyas nő, a szülés után először templomba menő nő számára. Egy szülés megkönnyítésére mondott ima szövege a Pray kódexben maradt meg – ez a kódex tartalmazza a híres Halotti beszédet is. A szerzetesek mellett nemcsak a népi tudás őrzői, de a nemesasszonyok is foglalkoztak gyógyítással, valamint a legalább olyan fontos megelőzéssel. Ők vigyázták egykor a család és az udvartartás egészségét (az orvosok régen városban laktak, így ők levélben konzultáltak velük), amihez patikaládáikban ott voltak az egyébként a konyhán előszeretettel használt gyógy- és fűszernövények. Az sem véletlen, hogy a főúri szakácskönyvekben a gazdag, lakomás fogások mellett betegeknek való recepteket is olvashatunk. Ez a hagyomány azonban jó időre feledésbe merült. A szocializmus idején a magyar konyhára egykor oly’ jellemző változatos fűszerezés, a gyógyszerként is használt rozmaring, bazsalikom, kakukkfű, gyömbér helyét a vegeta vette át…

Édes bundás kenyér – tápláló mandulával

16. századi ez az édes bundás kenyér „betegnek való erősétő étek”:„Végy apróra törött mondolát […]. Tejben kenyérnek belit mártván, áztatván, tikmony székit [tojássárgáját]  egyet avagy kettőt belé vervén, keverjed, hogy egy tálacska teli legyen vele. Tedd egy serpenyőcskében, kiben vajad legyen hevétve, keverjed, míg fő, nádmézeld meg azután, rózsavizet is, ha akarod, tölthetsz hozzá, annál erősebb, egy kevéssé sózzad meg. Immár add fel.”

A Szakács Tudomány étele tényleg erősít, mert a mandula rendkívül tápláló, fontos energiaforrás, rostokban, vitaminokban, nyomelemekben (E-vitamin, B6, magnézium, mangán, cink, vas, kalcium szelénium) gazdag, és az ezek felszívódását segítő folsav is van benne. A rózsavízben B3, C, D, E-vitaminok találhatók, amelyek csökkentik a gyulladást és nyugtató hatásúak.

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Egy történettípus, amely bejárta a világot

Julow Viktor irodalomtörténész 1963-ban jelentetett meg egy tanulmányt az Irodalomtörténeti Közleményekben, amely elsők között foglalkozott a témával, miszerint a Lúdas Matyi nem egy kifejezetten magyar történet, azaz nem Fazekas Mihály fejéből pattant ki a teljes mese. A Lúdas Matyi története, vagyis az az „eredeti magyar rege”, amelyet Fazekas a műve alcímében említ, valójában egy nemzetközi történettípus, egy vándormotívum, amelynek születtek variánsai szerte Európában, de még azon túl is. Sőt a legvalószínűbb az, hogy a Közel-Keleten született a mese eredetije. Nyugat-Európában is találkozhatunk többé-kevésbé megegyező változatokkal, de az a legmeglepőbb, hogy a magyar Lúdas Matyi történetéhez nem ezek állnak a legközelebb, sem pedig az Ezeregyéjszaka meséiben olvasható közel hasonló történet. Ellenben hajmeresztően hasonlít rá egy Mezopotámiából származó, kőtáblára vésett verses mese, A nippuri szegény ember története, amelyet 1951-ben találtak meg.

Ez a töredékesen fennmaradt mese a mezopotámiai Nippur városában született, közel 3 ezer évvel a Lúdas Matyi előtt. A városban fontos írnokiskola működött, nagy részben ott keletkezett az, amit ma tudhatunk a sumér irodalomról.

A történet főhőse, Dzsimil-Ninurta meglepő módon szinte ugyanazon módszerekkel bünteti meg a vele igazságtalanul elbánó gazdag embert, mint ahogy azt Lúdas Matyi teszi az általunk ismert történetben. A tanulmányban Julow kísérletet tesz annak a felgöngyölítésére, hogy miképp lehetséges ez a nagyfokú egyezés, amikor a sumér mesét csak az 1900-as évek közepén találták meg, Fazekas pedig az 1800-as évek elején írta meg elbeszélő költeményét, azaz esélye sem volt olvasni a sumér verziót, amikor papírra vetette Matyi történetét.

A kísérteties egyezés miatt azonban szinte lehetetlen, hogy ne lenne kapcsolat a két történet között.

Arról, hogy ez hogyan lehetséges, még folynak a találgatások.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a sumér történet szájhagyomány útján, vagy általunk még nem ismert írásos másolatok révén fennmaradhatott, és eljutott Európába. A mezopotámiai és a magyar történet mellett még egy romániai változat esetében is felfedeztek komoly hasonlóságokat. Ha mindezek a feltételezések hamisak, akkor Fazekasnak időutazásban kellett részt vennie, hogy magával hozhassa Matyit Mezopotámiából...

Megdöbbentő hasonlóságok A nippuri szegény ember és a Lúdas Matyi között

Nippur utcáin találkozunk először a főszereplővel, a nincstelen Dzsimil-Ninurtával, aki az utcán üldögél. Mivel már napját sem tudja, hogy mikor evett utoljára egy igazán jót, gondol egyet, és öltözetének egy részét eladva vesz egy kecskét. A kecskét pedig elviszi a városbíróhoz, abban bízva, hogy ha meghívja a húsra vendégnek a bírót, majd ott finoman elkészítik, és ő is kap belőle. Számításai azonban nem válnak be – bár a szöveg ezen a ponton csak töredékesen maradt fent –, a városbíró durván elutasítja, csak csontokat és inakat ad neki a kecskéért, majd kidobja őt a házból.

Dzsimil-Ninurta bosszút esküszik, és bejelenti, hogy háromszor fogja visszaadni a bírónak azt, ahogyan elbánt vele, mire a városbíró csak kineveti.

