Repülő legenda az orosz vezetők feje felett – Gagarin, a világsztár

Háborús gyerek volt, így teljesen érthető, hogy utálta a faluját 1941-ben megszálló németeket, akik először elvették a házukat, ezért másfél évig egy veremben kellett lakniuk. Utána munkatáborba hurcolták nővérét és bátyját, egy német katona pedig egy sállal felakasztotta a kisöccsét, és csak Jurij lélekjelenlétén múlt, hogy anyjuknak időben szólt, és az még a fulladás előtt kioldozta a kisgyereket. Nem csoda, hogy az ’50-es éveket ehhez képest boldog békeéveknek élte meg, amikor kitörhetett a földműves létből, tanulhatott, a fővárosba kerülhetett. A korabeli fiúk két „álomszakmáját” is kitanulta: kohász végzettséget szerzett, amely a Szovjetunió világhatalmának egyik alapját jelentő nehéziparnak, a vasgyártásnak a jelképes szakmája volt, és beiratkozott egy repülős klubba, ahol megtanulta a pilótaszakma alapjait. Ez utóbbinak köszönhette, hogy amikor 1955-ben, 21 évesen megkapta katonai behívóját, pilótaiskolába küldték, ahol 1957-ben kitüntetéssel és a légierő hadnagyaként, vadászgéppilótaként végzett. Hogy kiváló végzősként megválaszthatta-e szolgálati helyét vagy beosztották, az nem világos, de tény, hogy a legnehezebb Murmanszk környéki, északi sarkköri szolgálati helyre került bő két évre, amely a szélsőséges időjárási viszonyaival megedzette.

Űrkutyák és űrlegyek

Eközben már bontakozott az űrverseny az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, amelyben utóbbi állt nyerésre. 1957-ben Föld körüli pályára állították az első műholdat, az USA-ra sokkolóan hatott ez a siker, zokon vették, biztonsági kockázatnak tekintették, hogy az amerikai égbolton egy rádiójeleket sugárzó szovjet „tárgy” repked – még ha rövid ideig is. A hatást „megfejelve” még ebben az évben, november 3-án felbocsájtották a Szputnyik-2-t, immár egy élőlénnyel, a sintértelepről kiválasztott Lajka kutyával, ám az élettani megfigyeléseken kívül nem volt más tervük vele, nem terveztek számára visszautat. 1958-ban újabb műholdat lőttek fel, ez már 692 napot töltött az űrben. 1959-ben a Holdra küldtek űrszondát, a Luna-1-et.

1960. augusztus 20-án Belka és Sztrelka kutyák, negyven nyúl, két patkány, rovarok és növények repültek az űrbe egy napra, és többségük épségben visszatért – ám mindössze ez az egy volt sikeres az öt élőlényes kísérlet közül.

Mindez azt mutatta, hogy az űrkapszula már alkalmas lehet emberi űrutazásra is, ám még nagyon veszélyes – de ez nem tartotta vissza a szovjet vezetést attól, hogy a repülési tesztekkel párhuzamosan elkezdjék a lehetséges űrhajósok kiválasztását.

Kiből lehet űrutazó?

Itt került képbe Jurij Gagarin, aki a 3000 jelöltből a leginkább megfelelt a paramétereknek: alacsony volt, egészséges, egyenletesen jól teljesítette a fizikai és szellemi feladatokat, az ejtőernyős ugrásokat; jól bírta az oxigénszegény környezetet az oxigénkamrában, a nagy nyomást a centrifugában és a teljes bezártságot. Amikor már csak hatan voltak a választottak, szimulációs gyakorlatokat végezhettek a Vosztok-1 űrhajó makettjével. Így jött el 1968. április eleje, amikor már csak a három legjobb maradt, akik közül választani kellett. Itt már furfangos külső elvárásoknak is meg kellett felelniük, amikhez nem volt köze a képességeiknek: Hruscsov elnök azt szerette volna, ha a leendő első űrhajós színtiszta orosz származású (nesze neked, soknemzetiségű Szovjetunió!), később pedig, amikor már csak a két legalkalmasabb maradt ringben, German Tyitov és Jurij Gagarin, a munkás-paraszt származás is döntött utóbbi mellett. És ki tudja, mennyi személyes motiváció húzódhatott még e döntés hátterében! Vajon nem jelentett-e hátrányt Tyitov számára keresztneve, a German, amely németet jelent? És nem segítette-e a pozitív döntéshez Jurijt az ő jellegzetes, kisfiús, sármos mosolya, amely később beragyogta a fotókat és filmfelvételeket, és igazi szovjet sztárrá tette?

