„Aki verset olvas, önmagát keresi, de közel van másokhoz is”

Kubik Anna

„Hozzám továbbra is Ady költészete áll a legközelebb, a szigorúsága, Istennel való perlekedése, karcos hazaszeretete és még hosszan sorolhatnám, mi minden miatt.

Rég volt, hogy rátaláltam a Jóság síró vágya című versére, amit ars poeticaként szeretek, mondom és imádkozom számtalanszor.

Teljesen lefedi azt, amit én csak dadogva tudnék kifejezni magamról. Szakmai életemet tekintve pedig zsinórmérték lett számomra ez a három rövid sora: »Még az álmokat se hazudni, / Mégis víg hitet adni másnak, / kísérő sirást a sirásnak«.

A nem szűken vett kortárs költészetből Tornai József az, akinek a nevét először említeném mint kedvencemet. Két éve hunyt el, 92 évesen. Egyetemes filozófiai gondolkodása, ősisége, szakralitása az, ami mélyen megérint a verseiben. Ady, Weöres Sándor, József Attila örökségének hordozója, továbbgondolója. Mellette nagyon kedves még nekem Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Gyurkovics Tibor, Ágh István, Kiss Anna munkássága, de hosszasan tudnám folytatni a sort.

Szerintem verset 2022-ben is kell olvasnunk, azért is, hogy többek legyünk annál, amit magunkról tudunk, gondolunk. Aki verset olvas, önmagát keresi ugyan, de nem zárkózik be önnön tudatába, közel van másokhoz, nincs egyedül érzésekben, gondolatokban, tapasztalatokban. Lenyűgöző egy alkotásban másokkal találkozni, együtt gondolkodni és érezni. Verset mondani másoknak pedig a legszebb élményeim közé tartozik. A legnagyobb költemények nekem egyfajta kapaszkodók, létrák a felfelé törekvéshez, a transzcendens élményekhez, a katarzis megéléséhez.

Ha valamilyen időutazás folytán találkozhatnék József Attilával, nem kérdeznék tőle, inkább csak halkan és szelíden elsuttognám neki, sokan ma is mennyire szeretjük.

 Elsuttognám neki, hogy nem maradt a vonat kerekei alatt, s hogy bár szinte csak szenvedett és dolgozott életében, mégsem »csicsókás krumpliföld«, nem »pocsolya«, nem »hamu«, hanem olyan fa ő, amelyre ma is fészket rakhatunk mi, emberi varjak (Szeretnének című verse)!”

Schmied Zoltán

„Miért olvassunk verseket? Azt tapasztalom, hogy az érzelmeinket legtöbbször nagyon nehezen tudjuk megfogalmazni. Ilyenkor hívhatjuk segítségül a költőket, akik formát, szavakat és gondolatokat adnak nekünk, emellett a versekből önmagunkat és a világot is megismerhetjük. Nekem is sokszor segítettek már a költemények abban, hogy az érzéseimet »fel tudjam címkézni«.

Tudom, hogy a kötelező iskolai verstanulás sosem volt a gyerekek kedvence, de én biztatom őket arra, hogy igenis tanuljanak verseket! A legjobb, ha tanárral vagy a szülővel együtt értelmezik az egyes szavakat, metaforákat és hasonlatokat. Amint értelmet nyernek a vers »alkotóelemei«, megjön a motivációjuk is a memorizáláshoz.

Hozzám legközelebb Kosztolányi, Ady és Szabó Lőrinc áll. Emlékszem, egyszer fel kellett olvasnom Ady Endre Őrizem a szemed című versét irodalomórán. Kaptam érte egy ötöst, de nem igazán értettem, miért. Talán hatással lehettem a tanárra.

Szabó Lőrinc Csigabiga című verse azért különleges számomra, mert mindig megtalálom benne önmagam. Bármikor újraolvasom, érzem, hogy ez a vers én magam vagyok, rólam (is) szól.

Mindemellett a Kosztolányi által fordított haikuk is kedvesek a szívemnek – annak idején az Atlantis Színházban sokat dolgoztam e japán versformával. Én azt gondolom, hogy nekünk, színészeknek semmiképp nem szabad átértelmeznünk, magunkra formálnunk a verseket, hiszen a költő pontosan tudta, mit akart kifejezni a soraival. Nekünk »csak« el kell mondanunk, tovább kell adnunk azokat, úgy, ahogyan leírta az alkotó. Nem bevonódni, közben mégis átélni egy verset mindig nagyon nehéz feladat.”

A Képmás is kiválasztotta egyik kedvenc versét, fogadjátok sok szeretettel!

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
(1923)