Dzsimil-Ninurta ezt követően elmegy a királyhoz, akitől kikönyörgi, hogy hadd vonuljon fel díszes öltözetben, hintóval a városban. Az uralkodó teljesíti kívánságát, Dzsimil-Ninurta pedig elindul a szekérrel a városbíróhoz. Mindenki azt hiszi, hogy a király embere, ezért nagy tisztelettel fogadják őt. A bírónak azt mondja, hogy az istenek templomai számára hozott pénzt, amit el is helyez a perselyben. Amíg a bíró alszik, Dzsimil-Ninurta ellopja a teljes összegyűjtött összeget, s amikor a városbíró rádöbben, hogy eltűnt a pénz, kétségbeesik. Dzsimil-Ninurta kihasználva a zavarodottságát, megkötözi és megveri a bírót, majd elhagyja a házat, de még visszaszól a kapuőrnek, hogy ezzel első körben visszafizette az adósságát, de vissza fog jönni még kétszer.

Bár ez az első trükk eltérő a Lúdas Matyiban láthatótól, ahol először építésznek mutatja be magát az álruhába öltözött Matyi, de a következő kettő eset már szinte teljes egészében megegyezik a sumér és a magyar történetekben.

Dzsimil-Ninurta a második körben elváltoztatja külsejét, és orvosnak adja ki magát. Elmegy a városbíróhoz, aki éppen lábadozik azokból a komoly sérülésekből, amelyeket ő okozott neki, majd felajánlja neki orvosi szolgálatait, elkülöníti őt egy szobába, és másodszor is megfizet a bírónak.

A harmadik trükk is megegyezik a Lúdas Matyiban olvashatókkal. Mivel Dzsimil-Ninurta nem tud többet a bíró közelébe férkőzni trükkökkel, álruhákkal, ezért összebeszél egy emberrel, hogy az menjen el a bíró kapujához, és kiáltsa el magát, hogy: „én vagyok a kecskés ember”, majd szaladjon el. A trükk beválik, az emberek az idegen férfi után erednek, a bíró pedig egyedül marad az épületben. Ekkor Dzsimil-Ninurta előjön a rejtekhelyéről, és immár harmadszor adja vissza a kölcsönt a bírónak. Ezt követően Lúdas Matyihoz hasonlóan Dzsimil-Ninurta is elutazik, és új életet kezd.

A hasonlóság tehát teljesen egyértelmű, de hogy ez miként lehetséges, az igazi rejtély, amelyre konkrét választ még nem tudunk. Ez is egyike azoknak az izgalmas kérdéseknek, amelyek után érdemes továbbkutatnia az irodalomtörténészeknek.

Kiskapuk, amelyek a vadászoknak kedveznek

Románia 2016-ban tiltotta be a nagy húsevő vadak – így a medvék és a farkasok – trófeacélzattal történő vadászatát. Nemrégiben a kormány a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) környezetvédelmi miniszterének, Tánczos Barnának a javaslatára kidolgozott és elfogadott egy sürgősségi kormányrendeletet, amely lehetővé teszi, hogy medvetámadás esetén egy-egy településen helyben hozzák meg a döntést a védekezés mértékéről és a foganatosítható intézkedésekről. Ez a nagyvad elkergetésétől a befogásán és áthelyezésén át a kilövéséig/eutanáziáig terjedhet.

Igen ám, csakhogy léteznek olyan jogi kiskapuk, amelyek a vadászatok szervezőinek kedveznek. Ők 5–50 ezer euró közötti összeget kereshetnek egy medvén, megilleti őket a vadászok által fizetett vadászati alap részvételi díj, amely 1000–1500 euró, ezen túlmenően az a vadász, aki kilő egy medvét, 4500–8000 eurót fizet a szervezőknek az állat súlya, életkora és más kritériumok alapján. Nem csoda, hogy nem szeretnének elesni a „zsírosbödöntől”.

„Románia az egyetlen olyan európai ország, amely nemzedékek óta a medvék legjobb otthona”

Az állatvédők állítják, hogy a medve sosem támad ok nélkül, sőt, ha csak teheti, menekül, esetében a támadás a védekezés legutolsó formája.

„A hírek nem szólnak például arról, hogy a megsebesített juhász az anyamedve bocsait meg akarta ölni. Vagy, hogy az ijedt medve azért támadt, mert puskákkal hajtották ki a kukoricásból” – nyilatkozta Bereczky Leonárdó, aki 13 évvel ezelőtt hozta létre Balánbányán az egyedülálló medve-visszavadító központot.

Tavaly márciusban nagy felháborodást keltett, hogy a háromszéki Ozsdola környékén kilőtték az Európa egyik legnagyobb példányának számító barna medvét, Arthurt. A „feljelentő” két állatvédő egyesület, az osztrák VGT (Verein Gegen Tierfabriken) és a romániai Agent Green voltak, utóbbi hangoztatta is:

„A medvék kilövése felháborító. Románia nem állatkert. Románia az egyetlen olyan európai ország, amely nemzedékek óta a medvék legjobb otthona. Az elmúlt években sok erdőt kivágtak, ezért a medvék már a hegygerinceken, legelőkön is előfordulnak, jobban láthatók lettek.

Megjelentek az úgynevezett »konténeres medvék« táplálék reményében, amit előszeretettel halásznak elő a hulladékgyűjtőkből.

Ez sem történne meg, ha az emberek a hulladékot biztonságosan helyeznék el, úgy, ahogyan azt 2016 óta Szlovákiában a törvény elő is írja.”

Nemrég jelentették be, hogy a román környezetvédelmi, vízügyi és erdészeti minisztérium medveveszélyt megelőző kilövési kvótát vezetne be. A rendelettervezet kétszázhúsz barna medve kilövésére tesz javaslatot. A beavatkozási kvóta nyolcvan egyedről szól, és ennek keretén belül csak azokat a medvéket lőhetnék ki, amelyek emberi életet vagy közbiztonságot fenyegetnek. Ezeket az állatokat a környezetvédelmi hatóság jóváhagyásával lehetne kilőni. A veszély megelőzése érdekében emellett száznegyven egyed kilövését engedélyezné a tárca a kritikus területeken. 