Hiszen attól kezdve, hogy beválogatták a lehetséges űrhajósok élcsapatába, Gagarin az orosz sztárcsináló mechanizmus részévé vált.

Jurij Gagarin szupersztár

A Szovjetuniót általában úgy tartják számon, mint amelynek a vezetése elutasította a sztárkultuszt, pontosabban kizárólag magának tartotta azt fenn. Ez igaz is abból a szempontból, hogy hivatalosan megvetették az amerikai típusú, főleg színészekre épülő sztárcsinálást, ám a szocialista propagandának is szüksége volt sztárokra, vonzó példaképekre, akiket ők hősöknek neveztek. Gagarin 108 perces, közvetlen életveszéllyel járó és az emberiség történelmében addig példátlan tette alapot adott, hogy hősként lehessen tekinteni rá, kedvező személyiségjegyei – barátságossága, szép arca, viszonylag jó beszédmondó képessége, kötelességtudó és parancsok teljesítéséhez szokott egyénisége – pedig alkalmassá tették a sztárszerepre. Vagyis néhány évre ő lett „a győztes Szovjetunió arca”.

A sztárcsinálás már a rakétakilövés előtt, 1961. április 12-én korán reggel elindult körülötte. Amikor a busszal elkísérték a rakétához, társai elérzékenyültek, és amúgy oroszosan ölelgetni, csókolgatni kezdték.

Sejtették, milyen kicsi az esélye a visszatérésre, ezért ahelyett, hogy boldog utat kívántak volna neki, néhányan sírva köszöntek el tőle, szinte erőszakkal kellett kirángatni az űrhajóst a „gyászolók” karjai közül.

Ez persze nem illett a propagandista elképzelésekhez, ezért később úgy közvetítették, mintha Gagarin az indulás előtt patetikus lelkesítő beszédet intézett volna az őt kísérőkhöz – holott azt a beszédet napokkal azelőtt vették fel vele. Legendává lett később az a mozzanat is, amikor Gagarinnak már űrruhába öltözve vizelnie kellett – ezzel hagyományt teremtett, állítólag minden őt követő szovjet vagy orosz űrhajós megáll(t) még beszállás előtt egy szertartásos pisilésre.

Az emberi űrutazás hírének bejelentése is gondos mérlegelés tárgya volt: ha csak a sikeres földet érés után jelentenék be, a versenytárs könnyen azt állíthatná, hogy meg sem történt; ha túl korán, akkor az út bármilyen hibáját kudarcként értékelné a világ közvéleménye. Ezért a hírügynökségi jelentést csak a fékezési manőver megkezdésének környékén adták ki, amikorra az amerikai hírszerzés már bőven meggyőződhetett arról, hogy ember van a repülő objektumban; ugyanakkor az út nagyobbik részén sikeresen túl voltak, tehát a földet érés sikertelensége sem hiteltelenítette volna már a küldetést.

Kép

Jurij Gagarin feleségével (1964) - Kép: Wikipedia

Pedig a kudarc lehetősége nem volt messze, egy munkás-paraszt hajszálon múlt. Két hiba is csúszott a számításokba: a hordozórakéta jóval magasabbra vitte fel Gagarin űrkabinját, mint ahogy azt számították, így vészhelyzet esetén nem lett volna elegendő tartaléka, hogy visszajusson a Földre, ráadásul emiatt több száz kilométerre a kijelölt helytől ért célhoz.

A fékező manőver során pedig a műszaki egység nem tudott rendesen leválni a kabinról, ezért az vadul forogni kezdett, embertelen megterhelésnek kitéve Gagarint.