„Egyre nehezebb azoknak az élete, akik a medvék által lakott vagy kedvelt régiókban élnek, ezért azonnali megoldásokat kell találnunk" – nyilatkozta az ügy kapcsán Tánczos Barna.

A három emberséges módszer

Domonkos Csaba biológus, vadgazdamérnök, a marosvásárhelyi Milvus egyesület medvekutatási programjának vezetője szerint Székelyföld jelentős részén az emberek eddig is együtt tudtak élni a medvékkel. Ahhoz, hogy utóbbiak megmaradjanak, valamiféle társadalmi elfogadottság szükséges, nem pedig az, ami jelenleg zajlik, vagyis, hogy néhány deviáns példány viselkedése alapján ítélik meg az egész fajt. Szerinte a medve eltávolítását lehetővé tevő azonnali beavatkozás három módszer alapján történhet: a nagyvad elhajtása (a termőföldet érdemes lenne jó villanypásztorral védeni), a nagyvad altatása és áthelyezése.

Csak legvégső esetben szabadna kilövést alkalmazni, vagyis csak akkor, ha a vadállat gyakran visszatér a településre, és közvetlen veszélyt jelent az emberi életre, kárt tesz a javakban, jószágokban.

Hangsúlyozta azt is, hogy ne csodálkozzunk, ha a medvének, amelynek gyakorlatilag felkínáljuk a táplálékot, nem lesz lelkiismeret-furdalása elvenni azt. Amíg hozzá tud férni a hulladékhoz, a különböző háziállatokhoz, amíg etetjük az utcán, addig sok tíz, esetleg több száz medvét is kilőhetnek, mindig jönni fog egy másik helyette.

Medvetámadások az elmúlt évekből – csak kevésen múlt, hogy megúszták az érintettek

Idén januárban egy 69 éves férfira támadt a nagyvad Csíkszentgyörgyön. Az áldozat kísérője mentette meg a férfit egy balta segítségével.

Szintén idén, év elején ragadott el egy 27 éves férfit egy medve Peszente-tetőn, vaddisznóhajtás közben. A hajtók az erdő mellett gyülekeztek, amikor arra lettek figyelmesek, hogy az egyik társukat elragadta a medve. Gyorsan a segítségére siettek, majd sikerült kimenekíteni a férfit a vadállat karmai közül.

A férfi mindkét lába megsérült, több harapott seb lett rajta.

Tavaly júliusban a Kovászna megyei Gelencén, lakott területen nappal támadt egy nyolcéves gyerekre medve. Az állat a mancsával a gyerek oldalán ejtett sebet. Elsőként a helyi orvos vizsgálta meg a gyerek sérülését, majd a kézdivásárhelyi kórházba szállították.

Súlyos mellkasi sérülésekkel szállítottak kórházba egy 53 éves férfit 2021-ben, miután egy medve a székelyföldi Kápolnásfalu határában megsebesítette. Aznap a férfi éppen a háziállatait és a villanypásztort ellenőrizte, amikor rátámadt a vadállat. Szerencsére még időben kapott orvosi ellátást: megműtötték a csíkszeredai sürgősségi kórházban.

Ezekből a jelekből tudhatod, hogy a medve támadni fog

Egy székelyföldi medve átlagban 150 kilósra nő meg, de a nagyobbak elérhetik a 250 kilogrammos súlyt is.

A kifejlett példányok egyetlen ütéssel is képesek ölni, futtában leütni az áldozatukat, de a kistermetű társaik is nagy erővel rendelkeznek. 60-70 kilométer per órás sebességgel képesek futni rövidtávon, ez éppen elegendő szokott lenni, hogy utolérjék az embert.

Rendszeresen vadásznak, ideális számukra minden mezőgazdasági terület, mert itt közel vannak a gyümölcsösök, tudnak lakmározni, és el is tudnak rejtőzni. Nem az a céljuk, hogy az embert bántsák, hanem hogy megvédjék magukat, ha úgy érzik, veszély fenyegeti őket, illetve, hogy táplálékhoz jussanak. Ha egy medve támadásra készül, topog a mellső lábaival, billeg, a fülét hátra húzza. A legtöbbjük az embert azért támadja meg, mert váratlanul érkezik a közelébe.

Tanácsok medvetámadás esetére
Ha túrázni megyünk, kerüljük az erős illatú élelmiszerek fogyasztását.
Ha hozzánk nagyon közel vesszük észre a medvét, azonnal álljunk meg, nyugodtan hátrálva távolodjunk el anélkül, hogy hirtelen mozdulatot tennénk vagy kiabálnánk.
Semmiképp ne dobáljuk meg az állatot kövekkel, mert ez védekezést válthat ki belőle, és a támadás esélye megnő.
Ha felénk szalad a medve, lassan feküdjünk a földre. Így van esély, hogy az állat rájöjjön, hogy nem jelentünk veszélyt.
A földön fekve kezünkkel védjük az arcunkat, húzzuk fel a térdünket hastájékhoz.
Amennyiben medvét észlelünk, értesítsük a területileg illetékes nemzeti park igazgatóságát!
A leghatékonyabb védekezési mód a medvespray, amely maximum 10 méter távolságban hat, irritálja a medve szemét, az állat ezért elmenekül (nem támad).

1. Ne várjuk, hogy az együtt töltött idő mindig csak rózsaszín köd legyen! „Ha házasságot kötünk, nem azt jelenti, hogy kitört a »happyness«, nem szakad ránk a menny a frigy megkötésével. A házasság csapatmunka, duett. Egymást, a világot tanulni kell.” – tanácsolja Berkesi Gábor, a budapesti Pozsonyi úti Református Gyülekezet lelkipásztora.

2. A házasság kompromisszum legyen, ne megalkuvás! „Óriási különbség van a kettő között! A kompromisszum azt jelenti, mindketten engedünk, s végül megállapodunk egy olyan platformon, amely mindkettőnk számára elfogadható. A megalkuvás ezzel szemben a következő: engedek és elfogadom, hogy most alárendelt szerepben vagyok” – vallja Kollár János pszichológus.

3. Legyenek saját párkapcsolati rituáléink és hagyományaink! Tapolyai Emőke szexológus minden nála megforduló párnak rögtön az elején feladja kötelező házi feladatként a heti egy randit, „amikor a párok nem problémát oldanak meg, nem konfliktust kezelnek, nem csak bámulnak valamit egymás mellett, nem is a munkáról társalognak, hanem elmennek együtt játszani, kikapcsolódni, nevetni. Ugyanígy fontos, hogy rendszeresen, legalább negyedévente, ez ugye a gyerekek korától is függ, elmenjünk egy hosszú hétvégére. A lényeg a rendszeresség.

Aztán legyenek rituáléink. Hogy a házassági évfordulón mindig eltűnünk valahová kettesben, hogy visszajárunk oda, ahol először találkoztunk.

Igazából mindegy, mi, csak legyen, ami a miénk, a saját hagyományunk. Az eskü csak a kezdet. Utána fel is kell építeni, hogy mit jelent a mi kettősünk, a közös identitásunk, hogy mi együtt kik vagyunk.”

4. A jól működő házasság fontos része a szexuális élet. „Az intimitásban teljes önzéssel és teljes önzetlenséggel kell és lehet egyszerre részt venni. Ez sehol máshol nem valósul meg igazán. A teljes önzés azt jelenti, hogy mindent kérek, amit szeretnék. Nem kell ragaszkodnom hozzá, hogy meg is kapjam, de merek kérni, ki merem mondani mindazt, ami az én fantáziámban, vágyamban, testemben megfogalmazódott. A teljes önzetlenség pedig, amikor megpróbálok mindent megadni, amire a másik vágyik, és ugyanakkor elfogadni a nemet. Tehát egyrészt le is tudok mondani bármiről, amit kértem, hogyha az a másiknak nem jó, ugyanakkor meg is tudok adni mindent a másiknak, ami rám nézve nem ártó” – mondja Tapolyai Emőke szexológus és pasztorálpszichológus.

5. Ne ijedjünk meg a nézetkülönbségektől! Perczel-Forintos Dóra pszichológus azt tapasztalta, hogy sok megromlott házasságban elég lenne pusztán arra felhívni a figyelmet, hogy egy kapcsolatban szükségszerűen kialakulnak nézetkülönbségek és feszültségek, mivel nem vagyunk egyformák.

Ezektől a konfliktusoktól azonban nem kell megijedni, ezek csak azt mutatják, hogy különbözünk, de nem azt, hogy rosszul választottunk párt, és el kellene válni.

Az elkötelezettség a viták és krízisek pozitív megoldása iránt nemcsak a párkapcsolatot teszi stabilabbá, hanem a kötődés biztonsága kisugárzik az élet más területeire is, és teherbíróvá teszi a személyiséget az élet kihívásaival szemben.

6. A változás kulcsa az elfogadás. Teljesen normális, amikor a házasságban valamelyik fél úgy érzi, hogy azt szeretné, ha a másik változtatna valamilyen szokásán. Nyilván mindenki aggódik a párjáért, amikor azt látja, hogy a társa dohányos, az evésbe menekül, vagy a munkamánia fogságába került. Fontos, hogy ilyenkor ne zsaroljuk, fenyegessük a másikat, és ne dörgöljük az orra alá, hogy mekkora csalódást okoz nekünk! „Bármennyire furcsán hangzik is, a változás kulcsa az elfogadás. A megtapasztalt, a kifejezett, a megélt elfogadás. A kritizálás, gúnyolódás, ironizálás, fenyegetés, nevetségessé tétel, érvháborúval való legyőzés teljesen hasztalan.

Nem a feleségünk kilóira mondunk igent, hanem a feleségünkre, akinek éppen gondjai vannak a testsúlyával. Nem a férjünk dohányzását támogatjuk, hanem a férjünket szeretjük, aki mellesleg dohányzik.

El kell tudnunk választani egymástól a személyt és a személy tetteit. A jézusi etikában ezt jelenti a bűn és a bűnös közötti különbségtétel. Lehet egyszerre igent mondani a bűnösre mint személyre, és nemet mondani a bűnre, amit elkövet” – magyarázza Dr. Mihalec Gábor párterapeuta.

7. „A szeretet képesség és viszonyulás, amely erőfeszítést, akaratot, tetteket és kitartást is igényel. Egy valódi kapcsolatban azonban a másik személy nem eszköz, aki céljaim elérésére szolgál, hanem társ az életúton – figyelmeztet II. János Pál pápa. Amíg nem az, csak használom és kihasználom. Egy valódi kapcsolat és abban az elköteleződés annak kimondása, hogy a másiknak nem egyes tulajdonságait szeretem, hanem őt magát, személyesen és egészen. Egész lényéhez viszonyulok, a hibái ellenére: s ez nem egyfajta tökéletességbe vetett illúzió, sokkal inkább tisztánlátás” – fűzi hozzá Perczel-Forintos Dóra.

+1. Minden kapcsolat alapja a megfelelő kommunikáció. Fontos, hogy mindig találjunk utat egymáshoz, és meg tudjuk osztani az érzelmeinket egy biztonságos térben. Ha mégis úgy látjuk, hogy a kapcsolatunk zátonyra futott, és süllyedő hajón érezzük magunkat, ne féljünk szakemberhez fordulni, aki tudásával segíthet abban, hogy megtaláljuk azokat a módszereket, amelyek közelebb vihetnek a problémák megoldásához.