Visszaemlékezésében erről így írt: „A túlterhelés elérte a 10 G-t is. Akkor volt egy 2–3 másodperces időszak, amikor a műszerfal elhomályosodott. A látásom kezdett szürkülni. Megfeszítettem az izmaimat. Ez használt, minden visszakerült a rendes kerékvágásba.” Persze, hogyan is lehetett volna elismerni egy hibát ebben a tökéletesen megnyert versenyben! A sztárkultusz részei voltak Gagarinnak a nem sokkal később megjelentetett, dagályos szóvirágokkal tűzdelt visszaemlékezései, ahogyan édesanyja könyvként kiadott emlékei a fia gyerekkoráról szintén, amelyek csak nyomokban tartalmazhatták a szerzőik eredeti mondandóját.

Moszkvai diadalmenet, világ körüli turné

Két nappal ejtőernyős földet érése után repülővel hozták Moszkvába Gagarint, ahol uralkodói fogadtatásban részesítették: életében először léphetett vörös szőnyegre, és jelképes értelemben erről a vörös szőnyegről csak a halálakor léphetett le. Útközben Hruscsov felé kibomlott a harisnyatartója, amit sokan a cipőfűzőjének véltek, de az induló hangjaitól kísérve nem hajolhatott le emiatt. Nyitott gépkocsin a Vörös térre vitték, mindenütt emberek ezrei üdvözölték, a Lenin-mauzóleum előtt maga Hruscsov tüntette ki, utána pedig leróhatta tiszteletét Lenin bebalzsamozott múmiája előtt. A Vörös téri népünnepélyt sokan a második világháborút lezáró győzelem-napi ünnepséghez hasonlították. A Kremlben folytatódott az ünneplés, majd másnap nemzetközi sajtótájékoztatón kellett élménybeszámolót tartania.

Világszerte ismertté, igazi sztárrá vált. Ezt kihasználva négy hónapos turnéra, hivatalosan „békemisszióra” küldték, hogy a Szovjetunió nagyságát hirdesse. A következő években kb. 30 országba látogatott el, mindenütt sztárnak és hősnek kijáró érdeklődéssel, felhajtással fogadták. Csak az Egyesült Államok nem kért belőle. Nyilván Gagarin hatalmas diadalnak és megtiszteltetésnek élte meg az elején, hogy a létező legnagyobb presztízsű kitüntetések tucatjait kapja, hogy olyan emberek szorongatják a kezét és fotózkodnak vele, akiket csak hírből ismert, vagy még hírből se.

A szocialista ideológia „bája”, hogy a nyugati országokba utazását is szerették volna úgy feltüntetni, mintha az a látogatás az ottani munkásoknak és kommunista érzelmű embereknek szólna.

Angliába például hivatalosan az angol öntödei szakszervezet meghívására érkezett, ezért egy Rolls Royce-szal először az ő központjukba, Manchesterbe vitték, és csak másodlagosan, mintegy mellékesen találkozott a brit uralkodóval és miniszterelnökkel. Csehszlovákiában is meglátogatott egy öntödét, és Magyarországon, Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) is, mindenütt tiszteletbeli öntödei munkásként is köszöntötték. Szerette őt a kamera, hős volt, szép volt, barátságos volt… A jelek mégis arra utalnak, hogy egy idő után megcsömörlött ettől a folyamatos idealizálástól és ünnepléstől, valahol el is veszett benne. Egyre kevésbé találta a helyét a családjában és a hivatásában.

A család kedves díszlete

Pedig a családját sosem kényeztette el a túl sok jelenlétével. Még 1957-ben, 23 évesen ismerkedett meg feleségével, Valentyina Gorjacsevával, aki az egészségügyben dolgozott laborasszisztensként. A május 1-jei felvonuláson találkoztak, november 7-én már házasodtak is, utána Jurijt Murmanszk közelébe vezényelték. Két lányuk született, Jelena és Galina. Miután Jurij Gagarin a világ egyik leghíresebb emberévé vált, a lakásukba, a gyerekszobába is bementek a filmesek, hogy országnak-világnak bemutassák, ahogy karjára veszi pár hónapos kislányát, megöleli feleségét. Más filmkockákon az ebédlőasztal körül ülve bontogatja az egész család, immár a nagyobbacska lányok is az apjuknak küldött hódolói leveleket. Van valami szánalomra méltó ezekben a kényszeredett családi képkockákban.

Emberek ezrei tódultak elé a városokban, virágözönt szórtak a színpadokra, ahol fellépett.