Mindig tudta, hogy oktatással szeretne foglalkozni?

Viszonylag korán eldőlt a sorsom: tizenhárom évesen fogalmaztam meg először, hogy magyar–történelem szakos tanár szeretnék lenni. Picike kerülővel, de mégis oda jutottam. 1981 óta tanítok, elsősorban történelmet, mellette pedig ott vannak a magyar nyelvvel kapcsolatos elfoglaltságaim. Más horgászik, bélyeget gyűjt, gombát szed a szabadidejében, én nyelvművelő mozgalmak rendezvényeire járok, versenyeken és konferenciákon veszek részt, előadásokat tartok. Egy évben általában 35–37 hétvégém telik ezekkel az eseményekkel, például vannak magyarországi és erdélyi táborok is. A tanári pályámat az is megalapozta, hogy az általános iskolát követően Sárospatakra kerültem; ott a kollégium hatalmas könyvtára a több mint 400 ezer kötetével teljesen elvarázsolt. Amikor középiskolás voltam, Sárospatakról általában 5-6 hetenként járhattunk csak haza, folyamatosan a kollégiumban voltunk, így ki-ki felkészülhetett arra a szakterületre, amelyet fontosnak gondolt.

Az anyanyelv iránti rajongása is ekkor alakult ki?

Ez már az általános iskolában is megvolt. Én a Kárpát-medence, azon belül Magyarország kitüntetett részén, Sátoraljaújhelyen születtem; Tokaj-Hegyalján, Zemplénben nőhettem fel, amely Kazinczy földje. Ez a tény nekem már önmagában kincs. Sárospataki diákként pedig büszkeséggel töltött el, hogy egy olyan kollégiumban tanulhatok, ahonnan sok neves ember került ki, például Kossuth Lajos vagy Kazinczy Ferenc.

Ott a falak is azt üzenték, hogy ezt értéknek kell tekinteni. Ekkor indultam el az első anyanyelvi versenyeken, és idővel ez természetes része lett az életemnek.

Az igazi fordulópontot az jelentette, amikor negyedikes gimnazistaként megnyertem a helyi Kazinczy-versenyt, és a megyei döntőről továbbjutottam az országosra Győrbe. Az a három nap életre szólóan meghatározta a sorsomat, ennek a versenynek köszönhető, hogy az lett belőlem, aki. Innentől kezdve az anyanyelv ügye kiemelten fontos lett számomra.

Hogyan alakult az élete a gimnáziumi évek után?

Sárospatak után egy évig képesítés nélkül tanítottam Tiszaladányban. Akkor volt efféle rendszer Magyarországon, hogy pedagógiai végzettség nélkül is, kényszerűségből felvettek embereket, hogy pótolni tudják a hiányzó tanárokat. Engem is gyorstalpalón, két-három hét alatt próbáltak felkészíteni a legelemibb dolgokra, először itt tapasztaltam, hogy mennyire szeretek gyerekekkel foglalkozni. Ezt követően Nyíregyházán elvégeztem a magyar–történelem szakot, itt is indultam Kazinczy-versenyeken. A diploma megszerzése után Budapestre kerültem a Győrffy utcai Gépíró és Gyorsíró Iskolába (később Radnai Béla Közgazdasági Szakközépiskola). Ebben az intézményben nem voltak hagyományai efféle versenyeknek, ezért igyekeztem egyfajta kultuszt kialakítani a magyar nyelv köré. Előfordult, hogy hat szakköröm is volt, amelyeken összesen 150 diák vett részt, emellett anyanyelvi klubot is működtettünk. Több diákom 30–40 év múltán is felemlegeti ezeket az eseményeket. 1997-ig, amíg egy galád döntéssel meg nem szüntették az iskolát, ebben az intézményben éltem a napjaim jó részét. 1997-ben kerültem a Baár–Madas Református Gimnáziumba, a mostani szálláshelyemre.

Manapság a pedagógusi szakma nem örvend nagy reputációnak. Ezt a tanár úr is így látja?

Én a szocializmus időszakában nőttem fel, amikor sokszor azt éreztették velünk, hogy kitüntetésnek kell tekintenünk azt, hogy taníthatunk, a pénzzel ne foglalkozzunk. Emiatt a tanári pálya már akkor sem volt nagyon vonzó. A pedagógusok egy része manapság azt érzékeli, hogy nincs eszköztár a kezében, nem képes hatni a diákokra, ezért sokan otthagyják a szakmát. Rendre hallhatunk botrányos iskolai esetekről, verbális és fizikai erőszakról is. Ki az, akit vonzana egy efféle pálya? Ráadásul az utóbbi években azt látni, hogy a pedagógusok jó része egyre engedékenyebb, nem látják be, hogy nem jó, ha a gyerekeknek nem kell teljesíteniük. A lemorzsolódási statisztikákból is látni, hogy látványosan csökken azoknak a tudásszintje, akik bekerülnek az egyetemekre.

Sajnos sok diák manapság nem azon gondolkodik, hogyan csináljon meg egy feladatot, hanem azon, hogy hogyan ne.

Ezek mind kedvezőtlen jelenségek. Pedig lehetne jobb is, lehetne ez másként is – és ezt nem a lassan nyugdíjba menő öregember mondatja velem, hanem éppen az életkoromból fakadó sok-sok évtizedes tapasztalat.

A tanár úrnak sikerült a pályán maradnia. Minek köszönhető ez?

Az egyik titok az lehet, hogy ma is nagyon szeretek tanítani. Még mindig öröm számomra bemenni egy osztályba, és átadni valamit a tudásomból. Szerencsére nem érzek kiégést. A másik titok talán az, hogy szeretem a gyerekeket. Azt gondolom, a tanár és diák közötti kölcsönös tisztelet elégséges lehet arra, hogy az embert szívesen ott tartsa a pályán. Én minden helyzetet megpróbálok emberségesen megoldani, igyekszem jó példát mutatni. 1985-ben kiabáltam legutóbb osztályteremben fegyelmező szándékkal – ennek lassan már négy évtizede.