A nők fürtökben lógtak rajta, valósággal közelharcot vívtak azért, hogy megölelhessék. Sztárok, méltóságok és politikai hatalmasságok keresték a társaságát: a kora legszebb nőjének tartott Gina Lollobrigida is áhítattal rajongta körül.

Néhány útjára a felesége is elkísérte. Nyilván, amikor otthon volt, nem tűnt tágasnak a nagyvilág után a lakás a bájos, szemüveges, de mégiscsak hétköznapi feleséggel, a két masnis hajú kislánnyal, Jelenával és Galinával. A hírek egyre több alkoholfogyasztásról, félrelépésről és veszekedésről szóltak.

Az újabb űrutazás ködbe vesző reménye

Az űrélmény lecsengése után Gagarin vágyott arra, hogy még egy űrutazáson részt vehessen. „Helyettese”, German Tyitov a Vosztok-program második emberes kiküldetésének résztvevője lett néhány hónappal utána, 1961 augusztusában. Ő egy napnál többet töltött az űrben, ráadásul nemcsak automata vezérléssel, hanem kézi irányítással is beavatkozhatott a folyamatba, és jóval több megfigyelést végzett. (Talán féltékeny is lehetett emiatt – pedig hányan ismerik ma Tyitov nevét Gagarinéhoz képest?) Tanúja volt a Vosztok-3 és -4 sikeres „űrrandevújának”, majd a következő években sorra megdöntötték az űrben tartózkodás rekordjait az általa jól ismert pilóták. A Vosztok-6-ra 1963-ban ráadásul felszállhatott az első nő is, Valentyina Tyereskova. 1964-től azonban a Szovjetunió vezetése új célokat tűzött ki: többszemélyes űrhajókat akartak, és a Holdat is célba vették.

A Szojuz-1 űrhajó katasztrófája 1967-ben hosszabb időre visszavetette a szovjet űrutazásokat, és hátráltatta Gagarin álmait is. Pedig mindent megtett azért, hogy 34 éves létére is visszaszerezze kondícióját és vadászrepülési jártasságát, amit a „diadalmenetes években” elveszített.

1968. március 27-én is repülési gyakorlaton volt, amikor gépe lezuhant, és ő a kiképzőjével együtt meghalt. A tragédia annyira bizarr és hihetetlen volt – a világ első űrhajósa egy MIG-15-ben, rutinrepülés közben hal meg! –, hogy az emberek többsége, köztük pilótatársai egy része sem akarta elhinni.

Gyilkosságról, megbabrált vagy lelőtt gépről suttogtak. A szocialista táboron belül, így Magyarországon is arról pletykáltak, hogy a szovjet vezetők nem viselik el, ha valaki a sztárságban föléjük nő. Gagarin pedig a szovjet birodalmi eszme élő szimbóluma lett – sokkal népszerűbb és megnyerőbb, mint az akkor regnáló kommunista vezetők. Ráadásul ez a jelkép egyre kellemetlenebbé is vált: fejébe szállt a dicsőség, egyre kevésbé akart engedelmeskedni, egyre többet ivott… Az összeesküvés-elméleteket dagasztotta az is, hogy évtizedekig nem hozták nyilvánosságra a tragédiával foglalkozó hivatalos dokumentumokat. Végül 2013-ban (!) elmondták a legvalószínűbbnek tűnő magyarázatot: akkoriban éppen az újonnan kifejlesztett szovjet vadászgéptípust tesztelték, amely nem működött megfelelően, túl alacsonyan szállt, és légörvényébe kerülve a MIG-15-ös irányíthatatlanná vált, lezuhant. Azért nem hozták korábban nyilvánosságra a tényeket, mert az új vadászgéppel kapcsolatos sikertelenség, ami ráadásul a nemzet hősének halálát okozta, túl nagy tekintélyvesztést okozott volna a Szovjetuniónak.

De Gagarint, akinek nevét falvak, városok, gleccser, hegyvonulat, kisbolygó őrzi, ez már aligha érinti.

Felhasznált források:
http://www.gctc.ru/media/files/Obrazov_razdel/Gagarinskiy_urok/stat.a_loncakov_start_v_vecnost..pdf
https://hu.wikipedia.org/wiki/Jurij_Alekszejevics_Gagarin