Számos díjat, elismerést kapott elkötelezett munkájáért. Mit jelentenek a tanár úrnak ezek a kitüntetések?

A díjak említésekor mindig pironkodom, ezt sokan nem értik. Nem a díjakért csinálja az ember azt, amit csinál. Ha hozzásegítek diákokat ahhoz, hogy eredményeket érjenek el, és ez a későbbi életüket jó irányba befolyásolja, már ez jó érzéssel tölt el. Általában tanároknak szobrot, emléktáblát nem nagyon szoktak állítgatni.

A legnagyobb adomány számunkra, hogy a neveltjeink magukkal visznek a saját életükbe valamit, amit tőlünk hallottak, láttak.

Az országos középiskolai tanulmányi versenyen összesen 35 növendékem jutott a döntőbe. Azok közül, akik bejutottak a Kazinczy-verseny országos döntőjébe – lehettek vagy 70-en –, 24-en vannak, akik máig őrizhetik a Kazinczy-érmet. Az „Édes anyanyelvünk” országos döntője kapcsán kiderült, hogy a magyarországi tanárok közül az én növendékeim kapták eddig a legtöbb érmet. Az eredmények azt sejtetik: valami megtérül az elvégzett munkából.

Több olyan rendezvény szervezéséből is kiveszi a részét, amelyek a nyelvőrzésre, a nyelvművelésre helyezik a hangsúlyt. Miért fontos ez?

A magyar a világ egyik legkülönlegesebb nyelve. Ha ilyen érték van a kezünkben, azt érdemes az utánunk következő korosztályoknak is továbbadni. A mindennapi nyelvhasználatban érzékelhetünk kedvezőtlen folyamatokat, jellemző korunkra a trágárság, az alpári, öv alatti szavak használata. Sokan igényesek a küllemükre, miközben a beszédükre, szóhasználatukra ez nem mondható el. 1993 óta vezetek Magyarországon táborokat középiskolásoknak; ott döbbennek rá a gyerekek, hogy az egymáshoz való viszonyunk lehetne emberségesebb, elfogadóbb is. A zsoboki táborban 2009 óta, amióta elindult, hangos szó nemigen hangzott el. Az egyik táborunk végén az egyik leányka a könnyeivel küszködve mondta, hogy négy év alatt nem kapott annyi szeretetet az osztálytársaitól, mint itt tíz nap alatt a táborozóktól. Azt hiszem, ez sokatmondó.

Hogyan lehet ösztönözni a mai fiatalokat az igényes, helyes és szép beszédre?

Példaadással és a meggyőzés szándékával. El kell mondani nekik, hogy ez miért volna jobb, mint utánozni a körülöttünk tapasztalható jelenségeket. Az aranyszabályt lenne jó elővenni a Bibliából, hogy úgy bánjunk a körülöttünk lévő emberekkel, ahogy szeretnénk, hogy ők viselkedjenek velünk.

Egyszerű, hétköznapi apróságok is elegendőek lehetnek ahhoz, hogy a viselkedésünkkel, a nyelvhasználatunkkal ne mérgezzük a másik ember lelkét.

Szerencsére még mindig vannak fiatalok, akik fogékonyak a szép beszédre.

Az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Kazinczy-díj Alapítvány milyen tevékenységekkel népszerűsíti az anyanyelv értékeit?

Az Anyanyelvápolók Szövetsége 1989 óta működik. Rendszeresen megünnepeljük a magyar nyelv napját, megemlékezéseket tartunk, versenyeket és táborokat támogatunk. A Kazinczy-díj Alapítvány 1960-ban jött létre Péchy Blanka művésznőnek köszönhetően, aki a lakáscserére szánt pénzét fordította arra, hogy létrehozza ezt az alapítványt a köz érdekében. Ez alapozta meg azokat a nyelvművelő mozgalmakat, amelyek a későbbiekben kialakultak. A Kazinczy-versenyek is az alapítványhoz tartoznak; itt 10 éves kortól 23 éves korig versenyezhetnek a diákok. A Kárpát-medencei középiskolásoknak pedig ott az „Édes anyanyelvünk” nyelvhasználati verseny. Mindennek a csúcsa a Kazinczy-díj, amit a színészek és rádióbemondók mellett olyan tanárok kapnak meg, akik évtizedeken át foglalkoznak szakkörök vezetésével. Amit még fontos tudni: az alapítvány kuratóriumi tagjai rangos emberek, akik ügyszeretetből vállalják az önzetlen jelenlétet. A Magyar Katolikus Rádió Szóról – szóval című műsorát is szerelemből, és nem a pénzért szerkesztjük. Az, hogy vannak közös értékeink – az anyanyelv, a nemzet, a népi kultúra, a beszéd- és magatartáskultúra –, mind összeköt bennünket. Számomra élethivatás az, hogy ezzel foglalkozhatok, és ezt továbbvihetem.

Milyen emlékeid vannak nyolcéves korod előttről?

A vízből és a vízről rengeteg, az otthoni medencénkben nőttem fel. Fotó is van, amelyen kisbabaként ülök a medencében egy úszógumival, a közelemben senki. Minden évben mentünk a tengerhez is, úszni még nem tudtam, de vízben lenni nagyon szerettem, sosem féltem.

Kezdettől fogva dolgoztatok azon, hogy ne nagyon hátráltasson a veled született hiány?

A lábamat meghosszabbították, több műtétem is volt. Igazából vigyázni kellett volna rá, de a szüleim sosem kezeltek másként, mint más gyerekeket, ugyanúgy csinálhattam mindent. Még síeltem is, sőt tesiórán az osztály egyik legjobb futója voltam, szoktak is viccelődni, hogy az milyen osztály lehetett! (nevet) De a tesiórát is úgy fogtam fel, főleg miután akkor már úsztam, hogy attól csak még jobb lehetek. Jártam gyógytornára, magasított cipőt kellett volna hordanom, de hallani sem akartam róla.

Akkor talán te szeretted volna a legkevésbé, hogy bármilyen módon megkülönböztessenek…

Nekem így volt jó. Amikor megműtöttek, és járókerettel vagy mankóval mentem iskolába, a többiek lenyúlták, és azzal kardoztak. Nem ugrik be, hogy bántottak volna. Később az utcán szólogattak be idegenek, hogy „hé, eltörted a lábad, te botlábú, miért sántikálsz?” Mert egy picit sántítok, hiszen lábujjhegyen járok, rövidebb a bal lábam, rossz a csípőm. Főleg nyáron rövidnadrágban tűnik fel.

Majdnem nyolcévesen síbalesetet szenvedtél, amely még egyet fordított az életeden.

2007 szilvesztere előtt két nappal történt. Eplényben síeltünk, elestem, és hosszában tört el a bal sípcsontom. Veszprémben nem operáltak meg, talán az ünnepek miatt nem volt rám kapacitás, így a szüleim másnap átvittek Pécsre, ahol a kocsiból kiszállva azonnal betoltak a műtőbe. Szilveszterre engedtek haza, a tűzijátékot már otthon néztem. Nyilván tilos lett volna síelnem, de hát, úgy éltem, mintha semmi bajom nem lenne…

A baleset nem okozott – a testi törésen túl – lelki törést?

Akkor nyilván pánikoltunk anyukámmal, de aztán ment tovább az élet. Amikor levették a gipszet, elkezdtem a gyógyúszást, vagyis ami történt, kellett ahhoz, hogy ma itt legyek. Gyorsan kiszúrták a tehetségemet, rá fél évre már úszóversenyen indultam.

Apukám meg is jósolta, hogy utolsó leszek, biztosan csalódni fogok. Meg sem várta az eredményhirdetést – aztán egy aranyéremmel jöttem ki…

Szerelem volt „első úszásra”?

Ez lett az életem. De Szigetváron, ahol éltünk, voltak korlátaim, ezért tovább akartam lépni. 11–12 évesen eldöntöttem, hogy feljövök Budapestre. Nehéz volt egyedül, sokszor nem is volt hol laknom. Laktam a nagymamámnál, egy időre egy úszótársamék fogadtak be, voltam kollégiumban, panzióban is. Apukám minden erejével támogatott, hétvégenként jártam haza. Mindig jött értem a szigetvári nagypapám, és együtt zötyögtünk a vonaton. Egyedül olyan fiatalon nem lett volna biztonságos.

Mire gondoltál, amikor a fővárosban minden hajnalban edzésre kellett indulnod?

Aludtam a buszon. (nevet) Békásmegyerről indultam az 5 órás busszal, a bő félórás menetidő alatt rendre visszaaludtam. A buszon mindig ugyanazok az emberek ültek, ismertek már, nem féltem.

Épekkel versenyeztél, majd 2012 őszén megkaptad a hazai, 2013 tavaszán pedig a nemzetközi S10-es kategóriát (a parasport legenyhébb sérültségi foka), és a 2013-as vébét máris két negyedik hellyel zártad. Mindezt az általános iskolai tanulmányaid mellett…

Meglephettem a mezőnyt, mert tényleg a semmiből jöttem… Az általánost még nagyon szerettem, de gimiben kezdődtek a gondok. Nem nézték jó szemmel, hogy reggel 8-tól 10-ig és délután 3-tól is úszom, és hiányzom az órákról, ezért két gimnáziumból is kirúgtak. Szigetváron magántanulóként fejeztem be, hat gimis év után… Minden akadályt vettem, csak nem volt könnyű összeegyeztetni, és nekem az úszás volt a fontosabb. Nem maradtam le semmiről, csupa négyes-ötössel érettségiztem.

22 éves vagy, tervezel továbbtanulni?

A pontjaim megvannak hozzá, nyáron kiderül, hová vesznek fel. Az ELTE jogi kara az elsődleges cél, mert bennem van, hogy szeretek visszavágni, ha valaki azt mondja, ez nem fog menni, én csak azért is megcsinálom!

Az uszodában is sokszor fogadunk az edzőmmel, Szabó Álmossal: ő kijelenti, hogy úgysem jön össze, én meg dacból is véghezviszem. Gyakran így jönnek a meglepő eredmények.

Egyszer azt mondtad, az edződnél nincs hiszti. Mert amúgy lenne?

Ő már megtanult kezelni, de sokat változtam én is előnyömre. Abban is fogadtunk, hogy Tokióban 1:05-tel kezdődő időt úszom háton, ő legyintett rá, ez végül nem is jött össze, de majd legközelebb. Legalább gyűlnek az új célok: ott van háton a világcsúcs, és a többi úszásnemben is fejlődnék.

Kép

Pap Bianka

Fiatalon a csúcsra értél. Mennyire nehéz most ezeket az új célokat megtalálni?

Tokió után küzdenem kellett az újabb motivációért. Ott nyerni akartam egyéni csúcsokkal, és ezt meg is oldottam. Aztán csak lézengtem, hogy akkor most merre, mi legyen, az edzés nem ment, verseny nem volt. Januárban kezdtem visszatalálni önmagamhoz, mostanra mondhatom el, hogy újra úgy dolgozom, ahogy elvárják, s ahogy magamtól elvárom. A mókuskeréknek úgy nem láttam értelmét, hogy szenvedek az uszodában, mert én azt szeretem, ha lemegyek, és legyőzöm önmagam!

Érzelmes típusnak tűnsz. Több sírás vagy több nevetés van a sikereid mögött?

A hétköznapokban nagyon sok a sírás. Álmos nem egy kíméletes edző, noha megértő, de néha edzésen is elpityeredünk. Cserébe, amikor jobb kedvem van és mosolygok, le sem lehet lőni! (nevet) Olyankor jól is úszom. Verseny után vagy a boldogságtól, vagy a csalódottságtól sírok. Néha túl nagy terhet pakolok magamra, tudom, milyen támogatás áll mögöttem, mindenkinek szeretnék bizonyítani.

Bennem van az is, hogy majdnem ép vagyok, ezért sokszor hozzájuk mérem magam. Ez is nehéz, hiszen közben mégsem vagyok az, aszimmetrikus a testem, egy lábbal fordulok például.

Okoz ez problémát az önbizalmadban is?

Sokat küzdöttem az önbizalmammal, önbizalomhiányos vagyok, de a csapatból szinte mindenki az. Meg kellett tanulnom eljátszani a versenyeken, hogy magabiztos vagyok. Ami nem egyértelműen belülről jön, inkább úgy teszek, mintha, de a pszichológusaimmal kialakítottuk ezt, és bevált. Innentől minden versenyre be szeretném vinni, sőt tovább akarom fejleszteni ezt a tudást.

A civil életben zavar bármilyen szinten a sérülésed?

Egyrészt nekem ez a normális, mert így nőttem fel, másrészt nem lehet vele mit kezdeni. Sok a gond a vállammal is, az aszimmetriából adódóan ferdén tartom, másképp terhelem, ezért nagyon vállfájós is vagyok. A magasított cipőt pedig továbbra is kizártnak tartom, 22 évesen nem fogok ilyesmiben járni! Ezt már háromévesen is megmondtam, de a gyógytornászommal még mindig hetente összeveszünk rajta. Apukám említette, hogy lehetne fixálni is a bokámat – műtéttel, talán fémekkel rögzíteni, hogy le tudjam tenni a sarkam –, de az meg az úszásban hátráltatna, mert ahhoz pont, hogy laza boka kell.

A szavaidból azt érzem: kellőképp makacs vagy…

A nagymamámtól örökölhettem. Apukám is ilyen, ha ketten „egymásnak esünk”, egyikünk sem enged az igazából. De ennek köszönhetem, hogy anno Pestre kerültem, hiszen addig mondogattam ezt a szüleimnek, amíg bele nem egyeztek.

Egyszer azt mondtad egy célodról: „tudom, hogy képes vagyok rá, már csak meg kell csinálnom”. Ennyire fejben dől el minden?

A legfontosabb elhinni, hogy meg tudjuk csinálni. Mert ha valamitől félünk, az meg is látszik rajtunk. A legelső verseny a call-roomban zajlik, ahol a verseny előtt várakozunk. Ott minden eldőlhet. Volt egy lány, akit 100 mellen 2 másodperccel jobb idővel neveztek, mint engem, ez úszásban igen sok. Ám a call-roomban láttam, hogy hófehér, majdnem elájul, 6-7 másodpercet rontott is…

A verseny előtt 20 perccel mi már ott készülünk egymás mellett, és ez pont elég arra, hogy valaki elvérezzen.

Ilyenkor csak méregetitek egymást, vagy el is hangzik valami?

Akik nagyon jóban vannak, azok esetleg szólnak egymáshoz, de tapintható a feszültség. Mindenki zenét hallgat, melegít. Én is olyan zenét szoktam betenni, amitől azt érzem, hogy erős vagyok. Van egy „Versenyek” mappám, mindig onnan választok.

Mennyire érzed, hogy nagyobb figyelem irányul a parasportolókra, mint akár 5–10 éve?

Tokió után egyértelműen több pozitív hozzászólás, gratuláció érkezik az emberektől a cikkek alá, de személyfüggő is, hogy ki mennyire ismert a parasportolók közül. Engem Szigetvár díszpolgári címével is elismertek, ami nagyon jólesett, de ez pont arra biztat, hogy még magasabbra tegyem a lécet.

Amikor nem a „lécet rakosgatod” még feljebb, mivel töltöd az időd?

Nagyon szeretek romantikus történelmi regényeket és más valóságalapú könyveket olvasni, persze nem baj, ha ki is van színezve a sztori. Most kaptam egy e-book-olvasót, mert már kellemetlen volt, hogy egy négyhetes edzőtáborba is 6-7 könyvet cipelek magammal, miközben a bőröndre súlyhatár van.

Az edzőtáborban falom a könyveket, van, hogy egy vasárnapi pihenőnap alatt kiolvasok egyet.

Úgy tudom, a konyhában sem jössz zavarba.

Mindent szeretek sütni: kelt tésztákat, fahéjas, kakaós csigát, pogácsát, tortát, sütiket. Kikapcsolnak az ilyen apróságok, persze jó, ha kéthetente van rá időm. Miután leúszom a napi 13–14 kilométert, megcsinálom a konditermivel együtt a napi három edzést, nem kell plusz kilóktól tartanom. Tudom a dietetikusomtól, mi hogyan szívódik fel, mi ad energiát. A mentalitás mellett az életmód a kulcs.

Hogyan képzeled el magad a közeli és a távolabbi jövőben?

A 2024-es párizsi paralimpiáig mindenképp folytatnám az úszást, utána le kell ülnöm mérlegelni, bírom-e még. Szeretek „meghalni” a medencében, de nem akarom, hogy a testem vagy a lelkem tönkremenjen. Szeretnék normális felnőttkort leélni, amit nem segít, hogy az edzőm mellett én is hajszolom magam. Feltétlenül tervezek saját családot is, de egyelőre a holnapi edzést kell túlélnem. Aztán jó volna élni is kicsit… Ha holnap úgy alakulna, boldogan el tudnám hagyni az úszást, hiszen mindent megtettem, ami tőlem telt, nem lennék csalódott, mert már most tudom, hogy megérte.